EURÓPAI TÜKÖR A KORMÁNYZATI STRATÉGIAI ELEMZÔ KÖZPONT FOLYÓIRATA

EURÓPAI TÜKÖR A KORMÁNYZATI STRATÉGIAI ELEMZÔ KÖZPONT FOLYÓIRATA A TARTALOMBÓL: A lapok már ki vannak osztva interjú Balogh Andrással Törzsök Erika: Kiszabadulva a félelem fogságából Vastagh Pál: Magyar alkotmányfejlôdés az európai uniós csatlakozást követôen Andreas Oplatka: Svájc különleges esete az Európai Unióval Borsi-Kálmán Béla: Románia és a magyarromán viszony a történelem tükrében IX. ÉVF. 4 5. SZÁM 2004. JÚLIUS AUGUSZTUS

EURÓPAI TÜKÖR A Miniszterelnöki Hivatal Kormányzati Stratégiai Elemzô Központ folyóirata Felelôs kiadó: Szeredi Péter A szerkesztôbizottság elnöke: Palánkai Tibor A szerkesztôbizottság tagjai: Bagó Eszter, Balázs Péter, Balogh András, Barabás Miklós, Bod Péter Ákos, Erdei Tamás, Hefter József, Horváth Gyula, Hörcsik Richárd, Inotai András, Kádár Béla, Kassai Róbert, Kazatsay Zoltán, Levendel Ádám, Lôrincz Lajos, Nyers Rezsô, Orbán István, Somogyvári István, Szekeres Imre, Szent-Iványi István, Török Ádám, Vajda László, Vargha Ágnes Fôszerkesztô: Lapszerkesztô: Lapigazgató: Rovatszerkesztôk: Szerkesztôk: Mûszaki szerkesztô: Szerkesztôségi titkárok: Forgács Imre Hovanyecz László Bulyovszky Csilla Fazekas Judit, Becsky Róbert Asztalos Zsófia, Farkas József György Lányi György Galambos Zsuzsa, Horváthné Stramszky Márta A szerkesztôség címe: MEH Európai Integrációs Iroda, 1055 Budapest, Kossuth tér 4. Tel.: 441-3380 Fax: 441-3394 Az Európai Tükör megjelent számai letölthetô formátumban megtalálhatók a www.stratek.hu honlapon. A kiadványcsalád borítón látható emblémája Szutor Zsolt alkotása. Nyomás és elôkészítés: Visit Nyomda és Stúdió ISSN 1416-6151

EURÓPAI TÜKÖR 2004/4 5.

Tartalom Egyesíted szellemeddel... Megszületett az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló Szerzôdés... 3 A lapok már ki vannak osztva interjú BALOGH ANDRÁS történésszel a nemzeti, az uniós és a transzatlanti érdekekrôl... 6 TÖRZSÖK ERIKA: Kiszabadulva a félelem fogságából... 16 VASTAGH PÁL: Magyar alkotmányfejlôdés az európai uniós csatlakozást követôen... 28 FORGÁCS IMRE: Integrációs feladatok a magyar közigazgatásban... 36 FUTÓ PÉTER FLEISCHER TAMÁS: A közpolitikákra ható EU-integrációs mechanizmusok a hulladékgazdálkodás példáján... 61 ANDREAS OPLATKA: Svájc különleges esete az Európai Unióval... 88 VARGA GYULA: Érett-e mezôgazdaságunk az integrációra?... 98 Szemle NYIKOS LÁSZLÓ: A közpénzek ellenôrzésének jogi szabályozása a balti országokban és Szlovéniában... 104 BORSI-KÁLMÁN BÉLA: Románia és a magyar-román viszony a történelem tükrében (geopolitikai vázlat)... 121 BENEDEK TAMÁS: Fennmaradni és fejlôdni az egyesült piacon... 134 SZENTGYÖRGYI N. JÓZSEF: A külügyérek színeváltozásai... 146 Uniós aktualitások EP-választások, 2004... 160 Külügyminisztérium GYÖRKÖS PÉTER: Politikai megállapodás az Alkotmányos Szerzôdésrôl az ír Elnökség mérlege... 166 Központi Statisztikai Hivatal NÉMETH ESZTER: EU-csatlakozás a statisztikák tükrében... 171 Olvasólámpa Paul Cassia: L access des personnes physiques et morales au juge de la legité des actes communautaire... 178 Štefan Markuš: Mad'ari pod lupou (Magyarok nagyító alatt)... 180 Monitor... 184 English Summaries... 194

3 Egyesíted szellemeddel Megszületett az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló Szerzôdés Minden államnak, kicsinek és nagynak, az évezredes múlttal rendelkezôknek és a nemrég születetteknek is szükségük van olyan jelképekre, szimbólumokra, amelyek a közösen vállalt értékekrôl, a közös jövôbe vetett hitrôl szólnak. Az Egyesült Államok mai nagyhatalmi státusa szinte már elfeledteti velünk, hogy például a XVIII. század végén megszületett államközösség milyen törékeny is volt a kezdetekben, s hogy az alapító atyák miként törekedtek megtalálni egy születô nemzet egyszerû, de mégis magasztos jelképeit. Ilyenek voltak a csillagos-sávos lobogó, az elnöki intézmény, a Függetlenségi Nyilatkozat, s késôbb a szövetségi Alkotmány. Thomas Jefferson, az Egyesült Államok harmadik elnöke, s az Alkotmány egyik fôkonstruktôre maga nagy csodálója volt a francia forradalomnak és egyúttal mély tisztelôje is a köztársasági eszméknek. Így nem meglepô, hogy a mintát és a mértéket is sok tekintetben Európától vették az új világ megteremtéséhez. Mindezt tudjuk a történelemkönyvekbôl. Azt talán már kevésbé, hogy valószínûleg a legendás csillagokat is Európából importálták a nemzeti lobogó számára. A függetlenség kikiáltása után ugyanis az USA hivatalos zászlaja a most is használt piros-fehér csíkokból és a bal felsô sarokban, kör alakban elrendezett 13 csillagból állt, ezzel is utalva az államközösséget létrehozó tagállamokra. A jelkép egyes szakértôk szerint valójában az ókori Görögországból származik, ahol a kék alapon kör alakban elrendezett 12 arany csillag a tökéletesség és az égbolt szép szimbóluma volt. Az európai civilizáció ezen évezredeken és, mint látjuk, földrészeken is átívelô mozgósító erejû tradícióira az Európai Alkotmányszerzôdés bevezetô sorai is utalnak. Felidézik Európa kulturális, vallási és humanista örökségét, az egyének sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogait, valamint a demokrácia, az egyenlôség, a szabadság és a törvények tiszteletét. Az Alkotmány egyik legfontosabb üzenete, hogy az általa felsorolt értékek, melyek a görög és a római civilizációban, a felvilágosodásban gyökereznek, tovább élnek Európa emberközpontúságában. Tudjuk, az értékek, eszmények akár csak közelítése is mindig kemény harcok árán volt lehetséges a történelem egyegy jó korszakában. Napjaink egyik nagy sorskérdése talán éppen az, hogy a globális gazdaság által kínált, látszólag korlátlan lehetôségek mellett, a közélet demokratizmusa és a szolidaritás is formálja-e majd Európa polgárainak jövôjét? Az európai integráció második világháború utáni fejlôdése egy új, korábban soha nem tapasztalt, békés fejezetet nyitott Európa háborúkkal terhes történelmében. A tagállamok a gazdasági együttmûködés stratégiai elônyeit belátva évtizedekben mérhetô aprómunkával teremtették meg az egységes belsô piacot és a közös európai valutát. A kilencvenes évektôl fokozatosan kialakították a bel- és igazságügyi

