2. kép Lódarázs (Vespa crabro) (TS) 3. kép Kis pávaszem (Eudia pavonid) (TS)

2. kép Lódarázs (Vespa crabro) (TS) 3. kép Kis pávaszem (Eudia pavonid) (TS)

A BAKONY TERMÉSZETI KÉPE 2. Kutasi Csaba A Bakony rovarvilága Bakonyi Természettudományi Múzeum ZIRC, 2002

Lektorálta: Dr. Tóth Sándor Angol fordítás: Kishalminé Galambos Anita Nyelvi lektor: Dr. Zombori Lajos Fotók: Bauer Norbert (BN), Kutasi Csaba (KCs), Szél Győző (SzGy), Tóth Sándor (TS), Tóth Szabolcs (TSz) Címlapon: Vércincér (Purpuricenus kaehleri) (TS) Hátlapon: Közönséges rablópille (Libelloides macaronius) (TS) A kötet megjelenését támogatta: Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Veszprém megye Kultúrájáért Közalapítvány A Bakonyi Természettudományi Múzeum Baráti Köre ISSN 1416-8618 ISBN 963 204 700 1 Kiadja: Bakonyi Természettudományi Múzeum Felelős kiadó: Kasper Ágota múzeumigazgató Készült: OOK-Press Nyomdaipari és Szolgáltató Kft., Veszprém

AJÁNLÁS Tisztelt Látogató! A Bakonyi Természettudományi Múzeum - hazánk első és mindmáig egyetlen vidéken alapított természetrajzi szakmúzeuma - 1972-es létesítése óta a zirci Ciszterci Apátság épületében működik. Fö célja a Bakony geológiai, botanikai és zoológiai értékeinek feltárása, dokumentálása és megismertetése, de egyre gyakrabban vesz részt a hivatalos természetvédelem munkáiban is. A bennünket körülvevő természetes környezet ezernyi sérülékeny szépsége ugyanis legalább olyan fontos része világunknak, mint egy szép épület, kastély vagy szobor. Feltárásuk, megóvásuk egyre inkább kötelessége is a környezete, jövője iránt felelősséggel bíró embernek. A Bakony természeti kincsestárát egyrészt állandó kiállításunk, másrészt tudományos és ismeretterjesztő kiadványaink révén igyekszünk bemutatni. 1996-ban indítottuk útjára A Bakony természeti képe" c. sorozatunkat, melynek első füzete a Bakony halaival foglalkozott. A hegység sokszínű rovarfaunáját bemutató tárlók látványa mellett mostantól a második kötet, a rovaros könyvecske is a Tisztelt Látogató rendelkezésére áll. Fogadják és forgassák szeretettel, ismerkedenek e furcsa, sokszor szépséges, máskor riasztó, mindenütt jelen lévő élőlényekkel. Zirc, 2002. október A Bakonyi Természettudományi Múzeum kiállításának alaprajza 1 : bejárat 2: növénytársulások, rovarvilág 3: Puhatestűek, halak, kétéltűek, hüllők, madarak 4: vadászat, barlang 5: gombák, kisemlősök 6: ásványok feketével kiemelve: rovarok Kasper \!! p rn i_ Ágota múzeumigazgató <DT [ ] 7 r i \ ^ r "Un m * r

BEVEZETŐ A rovarokat sokan csak lakóhelyük kellemetlen vendégeiként, vagy haszonnövényeinket károsító, pusztítandó élőlényekként ismerik. Pedig a rovarok a Földön mindenütt megtalálhatók, a ma ismert állatfajoknak több mint háromnegyedét teszik ki. Teljes fajszámukat a különböző becslések 10 és 30 millió közé teszik, ebből ma 1-1.5 milliót ismerünk. A hazánkban előforduló 35 ezer rovarfajból mintegy 20-25 ezer a Bakonyban is él. A magyar rovar kifejezés nyelvújítás kori szó, a rovátkolt barom" összevonásából adódó robar" szót csiszolta a nyelv rovarrá. Első képviselőinek megjelenése, azonban ennél jóval korábbra datálódik, ezek az állatok voltak a szárazföld első meghódítói. 350 millió évvel ezelőtt már 70 cm-es szárnyfesztávú szitakötők repkedtek. Ezek az óriások letűntek a Föld színpadáról, de a ma élő trópusi botsáska 30 cm-es mérete is tekintélyt parancsol. Ebben a kis füzetben a kiállításhoz és a Bakony tipikus élőhelyeihez igazodva próbálunk minél több információval szolgálni ezekről az érdekes állatokról. Az egyes élőhelyeknél nem csak a gyakori fajokat, hanem a bakonyi ritkaságokat is megemlítjük. Ezeknek a rovaroknak gyakran nincs magyar nevük, ezért csak tudományos nevüket tudtuk feltüntetni. A fajok felismerését ábrák és színes képek segítik, a vastag betűvel kiemelt fajok pedig megtekinthetők a zirci Bakonyi Természettudományi Múzeum kiállításában. A BAKONY ÁLLATFÖLDRAJZI FELOSZTÁSA A természetföldrajzi Bakony 4 000 km 2 -es nagyságával a Dunántúli-középhegység legnagyobb kiterjedésű tája. Délen és délkeleten a Balaton és a Mezőföld, keleten a Vértes, északnyugaton és nyugaton a Kisalföld határolja. A Bakony, mint állatföldrajzi táj a középdunai faunaterülethez tartozó Magyar-Középhegység (Matricum) körzetének tagja és megegyezik a Bakonyicum nevű faunatájjal. Papp Jenő (1968) volt az első, aki 75 ún. színező állatfaj felhasználásával kistájakra osztotta a Bakonyt. A ma is alapvetőnek tekintett felosztása során öt területet különített el: Balaton-felvidék, Keszthelyi-hegység, Déli-Bakony, Északi- Bakony, Keleti-Bakony (1. ábra). Az egyes rovarcsaládok kutatása során további felosztások láttak napvilágot, így a hegység kaparódarázs faunáját vizsgálva Benedek Pál (1979) egy újabb faunakistáj, az ún. Balatoni Riviéra elkülönítését javasolta. Medvegy Mihály (1987) a Bakony cincéreinek elterjedése alapján Északi,

Délnyugati és Délkeleti részre osztotta a tájat. Tóth Sándor (2001) a zengölégy fauna vizsgálata során hatodik kistájként javasolta a Bakonyalja elkülönítését a Pannonhalmi-dombsággal. Ezzel a kiegészítéssel a természetföldrajzi és az állatföldrajzi felosztás fedésbe került. 1. ábra: A Bakony természetföldrajzi tájbeosztása Papp (1968) nyomán

A HEGYSÉG ROVARTANI KUTATOTTSÁGA Az 1896-ban megjelent Magyar Birodalom Állatvilága volt az első nagy vállalkozás, amelyben hazánkról az addig közölt szórványos rovaradatokat összesítették, ebben számos bakonyi adat is szerepel. Ezt követően egyes rovarcsoportok országos monográfiáiban akadunk lelőhelyadatokra a hegységből, de találunk a Bakony egyes tájaira szorítkozó összegzéseket is. Ilyen például 1907-ben Wachsmann Ferencnek Pápa környékéről, 1943-ban Székessy Vilmosnak a Tihanyifélsziget bogárfaunájáról írt dolgozata. 1962-től, A Bakony természeti képe" kutatóprogram beindulásával a hegység kutatása új lendületet vett, számos rovarász is bekapcsolódott a vizsgálatokba. Az elért eredmények 1963-tól a Veszprém megyei Múzeumok Közleményeiben, majd 1982-től a Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményeiben láttak, illetve látnak napvilágot. Egyes rovarcsoportok monografikus feldolgozását a Bakony természettudományi kutatásának eredményei című sorozat teszi közzé, melynek fontos állomása volt a Bakony állattani bibliográfiájának megjelenése. Ezt követte a szitakötőkről, a molylepkékről, a cincérekről, a nappali lepkékről és a zengőlegyekről írt alapvetés. A kutatóprogram keretében - az eddig eltelt 40 év alatt - több mint 80 rovarász végzett vizsgálatokat a hegységben. Áldozatos munkájuk eredményeként a Bakony rovartani szempontból hazánk egyik legjobban feltárt területévé vált. Ez a munka azonban még koránt sincs lezárva, zoológusok tucatjai kutatják ma is a Bakony rovarfaunáját. A faunisztikai feltárások mellett állatföldrajzi és ökológiai vizsgálatokat is végeznek. Mindezek ellenére több rovarcsoport is feldolgozásra vár, és egyes kevéssé vizsgált tájegységek is bőven tartogatnak még felfedezni valókat a rovarászok számára. A BAKONYI TERMÉSZETTUDOMÁNYI MÚZEUM SZEREPE, ROVARGYŰJTEMÉNYE ÉS KIÁLLÍTÁSA A Bakonyi Természettudományi Múzeum a tájegység egyetlen természettudományi múzeuma, egyik fő feladata a térség természeti értékeinek feltárása. A múzeumban dolgozó szakemberek emellett hazánk más területeinek (pl.: Alpokalja, Vértes) vizsgálatában, sőt határon túli expedíciókban (pl.: Mongólia, Erdély) is részt vesznek. Az elért eredmények a már említett saját, illetve a vizsgált tájegység kiadványaiban kerülnek publikálásra. A múzeum a Balaton-felvidéki Nemzeti

