Az ún. Beneš-dekrétumok problémaköréről /1/

Átírás

1 Az ún. Beneš-dekrétumok problémaköréről /1/ A Beneš-dekrétumoknak nevezett jogszabályok pontos elnevezése: a Csehszlovák Köztársaság elnökének dekrétumai. A Beneš név állandó használata azt a benyomást keltheti, mintha ő lett volna e jogszabályok kizárólagos szerzője. Bár szerepe egyes fontos dekrétumok megszületésében igen jelentős volt, mégis szerzőtársként számba kell venni többek között az Államtanácsot (ez a testület volt hivatva részben helyettesíteni a Nemzetgyűlést a londoni emigráció éveiben), az emigráns kormányt, annak vezetőjét és tagjait, majd május 9-étől az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívásáig (1945. október 28.) a Csehek és Szlovákok Nemzeti Frontjának Kormányát és annak tagjait, a Szlovák Nemzeti Tanács elnökségét (ennek tagja volt pl. Gustav Husak is) és a kvázi szlovák kormányként működő megbízotti testületet. Ez a felsorolás érzékelteti, hogy a dekrétumok kiadása mögött széles és masszív (bel)politikai intézményi bázis volt. Magyarországon széles körben elterjedt az a feltételezés, miszerint ezek a jogszabályok kizárólag a háború utáni megtorlással foglalkoztak volna. Ez teljesen téves berögződés és 1945 között Beneš 141 ilyen dekrétumot írt alá, ezek szövege több vaskos kötetet tesz ki. A háború utáni megtorlásokon és rendezéseken kívül ezek a rendeletek számos más kérdéssel is foglalkoztak. Kiadásuk megkezdése (1940, London) nem utolsó sorban arra irányult, hogy biztosítsák és demonstrálják a csehszlovák állam jogi és politikai kontinuitását, már pusztán amiatt is, mert Beneš elnök 1938 október 5-én lemondott, majd elhagyta az országot. Csehszlovákia jogi értelemben a lemondás, majd az azt 1939 márciusában követő annexió után sem szűnt meg. Az emigráns csehszlovák kormány 1940 július 21-én alakult meg Londonban. Ugyanezen a napon alakította meg Beneš az 1. sz. dekrétumával az Államtanácsot. Az államfő hivatalos elismerése a szövetségesek részéről még egy egész évet váratott magára. Az ezt kinyilvánító jegyzékben sem szerepel azonban a München előtti Csehszlovákia teljes területi jogfolytonosságának elismerése. Beneš elnök a 2. sz. dekrétumában (1940. október 15.) felállítja magának a dekrétumnak az intézményét. Ennek a jogintézménynek gyakorlatilag alkotmány-törvényi, illetve törvényi ereje volt. A különbség lényege az, hogy minden olyan elnöki aktushoz, amelyhez korábban tehát békeidőben a Nemzetgyűlés hozzájárulásra is szükség volt, átmenetileg elegendő volt a kormány hozzájárulása. A Beneš-dekrétumok kiadásáig az ilyen módon történő törvényalkotásnak az évi csehszlovák alkotmány szerint nem volt alkotmányos alapja. Az összes így kiadott jogszabályt átmenetinek tekintették, hiszen a szuverenitás helyreállítása után összeülő Nemzetgyűlés azokat érvényben hagyhatta, illetve el is törölhette. Mint ismeretes az 57/1946. számú Alkotmánytörvény az összes dekrétum érvényességét megerősítette. Az 1945 és 1948 között kiadott dekrétumok és a hozzájuk csatlakozó különböző diszkriminatív jogszabályok száma 89. Ezek azok a megtorló jellegű dekrétumok, amelyeknek a kollektív bűnösség elve képezi az alapját. A dekrétumok érvényességét a körülöttük dúló, évtizedek óta tartó vitában a szlovák és a cseh fél a nemzetközi jog pilléreire felépített érvrendszerrel igyekszik alátámasztani. A hivatkozási alapként szolgáló nemzetközi egyezmények: Potsdami Egyezmény;

2 Párizsi Jóvátételi Szerződés (1945. december 21.); Szerződés a Nyugatnémet Állam Szuverenitásáról (Párizs, október 23.); A Magyar (Nép)Köztársaság és a Csehszlovák Köztársaság közötti és évi Alapszerződések. A vitatott dekrétumok és azok következményei A londoni emigrációs csehszlovák kormány és E. Beneš köztársasági elnök 1942 végén, 1943 elején egészítette ki a csehszlovák nemzeti állam megteremtésének programját a magyar lakosság kitelepítésének követelésével tavaszán a moszkvai kommunista emigráció, majd a Szlovák Nemzeti Tanács is csatlakozott ehhez a programhoz. A különbség abban nyilvánult meg közöttük, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács lakosságcserével óhajtotta összekötni a magyarok kitelepítését. A cseh és szlovák politikusok 1945 végén Moszkvában E. Beneš részvételével véglegesítették a csehszlovák állam jövőjéről vallott nézeteiket, amit azután április 5-én, Kassán koalíciós programként hoztak nyilvánosságra. A Kassai Kormányprogram