4 EURÓPAI TÜKÖR 2004/4 5 JÚLIUS AUGUSZTUS együttmûködés kereteit, s ma már realitás az európai kül- és biztonságpolitika is, ami a transzatlanti együttmûködés révén képes a földrész biztonságát garantálni. Mindezt persze sok-sok vita, nemritkán veszekedés kísérte, de az elmúlt öt évtized arról is szólt, hogy végül is minden esetben sikerült/sikerül kompromisszumokat találni a nemzeti és a nemzetek feletti érdekek között. Természetesen a kompromisszumoknak is ára volt. Mindenekelôtt az, hogy ha idônként az érintettek nem is tudtak megegyezni a fontos nagypolitikai kérdésekben, azért a szabályozás technikai részleteirôl, vagy a végrehajtással megbízott munkacsoportok összetételérôl többnyire kialakult az egyetértés. Ez valóban bonyolulttá tette a jogrendszert, az egyes intézmények közötti együttmûködést, s az európai átlagpolgár joggal panaszkodott, s panaszkodik ma is arról, hogy nem képes átlátni, még kevésbé ellenôrizni a brüsszeli döntéshozók mûködését. Innen ered a demokrácia deficit mind gyakoribb felemlegetése, s az a félelem is, hogy a föderális Európa tulajdonképpen egy európai szuperállam trójai falova lehet, amely végsô soron a tagállamok nemzeti szuverenitását és kulturális értékeit is veszélyezteti. Így az Alkotmánytervezet elôkészítésével megbízott Európai Konvent tulajdonképpen egy az integráció történetében példa nélküli feladattal szembesült, s ez magyarázza sajátos, alkotmányozó nemzetgyûlés -i szerepét is. Az újonnan csatlakozókat is egyesítô tanácskozás számára az alapkérdés tulajdonképpen az volt, hogyan lehetséges megôrizni, de egyúttal tovább is építeni a sok tekintetben átalakuló Közösség jogi és intézményi kereteit? Ne feledjük, hogy az ún. közösségi modell eredetileg csupán hat tagállam szén- és acélipari együttmûködését szolgálta. Az új évezredben viszont ennek az alapjaiban nem sokat változott intézményrendszernek már huszonöt, igen eltérô fejlettségû tagállam teljes körû integrációját kell biztosítania. Nem bízván a véletlenre, már a Nizzai Szerzôdés, majd az Európai Tanács Laekenbôl keltezett nyilatkozata is kijelölte azt a négy legfontosabb témakört, amellyel a Konventnek, s ezáltal az Alkotmánytervezetnek mindenképpen foglalkoznia kellett. Ezek a kérdések: a) Hogyan indokolt kialakítani, s azt követôen fenntartani az Európai Unió és a tagállamok közötti hatáskörök pontosabb elhatárolását? b) Mi legyen az Unió Nizzában kihirdetett alapvetô emberi jogokat rögzítô Kartájának a jogi státusa? c) Hogyan egyszerûsíthetôk a Szerzôdések tartalmuk megváltoztatása nélkül, annak érdekében, hogy világosabb szerkezetûek és érthetôbbek legyenek? d) Milyen legyen a nemzeti parlamentek szerepe az európai intézményrendszerben? A történelmi feladat elvégeztetett. Ismert, hogy a 2003-ban sikertelenül végzôdött csúcstalálkozó után, 2004. június 17 18-án, Brüsszelben egy csomagmegoldás kompromisszumos elfogadásával sikerült lezárni az alkotmányozás közel három éve zajló vitáját. Az elsô értékelések szerint a végsô szövegváltozat kellô mértékben érvényesíti a tagállamok által szorgalmazott törekvéseket, mindezt azonban oly módon, hogy nem sérült az uniós intézményrendszer egészének szerkezeti és eljárási egyensúlya sem. Az Alkotmányos Szerzôdés konszolidált szövegének aláírására várhatóan 2004 ôszén kerülhet sor. Ezt követi majd egy hosszú, nehéznek ígérkezô ratifikációs folyamat, amelynek végén remélhetôen 2007. január 1-jén hatályba léphet Európa elsô közös Alkotmánya.

EGYESÍTED SZELLEMEDDEL 5 Magyarország szempontjából különleges értéke van annak, hogy mindössze néhány héttel csatlakozásunk után a kibôvített Unió bizonyította cselekvô- és döntésképességét. Sikerült elkerülni egy esetleges súlyos válságot, amelyet az újabb sikertelen csúcstalálkozó okozhatott volna. Nem kevésbé fontos természetesen az sem, hogy az Alkotmányszerzôdés minden korábban megfogalmazott magyar célkitûzést (kisebbségek védelme; Bizottság összetétele; tagállami egyenjogúság) a számunkra is elfogadható kompromisszumos formában tartalmazni fog. Egység a sokszínûségben! Az Európai Unió alkotmányos tétellé emelt jelmondata azt üzeni, hogy egy új Európa van születôben. Szerkesztôségünk a maga szerény eszközeivel szeretne krónikása, egyszersmind elemzôje lenni e bonyolult folyamatnak. Tudjuk, hogy az átalakulás nem lesz könnyû, de biztatást adhat, hogy Európa új történelmének immár nem csak elszenvedôi, de alakítói is vagyunk. A magyarság számára oly viharos XX. század után e közös reményeinket fejezik ki az Örömóda magasztos sorai.

6 A lapok már ki vannak osztva Balogh András a nemzeti, az uniós és a transzatlanti érdekekrôl Hazánknak az Európai Unióhoz való csatlakozása számos biztonságpolitikai problémát is felvet. Balogh András, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora arról beszél a vele készített interjúban, milyen módon változnak, illetve állandósulnak hazánkban bizonyos biztonságpolitikai kérdések. A téma szakértôje elsôsorban arra hívja fel a figyelmet, hogy az Európa-USA viszonynak igen fontos konstans elemei vannak. Rendkívül sok a közös érdek, mondja Balogh professzor. Ezek sokkal jelentôsebbek, mint a különbségek. Amerika igen fontos szerepet játszott az egységes Európa megteremtésében. A világ történéseit ma Európa és Amerika egymásrautaltsága határozza meg. Amerika az erôsebb ebben a viszonyban, és ezt tudomásul kell venni, de azt is tudni kell, hogy ez nem jelenti Európa alárendeltségét. 2004. május elsejétôl új idôszámítás kezdôdik az Európai Unió életében. Hiszen azon túl, hogy Málta, Ciprus görög fele és a visegrádi országok csatlakoztak a Közösséghez, egyes volt szovjet tagállamok, illetve az egykori Jugoszlávia egyik tagköztársasága is felvételt nyert. Ez utóbbiakra tíz esztendôvel ezelôtt talán senki nem gondolt komolyan. Mindehhez azt is szükséges hozzátenni, hogy a bôvítéssel kapcsolatos viták tovább folynak. Az Európai Unió keleti határai egyáltalán nincsenek rögzítve, sôt nem is létezik e határokkal kapcsolatban semmiféle koncepció. Ellenben rendkívül éles a polémia azzal kapcsolatban, hogy a menetrendbe illesztett bolgár, román, horvát csatlakozást követôen sor kerülhet-e Törökország felvételére. Kevés szó esik viszont arról, hogy az Európai Unió iránt nagy az érdeklôdés Ukrajnában, Moldovában, sôt a Közel- Kelet térségében és Észak-Afrikában is. Az utóbbi hónapokban mind izraeli, mind palesztin részrôl többen adtak hangot annak az elképzelésnek, hogy belsô konfliktusaik az Európai Unió kereteiben volnának megoldhatók, vagyis az izraeli-palesztin ellentétek végleges megoldását az együttes csatlakozástól várják. Milyen szinten került szóba ez a kérdés? A Szocialista Internacionálé legutóbbi, madridi elnökségi ülésén az izraeli Munkapárt legtekintélyesebb vezetôje, Simon Peresz, aki az Internacionálé egyik alelnöke, valamint a palesztin szocialisták vezetôje egyaránt beszélt errôl a lehetôségrôl. Ez jelzi, hogy az Uniónak igen nagy a vonzereje Nyugat- és Közép-Európán kívül is. Ciprus és Málta felvételével megkezdôdött az Európai Uniónak a Mediterráneum felé való terjeszkedése. A mostani és a várható csatlakozások, a Balkán és a Közel- Kelet esetleges betagozódása nagy térbeli és népesedési bôvülést jelent a Közösség számára. De vajon az integrációs folyamatok elmélyülése és az Unió belsô kohéziója képes lesz-e ezen folyamatokkal együtt haladni?

