A nagyvadfajok vadászati lehetőségeinek értékesítése Magyarországon

Budapesti Corvinus Egyetem Gazdálkodástudományi Kar Marketingkutatás és Fogyasztói Magatartás Tanszék A nagyvadfajok vadászati lehetőségeinek értékesítése Magyarországon (A bérvadászati piac elemzése országos adatok alapján, és esettanulmány egy prominens piaci szereplővel) Készítette: Bleier Norbert Mérnök-közgazdász hallgató 21 Szakszeminárium vezető: Dr. Mandják Tibor

Tartalomjegyzék Tartalomjegyzék... 2 1. Bevezetés... 3 2. Elméleti felvezetés... 5 2.1. Miért és mióta vadászunk?... 5 2.2. Vadászat és vadgazdálkodás Magyarországon 1945-ig... 6 2.2.1. A vadkereskedelem és a vadászati turizmus kezdetei... 8 2.3. A trófea fogalma és a trófeabírálat kialakulása... 9 2.4. A magyar vadgazdálkodás és vadászat 1945-1989 között... 1 2.5. Árképzés a vadászati piacon... 14 2.6. A magyar vadgazdálkodás és vadászat 1989-től napjainkig... 16 2.6.1. A vadkereskedelem alakulása és a vadászati turizmus... 16 2.6.2. A fenntartható vadgazdálkodás... 19 2.7. Vadászat az Európai Unióban... 2 2.8. Gemenc Zrt. működése és nagyvadgazdálkodásának alapjai... 21 2.9. A felhasznált adatok és az alkalmazott módszerek... 23 3. Eredmények és értékelés... 26 3.1. A bérvadászatból származó bevételek alakulása országos adatok alapján... 26 3.2. A vizsgált öt nagyvadfaj elbírált trófeáinak mennyiségi alakulása az elejtő nemzetisége szerinti bontásban... 3 3.3. A vizsgált öt nagyvadfaj különböző értékkategóriába tartozó trófeáinak megoszlása az elejtők nemzetisége szerint.... 34 3.3.1. Gímszarvas... 34 3.3.2. Dámszarvas... 38 3.3.3. Őz... 42 3.3.4. Muflon... 45 3.3.5. Vaddisznó... 49 3.3.6. Értékelés az országos adatok alapján... 52 3.4. A Gemenc Zrt. vadászterületein élő három nagyvadfaj elbírált trófeáinak mennyiségi alakulása az elejtő nemzetisége szerinti bontásban... 56 3.4.1. Gímszarvas... 56 3.4.2. Őz... 61 3.4.3. Vaddisznó... 64 3.5. A Gemenc Zrt. külföldiek részére értékesített bérvadászataiból származó bevételeinek megoszlása 21 és 27 között... 69 3.6. A Gemenc Zrt. Vadászati Osztályvezetőjével folytatott személyes beszélgetés eredménye... 71 3.6.1. Értékelés a gemenci adatok és információk alapján... 75 4. Összegzés... 77 5. Irodalomjegyzék... 8 6. Mellékletek... 86 2

Az ember ott a történelem hajnalán, teljes egészében a vadászatnak kellett, hogy szentelje magát, mégpedig azért, hogy fennmaradjon. José Ortega Y Gasset 1. Bevezetés Magyarország vadállománya (a vadászható fajok egyedeinek összessége), a halállományhoz vagy az erdő faállományához hasonlóan egy megújuló, megújítható természeti erőforrás (Csányi, 27; Csányi, 29). Egy olyan erőforrás, melynek tartamos (hosszú távon fenntartható) hasznosítása nemcsak a még meglévő természetközeli ökológiai rendszerek fenntartása szempontjából fontos, és nemcsak biológiai értéket képvisel, hanem gazdasági jelentőséggel is bír. A vadászat eredménye, a lőtt vad, nagy értéket képviselő kereskedelmi árucikk már hosszú évtizedek óta (Lénárt, 1971). Az évről-évre érétkesítésre kerülő vadhús és trófea összértéke rendszeresen meghaladja a 1 milliárd forintot (Csányi és mtsai. 21). Bár ez az agrárium összes termelési értékéhez képest nem nagy, mégis fontos, hiszen számos kapcsolódó gazdasági tevékenység alapját képezi, illetve jelentős számú munkalehetőséget biztosít vidéken (Lecocq, 21). A magyar vadgazdálkodás a színvonala és eredményei alapján, már az 197-es évek után Európa szerte jó hírnévvel rendelkezett (Gábor, 1971; Tóth, 1998). Sőt a világ más tájain is ismert és elismert (Bányai, 21). Ebben meghatározó szerepet játszott a II. világháborút követő évtizedek vadgazdálkodása, illetve az, hogy 1956-tól kezdve Magyarországot évről-évre növekvő számú külföldi (elsősorban nyugati ) vendégvadász kereste fel. Mivel a külföldi vadászok az itt eltöltött időért (a vadászatért), az elejtett trófeáért valutában fizettek, gazdasági jelentőségük létszámukkal párhuzamosan fokozatosan nőtt (Tóth, 1998). A rendszerváltást követően a formálódó (átalakuló) gazdasági viszonyok és szabályok a vadgazdálkodást is érintették (Bleier és mtsai. 24). A gazdálkodás környezetében bekövetkező változások (földtulajdonlás viszonyainak átrendeződése: a mezőgazdasági termelő szövetkezetek széthullása, magán erdőgazdálkodás megjelenése), a jogszabályi feltételek átalakulása (1996. évi LV. tv. a vad védelméről a vadgazdálkodásról és a vadászatról), majd pedig az Európai Unióhoz történő csatlakozás, mind-mind új kihívást jelentett. 3