Parkkal együttműködve, védett területek kezelési terveinek elkészítésében és monitoring vizsgálatok szervezésében is részt vesz. Fontos feladat A Bakony természeti képe" kutatóprogram folytatása, szervezése és működtetése. Másik fő tevékenységünk a természeti értékek bemutatása, ennek fontos eszköze az állandó kiállítás. Ezen kívül erdei iskolákban és időszaki kiállítások keretében, valamint ismeretterjesztő kiadványok írásával és megjelentetésével is segítjük a Bakony természeti értékeinek megismerését. Harmadik alapfeladatunk a kutatások során, vagy egyéb módon a múzeumhoz került gyűjteményi anyagok megőrzése, rendezése és megóvása. A Bakonyi Természettudományi Múzeum mintegy 220 ezer egyedet számláló rovargyűjteménye hazánk egyik legnagyobb, vidéki közintézményben levő ilyen típusú gyűjteménye. Ez a szám még figyelemreméltóbb, ha tudjuk, hogy az itt őrzött példányok szinte kizárólag a Bakonyból származnak. A gyűjtemény megalapozása az 1950-es évek vége felé kezdődött és dr. Papp Jenő nevéhez fűződik. Később, 1962-ben ő indította útjára A Bakony természeti képe" kutatóprogramot, amely során számos rovarász gazdagítja még ma is ezt a páratlan anyagot. A gyűjtemény csaknem egészében száraz preparátumokból áll, azonban egy kisebb részét alkoholban tartósított rovarok teszik ki. A kevéssé kitinizált, szárazon könnyen törő állatok, mint például a kérészek nagyobb része így van elhelyezve. A gyűjteményben található példányok harmada a bogarak rendjébe tartozik, második legtöbb egyedet számláló rend a legyeké, s itt található az országban az egy tájegységre vonatkozó legnagyobb zengőlégy gyűjtemény. A hártyásszárnyúak (főként darazsak) a példányok ötödét teszik ki, s jelentősebb mennyiségben találjuk még a lepkéket és a poloskákat is a preparátumok között. A gyűjtemény anyaga rovardobozokban (1. kép) rendszertani sorrendben, a rovarszekrényekben családonként rendezve került elhelyezésre. Minden egyes példányon számos adatot tartalmazó apró cédulákat találunk. Egyiken a faj lelőhelye, a gyűjtési idő, valamint a gyűjtő neve van feltüntetve, a másikon a faj tudományos neve és a rovart meghatározó kutató neve szerepel. Ahhoz, hogy ez a gyűjtemény fennmaradjon, temperált helyiségben kell tartani, és a kártevők ellen szükség van az időnkénti fertőtlenítésre. A szárazon tárolt rovarok jelentős pusztítói a múzeumbogarak, melyek lárvái elhalt növényi és állati anyagokban fejlődnek. A rovardobozokban elhelyezett rovarölő szerekkel és a helyiség időszakos gázosításával kártételük megelőzhető. A múzeumban őrzött gyűjteménynek természetesen csak egy töredéke látható a kiállításban, ahol élőhelyek szerint adunk ízelítőt a hegység rovarvilágából. Az állandó kiállításba lépve, a folyosó jobb oldalán a rovarvilág képviselői vonzzák magukhoz a látogatók tekintetét. Elsőként a tölgyesek és a bükkösök világába

nyerünk bepillantást, majd a tözegmohás úszóláp és a fenyőfői Ösfenyves egyes rovarfajait vehetjük szemügyre. A nagyterem barlangjában pedig néhány barlangkedvelő rovarfajjal is megismerkedhetünk. A BAKONY JELLEGZETES ÉLŐHELYEINEK ROVARFAUNÁJA TÖLGYESEK A bakonyi rengeteg a XIX. század elején még jó búvóhelye volt a betyároknak, az emberi tevékenység nyomán azonban mára az összefüggő bakonyi erdők feldarabolódtak, és mind nagyobb területek kerültek mezőgazdasági müvelés alá. Ennek ellenére a hegység 40%-át még ma is erdők borítják, melyek közül a hazai viszonyokhoz hasonlóan a minden kistájon megtalálható tölgyesek uralkodnak. Ezeken az élőhelyeken a változatos növényzet nagy faj számú rovar-együttes ki alakulását teszi lehetővé. Legjobban a növényeken táplálkozó (fitofág) fajok kapcsolhatók az egyes növénytársulásokhoz. Ezen rovarok fajszáma igencsak jelentős, mivel az összes ma élő állatfaj több mint negyedét teszik ki. Ezek egyik csoportja a xilofág rovarok, melyek fás növények ágaiban, törzsében, tuskójában élnek. Nagy részüket erdészeti kártevőként tartják nyilván, azonban számos védett faj is akad közöttük. Az erdei ökoszisztémákban jelentős szerepet töltenek be, az elpusztult fák lebontási folyamatának első lépését ezek a fajok végzik. Közéjük tartozik a szarvasbogár (Lucanus cervus), melynek lárvája elhalt tölgyek korhadó tuskójában fejlődik. A kifejlett állatok kétalakúsága szembeötlő (2. ábra), a hím rágói óriásira nőnek, melyeknek - a gímszarvasokhoz hasonlóan - a nőstényekért folytatott harcban látja hasznát. A kis szarvasbogár (Dorcus parallelepipedus) alakjában hasonlít az előző bogárra, de nem annak kicsinye, hanem önálló fajba tartozik. A bogarak ugyanis teljes átalakulással fejlődnek, pete, lárva, báb és kifejlett rovar stádiumon keresztül, a bábból kibújó bogár pedig végleges testnagyságban jön napvilágra. A cincérek családjába tartozó fajok lárvái jórészt szintén fás növényekben fejlődnek. A család jellegzetessége, hogy a fajok csápja általában hosszú, testük nyúlánk, és ha megzavarjuk őket, elő-és középtorukat összedörzsölve, vagy hátsó lábszáraikkal a szárnyfedő szélén hegedülve" jellegzetes cirpelő hangot hallatnak. Egyes fajok sárga-fekete színezete a darázshoz hasonló, ilyen például a bársonyos darázscincér (Plagionotus arcuatus), melyet erdőszéli tölgyfarakásokon