A LAPOK MÁR KI VANNAK OSZTVA 7 Hosszú ideje folyik a vita a szakemberek között arról a kérdésrôl, hogy bôvüljön vagy mélyüljön az Unió. Általában kompromisszumos válaszok születnek a vita eredményeképp. Vagyis: a két folyamatnak a bôvülésnek és a mélyülésnek párhuzamosan kell haladnia. Én azonban úgy látom, hogy ez a párhuzamosság nem optimális módon valósul meg. Mert egyfelôl ugyan igaz az, hogy a tíz ország mostani csatlakozásával az Európai Unió a világ egyik dinamikusan fejlôdô régióját integrálta, és efféle bôvítésre sem az Egyesült Államoknak, sem Kínának, sem Japánnak nincsen módja. Másfelôl viszont az a helyzet, hogy az Unió nemzetek feletti intézményeinek a megerôsítése nem járt, sôt sajnos így kell fogalmaznunk nem is járhat együtt a térbeli gyarapodással. Ugyanis a tagállamok olyannyira különböznek történelmüket, kultúrájukat illetôen, hogy egy olyanfajta integráció, amilyen az Egyesült Államok esetében természetes, az Európai Unióban elképzelhetetlen. Az tény, hogy a Közösség gazdasági teljesítményét illetôen nem marad el az USA mögött. A világkereskedelembôl való részesedésünk sem nagyon különbözik. Nincs igazán jelentôs eltérés tudományos képességeink között sem. (Legalábbis pillanatnyilag nincs közöttünk áthidalhatatlan szakadék ezen a területen.) Ugyanakkor látni való, hogy az immáron az Egyesült Államoknál nagyobb lélekszámú Európai Unióban jóval kisebb az egy fôre jutó GDP, mint Amerikában. A bolgár és a román csatlakozás tovább ront ezen a helyzeten, továbbá sok problémát és feszültséget hoz be az Unió keretei közé. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy egyelôre be kellene fejezni a bôvítést. Ez egy újonnan csatlakozott ország állampolgárától nagyon helytelen volna. Annál is inkább, mert a csatlakozást ellenzô érvek egy jó része velünk kapcsolatban is megfogalmazható volt. A leggyakrabban a gazdasági elmaradottsággal kapcsolatos kritikai megjegyzések hangzanak el a csatlakozást ellenzôk részérôl. Ezek önmagukban eléggé keveset mondanak. Tapasztalhattuk, hogy olyan nagy hátránnyal induló országok, mint Portugália, Spanyolország és fôként Írország milyen gyorsan haladtak elôre. Sokkal nagyobb problémát jelentenek a történelmi, kulturális, mentalitásbeli különbségek. Hogy ezeknek mekkora jelentôségük lehet, azt jól példázza Puerto Rico esete. Ez a szigetország 1952 óta az Egyesült Államok teljes jogú önkormányzattal rendelkezô állama, lakosai az USA teljes jogú állampolgárai. A kulturális és mentalitásbeli különbségek azonban olyan erôsek ott, hogy a sziget több mint egy évszázados együttélése az Egyesült Államokkal kevés volt hozzá, hogy bármiféle lényegi hasonulást, igazi gazdasági és társadalmi felzárkózást eredményezzen. Persze, hiba volna azt mondanunk, hogy Kelet-Európa bizonyos országai éppen olyan mértékben különböznek Franciaországtól, Nagy-Britanniától vagy Németországtól, mint Puerto Rico az Egyesült Államoktól. Azt azonban nem lehet tagadni, hogy Európa különbözô térségeit óriási szakadékok választják el, és nagyon hosszú idô kell ezeknek a szakadékoknak az áthidalásához. Ha ennek nem vagyunk tudatában, akkor nagyon súlyos következményekkel járó tévedések áldozataivá válunk. A határvonalakat általában a nyugati és a keleti kereszténység, illetve a kereszténység és az iszlám között szokás meghúzni. Ennek nyilván megvan az alapja történetileg. Én azonban óva intenék attól éppen a történetiség jegyében, hogy valamiféle mindörökké érvényes, megváltozhatat-

