História 2002-02
História 2002-02 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. Kitelepítések, kollektív felelõsségek... 1 2. Képek... 1 2.... 3 1. GLATZ Ferenc... 3 2. Képek... 3 3.... 5 1. Edvard Bene elnöki dekrétumairól... 5 2. Képek... 8 4.... 14 1. Bene, Edvard... 14 2. Képek... 14 5.... 15 1. Elnöki dekrétumok... 15 6.... 17 1. Javaslat a magyarok kitelepítésére Szlovákiából... 17 2. Képek... 18 7.... 20 1. Jelenkori népvándorlás Közép-Kelet-Európában... 20 2. Képek... 21 8.... 23 1. Szlovákok áttelepítése Magyarországról... 23 2. Képek... 26 9.... 29 1. A rendszerváltás kutatása... 29 10.... 30 1. Itthon érlelt rendszerváltás... 30 2. Képek... 31 11.... 32 1. Az MDF alapítója... 32 12.... 33 1. A hidegháború alkonya... 33 2. Képek... 35 13.... 37 1. Az új gazdasági mechanizmus elindítója... 37 2. Képek... 37 14.... 38 1. Történelem és politika a középkori Kínában... 38 2. Képek... 39 15.... 43 1. Atlantisz... 43 2. Képek... 45 16.... 47 1. A Habsburgokról... 47 17.... 48 1. A Vizsolyi Biblia... 48 2. Képek... 48 18.... 52 1. Az elhallgatott tragédia... 52 2. Képek... 53 19.... 56 1. A "Hannibál"-hadmûvelet, 1945... 56 2. Képek... 56 20.... 57 1. Újszászy István, a titokzatos tábornok... 57 2. Képek... 59 iii
História 2002-02 21.... 62 1. Széchenyi és mûvének értelmezése... 62 22.... 64 1. Széchenyi István... 64 2. Képek... 66 23.... 72 1. Széchenyi halála... 72 2. Képek... 72 iv
1. Kitelepítések, kollektív felelõsségek KÖZÖS DOLGAINK GLATZ Ferenc Kitelepítések, kollektív felelősségek A második világháború végén mintegy 10 millió embert kényszerítettek Közép-Kelet-Európában hazájának elhagyására. Erőszakkal kitelepítették őket abba az országba, ahol többséget képeztek. Az indok: az etnikai kisebbségek állandó, zavart keltő tényezők az államéletben. Közép-Kelet-Európában ilyen tényezőnek minősítették a kisebbségben élő németséget Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Jugoszláviában és ilyennek a térségben 1920 után kisebbségbe került magyarságot. Őket mint a világháború kirobbanásának egyik okát jelölték meg. A cél: etnikailag homogén nemzetállamokat hozni létre a térségben. (Ezért került sor, a németeken kívül, a magyarországi szlovákok kitelepítésére, lakosságcsere keretében.) Az elvi alap mindezekhez: a kollektív felelősség. Aki magát német vagy magyar nemzetiségűnek nevezte, azt, mint a háború előidézéséért együttesen felelős elemet, nemkívánatos személynek nyilvánították. Már a kitelepítés megindulásának első hónapjaiban látszott, hogy ezek az akciók nem érik el céljukat: a középkelet-európai térség államainak soketnikumú mivoltát nem tudják felszámolni. És az első hónapok után látszott az akciók embertelensége: évszázadok óta honos családokat, falvakat raktak vagonokba vagy kényszerítettek gyalogútra hirtelen összekapkodott, legszükségesebb holmijukkal. Ám már az első hónapok után világossá lett: a kollektív felelősség elve alkalmazhatatlan és emberileg igazságtalan. Alkalmazhatatlan, mert nem minden német származású személy volt a fasiszta német állammal szimpatizáló szervezetek tagja, sőt éppen a harcosan antifasiszta szociáldemokrata szervezetekben játszott vezető szerepet a német származású szakmunkás réteg. Emberileg igazságtalan volt, mert egyéneket tett származás alapján felelőssé egy másik állam politikai vezetésének bűneiért. (Ugyanez vonatkozott a trianoni határokon túl élő magyarságra.) 1949 után meg is szűnt a kitelepítés, az etnikai kollektív felelősség őrülete. (Noha a szociális és vallási kollektív megkülönböztetés a proletárdiktatúrában Közép-Kelet-Európában ekkor kezdődött.) Mégis a kitelepítések kudarcáról, a rossz bosszú -ról hallgatott, és máig igyekszik hallgatni Európa. Amíg éltek és élnek a kitelepítettek érintettjei, addig a kérdéskör emlegetését konfliktusforrás -nak tekintik a politikai vezetők. Nem beszélve az esetleges kárpótlások ma már megoldhatatlannak látszó jogi-anyagi konfliktuskeltő voltáról. A magyar történetírás az elsők közé tartozott, amely szembenézett e történeti-politikai konfliktussal. A História (és a hozzánk közel állók, mint volt professzorunk, Balogh Sándor) az 1980-as évek elejétől számtalan tanulmányban tárgyalta mind a német, mind a magyar (és a szlovák) kényszerkitelepítések témáját. Megfogalmaztuk: a kitelepítés embertelen és emberiség elleni bűntett; a kollektív felelősség elve nem egyeztethető össze az európai emberi jogi normákkal; a német és magyar kisebbségek térségbeli szerepére ütött bélyeget fel kell törni; az Európai Unió kiterjesztési folyamata nem lehet eredményes addig, amíg az etnikai konfliktusokat korszerű kisebbségpolitikával nem oldják fel. Az európai történetírás lassan-lassan kimozdul a háború során kelt németellenes gondolati keretekből. De a politika termeiben az asztal alá söpörték e fél évszázados konfliktust. Ellentét van a történészek és a politikusok magatartása között. Ez azt is jelenti, hogy a politikai összecsapásokban rendre megjelenik a német kérdés vagy a magyar kérdés mint megoldatlan történeti vagy aktuális kisebbségi kérdés. És a politikusok természetesen minden olyan kérdéskört szívesen tűznek napirendre, amely emlegetésével szavazatokat lehet nyerni. Így történt legutóbb is: a német politikai választások egyik mellékhadszínterén felemlegették a máig akár csak szóban is lezáratlan szudétanémet kérdést. Azt, hogy 1945 után 3 millió németet kényszerítettek Csehország elhagyására, ősi szálláshelyük, házaik feladására Bármit mondanak is a politikusok egyik vagy másik oldalon, a társadalomnak tudomásul kell vennie: feloldatlan, lefojtott ellentétek meglepetésszerűen törhetnek a felszínre. S a hibásak nem az egyszerű emberek, most már nem is a történészek, hanem azok a politikusok, akik azokban a bizonyos termekben élnek, ahol a társadalmi konfliktusokat a szőnyegek alá söprik. 2. Képek 1
2
1. GLATZ Ferenc GLATZ Ferenc Kollektív felelősség, társadalmi öngyilkosság A lengyel, a csehszlovák, a román, a jugoszláv, sőt nemrég még a magyar tankönyvekben is német kolonizációról olvashattunk. Mi 1987-ben azt próbáltuk bizonygatni: amikor a 12., 14. században, majd a 18. században s azt követően a kiegyezés, 1867 után németek, morvák, csehek, zsidók jöttek e térségbe, akkor ők nem valamiféle nemzeti birodalmi elv kiteljesítőjeként jelentek itt meg, hanem szorgalmas munkavállalók voltak, törték a bozótot, szárították a mocsarakat, hajtották a gépeket, vagy épp a kereskedelemben vettek részt, és működtették az állami és az ipari szervezetet, infrastruktúrát.[...] Állítottuk: a magyar állam mindig is mindazon etnikumoknak, mindazon felekezeti és egyéb közösségeknek és mindazon egyéneknek a műve és terméke volt, akik ebben az államban, ezen az államterületen értéket hoztak létre. Azt mondottuk, ugyanígy a mai román állam mindazon polgároknak a műve, akik ott paraszti, ipari, értelmiségi, szellemi tevékenységet folytattak: románok, magyarok, szászok, törökök, bolgárok és más etnikumok közösségéé.