MÁRTON ÁRON GIMNÁZIUM ÉVKÖNYVE

A CSÍKSZEREDAI MÁRTON ÁRON GIMNÁZIUM ÉVKÖNYVE A 2005 2006. TANÉVRÕL Közreadja az igazgatóság CSÍKSZEREDA, 2006 1

2 Szerkesztették: Borsodi L. László tanár (B. L. L.) Kristó Boróka ny. tanárnõ A fényképeket készítették: Rudolf István villamosmérnök (fedõlapok) Gyarmati Dénes informatikus Számítógépes szedés: Balázs-Bécsi Enikõ technikus Borbé Levente könyvtáros Borsodi L. László tanár Kristó Boróka ny. tanárnõ

TARTALOM ELÕSZÓ HELYETT... 5 A Száz év magány üzenete... 5 I. MÚLTUNK ÉS JELENÜNK... 7 A népek Dávidja Góliátra támadt (1956 nyomában)... 7 Iskolánk története a régi iskola felépítésétől a tanítóképző beindításáig... 52 Az iskola könyvelőségének és titkárságának tevékenysége... 58 100 éves évkönyv... 62 Kopjafáink... 68 II. A PEDAGÓGUSOK SZTRÁJKJÁTÓL A MINISZTERI LÁTOGATÁSIG... 85 (Visszapillantás egy zaklatott tanévre) Bevezetés... 85 A. A diáklétszám alakulása, tanulmányi eredmények, felvétel az iskolába... 87 B. Kiváló tehetségek, kiemelkedő eredmények...96 C. A Márton Áron Gimnáziumi Alapítvány tevékenységéről... 102 D. Emlékezésre méltó dolgok... 104 E. Tantestületi és személyzeti kérdések... 105 III. A TANÉV KRÓNIKÁJA... 107 A. TUDÓSÍTÁSOK... 107 A tanév mozaikkockái... 107 Márton Áron Gimnázium a 254. számú ECDL vizsgaközpont... 108 ECL-nyelvvizsgák... 109 Kémia oktatásért-díj Sata Klára igazgatóhelyettesnek... 110 Visszatekintés a jövőbe... 112 Tanügyi sztrájk 2005... 113 Karácsonyi előadás... 115 Iskolakezdők összeírása, átgondolatlan szervezés... 116 Csíksomlyói pünkösdi búcsú... 116 B. MENTÜNK, LÁTTUNK, GYŐZTÜNK... 117 IRODALOM....117 Iskolai szavalóverseny... 117 Irodalmi kreativitás verseny... 118 INFORMATIKA, MATEMATIKA... 119 Első díjas honlap... 119 Global Teenager Project... 120 Zrínyisek... 122 TERMÉSZETTUDOMÁNYOK... 123 Kémiaversenyen elért eredmények... 123 C. KIKAPCSOLÓDÁS... 124 ITTHON... 124 Farsang... 124 BARANGOLÁS AZ ORSZÁGBAN... 124 Kolozsvári utószünidő... 124 Osztálykirándulás Marosvásárhelyre és Kolozsvárra... 126 AZ ORSZÁG HATÁRAIN TÚL... 128 Testvériskolánk, a mezőkovácsházi Hunyadi János Gimnázium... 128 3

Erdélyi diákcsere... 130 D. BELÉPŐK ÉS BÚCSÚZÓK... 131 A legújabb gólyácskák berepüléséről... 131 Billegés 2006... 132 A 2004-2005-ös tanév végzős nyolcadikosai... 134 Gaudeamus igitur... 136 Érettségi találkozók... 142 A látható és a láthatatlan iskola találkozása... 144 37 év iskolánk szolgálatában Borsodi Juliánna emlékére... 147 In memoriam Donázy István... 149 Elhunyt Bege Irénke... 151 Tatzel Mária halálára... 152 IV. SPORTÁGRÓL SPORTÁGRA... 153 A romániai magyar középiskolák bajnokcsapata... 153 Képességvizsga után vizsga a kosárpályán országos IV. hely... 155 Sítájfutó szezon... 156 SES Nations Cup Böjthe Kinga dobogós... 159 Erdélyi Magyar Iskolák XI. Téli Sporttalálkozója... 159 MÁG Sport... 159 V. TANÁRAINK ÉS DIÁKJAINK ALKOTÁSAIBÓL... 161 A. A TANÁRI KATEDRÁN TÚL... 161 Történetiség: hagyomány, kulturális emlékezet... 161 Tanárok publikációs jegyzéke... 167 B. A DIÁKOK TUDOMÁNYOS ÜLÉSSZAKA... 168 C. TALLÓZÁS A DIÁKOK DÍJAZOTT DOLGOZATAIBÓL... 174 VALLÁS... 174 A család mint a társadalom reménye... 174 SZOCIOLÓGIA... 177 A bentlakók közösség vagy háztartás... 177 FILOZÓFIA...183 Kilábalás a kiskorúságból a szabadság próbája saját gondolkodásunk... 183 A szabadság és gondolkodásunk mibenléte a vallás keretei között... 186 IRODALOM... 188 A töredék a romantika és a későmodern lírájában... 188 Alternatív irodalmi verseny... 194 Irodalmi kreativitási verseny 2006... 196 TERMÉSZETTUDOMÁNY... 207 A gombák kettős arca... 207 Ahol sokáig csengőkóró nőtt...... 215 D. LEPKESZÁRNYAK... 217 Gróp, az óriás... 217 Csupa e, csupa e!... 218 VI. AZ ISKOLA ALKALMAZOTTAINAK NÉVSORA... 219 VII. AZ ISKOLA TANULÓINAK NÉVSORA... 221 4

5

ELÕSZÓ HELYETT A SZÁZ ÉV MAGÁNY ÜZENETE Gabriel Garcia Márquez egészségi okokból visszavonult a nyilvánosságtól (nyirokrákja van). Úgy tûnik, egyre súlyosabb. Búcsúlevelet küldött barátainak. Ez az Internet segítségével is terjed. Íme: a) Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. b) Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. c) Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. d) Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerû ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, de a lelkemet is. e) A férfiaknak bebizonyítanám, hogy mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! f) Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. g) Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. h) Annyi mindent tanultam tõletek, emberek... Megtanultam, hogy mindenki a hegytetõn akar élni anélkül, hogy tudná: a boldogság a meredély megmászásában rejlik. i) Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni. j) Megtanultam, hogy amikor egy újszülött elõször szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. k) Annyi mindent tanulhattam tõletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek. l) Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz! m) Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára, erõsen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked õre lehessek. n) Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked: szeretlek, és nem tenném hozzá ostobán, hogy hiszen tudod. o) Mindig van vasárnap, és az élet lehetõséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. p) Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott idõd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. 6

q) Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd õket, és bánj velük jól, jusson idõd arra, hogy azt mondd nekik: sajnálom, kérlek, köszönöm, és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz! r) Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erõt és bölcsességet, hogy kifejezhesd õket! s) Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked! 1. A vers szerzõjét iskolánk egykori biológiatanárát (1955 1958) annak megírása és felolvasása miatt, valamint más koholt politikai vádak alapján 1959 májusában több tanártársával együtt 20 év kényszermunkára ítélték. 7