Globalizálódó (és iparosodó) világunkban, az ember alkotta társadalmi- és gazdasági rendszerek fenntarthatóságának kérdése kapcsán egyre fontosabb szerepet játszanak a megújuló természeti erőforrások ökológiailag megalapozott, bölcs hasznosításának ( wise use ) formái. A magyar vadállomány, mint megújuló természeti erőforrás évről-évre termelődő hozamai (trófea és vadhús) bel- és külpiacra kerülnek. A vadászati lehetőségek értékesítése illetve az elejtett vad húsa képezi a legfőbb bevételi forrást (Csányi és mtsai. 21). A hazai vadgazdálkodás pénzügyi helyzetét tekintve az ezredfordulóig megőrizte nyereségtermelő képességét (Csányi és Pintér, 21), az azóta eltelt évtizedben azonban a gazdálkodás rentabilitása meglehetősen ingadozóvá vált (Bleier és mtsai. 26). Indokolt áttekinteni a bevételi oldal főbb jellemzőit, azon belül is a vadászati lehetőségek értékesítését, hiszen a vadgazdálkodás ökonómiai elemzései a mai napig hiánypótlóak (Porubszky, 198; Kőhalmy és Márkus, 1996; Csányi, 29). Mindezek ismeretében célom, hogy bemutassam a hazai bérvadászati piac alakulását országos adatok alapján, valamint az egyik legjelentősebb piaci szereplő, a Gemenc Zrt. esetében. Kérdésem, hogy az egyes trófeás nagyvadfajok elejtőit milyen nemzetiség szerinti megoszlás jellemzi, illetve ez különbözik-e az eltérő értéket képviselő trófeák esetében? Megfigyelhető-e a vizsgált időszakban, e tekintetben jelentősebb változás? Vizsgálom a Gemenc Zrt. vevőkörének nemzetiségi megoszlását és személyes interjú segítségével a cég értékesítési stratégiáját. 4

2. Elméleti felvezetés 2.1. Miért és mióta vadászunk? Az emberi faj elég régóta vadászik ahhoz, hogy az a génjeiben kódolva legyen. Ennél fogva a vadászszenvedély bizony az ember veleszületett ösztöne. Hosszú évezredeken át meghatározta az életmódját, mindig jelentős mértékben befolyásolta azt (Vallus, 1971). Tízezer évvel ezelőtt, mielőtt a mezőgazdasági forradalom az utolsó jégkorszak végén a Tigris és az Eufrátesz között a termékeny félhold övezetében elkezdődött, valamennyi embercsoport vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott (Dawkins, 26). A vadászat azon túl, hogy a túlélés elengedhetetlen tevékenysége volt, fontos szerepet játszott az emberi értelem és kommunikáció fejlődésében is, ezáltal a mai ember kialakulásában. Tulajdonképpen a vadászat kapocs a homályba vesző ősmúlt és a homo sapiens megjelenése között (Vallus, 1971). Az ember először és legfőképpen vadászként talált magára (Clark, é.n.). E megállapításokat ma már számos munkában megtaláljuk (Vallus, 1971; Csőre, 1994; Faragó, 26;). A földművelés és az ehhez szükséges letelepedés folyamatos térnyerésével a vadászat szerepe fokozatos átalakuláson ment keresztül. Azonban kétségtelen, hogy a történelem során, bármelyik korszakot is szemlélve a sumeroktól, és az egyiptomi Óbirodalomtól kezdve egészen a jelen pillanatig mindig szép számmal akadtak emberek, akik kedvtelésből, szeszélyből vagy vonzódásuknak engedve a vadászatnak szentelték magukat. (Ortega, 2). A XX. század második felében Vallus (1971) úgy vélte, hogy a vadászat nem hobby, nem hóbort és nem is vad ösztönök korlátok közé szorított tombolása (sokan persze így próbálták magyarázni), hanem az ősi mesterség korszerű változata. Véleménye szerint a vadászat értelme, lényege, az idők során sokat módosult, a 7-es évekre pedig sport jellege került előtérbe. Az ezredfordulón a vadászok jelentős része életmódnak tekinti a vadászatot, a külsőségekben is megnyilvánuló hagyományőrzést, a kapcsolatot a természettel, a kötődést a vidéki élethez (Tóth, 21). Korunk vadásza azon túl, hogy elveszi az egyes egyedek életét, védi is őket. A vadállományokat igyekszik a környezettükkel összhangban kezelni, az ökológiai egyensúlyt megteremteni és fenntartani (Blüchel, 26). 5

