A betegek jogai, különös tekintettel a pszichiátriai betegek jogaira

Miskolci Egyetem Állam - és Jogtudományi Kar Államtudományi Intézet Alkotmányjogi Tanszék A betegek jogai, különös tekintettel a pszichiátriai betegek jogaira TDK Dolgozat Készítette: Bernáth Bernadett J-404 Konzulens: Dr. Paulovics Anita egyetemi docens 2010 0

Tartalomjegyzék Bevezetés... 3 1. fejezet: Betegjogok... 5 1.1 A betegjogok kialakulása... 5 1.2 Mi is az a betegjog?... 7 1.3 A betegjogok szabályozása... 7 1.3.1 Az egészségügyi ellátáshoz való jog... 8 1.3.2 Az emberi méltósághoz való jog... 8 1.3.3 A kapcsolattartás joga... 8 1.3.4 Az intézmény elhagyásának joga... 9 1.3.5 A tájékoztatáshoz való jog... 9 1.3.6 Az önrendelkezéshez való jog... 9 1.3.7 Az ellátás visszautasításának joga... 10 1.3.8 Az egészségügyi dokumentáció megismerésének joga... 10 1.3.9 Az orvosi titoktartáshoz való jog... 11 1.4 A betegjogok érvényesülése és érvényesítése a gyakorlatban... 12 2. fejezet: A pszichiátriai betegek jogai... 14 2.1 A pszichiátriai betegjogok kialakulása... 14 2.2 Mennyire speciálisak a pszichiátriai betegek?... 15 2.3 A pszichiátriai betegek jogai... 16 2.4 Hogyan kerülhet a beteg pszichiátriai intézetbe?... 17 2.5 A pszichiátriai intézeti kezelés fajtái... 17 2.6 A kötelezõ pszichiátriai kezelés, mint a szabadságkorlátozás egyik eszköze... 19 2.7 A kezelésre kötelezés törvényi feltételei... 21 2.8 A személyes szabadsághoz és biztonsághoz való jog, és a pszichiátriai kezelés 22 2.9 Az embertelen, megalázó bánásmód tilalma és a pszichiátriai gyógykezelés kapcsolata... 23 2.10 A véleménynyilvánítás szabadsága és a pszichiátriai kezelés... 24 2.11 A pszichiátriai betegért való felelõsség kérdése... 25 3. fejezet: A pszichiátriai beteg fizikai korlátozása... 27 3.1 A fizikai korlátozás kialakulása, s annak egyes eszközei... 29 1

3.2 A korlátozások és kényszerítések eredménye... 31 3.3 A pszichiátriai kényszerítõ intézkedés, mint gyilkos dolog... 31 3.4 A fizikai korlátozással kapcsolatos álláspontok... 33 3.5 Dokumentumok és szervezetek a kínzás ellen... 34 3.5.1 Az ENSZ keretében létrejött dokumentumok és szervezetek... 35 3.5.2 Kínzás Elleni Bizottság... 36 3.5.3 Az Európai Tanács munkájának eredményeként megkötött egyezségek és intézmények... 38 3.5.4 Az állampolgári jogok országgyûlési biztosának feladata... 40 3.5.5 Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum... 41 Összegzés... 43 Irodalomjegyzék... 45 2

Bevezetés Dolgozatom témájául a betegjogokat és a pszichiátriai betegek jogának részletesebb kifejtését választottam, különös hangsúlyt fektetve a fizikai korlátozásukra. Úgy gondolom, hogy ez aktuális téma, nemcsak a jog világában, hanem az élet más területén is, legyen az a média vagy csak az egyszerû hétköznapi élet. Sokakat foglalkoztat, hogy mégis hogyan kellene megteremteni egy olyan biztos lábakon álló egészségügyet, mely minden területén megállja a helyét, így a jogszabályok vonatkozásában is. Valljuk be, ez egyáltalán nem könnyû, hiszen annyi mindennek kell megfelelni és olyan sok mindenhez igazodni, hogy a végén lehet, hogy a kitûzött cél már kevésbé válik fontossá, jelentõsége valamennyire elvész. A szabályozáskor természetesen nem kerülhetõ el a jogszabályi alapok lefektetése sem, hiszen mint az élet minden területén, itt is kell, hogy valami rendszer legyen, mert nélküle semmi nem mûködik. Szükség van rá, hogy legyenek alapvetõ szabályok, melyeket be kell tartani és tartatni, s ez alól az egészségügyi kezelések, ellátások sem alkotnak kivételt. Ezzel egyidejûleg nemcsak a kezelés mikéntjére, hanem a kezelésben részt vevõ betegek jogaira is nagy hangsúlyt kell fektetni. Manapság sok egyéb probléma is adódik az egészségügyben, így amennyire csak lehet, szükség van a cselekvések kordában tartására is. A betegek az egészségügyi ellátás során csak az egyik jelentõs csoport a sok közül, kiknek jogai kiemelkedõ jelentõségû szabályozást érdemelnek. De õk sem alkotnak egységet, hiszen vannak olyanok, kiknek állapotára tekintettel további speciális szabályok bevezetésére van szükség. Ilyenek a pszichiátriai betegek is. A dolgozatomban elõször a betegek jogaival foglalkozom. Felvázolom, hogyan alakultak ki, mik voltak azok az esetek, melyek életre hívták szabályozásukat, majd az 1997. évi CLIV. törvény alapján bemutatom a legfontosabb betegjogokat, hogy azok hogyan épülnek fel, mit foglalnak magukban. Végül megnézem, hogy ezen jogok a gyakorlatban hogyan érvényesülnek, hogyan érvényesítik õket. Ezek után térek rá a pszichiátriai betegek jogainak részletesebb kifejtésére. Elõször itt is a kialakulási folyamatot mutatom be, majd szintén a törvény rendelkezéseit veszem alapul. Mindezek után pedig különbözõ jogokkal vetem össze, hogy ezen jogok a 3

pszichiátriai betegek vonatkozásában hogyan érvényesülnek, érvényesülnek-e egyáltalán, melyek azok a téveszmék, melyek esetleg befolyásolják a jogi háttért. Végül a betegek fizikai korlátozásának eseteit, annak lehetõségeit, módszereit próbálom meg bemutatni jogeseteken keresztül. Remélem dolgozatom végül egy önálló képet alkot majd ezen jogterületrõl, s esetleg felkelti mások érdeklõdését is a téma iránt. 4

