EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM A rendíthetetlen Igénytelen, az aszkétizmusig lemondó, önmagával szemben is roppant szigorú pap volt. A külsõségek nem érdekelték. Példamutató, feddhetetlen papi élete, hitéletet erõsítõ és társadalomszervezõ munkája, bámulatos munkabírása, pontossága, szabatos prédikációi még kritikusaiban is elismerést váltottak ki. Igazi pap volt, de nem csak az, mellesleg mezõgazda, könyvelõ, lapszerkesztõ, építtetõ, tanító, történész és a hit harcosa. Egy pillanatra sem tudott a kompromisszumok embere lenni, kivált, ha elvekrõl volt szó. Állandó belsõ feszültségtõl izzott, szinte mindig elégedetlenség és türelmetlenség látszott rajta. A felcsigázott idegállapot, a túlfeszített munka és az évtizedekig kezelt, de gyógyíthatatlan Basedow-kór következtében idegrendszerének tûrési küszöbe alacsonyabb lett, de nagy önfegyelemmel kordában tartotta kirobbanni kívánkozó indulatait. Igazán fesztelenül csupán legszûkebb munkatársai körében érezte magát, csak õk hallhatták kedélyesen beszélgetni, tréfálkozni, anekdotázni. Az õt közelebbrõl ismerõk egyetlen komolyabb hiányosságot róttak fel neki: gyenge emberismeretét, s hogy munkatársait, bizalmasait nem mindig tudta megfelelõen kiválasztani. Harmóniára, lelki békére akkor lelt, amikor imádkozásba merült. A veszprémi püspök Mindszenty József 27 évesen, a hazai egyházi gyakorlatban meglepõen fiatalon lett Zalaegerszeg plébánosa 1919 Családi fotó a szülõk aranylakodalma alkalmából. A második sor közepén az ünnepeltek: Pehm János és felesége, Kovács Borbála. Jobbra elsõszülött fiuk, Pehm (1942. augusztustól Mindszenty) József, 1941 októberében. Néhány év leforgása alatt a városi és megyei közélet meghatározó személyiségévé vált. Kimagasló egyházszervezõ munkája elismeréseként 1944. március 3-án XII. Piusz pápa veszprémi megyéspüspökké nevezte ki. Mindez a kormányzat és Serédi Jusztinián hercegprímás akarata ellenére történt meg. Horthy Miklós kormányzó nem szívesen látott ugyanis az egyházmegye élén egy legitimista meggyõzõdésû, õt tüntetõen nem tisztelõ fõpásztort. A hercegprímás pedig írásban fejtette ki Rómának, hogy miért nem ajánlja Mindszentyt: felrótta mûveltségének hiányosságait, türelmetlenségét, ridegségét, s hiányolta belõle az egyházkormányzati felelõsséghez szükséges rugalmasságot. Veszprém új püspöke a komor, háborús idõkhöz alkalmazkodva, minden feltûnés nélkül, 1944. március 28-án érkezett székhelyére. Alig két hete volt püspök, amikor Serédi hercegprímásnak írt bizalmas levelében a szélsõjobboldali veszélyre hívta fel a figyelmet, és határozott cselekvésre szólította fel õt: Jól tudom, hogy [ ] mire mi, a legújabbak gondolunk is valamit, Eminenciád már cselekedett; mégis méltóztassék megengedni egy szerény kérést: méltóztatnék a kormányzó úrnál a kormányzat további szélsõsödési folyamatát megakasztani. Nem riadt vissza a konfliktusoktól a szélsõjobboldallal saját egyházmegyéjében sem. Pl. 1944 júniusában a zsidók deportálásának befejezésekor megtiltotta, hogy a veszprémi ferences templomban hálaadó szentmisét és Te Deumot tartsanak ebbõl az alkalomból. 1944. õsz elején sikertelenül kísérelte meg összehívni a felsõházat, amelynek püspökként hivatalból tagja volt, hogy a törvény eszközével térítsék más útra az ország vezetõinek nemzetvesztõ politikáját. Tüntetõleg nem tette le Szálasi kormányára az esküt, indokait a Juramentum non, vagyis: Nincs eskü címmel írásban fejtette ki. Legmerészebb lépése egy tiltakozó memorandum megfogalmazása volt az értelmetlen háború folytatása ellen. Keresztény erkölcsi és emberiességi indokokra hivatkozva azt követelte, hogy kíméljék meg a Dunántúl lakosságát a hadmûveletek pusztításaitól. Az 1944. október 31-i keltezésû kiáltványt 17