2.2. Vadászat és vadgazdálkodás Magyarországon 1945-ig A vadászat már a korai kőkorszakban (5-35 évvel ezelőtt) fontos szerepet játszott az ősember életében. A vértesszőlősi leletek közül előkerülő számos állatmaradvány is arról tanúskodik, hogy a mintegy félmillió évvel ezelőtt itt élt ősember életfenntartásához szükséges volt a vadászat (Csőre, 1994). A honfoglalás előtti idők jellemzője volt, hogy az állatok egy részét elsősorban a húsukért vadászták (szarvast, vaddisznót, hattyút), melyet aztán szárítással tartósítottak. Természetesen a prém is fontos értéket képviselt, hiszen ezekért az arab, perzsa és görög kereskedők gyakran felkeresték a törzsi szálláshelyeket. A vadászat eszköze elsősorban az íj, de jelentős szerepet játszott a lándzsa, illetve különféle csapdákat és hurkokat is alkalmaztak. Ez utóbbiak előnye, hogy az elfogott vad gereznáját (szőrrel borított bőr) nem sértették meg, így az kiváló csereeszköz lett a későbbiek során (Fodor, 198). A honfoglalás idején a vadban bővelkedő területek lehetővé tették mindenki számára, hogy szükségletei szerint ejtsen vadat. Ez idő tájt a vadászat, mint személyes jogosítvány minden szabad magyart megilletett (Csőre, 1994). A magyarságnak otthont adó Kárpát-medence változatos természeti adottságai teremtették meg a feltételeket ahhoz, hogy bölény, medve, farkas, hiúz, gímszarvas, vaddisznó, nyúl fogoly, fürj, nagy számban éljen e térségben. A letelepült magyarság férfiúi szívesen töltötték az időt vadászattal, így volt ezzel államalapítónk is I. (Szent) István király, kinek fiát, Imre herceget vadkan sebezte halálra egy vadászat alkalmával, de I. András király is vadászaton vesztette életét (Fodor, 198). A honfoglalástól 154-ig tartó időszakot a teljes szabad vadászat korának tartják (Csőre, 1994). Ezt követően viszont Ulászló 154-ben kiadott dekrétumában már kizárta a vadászatból a jobbágyokat, a polgárokat és az idegeneket. A nemesség régi óhaját törvényesítette ezzel (Fodor, 198). A mohácsi csatavesztés következményeként három részre szakadt országban a vadászat különbözőképpen alakult. A Habsburg kézen gyakorlatilag változatlanul folyt a főúri vadászat, míg a török által megszállt országrészben a vadászat rendezetlen volt, a lakosság vadászatával egyáltalán nem törődtek. Nem úgy az északi országrészben, amely a királyi közigazgatás alatt állt. Itt továbbra is tilos volt a köznép számára bármiféle vad elejtése (Fodor, 198), ugyanakkor az urbáriumok igen sokszor vadbeszolgáltatási kötelezettséget írtak elő, ehhez pedig a jobbágynak vadásznia kellett 6

(Csőre, 1994). A vad a XVII. században már árucikk. A vadhús, a bőr és a gerezna is megjelent a városok piacain. A gazdálkodás ekkor még csupán abból állt, hogy ezeket a javakat felhasználták, a vad óvásáról, szaporításáról még nem kellett gondoskodni. Ebben az időben, a királyon kívül már egy-két tehetősebb főúr (Nádasdyak, Pálffy család) is megengedhette magának, hogy vadaskertet tartson (Csőre, 1994). A XVIII. század elején, az ország nagyon lepusztult állapotban volt mind gazdaságilag mind kulturálisan is. A török világ hatalmas pusztításait nem lehetett egy-két évtized alatt kiheverni. A török kiűzése és a Rákóczi szabadságharc után megindult az ország helyreállítása (Buzgó, 29). III. Károly 1729. évi dekrétumában szabályozta a vadászati jogot. Legfontosabb rendelkezése többek között az volt, hogy bevezette a vad szaporodási időszakban való vadászatának tilalmát, illetve korlátozta a katonák vadászati jogát (Frey, 29). Továbbá ez a törvény fogalmazta meg először nemesi előjogként a vadászatot (Csőre, 1994). A XVIII. századtól fogva egyre több helyen alkalmaztak hivatásos vadászokat. A vadgazdálkodási munkák jelentősége fokozatosan bontakozott ki, mely elsősorban a ragadozók irtását jelentette, amiért külön díjazásban részesültek. A környezeti viszonyok jelentős mértékben megváltoztak a XVIII-XIX. században. Az egyre nagyobb területen folytatott mezőgazdasági tevékenység, a folyamszabályozások és a mocsarak-lápok lecsapolása (Faragó, 29) a vadállományra is hatással volt. Sajnos az 1848/49. évi harcok alatt a vadállományt jelentős károsodás érte, kiváltképp a fővad vagyis a szarvas fogyatkozott meg erősen (Fodor, 198). A kiegyezés (1867) nemcsak politikailag rendezte az ország helyzetét, de a gazdasági és kulturális fejlődés alapjait is jelentette. Az általános fejlődésből nem maradhatott ki a vadászat sem. Ez idő tájt formailag még az 182. évi IV. tc. volt hatályban, vagyis a nemesi vadászat volt érvényben. Azonban ezt a legtöbb helyen a földbirtokosok már nem tűrték el. A vadgazdálkodás szempontjából korszakalkotó volt az 1872. évi VI. törvény, mely kimondta, hogy a vadászati jog az ingatlanjog elválaszthatatlan része (Csőre, 1994). A modern magyar vadgazdálkodás alapjait az 1883. évi XX. törvénycikk fektette le, melynek egyik legfontosabb intézkedése az volt, hogy a vadászatra jogosultságot egy minimális egybefüggő területnagysághoz kötötte (ez 1 kat. hold volt, majd 2-ra emelték) (Csányi, 29). Aki a törvény szellemiségét megértette, az korszerű és példás vadgazdálkodást folytathatott. A törvény legnagyobb ereje az előretekintésében volt, hosszú évtizedekre szabályozta a vadászatot. 1881-ben megalakult az első magyar országos vadászati egyesület Országos Magyar Vadászati Védegylet (OMVV) néven, mely számos feladatot tűzött zászlajára, 7