kidolgozásában, illetve elfogadásában a csehek és szlovákok Nemzeti Frontjának valamennyi pártja részt vett: a kommunista párt csakúgy, mint a különböző polgári demokratikus pártok. Ezt követően embertelen intézkedések sora következett: február 27-én a Szlovák Nemzeti Tanács elrendelte a magyar árulók 50 hektárnál nagyobb földbirtokainak elkobzását; 1945 áprilisában és májusában a Szlovák Nemzeti Tanács elbocsátotta állásukból a magyar közalkalmazottakat, majd később a magánalkalmazottakat is; nemzeti gondnokság alá kerültek a magyar tulajdonban lévő kis- és középüzemek, beleértve a kisiparosok műhelyeit is; a városokban, különösen Pozsonyban, tömeges méreteket öltött a magyarok lakásainak igénybevétele, gyakran az érintettek internálásával egybekötve; megszüntették a magyar iskolákat és az oktatás nyelve csak szlovák lehetett. E. Beneš augusztus 2-án bocsátotta ki a 33/1945. sz. dekrétumot, amelynek értelmében a magyarokat (és németeket) megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól. Ettől kezdve a magyarok lényegében elestek az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, valamint a szociális juttatásoktól október 1-jén lépett hatályba a 88/1945. sz. elnöki dekrétum, amelynek alapján a éves férfiakat és éves nőket közmunkára lehetett kirendelni lakóhelyüktől távol eső vidékekre is. Népbírósági eljárások A Kassai Kormányprogram meghirdetését (1945. április 5.) követő hónapokban a népbíróságok mintegy magyart elsősorban értelmiségit ítéltek el és utasítottak ki Szlovákiából, mint háborús bűnöst. Az év végére az elítélt magyarok létszáma már meghaladta a 75 ezer főt. Az elítéltek között sok földműves volt, akiket megfosztottak földjüktől és más ingatlanaiktól is. Az érintettek a komáromi járás felnőtt magyar lakosságának 30,8 %-át, a párkányinak 24,2 %-át, a dunaszerdahelyinek 23,4 %-át, az ipolyságinak pedig 21 %-át tették ki. Kényszermunka (közmunka) A 88/1945 sz. dekrétumra való hivatkozással valósította meg a csehszlovák kormányzat azt a civilizációt és európaiságot megszégyenítő akcióját, amely valójában a magyarok deportálását jelentettet szeptemberének végétől magyarok tízezreit, egyes adatok szerint mintegy főt /2/ szállítottak erőszakkal Csehországba, döntően a korábban németek által lakott

3 vidékekre. Otthonaikba azonnal szlovák lakosokat telepítettek. Épületeiket, bútoraikat, gazdasági felszereléseiket és állatállományukat az állam elkobozta, bankszámláikat befagyasztotta. A munkaképes férfiakat és nőket a szó szoros értelmében emberpiacra vitték, míg az ellátatlan betegek, valamint az öregek és a gyermekek közül többen meghaltak útközben, vagy a célállomásra érkezés után. A katonai tervek alapján előkészített kényszer-kitelepítés november 19-én kezdődött a hajnali órákban. A hadműveletek pontos terv szerint zajlottak le. Egy vagy két falut katonai egységek zártak körül, majd az előre elkészített névjegyzékek alapján felszólították az elszállítandó családokat a csomagolásra. A száműzendőkkel közölték, hogy eddigi lakóhelyüket el kell hagyniuk, ingatlanukat, állatállományukat és mezőgazdasági felszerelésüket elkobozzák. A döntés ellen nem volt jogorvoslat. A kijelölt családokat katonai tehergépkocsik szállították a legközelebbi vasútállomásra, ahonnan szigorú őrizet mellett elindultak Csehországba. Az akció 99 napig tartott, február 25-én ért véget. /3/ Jurij Zvara szlovák történész adatai szerint a deportálás családot, összesen személyt érintett. Az elhurcoltakat 393 községből, 17 járásból válogatták össze, közöttük kisparaszti család volt. A csehországi közmunka hatására újabb és újabb menekült csoportok érkeztek Magyarországra, gyarapítva a már korábban érkezett menekültek sokezres táborát. A kollektív bűnösség elvén megalkotott dekrétumok, pontosabban időzítésük kapcsolatban áll azzal, hogy a csehszlovák kormány a potsdami konferenciához fordult a magyarok kitelepítése ügyében, amihez azonban nem sikerült a nemzetközi hozzájárulást megszerezni. Ez a tény növelte a csehszlovák hatóságok türelmetlenségét a magyarokkal szemben. Lakosságcsere február 28-án a nemzetközileg magára maradt Magyarország és Csehszlovákia aláírta a lakosságcsere-megállapodást. A megállapodás értelmében ahány magyarországi személy jelentkezett Csehszlovákiába történő önkéntes áttelepülésre, a csehszlovák hatóságoknak ugyanannyi magyart állt jogukban kitelepíteni. Magyarországon eredetileg