2. ábra: Szarvasbogár (Lucanus cervus) hím és nőstény (Borogyin nyomán, 1984) gyakran pillanthatunk meg. Tölgyeseink talán leggyakoribb cincérei a négyfoltos cserjecincér (Cortodera humeralis) és a virágokon is nagy számban előforduló vörösnyakú virágcincér (Dinoptera coliaris). Az egyre ritkuló idős tölgyeseket kedveli a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) (3. ábra), melynek állományai napjainkra erősen megfogyatkoztak. Erre a sorsra jutottak az orrszarvú bogár (Oryctes nasicornis) populációi is. E jellegzetes fajra ma már leginkább csak fürésztelepek környékén bukkanhatunk. A tölgyfák kicsurgó nedvét nyalogatja a smaragdzöld színű pompás rózsabogár (Potosia aeruginosa) kifejlett példánya (imágója), amely 3 cm-es méretével a legnagyobb rózsabogár fajunk. Az erősen kitinizált testű, fémesen csillogó, színpompás díszbogarak (Buprestidae) fajainak nagy része fák ágaiban fejlődik. Napos időben, kivágott rönkökön vagy elhalt fákon gyakran láthatjuk a fürgén mozgó, majd hirtelen felröppenő ércbarna alapszínű aranypettyes díszbogarat (Chrysobothris affinis) és az aranyoszöld színű kétpettyes karcsúdíszbogarat (Agrilus biguttatus). Különböző tölgyfajok makktermésében fejlődik a tölgymakk ormányos (Curculio glandium) lárvája, melyet az ormányosbogarak (Curculionidae) családjába tartozó összes faj lárvájával egyetemben kukacnak neveznek. A család fajainak

3. ábra: Nagy hőscincér (Cerambyx cerdő) (Borogyin nyomán, 1984) további jellegzetessége, hogy az imágók feje ormányszerüen megnyúlt, s az ormány végén találjuk rágóikat, melynek segítségével a nőstény petéi részére különböző növényi részekbe fúr lyukat. A lakásokba is gyakran berepülő lószúnyogoknak csak a külsejük riasztó, szúrni nem tudnak. Igen hosszú, könnyen törő lábaiknak a magas növényzet közt veszik hasznát, ahol egyszerre több fűszálban is kapaszkodhatnak. Általában szürkés ámyalatúak, de néhány színpompás faj is akad közöttük. Ilyen a Bakonyban is elterjedt sárga fésűsszúnyog (Ctenophora ornatd), amelyet leggyakrabban lámpák fényénél pillanthatunk meg. A méhek, a darazsak és hangyák, a legyekkel és szúnyogokkal ellentétben két pár szárnnyal rendelkeznek. A hangyák egyik leggyakoribb képviselője a gyepi hangya {Tetramorium caespitum), egyik közeli rokonának, a Tetramorium semilaeve-nek egy példánya a varsói Zoológiai Intézet gyűjteményében található. Ezt a faunákra új fajt Balatonfüreden gyűjtötték. Tömött tarka szőrbundájáról könynyen felismerhetjük a poszméheket, más néven dongókat. A földi- és a kövi poszméh (Bombus terrestris, B. lapidarius) a Bakonyban is gyakori. Ez a két faj a poszméhek jó részével egyetemben valódi társas életet él, a mérsékelt égöv alatt a poszméhállam ősszel elhal és csak a megtermékenyített királynő telel át. A don-

gók jelentőségét a vöröshere új-zélandi betelepítése során ismerték fel, beporzó állataik nélkül a növények nem termékenyültek. Faodvakban építi kis hordó méretű fészkét egyik legnagyobb darazsunk, a lódarázs (Vespa crabró) (2. kép). Ivadékait feldarabolt rovarokkal eteti, a kifejlett darazsak kedvelik a gyümölcsök édes nedveit, ezért szüret idején gyakori kellemetlen vendég. Fullánkja csak a nősténynek van, de nem érdemes próbát tenni a hosszabb csápú hímmel, mert ha tévedünk és mégis nőstény, a szúrása komoly következményekkel járhat. A lódarázs által lakott üregekben érdekes táplálékláncnak lehetünk tanúi: a darazsak által termelt hulladékokon él a háromöves pihelégy (Volucella inanis) lárvája, mely itt sem érezheti magát biztonságban, mert rá a szintén ilyen odvakra specializálódott lódarázsholyva (Vellerns dilatatus) vadászik. Európa legnagyobb darazsa a Bakonyban is élő, védett óriás tőrösdarázs (Megascolia flavifrons). Ivadékai a szintén védett orrszarvú-és szarvasbogarak megbénított lárváiban fejlődnek, amelyek sokáig friss táplálékforrást nyújtanak számukra. Meleg éjszakákon a lámpák fénye körül sok rovar kering, melyek zömét az éjjeli lepkék teszik ki. Az ide tartozó fajok nagy része nem feltűnő színezetű, nyugalmi helyzetben a legtöbb család képviselője háztetőszerüen zárja össze szárnyait. A nagy pávaszem (Saturnia pyri) szemfoltjain túl méretével is kitűnik: Európa legnagyobb lepkéje (4. ábra). Ennek a védett fajnak a hernyója gyümölcsfákon táplálkozik. Méretében kisebb, de szépségben nem marad el mögötte a kis pávaszem (Eudia pavonid) (3. kép), amely jóval gyakoribb. Szintén éjjeli lepkefaj a tölgylevélpohók (Gastropacha quercifolia) (4. kép), amely tölgylevélre emlékeztető hullámos szárnyairól könnyen felismerhető, különböző lombos fák levelével táplálkozik. Esetleges kártétele messze elmarad a tölgyeseket tarra rágó gyapjaslepkéétől (Lymantria dispar). Nyár végén a tölgyfák kérgén sokszor láthatjuk ez utóbbi faj sárga szőrökkel fedett petecsomóit, melyekből a hernyók csak a következő év tavaszán kelnek ki. A Bakonyban viszonylag ritkán szaporodik fel tömegesen, elsősorban a Keszthelyi-hegység és a Balaton-felvidék tölgyeseit veszélyezteti. A gyapjaslepke felszaporodott állományainak visszaszorításában több természetes ellensége is segítségünkre van. Ilyenek a fürkészlegyek (Tachinidae), melyek közül 14 faj támadja a gyapjaslepkét, lárváik a lepke hernyójában fejlődnek. Szintén a hernyókat tizedeli a gyilkosfürkészekhez (Braconidae) tartozó, magyarul stílszerűen gyapjaslepkeölőnek (Glyptapanteles liparidis) nevezett apró darázs. A ragadozó futóbogarak (Carabidae) közé tartozó aranyos bábrabló (Calosoma sycophantd) (5. kép) is nagy hernyópusztító, áldozatáért a fára is felmászik. Áldásos tevékenysége miatt Észak-Amerikába is betelepítették.

4. ábra: Nagy pávaszem {Saturnia pyri) (Csépé nyomán, 1977) 5. ábra: A fecskefarkú lepke (balra) és a kardoslepke (jobbra) szárnyainak eltérő alakja és mintázata (Tóth Szabolcs, eredeti)