de többek között az 1883-as törvény tervezetét is az OMVV készítette (Nagy Domokos, 198). 2.2.1. A vadkereskedelem és a vadászati turizmus kezdetei A XIX. század második felében a vad, mint áru kezd jelentősebb szerepet játszani. Formái a következőkben foglalhatók össze (Heltay, 26): lőtt vad (hús), vadbőr és szőrme (apróvad, nagyvad) kereskedelem élő vad (mezei nyúl, fácán, fogoly, őz) eladás vadászatok értékesítése (nagybirtokokon apró- és nagyvad) A korabeli vadászati statisztika szerint 1885-ben az export, amelyben az élő- és lőtt vad, illetve vadbőrök is benne vannak, meghaladta a fél millió forintot. Vadászati kivitelünk 192-ben több mint 3 millió koronát tett ki, amiből a lőtt vad összesen 1,8 milliót, és csak egyedül a rókabőrök 267 ezer korona értéket képviseltek. 196-ban megalakult az első magyar vadkereskedelmi vállalat, a Magyar Vadkiviteli Vállalat RT. Emellett több külföldi cég is (osztrák, cseh és francia) folytat ez irányú tevékenységet hazánkban (Heltay, 26). A vadászati export 1918-ban pedig már a meghaladta a 9,7 millió koronát (Csőre, 1994). A vadkereskedelem megindulásában kétségtelenül nagy szerepe volt a trófeacentrikus vadászat térhódításának, a trófeakultusz kialakulásának és ehhez kapcsolódóan a trófeakiállítások megrendezésének. Az első angol és német vadászokat, a magyar gímszarvasbika kapitális, az átlagos agancsnagyságot jóval meghaladó méretű trófeájának jó híre vonzotta hazánkba (Csőre, 1994). A két világháború közötti időben kiemelt feladat volt, hogy a területeinek nagy részét elvesztő ország elszegényedett vadállományát minél hamarabb sikerüljön talpra állítani. A legfontosabb vadgazdálkodási teendők a kártékony vad pusztítása és a hasznos vad tenyésztésének vérfelfrissítés általi előmozdítása voltak. A vadexportot ebben az időszakban is szorgalmazták mind állami részről, mind pedig a vadászatra jogosítottak részéről. A világgazdasági válság, illetve ennek következtében hozott gazdasági intézkedések zavarokat okoztak a vadkivitelben is, a különböző cégek egymással versengve leverték az árakat (Csőre, 1994). A Nemzeti Vadászati Védegylet a helyzet megoldását egy új vállalt létrehozásában látta, ennek érdekében javaslatot nyújtott be a földművelésügyi miniszternek (Szabó, 1996). 1933-ban az IBUSZ (Idegenforgalmi Beszerzési Utazási és Szállítási RT.) keretein belül megalakult a Magyar Vadtenyésztők Kiviteli és Kereskedelmi Részvénytársasága (a későbbi 8