[...] Ma, amikor keressük lemaradásunk és elmaradásunk okait a közép-európai térségben, akkor gondoljunk csak a kollektív felelősségre vonások sorozatára. Kiirtottak hatmillió zsidót 1944-ben, a helyi magán- és köztisztviselői középosztályok legdinamikusabb elemeit, 1945 után kiűztek a térség államaiból tizenöt millió németet, az etnikai kollektív felelősség szellemében, paraszti, ipari, tisztviselői munkaerőket, elpusztult a különböző háborús cselekmények során csak Magyarországról beszélve egymillió, élete derekán lévő polgári személy. Utána 1948 és 1955 között a proletárdiktatúra szellemében a szociális felelősség alapján félreállították, megalázták a nemzeti középosztályokat, akiknek a közigazgatás működtetésében a Keleti-tengertől az Adriáig évszázados gyakorlatuk volt, majd utána félretolták a parasztság legdinamikusabb elemét, mondván, hogy ők kulákok. És ugyanígy szorították a szakmai és politikai közélet peremére a munkásréteg legerősebb, szakmailag legjobban szervezett részét, a szakmunkásréteget, mondván, hogy ők munkásarisztokraták, munkásárulók s megkapták a szociáldemokratizmus akkor negatívnak számító politikai bélyegét. Társadalmi öngyilkosság-sorozat a kollektív felelősségek érvényesítésével! Amikor ma keressük lemaradottságunk okait, azokat az okokat keressük, hogy miért nem tud a közép-európai régió gazdaságban, politikai gondolkodásban versenyképes lenni a világpiacon. Amikor irigykedve nézzük a világ dinamikusan előretörő kultúráit, a kis tigrisektől a middle west-ig, akkor azt kell mondanom: ne csak az ipari fejlődésben, technikai és gazdasági eredőkben keressék helyben topogásunk magyarázatát, hanem az elmúlt hét évtized ezen társadalmi öngyilkosság-sorozatában is. Ez az, amely megbénította és megbénítja ma is a közép-európai társadalmakat. (Megjelent: História, 1997/2.) 2. Képek 3
4
1. Edvard Bene elnöki dekrétumairól SZARKA László Edvard Beneš elnöki dekrétumairól Németek és magyarok kitelepítése Csehszlovákiából Az első Csehszlovák Köztársaság két évtizeddel az államalapítás után, 1939. március 15-én megszűnt létezni: a hitleri Németország előbb a müncheni szerződéssel megszerzett szudétanémet területeket, majd egész Csehországot, Lengyelország a lengyel többségű sziléziai vidéket, Magyarország pedig az első bécsi döntéssel visszaadott magyar többségű régiókat foglalta el. Szlovákia előbb autonómiát kapott, majd 1939. március 15-én, Hitler hozzájárulásával, önálló köztársasággá vált. Kárpátalja 1938. októberi autonómiájának pedig a magyar bevonulás vetett véget 1939 márciusában. Edvard Beneš, Csehszlovákia második köztársasági elnöke lemondott tisztségéről, és október 22-én Londonba távozott. Helyére Emil Háchát választották a második Cseh-Szlovák Köztársaság elnökévé. A csehszlovák politikai emigrációnak kezdetben három csoportja alakult ki: a Milan Hodza vezette párizsi, a Beneš elnök körül csoportosuló, az egységes csehszlovák állam teljes újrateremtését szorgalmazó londoni emigrációs központ, valamint a Klement Gottwald vezette moszkvai kommunista csehszlovák emigráció. Beneš aki Csehszlovákia felbomlása után is az ország köztársasági elnökének tekintette magát 1940 júliusában kinevezte a londoni csehszlovák kormányt, létrehozta a parlamentet pótolni hivatott államtanácsot. Az ideiglenes csehszlovák kormányzatot a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió 1940 41 folyamán hivatalosan is szövetséges kormányként ismerte el. A londoni emigráns csehszlovák államigazgatásban Beneš a hiányzó törvényhozói hatalmat a kormánnyal és az államtanáccsal egyeztetett köztársasági elnöki rendeletekkel gyakorolta. A londoni csehszlovák emigráció vezetőjeként Beneš sokat foglalkozott a világháború utáni csehszlovák állam belső és külső életfeltételeivel, s már 1941-ben arra a következtetésre jutott, hogy a német kisebbség jelentős részétől Csehszlovákiának meg kell szabadulnia. A német, majd 1943-tól kezdődően a magyar kisebbség felszámolása a londoni csehszlovák kormány háborús céljainak kiemelt fontosságú elemévé vált. A kassai kormányprogram 1943. december 12-én Beneš Moszkvában aláírta a csehszlovák szovjet barátsági és együttműködési szerződést, ami a világháborús fordulat évében kétségkívül megerősítette helyzetét a nyugati szövetségesek, főként a britek előtt is. Ugyanakkor fontos jelzés volt abból a szempontból is, hogy a világháború utáni kelet-közép-európai rendezésben a Szovjetunió lesz a meghatározó tényező. Moszkva 1943-tól támogatta Beneš elnök háború utáni rendezési terveinek a csehszlovákiai németekre és magyarokra vonatkozó részét. A Németországgal és Magyarországgal háborúban álló Nagy-Britannia a csehszlovák szovjet szerződés után szintén felkarolta a német kisebbségek eltávolítását szorgalmazó elképzelést. Az 1944 augusztusában kitört szlovák nemzeti felkelés során a Szlovák Nemzeti Tanács elképzeléseiben még csak részleges büntető intézkedések fogalmazódtak meg a német és a magyar kisebbséggel szemben. A háború utolsó periódusában, 1945 tavaszán azonban már a moszkvai emigráció határozta meg a háború utáni csehszlovák kormányalakítást, s a háború utáni első csehszlovák kormány programját. Beneš Moszkván keresztül érkezett 1945. április 4-én Kassára, ahol másnap meghirdették a kassai kormányprogramot. Ennek VIII. pontja fejtette ki a tiszta szláv nemzetállam megteremtésének tervét: A cseheknek és szlovákoknak a német és magyar kisebbséggel kapcsolatos szörnyűséges tapasztalatai hiszen a kisebbségek nagyobbrészt a köztársaság ellen irányuló hódító politika engedékeny eszközének bizonyultak, s közülük elsősorban a csehszlovákiai németek kínálkoztak fel a cseh és szlovák nemzet elleni megsemmisítő hadjáratra a megújított Csehszlovákiát mély és végleges beavatkozásra kényszerítik. Alapelvként a kormányprogram a következőket jelölte meg: 1. az 1938 előtt is csehszlovák állampolgársággal rendelkező, lojális és hűséges német és magyar nemzetiségű polgárok büntetlenségét és állampolgárságuk visszaadását, az elmenekült antifasiszta németek és magyarok visszatérésének engedélyezését; 2. a többi német és magyar állampolgárságának megszüntetését és individuális elbírálását, a bűnösök megbüntetését, csehszlovák állampolgárságuk megvonását, és az ország területéről való kitiltását; 3. az 1938 után csehszlovák területre betelepültek azonnali kiutasítását. 5