Az éjjeli lepke fajokhoz tartoznak a sűrűn szőrözött, élénk színű medvelepkék. Testnedvük mérgező, hivalkodó rajzolatuk figyelmezteti ellenségeit a veszélyre. Egyes fajok a hátulsó szárnyakon levő foltok elővillantásával hatékonyan védekeznek a madarak ellen, ilyen a közönséges medvelepke (Arctia cajá) is. A dekoratív csíkos medvelepke (Panaxia quadripunctata) igazi renegát, mert nappal is gyakran repül. A Bakonyban az egyik leggyakoribb fajuk a fekete medvelepke (Arctia villosa) (6. kép). Utak mentén, vágásokban a csalán nagy területeket borít. Ez a csípős növény nem minden állatot tud magától elriasztani, levelén több nappali lepke hernyója is fejlődik. A kis rókalepke (Aglais urticae) és a nappali pávaszem (Inachis io) hernyói, ellentétben az atalanta lepke (Vanessa atalanta) hernyóival, társasán élnek a csalánon. Ez utóbbi faj a tavasz végén a mediterrán vidékek felöl vándorol hozzánk, néha át is telel. Ha a csalánon madárürüléket látunk, lehet hogy a mesterien álcázott C-betüs lepke (Comma c-album) (7. kép) hernyóját pillantottuk meg. A kifejlett állat fő ismertetőjegye a hátulsó szárny fonákán levő C-alakú rajzolat. A valódi pillangók közé tartozik a fecskefarkú lepke (Papilio machaon) és a kardoslepke (Iphiclides podalirius), eltérő szárny struktúrájukat az 5. ábra mutatja. Ezeknek a korábban gyakori fajoknak az állományai különösen a Balatonfelvidéken gyérültek meg jelentősen, melynek egyik oka a kiskertekben végzett gondatlan vegyszerhasználat. A tölgyesekben sétálva gyakran fedezhetünk fel a növényeken torzulásokat, melyeket különböző rovarok okoztak. Ezeket a rovarok által előidézett különös növényi alakzatokat gubacsoknak nevezzük. Csaknem minden növénynek van egy-egy rovarfajtól származó jellegzetes alakú gubacsa, melyben az adott faj lárvái élnek. A gubacs kialakulását több rovarcsoport fajai is okozhatják. A csertölgy (Quercus cerris) levélfonákán kialakult korong alakú kiemelkedéseket a Janetia szépligetii gubacslégyfaj okozza. A kocsányos tölgy (Quercus robur) levelén a lencseméretű gubacsokért pedig egy gubacsdarázsfaj, a gombgubacs (Neuroterus numismalis) felelős, ebből a képződményből akár 40-60 is előfordulhat levelenként. Míg a rágó száj szervvel rendelkező, szárazságtűrő gubacsdarazsak jórészt tölgyön tanyáznak, az elcsökevényesedett szájszervű gubacsiegyek zömmel páradús völgyekben, dudvás szárú növényeken okoznak torzulásokat. A gubacsdarázs-fajok számára a széljárta, száraz Balaton-felvidék ideális életteret kínál. A poloska szó hallatán a legtöbb ember valami bűzös, undorító állatra gondol, pedig számos szép és meghökkentő külsejű faj is akad közöttük. A boszorkánypoloskának (Metatropis rufescens) már a neve is jelzi, hogy nem mindennapi állattal van dolgunk. Ez a szúnyogpoloskákhoz tartozó állat karcsú testével és szú-

nyogszerüen hosszú lábaival tűnik ki (6. ábra). Ráadásul ez a ritka és érdekes poloskafaj az erdei varázslófüvön (Circea lutetiand) él. A bizonyára mindenki számára jól ismert verőköltő bodobács (Pyrrhocoris apterus) az öreg hársfákat kedveli (8. kép). Magyar neve onnan ered, hogy már az első kora tavaszi, verőfényes napon tömegesen jelenik meg, s így költi" a tavasz hírét. 6. ábra: Boszorkánypoloska (Metatropis rufescens) (Vásárhelyi nyomán, 1983) A Balaton-felvidék tölgyesei számos mediterrán eltérjedésű rovarfajnak is kedvező élőhelyet nyújtanak. Ezek közül a legnevezetesebb a cirpelő gyászbogár (Enoplopus velikensis), melyre kövek vagy fák kérge alatt akadhatunk, s ha megzavarjuk, a cincérekhez hasonló cincogó hangot ad. A tájegység jellemző növénytársulásai a karsztbokorerdők, melyek egyik alkotó fafaja a molyhos tölgy (Quercus pubescens). E növény elhalt ágaiban számos melegkedvelő faj fejlődik, itt él például a hazánkban először innen kimutatott Arias díszbogara (Kisanthobia ariasi), vagy a vörös szárnyfedőin fekete csepp alakú foltot viselő vércincér (Purpuricenus kaehleri) is (címlapfotó). A Balaton-felvidék néhány pontja nyújt élőhelyet a pukkanó dudafürt (Colutea arborescens) magjával táplálkozó magyar boglárkalepkének (Iolana iolas) is. Ezt a védett, déli elterjedésű fajt a Budai-hegyekből írták le. Rokonaitól eltérően faodvak komposztjában él a párducfoltos hangyaleső (Dendroleon pantherinus) (7. ábra) lárvája. Ez az igen ritka faj is a Bakony idős, meleg tölgyeseiben fordul elő. A fogólábú fátyolka (Mantyspa styriaca), az előző fajhoz hasonlóan a recésszárnyú rovarokhoz tartozik, közös jellemzőjük a testüket tetőszerüen betakaró sűrűn erezett hártyás szárny. Ha megpillantjuk ezt az állatot, bizonyára az imádkozó sáska jut eszünkbe, mert mindkét faj jellegzetes fogólábakkal rendelkezik. Az ilyen, azonos életmódból adódó hasonlóságot a tá-

7. ábra: Párducfoltos hangyaleső (Dendroleon pantherinus) (Steinmann nyomán, 1967) vol álló rovarcsoportok között konvergenciának nevezzük. A fogólábú fátyolka kis lárvái farkaspók (Lycosidae), vagy kalitpók (Clubionidae) petecsomókat keresnek, beléjük bújnak, majd a petéket sorra kiszívják. A továbbiakban meleg, száraz tölgyeseink néhány jellegzetes lepkefajáról esik szó. Ezen élőhelyek egyik jellemző faja a hazai Vörös Könyvben is megtalálható magyar púposszövő (Phalera bucephaloides). Ez a kiadvány jegyzi a zörgőbaglyot (Rileyana fovea) (8. ábra) is, hernyója szinte kizárólag molyhos tölgyön él. Magyar neve onnan ered, hogy repülés közben a hím lepke surrogó hangot ad, melyért a rezonátorként működő hátsó szárny homorú felülete felelős. A Kárpát-medencében éri el elterjedésének északi határát a molyhostölgy-levélaraszoló (Ennomos quercaria), amely szintén ezeken az élőhelyeken talál otthonra. Elterjedésének legnyugatibb előfordulásaként került elő a Balaton-felvidékről a Kovács téli-baglya (Brachionycha syriaca decipulae), sőt az addig ismeretlen első nőstény példány is. Ez a Kárpát-medencei alfaj elszigetelt foltokban kőrisen tenyészik, és meglehetősen későn repül. A fák között lágyan vitorlázó kis apolló lepke (Parnassius mnemosyne) a karsztbokorerdők védett faja. A Balaton-felvidék felhagyott idős mandulásai nyújtanak élőhelyet a mandulacincérnek (Lioderina linearis).

8. ábra: Zörgőbagoly (Rileyana fovea) (Varga&Kaszab&Papp nyomán, 1990)

E kistáj déli kitettségű növénytársulásainak karakterfaja a német szöcske (Rhacocleis germanica). A Tihanyi-félsziget napsütötte déli oldalain nagy tömegben él az óriás énekeskabóca (Tibicina haematodes). A fák törzsén rejtőzködő állatot nem könnyű észrevenni, már csak azért sem, mert ez a kis önkéntes dalnok elhallgat, amint a közelébe érünk. A mannakabóca (Cicada ornî) kisebb méretű, de szintén melegkedvelő állat (9. kép). Nevét a táplálkozása során a kőrisfából kicsurgó, majd megszáradó édes nedvről (manna) kapta. A néhol nagyobb tömegben megjelenő borókások sajátos rovar-együttesek kialakulását teszik lehetővé. Itt él a borókacincér (Semanotus russicus) (9. ábra) és az ugyancsak ritka boróka háncscincér (Phymatodes glabratus). 1986-ban tudományra új fajként írták le innen a balatoni virágdíszbogarat (Anthaxia balatonica). A borókabogyót szívogató tarka borókapoloska (Cyphostethus tristriatus) és a boróka karimáspoloska (Gonocerus juniperi) is érdekes tagja e területek rovarvilágának. BÜKKÖSÖK A Bakony erdőterületeinek 23%-át bükkösök borítják. Az egyébként 600 méter felett megjelenő társulás a hegységben a kedvező mikroklimatikus viszonyoknak köszönhetően már 200 méter felett megjelenik. Az Eszaki-Bakony bükkösei a Magyar-Középhegység legnagyobb kiterjedésű bükkös övét alkotják. Jelentős állományai fordulnak elő a Keleti- és Déli-Bakonyban, valamint a Keszthelyi-hegységben. A bükkös aljnövényzete a tölgyeshez képest jóval szegényesebb, így kevésbé változatos táplálékot kínál a növényevő rovaroknak, ennek ellenére számos értékes faj csak itt talál magának kedvező élőhelyet. Ilyen az öreg, elhalt bükkfák kidőlt vagy lábonálló törzseiben fejlődő havasi cincér (Rosalia alpina), amely hazánk talán legszebb cincérfaja (10. kép). Mivel tápnövényében három éven keresztül fejlődik, a kivágott bükkfák erdőből való elszállítása az állat fajfenntartását károsan befolyásolja. A Bakony bükköseiben - elsősorban farakások környékén - időnként még nagyobb számban akadhatunk rá. Szintén bükkben fejlődik a díszes, fekete-sárgán sávozott szárny fedőjű sárgaszőrü szalagoscincér (Leptura aurulenta). A gyászcincér (Morimus funereus) (10. ábra) főleg tölgy és bükk gyökereiben vagy facsonkjaiban fejlődik, előző két rokonától eltérően nem képes repülni. A háborítatlan öreg bükkösöket és az árnyas, párás környezetet kedveli a védett tülkös szarvasbogár (Sinodendron cylindricum) (11. ábra), melynek lárvája elhalt lombosfák tuskójában él. Az ékkőszerű díszbogarak közül a bükkös-díszbogár (Dicerca berolinensis) kötődik bükkösökhöz. A bükkfában élő lábatlan dísz-

