10. fejezet - 10. fejezet FAJ, NEMZET, Ha néhány évvel vagy évtizeddel ezelőtt írott szociológia-tankönyvet, különösen amerikai tankönyvet olvasunk, minden esetben találunk benne egy alapos fejezetet a faj szociológiai kérdéseiről; többnyire foglalkoznak ebben a fejezetben az etnikai kisebbségekkel, viszont nem szólnak a nemzetről és a nemzeti kisebbségekről. A nemzettel kapcsolatos szociológiai kérdések elhanyagolásának hátterében egyrészt a marxista szociológiának az a tétele, mely szerint a nemzet történeti kategória, a kapitalista társadalomban jelent meg, és a jövőben, különösképpen a szocializmusban el fog tűnni, mivel a munkások és a szocialista társadalom tagjai internacionalisták. Másrészt az amerikai szociológiában is sokáig uralkodott az a felfogás, hogy a nemzet és a nemzeti érzés többé-kevésbé elavult fogalmak. A világpiac csökkenti a nemzeti ellentéteket, egy-egy modern társadalom, különösképpen az amerikai társadalom pedig olvasztótégelyként egységesíti az adott társadalom különböző nemzeti, kulturális vagy etnikai hátterű tagjait. Az amerikai szociológusok ugyanakkor felismerték, hogy a különböző fajokhoz tartozóknak az olvasztótégelyben történő ilyenfajta homogenizálása kevésbé könnyen megy végbe. A szociológia egyik legnagyobb hiányossága volt, hogy elhanyagolta a nemzeti problémakört. Pedig fel kellett volna ismernie egyebek között az évtizedek óta megoldatlan észak-írországi és baszkföldi nemzeti konfliktus láttán is. Az 1989-1990. évi keleteurópai rendszerváltozásokat követően némelyik országban, elsősorban a többnemzetiségű szovjet birodalomban és a volt Jugoszláviában elemi erővel törtek felszínre a nemzeti és nemzetiségi ellentétek. Jellemző, hogy T. R. Gurr (1993) amerikai politológus a közelmúltban az 1945 és 1989 közötti időszakra vonatkozóan a világon 37 tartós és 42 rövid etnikai alapú polgárháborút és gerillaháborút számolt össze, továbbá 12 tartós és 23 rövid konfliktust, ahol háborúra ugyan nem került sor, de erőszakot alkalmaztak. Jelenleg 230 olyan nemzeti és etnikai kisebbséget (többek között a Szlovákiában és Romániában élő magyarokat) számolt össze, amely az állam által fenyegetett helyzetben van, és ezért potenciális konfliktusforrás vagy azzá válhat. Ezek a konfliktusok sok helyütt a belső és nemzetközi biztonságra nézve nagy veszélyforrások, mivel a kisebbségek ma az emberi jogok ellen elkövetett sérelmek leggyakoribb áldozatai. A kelet-európai szocialista rendszerek összeomlása után fogalmazta meg S. P. Hungtington amerikai politológus azt a tételt, hogy az ideológiai alapú világméretű konfliktusok ugyan véget értek, de helyettük a nemzethez hasonló, de annál nagyobb méretű civilizációk (vagy a könyv szóhasználata szerint kultúrák) közötti világkonfliktusok kora jön el, például a nyugati keresztény és a mohamedán civilizáció között (Hungtington 1995). Kívánatos lenne tehát, hogy a nemzetközi és a magyar szociológia is nagyobb figyelmet fordítson a nemzet és a kisebbségek témakörére. Ebben a fejezetben foglalkozom az egy társadalmon belül együtt élő fajok közötti konfliktusokkal és a nemzetinemzetiségi-etnikai, valamint a vallási kisebbségekkel és konfliktusokkal abból a meggyőződésből kiindulva, hogy ezek hasonló jelenségek. Mindegyik esetben az a probléma lényege, hogy a társadalom többsége kirekeszti a kisebbséget, amelyet bőrszín, anyanyelv, kultúra vagy vallás alapján definiál, és ez a kisebbség a kirekesztettség érzése következtében megpróbál védekezni, egyebek között meg akarja tartani saját identitását, amely némileg eltér a többség identitásától. 1. ALAPFOGALMAK Mivel a nemzet problémakörével foglalkozó szociológia a legutóbbi évekig meglehetősen fejletlen állapotban maradt még, az alapfogalmak definíciója sem teljesen tisztázott. Kezdjük a szociológiában legrégebb óta használt fogalommal, a fajjal. 1.1. Faj, rassz Fajnak nevezik az emberek olyan csoportját, amelyet biológiailag örökölt vagy biológiailag örököltnek gondolt testi jellemzők, elsősorban a bőrszín alapján különítenek el. Hozzá kell ehhez tenni, hogy a faj elnevezés megtévesztő, mert a magyar nyelvben két egymástól lényegesen eltérő fogalom megnevezésére szokás használni, ezek az angol species, a biológiai értelemben vett faj(amelynek tagjai a fajon belül 256
szaporodóképesek) és a race, amelyet helyesebb lenne magyarul rassznak vagy fajtának mondani. Ebben az értelemben az ember és a csimpánz különböző fajok, de minden ember ugyanannak a fajnak (species) a tagja, bár megkülönböztetünk az emberi fajon belül különböző rasszokat (races). Fajnak szokás tekinteni a köznapi szóhasználatban a feketéket, a sárgákat és a fehéreket. A fizikai antropológia nem a bőrszín, hanem több testi jellemző alapján különböztet meg három nagy emberi rasszt: a kaukázoid, a mongoloid és a neg- roid rasszt. Ezeken belül több alrassz van, például a kaukázoid rasszon belül a nordikus, az alpesi, a mediterrán és a hindu (továbbá a Japánban élő ainu) alrasszok. E rasszok között nincsenek nagy biológiai különbségek, például egy vérminta alapján nem lehet megállapítani, hogy a véradó melyik rasszhoz tartozik. A történelem folyamán a rasszok igen erősen keveredtek. Különösen a faji ellentétekkel foglalkozó szociológia figyelmének a középpontjában álló amerikai feketék ősei között lehetne sok fehér embert találni. Ezért azt lehet állítani, hogy bár a fajok megkülönböztetésében szerepet játszanak látható testi eltérések, valójában a faj társadalmi konstrukció, az adott társadalom a többség és a kisebbség is definiálja, hogy ki melyik fajhoz (rasszhoz) tartozik. 1.2. Nemzet A nemzet legésszerűbb definíciója szinte tautológiának tűnik: a nemzet azokból áll, akik egy nemzet tagjának tartják magukat s akiknek közös a nemzeti identitásuk. Ez a definíció azonban mégsem annyira semmitmondó, mert minden, a családnál nagyobb emberi közösség azokból áll, akik az adott közösség tagjainak vallják magukat, vagy más szemszögből, akiket a közösség tagjaként elfogad, befogad. A nemzeti identitás ideáltípusa magában foglalja a közös nyelvet vagy nyelvjárást, a közös kultúrát, a szokásokat, a közös történelemre vonatkozó emlékeket (amelyek nem szükségképpen felelnek meg a tényeknek), továbbá a közös lakóterületet. A nemzet fogalmához általában hozzátartozik, hogy létezik egy állam, amely ennek a nemzetnek az állama. Nem szükséges azonban mindegyik, az ideáltípusban említett sajátosság megléte: a lengyel nemzetnek a XIX. század nagy részében nem volt állama, a horvátok és a szerbek ugyanazt a nyelvet beszélik, de külön nemzet tagjainak tekintik magukat. Meg szokás különböztetni az állampolgárságon alapuló francia nemzetfogalmat és a német kulturális nemzetfogalmat Az előbbi szerint a nemzet tagja mindenki, aki az adott állam polgára. A kulturális nemzet fogalma szerint a nemzet tagja az, aki a nemzet nyelvét beszéli, a nemzeti kultúrához tartozónak vallja magát. Politológusok szoktak arról vitatkozni, hogy melyik nemzetfogalom a jobb, a modernebb. A szociológus azonban nem előírásokat, normákat fogalmaz meg, hanem társadalmi tényekből indul ki, tehát azt kell alapul vennie, hogy az adott ember melyik nemzet tagjaként definiálja magát, melyik nemzeti identitást vallja. Más szóval az identitásválasztás szabadságából kell kiindulnia (Biró 1995). 