I. MÚLTUNK ÉS JELENÜNK A NÉPEK DÁVIDJA GÓLIÁTRA TÁMADT Október 23 1. A népek Dávidja Góliátra támadt, lerázni ólmos szolgaláncait, a holt bálványra sújtott, s robajjal zuhant hazug tekintély, hála, hit. Akit temettek, tudta-e sorsát? (Az elgázolt kislány már halott...) Rejtett-e szívében (alvadt vére már) a diák egy gyáva szólamot? Óh, nem, nem, csodálat népe, a halottak arca elsimult... De itt csak a képzelet mereng, és fegyvertelen a forrt indulat, sóhajtva foszlik vágyunk, s a győztes gyötrelmeinken mulat. Testvéreim! Ránk tekintsetek, hitványabb anyag mi sem vagyunk! Ma üdvözlet nektek, bátor magyarok, mert holnap holnap talán már nem szólhatunk. De most minden némuljon el, a méltatlan ne köpje átkait, vackába bújjon szétrohadni, akit a szent tűz nem hevít. Ezer évig urát szolgálja... tűrjön, mert tűrni tud, ne lásson messzebb, mint önmaga, ne érdekelje, hova jut. Puskás Attila Csíkszereda, 1956 októberében 1956 nyomában 8

Az 1956-os események a magyar és kelet-európai történetírás egyik legvitatottabb kérdését képezik. A forradalom és szabadságharc kapcsán számos tévképzet, mítosz, illúzió látott napvilágot, ezek feldolgozása, felgöngyölítése sokáig váratott magára, de az 1989-es változások után megnyíltak a magyar és európai levéltárak, így a kutatási folyamat új lendületet kapott. Jelen írás célja nem kérdéseket felvetni a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan vagy felderíteni eddig tisztázatlan dolgokat, sem pedig új fényben láttatni egyes történéseket, hanem megpróbálni röviden bemutatni az eseményeket, azok nemzetközi hátterét és hatását az erdélyi magyarság életére. Az 1956-os események megértéséhez röviden elemezni kell a második világháborút lezáró nemzetközi eseményeket és az újonnan kibontakozó szembenállás okozta lehetőségeket. A második világháború vége nem hozta el a várt békét, hanem egy újabb konfliktust eredményezett, melyet a történetírás hidegháborúnak nevezett el. A Hitler-ellenes koalíció győzelmével Európa klasszikus hatalmi rendszere felbomlott, megszűnt a fenyegetettségből kinőtt érdekszövetség, és helyére a két szuperhatalom az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió világhatalmi törekvései kerültek. Európa és régi hatalmi centrumai elvesztették hagyományos mozgásterüket, és a két említett hatalom között/mellett kellett új helyet találniuk maguknak. A szuperhatalmi befolyás kiterjesztéséért és megőrzéséért kezdődött politikai-ideológiai, gazdasági és néhol katonai konfliktus egyik első színtere Kelet-Közép-Európa volt. Még a háború utolsó évében a későbbi győztesek közös nyilatkozatot adtak ki Jaltában a felszabadított Európáról, melynek lényege az volt, hogy a térség országai számára biztosítani kell a demokratikus fejlődés lehetőségét. Ezzel a lehetőséggel azonban nem élhettek Kelet-Közép-Európa államai. A háború után ugyanis a Szovjetunió elkezdte terjeszteni befolyási övezetét. Ezen törekvéseit szentesítette a hatalmas emberveszteség, a győzelem kivívásában játszott szerep és nem utolsósorban az Elbáig terjedő közel 12 milliós Vörös Hadsereg. A forgatókönyv majdnem mindenhol azonos: bármilyen eszközök segítségével hatalomra juttatni a kelet- és közép-európai kommunista pártokat, ezek majd megszüntetik politikai ellenfeleiket, és elkezdődhet a kommunista berendezkedés minden téren. A kommunista hatalomátvétellel vasfüggöny ereszkedett le Európára (Churchill fultoni beszéde 1946. március 5.). Az 1945-ös év Magyarországon sem csupán a háború végét jelentette, hanem teljes szakítást az addigi államberendezéssel is. Habár az 1945-ös választás még a kisgazdák elsöprő győzelmét eredményezte, a kommunisták által megszervezett Baloldali Blokk minden erejét felhasználta a politikai egyensúly felborítására és egy új választás kiírására. Az 1947. augusztus 31-én megtartott, csalásokról elhíresült választások a kommunista erők győzelmét hozták, akiknek sikerült beolvasztani a szociáldemokrata pártokat, és ezzel létrejött a proletárdiktatúra. Kezdetét vette a kommunista berendezkedés, a hatalom teljes kiépítése. Felszámolták a politikai ellenfeleket, támadást indítottak az egyházak ellen, megszüntették a nagybirtokrendszert, az egész magyar gazdaság állami irányítás alá került. Az osztályharc éveinek 9

politikáját Rákosi Mátyás neve fémjelzi, aki 1948 1953 között az újonnan létrehozott párt, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára, majd 1953 1956 között első titkára és 1952 1953 között miniszterelnök volt. A Rákosi-féle önkényuralmi rendszer legfontosabb eredményei a következők: sikerült végrehajtani a szovjetizálást minden téren, hatalmas pártbürokrácia épült ki, létrejöttek a termelőszövetkezetek, és felszámolták a kulákokat, felállították az Államvédelmi Hatóságot, amely állampolgárok százezreit hurcolta meg minden törvényes alap nélkül, a nemzeti kultúrát alárendelték a szovjet realizmusnak. Eközben állandóan nőtt a hadi költségvetés, és nőttek az erőltetett iparosításhoz szükséges kiadások, mindezek állandó életszínvonal-csökkenéshez és a magyar nép valóságos elnyomorodásához vezettek. 1953-ra általános lett az elszegényedés, kiábrándultság és a gyűlölet a rendszerrel szemben. A magyarországi válságos helyzetet Moszkva igyekezett megoldani: megbírálta az elkövetett hibákat, és személyi váltást hajtott végre, így Nagy Imre került a kormány élére. Nagy Imre és támogatói a kommunisták reformszárnyát képviselték, akik egy emberközpontúbb, demokratikusabb szocializmust próbáltak megvalósítani. Nagy Imre azonnali reformokba kezdett, ezek közül a legjelentősebbek a következők: perújrafelvétel a koncepciós perekben, széles körű amnesztia, a kuláklisták megszüntetése, a mezőgazdasági befektetések növelése az ipari és hadi kiadások rovására, kis- és középipar támogatása, béremelések, a lakásépítések számának növelése. A Rákosi-Gerő páros és támogatóik megpróbálták megakadályozni a reformokat, és végül elérték, hogy a szovjet vezetés is szembeforduljon Nagy Imrével, így távozni kényszerült a miniszterelnöki székből (1955. április). Helyére Rákosi embere, Hegedűs András került. Rákosi győzelme csupán átmeneti volt, baklövései a sztálinizmus moszkvai elítélésének meg nem értése, a Rajk-ügy feltárásának akadályozása, a Petőfi Kör betiltása láttán Moszkva eltávolította, de helyére nem a reformerekből nevezték ki az utódot, hanem a hasonló gondolkodású Gerő Ernőt, akit súlyos felelősség terhel az addig elkövetett törvénytelenségekért és a gazdaságpolitika csődjéért. Érdemes egy pillantást vetni az 50-es évek közepének nemzetközi helyzetére is. 1954-ben kezdődtek tárgyalások a Német Szövetségi Köztársaság NATO-tagságáról, melyek eredményeként elismerték mind katonai szuverenitását, mind NATO-tagságát. Moszkva természetesen támadva érezte magát, és megijedvén az esetleges német revans lehetőségétől is, ellenlépésként kelet-európai szövetségeseivel együtt létrehozta a Varsói Szerződést, mint egy új katonai együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. 1955. május 25-én Bécsben megkötötték az osztrák államszerződést, amely örökös semlegességet biztosított Magyarország nyugati szomszédjának, és egyben táplálta a reményt egy hasonló nemzetközi státus eléréséért. 1955. május 26-án Hruscsov a világ nyilvánossága előtt megkövette Titót és a jugoszláv pártvezetést a sztálini rágalomhadjáratért, és kinyilatkoztatta, hogy Jugoszlávia ugyan szocialista ország, de joga van saját 10