személyesen adta át a budavári Sándorpalotában Szöllõsi Jenõ miniszterelnökhelyettesnek. Rajta kívül hárman írták alá: Shvoy Lajos székesfehérvári, Apor Vilmos gyõri megyéspüspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi fõapát. A nyilvánvaló kilátástalanság dacára erkölcsileg érezte fontosnak: az egyháznak és a püspököknek tevõlegesen részt kell venniük a nemzet megvédésében. A nyilasok alig várták, hogy beleköthessenek a kellemetlenkedõ veszprémi püspökbe. Az ok a szembeszállás ténye volt és mellesleg Szálasi nemzetvezetõ személyes igénye az impozáns püspöki palotára. 1944. november 27-én tartóztatták le, és fogsága akkor ért véget, amikor a szovjet csapatok 1945. április 1-jén elfoglalták Sopront. Székhelyére visszatérve mindent kifosztva talált. Mikor bevonult a nyilasok börtönébe, jelentõs birtokokkal bíró egyházfõ volt, s mire kijött, a földreformnak köszönhetõen súlyos anyagi terhekkel küzdõ, szegény püspök lett, akinek 550 papról és 600 iskoláról kellett gondoskodnia. A helyzetet felmérendõ végiglátogatta plébániáit. Mindenütt a pusztulás, az erõszak, a rablás nyomait találta. A személyes élmények megerõsítették korábbi ellenszenvét a Szovjetunióval szemben, és alapvetõen meghatározták viszonyát a megszállókhoz és az új hatalomhoz. Hercegprímási kinevezés Érseki beiktatása, 1945. október 2. után 1945 tavaszán három katolikus fõpap is életét veszítette, köztük Serédi Jusztinián hercegprímás. Az utódlás kérdése öt hónap alatt oldódott meg. Végül 1945. augusztus 16-án XII. Piusz pápa Mindszenty József veszprémi püspököt nevezte ki esztergomi érsekké és Magyarország hercegprímásává. A forrongó világban kikezdhetetlen, szilárd, példás életû, tiszta fõpapra volt szükség. Legitimizmusa miatt nem azonosult a bukott Horthy-rendszerrel, német- és nyilasellenességét pedig az egész országban ismerték. Ahogy akkoriban Antall József kisgazda államtitkár jellemezte: Mindszentyvel egy acélember került a hazai katolikus egyház élére. A kormány politikai ellenvetést aligha hozhatott volna fel, hiszen maga ismerte el a veszprémi püspök ellenálló voltát, amikor 300 holdat mentesített a veszprémi javadalomból. Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök a kormány nevében üdvözölte az új esztergomi fõpásztort, aki választáviratában e szavakkal mondott köszönetet: Meleg gratulációját hálásan köszönöm, az ország elsõ közjogi méltósága hazája rendelkezésére áll. Hercegprímás. Változatlan legitimista meggyõzõdése arra késztette, hogy ez alkalomból Habsburg Ottó fõhercegnek is írjon mégpedig a megkoronázott és felkent királyoknak járó szóhasználattal: A mai állami berendezkedésben nem könnyû ezt a közjogi méltóságot, már csak boldogult elõdöm halálával bekövetkezett megszakítás miatt is teljes erõvel érvényesíteni, de ami a Felségedhez való hûségemet illeti, azt a mégoly nehéz viszonyok sem változtathatják meg. A Habsburg-család iránti hûség gyermekkorától kísérte. Ifjú- és felnõtt korában a királypártiság sok más, felelõsen gondolkodó emberhez hasonlóan egyfajta szembenállást jelentett a Horthy-rezsimmel, késõbb pedig erõsítette benne a nácizmussal való