1. fejezet: Betegjogok 1.1 A betegjogok kialakulása A betegjogok kialakulásának útja nem volt a legegyszerûbb. Sok eseménynek kellett megtörténnie ahhoz, hogy végül jogszabályi formában megjelenhessenek. Az egyik legfontosabb állomás egy 1914-es eset a Mary Schloendorff kontra New York-i kórház ügy. 1 A felperes Mary Schloendorffnál rostdaganatot diagnosztizált az orvos. Mivel a daganat rosszindulatú volt, figyelmen kívül hagyta Mary beleegyezését, s elvégezte az operációt. Akkor a bíróság testi sértésként kezelte a történteket. Az ügyet tárgyaló Cardozo bíró megírta véleményét az üggyel kapcsolatban. Ebben kifejtette, hogy minden embernek joga van ahhoz, hogy eldöntse, mit tesz a saját testével. Ha pedig a sebész, aki az operációt végzi, nem veszi figyelembe ezt, akkor felelõsségét a testi sértés egyik kategóriája szerint kell megállapítani. Azonban ez alól van egy kivétel, mégpedig akkor, ha a beteg öntudatlan állapotban van, és azonnali beavatkozás szükséges, ugyanis ilyen esetben nem áll fenn elegendõ idõ arra, hogy beszerezzék a beteg beleegyezését. A felperes azonban nem az operációt végrehajtó sebészt perelte be, hanem a kórházat. A bíróság ugyanakkor kimondta, hogy az állami kórházak esetében a kórház nem tartozik felelõsséggel alkalmazottaiért. Majd következett az 1946-47-es,,orvosper, ami a náci orvosok holokausztban végzett tevékenységét tárgyalta. Robert H. Jackson amerikai bíró a vád nevében ezeket mondta:,,a bûnök, amiket elbírálunk vagy büntetünk vagyunk hivatva, oly ördögien kiterveltek, megfogalmazottak, oly gyûlöletesek és pusztítóak voltak, hogy civilizációnk nem engedheti meg azok ignorálását, mert megismétlõdésüket nem élné túl. A bíróság a hippokratészi esküt nem találta elegendõnek az orvosi kísérletek alanyainak a védelmét illetõen. Egy kísérleti alanyok emberi jogainak védelmét szolgáló külön kódex létrehozását látta szükségesnek. Így megfogalmaztak 10 elvet, melynek középpontjában a kísérleti alany állt, így jött létre a Nürnbergi kódex, mely örökre megváltoztatta az embereken végzett orvosi kísérletek gyakorlati alkalmazását. 2 1 http://en.wikipedia.org/wiki/schloendorff_v._society_of_new_york_hospital (letöltve: 2010. május 16.) 2 http://www.matud.iif.hu/06apr/08.html Pasternák Alfréd Holokauszt és Bioetika (letöltve: 2010. május 16.) 5

A következõ eset, mely szintén befolyással volt a betegjogok kialakulására az un. Salgo-ügy volt 1957-ben, ahol a megfelelõ tájékoztatás hiánya miatt állt be a probléma. Ebben az esetben ugyanis egy 55 éves járási nehézségekkel küzdõ betegen végeztek aortamûtétet, melynek következtében mindkét lábára lebénult. Kiderült a per során, hogy a mûtét az elõírásoknak megfelelõen zajlott le, a beteg beleegyezése is megvolt, azonban a mûtét egyes kockázataival nem volt tisztában. A bíróság ezért elmarasztalta az orvost, de nem a mûhiba által okozott,,kár, hanem a megfelelõ tájékoztatási kötelezettség elmulasztása miatt. Egy másik hasonló a Truman kontra Thomas ügy (1980), amelyben a kezelõorvos Truman asszonynak felajánlotta az un.,,pap smear teszt alkalmazását rákbeteg gyermekén, a nõ azonban ezt visszautasította s a gyermek nem sokkal késõbb meghalt. Késõbb kiderült, hogy a teszt lehet, hogy segítette volna a gyermek gyógyulását. Így a nõ a perben azért tette felelõssé az orvost, mert számára a szükséges tájékoztatást nem adta meg. 3 Mindezek után 1973-ban az USA-ban szabályzásra kerültek a betegjogok, de valójában ezután hoztak létre egy kiemelkedõ dokumentumot, mely késõbb számos ország törvényalkotásában jelentõs szerepet játszott a betegjogok terén. Így volt ez nálunk is, hiszen az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl számos rendelkezését alkalmazza. Ez pedig az 1981-es WHO (Egészségügyi Világszervezet) lisszaboni deklarációja, más néven,,a betegek jogainak deklarációja. Ez a dokumentum megfogalmaz számos alapvetõ betegjogot, többek között, hogy: - a beteg szabadon választhasson orvost - a betegnek joga van ahhoz, hogy megfelelõ tájékoztatás után bizonyos kezelések elvégzését elfogadja vagy elutasítsa - a beteg elvárhatja az orvosától, hogy minden orvosi és személyes adatát titkosan kezelje - a betegnek joga van az emberhez méltó halálhoz - a betegnek joga van a lelki vagy morális vigaszhoz, de el is utasíthatja azt. Mindezeken kívül a dokumentum alapvetõnek tekinti a tájékoztatással kapcsolatos szabályozást, így ezen a téren egy 3-as modellt épített ki: 1. eltitkolás: ha a beteg nem kívánja megtudni, hogy milyen betegségben (is--) szenved, akarata ellenére nem lehet a tudtára hozni 3 http://www.ajk.elte.hu/tudomanyosprofil/kiadvanyok/elektronikus/seminarium/est quam/ PankerMaria- Szervatultetesek.pdf (letöltve: 2010. május 16.) 6

2. teljes körû tájékoztatás: mindenféle, még a legcsekélyebb információt is a beteg tudomására hoznak, viszont a beteg, ha úgy szeretné, lemondhat errõl a jogáról 3. egyénre szabott tájékoztatás: elõkészítik és megteremtik a tájékoztatás környezetét, a teljes informálást ilyen formában nyújtják a beteg részére. 4 1.2 Mi is az a betegjog? Elõször is tisztáznunk kell, hogy mit értünk a betegjog fogalma alatt. Betegjog mindazon jogosultságoknak az összessége, amelyek az igénybe vevõ személyt megilletik az egészségügyi ellátás alatt, függetlenül attól, hogy az adott ellátást igénybe vevõ személy betegsége vagy más okból kifolyólag kerül kapcsolatba az egészségügyi ellátással (pl. szûrõ vizsgálatok). Alkotmányunk az egészséghez való jogot, mint alkotmányos jogot deklarálja, míg az egészségügyi ellátáshoz való jog a hatályos Egészségügyi Törvényben kerül szabályozásra. Ez a törvény az Amszterdami Nyilatkozat szellemében készült el, így megfelel az Európai Uniós szabályozásoknak is. Az Egészségügyrõl szóló törvény számos esetben tartalmaz általános megfogalmazást. A törvény ezáltal biztosít lehetõséget a szakmai szabályok és követelmények érvényre juttatásához. Ezek a tudomány mindenkori állását tükrözõ, és bizonyítékokon alapuló orvoslás szabályai, amelyek hiányában, a módszertani útmutatókban közzétett szabályokon, szakmai irányelvek vagy módszertani útmutatók hiányában, a széles körben elfogadott szakirodalomban közzétett véleményen alapulnak. Szabályozásra került ezen felül még a gyakorlásának feltétele is. (Ennek megfelelõen rögzítik a betegek és egészségügyben dolgozók jogait és kötelezettségeit is.) 5 1.3 A betegjogok szabályozása Az 1997. évi CLIV. Törvény az egészségügyrõl tartalmazza az alábbi betegjogokat, melyeket az egészségügyi szolgáltatáskor biztosítani kell. Azt, hogy ki minõsül betegnek, a törvény fogalom meghatározásai között megtalálhatjuk. Ezek szerint betegnek minõsül az a személy, aki egészségügyi ellátást igénybe vesz, vagy pedig abban részesül. 6 4 http://www.google.hu/#hl=hu&q=1946.+n%c3%bcrnbergi+k%c3%b3dex+betegjogok&aq=f&aqi=&aql =&oq=&gs_rfai=&fp=aa0ef7af4fff3e80 (letöltve: 2010. május 16.) 5 http://daganatok.hu/betegjogok-es-a-beteg-kotelezettsegei/mit-takar-a-betegjog-fogalma (letöltve: 2010. március 31.) 6 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 3. cím, 3. / a 7