8 EURÓPAI TÜKÖR 2004/4 5 JÚLIUS AUGUSZTUS lan határvonalaknak tartsuk az említett vallási-kulturális különbségeket. Ugyanakkor azonban tagadhatatlan, hogy az a fajta politikai kultúra, amely az Unió nevezzük így ôket törzs-országaiban kialakult, nem volt képes integrálni ezen országok számos társadalmi csoportját sem. Jelenleg Nyugat-Európa egyik legkényesebb problémája a nem európai eredetû közösségek helyzete. Ezt mindennél meggyôzôbben mutatja, hogy miközben az utóbbi másfél-két évtizedben a politikai közbeszéd egyik legfontosabb témájává vált a multikulturalizmus, annak számos eszménye mára nagyobb veszélybe került, mint valaha. Elég arra utalni, hogy a nyugat-európai politika leglátványosabb átrendezôdése éppenséggel a bevándorlással kapcsolatos magatartás területén történt. És immáron azt tapasztalhatjuk, hogy a legtisztességesebbnek, a leginkább demokratikusnak és humánusnak minôsíthetô politikai csoportok, pártok is hajlamosakká váltak az elzárkózás, a bezárkózás elfogadására. Úgy tetszik, hogy a gazdaság legfontosabb szereplôi, a leghatékonyabban mûködô, a legnagyobb tôkeerejû vállalatok határozottan támogatják az új munkaerô bevonását. A liberális-demokratikus felfogású társadalmi-politikai csoportok is egyetértenek vele. Ez igaz. Azonban nagyon széles társadalmi rétegek mondhatni: tömegek, fôként a recesszió idején, a stagnáló gazdasági periódusokban roppant erôteljesen tiltakoznak a bevándorlás ellen. Mármost, mint ismeretes, a polgári demokráciáknak megvannak a maguk meglehetôsen jól körülhatárolt mechanizmusai. Ezek pedig lehetôvé teszik, vagy kikényszerítik, hogy a nyugat-európai politikai elit ne álljon ellen a bevándorlással kapcsolatos társadalmi nyomásnak. Ebbôl következnek azok az igen erôteljes megszorítások, amelyek a bevándorlással kapcsolatosak. Ennek a számunkra nagyon kellemetlen, de egyébként is nagyon szerencsétlen megnyilvánulásai voltak azok a korlátozások, amelyeket az Unió tagállamainak többsége elfogadott az újonnan csatlakozott országok munkavállalóinak szabad áramlásával kapcsolatban, holott ezek a nemzetek kulturális gyökereik tekintetében azonosak az Unió régi tagjaival. Mindenki tudja, hogy Közép-Európa szakképzett, ambiciózus népességgel rendelkezik, amelyre a munkaerôben szûkölködô Nyugat-Európának óriási szüksége van. Egyszersmind az is ismeretes, hogy a lengyelek egy részének kivételével a térségünkben élô emberek nem is kívánnak tartósan letelepedni másutt. Magyarán: itt a nyugat-európaiaknak sokkal inkább valamiféle lélektani aggályáról van szó, mintsem valós egzisztenciális fenyegetettségérôl. Semmiféle reális veszélyt nem jelentenek a most csatlakozó országok a munkaerôáramlás tekintetében. A jelenlegi helyzet kitûnôen mutatja, miféle irracionális félelmek is mozgatják Nyugat-Európát. Nyilvánvaló, hogy rövidesen kiderül: a most csatlakozott országok sok vonatkozásban ugyanazokkal a bajokkal küszködnek, mint azok, amelyek befogadnak bennünket. Ezek közül a legsúlyosabbnak a demográfiai problémák tûnnek. Az aktív lakosság arányának csökkenése, a társadalom elöregedése. Valóban ez a helyzet, és ilyen körülmények között el kell dönteni, hogy a világ más részeirôl, például a Mediterráneumból, az észak-afrikai országokból, a Közel-Keletrôl vagy éppenséggel Kínából kívánatos-e a bevándorlás Európába. A demográfiai gondok ráadásul egy jelentôs európai vívmány a társadalmi gondoskodás krízisével párosulnak.

A LAPOK MÁR KI VANNAK OSZTVA 9 Lassan kezd tudatosulni, hogy az európai modell humanizmusát bizonyító szolidaritásra épülô szociális piacgazdaság tarthatatlanná válik-e a jelenlegi körülmények között. A konzervatívokat és a szociáldemokratákat egyre inkább csupán az különbözteti meg egymástól, hogy milyen jelszavakkal kívánják a szociális piacgazdaságot leépíteni. Azt is tapasztalhatjuk, hogy a különbözô erôk kivárnak: inkább a másik hajtsa végre a népszerûtlen intézkedéseket. Ahol a konzervatívok vannak hatalmon mint például Olaszországban, ott ôk a végrehajtók, ahol a szociáldemokraták mint például Németországban, ott ôk. Tehát egy olyan helyzet alakult ki, amikor az Európai Uniónak rendkívül nagyszabású strukturális átalakításokat kell megvalósítania, egyszersmind a bôvülés gondjaival is meg kell küzdenie. A reformokat, a jó irányú átalakulásokat éppen az ilyenfajta nehézségek szokták kikényszeríteni. Ez igaz. Úgy hiszem azonban, hogy jelenleg másról is szó van. Mégpedig: önzésrôl, elzárkózásról, szûklátókörûségrôl. Ennek pedig az a következménye, hogy az európai eszme igencsak sérülékennyé válik. Egyetlen példát említek. Áldatlan vita alakult ki Németországban azzal kapcsolatban, hogy a hozzá képest bolhányi Szlovákiában olyan mérvû adócsökkentést hajtottak végre, ami veszélyezteti a német érdekeket. Ez is azt mutatja, hogy Nyugat-Európában a most csatlakozott országokat nem kevesen nemcsak másodrendû, hanem bajt okozó, kellemetlen szereplôknek tekintik az Unióban. Arról volna szó, hogy a kétsebességes Európa immáron meg is valósult? Igen. Tudomásul kell vennünk, hogy annak a klubnak, amelyhez csatlakoztunk, van alsó- és felsôháza. Gazdasági gyengeségeink miatt érdekérvényesítô képességünk meglehetôsen csekély. Számos dologban nem vagyunk egyenrangúak. Például a már említett szabad munkaerô-áramlás tekintetében. Nem tudunk egyelôre csatlakozni az euróövezethez és a schengeni rendszerhez. Mindezt tetézi, hogy magunk is ellenállunk némely, az integrációt elômozdító törekvésnek, így például a földvásárlás szabaddá tételének vagy bizonyos környezetvédelmi intézkedések bevezetésének. Tehát a kétsebességes Európa létezéséhez mi magunk is hozzájárulunk. Feltétlenül. Ráadásul a továbbiakban is számítanunk kell a Közösségen belüli különbségekre. A felzárkózási folyamat meglehetôsen hosszú idôt vesz igénybe. Nem feledhetjük el, hogy a rosszabb és a jobb helyzetû területek közelítése, egy szintre hozása egy országon belül is nagyon nehezen megoldható feladat. Ha egyáltalán megoldható. Gondoljunk csak Olaszországra. A római kormányok legfôbb gondja évtizedeken át az Észak és a Dél közötti különbségek jelentôs csökkentése volt. Amint látjuk, ez máig nem sikerült. De van más példa is. Az egykori Kelet-Németország 1989 után horribilis összegeket kapott a német szövetségi kormánytól, a teljes felzárkózás mégsem következett be. Pedig ebben az esetben nem egyszerû uniós erôfeszítésekrôl volt szó, hanem a német nemzetpolitika lényegébôl következô törekvésekrôl. A sikertelenség nyilvánvaló: nem csupán a gazdaságban, hanem a kultúrában, a politikai mentalitásban, a politikai pártokra leadott szavazatokban is látszanak a különbségek. Mi tehát a realista értékelése annak, hogy az Európai Unió tagjai lettünk? Elôször is ôszinte örömünket kell kifejeznünk csatlakozásunkkal kapcsolatban. Tudnunk kell, hogy valami nagy és jó dolog történt velünk. Tudnunk kell, hogy olyan

