Szentbékkálai kıtenger (Fotó: Kiss Tímea, 2011. október) A Balaton-felvidéken, a Káli-medence nyugati peremén található Szentbékkála, amely a kıtengerérıl híres. Több millió évvel ezelıtt hazánk területén egy nagy kiterjedéső tenger, az úgynevezett Pannon-beltenger hullámzott. Ennek egykori parti homokját és legömbölyített kavicsát (un. gyöngykavics) a vulkanikus tevékenység során feláramló kovasavas oldatok megszilárdították. Így megmaradtak az egykori tengerpartot kísérı homokturzások. Ezeket a szél, az esı, az oldódás és az ember (malomkövet bányásztak itt) tovább formálták az elmúlt évmilliók alatt, létrehozva a ma is impozáns, kipreparálódott köveket.
A meanderezı Hernád Alsódobszánál (Fotó: Kiss Tímea, 2006. szeptember) A Hernád a Sajóba ömlı, a Tisza vízrendszerébe tartozó vízfolyás. Különlegességét az adja, hogy javarészt még ma is szabályozatlan, alig van benne partbiztosítás, gátrendszer sem kíséri. Ennek megfelelıen szabadon fejlıdhet. Azonban a vízgyőjtın zajló fokozott vízkivétel és a csökkenı lefolyás miatt egyre kevesebb vízhozamot szállít és egyre kisebb vízszintek jellemzik, amelyet a folyó egyre kisebb kanyarulatok kialakításával ellensúlyoz. A képen két szomszédos kanyarulat belsı ívén lévı kavicsos övzátony látható, s a két kanyarulat közötti sekélyebb gázlón fodrozódó víz.
Jégtornyok és gleccserrepedések között (Fotó: Szilassi Péter, 1993. július) A szibériai Altaj-hegység négyezer méterre magasodó csúcsaival csupán a nagy ázsiai hegyóriások (Pamír, Hindukus, Himalája) kistestvérének tekinthetı, ám természeti szépségével méltán kelhet versenyre velük. Az Altaj Földünk azon vidékeinek egyike, ahol még gondolkodás nélkül ihatunk a patakok vizébıl, ahol a csillagos ég látványát nem zavarja városok fénye, és ahol a hegycsúcsok között barangolva történelem elıtti idıkbe képzelhetjük magunkat. Ez, a szibériai tajga egyedülállóan gazdag növény és állatvilágát reprezentáló terület 1998-ban méltán került fel a Világörökség listájára. 1993 nyarán 2 hetes hátizsákos gyalogtúránk során az Oroszországhoz tartozó Magas-Altaj eldugott völgyeit jártuk be barátaimmal. A kép is itt a Nagy Tandurinszkíj gleccseren készült. A meredekebb lejtıkön a jégárakon a jég mozgására közel merıleges harántrepedések alakulnak ki. A harántrepedések között barangolva pillantottam meg ezt a feltehetıen valamelyik jégtoronyról (seracról) lezuhant és itt fennakadt jégtömböt. A repedés alján zúgva, bömbölve rohantak az olvadékvizek a gleccser pereme felé.
Trópusi karszt Magyarországon (Fotó: Szilassi Péter 2013. május) Marsbéli a táj képe, de valójában a Balaton-felvidéken járunk. A Darvas - tó egykori külszíni bányáját a bauxit magas vas és alumínium tartalmú ásványai színezik vörösre. A területen egykor trópusi klímán a mai Délkelet-ázsiai területekre jellemzı karsztosodás zajlott a középidı végén. A karsztos oldódás nyomán létrejött töbrök, víznyelık üledékcsapdaként győjtötték össze a környezı területek mállástermékét. A bauxitbányászat az 1990-es évektıl kezdıdıen nem volt gazdaságos, ezért megszőnt. A terület viszont a földtudományi értékekre épülı geoturizmus egyik célterülete. 2013-tól kezdve a Darvas - tó külszíni fejtése is egyike a Bakony-Balaton Geopark bemutatóhelyeinek.
Uluru, az ausztrál bennszülöttek szent helye (Fotó: Nyári Diána, 2000. március) Ausztrália szívében, sivatagos középsı területén, Alice Springstıl 450 km-rel délnyugatra található az Uluru, más néven Ayers Rock. Az óriási vörös homokkı tanúhegy, mely a világ legnagyobb monolitja, vagyis egy tömbben álló sziklája egy eredetileg itt húzódó hegylánc maradványa. Ez a hegylánc körülbelül 500 millió évvel ezelıtt emelkedett ki. Az ausztrál fehérbırő lakosság halott szívnek nevezi, azonban az ország egyik legismertebb nemzeti jelképe és egyike a világ legszentebb helyeinek. Az aboriginal emberek, azaz az ausztrál bennszülöttek még ma is elzarándokolnak ide, hiszen számukra ez a Teremtés szimbóluma. A világhírő homokkı sziklatömb 348 m magas, legnagyobb része a talajszint alatt van, kerülete 9.4 km. A szikla napkeltekor és naplementekor mutatja legszebb arcát, a napsugarak a vörös és rózsaszín ezerféle árnyalatára festik az Ulurut. Közelrıl szemlélve meglepıen gazdag formavilágot mutat: a szél és a víz vájatokat, mélyedéseket, barlangokat, tavakat alakított ki felszínén.
A Három Nıvér a Kék-hegységben (Fotó: Nyári Diána, 1999. december) A Blue Mountains, azaz a Kék-hegység nevét az eukaliptusz fák kipárolgása okozta ködfátyolról kapta. Az egész hegység egy 900-1200 m magas homokkıbıl álló plató, melyet mély szakadékok és szurdokvölgyek szabdalnak fel. A hegység ısi eukaliptusz erdıi, gyönyörő völgyei, szakadékai, vízesései között bújik meg az UNESCO világörökséghez tartozó hegység jelképe a Jamison-völgybıl 300 méteres magasságba nyúló három egymás melletti sziklatömb, a Három Nıvér. Az egykor itt hullámzó tengerben lerakódott homokkırétegeket törések érték, s az oldalfalak a kiemelkedése során meredek sziklákká formálódtak. Ezeket a külsı erık pusztító tevékenysége folyamatosan alakítja, s a homokkı éles letörései bizarr sziklatornyokat alakítottak ki, így jött létre. A korábban Hét Nıvér négy testvére az idık során áldozatul esett az eróziónak, és valószínő bizonyos idı múlva a Három Nıvér is az emlékek homályába vész el.