1.3. Nemzeti és vallási kisebbség, etnikai csoport A nemzeti kisebbség definíciója még ennél is bizonytalanabb. Úgy definiálnám, mint egy adott társadalom azon tagjainak csoportját, akik nem a többségi nemzettel identifikálódnak, hanem vagy egy olyan másik nemzettel, amelynek van állama, vagy egy olyan nemzet tagjainak tartják magukat, amelynek nincs ugyan állama, de saját állam létrehozására törekszik. Etnikai csoportnak nevezzük az adott társadalmon belül azoknak a csoportját, akik olyan közös kulturális identitás tudatával rendelkeznek, amely elkülöníti őket a többségtől vagy a többi etnikai csoporttól. Az etnikai csoport kevésbé különül el a többségtől, mint a nemzeti kisebbség. Nem csak nemzeti és etnikai ismérvek alapján különülnek azonban el kisebbségek. Mivel a vallás a kultúra része, némely esetben nagyon is meghatározó része, vallási alapon is elkülönülhet valamely kisebbség a társadalmon belül. A mai példák között különösen szemléletes a szunnita és a síita mohamedánok elkülönülése több mohamedán országban, például Irakban. Európa történetében egyes országokban bizonyos korszakokban erősen elkülönültek a katolikusok és a protestánsok. Egészen különleges kérdés a zsidóság definíciója. Ma a zsidók alapvetően a vallás és az annak erős hatása alapján álló kultúra tekintetében különböznek a többségi társadalmaktól Európában és Észak-Amerikában. Ugyanakkor többnyire a többségi nemzet tagjainak tartják magukat, tehát vallási kisebbségnek tekinthetőek. Ha azonban a magát zsidóként definiáló személy Izrael állammal azonosul, akkor emellett nemzeti kisebbség tagjának is tekinthetjük. Nyilvánvaló, hogy ebben a tekintetben lényeges különbségek vannak egy-egy európai ország zsidó identifikációjú lakosai között is, vannak, akik vallás és kultúra, és vannak, akik az Izraellel való identifikáció alapján definiálják zsidó voltukat. 257
A fentiekben a nemzet, a nemzeti kisebbség és az etnikai csoport definíciójában az egyén identitásválasztására helyeztem a súlyt. Nem szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy a definícióban adott esetben nagy szerepe lehet a többségi társadalom vagy az állam által megfogalmazott definíciójának is, vagyis annak, hogy kit tekint a többségi nemzet vagy a kisebbség tagjának. Ennek a leglátványosabb és egyben tragédiához vezető példái a nemzetiszocialista korszakban hozott zsidótörvények, amelyek meghatározták, hogy kit tekintenek zsidónak, teljesen függetlenül attól, hogy a kérdéses személy miként definiálta önmagát. Hangsúlyozni kell azt is, hogy egyáltalán nem zárható ki az, hogy az embernek több identitása legyen, vagyis nem szükségszerű, hogy csak egyetlen nemzethez, nemzeti kisebbséghez, etnikai csoporthoz vagy vallási csoporthoz tartozónak tartsa magát. Például az Amerikába kivándorolt nagyszülők unokája identifikálhatja magát egyszerre amerikainak és magyarnak. A többes állampolgárság lehetőségének elterjedése különösképpen kedvez az ilyen többes identitások kialakulásának. 1.4. Rasszizmus, etnocentrizmus, nacionalizmus Rasszizmusnak nevezzük azt a felfogást, amely szerint az a faj, amelyhez az adott ember tartozik, vagy pontosabban amelyhez tartozónak vallja magát, magasabb rendű, mint a többi faj, például intelligensebb, erkölcsösebb stb. Bár igen sok elsősorban nem szociológiai kutatást végeztek a fajok közötti genetikai különbségekről, sohasem bizonyították, hogy ilyen tulajdonságok tekintetében a fajok között genetikai, tehát öröklődő különbségek lennének. A szociológiában régóta használják a rasszizmus analógiájaként az etnocentrizmus fogalmát is. Azt a felfogást értik rajta, hogy a saját etnikai csoport vagy nemzet magasabb rendű, mint a többiek. Sokkal kevésbé elterjedt a szociológiában a nacionalizmus fogalma. Ez azzal is összefügghet, hogy a nacionalizmusnak nincs elfogadott definíciója, pontosabban különböző szerzők eltérő attitűdökre gondolnak, amikor nacionalizmusról beszélnek. Az alábbiakban megpróbálok ezek között különbséget tenni. Ehhez érdemes visszanyúlni a szociológiában évtizedekkel ezelőtt gyakran használt fogalompárhoz: a csoporton belüliek (in-groups) és csoporton kívüliek (out-groups) megkülönböztetéséhez. Az embert alapvetően jellemzi, hogy a csoporton belüliekkel szimpatizál, a csoporton kívüliekkel szemben viszont legalábbis közömbös. A csoporton belüli szimpátia alapján nagyon erős szolidaritási kapcsolatok is kialakulhatnak, amelyek nagy segítséget nyújtanak a csoporttagoknak. A csoporton belüliség érzése kisebb vagy nagyobb mértékben létezik a nemzeti közösségen belül is. Jó példa erre, hogy az izraeli állampolgárok milyen áldozatokat hajlandók vállalni (például adók formájában) azért, hogy a világ más országaiból bevándorló zsidók letelepedését és beilleszkedését megkönnyítsék. Végső soron a nemzet tagjai közötti csoporton belüliség érzése, a nemzeti összetartozás, a patriotizmus, vagy Gáll Ernő (1994) kifejezését használva a nemzettudat nélkül aligha lehetett volna a modern államok jóléti szolgáltatásait kiépíteni. Sőt a nemzeti összetartozás érzése lényeges tényező volt a politikai demokrácia létrehozásában Nyugat-Európában (Smelser 1994). A nemzeti összetartozás érzésének ez a típusa tehát nevezhetjük patriotizmusnak vagy liberális nacionalizmusnak is számos előnnyel jár a nemzeti társadalom számára. Ez a fajta békés nemzettudat hasonló a más (rokonsági, vallási, kulturális) közösséghez tartozás érzéséhez. Súlyos veszélyekkel jár azonban az, ha a nemzeti összetartozás érzéséből a más nemzetekkel, nemzeti kisebbségekkel, etnikai csoportokkal szembeni ellenségesség érzése válik. A XIX-XX. századi Európában sok helyi háború és két világháború tört ki az agresszív nacionalizmus talaján. Ez ma Kelet-Közép-Európában és a volt Szovjetunió területén a békét és a fejlődést fenyegető egyik legveszélyesebb erőnek látszik. Az agresszív nacionalizmus a demokráciát is fenyegeti, mert egyeduralomra törekvő vezetők hajlamosak arra hivatkozni, hogy a nemzet érdekeit jobban tudják szolgálni, mint a demokratikus intézmények, sőt veszélyhelyzetre hivatkozva azt állíthatják, hogy csak ők képesek a nemzetet megmenteni. Elrettentő példaként áll előttünk a nemzetiszocializmus hatalomra jutása Németországban, mivel Hitler és társai a német társadalom megnyerése érdekében messzemenően használták a szélsőséges, agresszív nacionalista retorikát. A nemzetiszocialista rendszer azután a csoporton kívüliekkel szembeni legrettenetesebb diszkriminációt alkalmazta az európai zsidóság elpusztítása során. Hozzá kell tenni, hogy a zsidó holokauszt tényleges motívumai között a szélsőséges agresszív nacionalizmus mellett szerepet játszott a rasszizmus (azzal a propagandával, hogy a zsidók alacsonyabb rendű fajhoz tartoznak, ami minden tudományos megállapítással ellentétes), végső soron azonban a totalitárius rendszer belső logikájából következett, hogy ellenséget kerestek, akit elpusztítandónak tekinthettek. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a XVI. és XVII. században Európában véres vallásháborúk is voltak, és a XX. században a szocialista országokban embertömegeket pusztítottak el osztályhoz tartozás alapján. Mégsem állíthatjuk, hogy a vallási identitás minden esetben veszélyes, és az osztályhoz való tartozás tudatát sem tekinthetjük károsnak. Ezért nem lenne indokolt a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni (Smelser 1994), 258
és a nemzeti összetartozás érzésének minden szelíd formáját is sommásan elítélendőnek és üldözendőnek tartani. Érdemes továbbá különbséget tenni a kisebbségben lévő és kisebb-nagyobb mértékben üldözött kisebbség nemzeti érzése és a többség elnyomásra hajlamos nacionalizmusa között. 1.5. Előítélet, sztereotípia, diszkrimináció A rasszizmus és agresszív nacionalizmus témakörének vizsgálatában sokan használják az előítélet, a sztereotípia és a diszkrimináció fogalmát. Előítéletnek szokás nevezni a valamely csoport tagjaival szembeni negatív érzelmi viszonyulást, amely azon alapul, hogy ezek az emberek a csoport tagjai. Egyes szociológusok pozitív előítéleteket is látnak. A sztereotípia torzításon, túlzáson és leegyszerűsítésen alapuló negatív elképzelések, előítéletek együttese valamely csoporttal szemben. A diszkrimináció pedig egyes emberek hátrányos kezelése azon az alapon, hogy azok valamely meghatározott csoport tagjai. Például a többségi csoport piszkosnak, erkölcstelennek, megbízhatatlannak tarthatja valamely kisebbség tagjait (sztereotípia), ezért nem kíván velük érintkezni (előítélet), ennek következtében nem alkalmazza őket munkásként az irányítása alatt álló munkahelyeken (diszkrimináció). 2. MÓDSZEREK Nincsenek standardizált szociológiai módszerek a nemzeti érzés kutatására. A legkülönfélébb szubjektív jellegű kérdéseket szokták feltenni a nemzeti büszkeség, a nemzeti tulajdonságok, a nemzettel való azonosulás témakörében. Nyilvánvaló azonban, hogy a kapott válaszok nagymértékben függenek attól, hogyan fogalmazták meg a kérdést (sőt attól is, ki teszi fel a kérdést), ezért csak a legnagyobb óvatossággal lehet az eredményekből következtetéseket levonni. Az előítéleteket attitűdkérdésekkel szokás vizsgálni. Az ilyen attitűdkérdések klasz- szikus példája az, amikor amerikai fehér állampolgároktól azt kérdezték, hogy mit szólnának hozzá, ha munkatársuk, lakószomszédjuk fekete lenne, és ha fekete személy házasodna be a családba. A sztereotípiákat az egyes csoportok tagjainak pozitív és negatív tulajdonságaira vonatkozó nézetek alapján szokás vizsgálni. A kisebbségekkel szembeni diszkriminációnak vagy egyszerűen csak hátrányaiknak kutatására a rétegződéskutatás módszereit lehet felhasználni: ki lehet mutatni, mennyivel alacsonyabb a jövedelmük, mennyivel rosszabbak a lakásviszonyaik, mennyivel kevesebben szereznek közülük magasabb iskolai végzettséget. E hátrányok megléte nem szükségképpen bizonyítja a diszkriminációt. A diszkrimináció tényleges fennállását attitűdkérdésekkel lehet kutatni, de igen nehéz egyértelműen kimutatni. 3. ELMÉLETEK 3.1. A nemzettudat kialakulása Vitatott szociológiai és történettudományi kérdés, hogy a nemzettudat mikor alakult ki. A marxizmus szerint a nacionalizmus a kapitalizmus terméke, és az indokolja, hogy a nemzeti burzsoázia ezzel az ideológiával teremti meg az egységes nemzeti piacot termékei számára, továbbá a nacionalizmus a szocializmusban el fog tűnni, mert a proletárok internacionalisták. Ez a tétel azonban több ponton nem bizonyított. A munkásság jelentős része már az első világháború idején kifejezetten támogatta a háborús erőfeszítéseket, ma pedig úgy látszik, hogy a fejlett országokban a tőkés- és managerosztály, valamint az értelmiség sokkal inkább kozmopolita, mint a munkásosztály. Nem ismerjük természetesen, hogy a társadalom nagy tömegeinek, elsősorban a parasztoknak és munkásoknak milyen volt a gondolkodása a megelőző évszázadokban, de legalábbis az írott forrásokban és a társadalmak felső rétegeiben a nemzettudat megjelent már a Karoling Birodalom hanyatlása idején, tehát a IX- X. században. A török fenyegetettség, majd hódoltság pedig a magyar társadalomban váltotta ki a nemzettudat megerősödését. Nem tudjuk persze, hogy ezekben az évszázadokban a nemzettudat mennyire terjedt túl a nemességen és esetleg a polgárságon. A XVIII. század végétől Európában és az Egyesült Államokban a polgárjogoknak a társadalom minden tagjára történő kiterjesztésével a nemzettudat a társadalom minden rétegében kisebb-nagyobb mértékben megjelent. Erőssége és megjelenési formái korszakonként és társadalmanként nagyon eltérőek, de semmi jele annak, hogy a nemzettudat eltűnőben lenne a fejlett társadalmakban. 259
3.2. Az agresszív nacionalizmus kialakulásának okai Égetőbb kérdés, hogy mikor megy át a nemzettudat agresszív nacionalizmusba, idegengyűlöletbe, a kisebbségek kirekesztésébe. Az idegen állam általi elnyomatás vagy annak fenyegetése egyértelműen erősíteni látszik a nacionalizmust, és ez a védekező nemzettudat könnyen átcsap agresszív nacionalizmusba. Ennek példája a kurd nacionalizmus. A nagy nemzeti kudarcok háborús vereségek, gazdasági válságok sejthetően szintén elősegítik az agresszív nacionalizmus megerősödését. Ilyenkor ugyanis az ellenséges nemzet vagy a valamely belső kisebbség bűnbakká nyilvánítása könnyen kinyitható szelepet nyújt a frusztrációérzések levezetésére. A kisebbséggel szembeni agresszió érzésének megerősödését segíti elő, ha az adott társadalmon belül valamely kisebbség privilegizált helyzetben van, gazdagabb, sikeresebb, mint a társadalom többségét alkotó csoport. Mindezek azonban csak feltételezések, valójában eddig nem tisztázták egyértelműen, mi vezetett az agresszív nacionalizmus nagy történelmi fellángolásaihoz, közöttük különösen a nácizmushoz Németországban. Csupán azt állíthatjuk majdnem teljes biztonsággal, hogy az egyik nemzet agresszív nacionalizmusa az ellenségnek tekintett nemzet vagy kisebbség hasonló agresszív reakcióit erősíti. Ennek példája a közelmúltbeli boszniai polgárháború. Négy szociálpszichológiai elmélet van arról, hogy mi okozza egyéni szinten az előítéletes gondolkodást és a diszkrimináló viselkedést. Ezek: 1. Az előítélet és a diszkrimináció olyan egyéneknél erősödik meg, akik súlyos frusztrációkat szenvedtek, sikertelenek voltak, és a sikertelenség okát másokra akarják hárítani. Dollard (1939) szerint például a németek között azért erősödött meg az antiszemitizmus az 1920-as és 1930-as években, mert az első világháborús vereség a megaláztatás érzését erősítette meg, és mert a gazdasági válság, infláció sokakat tönkretett közülük. 