10 EURÓPAI TÜKÖR 2004/4 5 JÚLIUS AUGUSZTUS perspektívák nyíltak meg elôttünk, amelyeknek jelentôségét nem lehet túlbecsülnünk. Tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy az érdekérvényesítésért folyó harc az emberi társadalom létezésének természetes megnyilvánulása. Magyarán: az érdekérvényesítés a különbözô társadalmi csoportok és nemzetek között az Európai Unión belül is folytatódik. Ha egy ország nem eléggé versenyképes, lakóinak nincsen megfelelô modern tudása, nincsenek megfelelô intézményei, az Unióban is függô helyzetben marad. A gyakran emlegetett láthatatlan kéz nem egyenlíti ki a különbségeket, hanem esetleg elmélyíti. Ugyanakkor azt sem feledhetjük, hogy az elmaradottság nem végzetszerûen érvényesül. Az ázsiai kistigriseknek az 1970-es, 1980-as években történt felzárkózása bizonyítja, hogy nagy hátrányokat is le lehet dolgozni viszonylag rövid idô alatt. Ilyen lehetôségei Európán belül a mi közép-európai térségünknek is vannak. De azt hangsúlyozni kell, hogy ez önmagától nem megy. Csupán azért, mert csatlakoztunk egy versenyképes gazdasági egységhez, nem fogunk automatikusan és igen gyorsan a világ élvonalába kerülni. Annál inkább, mivel durván szólva tudomásul kell vennünk, hogy a lapok már ki vannak osztva, és térségünk országainak kevesebbet osztottak. Magyarán: gyöngébb pozícióink miatt többlet-erôfeszítésekre van szükségünk. Gyakran emlegetjük, hogy sok évszázadon át mostohán bánt velünk a történelem. Ez igaz. Az ritkábban kerül szóba, hogy az utóbbi tizenöt esztendônek is nem csupán sikerei, hanem kudarcai is voltak bôségesen. Hogy egyebet ne mondjunk, a fejlett világ, Nyugat-Európa és a régiónk között meglévô szakadék a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedben is mélyült. Valójában tehát most kell ráállnunk arra a pályára, amelyen eljuthatunk a modern világba. Ha nem vetünk számot azzal, hogy az Európai Unióhoz májusban csatlakozott országokban jelentôs polarizáció ment végbe, hogy e társadalmak tetemes része rosszabbul él, mint húsz esztendôvel ezelôtt, akkor nem tudjuk megfogalmazni azokat a helyes nemzeti és szociális programokat sem, amelyeket az integráció révén kell megvalósítanunk. Azt általában véve elfogadja a társadalom, hogy a nemzeti szuverenitás bizonyos elemeirôl le kell mondani, azt viszont már kevésbé, hogy végül is újra függô helyzetbe kerüljünk. Talán cinikusnak tûnik, de ki kell mondani: semmi olyat nem veszíthetünk el az integrációval, amit eddig nem veszítettünk volna el. Értelmetlen dolog attól tartani, hogy a fejlett országok tôkéje és technológiája majd el fogja sorvasztani a magyar ipart, mert ez a tôke és technológia már itt van. Nem kétségbeesni és félni kell attól, hogy a tagságunk korlátozza a szuverenitásunkat, hanem kemény és következetes munkával ki kell használnunk azt, hogy óriási lehetôségek vannak a magyar szuverenitás fenntartása és a nemzeti érdekérvényesítés számára. Az Európai Unió nem valamiféle uniformizált szervezet. Rendkívül nagy mértékû benne a heterogenitás, igen sok a hatalmi központ, az érdekcsoport. Ezekkel különféle szövetségeket lehet kötni egy-egy nemzeti ügy megvalósítása érdekében. Tehát szó sincs róla, hogy az Unióban nem lehet kellôképpen képviselni a nemzeti érdekeket. Ugyanakkor hangsúlyozandónak tartom, hogy Magyarországnak a legalapvetôbb érdeke, hogy az Unió mind erôteljesebb politikai egységgé is váljon, és szupranacionális intézményei erôsödjenek. Azt hiszem, nem nehéz belátni, hogy egy egységes szervezet jóval nagyobb húzóerôt jelenthet. Ha az Unió úgy mûködik, mint egyetlen gazdasági és állami enti-

A LAPOK MÁR KI VANNAK OSZTVA 11 tás, hatalmas esélyeket jelenthet tagjai számára. Jóval többet, mint amennyit a vámhatárok lebontása testesít meg. Gondoljuk el, mekkora változást jelent majd, hogy ha a jelenlegi kezdeti gyanakvások után a munkaerô mozgása teljesen szabaddá válik, és a határok valóban csak jelképesek lesznek. Az Unió egységének fontos része a közös kül- és biztonságpolitika. Ha az Unió a gazdasági fejlôdéssel nem párosítja a közös kül-, biztonság- és védelmi politika fejlesztését, akkor a nemzetközi életnek nem lehet egyenrangú szereplôje. Hogy mirôl is van szó, azt kitûnôen mutatja az Egyesült Államok példája. Az USA azért a világ egyetlen szuperhatalma, mert a hatalmas gazdasága mellett van kellô tekintélyû katonai elrettentô ereje, koherens külpolitikája, hatékony biztonságpolitikája. Mindezek együttesen garantálják, hogy Amerika a világban bárhol meg tudja védeni az érdekeit. A közös európai külpolitika, védelmi és biztonságpolitika viszont igencsak kezdetleges állapotban van. Márpedig a további fejlôdés ezek nélkül elképzelhetetlen. Javier Solana, az Európai Unió külpolitikáért felelôs fômegbízottja úgy fogalmazott az európai kül- és biztonságpolitikáról készített koncepciójában, hogy Európa egyelôre nem képes egy államként mûködni. Ez pedig azt jelenti, hogy a szupranacionalitás lényeges területeken való elmaradásával rendkívül sokat veszítünk. Mert nem másról van szó, mint arról, hogy Európa nem tudja az érdekeit megfelelôen képviselni. Európa nem képes a glóbuszon igazi nagyhatalomként fellépni. Pedig megvannak hozzá az adottságai. Hiszen Európa olyan gazdasági óriás, amely történelmi hagyományai, kulturális-civilizációs értékei alapján az egész földgolyó meghatározó tényezôje lehet. Mégsem képes globális erôként fellépni. Ennek pedig az Európai Unió valamennyi tagországára, valamennyi polgárára nézve hátrányos következményei vannak. Egy erôs szupranacionális Európa egyben a hozzá tartozó nemzetek és az állampolgárok érdeke is. Ennek a felismerése persze egyáltalán nem könnyû, és biztosak lehetünk benne, hogy mindig lesznek olyan partikuláris érdekek, amelyek az európai szupranacionalitás ellenében hatnak. A tagországok közötti különbségek, nézeteltérések valóban nagy akadályt jelenthetnek. Ám ennél jóval nagyobb probléma, hogy Európán kívül senki nem híve annak, hogy a mostaninál erôsebb Európai Unió jelenjen meg a nemzetközi porondon. Mert hogyan is néz ki ez a nemzetközi porond? Ma a világgazdaság legdinamikusabb szereplôje a Csendes-óceán térsége. Az Európai Unió szerepe ott meglehetôsen csekély. De ugyanez a helyzet a Közel-Keleten is, ahol, mint ismeretes, a világ energiahordozó-készletének nagyobb része található. A közel-keleti fejlemények alakításában Európa nem tud meghatározó módon beavatkozni. A távolmaradás, pontosabban a másodrendû szerep hatalmas hátrányt jelent az Európai Unió számára, és ennek a leküzdése egyelôre nehezen képzelhetô el. Ezekrôl a problémákról beszélve aligha mellôzhetjük az atlanti kapcsolatok kérdését. Annál kevésbé, mert Európa integrációjának kibontakozásához a legerôsebb impulzust az Egyesült Államoktól kapta. Amerikának különleges és gyakran méltat-