szlovák jelentkezett az áttelepítésre. Ténylegesen an költöztek át, mivel időközben személy megmásította eredeti elhatározását. A szlovák áttelepülők katasztrális hold földet hagytak Magyarországon. Szlovákiában magyart jelöltek ki a hatóságok az áttelepülésre. Ténylegesen személyt telepítettek át, önkéntesen távozott magyar. Az áttelepített magyarok katasztrális hold földet hagytak szülőföldjükön /4/. Reszlovakizáció A szlovák belügyi megbízott június 17-ei rendelete alapján megkezdődött a magyar lakosság körében az ún. reszlovakizáció, vagy más kifejezéssel visszaszlovákosítási kampány. Ennek során a magyarokat választás elé állították: ha szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, ha viszont nem, akkor el kell hagyniuk otthonaikat, kiutasítják őket Csehszlovákiából. Ez az önkéntesnek hirdetett kampány a gyakorlatban az erőszak alig leplezett vagy nyílt eszközeivel igyekezett elérni, hogy a szlovákul nem is értő magyarok tömegesen vallják magukat szlováknak. A létfeltételeikben erősen megingott és már hosszú hónapok óta zaklatásnak és üldözésnek kitett emberek közül sokan különösen azok után, hogy kézzelfogható segítséget sehonnan sem kaptak, és nem is remélhettek eleget tettek a hatóságok kívánságainak, de még így is több járásban a lakosság jelentékeny hányada ellenállt a nyomásnak.

4 Összegezve: 719 községben magyar kérvényezte szlovák nemzetiségűnek történő elismerését. A kérvények feldolgozása után a reszlovakizációs bizottság magyart nyilvánított szlovák nemzetiségűnek. (1945 elejétől 1949 közepéig mintegy magyar személy hagyta el a Felvidéket. A Beneš-dekrétumok negatív eredményei az 1950-es népszámlálás adataiban tükröződnek: a szlovákiai magyaság lélekszáma ekkor éri a mélypontot, főt.) A Beneš-dekrétumok és a csatlakozó rendeletek mai hatása Bármennyire hangoztatja a két jogutód állam, hogy a Beneš-dekrétumok holt rendeletek, mégis mindkét államban Szlovákiában és Csehországban is a jogrend részét képezik. Ez azt jelenti, hogy a dekrétumok kibocsátása óta Szlovákiában számos olyan törvény született, amely újraszabályozta a dekrétumokban foglalt kérdéseket, anélkül azonban, hogy hatályon kívül helyezte volna a vonatkozó dekrétumokat vagy konkrétan hivatkozott volna arra, hogy módosítja azokat. Ennek következtében a dekrétumok eredeti szövegükkel ma is hatályosak, de szintén hatályos jó néhány törvény, amely a dekrétumoktól eltérően rendezi ugyanazokat a kérdéseket. Azáltal, hogy a dekrétumokat nem helyezték kifejezetten hatályon kívül, Szlovákiában tisztázatlan jogi helyzet keletkezett: a Beneš-dekrétumok érvényesek és ma is hatályosak, a gyakorlatban azonban az újabb jogszabályok és a szlovák jogalkalmazási gyakorlat miatt nem érvényesülnek. Kárpótlás A háború utáni rendeletek részbeni negációját célzó törvények és törvénymódosítások végrehajtása terén a magyaroknak ismét hátrányos megkülönböztetésben van részük. A szlovákiai magyarságot sújtó Beneš-dekrétumok közül azok, amelyek a kollektív bűnösség elve alapján a németek, magyarok, valamint a cseh és szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és sürgősségi szétosztásáról szóltak, a mai napig hátrányosan érintik a Szlovákiában élő magyarságot. E rendeletek közé tartoznak mindenekelőtt az alábbiak: a köztársasági elnök 12. sz. dekrétuma (1945. június 21.) a németek, magyarok valamint a cseh és szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és sürgősségi szétosztásáról; a köztársasági elnök 28. sz. dekrétuma (1945. július 20.) a németek, magyarok, és az állam más ellenségei mezőgazdasági földjének cseh, szlovák és más szláv földművesekkel való betelepítéséről; a köztársasági elnök 108. sz. dekrétuma (1945. október 25.) az ellenséges vagyon elkobzásáról és a nemzeti újjáépítési alapokról; a Szlovák Nemzeti Tanács Mezőgazdasággal és Földreformmal Foglalkozó Megbízotti Hivatalának 24. sz. rendelete (1945. március 10.) a németek, a magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról; a Belügyi Megbízotti Hivatal sz. rendelete (1946. április 8.) kiegészítés a 108. sz. dekrétumhoz; a Pozsonyi Telepítési Hivatal Nemzeti Újjáépítési Alapjának sz. rendelete (1946. június 25.) kiegészítés a 108. sz. dekrétumhoz. Az e törvényerejű rendeletek alapján elkobzott földeket 1945-után azonnali hatállyal szétosztották először a szlovák bizalmi emberek, majd később a Magyarországról áttelepült szlovákok között.