MAVAD), mely cég kiviteli monopóliumot kapott (Csőre, 1994; Tóth, 1998). A második világháborút megelőző időszakban az ország vadkivitele éves átlagban 18 tonna élővad, 182 tonna lőtt vad. Ha pedig mindezt pénzértékben vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy 193 és 194 között a vadászati külkereskedelem évi 2,7 millió dollár volt (Tóth, 1998). 2.3. A trófea fogalma és a trófeabírálat kialakulása A trófea kifejezés a görög eredetű trophaion szóból ered, és a legyőzött ellenség fegyvereiből összeállított diadaljelvényt nevezték így a régi görögök és a rómaiak (Szederjei, 1971; Zsindely, 1971). A vadászatban a trófea tárgyiasult emlék, ami a vadászt a sikeres vadászatra emlékékezteti. A trófea értékét nem a pénzben kifejezhető érték adja, hanem a megszerzése során átélt élmények és a rájuk való emlékezés lehetősége. Trófeaként a hazai nagyvadfajaink esetében elsősorban a gímszarvas, a dám és az őz agancsa, a muflon szarva és a vaddisznó agyara jön szóba. Tulajdonképpen trófeaként tekinthetünk az elejtett állat bármely maradandó módon elkészített (kikészített) testrészére mely emlékeztet az elejtés körülményeire (Szidnai, 1978). A trófeagyűjtés és a trófeakultusz alapvetően a német vadászati kultúrában alakult ki (Csányi és Szabó, 25). Az ember természetes jelleméhez tartozik, hogy a saját maga által gyűjtött (a vadászok esetben zsákmányolt) tárgyakat szívesen mutatja meg a hasonló érdeklődési körrel bíróknak. E tulajdonság egyenes következménye a kiállításon történő bemutatás, mely nem kerülte el a vadászok táborát sem. Európa egyik első nyilvános trófeakiállítását 1871-ben rendezték, a budapesti Nemzeti Lovarda épületében, majd a következő évtől minden évben megrendezték az év folyamán zsákmányolt trófeák kiállítását. Ez kiváló lehetőséget adott a nagyszámú trófea összehasonlítására is, melyet a kezdeti időkben csak szemrevételezéssel rangsoroltak, majd a későbbiek folyamán különféle méréseket is alkalmaztak (tömeg, hosszméretek, ágak száma) (Szidnai, 1978). Ezzel kezdetét vette a bírálati formulák (képletek) kialakítása, hiszen egy gímszarvas trófeának számos tulajdonsága van (tömeg és hosszméretek, forma és szín, stb.) és a vadászoknak szükségük volt valamilyen fogódzóra a trófeák összehasonlításának érdekében. Az 1896-os esztendő nemzetközi hírnevet hozott a magyar gímszarvasnak, ugyanis Budapesten a városligetben Magyarország állami fennállásának 1 éves évfordulójára Európa-hírű kiállítást rendeztek (Szidnai, 1978). Ezen a kiállításon már 9

használtak úgynevezett bírálati képletet, azonban az ezt követő években ismét visszatértek a szemmérték alapján történő bírálathoz. 191-ben Bécsben rendezték az első nemzetközi vadászati kiállítást, melynek több mint 2,7 millió látogatója volt. A kiállításon Magyarország is részt vett és külön, erre a célra épített vadászkastélyban mutatta be a hazai vadászat eredményeit. Többek között az 1891-ben terítékre hozott Szálkai bika trófeáját, mely a legjobb gímszarvasagancs minősítést nyerte el (Köller, 29), illetve sokáig világelső is volt (Nagy Domokos, 198). Az első világháború megszakította az agancskiállítások sorát, ennélfogva a bírálati képlet sem fejlődhetett egészen 1925-ig. Ekkor a Nemzeti Vadászati Védegylet megalakulását követően már meg is rendezték a kiállítást, majd a következő években 1944-ig mindig volt agancsbemutató. A részvétel lényegesen nagyobb volt, mint a világháború előtti időkben, amelynek legfőbb oka, hogy Nadler Herbert kidolgozott egy agancsbírálati rendszert, így a kiállított trófeák bírálata könnyebbé vált (Nagy Domokos, 198). Ezt 1937 óta változatlan formában ma is használjuk a szarvasagancs bírálatára (1. melléklet). Mivel több országban is különféle bírálati képletet alkalmaztak, ezért 1937-ben a Nemzetközi Vadászati Tanács (Conseil International de la Chasse, CIC) - ma Conseil International de la Chasse et de la Conservation du Gibier, CIC javasolta az egységes formula kialakítását. Így jött létre a CIC képlet, melynek alapját a Nadler által megalkotott rendszer (az egyes paraméterek, úgymint hossz és körméretek, stb. különböző szorzószámokkal történő korrekciója) képezi (Szidnai, 1978). 2.4. A magyar vadgazdálkodás és vadászat 1945-1989 között A II. világháború után a magyar vadállomány erősen megfogyatkozott állapotban volt. Kifejezetten a nagyvadállomány (főleg a gímszarvas, a dám és az őz) nagysága csappant meg jelentősen, egyes források szerint az állomány mintegy 85%-a pusztult el (Tóth, 27). Egyedül a mezei nyúl volt az a vadfaj, amely a háború után is bőséges vadászati lehetőséget biztosított (Csőre, 1994). A jogalkotás első intézkedése volt, az úgynevezett vadászati kiváltságok megszüntetése és ekkor a vadászati jogot elválasztották a vadászterület alapját jelentő ingatlanjogtól. A vadászati jog az ország egész területén az államot illette meg (Ballagó és Csőre, 198). A háború után a vadgazdálkodás fő célja az Európa-hírű vadállomány helyreállítása, amit nagymértékben nehezítettek a szervezeti hiányosságok (a vadászati 1