A kormányprogram végrehajtásában s azon belül a két kisebbség a német és a magyar felszámolásában fontos szerep jutott az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívásáig, 1945. október 28-ig terjedő időszakban a köztársasági elnöki dekrétumoknak, illetve a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a dekrétumokat Szlovákia területén érvényesítő rendeleteinek. Kollektív bűnösség Edvard Beneš köztársasági elnök 1945. május 14. és 1945. október 27. között 143 dekrétumot bocsátott ki. Ezeket az 1945. október 28-án megalakult ideiglenes csehszlovák nemzetgyűlés 1946 márciusában, visszamenőleges hatállyal törvényerőre emelte. A 143 dekrétumból 13 vonatkozott közvetlenül a német és a magyar kisebbségre, s jó néhány további közvetve szintén tartalmazott olyan rendelkezéseket, amelyek összefüggtek a két kisebbség kollektív bűnösként való elmarasztalásával. Az 1945. május 19-én kiadott 5. számú elnöki dekrétum az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá a németek, a magyarok, az árulók és a kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézetek vagyoni értékeinek állami kezeléséről rendelkezett. A dekrétum 4. -a kimondta: Állami szempontból megbízhatatlannak kell tekinteni a) a német vagy magyar nemzetiségű személyeket, b) azokat a személyeket, akik a Csehszlovák Köztársaság állami szuverenitása, önállósága, egysége, demokratikus köztársasági államformája, biztonsága és védelme ellen irányuló tevékenységet fejtettek ki. Ugyanezen dekrétum azt is meghatározta, kit kell német vagy magyar nemzetiségűnek tekinteni. Az 1930. évi népszámlálás nemzetiségi adatai alapján magukat a két kisebbséghez sorolók egésze mellett gyakorlatilag valamennyi két világháború között, a csehszlovák hatóságok által bejegyzett, s így legitim módon működött német és magyar politikai párt és szervezet (így például a parlamenti képviselettel rendelkező Egyesült Magyar Párt) tagságára is kiterjedt a szóbanforgó dekrétumok hatálya. A nemzeti kisebbségi csoportokat kollektív bűnösként kezelte a többi 12 elnöki rendelet is. Közülük a 12. számú dekrétum a németek, magyarok mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról, a 16. számú pedig a náci, valamint a háborús bűnösök megbüntetéséről, a rendkívüli népbíróságok létrehozásáról intézkedett. Népbíróságok A népbíróságok létesítését a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. május 15-i rendelete szabályozta. Ennek 1. -a szerint fasiszta megszálló -nak minősült többek közt az a külföldi állampolgár, aki hozzájárult a Csehszlovák Köztársaság szétrombolásához vagy demokratikus államrendjének megsemmisítéséhez. Ezt a nagyon általános megfogalmazást az 1938-ban német és magyar állampolgárságot szerzett két kisebbségi csoporttal szemben a népbíróságok igyekeztek messzemenően kihasználni, különösen az 1945. augusztus 2-án kibocsátott 33. számú elnöki dekrétum alapján, amely a németektől és magyaroktól a müncheni szerződés, illetve a bécsi döntés semmisségének ellenére megtagadta a csehszlovák állampolgárság visszaadását, mi több, azokat a németeket és magyarokat is megfosztotta attól, akik 1938 után továbbra is Csehszlovákia vagy Szlovákia polgárai maradtak. Belső deportálások, vagyonelkobzás A dekrétumok közül a 27. számú elnöki rendelet a belső telepítések egységes rendszeréről, a 28. számú pedig a cseh és szlovák telepeseknek a németek, magyarok, ellenséges elemek földbirtokára és üzemeibe való betelepítéséről rendelkezett. A szlovákiai magyarok 1945 46. évi csehországi deportálásának jogi alapját az 1945. szeptember 19-i 71. számú elnöki dekrétum teremtette meg, amely az állampolgárságuktól megfosztott személyek munkakötelezettségéről rendelkezett, illetve a 88. számú elnöki rendelet, amely az általános munkakötelezettséget szabályozta. A német és a magyar kisebbséghez tartozók vagyonát az ellenséges vagyonok elkobzását szabályozó 108. számú elnöki dekrétum alapján lehetett elvenni. A rendelet szerint minden olyan ingó és ingatlan vagyont térítés nélkül el kellett kobozni, amely a Német Birodalomnak és a Magyar Királyságnak, a német vagy a magyar jog értelmében létezett jogi személyeknek, a német náci pártoknak, a magyar pártoknak, valamint az e rendszerekhez tartozó és velük kapcsolatban álló más egységeknek, szervezeteknek, vállalatoknak, létesítményeknek, személyekből álló társulatoknak, alapoknak és célvagyonoknak, más német vagy magyar jogi személyeknek, továbbá az antifasiszta mivoltát nem bizonyító természetes személyeknek a világháború végén a tulajdonában volt. (Az elkobzott vagyonokból nemzeti újjáépítési alapokat hoztak létre.) 6
A dekrétumok, illetve a kormányprogram szlovákiai végrehajtását a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT), valamint a szlovák megbízotti testület, esetenként egy-egy megbízott rendeletei adaptálták. Így például az SZNT 1945/4. számú rendelete szabályozta a szlovákiai németek és magyarok mezőgazdasági vagyonának elkobzását. Az SZNT 1945/33. számú rendelete pedig konkretizálta a népbíróságok hatáskörébe tartozó szlovákiai német és magyar természetes, illetve jogi személyek körét. Az elkobzott német és magyar vagyon kezeléséről az SZNT 1945/50. számú rendelete intézkedett, a szlovákiai munkatáborokról pedig az 1945/105. számú rendelet. A német és magyar kérdés végleges megoldása A potsdami szerződés XIII. része csak a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi németeknek a Németországot megszálló nagyhatalmak által engedélyezett, rendezett kitelepítésére adott lehetőséget. A németek közül az 1945 májusától augusztusig tartó wilde Vertreibung, divoky odsun (vad kiűzés) keretében 750 ezer főt, az 1946 48 közötti transzfer során pedig 2-2,2 millió németet telepítettek Németország amerikai, brit és szovjet zónáiba. A csehszlovákiai magyar kisebbség felszámolására nagyhatalmi beleegyezés hiányában ötféle lehetősége maradt a csehszlovák hatóságoknak: az 1938 előtt magyar állampolgársággal rendelkező 36 ezer személy kiűzése, a pozsonyi és kisebb mértékben kassai, komáromi városi magyar népesség lakásainak elkobzása és internálása azzal a céllal, hogy Magyarországra menekülésüket felgyorsítsák, belső széttelepítések, ami 1945 46 telén a csehországi deportálások során kb. 40-45 ezer magyart érintett, az 1946-ban beindított reszlovakizációs akció, amely a vagyonelkobzástól és kitelepítéstől való mentesítésnek, valamint az állampolgári jogok megszerzésének a kilátásba helyezésével 350 ezer főnyi magyar tömeget kényszerített arra, hogy reszlovakizáljon, a belső telepítésekkel, a megfélemlített magyarok menekülésével Csehszlovákia 1945 decemberében tárgyalásokra kényszerítette Magyarországot, amely 1946. február 27-én aláírta a lakosságcsere-egyezményt. (Ennek keretében 1947 48-ban összesen 73 ezer szlovákiai magyart telepítettek át Magyarországra a csehszlovák hatóságok, és ugyanők ugyanennyi szlovákot toboroztak Magyarországon az áttelepülésre.) Magyar szlovák lakosságcsere A magyar kérdés belső megoldási módozataival (csehországi deportálások, vagyonelkobzások, tömeges népbírósági ítéletek stb.) a prágai kormány 1946 februárjában az ún. lakosságcsere-egyezmény megkötésére kényszerítette Magyarországot. Ennek alapján csehszlovák részről annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, ahány magyarországi szlovák nemzetiségű lakos hajlandó volt önként