szembefordulást. Legitimista meggyõzõdését nyíltan képviselte a köztársasági államforma 1946. február 1-jei kikiáltásáig. A királyság számára az egyházhoz hasonló stabilitást, hasonló struktúrát szimbolizált, ráadásul összefonódott a katolikus egyházzal. A világ, az ország, a MNM Történeti Fényképtár modern jogfejlõdés azonban más irányba haladt, Közép-Európában véget ért a királyok kora. A szovjetek fél Európára kiterjesztett befolyása volt a valóság. Ám Mindszenty nem a geopolitikai realitásokkal foglalkozott, hanem az elvekkel. 1946-ra pedig a köztársaság ügye túlnõtt az államforma kérdésén, aki köztársaság-ellenes volt, az lényegében a két világháború közötti rendszer hívének tûnt. Az ország elsõ közjogi méltósága Székfoglalójában, 1945. október 7-én ismételten utalt az ország hercegprímását megilletõ közjogi helyzetre, és ezúttal az ország elsõ zászlósurá -nak nevezte magát, amit a korabeli sajtó és az egyházmegyei körlevelek is átvettek. A feudális államszervezetben Magyarország legfõbb fõnemesi tisztségviselõit nevezték így. A legfõbb világi rendû zászlósúr a nádor, a legfõbb egyházi rendû zászlósúr a prímás volt. Mivel az egyházi rendûek megelõzték a világiakat, az uralkodó után a prímást tekintették az ország elsõ közjogi méltóságának, egészen a 19. század közepéig. E tisztségébõl eredõen az egész országra szóló lelkipásztori feladatkört viselt, ebben az értelemben nevezte magát az ország fõpapjának. A prímási tiszt a magyar történelem ezer éve alatt egyszerre volt egyházi és közjogi méltóság. A régi magyar közjog a prímást számos ranggal felruházta (pl. egyike volt az ország rendes bíráinak, õ koronázta a királyt, tagja volt a helytartótanácsnak, õ felügyelte a pénzverést, több alkalommal voltak a prímások királyi helytartók, 1270-tõl a prímás volt Esztergom vármegye örökös fõispánja). A 20. század közepére azonban a feudális rangok kiürültek és jelképessé váltak, hiszen a prímásnak már a dualizmus idején is csupán a királykoronázás közjogi feladata maradt meg, és a két világháború között ez a szerep is semmissé vált, tekintettel a király nélküli királyságra. Magyarország államformája azonban még 1945-ben is királyság volt, amiben a hercegprímás közjogi hatásköre gyökerezett. Ebben az idõszakban az államfõi tisztséget illetõen jogi vákuum volt az országban. A korábbi törvényes állam- 18
fõ, Horthy Miklós kormányzó jogköre 1944. október 15-én megszûnt, Szálasi érdemben illegitim nemzetvezetõségét elsöpörte a béke, míg a háború utáni többpárti parlamentáris demokrácia egy erõsen korlátozott, szuverenitáshiányos államiság keretei között formálódott: az ideiglenes nemzeti kormányt a szovjetek szeptember 22-én, az amerikaiak szeptember 25-én elismerték, a britek azonban a nemzetgyûlési választásokig nem. A választások után államjogilag rendezetlen körülmények között jött létre és mûködött 1946 februárjáig az államfõi hatalmat gyakorló Nemzeti Fõtanács. S az államforma ezalatt még mindig a királyság volt. Ebben a közjogi zûrzavarban legalábbis jogelméleti szinten a hercegprímási méltóság egy szilárd, a történelmi jogfolytonosságot is reprezentáló, pártokon felül álló, legitim hatalomforrás és erkölcsi tekintély maradt. Ezért Mindszenty József kijelentéseit elsõ közjogi méltóságára úgy is lehetett érteni, hogy az új fõpásztor az égi hatalom földi képviselete mellett bizonyos földi hatalomra is igényt tart. A jogsértések ellen 1945 után a baloldali gondolkodás és politika