1.3.1 Az egészségügyi ellátáshoz való jog Sürgõs szükség esetén az életmentõ, illetve súlyos vagy maradandó egészségkárosodás megelõzéséhez való jog alapvetõ emberi jog, annak igénybevétele semmilyen módon nem korlátozható. Ugyancsak alapvetõ joga van a betegnek a szenvedés csökkentéséhez. A beteg jogosult az állapota által szakmailag indokolt szintû egészségügyi szolgáltató és - amennyiben jogszabály kivételt nem tesz - a választott orvos egyetértésével az ellátását végzõ orvos szabad megválasztásához, ha az ellátás szakmai jellege, az ellátás sürgõssége, illetõleg az igénybevételének alapjául szolgáló jogviszony ezt nem zárja ki. (A törvény rendelkezik még a várólistára helyezés szabályairól is.) 7 1 3.2 Az emberi méltósághoz való jog Az egészségügyi ellátás során a beteg jogosult arra, hogy vele tisztelettel és megbecsüléssel bánjanak, személyhez fûzõdõ jogait tiszteletben tartsák. Az egészségügyi ellátás során a betegen kizárólag a vizsgálatához és a gyógykezeléséhez szükséges beavatkozások végezhetõk el. Mindemellett a beteg személyes szabadsága ellátása során kémiai, fizikai, biológiai vagy egyéb törvényben meghatározott módszerekkel vagy eljárásokkal sürgõs szükség esetén, vagy a beteg vagy mások testi épsége és egészsége védelmének érdekében korlátozhatóak. (Mindezen korlátozó eljárások alatt a beteg állapotát és szükségleteit rendszeresen kell ellenõrizni.) 8 1.3.3 A kapcsolattartás joga A beteg azon joga, hogy kifejezett rendelkezésével megtilthassa, hogy róla bárkinek felvilágosítást adjanak, illetõleg nyilvános módon feltüntessék hol került elhelyezésre. Továbbá a beteget megilleti a vallási meggyõzõdésének megfelelõ egyházi személlyel való kapcsolattartásnak és általában vallása szabad gyakorlásának a joga. Bizonyos esetekben arra is lehetõséget biztosít az egészségügyi törvény, hogy a kórházi ellátás során a hozzátartozó végig a beteg mellett tartózkodhasson súlyos 7 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 6 9. 8 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 10. 8

betegek, gyermekek, illetve szülõ nõk esetén. (Ezek mellett jogosult még saját tárgyainak, ruháinak használatára, igénybe vételére is.) 9 1.3.4 Az intézmény elhagyásának joga A törvény kimondja, hogy a beteg jogosult az egészségügyi intézmény elhagyására, ha ezzel mások életét, és testi épségét nem veszélyezteti. A törvény a betegnek ezt a jogát csak meghatározott speciális esetekben tartja korlátozhatónak. 10 (Törekedni kell arra, hogy a beteg elõzetesen jelentse be szándékát, de õt erre kényszeríteni nem lehet.) 1.3.5 A tájékoztatáshoz való jog A törvény a betegek alapvetõ jogává teszi, hogy egészségi állapotukról általános jelleggel folyamatosan tájékoztatást kapjanak. Ezen túlmenõen a beteget az egyes beavatkozások megkezdése elõtt az egészségi állapotával kapcsolatos minden lényeges körülményrõl tájékoztatni kell, mert a megfelelõ tájékozottság képezi alapját a beteg egészségi állapotával kapcsolatos döntéseinek. 11 (A cselekvõképes beteg mindezekrõl lemondhat, kivéve, ha betegségének természetét ismerni kell ahhoz, hogy megfelelõ s állapotának kedvezõ döntést tudjon hozni.) 1.3.6 Az önrendelkezéshez való jog A beteget megilleti az önrendelkezéshez való jog. Bizonyos törvényben meghatározott kivételektõl eltekintve, õ döntheti el, hogy a javasolt beavatkozásokat rajta elvégezzék vagy nem. A beleegyezésének mindennemû kényszertõl, fenyegetéstõl, megvesztegetéstõl mentesnek kell lennie, és megfelelõ szakmai tájékoztatáson kell alapulnia. A beleegyezést bármikor vissza lehet vonni. Arra is lehetõséget ad a törvény, hogy a beteg megjelöljön egy felnõtt személyt, mintegy helyettes döntéshozót, aki jogosult lesz a beleegyezés vagy a visszautasítás jogát gyakorolni. (A helyettes döntéshozó kinevezésének vannak formai követelményei is.) Ha a beteg cselekvõképtelen és nem nevezett ki senkit döntéshozónak, akkor a törvényben meghatározott sorrendet betartva, az ott megnevezett személyek jogosultak a beteg helyett a döntés meghozatalára. 9 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 11. 10 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 12. 11 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 13-14 9

Mindig a beteg egészségi állapotának leginkább kedvezõbb döntést kell választani. Ha a beteg olyan kezelést utasít vissza, aminek elmaradása esetén súlyos vagy maradandó károsodás következhet be, akkor az erre vonatkozó elutasítást írásba kell foglalni. Felnõtt, s belátási képességének birtokában lévõ személy visszautasíthat életmentõ vagy élethosszabbító mûtétet is. Ezt azonban csak akkor teheti, ha olyan gyógyíthatatlan betegségben szenved, ami rövid idõn belül halálhoz vezet. A törvény arra is lehetõséget ad, hogy a beteg olyan esetekre elõre rendelkezzen, amikor állapota miatt ezt már nem fogja tudni megtenni. Ilyenkor készítik el az un. élõ végakaratot. Ezt közjegyzõnek kell okiratba foglalnia, majd ezt kétévente meg kell újítani. A betegnek mindezek mellett joga van arra is, hogy halála esetén rendelkezzen a holttestét érintõ beavatkozásokról. 12 1.3.7 Az ellátás visszautasításának joga A törvény a cselekvõképes beteg számára biztosítja az ellátás visszautasításának jogát. Abban az esetben, amennyiben a beteg egészségi állapotában az ellátás elmaradása esetén súlyos vagy maradandó károsodás következne be, a beteg az ellátást csak meghatározott alaki kötöttségekkel megtett nyilatkozatban utasíthatja vissza. A törvény a gyógyíthatatlan betegségben szenvedõ cselekvõképes beteg számára meghatározott kivételekkel biztosítja azt a jogot, hogy életmentõ vagy életfenntartó beavatkozást visszautasítson. Ebben az esetben a törvény meghatározza azokat az eljárási garanciákat, amelyek biztosítják azt, hogy a beteg önrendelkezési jogát döntése következményeinek tudatában gyakorolta. 13 (Ha azonban kétség merülne fel, akkor a beteg késõbb tett személyes nyilatkozatát kell figyelembe venni, ennek hiányában életfenntartó vagy életmentõ beavatkozás elvégzéséhez szükséges beleegyezést vélelmezni kell.) 1.3.8 Az egészségügyi dokumentáció megismerésének joga A tájékoztatáshoz való jogosultsággal összefüggésben a törvény kiemelten nevesíti az egészségügyi dokumentáció megismerésének jogát. A beteg jogosult továbbá az általa hiányosnak vagy pontatlannak vélt dokumentáció kiegészítésének vagy kijavításának a kezdeményezésére is. Az egészségügyi ellátásban résztvevõ személyek a beteg ellátása során tudomásukra jutott egészségügyi és egyéb személyes adatait bizalmasan kötelesek kezelni, és csak az arra vonatkozó jogszabály, hatósági határozat vagy a beteg 12 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 15-19. 13 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 20-23. 10