12 EURÓPAI TÜKÖR 2004/4 5 JÚLIUS AUGUSZTUS lanul alábecsült szerepe van az európai egység létrehozásában. De nemcsak abban. Szükséges leszögezni és minél szélesebb körben tudatosítani, hogy az Európai Unió jelenlegi világgazdasági mûködésében a transzatlanti kapcsolatoknak döntô jelentôsége van. Talán elég itt annyit felidézni, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió együttesen a világkereskedelem 40 százalékát bonyolítja le. A két, nagyjából azonos gazdasági entitás egymással való kapcsolatától függ munkahelyeik 10 15 százaléka. Magyarán: a világgazdaság két legfontosabb tényezôjérôl van szó, amely erôteljesen egymásra van utalva, egyszersmind jellemzô a kapcsolatukra bizonyos rivalizálás is. Ez a transzatlanti viszony azonban aszimmetrikus, mert csak a gazdaságban van meg a paritás. A tudományos kutatásokra történô ráfordításban az Egyesült Államok mára meglehetôs elônyre tett szert, a globális szerepvállalási képességek tekintetében, a védelmi erô területén pedig nem csupán messze maga mögött hagyja Európát, hanem a közte és a kontinensünk között meglévô különbség is egyre nagyobb. Van-e lehetôség e különbségek csökkentésére, illetve Európa felzárkózására? Talán ez a kérdés osztja meg leginkább az európaiakat. Mert hiszen az világos, hogy jelenleg Európa biztonsága és védelme a transzatlanti kapcsolatoktól függ, ugyanakkor, hogy a világban betöltött pozíciói erôsödjenek, függetlenebbé kell válnia. Itt tehát egy roppant nehezen feloldható ellentmondással van dolgunk, ezért állandóan kompromisszumok születnek. Emlékeztetek arra, hogy amikor felmerült az önálló európai haderô felállításának gondolata, minden illetékes szükségesnek tartotta kijelenteni, hogy ez természetesen a NATO-val való szoros szövetségben történhet meg. Ráadásul igen eltérôek a különbözô nemzeti vélemények. A franciák az Egyesült Államoktól és a NATO-tól független, önálló európai haderô létrehozásán munkálkodnak, az angolok viszont hevesen tiltakoznak az ellen, hogy az Európai Unió az Egyesült Államok védelmi erejével párhuzamos struktúrákat hozzon létre. A többi állam pedig próbál elhelyezkedni az említett pozíciók között. Amikor azonban ténylegesen sor kerülne rá, hogy megszülessen Európa védelmi önállósága, általában valamennyi álláspont képviselôi visszahôkölnek. Éppen ez a probléma. Ez a kétlelkûség. Hogy tudniillik rengeteg európai sérelmet hallhatunk elhangozni a legkülönfélébb fórumokon, sok európai kiváló retorikával bizonyítja, hogy milyen nehézségekbe ütközik az Egyesült Államok politikájának a követése. Ámde amint terítékre kerül a kérdés, hogy hajlandók-e az európaiak a zsebükbe nyúlni, akkor valami egészen másról kezdenek beszélni. Vagyis az európaiak szeretnének egyenrangúak lenni az amerikaiakkal, de ezért nem hajlandók fizetni. Közismert, mennyire drága mulatság lenne az amerikaival azonos értékû haderô kiépítése és fenntartása. Európa körülbelül a felét költi katonai kiadásokra, mint amit Amerika, ezen túl pedig óriási és egyre növekvô a védelmi jellegû kutatások területén való elmaradása. Itt tehát úgy tetszik egy terméketlen vitáról van szó. Hiszen az elmondottakból kitûnik, hogy az európaiaknak mind az egysége, mind az eltökéltsége hiányzik ahhoz, hogy az Egyesült Államokéhoz hasonló katonai-politikai hatalmat hozzanak létre. Ez pedig nem egyebet jelent, mint azt, hogy huzamosabb idôn át kell számolni Európának egy meglehetôsen jelentôs, Amerika mögötti elmaradásával.

A LAPOK MÁR KI VANNAK OSZTVA 13 Mi a teendôje ebben a sajátos helyzetben a magyar politikának? Fontos, hogy reálisan lássuk ezeket a viszonyokat, és a realitásokból kiindulva cselekedjünk. Jó európaiaknak kell lennünk, akik érdekeik szerint szorgalmazzák és segítik az uniós intézmények erôsítését. Partnereknek kell lennünk az Unió közös külés biztonságpolitikájának kidolgozásában. Ugyanakkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy egy Egyesült Államok nélküli, fôképpen pedig egy Egyesült Államokkal szembeni Európai Unió nem mûködôképes és aligha tartható fenn. A magyar külpolitikának tudnia kell, hogy az elkövetkezô évek világgazdasági és világpolitikai történéseit elsôsorban az Európai Unió és az Egyesült Államok egymásrautaltsága határozza meg, de viszonyukban mindig is jelen lesznek a konfliktusok és a rivalizálás is. Az iraki háború meglehetôsen súlyosan érintette ezeknek az egymásra utalt országoknak a kapcsolatait. Tény, hogy az iraki háború kapcsán mind Amerikában, mind Európában kibontakozott egy erôteljes elhidegülés egymás iránt. A kritikák felerôsödtek annak nyomán, hogy nyilvánosságra kerültek a foglyok kínzásával kapcsolatos dokumentumok. Én azonban óvnék attól az elképzeléstôl, amely szerint itt egyszerûen az Amerika és Európa közötti ellentét újabb megnyilvánulásáról van szó. Azt hiszem, nem kell bizonygatni, hogy a politikai elit és a közvélemény mind az Egyesült Államokban, mind Európában erôsen megosztott. Az amerikaiak nem jelentéktelen része ugyanúgy gondolkodik, mint az európai társadalmak nagyobbik része. Nem feledhetjük el, hogy olyan óriási érdekbeli és értékbeli azonosság van Amerika és Európa között, amelyet nem áshat alá az Irak körül kialakult vita. E vita egyik tanulsága éppen az, hogy az érzelmi elhidegülés korántsem egyforma Európa minden országában. Az iraki háború megítélésében Európa is megosztott volt. Megosztottságot tapasztalhattunk az egyes országok között, de a különbözô országok pártjai között is. Mi több, nem úgy festett a dolog, hogy a konzervatív pártoknak merôben másféle álláspontja volt, mint a szociáldemokratáknak vagy a liberálisoknak. Az egyes táborokon belül is eltérô megítélésekkel találkozhattunk. Mindebbôl az a következtetés adódik, hogy a felelôs magyar politika részérôl nagy hiba volna bizonyos amerikai akciók, lépések, külpolitikai filozófiák miatt átértékelni egy szoros partneri viszonyt, amelynek sok szilárd pillére van. Ezek gazdaságiak, politikaiak, társadalmi értékbeliek és korántsem utolsósorban biztonságpolitikaiak. Hiszen igen komoly fenyegetésekkel kell szembenéznünk a mai világban. Gondoljunk a terrorizmusra. A vele szembeni harc közös érdeke Európának és Amerikának. De közös érdek a kereskedelmi és a pénzügyi kapcsolatok fenntartása is, mert a gazdaság mára oly mértékben globalizálódott, hogy ha zavarok következnek be a világ pénzügyeiben, azt mindenki megszenvedi. Magyarországnak egyidejûleg kell szem elôtt tartania a nemzeti, az európai és az atlanti érdekeket. Alapvetô magyar érdek, hogy mind az Európai Unió, mind az Egyesült Államok felül tudjon emelkedni az ellentéteken, a rosszízû rivalizálásokon. Egy hosszú távra gondolkodó, bölcs magyar külpolitika nem a transzatlanti ellentéteket akarja kihasználni, hanem arra törekszik, hogy a lehetôségek szerint harmóniát teremtsen a nemzeti, az uniós és a transzatlanti érdekek között. A transzatlanti együttmûködésért pedig az Unió lojális tagjaként kell munkálkodnunk.