fellendülése következett be Európában, s ez a tendencia nem illett össze a Mindszenty által képviselt értékrenddel. Ragaszkodása a történelmi és jogi hagyományokhoz egyáltalán nem fért bele a szovjet-kommunista környezetbe, de még a demokratikus rendszer világképébe sem. Az egykamarás nemzetgyûlés létrehozása, a köztársaság kikiáltása a katolikus fõpapság elsõsorban a hercegprímás több elõjogát semmisítette meg: a felsõház eltörlése után a püspökök többé nem voltak hivatalból tagjai a törvényhozásnak; ezek után nem tárgyalhatták meg a törvényjavaslatokat, hogy azokról elõzetesen véleményt nyilváníthassanak; véget ért a hercegprímás királykoronázási joga; eltörölték a püspökök örökös fõispáni rangját. Az ország elsõ zászlósura a köztársaságról szóló törvény elfogadása, majd a párizsi békeszerzõdés aláírása után a csonka Magyarország elsõ papja és örökös atyja lehetett csupán. Mindszenty ugyanakkor az újjáépítésben nemcsak kiemelt, de irányító szerepet szánt a katolikus egyháznak, és személy szerint önmagának. Törekvése konfliktusok sorozatát gerjesztette. Az 1945-ös nemzetgyûlési választásokra kiadott körlevelében elsõként tárta fel a demokrácia korlátait és válságát. Alapvetõ okként a természettörvények mellõzését, Isten tagadását, a kommunista pártpolitikát, a rendõrségi túlkapásokat jelölte meg. Éppen ezért ez a dokumentum lett a szovjetek Mindszenty, a szenvedélyes szónok, 1946 és a kisgazdáktól balra álló politikai erõk szemében Mindszenty reakciósságának elsõ bizonyítéka. Erõsen kifogásolta azt is, hogy az államfunkcióról a békeszerzõdés aláírása elõtt, népszavazás mellõzésével döntöttek. Teljes erkölcsi súlyát vetette latba az emberi jogok megsértése ellen. Szinte nincs is olyan megnyilvánulása, amelyben ne hangsúlyozta volna: az egyház felemeli szavát, amikor Isten íratlan, azaz természeti és írott, azaz kinyilatkoztatott erkölcsi törvényeit bárki megsérti, és származásra, nemzetiségre, vallásra vagy társadalmi elhelyezkedésre való tekintet nélkül védelmébe vett mindenkit, akinek emberi jogait megsértették. Fõpásztorként kötelességének tartotta a közélet ellenõrzését. Úgy vélte, hogy az idegen megszállás által elnémított alkotmányos tényezõk helyett neki kell szót emelnie minden MNM Történeti Fényképtár magyar ügyben. Katolikus napilap híján körleveleiben érintette a nemzet sorskérdéseit. Figyelemmel kísérte az internáltak, a letartóztatottak, az új üldözöttek sorsát. Sorra látogatta a börtönöket és az internálótáborokat. Nem a bûnöst, hanem a szenvedõt látta mindig. Egyaránt tiltakozott a magyarországi németek és a szlovákiai magyarok kitelepítése, a kollektív büntetés ellen. Protestált a magyar büntetõjogban és gyakorlatban korábban ismeretlen népbíráskodás ellen. A túlkapások azonban az idõ haladtával csak sûrûsödtek: betiltották a katolikus egyesületeket, az iskolai kongregációkat, a szívgárdákat, fenyegették a papokat, vallásgyakorlásukban zaklatták a híveket, akadályozták a körlevelek felolvasását sorozatosan és mind gyakrabban sértették meg a vallásszabadságot. A hercegprímás erkölcsi tekintélye viszont izmosodott: ország-világ tudott kiállásáról, szívósságáról, amivel híveit, a magyarságot és a katolicizmus érdekeit védte. Egy nemzet önérzetének és öntudatának képviselõje lett. Szovjetellenesség Mindszenty a katolikus egyház kétezer éves múltjából merített erõt a jelen küzdelmeihez. Az 1938-as év magyar katolikus egyházát idealizálta, amikor