nyilatkozata által feljogosított személyekkel jogosultak közölni. Ha a betegrõl készült dokumentáció nemcsak a beteg, hanem más személy magántitok-védelméhez való jogát is érinti, akkor a beteg csak a rá vonatkozó részek tekintetében gyakorolhatja betekintési s egyéb jogosultságát. Részletes szabályokat az adatok zártan kezelésrõl, és egyéb védelmi intézkedésrõl külön törvény állapít meg. 14 1.3.9 Az orvosi titoktartáshoz való jog Az egészségügyi ellátásban résztvevõ személyeknek, az ellátás során tudomásukra jutott egészségügyi és személyes adatokat bizalmasan kell közölniük, és azokat, csak arra jogosultakkal közölhetik. A betegnek joga van arról nyilatkozni, hogy betegségérõl kiknek adható felvilágosítás vagy kiket zár ki teljesen annak megismerésébõl. Joga van ahhoz, hogy vizsgálata és kezelése során csak olyan személyek legyenek jelen, akiknek jelenléte és részvétele az eljárásban szükséges. A betegnek joga van arra, hogy a vizsgálatok és kezelések olyan körülmények között történjenek, hogy õt a beleegyezése nélkül mások ne láthassák, és ne hallhassák, kivéve, ha sürgõs és veszélyeztetett állapota miatt ez elkerülhetetlen. Fekvõbeteg gyógyintézetbe történõ helyezése esetén pedig joga van ahhoz, hogy megnevezze, vagy éppen kizárja azokat a személyeket, akiket egészségi állapotáról tájékoztatni kell. 15 Természetesen a betegeknek nem csak jogaik, hanem kötelezettségeik is vannak, melyek az alábbiakban foglalhatóak össze. Amennyiben a beteg beleegyezési jogát gyakorolva az egészségügyi ellátás igénybevétele mellett döntött, köteles az egészségügyi ellátást a vonatkozó jogszabályok és az intézményi rend keretei között igénybe venni. A beteget ellátása során az ellátását végzõ egészségügyi dolgozóval való együttmûködési kötelezettség terheli. Ennek értelmében a törvény meghatározza azokat a kötelezettségeket, amelyeket a betegnek az együttmûködés keretében teljesítenie kell. (Ezen felül még a beteg jogainak gyakorlása során tisztelettel kell lennie a többi beteg jogainak gyakorlása is.) 16 14 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 24. 15 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 25. 16 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 26-27. 11

1.4 A betegjogok érvényülése és érvényesítése a gyakorlatban Az egészségügyi törvényt a megszületése óta sok bírálat érte. A jogszabály valójában a betegek jogaival foglalkozik részletesebben, míg az orvosok és ápolók jogai a háttérbe szorulnak, a betegjogi képviselõ intézményére pedig még nincs eléggé felkészülve társadalmunk. Az egészségügyi dolgozók is sérelmezték, hogy az õ védelmük a törvényben nincs biztosítva. Ennek kiküszöbölésére már több kísérletet is tettek, de a törvény vitatott intézkedéseit az Alkotmánybíróság mindig kiiktatta. A különbözõ felgyülemlett jelentések és ajánlatok vezettek végül a törvény 2002-es módosításához. A fõ probléma az, hogy a törvényben sok helyen hiányoznak a jogszabály megvalósulásához szükséges feltételek, valamint a jogszabály kikényszeríthetõsége konfliktushoz vezethet. Nincsen például megfelelõen meghatározva a tájékoztatás mikéntje, nincsen konkrétan részletezve a kapcsolattartás joga és e jog gyakorlásának a korlátai. Ezeket a jogokat ugyanis nem elég csak deklarálni, hanem azoknak tényleges megvalósulását is biztosítani kell, hiszen be kell látnunk, hogy máshogy érvényesülnek a betegjogok papíron, mint ahogyan tényleges alkalmazásuk során elõfordulnak, sõt az is elõfordulhat, hogy tényleges alkalmazásuk nem megvalósíthatóak az orvosi gyakorlatban. Magyarországon a gondozás, ellátás és ápolás tárgyi feltételei majdnem mindenhol elég szegényesek, sok helyen elmaradnak a jogszabályban foglaltaktól. Ilyen lehet például, amikor a kapcsolattartás jogát az egészségügyi intézmény mûszaki és infrastrukturális feltételeinek függvényében nem lehet érvényesíteni és ilyenkor megoldhatatlan a korlátozás nélküli látogatás. A szabad orvos- és kórházválasztás joga is elméletben biztosított, de ma már ehhez is sok komplikáció fûzõdik. A Betegjogi Koordinációs Tanács statisztikájából folyó adatok és egyéb felmérések azt mutatják, hogy külföldön és hazánkban is a legnagyobb probléma a tájékoztatással, vagyis inkább annak hiányával és az emberi méltóság megsértésével van. A nem megfelelõ tájékoztatás és a beteg méltóságának megsértése elégedetlenséghez vezethet, sõt a tájékoztatás megsértése komoly jogi problémákhoz is vezethet. Ezek tehát a gyakorlatban elõforduló leggyakoribb problémák. Személyes véleményem és tapasztalatom szerint csak azt tudom mondani, hogy a betegek sokszor nincsenek tisztában azzal, hogy milyen jogaik is vannak, nem tudják, mit tehetnek meg egy adott szituációban és mit nem. Ezen a helyzeten a jövõben mindenképpen változtatni kellene. Mindezeken felül az egészségügyi törvény kimondja, hogy a beteget tájékoztatni kell a jogairól, valamint betegjogi képviselõ elérhetõségérõl, a panasztételi és az etikai 12

bizottsághoz fordulás jogáról már az intézménybe történõ felvételkor, ám a gyakorlatban ez az esetek legnagyobb többségében elmarad. A betegjogok körében meglehetõsen nagy a bizonytalanság. A kórházak sok esetben azt sem tudják, mit jelent a kezelés visszautasításának a joga. A betegek pedig sokszor azt nem tudják, hogy ha van valamilyen problémájuk az egészségügyi ellátással kapcsolatban, akkor kihez forduljanak. Egyaránt szükséges, hogy a beteg és az orvos is ismerje az egészségügyi törvény vonatkozó elõírásait, szabályait, rendelkezéseit, mert ezek nélkül a jogok és kötelezettségek gyakorlati alkalmazásának a helyessége nehezen megvalósítható. Hiszen csak az a beteg, aki tisztában van a jogaival és kötelezettségeivel tud aktívan részt venni a kezelési folyamatban, és csak az az orvos tudja a beteget hatékonyan gyógyítani és támogatni, aki szintén minden téren tudja jogait és kötelezettségeit. 17 A panaszok nagy része még mindig a kommunikációs problémákra vezethetõ vissza, ami egy egyszerû beszélgetéssel megoldható lenne, hiszen a betegek, orvosok és hozzátartozók is megnyugszanak, ha elmagyarázzák nekik, hogy mi történt, sok esetben elég egy egyszerû bocsánatkérés. Az átlagember nem tudja megítélni, hogy az orvosa mennyire jó szakember, azt sem tudják megítélni, hogy az orvostudomány jelenkori állásának megfelelõen kezelik-e õket, sõt a legtöbb esetben azt sem tudják objektíven megítélni, hogy az orvosok mennyire figyelmesek hozzájuk, kellõképpen meghallgatják-e panaszaikat. Szerencsére manapság már vannak az orvosi egyetemeken kommunikációs részlegek, és a felmérések ki is mutatták, hogy a kommunikációban jártas orvosok betegei gyorsabban gyógyulnak és elégedettebbek is. Összefoglalva az mondható el, hogy sok még a tennivaló a jövõben a magyar egészségügyben, de a legfontosabb talán az, hogy az egészségügyi szolgáltatók és betegek a betegjogi képviselõkkel együttmûködve egy olyan rendszert hozzanak létre, amelynek a célja a betegjogok minél erõteljesebb érvényesítése. 17 www.szoszolo.hu/06tanulmanyaink/230514.bjogokervgyak.htm (letöltve: 2010. április 20.) 13