11. ábra: Tülkös szarvasbogár (Sinodendron cylindricum) (Tóth Szabolcs, eredeti)

bogár lárvák nem érezhetik magukat biztonságban a fa belsejében, mert az égerálfadarázs (Orussis abietinus) hosszú, fúrókészülék-szerű tojócsöve megtalálja ö- ket, petéit rájuk ragasztja. Ez a ritka álfadarázs faj a Bakony faunájának nevezetes színezöeleme. A szúbogarak családjába tartozó fajok a fában való élethez alkalmazkodtak, kis méretűek, hengeres testűek, jellegzetes járataikról könnyen felismerhetők. Bükkfák ágaiban, vékonyabb törzsrészekben él a kis bükkszú (Ernopocerus fagi), szabálytalanul elágazó 3-5 karú járatai mindössze fél milliméter szélesek. Nemcsak a bükk farésze nyújt táplálékforrást a rovarok számára, hanem a lombozat is fontos szerepet játszik számos rovarfaj fennmaradásában. A levélen táplálkozó fajok közül kiemelkednek a lepkék képviselői. A szövőlepkék igen tömött szőrruhával rendelkeznek, a nőstények nehézkes mozgásúak, a hímek élénkek, sokszor nappal is röpködnek. Ebből a családból a tölgylevélpohókot már megismertük, a bükkösökben a hamvas szövő (Dasychira pudibunda) gyakori. Az éjjeli lepkék jellegzetes csoportját alkotják a púposszövők. Nevüket az elülső szárnyukon levő pikkelyfogról kapták, amely összecsukott állapotban púpként emelkedik ki. A bükkfa púposszövő (Stauropus fagi) a bükkösök jellemző faja. A bükk levelével táplálkozó lepkék között természeten megtaláljuk a fajokban leggazdagabb bagolylepkék képviselőit is, ilyen a bükkfa zöldbagoly (Hylophila fagana), amely hegyvidékeken 1500 méterig is felhatol. Az öreg bükkösök lakója a T-betűs pávaszem (Aglia tau), nevét a szárnyai szemfoltjában levő, fehér T- alakú rajzolatról kapta. Hernyója a vedlések során meghökkentő alakokat ölt, a különféle tüskés kinövéseit a harmadik vedlés után veszti el. A bükkfa taplójában is sajátos rovarfauna él, itt fejlődik a kellemetlen szagot árasztó bordás taplóbogár (Boletophagus reticulatus) és a hímek homlokán kis szarvakat viselő Hoplocephala haemorrhoidalis. Az Eszaki-Bakony bükköse rejti egyik endemikus (az egész világon csak itt előforduló) bogárfajunkat, a védett bakonyi ormányosbogarat (Brachysomus mihoki). Csak Bakonybélből ismert egy további bennszülött állatunk, a hegyi levélbogár egy alfaja (Chrysolina caerulea collina), amely a bükkös gyepszintjén növő enyves zsályával (Salvia glutinosd) táplálkozik. Néhány éve hazánk faunájára új fajként (eddig még hazánkban sem gyűjtötték) került elő az Eszaki-Bakonyból a sárgapántos hegyi-zengőlégy (Sericomyia silentis), amely főleg nedvesebb élőhelyeken, mocsaras vidékeken él. A pajzstetvek a rovarvilág egyik legérdekesebb tagjai, a nőstények szárnyatlanok, lábuk gyakran hiányzik és csápjuk is igen rövid, általában viasz védőburok alatt szívogatják a növényi részeket. A hímek ugyan szárnyasak, de nem repülnek jól és nincs is szájszervük. Jó megfigyelőképességet és ismeretet igényel, hogy

bennük a rovarok képviselőire ismerjünk. Sok fajuk termesztett növényeinken okoz érzékeny károkat, egyesekből azonban lakkot, gyógyszereket és kozmetikumokat állítanak elő. Jellegzetes fajuk a bükk-gyapjaspajzstetű (Cryptococcus fagisuga), amely a Bakony bükköseinek montán színezőeleme. A bükkös talajszintjén a tölgyesekhez hasonlóan nagy számban fordulnak elő futóbogarak (Carabidae). Egyik leggyakoribb fajuk az aranypettyes futrinka (Carabus hortensis), amely rézvörös szárnyfedőin 3-3 sor aranyos gödröcskét visel. Ebbe a családba tartozik az ibolyáskéken csillogó lapos kékfutrinka (Carabus intricatus) (11. kép), amely kidőlt bükkfák leváló kérge alatt kutat zsákmány után. Mint az előző példa is mutatja, egyes képviselőik speciális élőhelyeken fordulnak elő, mások pedig az emberi települések parkjaiba is bemerészkednek. Míg a domború futrinka (C. glabratus) hegyvidéki erdeink jellemző faja, addig legnagyobb futóbogarunk, a bőrfutrinka (C. coriaceus) széles körben elterjedt, kertekben is gyakran előfordul. A futóbogarak étrendjében meztelencsigák, rovarlárvák, férgek és kisebb ízeltlábúak szerepelnek. A nagy testű fajok (Carabus) sajátságos módon táplálkoznak, zsákmányukra emésztő enzimeket bocsátanak, majd a feloldott részeket felszívják. A cirpelőfutók (Cychrus sp.) kifejezetten csigák zsákmányolására specializálódtak. Jellegzetesen megnyúlt fejükkel és hosszú rágóikkal könnyen megragadják a házaikba menekült csigákat. A Bakony bükköseiben mind a fekete-, mind a sárgalábú cirpelőfutó (Cychrus caraboides, C. attenuatus) megtalálható. Fontos megemlítenünk, hogy az előbb felsorolt futóbogár fajok hazánkban védettséget élveznek, de rovar- és hernyópusztító tevékenységükért is kíméletet érdemelnek. A bükkös talajszintjén nem csak futóbogarak fordulnak elő, bár ők a térszín igazi urai. Hasonló kíméletlen ragadozókat találunk az egyik legfaj gazdagabb bogárcsalád, a holyvák (Staphylinidae) fajai között is. Jellemzőjük, hogy szárnyfedőik megrövidültek, így potrohúk nagy része szabadon áll. Ez számukra nagy mozgékonyságot biztosít, bár így a szárnyfedő védő szerepe jelentősen korlátozódik. Egyik legnagyobb, gyakori fajuk a bihari holyva (Ocypus biharicus). Erdőben sétálva gyakran találkozunk gömbölyded, csillogóan kék bogarakkal, ilyenkor minden bizonnyal ganéjtúró bogarakkal van dolgunk. Ezen állatok lárvái és imágói is a trágyát hasznosítják. A bakonyi erdőkben is nagy számban él a zöldeskék színű tavaszi ganéjtúró (Geotrupes vernal is), valamint a sötétkék, barázdás szárnyfedőjéről felismerhető erdei ganéjtúró (Geotrupes stercorarius). A gyászbogarakhoz tartozó szárnyatlan bécsi gyászbogár (Laena viennensis) (12. ábra) az avar alatt él. Ez a faj a Bakony bükköseinek egyik értékes színezőeleme. A sok virágzó hagymás növény miatt a kora tavaszi bükköst tartják a legszebbnek, de szintén nagy élményt nyújtanak a nyári éjszakák, amikor kis fény-