Magyarország adott otthont a 34. Eucharisztikus Világkongresszusnak, amikor idesereglettek a világ katolikusai, amikor a templomok fénye túlragyogta a háború sötét elõjeleit, s az Egyház elõtt fejet hajtottak a világi méltóságok. Valóban zsinat elõtti volt ez az egyházkép, de ebben a triumfalista jellegû egyházmodellben közismerten sok szociális irányultság is volt. Viszont súlyosan tévedett a nemzetközi politikai realitások megítélésében, elfogadta-elhitte ha nem is minden fenntartás nélkül felelõtlen és komolytalan tényezõk és egyes nyugati sajtóhírek háborús elõrejelzéseit. Ám így illúziókba ringatta magát. A II. világháború után kialakult geopolitikai helyzetbõl a Szovjetuniót valóban csak egy világháború árán lehetett volna kimozdítani. Ebben azonban egyik nagyhatalom sem volt érdekelt. A Nyugat ezt a régiót átengedte a szovjeteknek. 19
Feszült viszonya a megszálló szovjettel távolabbra ható következményekkel is járt. A Szovjetuniónak eleinte érdekében állt, hogy európai tárgyalófélnek tekintsék, amely nem fordul szembe az európai tradíciókkal, és ezért nem akart egyházellenesnek tûnni. Taktikai okokból tehát Magyarországon nem zártak be egyetlen templomot sem, nem szüntették meg a hitoktatást, mûködhettek legalábbis 1948-ig a felekezeti iskolák. Mindszentyt a kedvezmények inkább önérzetében bántották: kegyként kapja azt, ami korábban kiváltságként járt. Az államhatalom partnerségéhez és támogatásához szokott egyház számára a gazdasági-társadalmi rendszer radikális változásai korlátozással jártak, s erre a hercegprímás sérelmi politikával válaszolt. A hitélet erõsítése A háború és a szociális válság magával hozta a vallásosság erõsödését. Így Mindszenty eminens feladatának tekintette az evangelizációs munkát, a hitélet erõsítését. Szorgalmazta a népmissziók munkáját, elindította az Árpádházi Boldog Margit pártfogásába ajánlott engesztelési mozgalmat és 1946-ban életre hívta az iskolai hitoktatás védelmére a Katolikus Szülõk Vallásos Szövetségét. S ez inspirálta arra, hogy a kanadai példát követve meghirdesse az ún. Boldogasszony Évet, amely 1947. augusztus 15-tõl (Nagyboldogasszony ünnepétõl) 1948. december 8-ig (a Szeplõtelen fogantatás napjáig) tartott. A rendezvénysorozat mélységében, hatóerejében és nagyságában a legkiemelkedõbb hitéleti megmozdulás volt. Az egyház legalább akkora, ha nem nagyobb tömegeket tudott megmozgatnia a templomokban, mint a politikai pártok a fõváros utcáin. A hercegprímás igen sokat, talán túl sokat is szerepelt. Fáradhatatlan energiával tartotta az egyik gyûlést a másik után, zarándoklatokat szervezett, azokon szónokolt. Beszédei idõnként eltávolodtak a hitbuzgalmi jellegtõl és átszõtte azokat a fennálló rendszer bírálata. Kíméletlen megnyilatkozásaival sokak szívébõl szólt, a tapsok pedig még inkább megerõsítették: a helyes úton halad. Politikai ellenfelei azonban tisztán látták: a Mindszenty vezette katolikus egyház maradt az egyetlen markáns konzervatív polgári erõ. A hercegprímás viszont nem mérte fel kellõ körültekintéssel, hogy a magyar katolicizmus mögé fognak húzódni azok a szélsõséges elemek is, akik kompromittálják az egyházat, s ezt az ellenséges propaganda ki is fogja használni. Tragikus, hogy nemcsak a kommunistákat tekintette ellenségnek, hanem súrlódott a kisgazdákkal is, de a kereszténydemokrácia Barankovics István nevével fémjelzett irányvonalát sem fogadta el. Feszültségük végeredményben a baloldal malmára hajtotta