jog pénzeszközökkel és tapasztalatokkal nem rendelkező vadgazdálkodók kezébe került), illetve a túlságosan magas elvárások (tervutasítás) mind az élő- és lőtt vad exportját, mind pedig a bérvadászatot illetően. Ez utóbbi veszélye a megtépázott nagyvadállomány túlzott mértékű hasznosításában rejlett, azonban ez szerencsére nem következett be (Tóth, 27). Minden megyében és szükség esetén a nagyobb járási székhelyeken is vadászati felügyelőket neveztek ki, akik elsősorban a vadászatra vonatkozó új szabályok végrehajtásáért voltak felelősek. A szakirányítás megteremtése után került sor a vadásztársaságok megalakítására, a magyar vadászat és vadgazdálkodás a negyvenes évek végén ígéretes fejlődési stádiumba lépett (Ballagó és Csőre, 198). A 291.6/1946. évi belügyminiszteri rendelet a vadásztársaságok céljaként jelöli meg a vadgazdálkodás nemzetgazdasági jelentőségének és a vadban rejlő értékeknek, mint a nemzeti vagyon védelmének szem előtt tartását (Tóth, 27). A 464/1945. miniszterelnöki rendelet kötelezővé tette a hivatásos vadászok alkalmazását, számukat pedig a vadászterület nagyságának figyelembevételével írta elő (Csőre, 1994). A számos pozitív változás ellenére, a központi tervutasításos irányítás vadgazdálkodásban való alkalmazása számos területen kedvezőtlenül befolyásolta, sőt fékezte a vadgazdálkodás illetve a vadászat fejlődését (Ballagó és Csőre, 198). A nagyvadállomány szempontjából talán a XX. század legfontosabb eseménye, hogy 1945-ben állami tulajdonba kerültek a 1kh-nál (57ha) nagyobb erdőbirtokok, melyek kezelésére létrejöttek a Magyar Erdőgazdasági Üzemek (Tóth, 1998), majd ezeken belül kialakultak az állami vadgazdaságok. Ezeket aztán a 6-as évek végén összevonták azokkal az erdőgazdaságokkal, amelyek területén a vadászati jogot gyakorolták (Csőre, 1994). Az addig eltelt idő alatt azonban a nagyvadállomány mind mennyiségileg, mind pedig minőségben rendkívüli fejlődést produkált. A 6-as évek végén új világrekord gímtrófeával büszkélkedhetett az ország (1968, Gamás, 249,9 CIC pont) (Bakkay és mtsai. 1971). Az 5-es évek közepétől a trófeakultusz tovább erősödött Magyarországon. 1958-ban (Szidnai (21) szerint 1948-ban) az Országos Erdészeti Főigazgatóság (OEF) létrehozta az Országos Trófea Bíráló Bizottságot (OTBB), melynek feladata 1967-ig még csak az állami erdő- és vadgazdaságok üzemi és bérbe adott területein terítékre hozott vad trófeájának elbírálása (Csőre, 1994). Ezzel kezdetét vette hazánkban egy olyan, mára egyedülállóvá vált adatgyűjtés, melynek értéke szinte felbecsülhetetlen. Mindezt pedig a 3/197 MÉM rendelet tette lehetővé, ugyanis ekkor lett kötelező az 11

elejtett (és elhullott) vad (gím, dám, őz és muflon), valamint a bérvadászatból származó vadkanagyarak bírálatra történő bemutatása. 197 óta tehát, minden legálisan zsákmányolt trófea adata regisztrálásra kerül (Szidnai, 21). A II. világháború után, a Gazdasági Főtanács a Magyar Vadtenyésztő Kiviteli és Kereskedelmi Részvénytársaságból és Magyar Apróvadértékesítő Kft-ből létrehozta a Vadkereskedelmi Nemzeti Vállalatot (MAVAD) (Csőre, 1994). Más források szerint a MAVAD már 1933-ban (Tóth, 1998) megalakult. A különböző időpontok valószínűleg abból adódnak, hogy a MAVAD a már korábban említett két cég egyesüléséből jött létre. Annyi mindenesetre biztos (levéltári dokumentumok igazolják), hogy 1945-46- ban még mindkét vállalat végzett exporttevékenységet, viszont 1948-ban a Magyar Lőttvadértékesítés Központi Képviseletének gyűlésén már egyik cég neve sem szerepel, ugyanakkor a MAVAD-é igen (Tóth, 27). A negyvenes évek második feléből már rendelkezésre állnak olyan dokumentumok, melyek a bérvadászat újbóli megindulását bizonyítják (Tóth, 27). Bérvadászat (adott vadászterületen pénz ellenében történő vadászati lehetőség biztosítása) már a két világháború közötti időben is volt egyes nagybirtokosok jóvoltából, akik a bevételeik növelése érdekében eladták vadászataikat (Bene, 2). Az 1945 utáni vadkereskedelem 1956-ig jórészt csak az élő- és lőtt vad exportjára korlátozódott (Tóth, 1998). E tekintetben a nagy változást az ötvenes évek második fele hozta. A MAVAD akkori vezetése ugyanis felvetette, hogy Magyarország fogadjon nyugati vadászokat is bérvadászat céljából. Az ötlet politikai vonatkozása egyáltalán nem mellékes, hiszen akárhogy is nézzük, ez azt eredményezi, hogy kapitalista személy fegyverrel jelenik meg a Magyar Népköztársaság (Szabó, 1996). Ennek ellenére 1956- ban megjelentek az első nyugati vadászok hazánkban és 6 dollárt költöttek vadászatra (Tóth, 1998). Más forrás (Szabó, 1996) pontosabb adatokat említ: 19 külföldi vendégvadász, 28 trófeás vadat ejtett el, ami 15 dollár bevételt eredményezett. Gábor (1985) szerint 1956 szeptemberében 25 külföldi vadász járt Magyarországon és mindannyian értékes trófeával hagytál el hazánkat. Bármelyik változat is az igaz, egyben mindegyik megegyezik, a vadászati turizmus mérföldköve az 1956-os esztendő volt. Az első időszakban, az NSZK-ban a magyarországi vadászatok nagy politikai visszatetszést szültek: Konrad Adenauer kancellár szerint a magyarok a német vadászok pénzéből építik a vasfüggönyt (Gábor, 1985). A vadászatért rajongókat azonban ez nem tartotta vissza, és a külföldi bérvadászok száma évről-évre gyarapodott (2. melléklet). Az 196-as évektől gyakorlatilag a vadásztársaságok fő bevételi 12