áttelepülni a Csehszlovák Köztársaságba. A Magyarország által engedélyezett nagyszabású szlovák propaganda ellenére a magyarországi szlovákok közül mindössze 73 273 fő vállalkozott a Csehszlovákiába való áttelepülésre. Ugyanekkor a csehszlovák hatóságok 1947 48 folyamán kb. 76 ezer szlovákiai magyart jelöltek ki csereként a magyarországi áttelepítésre. A párizsi békekonferencián az amerikai vétó következtében azonban nem teljesült a csehszlovák békedelegáció azon követelése, hogy a reszlovakizáció és a lakosságcsere után fennmaradó 200 ezer szlovákiai magyart egyoldalúan áttelepíthessék Magyarországra. Etnikai homogenizáció Az etnikai homogenizációt szolgáló akciók azonban már a békekonferencia előtt megkezdődtek: 1944 45 telén mintegy 30 ezer csehszlovákiai magyar polgári személyt deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióba, 1945 nyarán pedig több mint 36 ezer magyart toloncoltak ki szülőföldjéről. (A kitoloncolás elsősorban a bécsi döntést követően felvidéki területekre költöző hivatalnokokat, tanítókat, valamint a pozsonyi, kassai magyarokat érintette. 1945 végén és 1946 47 telén pedig mintegy 45 ezer embert deportáltak Csehországba a kitelepített szudétanémetek helyére kényszermunkára. Több ezer magyart szlovákiai munkatáborokban, illetve koncentrációs táborokban tartottak.) Reszlovakizáció 7
Az 1946. júniusi kormányrendelet értelmében a szlovákiai magyarok részt vehettek az ún. reszlovakizációs akcióban, amelynek a Dél-Szlovákiában maradó magyarok elszlovákosítása volt a célja. A jelentkezőknek megígérték, hogy visszakapják állampolgársági jogaikat és szülőföldjükön maradhatnak. A jogaiktól és vagyonuktól megfosztott, a deportálásoktól és kitelepítésektől rettegő szlovákiai magyarok közül 327 ezer ember kérelmezte magyar nemzetiségének megváltoztatását, azaz szlovákká minősítését! A Szovjetunió közbelép A Szovjetunió többszöri közbelépésére Csehszlovákia az 1948 februárjában történt kommunista hatalomátvételt követően rövid időn belül lezárta a beneši dekrétumokhoz kötődő kisebbségellenes periódust. Az 1948. október 25-i 245. számú törvény, hűségeskü letétele után, biztosította a magyar nemzetiségű személyek részére az állampolgárság visszaadását. Magyarország és Csehszlovákia 1949. július 25-én a csorba-tói jegyzőkönyvben megállapodott abban, hogy a Magyarországra kitelepített csehszlovákiai magyarok vagyonának fejében Csehszlovákia elengedi Magyarországnak a békekonferencián megállapított 30 millió dolláros háborús jóvátétel még esedékes részeit. A csehszlovákiai magyarok vagyon- és jogfosztással, valamint kitelepítési fenyegetésekkel kikényszerített reszlovakizációs nyilatkozatait azonban csak 1954-ben érvénytelenítették. 2. Képek 8
9
10
11
12
13
1. Bene, Edvard FARKAS Ildikó Edvard Beneš Edvard Beneš (1884 1948) cseh politikus, a modern Csehszlovákia egyik megalapítója. Az első világháború alatt Masarykkal és a szlovák Stefanikkal Franciaországban emigráns cseh és szlovák szervezetet alakított, amelyet 1918. október 14-én az antant ideiglenes csehszlovák kormánynak ismert el. Az Osztrák Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlása után megalakult az új csehszlovák állam, Beneš külügyminiszterként (1920 35) vezette országa küldöttségét a párizsi békekonferencián, ahol nem kis részben éppen az ő tevékenységének eredményeként állapították meg Közép-Kelet-Európában az államok új határait. Többek között e határok védelmére, elsősorban Magyarország ellenében szervezte meg Beneš a kisantantot (1920. augusztus 14.: jugoszláv csehszlovák szerződés, 1921. június 5.: jugoszláv román szerződés). 1935-ben Benešt választották köztársasági elnöknek. 1938-ban a német nyomás következtében szétesett a csehszlovák állam, október 5-én Beneš lemondott és száműzetésbe vonult. A második világháború alatt Franciaországban hozott létre csehszlovák nemzeti bizottságot, amelyet 1940-ben Londonba költöztetett. Beneš felismerte, hogy a háború utáni rendezés fontos tényezője lesz a Szovjetunió, ezért már a háború alatt igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni azzal. Ennek volt köszönhető, hogy a Beneš vezette emigráns kormány volt az egyetlen a kelet- és közép-európai emigráns kormányok között, amely a háború után visszatérhetett hazájába, és kormányt alakíthatott (1945. április 4.). 1948-ban azonban, noha februárban még Gottwald követelésére Beneš kinevezett egy kommunista vezetésű kabinetet, júniusban már nem volt hajlandó aláírni az új (kommunista) alkotmányt és lemondott. Szeptemberben, több agyvérzés után, megtört emberként halt meg. 2. Képek 14
1. Elnöki dekrétumok Elnöki dekrétumok A köztársasági elnök 1945. május 19-én kelt 5. számú dekrétuma Az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá a németek, a magyarok, az árulók és a kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézetek vagyoni értékeinek állami kezeléséről (...) 2. (1) Az állami szempontból megbízhatatlan személyeknek a Csehszlovák Köztársaság területén levő vagyonát állami kezelés alá veszik e dekrétum további rendelkezései értelmében (...) 4. Állami szempontból megbízhatatlanoknak kell tekinteni: a) német vagy magyar nemzetiségű személyeket (...) 6. Német vagy magyar nemzetiségűeknek tekintendők azok a személyek, akik az 1929 óta tartott bármelyik népszámláláskor német vagy magyar nemzetiségűeknek vallották magukat, vagy pedig a német vagy magyar nemzetiségű személyeket tömörítő nemzeti csoportok, alakulatok vagy politikai pártok tagjai lettek. (...) 12. számú dekrétum (1945. június 21.) A németek, a magyarok, valamint a cseh és a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és sürgős elosztásáról 1. (1) Azonnali hatállyal és térítés nélkül a földreform céljaira elkobozzuk azt a mezőgazdasági vagyont, amely a) német és magyar nemzetiségű személyek tulajdonában van, állampolgárságukra való tekintet nélkül (...) 33. számú alkotmánydekrétum (1945. augusztus 2.) A német és magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről 1. (1) Azok a német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok, akik az idegen megszálló hatalom jogszabályai értelmében német vagy magyar állampolgárságot szereztek, az ilyen állampolgárság megszerzésének napján elveszítették cseh- szlovák állampolgárságukat. (2) A többi német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár e dekrétum hatálybalépésének napján elveszti csehszlovák állampolgárságát. (...) 71. számú dekrétum (1945. szeptember 19.) Azon személyek munkakötelezettségéről, akik elvesztették csehszlovák állampolgárságukat 1. (1) A háború és légibombázások által okozott károk felszámolása és helyreállítása, valamint a háború által tönkretett gazdasági élet megújítása érdekében bevezetjük azon személyek munkakötelezettségét, akik (...) elvesztették csehszlovák állampolgárságukat. 2. (1) A munkakötelezettség a 14 60 éves férfiakra és a 15 50 éves nőkre vonatkozik, e kor betöltését véve alapul. (...) 4. (1) Az a személy, akit munkára osztottak be, köteles eleget tenni a beosztásról szóló utasításnak, még akkor is, ha úgy véli, hogy a munkakötelezettség a 2. 2. bekezdése szerint nem vonatkozik rá, amíg nem születik hivatalos döntés az erre vonatkozó kéréséről. (...) 137. számú alkotmánydekrétum (1945. október 27.) Azon személyek forradalmi időszakban történő őrizetbe vételéről, akiket állami szempontból megbízhatatlanoknak tekintettek 1. Az állami szempontból megbízhatatlanoknak tekintett személyeknek a köztársaság hatóságai vagy szervei által őrizetbe vételét a törvény által engedélyezett eseteken kívül is, vagy ideiglenes őrizetben (fogságban) 15