elképzeléseihez. Ez a lépés is reménnyel töltötte el a magyar ellenzéket. Talán a legnagyobb horderejű tényező, amely az ellenzékiek reményeit táplálta, a Szovjet Kommunista Párt XX. Kongresszusa volt, amelyen elítélték a sztálini gaztetteket. Magyarországon az ellenzéket elsősorban értelmiségiek képviselték, de a Magyar Dolgozók Pártján belül is egyre többen kérték a változásokat. Említésre érdemes az írók Memoranduma vagy a Petőfi Kör vitafórumai. A Szovjet Kommunista Párt XX. Kongresszusa után a párt belső ellenzéke is kérte a törvénytelen perekben elítélt kommunisták rehabilitációját, a bűnösök felelősségre vonását, az életszínvonal emelését. Rákosi menesztését és Gerő kinevezését sem a párton belüli ellenzék, sem az értelmiségiek nem tekintették eredménynek. Az ellenállás folytatódott a sajtóban, vitafórumokon. Október 16-án a szegedi egyetemisták megalakították a Demokratikus Ifjúsági Szövetségtől független Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét (MEFESZ). Ennek mintájára más egyetemeken is létrejöttek a hasonló szövetségek. Október 22-én a budapesti Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem MEFESZ szervezetének alakuló ülésén elhatározták, hogy másnap délután tüntetést tartanak, szolidaritást vállalva a lengyel változásokkal (a Lengyel Egyesült Munkáspárt október 19-21-i plénumán Gomulkát, a reformok emberét választották a párt első titkárává olyan körülmények között, hogy tartani lehetett egy esetleges szovjet katonai beavatkozástól), és sürgetni fogják a reformokat Magyarországon is. Követeléseik a következők voltak: Nagy Imre miniszterelnökké való kinevezése, szabad és többpárti választások, sajtószabadság, a szovjet csapatok kivonása, a nemzeti jelképek visszaállítása. Délután 3 órára tervezték a tüntetést. A lengyelbarát jelszavakat hamar felváltották a Gerő- és rendszerellenes jelszavak és a szovjet csapatok kivonásának követelése. Az ÁVH fegyvert használt a tömeg szétoszlatására, így a békés tüntetés fegyveres forradalommá alakult. Innen az események pörögni kezdtek, a tömeg fegyvert szerzett az önvédelemre, és a párt az országban állomásozó szovjet csapatok segítségét kérte a rend helyreállítására. Eddig a tüntetések magyar belügynek tekinthetők, a szovjetek fellépése egy idegen hatalomnak a magyar ügyekbe való beavatkozását jelentette. A forradalom első eredménye Nagy Imre megbízása a kormányfői teendők ellátásával. A forradalom hamar terjedt, 24-én már majdnem minden vidéki városban elkezdődtek a megmozdulások. A szovjetek kezdetben a Nagy-féle gazdasági reformoktól várták a tömegek lecsitítását. Október 28-án újabb eredmény született: a Gerő-Hegedűs vonal politikai száműzetésbe kényszerült Moszkvába, ugyanakkor megállapodás született Nagy Imre és a szovjetek között az általános fegyvernyugvásról. Nagy Imre történelmi jelentőségű bejelentései következtek. Október 28- án bejelentette az általános amnesztiát, az ÁVH megszüntetését, a szovjet csapatok kivonását Budapestről, a tárgyalások megkezdését a teljes szovjet kivonulásról, és megígérte a nemzeti jelképek visszaállítását. Az általános átalakulásról szóló ígéreteket konkrét lépések követték. Megtörtént a 11

szakítás az egypártrendszerrel, újraalakultak a magyar történelmi pártok: kisgazdák, szociáldemokraták, stb. Az MDP is összeomlott, helyére új párt jött létre, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP főtitkár: Kádár János). Kiszabadították kényszerlakhelyéről Mindszenty József bíborost. Az eredmények láttán mindenki a forradalom győzelmét hirdette. Október 31-től lassan kezdetét vette a fordulat. A szovjet politikai vezetés felülbírálta addigi pozícióját, szakított az engedékenység és türelmesség politikájával, veszélyesnek bélyegezte a magyar ügyet, és a katonai beavatkozás mellett döntött. Néhány nap alatt Hruscsov tudatta keleti szövetségeseivel a magyarországi katonai beavatkozás tervét, és mindenki egyetértett (november 1. Hruscsov bukaresti tárgyalása román, csehszlovák és magyar kommunistákkal, november 2-án Tito is belegyezik). Eközben a magyar kormány semmit sem tudott, így egy újabb bátor lépést tett Nagy Imre: kinyilvánította a Magyar Népköztársaság semlegességét, és elkezdte a tárgyalásokat a Varsói Szerződésből való kilépésről. November 4-én kezdetét vette a szovjet támadás Budapest ellen. A főváros számos pontján véres harcok bontakoztak ki a magyar szabadságot védő polgárok és a szovjet hadsereg között (pl. Corvin-köz, Széna tér, Móricz Zsigmond körtér, stb.). Ugyanezen a napon új, munkás-paraszt kormány alakult Kádár János vezetésével. Máig tisztázatlanok az új kormány létrejöttének egyes körülményei, mindenképp megalakulásával legitimálta a szovjet katonai fellépést. Nagy Imre családjával és néhány támogatójával a Jugoszláv Nagykövetségen kértek és kaptak menedékjogot. November 8-11 között a szovjet csapatoknak sikerült legyőzniük a forradalmi erőket. A megtorlás időszaka következett. Kádár a szovjet csapatokra támaszkodva megszervezte a karhatalmi ezredeket (munkásőrség, pufajkások), amelyek feladata a forradalmárok lefegyverzése, elszigetelése volt. Az MSZMP vezetése ellenforradalomnak minősítette az eseményeket, és elkezdte a tömeges letartóztatásokat, bebörtönzéseket, kivégzéseket. Több mint 200 személyt kivégeztek, több mint 20.000-et bebörtönöztek, 13.000-et internáltak és több mint 200.000 ember hagyta el Magyarországot a forradalom utáni időszakban. Nagy Imrét és mellette kitartó társait is kivégezték 1958. június 16-án. A magyar forradalomról sokféle mérleget, számadást lehet készíteni. Mintegy 3300 magyar veszítette életét az összecsapásokban, 20.000-en megsebesültek. A szovjet beavatkozás és a megtorlások híre ugyanakkor óriási szimpátiahullámokat váltott ki világszerte. A magyarokat a szabadság és az önkényuralommal szembeni harc bajnokaiként ünnepelték. A magyarországiak beletörődtek: véres forradalommal sem lehet szabadulni a szovjet és kommunista uralom alól. Lehetett volna-e másként? Győzhetett volna-e a forradalom? Elárulták-e a nagyhatalmak Magyarországot? A történettudomány mai válasza: nem. A Szovjetunió számára a kelet-közép-európai térség kulcsfontosságú volt. Ebben a térségben bármilyen nyugati beavatkozás egy világméretű konfliktus kirobbanásához vezethetett volna. Ugyanakkor a nyugati hatalmak sosem 12