forrásává vált, és a nemzetgazdasági jövedelemtermelő képességéhez is aktívan hozzájárult (Szabó, 1996). Ezt az időszakot a MAVAD monopol helyzete jellemezte (egészen 1983-ig), ugyanis minden külföldi vadászni vágyó kizárólag e cégen keresztül érkezhetett hazánkba. 1968-ig az Árhivatal szabta meg az árakat, ezt követően lett szabadáras a bérvadászat. Ennek következtében a MAVAD a gímszarvas kilövési árait 5%-al, a dám és az őz árát 1%-al emelte (Szabó, 1996). Az áremelés nem volt hatással a keresletre, hiszen évről-évre növekvő létszámban érkeztek a külföldi vadászok hazánkba (2. melléklet). Ehhez mindenképpen hozzájárult a Magyarországon zsákmányolt trófeák évente Kölnben rendezett bemutatója, valamint az, hogy ekkor már több világrekord trófeával is büszkélkedhettünk (Tóth, 29). A koronát pedig az 1971- ben Budapesten rendezett Vadászati Világkiállítás jelentette. Ami a magyar vadgazdálkodás számára kétségtelenül rendkívül jó (korabeli szóhasználattal élve) propaganda (mai szóhasználattal pedig professzionális marketing) volt, annak ellenére, hogy üzletkötői tevékenység nem volt folytatható a kicsivel több, mint egy hónapig nyitva tartó rendezvényen (Földes, 1971). A kiállításon 52 ország vett részt, és összesen 2,1 millió (ebből 2 ezer külföldi) látogatója volt (Tóth, 29). A vadgazdálkodás mérlege gyorsan javult, melynek alapja a MAVAD exporttevékenységében rejlett. 197-ben a cég tőkés exportjának 9%-a a vadászatból eredt, melynek 23,7%-át a bérvadászat adta. Ez utóbbi aránya 1982-ben már 45,4%-ot tett ki, ez mintegy 12,9 millió dollárt jelentett akkor (Csőre, 1994). A MAVAD működésének évei alatt alakult ki a vadhúsfelvásárlás, begyűjtés és feldolgozás teljes infrastruktúrája. Létesült három feldolgozó üzem, egy Vecsésen, egy Öreglakon és egy további Soponyán, melyek ebben az időben meghatározóak voltak Európában (Szabó, 1996). 1983-ban megszűnt a MAVAD monopóliuma. Létrejött a VADEX, majd a VADCOOP, a PEGAZUS, a HUNOR, a HUNTOURS, a CIKLÁMEN. A rendszerváltás évében ezen cégek részesdése a bérvadászati piacból a következő volt: MAVAD 65,8%, VADEX 14,7%,, HUNOR 6,5%, CIKLÁMEN 3,8%, PEGAZUS 3,6%, VADCOOP 3,% és a HUNTOURS 2,5% (Tóth, 1998). A MAVAD egyelőre megőrizte vezető pozícióját. 1987-ben megszűnt az 1949 óta tartó külkereskedelemi monopólium korszaka (Sipos, 28), majd ennek következtében felszaporodtak a vadászatszervezéssel foglalkozó vállalkozások is Magyarországon. 13