tartásuk meghosszabbítását a törvényben engedélyezett időtartamon túlmenően is törvényesnek kell tekinteni. Az ilyen személyeknek őrizetbe vételük, vagy törvény értelmében megengedett időtartamon túlmenően történt ideiglenes őrizetben tartásuk révén nincs kártérítési igényük. 2. Őrizetbe vételnek (ideiglenes őrizetben tartásnak) e dekrétum és más törvényes rendelkezések értelmében nem lehet tekinteni a külföldi állampolgárok összegyűjtését, amelyet az illetékes hatóságok a kijelölt helyeken későbbi kitoloncolásuk céljából hajtanak végre. Az ilyen összegyűjtés bármilyen korlátozás nélkül végrehajtható. 16
1. Javaslat a magyarok kitelepítésére Szlovákiából Javaslat a magyarok kitelepítésére Szlovákiából I. Általános alapelvek 1. Minden nagyobb községből ki kell telepíteni a lakosság 70%-át. 2. Ki kell telepíteni: a) a gazdagokat (kereskedő, kocsmáros, gyáros, földbirtokos), b) az értelmiségieket (pap, pedagógus, tisztviselő), c) a meggazdagodott földműveseket, d) a kollaboránsokat és megbízhatatlan elemeket, e) a köznemeseket és nemeseket. 3. Meg kell tartani: a) a munkásokat, b) a kisgazdákat, c) a 60 éven felülieket és a betegeket. II. A kiszállítás irányelvei 1. A kitelepített családok megkapják a Szlovákiában hagyott vagyonuk leltárát: a) a házaikról, b) a földvagyonról, c) az üzletekről, d) a műhelyekről. Ez az igazolás arra szolgál, hogy a kitelepített család az elhagyott vagyonáért kárpótlást kérhessen a magyar államtól. 2. A kiürített településeken meg kell szervezni a szlovák közigazgatást és a szlovák iskolákat. 3. Az elhagyott birtokokat a kolonizálásig szegény polgároknak kell kiutalni, a birtokok ellenőrzésével a települések közigazgatását (nemzeti bizottságokat) kell megbízni. A birtokok védelméért a helyi közigazgatás felel, s köteles megtéríteni a szakszerűtlen kezelésből származó károkat. [...] IV. Mit vihetnek magukkal 1. Egy hétre való élelmet. 2. Öltönyöket és ruhákat. 3. Könnyű szerszámokat. 4. A kitelepítés végrehajtásához szükséges fogatokat és a lószerszámokat. 5. Egy fejőstehenet, hogy a gyermekek számára legyen tej. V. Mit nem vihetnek el az ingó és az ingatlan vagyonukból 1. A betétkönyveket (korlátozni kell a pénzkivitelt). 2. Vetőmagot. 3. Takarmányféléket. 4. Nem adhatják el sem a településen, sem az ezen kívül lévő ingatlanjaikat. 5. Az ingatlanokat még adományozással sem lehet elidegeníteni. 6. Nem lehet kivinni pénzintézeteket. 7. A gyárakat és a műhelyeket nem szabad leszerelni. VI. A kitoloncolás megszervezése 1. A Szlovák Nemzeti Tanács mellett megszervezik a a) repatriációs, b) a kolonizációs, c) a kitoloncolási bizottságot. 2. A nagyobb határ menti településeken (pl. Kassán, Rozsnyón, Losoncon, Komáromban, Dunaszerdahelyen és Érsekújvárott stb.) három-öttagú bizottságot kell szervezni (esetleg a járási nemzeti bizottságok mellett). 3. Minden bizottság mellé megfelelő számú katonaságot kell kirendelni, ezek végzik a magyarok kitoloncolását. [...] VII. Repatriálás 1. A magyarok nekünk hadikárt fizetnek. 2. A konfiskált magyar vagyonnal ez kiegyenlítődik. VIII. A pénzügyi eredmények 1. A magyarok által lakott területről eltávozik kb. 400 ezer személy, a lakosság 70%-a. 2. Feltételezzük, hogy ez kb. 80 ezer család, s ha egy család vagyona ötvenezer korona, a konfiskált vagyon értéke négymilliárd korona lesz. IX. A törvényhozás feladatai 1. A Szlovák Nemzeti Tanács rendeletet vagy hirdetményt ad ki. 2. Az őrszolgálatot, az esetleges tűzvész megelőzésére, a katonaság veszi át. 3. Az ellenállók részére munkatáborokat kell felállítani. 4. A falusi fogatok kötelessége elszállítani a városi lakosságot. Indoklás 1. A magyarok mindig a szlávok ellenségei, a németek szövetségesei voltak, s azok is maradnak. Sztálin az egyik beszélgetéskor azt mondta, hogy [...] Most szabaduljanak meg a magyaroktól, ilyen kedvező alkalom többé nem adódik. Szabaduljanak meg tőlük teljesen. [...] 3. A magyar kormány a megszállt területekről, a szlovák falvakból számukat nem tekintve elüldözte a szlovák értelmiséget. A magyar kormány csendőrökkel 17
kergette el az összes kolóniát, kifizetett vagyonukat elkobozta (dr. Böhm memoranduma a magyar kormányhoz). A magyar kormány véresen elnyomta a szlovák nép ellenállását. Lásd Komját, Radisina, Nagysurány és a többi esetet, amelyeket csak a magyarok kiűzése után tudtunk meg. 4. Statisztika. Bél Mátyás statisztikája szerint a 18. század végén Magyarország lakosságának 15%-a volt szlovák. A 19. század végén már nem egészen 10%-a. Vagyis 130 év alatt 3 millió 800 ezer lelket veszítettünk. Ez a mi véradónk azért, hogy 905-ben Pozsony mellett Arnulf és Árpád szétverték Svtopluk örökségét. 5. A magyarok állandóan veszélyeztetik a köztársaságunkat. 1935-ben a németekkel szövetkeztek, 1,5 millió koronával támogatták a ludákok választási kampányát. Piszkítottak és lenéztek bennünket (Tuka). Kémkedés és irredentizmus. Az állam szétesésekor kapcsolatban álltak Henleinnel. 6. Mindörökre meg kell szabadulni ettől az ellenséges, demokráciaellenes, szláv-ellenes elemtől. Itt az alkalom, ilyen többé nem adódik. Minden szlovák kötelessége, hogy biztosítsa nemzete békés jövőjét. Dr. VavroŠrobár pénzügyminiszter Forrás: Állami Központi Levéltár, Prága. Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának állaga 100/24-es fond, 45. kötet, 864. egység 2. Képek 18
19