fogalmaztak meg az 1945 utáni európai status-quo felborítását célzó politikai irányvonalat. A legtöbb, amit megtettek/megtehettek, az a vasfüggöny keleti oldalán lévők bátorítása. Szintén gyakori tévhit a magyar eseményekkel párhuzamosan zajló szuezi válság számlájára írni a nagyhatalmak érdektelenségét, távolmaradását. A két időpont egybeesése természetesen nem kedvezett a magyar forradalomnak, de leverését nem gyorsította vagy tette szükségszerűbbé. A már létező érdekszférák lehetetlenné tették a nagyhatalmi beavatkozást. A Szovjetunió nem engedhette meg, hogy a semleges Ausztria és a kevésbé elkötelezett Jugoszlávia mellett Magyarország is függetlenítse magát a szovjet tömbtől. A maximális engedmény szovjet részről az lehetett volna, hogy kivonja csapatait Magyarországról és néhány reformot megtűr, de ehhez egy Moszvához és a kommunista tömbhöz hűséges magyar kormányra lett volna szükség. A forradalom és a szabadságharc bukása ellenére is sokat javított Magyarország pozícióján a szovjet táboron belül. Az 1960-as évek elejétől a Kádár-rendszer finomított eszközein. Az Aki nincs ellenünk, az velünk van - politika jegyében Kádár általános közkegyelmet hirdetett, ezzel az ország diplomáciai elszigeteltségét is csökkentette. A forradalom gyengítette a gazdasági életben működő szocialista korlátokat, így a kisipar és a mezőgazdaság nagyobb önállóságot kapott, ez a termelés és kínálat növekedéséhez vezetett. Javultak az életkörülmények, szabadabbá vált a politikai légkör, pezsgőbb lett a szellemi élet. Kezdetét vette a gulyáskommunizmus időszaka. A magyar forradalom nem állt meg az ország határainál, eszméi nagyon gyorsan terjedtek. Világszerte szimpátiahullámot váltott ki a magyar ügy, az ország határain kívül élő magyarok pedig nemcsak együttéreztek, de azonosultak is a forradalmi eszmékkel. Nem kivétel ez alól Erdély sem: az itt élő magyarság végig követte az eseményeket, és lehetőségeihez mérten tenni is próbált. Már a forradalom kezdete után, 1956. október 24-én ülésezett a Román Munkáspárt Központi Vezetése, és eldöntötte a totális cenzúra bevezetését és a határőrség számának növelését. Az erdélyiek kiállása a szabadságharc eszméiért és szembefordulásuk a kommunista diktatúrával, különböző formákat öltött. A legenyhébb, majdnem mindenki által naponta gyakorolt tiltakozási forma a Szabad Európa rádió hallgatása volt, amely nem csupán az események krónikása volt, hanem Nyugat buzdításait is tolmácsolta. A tiltakozás legjelesebb képviselői a kolozsvári Bolyai Egyetem tanáraiból, diákjaiból és más fiatal és értelmiségi körökből kerültek ki. Előtérbe kerültek sajátos problémaik: a diákság szociális és szakmai problémai, a megalázó ösztöndíjak, az orosz nyelv kötelező tanítása/tanulása. Az erdélyi munkásság távol maradt a történésektől. A szerveződések legnagyobb része naívnak mondható, hiányoztak az eszközök és a tömegek támogatása. A kisebb-nagyobb szervezkedések láttán a román állam megtorlással válaszolt. A vádak a következők: rendszerellenes nyilvános felbújtás és agitáció, illetve az ellenforradalmi eszmék terjesztése. Ennél sokkal súlyosabb vádak közé tartozott az irredenta, soviniszta, revíziós 13

eszmék terjesztése, melyeknek célja Erdély erőszakos visszacsatolása lett volna. Ki lehet jelenteni, hogy az erdélyi magyarság nagy többsége elfordult a román államtól, ezt megérezve az önvédelmére berendezkedett román állam túlkapásokat, törvénytelenségeket halmozott egymásra. A megtorlások kegyetlenek voltak, elég megemlítenünk néhányat a leismertebb perekből: a Szoboszlay-perben 11 embert ítéltek halálra, ezek közül 10 embert végeztek ki, az érmihályfalvi csoport 31 elítéltjéből 2 halálos ítéletet hajtottak végre. Mégis a legsúlyosabb csapást a magyar intézményekre mérték, elég, ha a magyar történelmi egyházak meghurcolására vagy a Bolyai Egyetem elsorvasztására gondolunk (1959-ben egyesítették a Babeş Egyetemmel). Az 56-tal kapcsolatos ügyek felgöngyölítése az események után néhány évig tartott. Eközben a már konszolidálódott magyar rendszer is cserben hagyta a határon túli magyarságot, Kádár János és Kállai Gyula 1958. februári romániai látogatásán lemondtak a magyar kisebbség problémáiról, majd az egyetemegyesítést is román belügynek tekintették. Sokak csalódtak, akik a magyar államtól várták a támogatást. Az 56-os események szele Csíkszeredát és a Márton Áron Gimnáziumot is elérte. Erdély más településeihez hasonlóan itt is sokan voltak, akik azonosultak a forradalom eszméivel, és szolidaritásukat konkrét lépésekkel is kifejezésre juttatták. Jelen írás nem foglalkozik Csíkszereda 56-os eseményeivel és azok hatásaival. A legérintettebbek mesélik el saját történeteiket. Habár az elbeszélések szubjektív volta kétségtelen, mégis ezek a mikrotörténetek, személyes jellegű elbeszélések színesebbé, gazdagabbá teszik az 1956-os magyar forradalomról kialakulóban lévő képünket. Orbán Zsolt történelemtanár Tanárok, tanítók névsora 1956 1959-bõl Az alábbiakban azoknak a tanároknak, tanítóknak a névsorát közöljük, akik az 1956 1959 közötti időszakban a csíkszeredai Magyartannyelvű Vegyes Középiskolában tanítottak. 1956 1960 között így hívták a mai Márton Áron Gimnáziumot, amelyben akkor még tanítók is tanítottak, mert a gimnáziumi osztályok mellett elemi iskolai osztályok is működtek. Ez a magyarázata annak, hogy a névsorban tanítók nevei is szerepelnek. A névsor elkészítésében a következő tényeket kellett figyelembe vennünk: Csekély az adott korszakból rendelkezésünkre álló adat: nagyon hiányos a meglevő érettségi tablók sora; az 1959-est például 1999-ben készítették csak Ambrus Margit biológia Bakó Kálmán matematika Bálint Mihály történelem Balla István tanító Bartalis Árpád fizika Bartha György biológia Bartha Magda francia Bedő Irén matematika 14