2. fejezet: A pszichiátriai betegek jogai 2.1 A pszichiátriai betegjogok kialakulása A pszichiátriai gyógykezelésrõl és a pszichiátriai betegek jogairól Magyarországon az egészségügyi törvény rendelkezik. A 70-es és 80-as években Nyugat-Európa országaiban kódexeket alkottak a pszichiátriai betegek kezelésérõl. Erre alapozva késõbb egységes törvényben szabályozták a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatos egészségügyi, jogi, büntetõjogi és polgári jogi kérdéseket. Mint tudjuk a pszichiátriai betegség kényszerintézkedés alapjául szolgálhat, mindez pedig érintheti a betegnek a cselekvõképességét és beszámíthatóságát. Ez kitüntetett szerepet kap e jogi szabályozás tekintetében, hiszen olyan rendszer kialakítására van szükség, amely összhangban áll a nemzetközileg elfogadott demokratikus jogelvekkel, s úgy határozza meg a betegellátás intézményi struktúráját, hogy közben egyenlõséget biztosít a gyógykezelteknek is. Több országban ezt a jogi megoldást követték. A kor szellemével haladó törvényt alkottak Oroszországban, majd Lengyelországban is. Magyarországon a Magyar Szociálpszichiátriai Társaság egyik munkacsoportja készített el egy tervezetet a pszichiátriai ellátás törvényi szabályozásáról, s ezt számos szakmai vita után végül 1991- ben benyújtották a Népjóléti Minisztériumnak. A Minisztérium képviselõi a tervezet tartalmát nem vitatták, de az önálló törvényalkotásra való szükségességével nem értettek egyet, így tehát ilyen formában a javaslatot elvetették. 1997. elejére elkészült az új egészségügyi törvény tervezete, mely X. fejezetében tárgyalja a pszichiátriai betegek gondozásához és gyógykezeléséhez kapcsolódó kérdéseket. E fejezet olyan szabályozásra tett kísérletet, mely törvényes garanciákhoz köti a kényszerintézkedések elrendelését, és biztosítja a betegek számára a gyógykezeléshez fûzõdõ jogokat. Azonban mint tudjuk, jelentõs lépéseket tettek elõre, de mégsem voltak elég következetesek, mert a betegjogok tekintetében nem tudták megteremteni a pszichiátriai betegeknek a törvény elõtti egyenlõségét a többi beteggel. Ezek a hiányosságok részben azért vannak jelen, mert az egészségügyi törvény keretein belül szinte lehetetlen megoldást találni erre a jelentõs problémára. 18 18 Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól, FUNDAMENTUM / 1997. 1. szám, 113. o. 14

2.2 Mennyire speciálisak a pszichiátriai betegek? Alapesetben minden beteg esetén tájékozott beleegyezésnek kell érvényesülnie, hiszen a beteget csakis akkor részesíthetik pszichiátriai kezelésben, ha megfelelõ tájékoztatás után abba szabadon beleegyezett. Azonban a pszichiátriai betegek esetén ettõl az elvtõl gyakran eltérnek, és a beteget akarata ellenére is kezelésben részesíthetik. Ezen felfogás szerint tehát a pszichiátriai betegek mások, mint a többiek, és ez a,,másság indokolhatja esetükben a nem-önkéntes gyógykezelést. Meg kell azonban határoznunk, hogy ez a másság miben nyilvánul meg, miben állhat fenn, és hogy valóban radikális mértékben különböznek-e más betegektõl. Az egyik sokszor elhangzó érv a pszichiátriai betegekkel való eltérõ bánásmód alkalmazására az, hogy a pszichiátriai betegek veszélyesek vagy valamilyen veszélyforrást jelentenek a körülöttük élõ emberekre nézve. Ez azonban nem mindig igaz, sõt a legtöbb esetben nem áll fenn, hiszen általában véve nem veszélyesebbek bármely más betegtõl. Az, hogy egy pszichiátriai beteg veszélyes-e, egyénileg, hosszas vizsgálatok után lehet eldönteni, és nem szabad abból a felfogásból kiindulni, hogy a pszichiátriai betegek általában veszélyesek, vagy, hogy veszélyesebbek másoknál. Azonban itt érdemes kiemelni, hogy a szakirodalom magatartásuk szerint két csoportba sorolja a pszichiátriai betegeket, ennek megfelelõen találkozhatunk veszélyeztetõ magatartású és közvetlen veszélyeztetõ magatartású betegekkel. 19 A veszélyeztetõ magatartásról akkor beszélhetünk, amikor a beteg pszichés állapotának zavara miatt a mások vagy akár a saját életére, egészségére, testi épségére is veszélyt jelenthet, de a megbetegedés jellegére tekintettel nem indokolt a sürgõs gyógykezelésbe vétel. A beteg magatartása pedig akkor közvetlenül veszélyeztetõ, amikor pszichés állapotának akut zavara következtében mások vagy saját életére, egészségére, testi épségére közvetlen és súlyos veszélyt jelent. A másik érv a XIX. századra vezethetõ vissza, mely szerint a pszichiátriai betegeknek nincs meg a kezelésükkel kapcsolatos döntéshez szükséges belátási képességük, azaz ebbõl a szempontból nézve cselekvõképtelenek. Ma azonban, már ezt az álláspontot nem fogadjuk el, hiszen számos vizsgálat bebizonyította, hogy a pszichiátriai betegség legtöbbször nem csökkenti a beteg belátási képességét, valamint azokban az esetekben, amikor valamilyen mértékben csökkenti is, nem feltétlenül csökkenti éppen a 19 Polecsák Mária: A betegek jogai. Vince Kiadó Kft., Budapest, 1999. 119. o. 15

kezeléssel kapcsolatos belátási képességét. Így tehát a pszichiátriai betegeknél is ugyanabból kell kiindulni, mint bármely más betegcsoport esetében: fel kell tételeznünk a belátási- és cselekvõképességüket mindaddig, amíg ennek ellentéte be nem bizonyosodik. 20 Mindezek szerint tehát nem szabad csupán a pszichiátria betegeket akaratuk ellenére azzal az érveléssel kezelésben részesíteni, hogy veszélyesebbek, vagy belátási képességük kevesebb, mint más betegnek, hiszen ez nem biztos, hogy mindenkor megállná a helyét. 2.3 A pszichiátriai betegek jogai Azokat a személyeket, akik pszichiátriai betegségben szenvednek, ugyanúgy megilletik az általános betegjogok, mint bárkit a társadalomban. Az õ speciális helyzetük azonban szükségessé tette, hogy az Egészségügyrõl szóló törvényben külön jogokkal is rendelkezzenek. Ezt a törvény három részre tagolja: 21 1. A pszichiátriai beteg jogosult arra, hogy gyógykezelése lehetõleg családi vagy lakókörnyezetében folyjék le. Ha a beteg körülményei lehetõvé teszik, és sem a bíróság sem pedig az intézet orvosai nem látják akadályát ennek, akkor ezt a beteg részére lehetõvé kell tenni. Ha azonban semminemû javulás nem mutatkozik, akkor ezt akár kötelezõ intézkedésekkel is meg lehet szüntetni, bár erre általában ritkán kerül sor. 2. A pszichiátriai betegnek joga van arra, hogy gyógykezelése az állapotának megfelelõ és a többi beteg biztonságát védõ, a lehetõ legkevésbé hátrányos és kellemetlen módszerrel folyjék le. Nem lehet tehát a beteget oly módon kezelni, hogy az más betegek egészségét, biztonságát, jogait sértse vagy korlátozza. A beteg nem kaphat olyan gyógykezelést, mely rá nézve inkább hátránnyal mintsem elõnnyel járna, a lehetõségeknek megfelelõ legkevésbé kellemetlen kezelési módot kell választani. 3. A pszichiátriai beteg jogosult arra, hogy a gyógykezelése során korlátozó, vagy kényszerítõ intézkedés alkalmazására, valamint a korlátozó feltételek között elhelyezésére csak feltétlenül indokolt esetben, és önmaga vagy mások veszélyeztetése esetén kerüljön sor. 20 Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest, 2007. 405-406. oldal 21 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, X. fejezet, 1. cím, 190., a-c pont 16