a vizet: a Demokrata Néppártot arra késztette, hogy elhatárolódjon Mindszentytõl és ezáltal a hivatalos egyháztól, elveszítve annak erkölcsi és politikai támogatását. A kialakuló totális diktatúra pedig sem a konzervatív, sem a kereszténydemokrata politikai katolicizmust nem kímélte, ráadásul a velük való, szinte egyidejû leszámolást ez a konfliktus megkönnyítette. Mindszenty József kiiktatására a közéletbõl a pszichiátriai kezeléstõl a vatikáni kirendelésig bezárólag többféle elképzelés felmerült. Politikai döntés volt, hogy végül a büntetõjogot vetették be ellene: 1948. december 26- án hûtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, kémkedés és valutaüzérkedés gyanújával vették õrizetbe Magyarország hercegprímását. Az ellene lefolytatott koncepciós per világméretû tiltakozást váltott ki mindez azonban nem változtatott a sorsán: mind elsõ-, mind másodfokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A szabadságától megfosztott ember 1948. december 26-ától 1956. október 30-áig volt letartóztatásban, fogházban, rabkórházban, börtönben, majd különbözõ helyeken házi õrizetben. S ha megkülönböztetett módon bántak is vele, s ha idõnként sikerült is kicsempésznie hírt magáról vagy éppenséggel õhozzá, híveitõl, papságától évekre elszigetelõdött. A börtön viszont megmentette attól, hogy megegyezzen a kormánnyal, vagy hogy esküt tegyen az új alkotmányra. Az ellene lefolytatott eljárás mintául és fenyegetésül szolgált a hazai és a többi kelet-európai állam papságának. Bebizonyította, hogy egyetlen egyházi testületnek vagy személynek sincs hatalma megvédeni a híveket, a papságot és önmagát a kommunista hatalomtól. Az USA és a Nyugat morális vezetõ szerepe is komoly csorbát szenvedett, hiszen a vasfüggönyön innen élõk csak azt érzékelhették, hogy az emberi jogok deklarációja és a tiltakozások ellenére a hatalom birtokosai büntetlenül megsérthetik a vallásszabadságot. A fõpásztorától megfosztott magyar katolikus egyházra válságos idõk köszöntöttek. Sem az ellenállás, Mindszenty a népbíróság elõtt, mögötte vádlott-társai, 1949 MNM Történeti Fényképtár 20
MNM Történeti Fényképtár A forradalom bíborosa, 1956. október 31. Aranykalitkában. Pillanatkép az amerikai követségen töltött 15 évbõl sem a tárgyalás útja nem hozott eredményt. Az 1956-os forradalom elsõ mámorító pillanataiban a rab Mindszentyvel nemigen foglalkozott senki. Még az elsõ püspöki nyilatkozatok és körlevelek sem említik. Áldozatvállalása tiszteletet parancsolt ugyan, mégsem az õ nevét skandálták a tüntetõk. Kivált nem az a generáció, amely 1956. október 23-a fõszereplõje lett. Az egyetemi ifjúság még csak gyermek, legfeljebb középiskolás volt elítélésekor. Mindszenty számukra idejétmúlt, szerepét már betöltött személynek tûnt. Magyarország prímása eközben a kettõs szögesdróttal bekerített felsõpetényi kastélyparkban rótta egyhangú rabsétáit. Újságot nem kapott, rádiót nem hallgathatott. Az államvédelem legénységébõl kiválogatott õrök komorabbakká és szótlanabbakká váltak, de napokig nem történt semmi. A forradalmi hullám október 28-án érte el a falut. Két nap múlva az államvédelmi õrség parancsnoka bejelentette, hogy a hercegprímás fogva tartását törvénytelennek és indokolatlannak tartja. Majd nem sokkal késõbb megjelent a rétsági honvédség különítménye, hogy Mindszentyt az õrizetlenül hagyott kényszerlakhelyrõl a honvédség biztonságos laktanyájába, másnap pedig a budai hercegprímási palotába