Bereck Gizella román Bereck Lajos* román Császár Margit tanítónő, magyar Csergő Lajos tanító Csiszer József történelem Csiszér Lajos matematika Dávid József kémia Dávid Mária matematika Deák Gyula latin, magyar Duka János tanító Fejér Katalin tanítónő Ferencz Anna történelem Ferenczy Jolán történelem Fodor Klára tanítónő Fülöp Béla földrajz Gaál András rajz Horváth József történelem Jónás Béla testnevelés Kacsó Ilona zene Kovács Dénes rajz Kovács Gyula fizika Kovács Irma matematika Kozán Piroska német Kristó András földrajz, geológia Labancz Attila biológia, kémia Ladó Dénes testnevelés Lőrinczi János magyar Mátéffy Győző orosz Nagy Géza I. földrajz Nagy Géza II. zene Nagy Judit zene Palczer Károly francia Páll Julianna tanítónő Paltán (szül. Weinrich) Mária fizika Perjessy Gyula földrajz Pethő (szül. Zsigmond) Ilona magyar Pintér (szül. Kudelász) Györgyi magyar Princz (Puskás) Blanka román Princz Károly román Princz (szül. Benedek) Margit orosz Puskás Attila biológia Raffain Gábor fizika Rusz Pál orosz Schmidt Edit német Sebők Béla tanító Somay János orosz, történelem, földrajz Szakács Jolán? tanítónő Szini Margit tanítónő Veress Zarea? orosz Zakariás Piroska tanítónő Zsoók János pedagógia-lélektan el, s a rajta levő kép- és névsor hiányos mind, ami a diákokat, mind, ami a tanárokat illeti. Más írásos dokumentum hiányában a névsor összeállítását a Márton Áron Gimnázium irattárában található fizetési nyilvántartások alapján végeztük úgy, hogy megnéztük a vizsgált négy naptári év (1956, 1957, 1958, 1959) januári és decemberi fizetési nyilvántartásait, az úgynevezett stat - okat, s ezekből következtettünk arra, hogy ki az, aki az adott időszakban a gimnáziumban tanított. Arra is lehetett következtetni, hogy ki mikor érkezett a nevezett periódusban, illetve mikor ment el (esetleg volt kénytelen elhagyni az intézményt), azonban ezeknek az adatoknak a részletes közlését nem tartottuk indokoltnak, mert célunk az volt, hogy a meglevő névsor alapján megismerjük azoknak a személyeknek a nevét, akik 1956 1959 *Egykori kollégái, munkatársai a velük készített interjúkban Bereck Gyurká -nak szólították. Elmondásuk szerint azért, mert Bereck Lajos tanár úr születési bizonyítványában a György név is szerepelt. Tiszteletben tartva azt, hogy az immár néhai Bereck Lajos is inkább a Gyurka becenevet kedvelte, és kollégái, munkatársai is így szólították, az alábbikban közölt írásokban változatlanul a Bereck Gyurka megnevezést használjuk, megõrizve ezáltal az emlékezések személyes jellegét. 15

között az intézményben tanítottak, és felkeressük a még élőket sajnos nagyon kevesen vannak!, hogy nyilatkozzanak a magyarországi 1956-os eseményeknek személyes életükben, illetve az iskola életében tapasztalt hatásáról, a következményekről. Meg kell itt jegyeznünk, hogy a még élők közül voltak olyanok, akik 50 év távlatából sem vállalkoztak az összegezésre, valamilyen oknál fogva nem nyilatkoztak. Vannak olyanok is, akiknek kötetben már korábban megjelent írásából vettünk át részleteket. Mivel a fizetési nyilvántartáson nem szerepelt az, hogy ki milyen szakos volt, és ezzel kapcsolatos írott dokumentum ugyancsak nem állt rendelkezésünkre, illetve azt sem tudtuk meg ebből a névsorból, hogy az azóta eltelt ötven év alatt kik haltak meg, és még kik élnek, ezért az általunk ismert még élő és az adott időszakban itt tanító vagy az 1960-as években iskolánkba került pedagógusoktól, alkalmazottaktól érdeklődtünk a névsorban szereplő személyek hollétéről, arról, hogy élnek-e, illetve arról is, hogy milyen tantárgyat tanítottak. Ebben különösen segítségünkre volt Borsodi László ny. biológiatanár, Csiszér Lajos ny. matematikatanár, iskolánk egykori igazgatója, Dávid Mária ny. matematikatanárnő és Rusz Pál ny. orosztanár. Segítségüket ezúttal is köszönjük! A fenti körülmények folytán könnyen megtörténhet, hogy az alábbi névsorban hiányosságok vannak, pontatlanságok fordulnak elő. Úgy gondoljuk: ezekkel a hibákkal együtt is elértük célunkat, mert hozzá tudtunk járulni nagymúltú gimnáziumunk több száz éves történelmének teljesebbé tételéhez, írott dokumentumainak bővítéséhez, illetve a mások részéről jövő esetleges hibaigazítások révén ahhoz, hogy érdeklődéssel, szeretettel és gondoskodással forduljanak az Alma Mater felé. Íme a névsor, amelyben a név és a szak feltüntetése mellett a következő jelöléseket használjuk: jelenik meg az elhunytak neve mellett,? azoknak a neve mellett, akiknek kilétéről semmi bizonyosat nem tudtunk meg. Borsodi L. László magyartanár 16

Akik megjárták a börtönök poklát A látogatás PALCZER KÁROLY franciatanár (1952 1959) Este 23 órakor felültem a vonatra. ( ) Csak öt és fél év múlva tértem vissza... 1958 novemberében betegen feküdtem csíkszeredai szobámban. A szokásos őszi légcsőhurut ez, amikor beszélni is alig tudok, állandóan köhögök, és lázam van. Osztályomból a tanulók kisebb csoportokban jöttek meglátogatni. Kedvesek voltak, virágot hoztak és elbeszélgettünk az iskolai dolgokról, tanárokról, de most nem katedrán álló osztályfőnök beszélt a padokban izguló diákokkal. Jól esett nekem ez a beszélgetés, hiszen mindig örültem annak, ha a tanulók részéről szeretetet, bizalmat tapasztaltam. Közben beesteledett és az utolsók is elmentek. De ismét kopogtak, és belépett V. J. és S. I. Kedvenc tanítványaim voltak, mindkettőt bátor, jellemes fiúnak tartottam. És ők bizalmasak voltak hozzám. V. J. szerelméről, Marikáról többször is beszélt nekem. Láttam, most is akar valamit mondani, de talán szégyelli, talán fél. Biztatásomra megmutatja a Marikához címzett verseket. Szép, idillikus, igazi diákszerelem, a stílusa is jó. Én megdicsérem, bátorítom: Van tehetséged, érdemes írnod. Erre ők felbuzdulván, más verseket is megmutatnak. Van két vers, a Sóhajom és a Csík az én hazám, amelyek érzem, tudom, ideológiai szempontból nem felelnek meg. Az egyik arról szól, hogy a szovjet tankok elfojtották a magyar szabadságharcot (1956 után voltunk), a másik a csíki táj szépségeit mutatja be. Beszél a borvízforrásokról, fenyvesekről, csobogó patakokról, de nem teszi hozzá, hogy a Román Népköztársaság az én hazám. Mit tehetek én most mint osztályfőnök? Mit mondhattam? Nem érdemes ilyeneket írni, mert az ilyen versekért könnyen börtönbe lehet jutni?! Eszembe se jutott az, amit az akkori törvények szerint kellett volna tennem, ahogy később ankétátorom mondta: Ezeket a fiúkat fel kellett volna jelenteni. Ilyen gyalázatos dolgot csak a legbecstelenebb ember tehetett volna. Eljönnek tanítványaid betegágyadhoz meglátogatni, és te jelentsd fel őket? Igen, ezt követelte volna az embertelen diktatúra. Ha megtettem volna, a lelkiismeretem ölt volna meg. A fiúk elmentek, én el is felejtettem az egész vers-ügyet. Mégis ennek az epizódnak lettem az áldozata. Száz év múlva vajon elhinné valaki? Persze ezt kiegészítették ilyen vádakkal: Hallgatta az imperialista adókat az ellenforradalom idején. Konkrétan: Monte Carlót valóban gyakran hallgattam nyelvi tudásom gyarapítására, hiszen francia szakos tanár vagyok... Hogy én is ott voltam László Lajos névnapján 1956 novemberében, ahol a társaság kommentálta a magyarországi eseményeket az ellenforradalmat, a fasiszta lázadást hogy ott énekeltük a székely himnuszt. Hiába mondtam, hogy nekem nincs hangom, soha fennhangon 17