1. Jelenkori népvándorlás Közép-Kelet-Európában GYARMATI György Jelenkori népvándorlás Közép-Kelet-Európában 1939 48 Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer, annak ellenére, hogy azt a legkülönbözőbb meggyőződésű politikai irányzatok egyaránt rossznak tekintették, meglehetősen életképesnek bizonyult. Az ekkor létrejött új államalakulatok, illetve nemzetállamok területét Lengyelországot leszámítva a második világháborút követően sem érte igazán komoly változás. Ugyanakkor megerősödtek a tiszta nemzetállamok kialakítására irányuló törekvések, amelyek céljaikat részben a kisebbségeket menekülésre kényszerítő retorziós belpolitikai intézkedésekkel, részben egyenlőtlen arányú lakosságcserével, illetve egyoldalú kitelepítésekkel kívánták elérni. Ezek a törekvések kiváltottak ugyan egy többmilliós nagyságrendű kényszerű, jelenkori népvándorlást, de a problémát korántsem tudták rendezni. Mindezt színezte, hogy közben Közép- és Kelet-Európában társadalmi formációváltozás is végbement. Az antifasiszta nagyhatalmi koalíció vezető államférfijainak (Churchill, Roosevelt, Sztálin) megbeszélésein, illetve levelezésében már korábban is felmerült a háború utáni nemzetközi méretű népmozgás kérdése. 1944 második felében pedig mind a cseh emigráns kormány, mind pedig a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság jegyzékben fordult az antifasiszta nagyhatalmi koalíció tagjaihoz, hozzájárulásukat kérve ahhoz, hogy a háborút követően országaik területéről eltávolíthassák a német nemzetiségű kisebbségeket, mely számukra az elmúlt események következtében nem kívánatos. A potsdami konferencián (1945. július 17 augusztus 2.), ahol kimondják, hogy az emberiség ellen elkövetett súlyos bűntettei miatt az egész német népnek bűnhődnie kell, számolnak azzal, hogy azon országokban, ahol jelentősebb számú német nemzetiségű kisebbség él, velük szemben diszkriminációs intézkedéseket fognak életbe léptetni. Ezen túlmenően a konferencia zárónyilatkozatában három országot (Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország) konkrétan is megnevez, ahonnét a német nemzetiségű lakosság vagy annak egy része kitelepítendő. Ugyanakkor a második világháborút követő kényszerű népvándorlás nemcsak a kollektív bűnösséggel bélyegzett németségre terjed ki, hanem más európai etnikumok kisebbségi sorsukban közös százezreire is. S ha ezen nem német kisebbségek államközi egyezmények alapján történt kölcsönös áttelepítése (lakosságcsere) esetleg humánusabb módon is zajlott le, mégiscsak természetellenesen szakított ki összességében több millióra rúgó népességet az évszázadok során otthonukká vált társadalmi és geográfiai környezetből. Elgondolkodtató, hogy Európa népességének a második világháborúban a harci cselekményekkel közvetlenül összefüggő, mintegy húszmilliós vérvesztesége mellett további közel húszmilliónyi népesség kényszerült otthonának tekintett szülőföldje elhagyására. [...] Bulgária kitelepítettek 175 ezer törököt.* Csehszlovákia elmenekült 370 ezer német (a német csapatok visszavonulásakor); 39 ezer magyar (az 1945 áprilisában nyilvánosságra hozott ún. kassai programot követő csehszlovák retorziós politika következtében); kitelepítettek 3 millió németet (Németország különböző megszállási zónáiba. A felügyeletet gyakorló Szövetséges Ellenőrző Bizottság Csehszlovákiából eredetileg 2,5 millió német nemzetiségű lakos kitelepítéséhez járult hozzá.); áttelepítettek 68 407 magyart (a Magyarország és Csehszlovákia között 1946 februárjában aláírt lakosságcsereegyezmény értelmében, miután a magyarok Csehszlovákiából történő egyoldalú kitelepítését a győztes nagyhatalmak nem támogatták); önként áttelepült 60 ezer német (Németországnak a nyugati nagyhatalmak által megszállt övezeteibe); 20
43 ezer német (a Szovjetunió által megszállt övezetbe, abból a mintegy 80 ezernyi német kisebbségből, akiknek demokratikus múltjuk miatt engedélyezik a Csehszlovákiában maradást); 4500 orosz és ukrán (a Szovjetunióba, a mintegy 90 ezer főnyi csehszlovákiai orosz és ukrán kisebbségből); hazatelepült 228 ezer cseh és szlovák (Csehszlovákiába, Európa különböző országaiból; ebből 73 273 szlovák a magyar csehszlovák lakosságcsere-egyezmény aláírását követő csehszlovák toborzás eredményeként). Jugoszlávia elmenekült 147 500 német (hivatalos kitelepítésről nem tudunk, ugyanakkor az 1930. évi népszámlálás szerint az itt élt mintegy 500 ezer főnyi német kisebbség 1948-ra 50 ezer főre csökkent). Lengyelország (A külföldi történeti irodalom, illetve források egy része Lengyelországból származónak tekinti a potsdami konferencián Lengyelország nyugati határaként megállapított Odera Neisse-vonaltól keletre eső területekről a korábban a Harmadik Birodalomhoz tartozó Kelet-Brandenburg, Kelet-Pomeránia, Poznan, Felső- és Alsó- Szilézia, Kelet-Poroszország, illetve Danzig (Gdansk) elmenekült vagy kitelepített németeket.) elmenekült 2,7 millió német (a német csapatok visszavonulásakor; beleértve a balti államokból, valamint Kelet- Poroszország szovjet igazgatás alá került északi feléből származó menekülteket is); kitelepítettek 6,4 millió németet (beleértve a balti államokból, valamint Kelet-Poroszország szovjet igazgatás alá került északi feléből származó kitelepítetteket is. A Szövetséges Ellenőrző Tanács Lengyelország új határok közötti területéről eredetileg 3,5 millió német nemzetiségű lakos kitelepítésével számolt.); áttelepült 53 ezer orosz és ukrán (a Szovjetunióba); hazatelepült 2 millió lengyel (a Szovjetunióból), 190 ezer lengyel (Európa más országaiból, akiknek jelentős része az 1939. szeptember 1-jei német támadást követően emigrált).** Magyarország*** elmenekült 20 ezer német (a német csapatok visszavonulásakor); kitelepítettek 185 600 németet (a németországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945. novemberi jegyzékében 500 ezer német nemzetiségű lakos kitelepítését irányozta elő); hazatelepült 6 ezer magyar Csehszlovákiából. (A magyar csehszlovák lakosságcsere-egyezmény alapján történt népmozgást lásd a csehszlovákiai adatsorban.) 210 ezer magyar Európa más államaiból, főleg Romániából és Jugoszláviából. Románia elmenekült 148 ezer német (Romániából hivatalosan nem történt kitelepítés, ugyanakkor az 1930. évi népszámlálás szerint az itt élt mintegy 745 ezer főnyi német nemzetiségűek száma 1948-ra 344 ezerre csökkent). [...] (Megjelent: História, 1982/4 5. szám. Részlet.) * Hazatelepült 90 ezer bolgár Görögországból. (A szerk.) ** 1939 41 között a szovjet hatóságok 250 ezer hadifoglyon túl mintegy 500 ezer lengyelt deportáltak, illetve telepítettek át a Szovjetunióba. 1944 őszétől további mintegy 60 ezer lengyelt szállítottak a Szovjetunió munkatáboraiba. *** Mintegy 600-700 ezer magyar került szovjet fogságba. A háború alatti területet figyelembe véve a civil elhurcoltak száma meghaladja a 200 ezret. A mai területről mintegy 100-150 ezer polgári személyt hurcoltak a Szovjetunióba. (A szerk.) 2. Képek 21
22