szállítsa. Itt egy csapásra az érdeklõdés középpontjába került. XII. Piusz pápa táviratban üdvözölte, elõszobájában politikusok, diplomaták, újságírók, papok tolongtak. Várva várt szózatát 1956. november 3-án, este 8 órakor élõ adásban közvetítette a rádió a Parlament épületébõl. Mondandóját évtizedeken át kiforgatták, hiszen a teljes szöveget csak kevesek olvashatták. Fõleg két áthallás tartotta magát: Mindszenty beszédébõl kikövetkeztethetõ volt a Monarchia, így a királyság iránti nosztalgia és még többen vélték hallani, hogy Mindszenty visszakövetelte az egyházi földbirtokokat, holott a szövegben ez egyáltalán nem szerepelt. Másnap reggel 8 óra tájban a szovjet tankok elõl Mindszenty József és kísérõje a budapesti amerikai követségen kért védelmet. Eisenhower elnök fél órán belül megadta számára az amerikai joggyakorlatban egyébként ismeretlen menedékjogot. A nyilván átmenetinek szánt lépésbõl 15 évnyi kényszermenedék lett. A követségen személye biztonságban volt, de az állandó bezártság megviselte. Hogy az idõt múlassa és gyötrõ magányosságát leküzdje, naplót vezetett. Rejtett gondolatait csak az üres papírlappal oszthatta meg, ami visszhang nélkül zárta magába az idõs és egyre többet betegeskedõ fõpap sóhajtásait. Nem volt kivel együtt töprengeni, konzultálni is csak önmagával tudott, s sorai elárulják: nemegyszer fogta el kétség, habozás, bizonytalanság. Követségi éveiben összeállított egy tíz kötetre rúgó magyar történelmet, jegyzeteket készített Amerika történelmérõl és külpolitikájáról, elemezte a kor ateista vezéreit, mint például Lenint, Sztálint, Hruscsovot, de belefogott Nagy Imre, Kádár János, Gerõ Ernõ, Rajk László, sõt Károlyi Mihály egyéniségének tanulmányozásába is. Idõvel tûrhetõen megtanult angolul, s számtalan angol nyelvû prédikációt írt. A történésekrõl ugyan értesült a sajtóból, a tv-bõl, a beszélgetésekbõl, de csak követni tudta azokat, formálni nem. 1965-ben egészségi állapota megromlott. Börtönben szerzett tuberkulózisa kiújult, tüdõvérzést is kapott. Jelenléte az amerikai diplomáciának tehertétellé vált. Ám a tárgyalások csak 1971-ben vezettek eredményre. Puhan nagykövet diplomatától szokatlan kendõzetlenséggel sürgette a makacs, merev öregember ügyének megoldását, akivel nem lehet mit kezdeni. Kádárék szemében ekkorra a Mindszenty-ügy belpolitikai jelentõsége csökkent. A vatikáni diplomácia is idõvel kész volt külön kezelni a függõ egyházi problémákat és a bíboros helyzetét. 1971. szeptember 9-én megállapodás született sorsáról: s bár Mindszenty a vele szemben támasztott eredeti három követelés (kegyelmet kér, szilenciumot fogad, lemond érseki címérõl) egyikét sem vállalta, mégis kiengedték az országból. Az emigráns fõpap 1971. szeptember 28-án elhagyta Magyarországot és VI. Pál pápa vendégeként Rómába érkezett, ahol ez idõ tájt püspöki szinódust tartottak. A magyar politika kívánsága, hogy távozása minél diszkrétebb legyen, csak részben teljesült. Magyarországot valóban csendben hagyta el, ám Rómában zajos ünneplés fogadta. A sajtó egy ré- 21