nem énekeltem. De ott volt, és egyetértett az ott elhangzottakkal! mondta Fábián főhadnagy később, a kihallgatások alkalmával. Ezekért ítéltek el 15 év kényszermunkára. (...) A két fiút elviszik, engem hívatnak Az említett látogatás után hónapok teltek el. Rég el is felejtettem az egész dolgot. 1959 tavaszán S. I. egyike a két versíró tanítványomnak eltűnt otthonról. Amint utólag társa, V. J. elmondta, színésznek akart beállni Szentgyörgyön (mert hát valamikor Petőfi is elment hazulról és vándorszínész lett). De S. I. levelet is hagyott otthon, amelyben figyelmeztette szüleit, hogy vannak valami versei, nehogy azok a Szekuritáté kezébe kerüljenek. Ezt persze csak utólag tudtam meg, akkor csak ennyit: S. I. eltűnt otthonról. És eszembe jutott, hogy valami verseket én is láttam. Elterjedt a hír a városban és az iskolában, hogy a két fiút elvitte a Szekuritáté Vásárhelyre. Egyik éjjel S. I. bátyjáról álmodtam, mintha ezt mondta volna: Maga a hibás, maga is látta azokat a verseket. Mintha maga nem látta volna! válaszoltam én álmomban. (1959. április 23.) Az aligazgató (B. L.) rémült arccal nyit be az órámra. Egészen közel jön hozzám, majdnem suttogva mondja: Karcsi, holnap jelentkezned kell a fiúk ügyében Vásárhelyen a Szekuritátén. Én is elsápadok, talán a tanulók is észreveszik ezt. Néma csend van az osztályban, minden szem engem figyel, de senki nem ért semmit. A diákok dermedten állnak, az igazgató kimegy az osztályból. Üljetek le mondom én. És mintha semmi nem történt volna, folytatom az órát. Talán dacból is, talán azért is, mert sejtem, hogy ez az utolsó óra számomra, lelkesedéssel magyarázok. Éppen a francia forradalomról van szó. Halált megvető bátorsággal, félelmet nem ismerve mentek előre a Marseillaise-t énekelve, a szabadságért, mert gyűlölték a zsarnokságot és szabadon akartak élni. Talán soha ilyen órát nem tartottam, már nem féltem, nekem már úgyis mindegy. (Titokban talán ez is megfordult agyamban.) De különben is, ebbe senki bele nem köthet. S eszembe jutott az a magyaróra, amikor Petőfi hazafias költészetéről beszéltem: Még kér a nép / most adjatok neki! Ha férfi vagy, légy férfi... legyen elved, hited. Igen, akkor beszéltem még ilyen lelkesedéssel. (Később fel is rótta nekem az ankétátorom : Maga túl nagy lelkesedéssel beszélt Petőfi hazaszeretetéről, túl sokat hangoztatta az őszinteséget, a jellemességet.) Délután kimentem a ligetbe, megkerestem azt a padot, ahol valamikor J.- vel ültem, de akkor aranysárga levelek hullottak a fákról bágyadt októberi napsütésben. Akkor nagyon boldog voltam. Ragyogott a nap, most borús, szeles, hideg áprilisi délután volt. Nem tudtam másra gondolni, csak gondolatfoszlányok kóvályogtak agyamban, de semmire nem emlékeztem pontosan. Sehol nem találtam a helyemet, többször végigsétáltam a Fő utcán, idegesen, rosszkedvűen. 18

Aznap este még órám volt az esti líceumban, voltak ott szekuritátés hallgatók is. Csodálkoztam azon, hogy az egyik udvariasan letörli a táblát. Tehát nem tudnak semmit? Vagy csak ő nem tud? Este D. J. kellégáméknál vacsoráztam. Láttam, rémülten és szomorúan néznek rám. Én tréfásan szóltam: Na, itt az utolsó vacsora. Ők nem nevettek. Este 23 órakor felültem a vonatra. Egy kis aktatáskával, ballonkabáttal. Csak öt és fél év múlva tértem vissza... Első osztályú jegyet váltottam, hogy reggel pihenten ébredjek. A fülkében nem volt senki, a lámpa sem égett. Csak vissza-visszatérő gondolataim zavarták magányos éjszakai utazásomat. Kint esett az eső csendesen, kitartóan. Eszembe jutott, hogy a csíkszeredai állomáson, amint a vonatot vártam, egy látásbeli ismerősöm odajött hozzám és megszólított: Hová-hová, Palczer elvtárs? Mondtam, hogy Vásárhelyre, a tanügyi osztályra. Ő különösen nézett rám, nem szólt semmit és továbbment. Érdekes, én a nevét sem tudom, és soha nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Köszönésképp is csak bólintottunk egymásnak. A vonat egyhangúan zakatolt, és én elálmosodtam. Semmi izgalmat nem éreztem, már délután elhatároztam, hogy ha kell, elmondok mindent őszintén, úgy, ahogy volt: igen, láttam a verseket, és ennyi az egész. Nem volt, amin gondolkozni. Más bűnömre nem emlékeztem. Elaludtam. Arra ébredtem, hogy még mindig esik az eső, világos van és közeledünk Vásárhelyhez Urmează Târgu-Mureş! (Marosvásárhely következik!) hallom a kalauz hangját. Leszállok. Az állomáson újra mellém kerül az ismerős. Na, megérkeztünk... mondja, és tovább is áll. Többszöri érdeklődés után megtaláltam az Állambiztonság épületét a Borsos Tamás utcában. Mielőtt betértem volna a Szekuritáté utcájába, úgy éreztem, mintha valaki követne. Hátranéztem. Ismerősöm nyomomban volt. Bementem a kapun, és innen többé szabadon nem léptem ki. (In: Palczer Károly: Képek a szenvedés éveibõl. Pallas Akadémia, Csíkszereda, 1999) Részlet a Váli Éva szerkesztette Közös nevezõnk. Mozaikkockák egy iskola életébõl. 1945 1990. (Csíkszereda, 2005) című könyvből: Én már megírtam a könyvemben mindazt, amit fontosnak tartottam, és főleg azt, ami igazságtalan és megalázó volt. Az igazgatók és tanítványaim szerepét is. Két olyan igazgatóét, akikre nem is szeretek visszaemlékezni. A tanítványok (egy kivételével) a lehető legszebben viselkedtek velem szemben. Egyik sem akart áruló lenni. Négy közülük ártatlanul szenvedett velem együtt. (193. old.) 19