2. Az autoritárius személyiségű emberek hajlamosak az előítéletes gondolkodásra és az agresszív viselkedésre a más csoportba tartozókkal szemben. Az autoritárius személyiségtípus meghatározott nevelési gyakorlatok terméke. 3. Az előítéletek és a diszkrimináció egyszerűen hatalmi és anyagi érdekeket szolgálnak. Azok hirdetnek negatív előítéleteket és azok követelnek vagy alkalmaznak diszkriminációt kisebbségek ellen, akik hatalmukat akarják növelni vagy gazdasági helyzetüket akarják javítani a kisebbség elnyomása révén. Ez a motívum nagyon világosan megmutatkozott a zsidóság elleni diszkriminációban, lényegében évszázadokon keresztül sok európai országban, így a második világháború előtt és alatt Magyarországon is. A zsidó ügyvédek arányszámának korlátozása azt jelentette, hogy a zsidónak nem minősülő ügyvédek kereseti lehetőségei javultak. A zsidó egyetemi hallgatókkal szembeni numerus clausus azt jelentette, hogy a nem zsidó egyetemi hallgatók kilátásai javultak. A deportált zsidók vagyonának elsajátításával számosan javítottak anyagi helyzetükön stb. 4. Az előítéletek, a sztereotípiák és a diszkriminációs viselkedés mélyen be vannak ágyazva a társadalom kultúrájába, és a szocializáció útján sajátítja el őket az egyén (Allport 1977). Az előítéletek és sztereotípiák, a diszkriminációs viselkedés tehát nem természettől adottak, velünk születettek, hanem tanuljuk őket, továbbá a társadalom kultúrájától függ, kikkel szemben vannak előítéleteink, és kikkel szemben alkalmazunk diszkriminációt. 4. NEMZETKÖZI TENDENCIÁK A feketék helyzete az Egyesült Államokban Az Egyesült Államokban a feketék hátrányos helyzete, a velük szembeni diszkrimináció és előítéletek a szociológia kezdeteitől, különösképpen Park munkássága óta az érdeklődés középpontjában állnak. Még inkább megnőtt a szociológusok érdeklődése a Kennedy-féle harc a szegénység ellen és a Johnson által meghirdetett nagy társadalom -programok, valamint a polgárjogi mozgalmak megindulása után. Ezeknek ugyanis az volt egyik legfontosabb céljuk, hogy a feketék évszázadok óta hátrányos helyzetét felszámolják vagy legalábbis mérsékeljék. Kezdetben számos sikerről számoltak be a szociológiai kutatások: kialakult egy fekete középosztály, csökkent a foglalkozási szegregáció, több fekete került vezető politikai és gazdasági pozícióba, emelkedett a feketék egy részének iskolai végzettsége. Az újabb vizsgálatok ennél sokkal borúlátóbban ítélik meg a feketék helyzetét. Nem vonva kétségbe a fenti empirikus megállapításokat, rámutatnak arra, hogy miközben valóban kialakult egy fekete középréteg, amely a fehér középrétegekhez hasonló iskolai végzettséggel rendelkezik, hasonló foglalkozásokat folytat, hasonló körülmények között (kertes elővárosokban) lakik, ez a feketék tömegei számára inkább hátrányokat, mint előnyöket hozott. A középrétegbe került feketék ugyanis elköltöztek a nagyvárosok fekete lakónegyedeiből, ezáltal az ott maradt szegény feketék helyzete még 260
reménytelenebbé vált. Nem csak azért, mert a jobb módúak távozásával távozik a kereskedelmi hálózat egy része is, leromlanak az iskolák, az infrastruktúra, s mivel csökkennek a fenntartására fordítható helyi adóbevételek, egyre nehezebb munkahelyet találni. Ezen kívül a fekete közösségek így elveszítik vezetőiket, szóvivőiket, sőt eltűnnek azok az életstratégia-minták, amelyek a szegénységből való kiutat példázták (Wilson 1987). Egyre több fiatal nevelkedik fel egyszülős családban, egyre nagyobb résznek igen alacsony a műveltsége, és egyre többen foglalkoznak más kereseti forrás hiányában bűnözéssel. Így a nagyvárosok fekete lakónegyedeiben élők helyzete valójában reménytelenebbé vált. 4.1. A multikulturális társadalom Az amerikai szociológia figyelme fokozottan a többi kisebbség felé is fordul, mivel ezeknek aránya az utolsó évtizedek legális, de még inkább illegális bevándorlása következtében erősen megnőtt. 1987-ben az Egyesült Államok népességének már csak 75 százaléka fehér, 12 százalék fekete, 9 százalék latin-amerikai, 6 százalék egyéb (főként kelet-ázsiai). E kisebbségek helyzete nagyon eltérő. A kelet-ázsiaiak közül sokan sikeresek, a latin-amerikaiak szegények, de erős családi kapcsolataik segítik őket az elnyomo- rodás elkerülésében, ugyanakkor láthatóan meg akarják őrizni saját spanyol nyelvű kultúrájukat. A feketék igen jelentős részének helyzete viszont reménytelennek látszik. Ma az amerikai szociológiában már nem szokás az olvasztótégelyről beszélni, amely egységes társadalommá formálja a különböző kultúrákból jött bevándorlókat. Ezért került előtérbe a multikulturális társadalom fogalma, amely azt sugallja, hogy el kell fogadni, hogy a modern társadalmakban különböző kultúrákhoz tartozók élnek együtt és kell hogy békésen együttműködjenek. Hogyan lehetséges a különböző kultúrájú, nemzetiségű, vallású állampolgárok békés együttélése a modern társadalmakban? Smelser (1994) négy olyan külső feltételt említ, amely ezt elősegíti: a nemzetállam politikai hatalmának decentralizációját, a régiók és helyi közösségek politikai szerepének erősítését; a kisebbségi nemzeti identitás megőrzésének nemzetközi jogi garantálását; az egyes emberek többes identifikációjának elterjedését, vagyis azt, hogy ne a nemzet legyen az egyetlen uralkodó identitás (hanem mellette létezzék regionális, helyi, vallási, világnézeti, esetleg nemzet feletti, például európai identitásérzés); végül a nemzetközi civiltársadalom kialakulását. 