14 EURÓPAI TÜKÖR 2004/4 5 JÚLIUS AUGUSZTUS Közvetlen közelünkben tapasztalhatjuk, hogy az amerikai kormányok stratégiai céljai azért meglehetôs állandóságot mutatnak. Románia egyre több bírálatot kap az Európai Uniótól, amiért nem vagy nem megfelelô ütemben teljesíti a csatlakozási feltételeket. Itt Európában azt is elképzelhetônek tartják, hogy a 2007-re tervezett román felvételbôl semmi nem lesz. Ugyanakkor az is látható, hogy Románia egyre fontosabb stratégiai partnere lesz az Egyesült Államoknak. Elképzelhetô, hogy az Unióba való felvétele éppen az USA nyomására történik majd meg. Tudomásul kell venni, hogy az Egyesült Államok a második világháború óta tevôleges részese az európai politikának. Az 1945 utáni amerikai kormányok nem akarták még egyszer elkövetni azt a hibát, amit elôdeik az elsô világháború után elkövettek. Nincs többé esélye az izolacionista amerikai politikának. Persze elôfordulnak olyan, anekdotába illô esetek, hogy némely kongresszusi tagnak nincsen útlevele, mert nem is akar külföldre utazni. Az USA mértékadó gazdasági, stratégiai, biztonságpolitikai körei azonban nagyon jól tudják, hogy csakis globális szempontok alapján mûködhet az amerikai politika. Ezt nagyon fontos megjegyeznünk. Ha még a Föld legnagyobb hatalmának érdekeit is csak globális módon lehet képviselni, még inkább így van ez egy kis ország esetében. Számunkra ez különösen fontos tanulság. A második világháború után, amikor megtörtént Európa érdekszférákra osztása a Szovjetunió és az Egyesült Államok között, a nyugat-európaiak nagyon pontosan tudták, hogy ôk nem képesek megvédeni az érdekeiket sem külön, sem együttesen. Jóval több, mint történelmi érdekesség, hogy az USA kényszerítette rá Nyugat- Európa országait a Marshall-segély adminisztrációja keretében az elsô olyan kooperációs formák realizálására, amelyekbôl az európai integráció kinôtt. Ugyanúgy nem feledhetô, hogy 1975-ben, amikor Helsinkiben összeült az európai béke- és biztonsági értekezlet, mindenki értelemszerûnek tartotta, hogy azon részt vesz az Egyesült Államok és Kanada. Még a szovjeteknek sem volt ellene kifogásuk, ugyanis tudatában voltak annak, hogy az észak-amerikai jelenlét a modern Nyugat-Európa politikai rendszereinek szerves része. Az USA tehát immáron több mint fél évszázada tevôleges résztvevôje az európai gazdasági, politikai és katonai fejlôdésnek. E tekintetben a Szovjetunió összeomlása sem hozott számottevô változást. Legfeljebb annyiban, amennyiben az Egyesült Államok kivonta Európában állomásozó fegyveres erôinek jelentôs részét. Ám minden lényeges döntésnek részese mindmáig. Az Európai Unió bôvítésének a legelkötelezettebb híve. Ebben persze benne van az a washingtoni törekvés is, hogy az USA egy laza, a nemzeti kormányok szuverenitását lényegében megôrzô Uniót szeretne. Az amerikaiakat nyilvánvalóan befolyásolja az, hogy az Európai Unió még nagyon sokáig nem tud egyetlen államként mûködni. Ismeretes Kissinger szarkasztikus kérdése: Milyen telefonszámot hívjak, ha az Európai Unióval akarok beszélni? Az amerikai magatartásban az a tapasztalat is benne van, hogy amikor egy súlyos európai biztonsági problémát a délszláv kérdést kellett volna megoldani, az Európai Unió teljességgel tehetetlennek bizonyult. De van itt még egy kérdés, amit feltétlenül szóba kell hoznunk, ha Amerika globális szerepét tisztán akarjuk látni. Ez pedig az, hogy az Egyesült Államok úgy globális hatalom, hogy kormányának elsôsorban mégiscsak saját választóira kell figyelnie. Ezért merôben értelmetlen az emberiség általános érdekeire hivatkozva megkérdôjelezni

A LAPOK MÁR KI VANNAK OSZTVA 15 valamilyen amerikai akciót. Az USA kormányát nem a világ, hanem Amerika népe választja. Magyarán: az amerikai kormány éppúgy elsôsorban saját népének felelôs, amiként az Unió Bizottsága és a tagállamok kormányai is. No lám, az ô esetükben ezt természetesnek tartjuk. Egyebek között ebbôl is adódik, hogy egy sereg kérdésben lehetnek ellentétek Amerika és Európa között. Ezekben az ügyekben az európaiaknak ki kell állniuk a saját érdekeik mellett. Már persze, ha képesek egységesen fellépni. Az Egyesült Államok kormánya nem világkormány. De mint a világ egyetlen globális szuperhatalmának kormánya, sokkal több globális érdeket jeleníthet meg, mint más kormányok. Ennek alapján különbséget lehet tenni azok között az amerikai lépések között, amelyek az emberiség közös érdekeinek felelnek meg, és azok között, amelyeket az amerikai kormány mögött álló befolyásos csoportok érdekei motiválnak. A kyotói egyezmény alá nem írása nem globális érdek. A világterrorizmus elleni fellépés viszont az. Nemzeti érdekeinket akkor tudjuk leghatékonyabban hosszú távon is érvényesíteni, ha uniós tagságunk és atlanti orientációnk között tartós összhangot alakítunk ki. HOVANYECZ LÁSZLÓ

16 TÖRZSÖK ERIKA Kiszabadulva a félelem fogságából A szerzô, a neves kisebbségkutató arra keresi a választ tanulmányában, hogy milyen változások lehetségesek hazánknak a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikájában az Európai Unióhoz való csatlakozásunk nyomán. Megállapítja, hogy a Közösség kohéziós politikai tervei kiemelt figyelmet fordítanak a határokon átívelô együttmûködésre. Ez igen komoly lehetôségeket jelent számunkra a határon túli magyarokkal való regionális kapcsolatok bôvítésére, kiteljesítésére. Az utóbbi másfél évtized negatív politikai tapasztalatai alapján azonban számos fontos problémára hívja fel a figyelmet a szerzô. Nem a régiókat kell etnicizálni, hanem az etnikumot regionalizálni. A határon túli magyar kisebbségek helyzete a többség nélkül nem megoldható. Az autonómia nem cél, hanem eszköz. Bibó István hívja fel figyelmünket arra, hogy az ókori szerzôk még nem vesztették el azt az érzéküket, hogy a dolgokat a saját okaikra vezessék vissza. A mai európai közgondolkodás nagymértékben elvesztette ezt az érzékét. Ebben nemcsak a marxizmus a hibás; valószínûleg eredendôen a kereszténység volt az, amelyik a maga ideologizált világmagyarázatával már régtôl fogva rongálta az európai emberiségnek arra való képességét, hogy egyszerû dolgokat a saját okaira vezessen vissza, nem pedig valami különleges sémába akarjon minden áron bepréselni (Bibó István: Az európai társadalomfejlôdés értelme 1971 72. III. kötet 123. oldal). Mi, magyarok is különös képességet mutatunk arra vonatkozóan, hogy az ok-okozati viszonyokkal való szembenézés, az analízis helyett, egy leegyszerûsített világkép sajátos sémáiba préseljük be XX. századi történelmünket. Tagadhatatlan tény, máig nehéz választ adni mennyiben szôtték sorsuk szálait maguk a magyarok, illetve mennyiben határozta meg e történelmet a földrajzi helyzet és a térségbe behatoló nagyhatalmi politika. Meddig terjedt a kiszolgáltatottság és hol kezdôdött, miben állt a magyarok felelôssége saját történelmükért. (Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában.) Ennek a felelôsségnek a vizsgálata nélkül pedig hajlamosak vagyunk eltévedni a jövôre vonatkozó döntéseink kialakításakor. Az antidemokratikus nacionalizmus öröksége Nem vitatható, hogy a megoldandó képlet már a XIX. században sem volt egyszerû. Hiszen, mint Bibó írja: A magyar demokratikus és nemzeti mozgalom hívei úgy képzelték, hogy a demokratikus szabadság egyben a nemzeti egységet is létre fogja hoz-