források világítanak az erdő sötétjében. A kis szentjánosbogár (Lamprohiza splendidulá) hímje repülve keresi a nőstényt, míg az a fűszálakról küldi felé a csábító sárgászöld fényt. Ezt a sajátságukat a luciferinnek nevezett vegyületnek köszönhetik, a kibocsátott fény 98 százaléka fény és csak 2 százaléka hő. Hazánk hegyes dombvidékeinek erdeiben, patakpartokon, nyirkos helyeken gyakori. A bíborbogarak lárvái lombos fák kérge alatt élnek, s ijesztő küllemük ellenére korhadékkal táplálkoznak. A kifejlett bogarak, bár lapos testüek, nem a kéreg alatt élnek. Jellemzőjük az élénk bíborszín és a fűrészes csáp. Hazánkban három fajuk él, magyar nevük - mintha testvérek lennének - kis, közép és nagy jelzővel különíti el őket. Amíg a nagy bíborbogár (Pyrochroa coccined) nagyobb testű, fekete fejű állat, addig a közép bíborbogárnak (Pyrochroa serraticornis) a feje is piros színű. A legkisebb fajukkal találkozunk legritkábban, a kis bíborbogár (Schizotus pectinicornis) fekete fejéről és enyhén bordázott szárnyfedőjéről könnyen felismerhető, védett faj. A bíborbogarak lárváit sem találjuk kiszáradt fák kérge alatt, de a vállfoltos lap- 12. ábra: Bécsi gyászbogár (Laena holyva (Siagonium humeralé) ki- viennensis) (Kaszab nyomán, 1957) fejezetten a lombosfák nedves kérge alatt él. Ennek a fél centiméteres, meghökkentően lapos állatnak homlokán kétoldalt l-l előreálló szarvat találunk Ez a hegyvidéki holyvafaj a háborítatlan bakonyi bükkösök párás környezetét kedveli. A bükkfaodvak is kedvező élőhelyet nyújtanak egyes rovarfajok fejlődéséhez, a bomló leveleket tartalmazó vízben fejlődik a zengő legyekhez tartozó halálfejes odulégy (Myathropa florea). Ha ilyen üreget nem talál, megelégszik a szennyvízzel és a trágyalével is. A csőrös rovarokhoz tartozó fajoknál a fej elülső része ormányszerűen megnyúlt, gyakori fajuk a közönséges skorpiólégy (Panorpa com-

munis), amely az árnyas erdők lakója. Fő tápláléka elpusztult rovarokból áll. Nevét onnan kapta, hogy a hím potrohvégén levő párzóláb fogószerűen felfelé áll, ezáltal a skorpió farkára emlékeztet. A Bakonyban kora tavasszal néha tömegesen lepik el a bokrokat az erősen szőrözött tavaszi bársonylegyek (Bibio marci). Lárvái erdeink talaján nagy tömegben fejlődnek, s jelentős szerepük van az erdei avar lebontásában. Hegyvidéki fajunk a farkas-boroszlánon (Daphne mezereum) a Bakonyban is élő molylepke (Anchinia eristalis), ami hazánkból az utóbbi évek kutatásai során került elő. FENYVESEK A Kárpát-medence belsejének egyetlen őshonos fenyvese Fenyőfő környékén található. Az erdészeti telepítések következtében azonban több helyen találkozhatunk kisebb-nagyobb fenyvesekkel, ezért a fenyőhöz kötődő fajok jó része szélesebb körben is előfordul. Az Osfenyves bogárfaunájának ismertetése során a legek" birodalmába csöppenünk. Itt él legnagyobb testű cincérünk, az ácscincér (Ergates faber), melynek nőstényei az 5.5 cm-t is meghaladhatják. Talán meglepő, de ez a faj itt elsősorban az erdei fenyves kitermelése után visszamaradó tuskókban fejlődik, így ez az erdészeti eljárás az egyedszám átmeneti megnövekedését eredményezi. Legnagyobb díszbogarunk, a fenyves díszbogár (Chalcophora mariana) is zömében az Ősfenyvesből került elő, ennek a fémfényű, rézszínü állatnak a mérete meghaladja a 3 cm-t (12. kép). A leghosszabb csáppal büszkélkedő daliás cincér (Acanthocinus aedilis) lárvája szintén fenyőben él, a kifejlett bogár színezetével nagyon jól beleolvad a fatörzs színébe (13. kép). A fent említett fajok hazánkban védettek, nem úgy, mint a telepített fenyvesekben is elterjedt fenyves-tövisescincér (Rhagium inquisitor). Kidőlt, vagy száradó fenyők kérge alatt gyakran fedezhetjük fel madárfészekszerü bábbölcsőit. A kifejlett bogár előtorán - a tövises cincérekre jellemzően - egy-egy oldaltövist visel, csápja pedig viszonylag rövid. Szintén rövid csápú és kevéssé hasonlít az általában nyúlánk cincérekre az erdei félcincér (Spondylis buprestoides), mely erős rágóival a korhadó erdeifenyőkbe egészen a gyökerekig befúrja magát. Főként telepített lucfenyő foltokban akadhatunk a kis légycincér (Molorchus minor) nyomára. Ez a karcsú, 1 cm-es állat magyar nevét a megrövidült szárnyfedője miatt kapta, mely a hártyás szárnynak csak mintegy felét takarja. A cincérek lárvái általában az öreg, sérült, vagy elpusztult fákban fejlődnek, nem így az elsősorban lucot kedvelő romboló fenyőeincér (Tetropium castaneum), amely az e- gészséges és fiatal fákat is megtámadja. Magyar neve is sejteti, hogy tömeges elszaporodása esetén milyen kárt, "rombolást" vihet végbe a tűlevelű állományok-