4.2. Az autoritárius személyiség A szakirodalom előítélet- és diszkriminációvizsgálatai közül a leghíresebb és egyben leginkább vitatott autoritárius személyiség -kutatást mutatom be (Adorno et al. 1950). Ez az antiszemitizmus társadalmi és lélektani gyökereit próbálta feltárni. A Frankfurti Iskola tagjai több mint kétezer amerikai fehér, nagyrészt középosztálybeli személyt kérdeztek meg részletes interjúterv szerint. A válaszokat először három attitűdskálával mérték, ezek: az antiszemitizmus-skála, az etnocentrizmus-skála, végül a politikai és gazdasági konzervativizmus skálája. Nyolcvan személlyel klinikai mélyinterjút is készítettek, továbbá pszichológiai teszteket vettek fel. A fent említett három attitűdskála mellett azután egy F (fasizmus)-skálát készítettek, amely azt volt hivatva mérni, hogy a kérdezett személy mennyire hajlamos fasiszta és antiszemita nézeteket magáévá tenni, tehát hogy mennyire potenciálisan fasiszta. Az F-skála szerint a potenciálisan fasiszta személyiséget a következők jellemzik: 1. elfogadja a konvencionális értékítéleteket, 2. kritikátlanul alárendeli magát a vezetőknek, 3. agresszív azokkal szemben, akik nem hajlandók magukat kritikátlanul alávetni a vezetőknek, 4. idegenkedik a gazdag érzelmi élettől, a képzelettől, a személyességtől, a gyengédségtől, 5. hajlamos a merev gondolkodásra, 6. nagyra értékeli a férfiasságot, az erőt, a hajthatatlanságot, 7. embergyűlölő, az embert alapvetően rossznak tartja, 8. hajlamos azt hinni, hogy a társadalomban vad és veszélyes erők, összeesküvések uralkodnak, 9. igen nagy figyelmet fordít a szexualitásra, más emberek szexuális kilengéseire. A kutatók azt találták, hogy ezek az attitűdök szoros korrelációt mutatnak az antiszemita nézetekkel és az etnocentrizmussal. Eszerint az antiszemitizmus alapja egy bizonyos személyiségtípus, amelyet az F-skála mér. Ezt nevezték autoritárius személyiségnek. A megkérdezett személyek gyermekkori emlékei alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az autoritárius személyiség kifejlődésének oka a gyermekkori család sajátos, autoritárius nevelési stílusa. Az ilyen családban kevés az érzelmi melegség, főként az apa rideg, követelő és büntető személyiség, merev elveket fogalmaz meg és azoknak maradéktalan követését várja el gyermekétől. A gyermek egyrészt idealizálja az apát és ezt az idealizálást átviszi a politikai és más vezetőkre is, másrészt tudat alatt ellenséges az apjával szemben, és ezt az ellenségességet hajlamos kivetíteni bizonyos kisebbségekre is. Eszerint az antiszemitizmus gyökere nem vagy nemcsak az antiszemita hatalmi vagy anyagi érdeke, hanem a személyiség típusa, amely a gyermekkori nevelés hatására alakul ki. Minden társadalomban, ahol autoritárius nevelési elvek és gyakorlat érvényesülnek, élnek potenciális fasiszták, antiszemiták. 261
A vizsgálat fogalmait, módszereit és következtetéseit sokan bírálták. Kétségbe vonták többek között, hogy a potenciálisan fasiszta személyiség és a konzervativizmus között korreláció lenne. Itt mindenesetre döntő kérdés, hogy mit neveznek konzervativizmusnak. Ha a demokratikus intézmények megőrzésére való törekvést konzervativizmusnak mondják, akkor azzal aligha függ össze a potenciális fasizmus. Bírálták azt is, hogy a vizsgálat egyáltalán nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy milyen személyiségtípus (netalán a potenciális fasiszta személyiség?) hajlamos a kommunista totalitarizmus kri- tikátlan támogatására. A bírálatok ellenére az autoritárius személyiség vizsgálatának gondolatai ma is hatnak a szociológiában, mert ma is égető kérdés, hogy kik válhatnak totalitárius mozgalmak támogatóivá, kik hajlandók más embercsoportok üldözésében, elpusztításában közreműködni. 5. MAGYARORSZÁGI HELYZET 5.1. A nemzettudat Magyarországon A nem tudományos publicisztikában két szélsőségesen ellentétes véleménnyel találkozhatunk a magyarországi társadalom nemzettudatáról, a nemzeti összetartozás érzéseiről. Az egyik szerint a magyar társadalomban széles körben elterjedt az agresszív nacionalizmus, a másik szerint a magyar társadalomból messzemenően kiveszett a nemzeti identitás érzése. Mivel nagyon kevés empirikus adat áll rendelkezésünkre, nehéz állást foglalni e két ellentétes állítás igazságtartalmáról. Egy 1991-ből származó, több országra kiterjedő adatfelvételben négy kérdést tettek fel, amely ezt a problémakört járta körül (10.1. táblázat). A kapott válaszok egyik szélsőséges állítást sem látszanak alátámasztani. A nagyon hazafias vagyok kijelentéssel egyetértők aránya tekintetében nagyjából középső helyet foglalunk el. Az Egyesült Államokban például sokkal nagyobb a hazafiak aránya, viszont Oroszországban és Ukrajnában kisebb. Az agresszív nacionalizmus vagy kritikátlan nacionalizmus elterjedtségét fejezik ki a harcolnunk kell országunkért, akár igaza van, akár nincs (a múlt századi angol nacionalista mondásnak, a right or wrong, my country megfelelője) kijelentéssel kapcsolatos vélemények. Az ezzel egyetértők aránya Magyarországon a legalacsonyabbak közé tartozik, az Egyesült Államokban és Angliában viszont a legmagasabb. A bevándorlás szigorúbb korlátozásának követelése, tehát a bevándorlókkal szembeni ellenségesség tekintetében középen állunk a vizsgált országok között. Egyedül a szomszédos országok területének egy részével szemben jogosnak tartott elvi igény az a tétel, ahol a magyar társadalomban az egyetértők aránya az élen áll. Ez a szerző, K. von Beyme (1994) szerint Trianon következménye, mert egy európai országot sem értek hasonlóan igazságtalan határmódosítások, mint hazánkat. 10.1. táblázat - 10.1.táblázat A nacionalizmusra utaló közvélemény-kutatási adatok Amerikából és európai országokból, 1991 70 88 72 64 70 69 74 69 70 75 75 60 62 Harcol 30 55 56 37 46 39 31 16 28 47 53 42 36 nunk kell ország unkért, akár igaza van, akár nincs A szoms zédos ország ok egyes részei valójá ban a 68-20 12 48 29 43 25 39 60 52 22 24 262
miein k 10. fejezet FAJ, NEMZET, Jobba n korlát oznun k kellen e a beván dorlást 68-79 86 66 84 70 70 65 58 38 45 31 Öt negatí v vélem ény a zsidók ról 11 6 14 - - - 26-14 34 9 22 22 5.2. A roma kisebbség helyzete A mai magyar társadalom legnagyobb és a diszkrimináció által leginkább veszélyeztetett csoportja a cigányság vagy a romák. Igen nehéz a cigány etnikumhoz tartozókról adatokat gyűjteni, mert a magyar társadalomban közvetlen rákérdezés útján aligha lehet megállapítani, hogy ki cigány és ki nem. A népszámlálások alkalmával az anyanyelvre és nemzetiségre vonatkozó kérdést tesznek fel, a cigány etnikumhoz tartozóknak azonban csak egy töredéke mondja magáról azt, hogy cigány anyanyelvű. Ténylegesen a cigány etnikumhoz tartozók jelentős része magyar anyanyelvű. A Magyar Háztartás Panel felvételben a kérdező írta fel az adatlapra, hogy megítélése szerint a megkérdezett személy, illetve háztartás cigány-e (lásd a cigányok jövedelmi adatait a 4. fejezetben). Magyarországon az elmúlt évtizedekben két jelentős cigányvizsgálatra került sor: 1971-ben (Kemény et al. 1976) és 1993-1994-ben (Havas-Kemény 1995). Ezekben a vizsgálatokban azokat a személyeket tekintették cigánynak, akiket a környezetük annak mondott. Meglehetősen bonyolultan választották a vizsgálat mintáját, mert először azokat a településeket, városrészeket határozták meg, ahol nagyobb számú cigány etnikumú népesség él, s az ezek közül választott települési mintánál a helyi társadalom néhány tagját kérdezték meg, kik cigányok az adott településen. A roma népesség számáról is ezekből az adatfelvételekből vannak a legmegbízhatóbbnak látszó becslések. 