5 Az évi első restitúciós törvény is szemléletes példája a hátrányos megkülönböztetésnek: a 229/91 sz. törvény 12 -a ugyanis kimondja, hogy az ingatlan-vagyonra annak van elővásárlási joga, akinek annak idején kiutalták; az eredeti tulajdonos csak akkor igényelheti vissza, ha a betelepített nem tart rá igényt. Ez pedig az eredeti (magyar) tulajdonos kisemmizését jelenti. Az évi restitúciós törvény csak az 1948 után elkobzott vagyonok visszaigénylését tette lehetővé (mint a fentiekben felsorolt rendeletekből kitűnik, a magyarok földjeit, ingatlanait és ingóságait 1945 és 1948 között kobozták el), és a magyarok esetében a visszaigénylés felső határa 50 ha volt. Az évi restitúciós törvény már mindenki számára 250 ha-ban jelöli meg a visszaigényelhető ingatlanterület felső határát, de csak az 1948 után elkobzott földek esetében. Ezzel összefüggésben külön is említést érdemel a Szlovákiai Református Egyház vagyonvisszaigénylésének kérdése. Mint ismeretes Szlovákiában a reformátusok 90 %-a magyar anyanyelvű, ezért magyar egyházként van elkönyvelve és 1951 között az egyházat az alábbi törvények alapján minden vagyonától megfosztották: az SZNT 104/1945. sz. törvényerejű rendelete, amelynek alapján megfosztották tulajdonuktól azokat a tömegszervezeteket (és egyházakat), amelyek együttműködtek kollaboráltak a fasiszta államhatalommal (ezt a törvényt mindenekelőtt a kisebbségekkel szemben érvényesítették); az SZNT 34/1945. sz. törvényerejű rendelete: ennek alapján vették el és államosították az egyházi iskolákat; az SZNT 47/1947. sz. törvényerejű rendelete: ennek alapján sajátították ki a már államosított iskolákhoz tartozó földterületeket; a 142/1947. sz. törvény, amely módosította az első földreformot (104/1945), s amelyet az állam a saját érdekei szerint a tulajdonos kiértesítését mellőzve egészen 1959-ig alkalmazott; a 46/1948. sz. törvény: ennek alapján hajtották végre az államosítást, esetenként indok vagy ok megjelölése nélkül; a 150/1951. sz. törvény: ennek alapján tulajdonítottak el véglegesen minden olyan ingatlant, amelyet a 46/1948. sz. törvény alapján elvettek, de telekkönyvi bejegyzésére még nem került sor; a 282/1993. sz. törvény az egyházi restitúcióról a 104/1945 sz. törvényerejű rendelet kivételével hatálytalanította az egyházak háború utáni jogfosztására vonatkozó törvényeket. Ennek ellenére a Szlovákiai Református Egyház nem kapott vissza az összvagyonból m2 földterületet, m2 beépített földterületet, m2 erdőt, 61 iskolaépületet, 18 tanítólakást, 7 lelkészlakot, 3 templomot (Gömör), s nem részesült ezt kiváltó anyagi kárpótlásban sem. Ennek főbb okai: rendkívül rövid visszaigénylési határidők és a közjegyzői irodák leterheltsége ; több járásban hátrányosan kezelték a lelkészeket az illetékes hivatalok; a Beneš-dekrétumok által elvett javak visszaigénylését a hivatalok egyes régiókban visszautasították. A Szlovákiai Református Egyház vagyoni helyzete a mai napig rendezetlen. Amennyiben a fennmaradó vagyont az egyház nem kapja vissza, úgy a törvény szerint ban bekövetkezik a tulajdon teljes elvesztése.