PUSKÁS ATTILA biológiatanár (1955 1958) November 4-ét követõen gyászszalagot viseltem, jóllehet nem halt meg senki a családomból Puskás Attila is tagja volt a tizenegy fős csíkszeredai csoportnak. (...) Puskást és öt kollegáját tanárként hurcolták el. Amikor Puskás Attilát 1954- ben kezdő tanárként kihelyezték Csíkszépvízre, már ott állt a háta mögött egy 1952-beli fenyítés, miszerint megrögzött osztályellenség. Tekintettel arra, hogy féltve ápolta az egyetemes és erdélyi magyar értékeket, s ez ugyebár nemigen egyezett a proletár internacionalizmussal. Tehát szemet szúrt. Kanyarodjunk csak vissza a csíki évekhez. Hogy is kezdõdött? Tanári pályafutásomat Csíkszépvízen kezdtem 54 őszén. Az 1955 56-os tanévben Csíkszeredába kerültem, miután onnan egy biológus házaspár Nagyváradra telepedett, s kérvényeztem áthelyezésemet az ő helyükre. Így lehetőségem nyílt bekerülni a csíkszeredai gimnáziumba... 1958 őszéig tanítottam ott, ekkor ugyanis politikai jellegű bírálat ért a tanügyi hatóságok és a párttitkár részéről. Emiatt arra kényszerültem, hogy Csíkdánfalvára kérjem magam. Mert ez volt a feltétel: vagy én kérem az áthelyezésemet, vagy kirúgnak a tanügyből. 1959. május 12-ig Dánfalván tanítottam. Miért volt a bírálat? Több minden összejött. Engem eléggé felkaroltak, így a csíkszeredai gimnázium kertjében létrehozhattam egy nagyon jól menő kísérleti kertet, amely addig nem létezett, s amelyet a diákok is kedveltek a biológia körökön, a szakmai kirándulásokon. Másrészt szakszervezeti vonalon megválasztottak tanügyi kultúrfelelősnek. 1957-ben ki akartak nevezni szaktanfelügyelőnek. Talán itt volt az első ellentét az akkori hatalom gyakorlói és köztem, ugyanis én ezt a tanfelügyelői állást visszautasítottam. Ez pártkötõdést feltételezett... Igen, de én nem voltam párttag. Simon András, az akkori főtanfelügyelő felhívott a tanügyi osztályra, s azt mondta: Puskás elvtárs, ez itt a maga íróasztala. Mondom neki: Simon elvtárs, én azt hiszem, ez nem az én íróasztalom, mert az enyém az iskolában van, én nem akarok tanfelügyelő lenni, tanítani akarok, én azt szeretem. (...) Ettől kezdve hűvös lett a kapcsolat kettőnk között, hiszen arra nem volt még példa, hogy valakinek, aki alig három éve tanár, felajánljanak egy ilyen lehetőséget, és az visszautasítsa. (...) 1956 októbere, a csíkszeredai verselõ diákok és tanárok... Igen, igen. A kettő között azért korántsem volt szoros kapcsolat. Én is verselő voltam, a kolozsvári Világosság című lapban jelentek is meg epigrammáim, tehát a diákok meg tanártársaim olvasták, tudták, hogy verseket írok. A diákok külön képeztek egy irodalmi csoportot. A csíkszeredai tanárok között inkább csak én voltam verselő. És hogyan, illetve miért lett baj? A fiúknak az osztályfőnöke, Palczer Károly, francia irodalom szakos tanár igen jó, kitűnő pedagógusként szinte baráti kapcsolatban állt az osztály 20

fiaival. A fiúk bizalommal közeledtek hozzá, s mint irodalom szakosnak, aki a poétikához is szükségszerűen értett, megmutatták a verseiket, hogy mondjon róluk szakmai bírálatot, természetesen kevésbé tartalmit, inkább poétikait. Karcsi barátom, akivel nagyon jó volt a kapcsolatunk, tudta, hogy én verselő ember vagyok, azt is tudta, hogy én egyébként levelezői tagozaton beiratkoztam a magyar szakra, amiből a letartóztatásomig két évet el is tudtam végezni. Így Palczer teljesen jóhiszeműen hozzám is elküldte a verselő fiúkat: Puskás tanár úr ért a versekhez, mutassátok meg neki is, hadd mondjon véleményt. Elsősorban Sántha Imrére gondolok, mert az ő verseit láttam. Palczer Karcsi irodalomtörténészként kevésbé foglalkozott a poétika szabályaival. Így került hozzám a Sántha Imre versesfüzete, az egyetlen, amit én átnéztem. Ez 1959 elején volt. De nem mondtam különösebb véleményt róla, mert nem volt még alkalmam találkozni Sánthával. Akkor én már Dánfalván tanítottam, viszont dánfalvi volt Sántha Imre osztálytársa, Zsók László. Ő gyakran járt haza a szüleihez, én meg pontosan a szüleivel átellenben laktam, a nővére kolleganőm volt a dánfalvi iskolában. Odaadtam Zsók Lacinak a füzetet, hogy vigye vissza Sántha Imrének, anélkül, hogy akár szóbeli, akár írásbeli bírálatot mondtam volna a versekről. Arra gondolva, hogy egyszer csak találkozunk, s akkor majd elmondom személyesen a véleményemet. Így kerültem én személy szerint kapcsolatba a verselő diákokkal. Egyéb bűneim, azok más vonatkozásúak. Ami a diákokat illeti, Sántha Imrével közvetve, Zsók Lászlóval közvetlenül ennyi volt a kapcsolatom. S a Szeku miért figyelt fel erre a társaságra? Tudomásom szerint Sántha Imre körül alakult ki minden. Ő amolyan petőfis elképzeléssel azt mondta, hogy abbahagyja a tanulást, mert színészi képességeket érez magában, de amúgy meg is akart nősülni, amit a szülei kifogásoltak. Ő erre felöltötte az apja esküvői fekete ruháját, összecsomagolta magának a legszükségesebb dolgokat, és elment a sepsiszentgyörgyi színházba, hogy vegyék fel színésznek. De mivel tartott attól, hogy a szülei érte jönnek és hazaparancsolják, otthon hátrahagyott egy levelet, amelyben éppen azért, hogy a szüleit visszatartsa az intézkedéstől, emlékezetem szerint egy olyan kifejezés is volt, amivel utalt arra, hogy hagyjanak békét neki, ő elment, ne is próbálják keresni, és ne is próbálják kerestetni, mert olyan írásai vannak, amiből baj származhat. A lényeg ez volt. A kétségbeesett szülők, ahogy azt el lehet képzelni, azt sem tudták, merre ment, azt sem, hogy lényegében miért, először az akkoriban pártfunkcionárius bátyjához, Sántha Jenőhöz fordultak, majd Horváth József iskolaigazgatóhoz, aki egy jellemtelen ember volt. Ez az egész dolog tovább gyűrűzött, és eljutott a főtanfelügyelőhöz, János Pálhoz, Albert András elvtárshoz, a rajoni párttitkárhoz, végül a belügyi szervekhez. A Szekuritáté, a levél szövegének ismeretében, nyomban kézbe vette az ügyet, és persze nem az volt az első dolguk, hogy Sántha Imrét keressék, hanem az, hogy házkutatást tartsanak: ugyanbiza, mire hivatkozik a levélben. Így kapták meg a füzeteit. A színház természetesen nem fogadta Sántha Imrét, ő szépen hazament, de a házkutatás már megvolt, s ezzel elkezdődött minden. 21