1971-ben 320 ezerre, 1994-ben 434 ezerre becsülték a népességet, vagyis 1971-ben az ország lakosságának valamivel több mint 3 százaléka, 1994- ben közel 5 százaléka tartozott a cigány etnikumhoz. Mindkét vizsgálat azt állapította meg, hogy a cigány etnikumhoz tartozók az átlagnépességnél jóval hátrányosabb helyzetben vannak. A hátrányuk 1971-től 1994-ig tovább nőtt. A hátrányok növekedésének egyik fő oka az, hogy a romák közül sokkal kevesebben rendelkeznek kereső foglalkozással, sokkal többen vesztették el a munkahelyüket. A 15-59 éves roma férfiak közül csupán 31 százalék, a 15-54 éves nők közül csupán 18 százalék volt foglalkoztatott. Az ilyen korú romáknak csupán 24 százaléka rendelkezik rendszeres munkából származó jövedelemmel és 42 százalék kap valamilyen rendszeres nem munka jellegű jövedelmet. A rendszeres munkával nem rendelkezők egy része munkanélküli, másik része munkahelye elvesztése után visszahúzódott a munkaerőpiacról, vagy korábban sem rendelkezett munkahellyel. Mivel a cigány etnikumhoz tartozó háztartásokban így az átlagosnál jóval kevesebb a rendszeres munkahelyi keresettel rendelkezők aránya és mivel a gyermekszám magasabb a roma családokban, az egy főre jutó jövedelem átlaga szükségképpen messze elmarad az országos átlagtól, és a cigány etnikumnak sokkal nagyobb része él a különböző szegénységi küszöböknél alacsonyabb jövedelmű háztartásokban. Mind a munkanélküliség, mind a szegénység az átlagosnál jóval tartósabb a cigány etnikumhoz tartozók között. A romák súlyosan hátrányos helyzete már ma is a magyar társadalom egyik legsúlyosabb problémája, és a jövőben a probléma súlyossága tovább növekedhet. 263
Egy kelet-alfoldi falu cigány lakosságának vizsgálata (Gyenei 1993) az országosnál is súlyosabb hátrányokat mutatott ki. A megkérdezett roma háztartások 12 százaléka mondta, hogy gyakran az élelmiszer-kiadásokra sincs elég pénzük, 14 százalék pedig ennél is rosszabbnak, kétségbeejtően kilátástalannak mondta a helyzetét. A tárgyi életkörülmények (lakás minősége, állapota, rendezettsége) a roma lakosság 35 százalékánál elhanyagolt, 29 százalékánál igen rossz és nagyon elhanyagolt volt. Mivel a helyi munkalehetőségek korlátozottak, a településen kívüli munkavállalás pedig a tömegközlekedés ritkulása, drágulása miatt alig lehetséges, a hátrányos helyzetből való kiemelkedés esélyei igen rosszak. Minden korábbi szociológiai elmélet szerint rosszabbodó gazdasági körülmények, növekvő munkanélküliség, elszegényedés körülményei között a kisebbségekkel szembeni előítéletek, sztereotípiák és diszkrimináció erősödnek. A mai magyar társadalom felszínes megfigyelője is valószínűleg arra a következtetésre jut, hogy a korábban is jelentős előítéletek, sztereotípiák megerősödtek, legalábbis gyakrabban és élesebben nyilvánulnak meg. K. Postma (1996) kutatása azonban nem igazolta ezt a hipotézist. A vizsgálat módszere az volt, hogy 16 jó tulajdonságról és 16 rossz tulajdonságról (közülük 13 jól értelmezhető rossz tulajdonságot sorol fel a 10.2. táblázat) kérdezték meg a meginterjúvolt személyeket, hogy azok mennyire jellemzik a cigányokat. Az első, 1987. évi adatfelvételtől 1992-re és 1993-ra (a második és harmadik adatfelvételig) a jó tulajdonságok említése rendre nőtt, a rossz tulajdonságoké rendre csökkent. Ugyanakkor a cigányoknál sokkal gyakrabban említették a rossz tulajdonságokat, mint jellemzőket, és sokkal ritkábban a jó tulajdonságokat, mint a magyaroknál (tudományosan helyesebb lenne nem cigányokról beszélni, mert a cigányok is a magyar társadalom tagjai), tehát nagyon jól kimutathatóak a cigányokkal szembeni erős negatív vélemények (10.2. táblázat). 10.2. táblázat - 10.2. táblázat A magyarok, cigányok és zsidók rossz tulajdonságai, az adott rossz tulajdonságot jellemzőnek mondók aránya, százalék, 1994 Rossz tulajdonság Magyarokra Cigányokra Zsidókra jellemző, százalék Anyagias 70 35 67 Barátságtalan 12 31 3 Buta 9 43 2 Antipatikus 7 40 4 Agresszív 22 70 12 Élősködő 11 59 15 Felszínes 23 42 5 Képmutató 29 48 13 Lusta 10 68 6 Megbízhatatlan 12 60 6 Műveletlen 10 61 1 Önző 30 33 22 Piszkos 5 56 5 264
Nem igazolódott viszont az az egyéni szinten megfogalmazott hipotézis sem, hogy azok, akik 1992-ben és 1993- ban helyzetük romlásáról számoltak be, a cigányoknak több rossz tulajdonságát említették. Tehát az egyéni helyzet romlása nem vezetett az előítéletek erősödéséhez. Ez a kutatási eredmény, hogy tudniillik a cigányokkal szembeni előítéletek társadalmi méretekben nem erősödtek, hanem gyengültek, annyira ellentmond a közvélekedésnek, hogy érdemes gondosan megvizsgálni, nem okozhatta-e valamilyen hiba vagy adatközlési torzítás. Az 1987. és az 1992-1993. évi adatfelvételek mintáit azonos módszerrel választották, tehát az eredményt nem okozhatta a mintavétel sajátossága. Hozzá kell tenni, hogy 1992-ben és 1993-ban ugyanazokat a személyeket kérdezték meg, és ugyanazon személyek előítéletessége is kissé csökkenni látszott. A kérdéseket teljesen azonosan fogalmazták meg mindegyik adatfelvételnél. Nem feltételezhetjük azt sem, hogy 1987-ben kevésbé féltek a cigányokról negatív véleményt mondani, mint 1992-1993- ban. Az egyetlen nyitott kérdés az, hogy a rossz és a jó tulajdonságokra való rákérdezés megfelelő módszer-e az előítéletesség mérésére. Ezt a módszert azonban számos külföldi előítéletesség-vizsgálatban felhasználták, a szociológiai szakirodalomban elfogadott módszer. A vizsgálat eredményét tehát csak akkor vonhatjuk kétségbe, ha az attitűdvizsgálatokat a maguk egészében megkérdőjelezzük. Le lehet tehát vonni azt a következtetést, hogy ez a vizsgálat váratlan új eredményt mutatott ki: a cigányokkal szembeni előítéletek az utolsó években némileg csökkentek, bár ma is igen erősek. 5.3. A zsidó vallási kisebbség és az antiszemitizmus A két világháború közötti korszakban Magyarország legnagyobb létszámú kisebbsége a zsidóság volt. Az akkori zsidóságot vallási kisebbségnek vagy vallási alapú kulturális kisebbségnek tekinthetjük, ugyanis az izraelita vallásúak túlnyomó többsége a magyar nemzet tagjaként identifikálta magát, tehát nem nemzeti kisebbséget alkottak. 