6 A Beneš-dekrétumok és a földek elkobzásának témaköréhez tartozik az ún. nevesítetlen földek kérdése is. Ezek azok a földek, amelyeknek magyarok, illetve németek voltak a tulajdonosai, akiket: megsemmisítettek (Népbíróság, illetve azt megelőzően a zsidók deportálása); kitelepítettek Magyarországra; kényszermunkára hurcoltak Csehországba; akiknek a vagyonát elkobozták. A földek azért nevesítetlenek, mert 1950-ben Szlovákiában megszűnt a hatósági telekkönyvi nyilvántartásbavétel. (1995-től létezik újra). A tulajdonosok második, harmadik generációja már nem is tudja, hogy szüleinek, nagyszüleinek milyen ingatlan vagyona volt és az hol található telekkönyvileg. E nevesítetlen földek 90 %-a a magyarok lakta Dél-Szlovákia és a cipszerek lakta Észak-Szlovákia területén található. A Beneš-dekrétumok hatása érvényesült és érvényesül mind a mai napig az alábbi területeken, ahol a jogsérelmet szenvedett magyaroknak (és németeknek) semminemű kárpótlásra nincs kilátásuk: a kollektív bűnösség elve alapján és a Beneš-dekrétumok következtében állásukat, illetve nyugdíjukat vesztett magyar köztisztviselők, tanítók akiket megfosztottak állampolgárságuktól is máig sem kaptak semmilyen kárpótlást; más nemzetiségekkel ellentétben a Szovjetunióba malenkij robotra hurcolt és életben maradt magyar személyek sehonnan nem kapnak kárpótlást; ugyanígy nem részesültek és nem részesülnek kárpótlásban a Beneš-dekrétumal megszüntetett társadalmi szervezetek, illetve azok jogutódjai. Ezeknek a szervezeteknek ide tartozik többek között a Cserkész-Szövetség, a volt Magyar Tanítók Szövetsége, a Hanza Szövetkezet, stb. még lehetőségük sincs arra, hogy volt ingatlanjaikat visszaigényeljék, illetve anyagi kárpótlást kérjenek. *** 1. sz. melléklet Érvényben lévő Beneš-dekrétumok 2/1945. (1945. február 1.) A felszabadult területen a gazdasági élet normalizálására vonatkozó rendkívüli intézkedésekről. 5/1945. (1945. május 19.) A megszállás évei alatt ( ) kötött vagyonjogi szerződések érvényetlenné minősítéséről és nemzeti biztosok kinevezéséről a németek, magyarok, árulók és kollaboránsok, valamint bizonyos szervezetek és egyesületek vagyonára. 6/1945. (1945. február 1.) A fasiszta bűnözők, az árulók és segítőik megbüntetéséről, valamint a rendkívüli népbíróságok létesítéséről. 11/1945. (1945. március 5.) Az ENSZ azonnali segélyéről és az újjáépítésről (United Nations Relief and Rehabilitation Administration). 12/1945. (1945. június 21.) A németek, a magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról. 16/1945. (1945. június 19.) A fasiszta bűnözők, az árulók és segítőik megbüntetéséről, valamint a rendkívüli népbíróságok létesítéséről (ez utóbbit hatályon kívül helyezte a köztársasági elnök 33/1948. sz. alkotmánydekrétuma, amely Szlovákiára vonatkozóan ugyanezt egyben hatályba helyezte). 22/1945. (1945. június 23.) Alkotmány-dekrétum a Csehszlovákia területén kívül kiadott jogszabályokról.

7 28/1945. (1945. május 20.) Cseh, szlovák és más szláv földművesek telepítéséről a németektől, magyaroktól és az állam ellenségeitől elkobzott tulajdonra. 101/1945. (1945. október 24.) Egyes élelmiszeripari vállalatok államosításáról. 108/1945. (1945. október 25.) Az ellenséges vagyon elkobzásáról és annak a nemzeti újjáépítési alaphoz való csatolásáról (személyes holmijuk kivételével minden magyar vagyonát elkobozták). 1/ Az SZNT Intézet Elemző és Tájékoztatási Főosztályának dokumentuma alapján 2/ Udvardy Károly adatai alapján 3/ Janics Kálmán: A hontalanság évei 4/ Cf. Jurij Zvara: Mad'arská menšina na Slovensku po roku 1945, Bratislava 1969