1. Szlovákok áttelepítése Magyarországról KUGLER József Szlovákok áttelepítése Magyarországról A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság toborzási akciói Az 1946. február 27-én megkötött magyar csehszlovák lakosságcsere-egyezmény, amelyet a magyar országgyűlés csak heves vita után erősített meg (1946. évi XV. tc.), rendkívül előnytelen volt Magyarország, különösen pedig a felvidéki (az 1945 után újjáalakuló Csehszlovákia területén élő) magyarság számára. A magyar kormány és mindenekelőtt Gyöngyösi János külügyminiszter azonban mérlegelte az ország akkori igen kedvezőtlen nemzetközi megítélését, ezért kényszerűségből elfogadta az akkori csehszlovák kormányt képviselő Vladimír Clementis államtitkár feltételeinek döntő többségét, vállalta az egyezményt. A 14 cikkelyből és a hozzákapcsolódó függelékből álló egyezmény a csere csaknem minden lényeges pontját érintette. A trianoni országterületen élő szlovák lakosság önkéntes áttelepülési lehetőségéről az I. cikkely rendelkezett, míg az V. cikkely a Szlovákia területén élő magyarok egy részének Magyarországra történő átköltöztetését szabályozta, vagyis számukra gyakorlatilag kényszerkitelepítést jelentett az egyezmény. Az áttelepítendők kiválasztásának joga ugyanis ez esetben nem az egyént, hanem a csehszlovák kormányt illette. Az I. és V. cikkely szerinti kicserélendő személyek lélekszámát azonosan állapították meg a szerződő felek. Továbbá vállalnia kellett még Magyarországnak az ún. háborús bűnös szlovákiai magyarok (VIII. cikkely szerint áttelepülők) egyoldalú befogadását is. Az egyezmény rendelkezett néhány, a csere gyakorlati lebonyolítást segítő szerv(ezet) létrehozásáról is. Így többek között egy magyar csehszlovák vegyesbizottság felállítását határozták el (X. cikkely). Mindkét fél számolt ugyanis azzal, hogy az átköltöztetések számos olyan aprólékos jogi problémát vethetnek fel, amelyek azonnali megoldást igényelnek. Ugyancsak az egyezmény tette lehetővé a csehszlovák kormány számára egy olyan, ún. különbizottság felállítását, amelyik a magyarországi szlovákok figyelmét és érdeklődését volt hivatva felkelteni az áttelepülés iránt (II IV. cikkely). Honosság a 18. századtól A trianoni Magyarország legnépesebb szlovák ajkú közösségei az összefüggő Kárpát-medencei szlovák nyelvterülettől mintegy 250-300 km-re alakultak ki. A törökellenes felszabadító háborúkat és a Rákócziszabadságharcot követő időszakban (a 18. század elejétől) ugyanis a Tisza, a Körösök és a Maros által határolt lakatlan vagy gyér lakosságú terület benépesítésében a magyar mellett éppen a szlovák etnikum vett részt legnagyobb arányban. A 18. századi alapítású településeket (Békéscsaba, Szarvas, Mezőberény, Tótkomlós), amelyeknek népessége zömmel a mai Közép-Szlovákiából (az egykori Hont, Nógrád és Zólyom vármegyékből) származó lutheránus vallású volt, további, a 19. és 20. században alakult újabb szlovák vagy részint szlovák települések (Pitvaros, Csanádalberti, Ambrózfalva, Medgyesegyháza, Nagybánhegyes, Kondoros, Csabacsűd) követték. Az új községek lakói azonban már nem a Felvidékről (a mai Közép-Szlovákia területéről) kerültek az Alföldre, hanem jórészt a 18. századi anyatelepülések bocsátották ki fölös népességüket, vagy pedig magának az anyatelepülésnek a külterületi határából önállósodtak (Gerendás). A szlovákok lélekszáma a békés csanádi térségben a 19. század végéig gyorsan emelkedett, annak ellenére, hogy a már említett településeken kívül a Kárpát-medence más vidékein is szerencsét próbáltak. (1910-ben a Békés és Csanád megyében élő szlovák ajkúak lélekszáma megközelítette a 80 ezret.) A térségből (Délkelet-Alföld) történő elvándorlás mellett azonban a magyarsághoz történő asszimiláció is éreztette hatását, főleg a 20. század elejétől. Békés és Csanád megyében 1910 és 1941 között mintegy 30 ezer fővel csökkent a szlovák anyanyelvűek száma. A változás elsősorban Békés megyében volt érezhető, míg Csanádban alig történt visszaesés a szlovák anyanyelvet vállalók számában. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság A csehszlovák kormányzat valószínűleg már a kétoldalú diplomáciai tárgyalások idején (1945 vége 1946 eleje) részletes tervezetet dolgozott ki, hogy magyar-országi népcsoportjait minél nagyobb számban nyerje meg az áttelepülésre. Mindenesetre az egyezmény aláírását követő napokban (1946. március 4-től) a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság (CSÁB) vagy Különbizottság igen rövid idő alatt szervezte meg toborzási körzeteit. A trianoni országterületet kezdetben 16, majd (március közepétől) 18 körzetre osztották fel, és a legjelentősebb 23
népességű, kisebb-nagyobb szlovák etnikummal rendelkező városok (Budapest, Békéscsaba) mellett néhány egészen kicsiny falut (Felsőpetény, Forró) is körzetközponttá emeltek. A Békés és Csanád megyei településeket a szomszédos megyék szlovák szórványaival együtt három körzethez (Szarvas, Békéscsaba, Tótkomlós) kapcsolták. A Magyarországra érkező bizottsági tagok (lelkészek, pedagógusok, művészek, gazdasági szakemberek) a szlovák politikai élet szinte valamennyi árnyalatát (a nemzetiektől a kommunistákig) képviselték. A CSÁB döntő fontosságúnak ítélte a nagy alföldi szlovák tömb állásfoglalását, ezért több neves szlovákiai politikus személyesen kívánt szólni az itt élőkhöz. A látogatók között nem kisebb személyiségeket találunk, mint Dániel Okálit, a CSÁB vezetőjét, Viliam Sirokýt, a csehszlovák kormány alelnökét, Jozef Lettrichet, a Szlovák Nemzeti Tanács elnökét, Karol Smidke szlovák minisztert és a Slovenská liga elnökét, Anton Granatiert. A toborzás Az 1946. március 4-től április közepéig (mintegy hat héten át) engedélyezett, valamint ezt követően mintegy másfél évig tartó nem hivatalos toborzási akció során a lakosságcsere, az áttelepülés lehetőségének híre a legeldugottabb magyarországi szlovák faluba, tanyára is eljutott. Az agitációt élőszóban, rádión, röplapokon keresztül folytathatták a CSÁB tagjai. Továbbá minden szlováklakta településen (az egyezmény értelmében) két-két nyilvános nagygyűlést is tarthattak az érdeklődők számára. A magyarországi szlovákok megnyerését az áttelepülésre hatékonyan támogatták a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja (szlovák rövidítéssel AFS) szervezetei, és tagjainak jelentős része is. Sőt az AFS lapja, a Sloboda szinte minden erejével a népcserét propagálta. A Magyarországon tartózkodó szlovákiai aktivisták kezdetben elsősorban érzelmileg igyekeztek megnyerni a szlovák kisebbséget. Arra hívták fel a figyelmüket, hogy a történelem most páratlan lehetőséget kínál az évszázadokon át elnyomott szlovákság számára, amely így visszaszerezheti szétszóródott, asszimilálódott vagy az asszimiláció útjára lépett gyermekeit. Egyúttal a nemzetiségi kérdést is megoldani vélték a lakosságcserével. A kicserélendő népesség aránytalanságáról, a több ezer négyzetkilométeres színmagyar vagy döntő többségben magyar lakosságú felvidéki (szlovákiai) területek erőszakos elszlovákosításáról azonban nem akartak tudomást venni, illetve ezt jogos történelmi igazságtételnek tekintették. A toborzó gyűlésekkel egy időben jeles szlovákiai művészek, művészeti együttesek mutatkoztak be az érdeklődő közönségnek. Az anyaországi kultúra (színház, zene) értékeinek bemutatásával elsősorban a kettős kötődésű, illetve már a magyarosodás útjára lépő szlovákokat (szlovák származásúakat) kívánták megnyerni, visszahódítani. A racionálisabban gondolkodó aktivisták azonban rögtön a kedvezőbb csehszlovákiai gazdasági kilátásokat ajánlották hallgatóságuk figyelmébe. Állást, házat, földet, vállalkozási lehetőséget, a gyermekek számára pedig biztosabb csehszlovákiai jövőt