1941- ben a népszámlálás alkalmával a mai országterületen 401 ezer izraelita vallású személyt írtak össze, az akkori nagyobb országterületen 725 ezret. A zsidótörvények értelmében a mai országterületen 90 ezer, az akkori nagyobb területen 100 ezer nem izraelita vallá- sú személy minősült zsidónak. A mai országterületen 1945 végén egy korabeli kimutatás szerint 191 ezer zsidó eredetűnek mondott személy élt. Az 1949. évi népszámláláskor 134 ezer izraelita vallású személyt írtak össze. Az igen nagy létszámcsökkenés fő oka az ország 1944. márciusi német megszállása után megindított deportálás és a koncentrációs táborokban történt tömeges gyilkosság volt. A fent idézett adatok érzékeltetik, hogy nem tudjuk pontosan megmondani, mekkora volt a zsidó holocaust halálos áldozatainak száma. A mai országterületen 200 és 300 ezer között, az akkori országterületen 400 és 600 ezer között lehetett az áldozatok száma (Braham 1990; Stark 1995). Megállapíthatjuk, hogy ilyen méretű demográfiai katasztrófa a magyar nemzetet történelme folyamán máskor sohasem érte. Ugyanakkor azt is jelzik az adatok, hogy a környező országokhoz képest nem jelentéktelen számú izraelita vallású és zsidó kulturális hátterű személy élte túl a második világháborút, ennek következtében a kelet-közép-európai országok közül ma Magyarországon él a legnagyobb zsidó kisebbség. Pontos létszámát nem tudjuk megmondani, mert 1949 óta a vallásra vonatkozó kérdés nem szerepelt a népszámlálási kérdőíveken, a szociológiai adatfelvételek mintái pedig többnyire annyira kicsik voltak, hogy azok alapján nem lehet egy, a népességnek egy-másfél százalék körüli csoportjára vonatkozó pontos adatot becsülni. Ennél is nagyobb probléma, hogy nyilvánvalóan eltérő az izraelita közösségekkel aktív vallási kapcsolatban állók száma, valamint a kultúrájuk alapján zsidó identitásúak száma, nem is beszélve arról, hogy a zsidó kulturális identitás és a magyar nemzettudat igen sokaknál együtt járhat. Karády Viktor kutatásaiból (1984; 1988) tudjuk, hogy a XIX. század második felétől a zsidó kisebbség az átlagosnál magasabb iskolai végzettségű volt, és a társadalmi struktúra egyes kedvező helyzetű rétegeiben országos arányánál nagyobb részben foglalt helyet. A zsidók arányát a nagytőkések között sokszor eltúlozzák ugyan, de vitathatatlan, hogy az országos arányuknál nagyobb volt a részük a magyar tőkések között. Hasonlóképpen túl voltak reprezentálva a kereskedői és egyes értelmiségi foglalkozásokban. A cigánysággal szemben, amely mindig erősen hátrányos helyzetű kisebbség volt, a zsidóságot inkább az országos átlagnál kedvezőbb társadalmi helyzet jellemezte. Ez a jellemzője valószínűleg a második világháború után is fennmaradt, mert elsősorban a budapesti gettóban élő zsidók élték túl a háborút, a fővárosi zsidók pedig az ország egész zsidóságának magasabb iskolai végzettségű és jobb módú részét alkották. A második világháborús pusztulás érthetővé teszi, hogy a magyar társadalmat különösen foglalkoztatja az a kérdés, hogy milyen mértékű az antiszemitizmus, a zsidókkal szembeni negatív előítélet és diszkrimináció. Semmi megbízható szociológiai információnk nincs arról, hogy a 30-as években és a második világháború alatt mennyire volt elterjedt az antiszemitizmus. Az egyedi személyes emlékek és dokumentált tények szerint előfordultak szélsőségesen antiszemita megnyilvánulások, de az üldözött zsidókkal szembeni szolidaritás példái is. Az antiszemita előítéletek mai elterjedtségéről sincsenek megbízható adataink. 265
A fentiekben ismertetett, cigányokkal szembeni előítélet vizsgáló kutatásban (Post- ma 1996) 1992-ben és 1993- ban az interjúvoltakat arról is megkérdezték, hogy szerintük az említett jó és rossz tulajdonságok mennyire jellemzőek a zsidókra. Az eredmények arra engednek következtetni, hogy a magyar társadalom nem zsidó tagjai többségében nem él a zsidókkal szemben erős negatív előítélet, mert váltakozva egyes jó és rossz tulajdonságokat a zsidókra, másokat a magyarokra (nem zsidó magyarokra) találtak jellemzőbbeknek. A 10.1. táblázat utolsó sorában idézett közvélemény-kutatási eredmények is arra engednek azonban következtetni (lásd azoknak arányát, akik a zsidókról szóló legalább öt negatív véleménnyel egyetértettek), hogy Magyarországon ma nem gyakoribbak, hanem ritkábbak az antiszemita előítéletek, mint például Nyugat- Németországban, Angliában, Oroszországban, Lengyelországban. 6. TÁRSADALOMPOLITIKA A nemzettudat, a más nemzetekkel és a kisebbségekkel szembeni előítéletek befolyásolása kormányzati eszközökkel nehéz és kockázatos vállalkozás. Az eredmény sok esetben a szándékoltnak az ellenkezője lehet. A nemzeti összetartozás érzése elősegíti az adott társadalom konfliktusmentesebb működését, de a rá való kritikátlan hivatkozás könnyen odavezethet, hogy az érzés agresszív nacionalizmusba csap át. A más nemzetekkel és a társadalmon belüli kisebbségekkel szembeni előítéletek politikai célú felszítása pedig végzetes következményekhez vezet. A nemzeti, vallási, etnikai kisebbségekkel szembeni előítéletek és diszkrimináció annyira veszedelmes jelenségek, és az elmúlt évszázadokban, különösen a XX. században annyi súlyos tragédiát okoztak, hogy alakulásukat mindenképpen figyelemmel kell kísérni, és a szociológiának is mindent meg kell tennie indokolatlanságuk bizonyítására. 7. ÖSSZEFOGLALÁS A világ szociológiájának súlyos mulasztása volt, hogy a nemzet problémakörének kutatását elhanyagolta. Most a XX. század legvégén rá kell döbbennünk, hogy a nemzettudat egyáltalán nem halványodik el, még a fejlett társadalmakban sem. A nemzettudat tartó- sabbnak és erősebbnek látszik az osztálytudatnál. A nemzettudat vagy a nemzeti összetartozás tudata az embernek azon a tulajdonságán alapul, hogy különböző csoportok, közösségek tagjaként definiálja magát, és ezeknek többi tagja iránt kisebb-nagyobb szolidaritást érez. A nemzettudat tehát hasonló jelenség, mint a vallási közösséghez való tartozásnak, a világnézeti közösséghez, kulturális közösséghez vagy egyszerűen helyi közösséghez való tartozás tudata. A nem agresszív nemzettudattól meg kell különböztetni az agresszív nacionalizmust, amely a más nemzetek, a társadalmon belüli kisebbségek elleni harcra sarkallja a nemzet tagjait. Az agresszív nacionalizmus jelenleg sok helyütt, többek között Kelet-Euró- pában a külső és a belső béke egyik legsúlyosabb veszélyeztetője. Alapját a más közösségek tagjaival szembeni előítéletek, sztereotípiák alkotják. A mai Magyarországon a legnagyobb etnikai kisebbség a roma etnikumhoz tartozó népesség. Létszáma körülbelül félmillió. Többsége súlyosan hátrányos helyzetben él. A romákkal szembeni előítéletek erősek, de úgy látszik, nem nőttek, hanem inkább csökkentek a rendszerváltozás óta. A két világháború között a legnagyobb létszámú kisebbség a zsidóság volt. A zsidóságot vallási vagy valláson alapuló kulturális kisebbségként definiálhatjuk. A holokauszt során a magyarországi zsidóság nagy része elpusztult, de így is ma Kelet-Közép-Európá- ban Magyarországon él a legnagyobb létszámú zsidóság. Nincsenek részletes adataink az antiszemitizmus elterjedtségéről, de a rendelkezésünkre álló gyér információk szerint a zsidókkal szembeni negatív előítéletek nem elterjedtebbek a magyar társadalomban, mint más európai országokban. 8. VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN (Spéder Zsolt) Az 1990-es évek elejéhez hasonlóan ma is komoly jelentősége van annak, hogy az államszervezeti keretek között élő népességnek milyen a nemzeti, etnikai összetétele, hogyan jellemezhető a kisebbség és a többség viszonya. A globalizáció, a nemzeti keretek fölötti együttműködés (pl. EU) nem oldja fel a nemzeti hovatartozás és a kisebbségi azonosság tudatát, sőt inkább azt mondhatjuk, hogy a világ kitágulása, a tágabb közösségekhez 266
való kapcsolódás erősíti ezt a korábban természetesnek tartott kötődést (Hondrich 1999), és nem egységesíti Európa népességét. A mindent átfogó piac sem szünteti meg a különböző csoportok közötti egyenlőtlenségeket. A modern társadalmaknak tehát feltétlenül pontos képpel kell rendelkezniük a kisebbségek fennmaradásáról és (újraképződésről, a kisebbségi lét objektív körülményeiről (a kisebbségek strukturális helyzetéről) és szociálpszichológiai jellemzőiről (kisebbségi azonosságtudat, többségi előítéletek stb.). A következőkben esősorban a kisebbségek objektív körülményeivel fogunk foglalkozni, és csak érinteni tudjuk a szociálpszichológia folyamatok olyan aspektusát, mint az előítéletesség. Helyzetük értelmezése céljából az Európában ma élő kisebbségeket három nagy csoportba érdemes sorolni. Egyesek közülük évszázadok óta ugyanazon térségben élnek, ám történelmi változások (nemzetállamba szerveződés, háborús konfliktus folytán megváltozó államhatárok stb.) következtében, de akár tudatos választás nyomán is kisebbségi helyzetbe kerültek (svédek Finnországban, tiroliak Olaszországban, magyarok Romániában, illetve németek Magyarországon stb.). Más kisebbségek az elmúlt évtizedek, évek vándormozgalmai nyomán alakultak ki, lévén Európa az 1960-as évek óta befogadó kontinens. Végül külön kutatás tárgyát képezi a zsidó és roma kisebbség. A nemzetközi tendenciákat illetően a migránsokra (első, második generációs migránsokra) összpontosítunk, a magyarországi viszonyokat illetően a roma népesség helyzetét tárgyaljuk részletesen. Néhány az idegenellenességgel kapcsolatos változási tendenciát is jelezni fogunk. 8.1. Nemzetközi tendenciák Az elmúlt évtizedek bevándorlói alkotta etnikai kisebbségek integrációja és beilleszkedése ma Európa legtöbb országának égető társadalmi és politikai problémája. Mind eltérő nemzeti, etnikai, vallási hovatartozásuk, mind különböző létszámarányuk folytán a kisebbségek más-más tennivalókat generálnak Európa különböző államaiban. Franciaországba főképpen a Maghreb-országokból (Algéria, Tunézia, Marokkó), Németországba és Ausztriába Törökországból és a volt Jugoszláviából, az Egyesült Királyságba, Indiából és Pakisztánból, Svájcba a volt Jugoszlávia országaiból és Olaszországból érkezett a legtöbb bevándorló. E kisebbségek helyzetének alakulását korábban az asszimiláció fogalomkészletével, annak egyes fokozataival írták le, ma azonban az új szempontú megközelítés megnyilvánulásaként az integráció dimenziói (gazdasági, kulturális, civil, identifikációs) és problémái (konfliktusok) uralják mind a szakmai diskurzust, mind pedig a politikai programok kimunkálását. Az integráció ugyanis magában foglalja a kölcsönösséget, azt, hogy a többségi társadalom elfogadja a kisebbségi létezés egyes önálló elemeit (szokások, vallás) és nem kívánja meg a teljes azonosulást (Heckman 2000). Az önállóság és az alkalmazkodás határai természetesen nem adottak, sőt éppen ezek kijelölése (pl. csadorhasználat, ünnepek) okoz éles konfliktusokat egyes országokban. Az európai országokba bevándorolt kisebbségek tagjainak ma általában az átlagosnál alacsonyabb az iskolai végzettsége, hátrányosabb a munkapiaci helyzete, főképpen alacsonyabb jövedelemmel járó és bizonytalanabb pozíciókat foglalnak el, magasabb körükben a munkanélküliség. Ez részben annak következménye, hogy munkavállalóként elfogadják a többségi társadalom tagjai által üresen hagyott, marginális státusokat. Ezek a munkahelyek nem csak alacsony presztízsűek, de kevés mobilitási lehetőséget is kínálnak. Foglalkoztatási szintjük alacsony, ami abból adódik, hogy a munkavállalókat időközben családtagjaik is követték, akik körében viszont igen magas az inaktívak aránya. Az első generációs migránsok gyenge, illetve féloldalas integrációja érthető jelenség. Igen sokan csak ideiglenesen, átmeneti céllal érkeztek a fogadó országba, felnőttként tanulták meg annak nyelvét, és lehetőségeik is korlátozottak voltak a kulturális minták elsajátítására. Az idegen környezetben végzett munka után otthonukban tehát a kibocsátó országban élt életüket vitték tovább. Mindez elégséges magyarázat arra, hogy az elfogadható gazdasági integrációjuk mellett, mind azonosságtudatuk, mind társadalmi részvételük elégtelen. Ma a kutatások döntően azokra a második generációs migránsokra koncentrálnak, akiknek szülei még külföldön, de ők a fogadó országban születtek. Ez a nemzedék ugyanis már születésétől fogva a befogadó ország intézményrendszerében él, azt használva nő fel, így elvben lehetősége van arra, hogy a többségi társadalom tagjaihoz hasonló státusokat szerezzen meg. Az erre irányuló vizsgálatok még nem fejeződtek be, így csak néhány részeredmény ismert. A második generációs migránsok általában jobb helyzetben vannak, mint szüleik, de létfeltételeik az eredeti népességétől általában elmaradnak (Seifert 1999). Hoffmann-Novotny és kutatócsoportja hasonló eredményre jutott, amikor török és olasz második generációs migránsok iskolai végzettségét és munkapiaci státusát hasonlította össze svájci szülők gyermekeinek státusával (Hoffmann- Novotny et al. 2001). Elemzésük az integráció egy igen fontos mechanizmusát tárta fel: a hátrányos helyzet (relatív depriváció) az olasz és török interjúalanyok körében deprivációs és orientációs anómiát, frusztrációt vált ki. Az érintettek erre a konfliktusra háromféle módon reagálnak: erősödik bennük a diszkrimináltság érzése, saját etnikai csoportjuk felé fordulnak (befelé forduló szegregálódás) és felmerülhet bennük a visszavándorlás 267