2.4 Hogyan kerülhet a beteg pszichiátriai intézetbe? 1876-ban a pszichiátriai intézetben történõ beutaláshoz az ön- és közveszélyes elmebetegség megállapítása volt szükséges. Késõbb ez az alapul szolgáló állapot kóros elmeállapotra változott. A hatályos szabályozás a pszichés állapot zavaráról beszél, valamint a betegek magatartásának a már fent említett két súlyossági fokozatát különbözteti meg. Maga a pszichés állapot zavara a betegek legnagyobb többségénél jelen van. Ide sorolhatóak azok az enyhébb panaszok, tünetek, melyekkel nem fordulnak orvoshoz, de ide tartoznak azok a legsúlyosabb nyugtalansággal, zavartsággal járó esetek is, melyeknek veszélyeztetõ jellege miatt van szükség az intézeti kezelésre. Ha a pszichés zavar akut formában jelentkezik a betegnél, s ha az ennek következményeként fellépõ veszélyeztetõ állapot közvetlen és súlyos veszélyt jelenthet, akkor az adott magatartás megállapítása sürgõs intézkedést követel meg. 22 Maga a pszichiátriai intézeti gyógykezelésbe vétel a kórházi, klinikai fekvõbeteg osztályokra történõ felvétellel történik meg. Így tehát a pszichiátriai gyógykezelés lehet önkéntes, sürgõsségi és kötelezõ. (Az ilyen osztályokra történõ felvételt, majd az ezt követõ gyógyszerkezelést is nemperes eljárásban bírósági intézkedések kísérik egy független igazságügyi pszichiáter bevonásával.) 2.5 A pszichiátriai intézeti kezelés fajtái 1. Az önkéntes beteg A kezelésre önként vállalkozó beteg nagyobb eredményre számíthat, és a gyógykezeléshez fûzõdõ jogaival is szabadabban rendelkezhet. 23 Így a cél mindenképpen az, hogy a mentális zavarokkal küzdõk minél elõbb és önként keressenek segítséget. Fontos azonban itt megjegyezni, hogy ha cselekvõképtelen a beteg vagy pedig a beteg törvényes képviselõje kéri az intézeti gyógykezelést, akkor az intézet vezetõjének értesítése nyomán a bíróság kiszáll és megvizsgálja, hogy a kezelés feltételei fennállnak-e. Ez az eljárás olyan veszélyeket akar kizárni, amikor egy idõs, zavart állapotú beteg, akit 22 Polecsák Mária: A betegek jogai. Vince Kiadó, Budapest, 1999. 120. o. 23 Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól. FUNDAMENTUM / 1997. 1. szám, 115. oldal 17

hozzátartozója beszállít a kórházba, olyan önkéntes nyilatkozatot tesz, hogy esetleg azt sem tudja, mit ír alá. Ha az egyén pszichiátriai betegsége folytán cselekvõképtelen, akkor gyógykezelésérõl sem tud a körülményeknek megfelelõ döntést hozni. 24 A cselekvõképes beteg kérelmére a cselekvõképtelen, illetve korlátozottan cselekvõképes beteget a gyógykezelésbe vételét kérõ személy kérelmére az intézetbõl el kell bocsátani. Az önkéntesen felvett beteg azonban nem bocsátható el, ha a gyógykezelése folytán veszélyeztetõ vagy közvetlen fenyegetõ magatartást tanúsít, és emiatt fennáll az intézeti gyógykezelés szükségessége. 2. A gyógykezelésre kötelezett beteg Annak a betegnek van szüksége a gyógykezelésre kötelezésének, aki a pszichiátriai megbetegedése, vagy szenvedélybetegsége következtében olyan magatartást tanúsít, mellyel magát és másokat is veszélyezteti. Az erre vonatkozó eljárást a pszichiátriai gondozóintézet szakorvosa a bíróság értesítésével kezdeményezi. A bíróság az értesítés kézhezvételétõl számított 15 napon belül határoz a kötelezõ gyógykezelés elrendelésérõl, azonban a határozat meghozatala elõtt meghallgatja a beteget, a megidézett független igazságügyi elmeorvos szakértõt, és az eljárást kezdeményezõ szakorvost. 25 (Ha a beteg nem jelenik meg, elõvezetését elrendelhetik, de más kényszerítõ eszköz vele szemben nem alkalmazható.) Ha a bíróság elrendeli a gyógykezelést, és a beteg a jogerõs bírósági határozat kézhezvételétõl számított 3 napon belül nem jelenik meg az intézetben, akkor az orvos intézkedéseket tehet a beteg beszállítása iránt. Amennyiben a kötelezõ intézeti gyógykezelésre kötelezett beteg gyógykezelése már nem indokolt, akkor az intézetbõl õt el kell bocsátani. 3. Sürgõsségi gyógykezelés Sürgõsségi kezelést azokban az esetekben kell alkalmazni, amikor a beteg szenvedélybetegsége, vagy pszichés állapota következtében közvetlen veszélyeztetõ magatartást tanúsít, és ez csak azonnali pszichiátriai intézetbe szállítással, s ott gyógykezelésbe vétellel hárítható el. Beszállítását követõen az intézet vezetõje 24 órán belül a bíróság értesítésével kezdeményezi a kötelezõ pszichiátriai gyógykezelés elrendelését. A bíróság a kézhezvételtõl számított 72 órán belül határozatot hoz. Ennek a határozatnak a meghozataláig a beteg ideiglenesen az intézetben tartható. Ez idõ alatt (míg 24 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, X. fejezet, 2. cím, 197., (7)-(8) bekezdés 25 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, X. fejezet, 2. cím, 200., (1)-(8) bekezdés 18