MNM Történeti Fényképtár VI. Pál pápával Rómában, 1971 sze a kommunizmus elleni harc mártírjaként magasztalta, másik része úgy írt a történtekrõl, mint egy akut és idejétmúlt probléma megoldásáról. A szinóduson azonban Mindszenty egyszer sem szólalhatott fel, nem tarthatott nyilvános szentmisét, nem mondhatott szentbeszédet. 1971. október 23-án Bécsbe utazott, ahol kívánságára a Pázmáneum lett utolsó lakhelye. Lelkipásztori látogatásaival és emlékiratainak gondozásával foglalkozott. Kivált az emlékiratok megjelentetése (tíz kötetbõl egy, a befejezõ Amerikai körútján, washingtoni magyar gyermekek körében, 1974 kötet 1974 októberében) és egyes nyilatkozatai a magyar kormány erélyes tiltakozását váltották ki. 1972 márciusában betöltötte 80. életévét. Adva volt a konfliktusok nélküli, méltóságteljes visszavonulás lehetõsége. A püspökök lemondását ugyanis már a 75. életév betöltése esetén elõírta VI. Pál pápa. Mindszenty 1966. november 14-én, a pápának írt levelében bejelentette, hogy hamarosan betölti 75. esztendejét, de tisztelettel kérte, hogy az egyház és a haza érdekében továbbra is õ maradjon az esztergomi érsek. Kérését a pápa akkor teljesítette. Most, hogy betöltötte a 80. esztendõt, Budapest és Róma egyaránt azt várta tõle, hogy önként visszavonul. Rosszul ismerték. Rómát ugyan nem zavarta volna, ha érsekként járja a világot, Budapestet viszont irritálta, hogy egyházi rangja még sértetlen, holott a Mindszenty-ügyet megoldó tárgyalássorozat kiindulási feltételeinek egyike volt a lemondatás. Igyekeztek a Szentszék illetékeseit rákényszeríteni: tartsák be ígéretüket és Mindszentyt, ahogy Kádár János mondotta, penderítsék ki az érseki székbõl. VI. Pál pápa 1973. november 1-jén az érseki székrõl való lemondásra szólította fel. Érvei szerint neki tekintettel kell lennie a 25 év óta árva esztergomi fõegyházmegye lelkipásztori szükségleteire, mert ha az tovább is közvetlen és személyes irányítás nélkül marad, az súlyos kárára lenne a lelkeknek és a magyar Egyháznak. A bíborost mélyen megrendítette a fölszólítás, de ellenszegült. VI. Pál pápa második, 1973. december 18-án kelt levele szerint a kérdés eldöntött volt, és ismételten reménykedett Mindszenty megértésében és egyetértésében hiába. Õ a pápával ellentétben szilárdan hitte: lemondásával nem az egyház érdekeit szolgálná, hanem inkább a kommunista rendszert stabilizálná. A pápai döntés kihirdetésekor, az utód nevének Lékai László c. püspök, veszprémi apostoli adminisztrátor mint esztergomi apostoli kormányzó egyidejû megjelölésével, 1974. február 5-én lépett hatályba. Mindszenty lemondott! írta nyomban több sajtóközlemény tévesen. A bíboros ezért február 6-án kiadta az üggyel kapcsolatos utolsó nyilatkozatát, leszögezve, hogy nem mondott le sem az esztergomi érseki székrõl, sem prímási méltóságáról és hogy a döntés kizárólag a Szentszék határozata volt. Az utolsó évek Élete utolsó éveiben a bíboros egyik fõ célja az volt, hogy elõsegítse a világ számos országában élõ honfitársa hitének és magyarságának megõrzését. Hívták és ment. Kisebb-nagyobb megszakításokkal járta a világot, felkereste a földgolyón szétszóródott magyarokat Torontótól Fokföldig, San Franciscótól Új-Zélandig. Beszédeivel felvillanyozta a külhoni magyarokat. Nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a világban szétszóródott magyarságot ne szólítsa fel keresztény és hazafiúi kötelességeire, anyanyelvének ápolására. Ahol csak megjelent, mindenhol tömegek voltak kíváncsiak az élõ legendára. Utolsó külföldi útja 1975. április 9. és 26. között Dél-Amerikába vezetett. Visszafelé rosszul lett, az orvosi vizsgálat mûtét szükségességét állapította meg. A 83 éves bíboros legyengült szíve azonban nem bírta ki a sebészi beavatkozást. A bécsi irgalmasrendiek kórházában halt meg délelõtti operációja után, 1975. május 6-án. BALOGH MARGIT 22