Azok az emberek, akik tudtak a Sántha lelépésérõl, illetve levelérõl, például a rajoni párttitkár, nem látták át, hogy itt tulajdonképpen diákos csínyrõl van szó? Nem. Különben Albert András nem volt olyan rossz ember. Gyimesi csángó volt, egyszerű, primitív, műveletlen alak, aki bekerült a pártaktívába, végezte azt, amit rá bíztak, s amit ő úgy látott, hogy osztályellenes és osztályellenség, azt természetesen a maga primitívségében támadta. Ennek még egy másik vonatkozása is volt, ami később az ellenem irányuló haragban, illetve beállítottságban nyilvánult meg ezeknek az elvtársaknak a részéről. Miért haragudtak? Volt egy, utólag belátom, eléggé nagy hibám, s ezt nem is igen mondtam másoknak, akiknek beszéltem az ügyemről. Én mindig szerettem embereket utánozni. Mozdulatokban, hangvitelben, a beszéd tartalmában. Ez egyfajta ironizálás volt, amit egyébként a diákszínjátszó csoporttal számos játékban, darabban, amelyekben mindig rendező és szereplő voltam, a színpadra vittem. Ez az elvtársak fülébe jutott, hogy úgymond kigúnyoltam őket. Ez még polgári rendszerellenességemnél is nagyobb bűnöm volt, hiszen ezek az emberek (...) egyszerűen nem tudták felfogni a tréfát. Mindehhez hozzájárult az is, hogy azokat a vezető embereket, akik akkor végezték a középiskolát, s én az esti líceumban alkalomadtán oktattam, ha nem tudtak, nem engedtem átmenni. (...) Olyan esetek voltak, hogy mondtam az elvtársnak: Írja fel a táblára a konyhasónak a képletét! És ő NaCl helyett szépen felírta primitív írással: só. Ez az elvtárs volt a rajoni munkaügynek az igazgatója... De az õ kezükben volt a hatalom, s alkalomadtán egyfajta bosszút álltak... Föltétlenül. Ezt tapasztaltuk később, a börtönben is. Számos történelmi vonatkozásban is bizonyított és általánosan ismert jelenség, hogy a primitív, műveletlen ember örökké természetes gyűlöletet érez az értelmiségiekkel szemben. (...) A tanárokat, köztük Puskás Attilát a Sántha-ügy miatt tartóztatták le? Tulajdonképpen igen is, meg nem is. Szóba került az, hogy a Sántha versesfüzetét én láttam, de azt ő sem tudta mondani, hogy ezzel kapcsolatban én véleményt mondtam, hiszen ezt nem tettem. Viszont nekem az lett volna a kötelességem, hogy jelentsem, mint azt annak idején elvárta a törvény. Ilyenképpen letartóztattak, de nem én voltam az első tanár, akit lefogtak. Eközben más vonalon és más vonatkozású vádpontok is gyűltek lassan ellenem, úgyhogy ez a füzetügy csak az egyik vádpont volt. És a többi? A többit összeszedték innen-onnan, kollegáimtól, főleg Lőrinczi János magyar szakos tanártól, akivel még abban az időben, amíg Csíkszeredában tanítottam, bentlakási felügyelőként együtt is laktam. És elég jó baráti viszonynak mondható kapcsolatban voltunk, úgyhogy ő sok mindent tudott rólam, én meg róla. Akkoriban számos magyarországi irodalmár, Illyés Gyula, Aczél Tamás, Háy Gyula neve és munkássága szerepelt a felsőbb osztályok modernkori irodalmának tananyagában, az '56-os forradalmat követő időszakban egy rendelet alapján viszont nyomban ki kellett venni a tantervből. 22

Én többek között azt mondtam Lőrinczi Jánosnak: Ne vedd ki ezeket a tantervből, mert ezek a magyar irodalomnak fontos alkotói, részei, és nem kell meghallgatni, ki mit mond. Ez később egy újabb vádpont volt ellenem. A mások és az én esetemben a legsúlyosabb vád az volt, hogy pontosan 1956. november 4-re virradólag volt Lőrinczi Jánosnak az esküvőjét követő lakodalma Székelykeresztúron, ahová való volt ő. Ezen az esküvőn ott voltam én is, ott voltak még mások is, a tanár kollegák közül már nem emlékszem pontosan, kik. Elég az hozzá, hogy nálam volt az Október 23 című versem. Az események zajlottak Magyarországon. A lakodalmi mulatság közepette mindegyre hallgattuk a rádiót. Hallgattuk a hírt, miszerint 4-én hajnalban 4 és 5 óra között a szovjet csapatok megtámadták Budapestet. Hallgattuk Nagy Imre kétségbeesett segélykérését és Bibó István szövegét... Az elkeseredés véget vetett az ünnepi hangulatnak... (...) Nagy Imre szavai után a Himnusz és a Szózat hangzott el a rádióban. És ekkor Puskás Attila felolvasta versét. (...) Később ez a szavalat és a Himnusz volt egy másik vádpont. November 4-ét követően gyászszalagot viseltem, jóllehet nem halt meg senki a családomból, és ezt tudtára is adtam másoknak. Ezt is a fejemhez vágták. Azt is, hogy agitáltam a kollégák között: ne nézzünk meg szovjet filmet, bojkottáljuk a szovjet filmeket! Aztán ehhez még hozzájött az a vád, hogy társaságban a székely meg a magyar himnuszt énekeltem. Nagyjából ezekkel vádoltak. Ezek a vádak mind igazak is voltak? Igen, igazak voltak. Azonkívül 1848 49-re emlékezve a diákokkal elő akartuk adni Földi János Gábor Áron című darabját. Ennyi bûn után mikor következett be a letartóztatás? 1959-ben Csíkdánfalván. Akkorra már több diákot és tanárkollégát elvittek, tehát az én letartóztatásom benne volt a levegőben. Én tudtam, hogy mikor fognak értem jönni. Az azt megelőző nap, 1959. május 11-én nagy halálsápadtan jött az egyik tanítónő kollégám, Balla Rozália, s azt mondja nekem bizalmasan, négyszemközt: Attila, holnap le fognak tartóztatni... Én gondoltam, hogy nem úszom meg, de azért ez a hír erősen mellbevágott. Honnan tudod? kérdeztem. Elmondta, hogy az egyik párt- vagy KISZaktivista, a nevére nem emlékszem, és sajnálom, hogy nem emlékszem, mert megköszönném neki, szóval ez az aktivista mondta neki: közölje velem, hogy másnap le fognak tartóztatni. Így is történt. De ez a közlés nekem lehetőséget adott arra, hogy eltüntessem azokat a bizonyítékokat, amelyeket a Szekuritáté felhasználhatott volna ellenem. A naplómat és versesfüzetemet odaadtam a háziasszonyomnak, aki elrejtette. (...) Nos, másnap, 1959. május 12-én éppen mezőgazdaságtan órát tartottam. Az igazgató, nagyon jó barátom, Szőcs István halálsápadtan bedugta a fejét az ajtón: Attila, gyere ki egy kicsit... Vittem a naplót is, tudtam, hogy mi következik. Két civil szekus várt rám, beültettek a kocsijukba, azt mondták, házkutatást tartanak. A házkutatási jegyzõkönyvben tételesen az áll, hogy: Nu s-a gãsit nici un obiect delict. Így van. De hát ellenem szóltak a tanúk, akiknek egy része vádlott volt, más része nem volt vádlott, de az lehetett volna fel nem jelentés miatt. A 23