a határozat meg nem születik) elsõsorban a veszélyeztetõ magatartás megszüntetésére és a gyors állapotromlás megelõzésére kell törekedni. Kerülni kell minden olyan beavatkozásnak az elvégzését, amely arra adna lehetõséget, hogy a beteg pszichés állapotát a bíróság nem tudja megfelelõen felmérni. (Ha erre mégis sor kerülne, azt dokumentálni kell.) A sürgõsséggel felvett beteg esetében akkor rendelhetõ el intézeti gyógykezelés, ha a beteg veszélyeztetõ magatartást tanúsít, és az intézeti gyógykezelés szükségessége fennáll. A határozat meghozatala elõtt meghallgatja a bíróság a beteget, az intézet vezetõjét vagy az általa kijelölt orvost, és beszerzi egy független igazságügyi elmeorvos szakvéleményét. Ezt az eljárást sürgõsséggel felvett betegnél akkor is le kell folytatni, ha a beteg a határozat meghozataláig az intézeti gyógykezelésbe beleegyezett. A bíróság 30 naponta felülvizsgálja a gyógykezelés szükségességét, s amennyiben már nem indokolt a beteget elbocsátja. 26 2.6 A kötelezõ pszichiátriai kezelés, mint a szabadságkorlátozás egyik eszköze A beteg és orvos viszonya a beteg beleegyezésén és önkéntes közremûködésén alapszik. Mindezzel szemben a beteg joga a beleegyezésre és önkéntes közremûködésre bizonyos esetekben korlátozható, ilyenkor az állam gondoskodó vagy hatósági funkciójánál fogva jogosult, hogy a beteget akarata ellenére is intézetbe szállítsa és akár gyógykezelés eltûrésére is kényszerítheti. (Ebbe a körbe a pszichiátriai és fertõzõ betegek tartoznak, de egyes nemi betegségek is a kötelezõ intézkedések alapjául szolgálhatnak.) Az államnak ez az autoritása két forrásból ered: - közhatalmi funkcióinál fogva rendelkezhet a mások életét, testi épségét veszélyeztetõ emberek gyógykezelésérõl, mert egyik feladatát az képezi, hogy megvédje a társadalmat a veszélyektõl és biztonságos állapotokat teremtsen - másfelõl hagyományos gondoskodó szerepébõl fakadóan rendelhet el ilyen intézkedéseket. A kötelezõ kezelés lényegi eleme nem a szabadságjog korlátozása, s ezen az sem változtat, hogy az elrendelés célja az egyén gyógykezelése, nem pedig a megbüntetése. Mindezeken felül, amíg a beteg az intézetben tartózkodik, mozgásszabadságában, a külvilággal való kapcsolattartásában akadályozva s korlátozva van. 27 26 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, X. fejezet, 2. cím, 199., (1)-(9) bekezdés 27 Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól. FUNDAMENTUM / 1997. 1. szám, 113. o 19

A gyógykezelések, melyeknek alávetik, nemcsak jótékony hatásait, hanem azoknak káros következményeit is viselnie kell. (Pl.: Az elektromos kezelések emlékezetkieséshez vezethetnek, a gyógyszeres terápiák pedig idegrendszeri, érrendszeri károsodásokat okozhatnak.) A pszichiátriai gyógykezelés egyébként sem garantál olyan eredményességet, mint egy akut testi betegség gyógymódjának alkalmazása. A kötelezés folytán a terápiás kezelés nem önkéntességen, nem az együttmûködésen alapul és ez csökkenti annak esélyét, hogy mélyreható változást eredményezzen a kezelés a beteg állapotában. Mindezekbõl az következik, hogy a pszichiátriai betegek kötelezõ intézeti elhelyezésének szabályozásakor figyelemmel kell lenni arra a tényre, hogy az eljárás a szabadságkorlátozás esetei közé tartozik. (Biztosítani kell, hogy az erre vonatkozó döntést az ilyen esetekben elõírt eljárásban hozzák meg.) Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a kötelezõ gyógyintézeti kezelés elrendelése az egyén jogainak, fõként szabadságjogának jelentõs mértékû korlátozását jelenti, ugyanakkor sajátos formákkal is bír egyéb szabadság elvonási formákhoz hasonlítva. Sajátosságát két jellemzõje adja meg: - egyrészt nem feltétele egy konkrét, másokat károsító cselekedet végrehajtása, elegendõ lehet az erre utaló veszély is, hogy a beteg a jövõben ilyen cselekedetet fog megkísérelni vagy végrehajtani, - másrészt olyan magatartás is indokolhatja, amely másokra még csak veszélyt sem jelent, hanem csak magára az egyénre irányul. Ki kell hangsúlyoznunk, hogy egyedi helyzetet teremt a kötelezõ pszichiátriai kezelés elrendelésekor a pszichiátriai betegség meglétének a bizonyítása is. Itt a bizonytalanságot az okozza, hogy a pszichiátriai diszciplína megosztott mind az egyes magatartásformák, mind pedig a terápiás eljárások megítélése tekintetében. Mindezek mellett a jog lehetõséget biztosít a pszichiátriai betegek kezelésre kötelezésének, nagyobbnak ítélve azt az egyéni és társadalmi kárt, amely a kezelés elmaradásából származik, annál, amely az egyén érdekeit éri az önrendelkezési joga korlátozásában. Az államnak azonban mik a kötelezettségei e téren? Egyrészt gondoskodnia kell, hogy a pszichiátriai betegek gyógykezelésérõl csak pártatlan és független testület alkothasson döntést az indokok kellõ mérlegelése alapján, és az eljárás során biztosítsa a törvény elõtti egyenlõséghez és a hatékony védelemhez való jogot a beteg számára. Másrészt, abból kiindulva, hogy a kényszerítésen alapuló kezelés a szabadságkorlátozás súlyos formája, az államnak biztosítania kell, hogy a kötelezõ gyógykezelésre csak a 20

legszükségesebb esetekben kerüljön sor. Továbbá az állam köteles megteremteni azokat a gyógyító és segítõ intézményeket, amelyek könnyen elérhetõ szolgáltatásokat nyújtanak a pszichiátriai betegeknek. Mindebbõl az is következik, hogy a kényszerítés elõtt elõször egy idõben felkínált önkéntességen alapuló gyógykezelésnek kell elsõbbséget élveznie a kötelezõ gyógykezeléssel szemben, és az ehhez szükséges feltételeket is az államnak kell megteremtenie. 2.7 A kezelésre kötelezés törvényi feltételei A pszichiátriai gyógykezelés egyetlen célja csakis a beteg gyógykezelése lehet. A betegség tényén kívül további feltétele, hogy a kezelés formája megfeleljen a beteg állapotának, ne legyen attól korlátozóbb, mint amilyet a betegség megkíván, és a gyógykezeléstõl eredmény legyen elvárható. Két fontos feltételnek kell fennállni mindahhoz, hogy a beteget kötelezni lehessen: 1. Veszélyeztetõ állapot: itt azonban a mentális betegség megléte nem elégséges ok a beteg kényszerítésére. A kényszer alkalmazása akkor igazolható, ha a betegség nyomán veszélyeztetõ helyzet alakul ki. A veszélyeztetõ állapot ugyanis nagyon tág értelmezést kap. A veszélyeztetés ugyanis éppúgy irányulhat a beteg testi épségére és egészségére, mint más emberekére valamint a környezetre. A testi épség veszélyeztetése nem kötõdik konkrét cselekedethez, elég, ha az ilyen cselekedetnek pusztán csak a kockázata áll fenn. 2. Pszichiátriai betegség megléte: nehéz ezzel a kérdéskörrel foglalkozni, ugyanis a törvény nem adja meg a pszichiátriai betegség fogalmát, azt, hogy mi is minõsül pszichiátriai betegségnek. A,,pszichés állapot kifejezést adja meg a törvény az elrendelés egyik feltételének. Mint azonban már említettem, a kötelezõ intézeti gyógykezelés a gyakorlatban szinte mindig sürgõsségi beszállítással kezdõdik. Így belátható, hogy mennyire aggasztó, amikor egy súlyos szabadságkorlátozásnak minõsülõ intézkedést egy ilyen tág meghatározás alapján rendelnek el, ugyanis nem segíti sem a törvény alkalmazóit, sem a jogait érvényesíteni kívánó,,alanyait, hogy a pszichés állapot ugyancsak nem szerepel a definíciók között. 28 28 Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól. FUNDAMENTUM / 1997. 1. szám, 116-117. oldal 21