ígértek. Számos esetben, hogy nyomatékot adjanak a CSÁB tagjai a hazai jólétnek, ruhaneműt és cipőt osztattak szét a nehéz körülmények között élő, az áttelepülés iránt érdeklődők között. Sok száz magyarországi szlovák gyermek tölthetett hosszabb-rövidebb időt, nyelvgyakorlással egybekötve, valamelyik szlovákiai hegyvidéki üdülőhelyen. A hagyományos vallásos értékrendhez és a szülőföldjéhez ragaszkodó paraszti családok megnyerését a CSÁB az egyházak, pontosabban a lelkészek bevonásával igyekezett fokozni. Pozsonyi protestáns egyházi körökben nagy reményeket fűztek az alföldi szlovákok hazatelepítéséhez, ami, terveik szerint, az evangélikus egyház szlovákiai erősödését, híveinek gyarapodását is jelen- tette. A gyülekezetek presbitériumának többsége azonban az itthon maradás mellett foglalt állást.... tiltakozunk a kiköltözés gondolata ellen legfőképpen azért, mivel mi békéscsabai evangélikusok az itt töltött idő alatt a magyarsággal teljesen összeforrtunk... örökítette meg, heves vita után, a legnagyobb magyarországi evangélikus egyházközség presbitereinek többségi véleményét a jegyzőkönyv. Néhány közösség (Pitvaros, Medgyesegyháza, illetve Békéscsabáról Francisci Mihály) lelkésze azonban gyülekezetét is az áttelepülésre buzdítva, maga is átköltözött Szlovákiába. A szlovákságot ért vélt vagy valódi sérelmek állandó hangoztatása is fontos részét képezte az agitációnak. A Szlovákiából érkezett szónokok és magyarországi segítőik szüntelenül arra emlékeztették hallgatóságukat, hogy a magyar kormány úgy a múltban, mint a jelenben és a jövőben, a szlovákság teljes beolvasztására törekszik, és legfeljebb csak átmenetileg, taktikából enged a kisebbségi követeléseknek. Az új haza, Szlovákia magyarlakta részeinek megismertetése sem maradt ki a CSÁB tevékenységéből. 1945 tavaszától egyre-másra kaptak lehetőséget az érdeklődők, hogy leendő szlovákiai lakóhelyüket megtekintsék. A Slobodában is hétről hétre térképmelléklettel ellátott fényképes beszámolók hívogatták a békéscsanádiakat a Mátyusföldre és a Csallóközbe. 24
Az átköltözést fontolgató, végleges döntést azonban még nem hozó családok meggyőzését a rémhírek segítették, amelynek terjesztésében a CSÁB tagjai mellett az AFS aktivistáinak egy része is részt vett. Többek között azzal ijesztgették a szlováklakta települések lakóit: ha most (1946/47-ben) önként nem költöznek át Szlovákiába, akkor a későbbiekben már a magyar kormány kötelezi őket, ingóságaik nélkül, az ország elhagyására. A lakosság érdekei A magyarországi (délkelet-alföldi) szlovák (szlovák gyökerű) lakosság többsége érdeklődéssel fogadta a Szlovákiából érkezetteket, a jelentkezési, kitelepülési lap aláírására azonban nehezen szánták rá magukat. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság kampánya mellett azonban számos más ok is befolyásolta, alakította a délkelet-alföldi szlovákok döntését a kitelepülés vagy az itthon maradás kérdésében. A két világháború közötti Magyar- ország nem kielégítő szociális viszonyai a nemzetiségi lakosság (így a szlovákok) egy részében azt a képzetet keltették, hogy nyomorúságos sorsuk oka éppen nemzetiségi származásukban rejlik. Ezért a szlovák vagy szlovák gyökerű szegényebb rétegek jelentős számban próbáltak maguk és családjuk sorsán a Csehszlovákiába költözéssel javítani. Nem szabad arról a lélektani hatásról sem megfeledkezni, ami az agitáció során a hazai szlovákságot érte. Ezek az emberek (családok) átélték azt a számukra felemelő érzést, hogy egyszeriben valakik számára fontosakká váltak. Foglalkoznak köznapi gondjaikkal, kíváncsiak véleményükre, gondoskodnak jövőjükről. Szinte beléjük szuggerálták, hogy értük aggódnak az anyaországi szlovákok. Rájuk odaát számítanak, sőt már jövendő lakóhelyüket is kijelölték. Az új haza új életlehetőséget kínált, és ehhez mindössze csak egyetlen jelentkezési lapot kellett aláírni. Az átköltözés mellett döntött jó néhány olyan szlovák vagy részben szlovák származású polgár is, aki a háború alatt a különböző szélsőjobboldali pártoknak volt a tagja, vezetője. A jogos felelősségre vonástól vagy pedig a bíróságok szubjektív döntésétől való félelem egyaránt fokozta az átköltözési hajlandóságot a szlovák vagy szlovák őssel is rendelkezők körében. Ugyanakkor csaknem mindegyik délkelet-alföldi szlováklakta településen olyan esetek is ismertek, hogy politikai múltjuk miatt vagyonelkobzást vagy szabadságvesztést szenvedett személyek nem települtek ki, holott ezt, családjuk szlovák eredetére hivatkozva, megtehették volna. Kitelepülők, maradók A CSÁB agitációjának eredményeként, a végleges adatok szerint, 1946. június végére közel 100 ezer magyarországi szlovák, illetve szlovák származású vagy magát annak valló személy kívánt élni az önkéntes átköltözés lehetőségével. Minden felnőtt (18 éven felüli) jelentkezőnek egy-egy ún. jelentkezési szlovák lapot kellett kitöltenie és aláírásával hitelesítenie. (Csak a férj és feleség szerepelhetett egy lapon kiskorú gyermekeivel együtt.) A CSÁB által összeállított kétnyelvű kérdőív a kitelepülni szándékozóknak nemcsak a családi adatait (családtagok neve, születési éve, családi állapota) rögzítette, hanem vagyoni (ingó és ingatlan) helyzetét is felmérte. Sőt a Magyarországot elhagyni készülők még jövendő szlovákiai lakóhelyüket is megválaszthatták. A jelentkezők foglalkozási összetételét tekintve megállapítható, hogy az önállóak (a 18 éven felüli személyek) között igen sok (több mint negyede) volt a napszámos. Viszonylag alacsony a földművesek (20 százalék körüli) aránya. Arányaiban ugyan nem nagy, de számszerűségében mindenképpen jelentős (kb. 2300 család, 10 ezer személy) kis- és középparaszti (5 20 kat. hold) réteg is foglalkozott az áttelepülés gondolatával. Szép számmal (kb. 4 ezer fő) vállalták a Szlovákiába való átköltözést az értelmiségiek, a közalkalmazottak és szabadfoglalkozásúak is. Ez a réteg elsősorban a fővárosból, Miskolcról, valamint Békéscsabáról s e városok környékéről toborzódott, és jelentkezésük okát mindenekelőtt a háború utáni magyarországi létbizonytalanságban kell keresnünk. A Magyarországon visszamaradó kis- és középparaszti birtokok közel a fele Békés és Csanád megye területén található. Országosan az ingatlanok mintegy kétharmad része volt saját tulajdonú, a többi az 1945. évi földreform során került az újgazdák kezébe. A szarvasi, a békéscsabai és a tótkomlósi körzetből kitelepülő paraszti lakosság birtokolta a visszamaradó szántóterület nagyobbik részét. Mérleg A lakosságcsere-egyezmény alapján kitelepülni szándékozó délkelet-alföldi szlovákok többsége a szegényebb sorsú társadalmi rétegekből került ki. A földműves családok harmada-fele az 1945. évi földreform során lett tulajdonosa földjének, vagy pedig korábbi 1 5 kat. holdas ingatlanát egészítette ki a reform eredményeként hasonló nagyságú területtel. Ugyanakkor kétségtelen tény az is, hogy a szociális szempontok mellett a 25