KISZABADULVA A FÉLELEM FOGSÁGÁBÓL 17 ni a történelmi Magyarország keretén belül. Ezzel akkor nem egy, hanem három nagyon fontos gondolat jelent meg: a demokratikus szabadság gondolata, a nemzeti egység gondolata, és ezek megvalósításának gondolata a történelmi Magyarország keretein belül. Mind a három külön-külön is izgalmas és fontos eszme, de együtt, ebben a térségben a megkésett nemzetállami fejlôdés okán csak vágy és remény volt. Sôt mi több, ez a remény illúziónak bizonyult, mert 1848-ban, midôn a magyar nemzet nagy lendülettel nekilátott annak, hogy függetlenítse magát a Habsburgoktól, szembe találta magát országának más nyelvû nemzetiségeivel... Így a szabadságért harcoló Magyarország egyszerre találta magát szembe az akkori európai reakció hatalmaival és saját elégedetlen nemzetiségeivel, s az eredmény az 1849. évi katasztrófa volt... Ennek a katasztrófának két tanulsága rögzôdött meg a magyar nemzet politikai tudatában: az egyik az volt, hogy Európa Magyarországot függetlenségi harcában cserbenhagyta, a másik tanulság az volt, hogy az idegen nyelvû nemzetiségek a demokratikus szabadságot az elszakadásra fogják felhasználni... Ennek a második tanulságnak a nyomán kezdôdött az a fejlôdés, mely Magyarországot eltávolította a demokratikus ideáloktól, mert az 1848 49. évi katasztrófa nyomában az a félelem rögzôdött meg a magyarokban, hogy a demokrácia összes következményeinek a vállalása a nemzetiségi területek elszakadásához fog vezetni... (Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága). Ettôl kezdve a magyar politikai élet évtizedeken át ennek a félelemnek a foglya volt. Miközben az országban jelentôs gazdasági és társadalmi fejlôdés ment végbe, 1867 az úgynevezett kiegyezés után, a XX. század elejére már megváltozott az ország megítélése külföldön. Az Osztrák-Magyar Monarchián belül Magyarországot mint a népek börtönét, a nemzetiségeket elnyomó hatalmat tekintették. Ahogy gyengült a Monarchia és erôsödött a dualizmuson belül a magyar szerepvállalás, úgy nôtt Magyarországnak ez a nemkívánatos megítélése a világban. A közép-európai térségben ugyanakkor Magyarország nem állt egyedül a rossz döntéssel, a demokratizálás elutasításával. A térség országai A demokrácia összeforrasztó hatásában ki-ki a maga katasztrófája után megcsalódott, s midôn az elé az alternatíva elé kerültek, hogy a demokrácia eszményeihez legyenek-e hûek, vagy területi igényeikhez, akkor habozás nélkül az utóbbit választották... a történeti államterület megtartása érdekében. Lengyelország és Magyarország a kisebbségi elnyomás és elnemzetietlenítés hatástalan eszközeivel kísérleteztek, majd pedig (a II. világháború után) Lengyelország és Csehszlovákia a kisebbségek teljes kitelepítésének az egészen radikális útjára léptek, s immár a demokratikus látszatokat sem ôrzik e vonatkozásban... Mind a három nemzet (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország) az ôt ért súlyos megrázkódtatások hatására abba a lelki állapotba került, hogy úgy érezte, hogy a világgal szemben csak követelni valója van, kötelessége és felelôssége azonban nincsen... A három nemzet közül azonban Magyarország a maga erkölcsi számláját rossz pillanatban és rossz módon nyújtotta be; elôször az 1849 utáni reakció reménytelen ideje alatt, másodszor 1918 és 1938 között... harmadszor pedig (mint tudjuk) 1938 41 között a fasizmus szövetségeseként. (Bibó István: im.) Ugyanakkor megjegyzem,

18 EURÓPAI TÜKÖR 2004/4 5 JÚLIUS AUGUSZTUS hogy 1956 az a történelmi esemény, ami megtöri a magyarság rossz sorozatát. S az 1980-as évek második felétôl, 1989 90-tôl az ország erkölcsi számlájának kiegyenlítése megkezdôdik. Bibó mutat rá arra is, hogy Közép- és Kelet-Európában a nemzeti közösség birtokba vétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódik össze, s ennek következtében az európai politikai fejlôdés szerencsétlen formációját, az antidemokratikus nacionalizmust hozza létre. Ez az antidemokratikus nacionalizmus, máig hol látensen, hol explicit módon befolyásolja az itt élô népek életét, s különös veszélyt jelent akkor, ha a térség országainak egyes politikai elitjei ezt a kormányzati politika szintjén képviselik, jelenítik meg (lásd a 90-es évek dél-szláv háborúja). A történelmi Magyarország szétesése bevallva, bevallatlanul a magyar politikai gondolkodásban máig ható tényezô. Az okokkal való szembenézés hiányának súlyos következményeit nemcsak a két világháború közötti társadalmi és politikai döntések elhibázott sorozata jelzi. Az egymásra rétegzôdô, ki nem beszélt, ki nem beszélhetô események és az újabb és újabb ellenségképek felmutatásával operáló politika (1919 után a trianoni békéért a kommunisták és a zsidók a felelôsek, 1949-tôl az osztályellenség) mérhetetlen károkat okozott, s okoz ma is. Így történhetett meg, hogy úgy érkeztünk el 1990-ben a rendszerváltáshoz, hogy a XX. századi magyar történelem tragikus eseményeinek kezelésére tulajdonképpen semmiféle elképzelésünk nem létezett. Így az európai integráció gondolata és lehetôsége mind a politikában, mind a gazdaságban, mind a Magyarországon kívül élô magyar közösségek életében váratlan, új helyzetet teremtett. Az 1990-es rendszerváltás után A rendszerváltás után, 1990-tôl az egymást követô magyar kormányok próbáltak alkalmazkodni a történelem adta lehetôséghez. A külpolitikának három fô iránya fogalmazódott meg: az európai integráció; a szomszédságpolitika; a határon túli magyarokkal kapcsolatos politika. A 90-es évek elején még nem volt világos, hogy az európai integráció döntô módon meg fogja határozni a másik két irány lehetôségeit is. Az évtized során mindhárom irányban alapvetô változások mentek végbe, melyek többé-kevésbé mindenki számára ismertek. Az alábbiakban elsôsorban a határon túli magyarokkal összefüggésben fogjuk tárgyalni az európai integrációs folyamat következtében kialakuló új helyzetet. Az elsô és legfontosabb változás, hogy szomszéd országonként más és más helyzet alakult ki, aminek egyenes következménye, hogy nem lehet egyetlen, egységes üdvözítô megoldást találni, bár ilyen törekvések menetrendszerûen megjelentek az egymást követô magyar kormányok és a határon túli magyar kisebbségi politikai elitek törekvéseiben is. A nemzetstratégia, az egységes magyar nemzet önmagá-