2.8 A személyes szabadsághoz és biztonsághoz való jog, és a pszichiátriai kezelés A személyes szabadsághoz való jog az egyik legjelentõsebb és legértékesebb alapjog, hiszen meghatározza azokat az okokat, amelyek megindokolhatják a személyes szabadságtól való megfosztást, valamint elõírhatják azokat az eljárási szabályokat, melyek betartása szükséges ahhoz, hogy valakit személyi szabadságától megfosszanak. (Ez az elv szerepel az Emberi Jogok Európai Egyezményében 5. cikk) Ezáltal a megszabott minimális feltételek a következõképpen alakulnak: 1. A nem-önkéntes intézeti felvétel feltételeit törvényben kell szabályozni. 2. Csak súlyos pszichiátriai zavar indokolhatja a nem-önkéntes felvételt, mely ebben a formában csak addig tarthat, amíg ez a súlyos zavar fennáll. 3. A betegnek érthetõen el kell magyarázni a nem-önkéntes felvétel indokát, s biztosítani kell a nem-önkéntes felvétel törvényességének gyors bírósági ellenõrzését, majd annak rendszeres felülvizsgálatát. 4. Lehetõvé kell tenni, hogy a beteg képviselhesse érdekeit a bíróság elõtt. A magyar Alkotmány pedig a következõképpen fogalmaz:,,a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. [55. (1) bek.] A személyes szabadságtól való jogszerû megfosztást is csak akkor lehet elfogadhatónak tekinteni, ha az így végrehajtott korlátozás az elérni kívánt célhoz képest szükséges és arányos. Ezt az elvet megfogalmazza az egészségügyi törvény is, amikor kimondja, hogy a pszichiátriai betegek jogai az egészségügyi ellátás során csak feltétlenül szükséges mértékben és ideig korlátozhatóak, és csakis abban az esetben, amikor a beteg veszélyeztetõ vagy közvetlenül veszélyeztetõ magatartást tanúsít. [1997. évi CLIV. törvény, 189. (2) bek.]a személyes szabadság azonban valójában többet jelent, mint a jogosulatlan kényszertõl való védelmet. A kényszertõl való mentesség csupán a szabadságnak a negatív megközelítését jelenti. A pozitív megfogalmazása pedig a kényszermentességen túl magában foglalja a képességek és a személyiség szabad kibontakozásához való jogot is, azt, hogy valaki mindazt megtehesse, amit a törvény számára megenged. 22

A személyes szabadsághoz való joghoz hozzátartozik a magánszférához való jog is. Ez a jog ugyanis magában foglalja a mentális magánszférához való jogot, mely meggyõzõdések, gondolatok, érzések, érzelmek alkotmányos védelmét jelenti. 29 2.9 Az embertelen, megalázó bánásmód tilalma és a pszichiátriai gyógykezelés kapcsolata A magyar Alkotmány kimondja, hogy Senkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni. [Alkotmány, 54. (2) bek.]ez egy nemzetközi elvnek a hazai megfogalmazása, mely említést kapott az Emberi Jogok Európai Egyezményében (3. cikk) is. (Az egyezmény kimondja azt is, hogy ez a jog teljes mértékben abszolút, semmiféle indokkal nem korlátozható, az elv a pszichiátriai betegek nem-önkéntes kezelésének jelentõs alkotmányos korlátját rögzíti.) Manapság ez az elv már nemcsak a fizikai brutalitást, hanem az aránytalan büntetést is tiltja. Az egészségügyben azonban semmiféle büntetésnek nincsen helye. Ezt az egészségügyi törvény is kimondja:,,a beteg személyes szabadsága ellátása során fizikai, kémiai, biológiai vagy pszichikai módszerekkel vagy eljárásokkal kizárólag sürgõs szükség esetén, illetõleg a beteg vagy mások élete, testi épsége vagy egészsége védelmében korlátozható. A beteg korlátozása nem lehet büntetõ jellegû, és csak addig tarthat, ameddig az elrendelés oka fenn áll. 30 Azonban ahhoz, hogy ezeket az elveket a gyakorlatban alkalmazni lehessen, minden esetben vizsgálni kell, hogy egy terápiás eljárás nem meríti-e ki a büntetés fogalmát, és hogy nem jelent-e embertelen, megalázó bánásmódot. Erre példa az USA-beli híres Knecht v. Gillman ügy. Egy intézményben apomorfint fecskendeztek be azon betegeknek a szervezetébe, akik nem tartották be az intézmény szabályait. Az apomorfin kb. 15-60 percig tartó hányást eredményezett. Az intézmény azt állította, hogy ez egy kezelés, mert ez nem más, mint egy averzív kondicionálási program. Ezt az érvet azonban a bíróság elutasította, mert álláspontja szerint egy ilyen tájékozott beleegyezés nélküli kondicionálás kimeríti a kegyetlen büntetés fogalmát, melyet az USA alkotmánya tilt. 29 Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest, 2007. 393-396. oldal 30 1997. évi CLIV törvény az egészségügyrõl, 10., (4) bek. 23

Általánosságban elmondható, hogy minden olyan kezelés, melyet egy intézmény rendjének fenntartása céljából alkalmaznak, nem kezelésnek, hanem büntetésnek minõsül, s emiatt alkalmazására nincs semmilyen kimentés. 31 2.10 A véleménynyilvánítás szabadsága és a pszichiátriai kezelés Az alkotmány 61. (1)-(2) bekezdése kimondja, hogy:,,a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra Ez a jog az Alkotmánybíróság álláspontja szerint un. kommunikációs anyajog, azaz egyéb jelentõs szabadság következik belõle. Tágabb értelemben a mûvészi és tudományos alkotás szabadságát, a lelkiismereti és vallásszabadságot is magában foglalja. A véleménynyilvánítás szabadságát azonban nemcsak a mi alkotmányunk védi, hanem egyéb kiemelkedõ jelentõségû nemzetközi dokumentum is. Az emberi jogok és az alapvetõ szabadságjogok védelmérõl szóló római egyezmény 10. cikke kimondja, hogy:,,mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát A pszichiátriai kezelés szempontjából számunkra az utóbbi igazán fontos, hiszen a vélemény egy mentális folyamatnak a,,végeredménye, és ez egyben nemcsak a gondolat szabadságát, hanem az elmemûködés szabadságát is jelenti. Sõt ez még alapvetõbb jog, mint a gondolatunk kifejezésének a szabadsága, mert az utóbbi némely esetben korlátozható, míg az elõbbi nem. Az USA Legfelsõbb Bíróságának álláspontja szerint az elmemûködés szabadságához való jog abszolút, míg a véleménynyilvánítás joga nem. A pszichiátriai gyógykezelés általában az emberi viselkedés mellett a gondolkodást és az érzéseket is megpróbálja bizonyos szinten befolyásolni. Ez azonban nemcsak a pszichiátriai kezelés sajátossága lehet, hiszen egy hétköznapi kommunikáció és szeretné befolyásolni mások érzéseit, gondolatait. Az elmemûködés szabadságához való jog elismerése nélkül a véleménynyilvánítás jogának az elismerése is elveszítené jelentõségét és értelmét. A vélemény az elmemûködésnek az eredménye. Ennek korlátozása a pszichotechnológia eszközeivel közvetlenebb korlátja lehet a véleménynyilvánítás szabadságának, mint a vélemény kifejezésének a korlátozása. 31 Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest, 2007. 396-397. oldal 24