ban. Már korábban említettük, hogy szinte nincsen olyan növény, melyen gubacsok ne fordulnának elő, így van ez a lucfenyővel is, bár itt nem darázs- vagy légyfajok, hanem levéltetvek az okozói. A zöld lucfenyő-gubacstetü (Sacchiphanthes viridis) gubacsai többkamrás, úgynevezett ananászgubacsok, melyek a friss hajtásokon képződnek, de később a fán még évekig láthatók. A kamrákban a lárvák az utolsó vedlésig fejlődnek, miközben szipókájukkal a növény nedveit szívogatják. Szintén lucon szívogat a Physokermes inopinatus nevű pajzstetű, melyet tudományra új fajként (ezidáig a tudomány sem ismerte) a Balaton-felvidékről 1973-ban írtak le. Ezt az ismeretlen eredetű állatot valószínűleg a badacsonyörsi Folly-arborétumba hurcolták be valamely távoli tájról. A recésszárnyúak között több fenyőkedvelő fajt is ismerünk, ilyen a csonkaszárnyú lisztesfátyolka (Conwentzia pineticola) is. Ez az állat a lisztes fátyolkák családjába tartozik. Ezek az apró rovarok nevüket az egész testüket, szárnyukat beborító fehér viaszlemezkékről kapták. A lárvák és az imágók is ragadozók. Míg a lisztes fátyolkák elsősorban atkákat, addig a barna fátyolkák főleg levéltetveket zsákmányolnak. Ebbe a családba tartozó, fenyvesekre jellemző fajuk a Hemerobius pini. Legnagyobb fadarazsunk, az óriás fenyödarázs (Urocerus gigás) a lódarázsnál is nagyobb, fekete-sárga színezete révén is feltűnő állat (13. ábra). Tojócsöve leginkább fúróként működik, mikor petéit a fák szövetébe süllyeszti. A nőstény a petékkel együtt egy gombát is olt a fába, amely a fa korhasztásával ideális táplálékot biztosít a lárvák számára. Ezek a lárvák viszont a védett óriás fenyődarázsfürkész (Rhyssa persuasoria) (13. ábra) számára szolgálhatnak táplálékul. A fürkészdarázs nősténye tojócsövével néhány perc alatt eljut a fadarazsak lárváihoz, szinte hihetetlen, milyen pontosan megtalálja a fa belsejében rejtőzködő gazdalárvát. A Bakonyban gyakran előforduló hótöréses" fenyvesekben gyorsan elszaporodnak a különböző szúbogarak. Ez a nagy fenyőháncs-szúnak (Tomicus piniperda) és egyik legnagyobb fajunknak, a hatfogú szúnak (Ips sexdentatus) is ideális életteret biztosít. A szúfarkasok nevüknek megfelelően szúbogarakkal és azok lárváival táplálkoznak, a fenyvesekben a vörösnyakú szúfarkas (Thanasimus formicarius) fordul elő, melyet jellegzetes alakja és színe miatt hangya alakú tarkabogárnak is neveznek. A fiatal fenyőtelepítésekben időnként érzékeny károkat okozhat a fenyőcsemeték kérgével táplálkozó nagy fenyőormányos (Hylobius abietis). A többnyire gombákat fogyasztó kéregpoloskákra nem jellemző módon a kis kéregpoloska (Aradus cinnamoneits) a fenyő hajtásait szívogatja. Ennek a lapított testű állatnak a tevékenysége" nyomán - mivel a 2-3 éves tűleveleken táplálkozik - a fák belülről kopaszodnak. A fenyők lombkoronájában él a többfelé megta-

13. ábra: Az óriás fenyődarázs (Urocerus gigás) (balra) és az óriás fenyődarázsfürkész (Rhyssapersuasoria) (jobbra) (Csépé nyomán, 1978) lálható lapos bodobács (Gastrodes grossipes). Ennek az állatnak a teste szintén lapított, mert a téli időszakot vagy a fakéreg alatt, vagy tobozokban tölti. A gyapjaslepkéről a tölgyeseknél megemlékeztünk, de nem kisebb károkat okoz az erdészetnek közeli rokona, az apácalepke (Limantria monacha) sem. Ez az állat több tápnövényü faj (polifág), de elsősorban a fenyőt kedveli. A múlt században a tűlevelű erdők csupaszra rágásával vált hírhedtté. Falánkságukat jól jellemzi, hogy egy hernyó kifejlődéséig körülbelül 1000 tűlevelet fogyaszt. Tömeges kártételét elősegítette a tiszta fenyves telepítések (monokultúrák) elterjedése. A megtámadott erdőkben állandó esőszitálás-szerű hangot ad a hernyók avarra hulló ürüléke. Az araszolólepkék jellegzetes éjjeli lepke fajok, szárnyaikat nyugalmi helyzetben szélesen kiterítik, hernyóik haslábai hiányoznak, ezért sajátos araszoló mozgással haladnak. Az ide tartozó fajok közül erdei fenyvesekben mindenütt előfordul a fenyőaraszoló (Bupaluspiniarius). A nőstény petéit a fenyőtűkre sorba helyezi, a kikelő kis hernyók igencsak szemérmesek jobbára éjjel rágnak és a régi tűket részesítik előnyben. Egy nőstény akár 300 petét is lerakhat, de hogy ilyen nagy számú hernyó ne kelhessen ki, arról a parányi termetű Trichogramma embryophagum petefürkész gondoskodik. Míg a már korábban említett fürkészlegyek és fűrkészdarazsak a gazdaállat lárváiba helyezik petéiket, addig a pete-

4. kép Tölgylevélpohók (Gastropacha quercifolia) (TSz) 5. kép Aranyos bábrabló 6. kép Fekete medvelepke (Calosoma sycophanta) (KCs) (A rctia villosä) (TS)

7. kép C-betűs lepke (Comma c-album) (TS) 8. kép Verőköltö bodobács (Pyrrhocoris apterus) (TS) 6. kép Mannakabóca (Cicada orni) (TSz)

10. kép Havasi cincér (Rosalia alpina) (SzGy) 11. kép Lapos kékfutrinka (Carabus intricatus) (TSz) 12. kép Fenyves díszbogár (Chalcophora mariana) (TSz)

14. kép Pohos gyászbogár (Gnapíor spinimanus) (TSz) 15. kép Magyar tarsza [Isophya costata) (BN)

16. kép A sárga oleander levéltetű (Aphis neriî) selyemkórón (KCs) 17. kép Közönséges nünüke (Meloe proscarabeus) (SzGy) 18. kép Párzó imádkozó sáskák [Mantis religiosa) (BN)

19. kép Párducfoltos araszoló {Pseudopanthera maculariá) (TS) 20. kép Közönséges öveslégy 21. kép A mocsári szúnyog (Chrysotoxum arcuatum) (TS) (Mansonia richardü) bábja (TS)

22. kép A szitakötő születése" (TS) 23. kép Sávos szitakötő {Caleopteryx splendens) (TS) 24. kép Vörös légivadász (Pyrrhosoma nimphula interposita) (TS)

25. kép Kérész faj (Ephemeroptera) (TS)

fémfürkészek (Trichogrammatidae) piciny tojásukat a fenyőaraszoló petéjébe tojjak. Ezek a nagyon apró, mindössze 0.1-0.5 mm-es állatok egyes károsítókkal szemben jól alkalmazhatók a biológiai védekezésben is. Díszes hernyójához képest meglepő, de a fenyőszender (Hyloicus p inas tri) hamvas-szürke színével a szenderek között talán a legkevésbé feltűnő állat. A szenderek a lepkék jól elkülöníthető családját alkotják, keskeny szárnyaik, izmos toruk és torpedó alakú potrohúk jól jellemzi őket. Kitűnő repülők, néhány kilométert könnyedén átrepülnek, sebességük elérheti a 60 km/órát is. Zömmel alkonyatkor aktívak, akár a kolibrik, úgy lebegnek a virágok előtt, miközben pödörnyelvükkel a nektárból lakmároznak. Hazánkra új fajként került elő Fenyőfőről a fenyőszender fürkészlégy parazitoidja. Ebből a Phryxe erythrostoma nevű fürkészlégyből egy fenyőszender bábjában akár 18 is kifejlődhet. Itt kell megemlítenünk, hogy a parazita és parazitoid megnevezés közt az a különbség, hogy míg az előbbi gazdaállatát nem pusztítja el, addig ez utóbbi mindig végez vele. Hazánkban kizárólag Fenyőfőről került elő a páfrány-szárdarázs (Blasticotoma füiceti) (14. ábra), ennek a levéldarázs fajnak a hölgypáfrány a tápnövénye. Lábatlan lárvája a növény szárában rág, jelenlétét a járat kivezető nyílásánál keletkezett habképződmény jelzi. Az Osfenyves rovarfaunája még napjainkban is szolgál ritkaságokkal, az utóbbi években került elő az eddig csak a Dél-Dunántúlról ismert szegélyes futrinka (Carabus marginalis). Ez a hazánkban savanyú homokterületek meleg erdőiben élő állat itt éri el elterjedésének nyugati határát. S A W \ \ \d tin' IA y m) F i 14. ábra: Páfrány-szárdarázs (Blasticotoma füiceti) (Móczár&Zombori nyomán, 1973)

FÜVES TERÜLETEK A Bakony-hegység dolomit- és mészköfelszínein, sekély termőrétegű talajokon sziklagyepeket és lejtősztyeppeket találunk. Ezek a jellegzetes élőhelyek számos ritka, értékes fajnak adnak otthont. A sokszor kopár talajfelszínen nagyobb számban fordulnak elő a gyászbogarak (Tenebrionidae) fajai. Gyakoriságuk talán nem véletlen, mert az ide tartozó állatok igazi hazája a sivatagos-félsivatagos területekre esik. Magyar elnevezésük találó, hiszen színük szinte kizárólag egyszínű fekete, testalakjuk ezzel szemben már rendkívül változatos. Fajaik jórészt szerves hulladékkal, bomló növényi anyagokkal táplálkoznak. A védelem alatt álló magyar gyászbogár (Pedinus hungaricus) hazánkban éri el elterjedésének északi határát, a Bakonyban a Balaton-felvidéken többfelé megtalálható. Jóval nagyobb méretű és elterjedtebb faj a pohos gyászbogár (Gnaptor spinimanus). Ennek a fajnak az elülső lábszárai végén egyetlen nagy végtüske található (14. kép), így könnyen elkülöníthető a két kisebb tüskét viselő bűzbogarak fajaitól. Ez utóbbi állatok közül a bakonyi sziklagyepekre a déli-bűzbogár (Blaps abbreviatd) jellemző. Ezeken az élőhelyeken több olyan gyászbogár fajjal is találkozunk, melyek szántókon is megtalálhatók, ilyen például a fürge szemétbogár (Crypticus quisquilius), vagy a sároshátú gyászbogár (Opatrum sabulosum). Az erősen kitinizált testű sutabogarak {Histeridaé) kis páncélosokhoz hasonlítanak, melyek a talajon apró rovarlárvák után kutatnak. A marhatrágyában is gyakori közönséges sutabogár (Hister quadrimaculatus) kora tavasszal nagy számban található a száraz sztyeppterületeken is. A Bakonyban a fokozottan védett magyar futrinka (Carabus hungaricus) csak a Balaton-felvidék keleti részén, dolomitgyepekben fordul elő. A nyílt dolomitgyepek védett faja a talajfelszínen mozgó, szőrös pajzsospoloska (Odontoscelis hispidula). A bókoló bogáncs hatalmas lila virágzata gyakran rejti a rózsabogarak családjába tartozó, szintén védett magyar virágbogarat (Netocia ungarica). Ha ezt a fajt vagy rokonait közelről repülni látjuk, megfigyelhetjük, hogy repülés közben kemény szárnyfedőiket zárva tartják, hártyás szárnyaikat a fedőszárnyuk alatt kétoldalt megtalálható résen bontják ki. A sztyeppterületek jellegzetes védett cincérfaja az árgusszemű cincér (Musaria argus), lárvája gurgolya-fajok (Seseli sp.) gyökerében fejlődik. A pusztafüves lejtőkön a Bakonyban is előfordul a vöröses levélbogár (Chrysolina lurida lineata), amely kárpát-medencei endemizmus. A száraz dolomit réteken él és fejlődik ritka hazai fajunk, a közönséges rablópille (Libelloides macaronius) (hátlapfotó). Ez a védett faj a Bakony dolomitvidékein is előfordul, feltűnő színéről és bunkós csápjáról könnyen felismerhető.

A gyepterületek jellemzése elképzelhetetlen az egyenesszárnyú fajok említése nélkül. Különböző növénytársulásokban eltérő összetételű közösségeik élnek. A száraz, kopár helyeken jól beleolvad környezetébe a kékszárnyú sáska {Oedipoda coerulescens), felröppenése után azonban kék hátsó szárnyai könnyen felismerhetővé teszik. Ez a gyakori sáskafaj az aktivitásához szükséges hőenergiát közvetlenül a talajfelszínről veszi fel. A szórványos előfordulású szerecsensáskának {Celes variabilis) stabil állományai élnek a Balaton-felvidék dolomitgyepjein. A pontozott repülőszöcskét {Phaneroptera nana) faunánkra új fajként a Tihanyi félszigeten találták meg, elterjedésének északi határát a Bakonyban éri el. A nőstény tojócsöve kés élességü, ezzel hasítja fel a növények leveleit, hogy tojásait ezek szövetébe helyezze. Elsősorban sáskákra vadászik legnagyobb szöcskefajunk, a fűrészlábú szöcske {Saga pedo) (15. ábra), amely a déli kitettségű sztyepp lej tőkön kis egyedszámú populációkban él. Ez a röpképtelen faj szűznemzéssel szaporodik, hazánkban hímnemű egyedeket még nem is találtak. A Bakonyban legnagyobb állománya a Keszthelyi-hegységben található. A dús növényzetű réteket kedveli a kétszikű növényeket fogyasztó magyar tarsza {Isophya costata) (15. kép). Ez a fokozottan védett, csökevényes szárnyú szöcskefaj a Bakonyban is csak szigetszerű foltokban él. / / 15. ábra: Fürészlábú szöcske {Sagapedo) (Kenyeres nyomán, 1999)

A Bakony nagyfokú változatosságára jellemző, hogy területén az Alföldet idéző homokpuszta-gyepek is megtalálhatók. Ezek a Fenyőfő környéki homokos területeken, a fenyőállományok közt is megjelennek. Ezen élőhelyek értékes faja a homokpusztai szöcske {Platycleis montand) és a sisakos sáska {Acrida hungaricd). Utóbbi faj faunánk egyik érdekes megjelenésű állata. Közeli rokonai a szubtrópusi területeken élnek, megnyúlt fej, szarvszerű csáp és vékony hátsó lábak jellemzik. Veszély esetén egy elrugaszkodással egyszerre 10-12 métert is képes megtenni. A homokos területek jellemző futóbogár faja a pusztai fémfutó (Harpalus hirtipes), amely elsősorban a hegység peremterületein fordul elő. A tüskéslábú futó (Masoreus wetierhalli) 80 év után került elő ismét a Bakonyból. Ez a ritka állat homokos területeken és dolomitgyepekben egyaránt előfordul. Homokos területen járva gyakran felfigyelhetünk kisebb-nagyobb tölcsér alakú gödrökre a talajban. Ezek a képződmények a hangyalesők lárváinak művei. Szépek ezek az alkotások és igazából csak akkor vesszük észre a tölcsérek valódi szerepét, ha egy óvatlan hangya bucskázik le a meredek lejtőn. Ekkor a tölcsér alján rejtőző lárva a csapdába tévedt rovart hatalmas állkapcsaival elkapja. Ha az áldozat menekülni próbálna, a ragadozó homokot szór rá, s így a visszagördülő homokszemek a tölcsér aljára terelik a zsákmányt is. Ezek a bizarr külsejű lárvák előreálló szőrzetük miatt csak tolatásra képesek. A kifejlett hangyalesők nagyon hasonlítanak a szitakötőkre, de nyugalmi helyzetben háztetőszerűen tartott szárnyukról és jól fejlett, bunkós csápjukról könnyen felismerhetők. Egyik, homokvidékekre jellemző fajuknak, a Myrmeleon inconspicuus-nak a Bakonyban elszigetelt, helyi populációi élnek. Egyik veszedelmesen terjedő, behurcolt növényfajunk a selyemkóró {Asclepias syriacd), amely már a Kiskunság számos védett homokgyepébe is befészkelte magát. Sajnos a Bakony sem mentes ettől a növénytől, melyet a méhészek méhlegelöként nagy becsben tartanak. A behurcolt növények új hazájukban nem találkoznak természetes ellenségekkel, ezért zavartalanul tenyésznek. Hazánkban 1983-ban jelent meg egy kis levéltetü faj, amely néhol örvendetesen gyérítette a selyemkóró állományait. Ez a sárga oleander levéltetü {Aphis nerii) a mediterrán vidékek lakója, nálunk általában nem képes áttelelni. A korán megtámadott növény a levéltetvek szívogatása során elpusztul, vagy annyira legyengül, hogy nem tud termést érlelni. Bakonygyiróton 2000-ben tűnt fel először dió-ültetvényben terjedő selyemkórón (16. kép). A fekete-piros tarka vadpaprika bodobács (Tropidothorax leucopterus) is előszeretettel szívja a selyemkóró nedveit, vidékünkön azonban csak néhány helyen fordul elő. A bakonyi homokterületeken több poloskafaj is megtalálható. A gyepi bodobács {Emblethis verbasci) sokfelé előfordul, az