2.5. Árképzés a vadászati piacon A vadászati piac árképzése a trófeás vad esetében meglehetősen sajátos. Minden esetben a trófea valamely objektíven mérhető paramétere képezi az alapot. Ez vadfajonként eltérő, ugyanis míg a gímszarvas, a dám és az őz esetében a trófeatömeg, addig a muflonnál a két szarv hosszának az átlaga, a vaddisznó esetében pedig a nagyagyarak hosszának átlaga képezi az ármeghatározás alapját. Ezentúl azonban a trófea valódi értéke messze több valamely fizikai paramétere alapján számított pénzértéknél. A trófeában megtestesül minden esemény, mely a vad elejtését megelőzte. A trófea tulajdonképpen egy történet megtestesülése. Ezért állíthatjuk, hogy a vadászatban termék és szolgáltatás kombináció kerül értékesítésre, ami minden esetben egyedi. Sohasem ismétlődik kétszer ugyanaz a történet. Mindezeken túl természetesen létezik hivatalos árlista, ami alapján a vadászat végén az elszámolás korrekt módon, félreértések nélkül elvégezhető. A gímszarvas esetében az árat a letisztított, teljes koponyával együtt lévő agancs tömege határozza meg, melyet 24 órával a kifőzést követően mérlegelnek dkg pontossággal. A tényleges összeget csak ezután számítják, jellemzően két lépésben. Az első, a mért tömeghez tartozó alapár megállapítása, ami a különböző nagyságú trófeák esetében nagymértékben különbözik (lásd 3. melléklet). (Pl. 9-1kg trófeasúly között az alapár 475, így egy 9,5kg-os trófea esetében ez az első lépésben 475 jelent.) A második az alapárat jelentő kategóriához tartozó dekánkénti árral való pontosítás, vagyis az egész kg feletti részt felszorozzák az adott kategóriára vonatkozó dekánkénti árral. (Pl. 9-1kg között ez 22 /dkg, így a 9,5kg-os trófea esetében az további (5dkgx22 ) 11 -t jelent.) A teljes összeg a példa alapján a 9,5kg-os gímtrófea esetében 585 (az alapadatok Gemenc Zrt. 21/11. idényben érvényes árjegyzékéből származnak). 1946 óta ez a gyakorlat, bár az akkori előírások szerint a mért tömegből még 7 dkg levonásra került, majd csak ezután állapították meg a fizetendő összeget (Tóth, 27). A dám és az őz esetében a fizetendő ár megállapításának metodikája megegyezik a gímszarvasnál bemutatottal, természetesen az egyes kategóriák különböznek, illetve az őz esetében grammban történik az elszámoláshoz szükséges tömeg mérése. A dámnál és az őznél érvényesülő trófeatömeg és ár viszonyát bemutató ábrákat a 4. és 5. melléklet szemlélteti. A muflonnál a trófea jellegéből adódóan másképpen történik az árképzés, bár az alapkoncepció (kategóriák szerinti alapár) gyakorlatilag megegyezik. A jobb és bal 14

szarvhossz átlagát veszik alapul cm-ben (milliméter pontossággal) kifejezve. Először a mért átlaghossz alapján elért kategóriára megállapított alapárat határozzák meg. (Pl. 8-9cm között az alapár 266, így egy 88 cm-es csiga esetében ez az első lépésben 266 -t jelent.) A másodszor az alapárat jelentő kategóriához tartozó centiméterenkénti árral való pontosítás, vagyis az egész 8 cm feletti részt felszorozzák az adott kategóriára vonatkozó centiméterenkénti árral. (Pl. 8-9cm között ez 17 /cm, így a 88cm-es csiga esetében az további (8cmx17 ) 856 -t jelent). A teljes összeg a példa alapján a 88cm-es mufloncsiga esetében 3516 (az alapadatok Pilisi Parkerdő Zrt. 29/1. idényben érvényes árjegyzékéből származnak). A vaddisznó árképzése hasonló a muflonéhoz, hiszen ennél a vadfajnál is a hosszméret képezi az elszámolás alapját. Egészen pontosan az alsó állkapocsban lévő nagyagyarak átlaghosszának függvényében alakul az ár. A vaddisznónál többféle gyakorlat is elterjedt. Az egyik, amikor az egyes hosszkategóriákra megszabott áron felül nincs további plusz felszámítás, ezt főleg a vaddisznó hajtásban történő vadászata esetén alkalmazzák. Eszerint a metodika alapján a 2-21cm-es kategóriába eső agyarak ára 16, vagyis a 2,5cm-es agyarak illetve 2,9 cm-es agyarak esetén is ugyanazt az árat kell fizetni. A másik módon, az egyéni vadászaton elejtett kanok kerülnek árazásra. Ez valamelyest az előző kombinációjának is tekinthető, hiszen egy bizonyos agyarhosszig a kategóriák szerint kell fizetni plusz felszámítás nélkül. Azonban egy szint elérése után ez a Gemenc Zrt. esetében 19cm minden egyes millimétert felszámolnak. Ha az előbbi két agyarhosszt vesszük alapul, akkor ezzel a módszerrel számolva első lépésben a 19cm ára 12, a további 15 és 19 milliméter 4 /mm áron kerül felszámításra, azaz plusz 6 és 96. Így a végső árak: a 2,5cm agyarú kannak 18, a 2,9cm-es pedig 216 (az alapadatok a Gemenc Zrt. 21/11. idényben érvényes árjegyzékéből származnak). A vadászatszervezéssel foglalkozó vállalkozások jellemzően ügynöki megbízásként értékesítik a vadászati lehetőségeket. Vagyis a szervező cég jutalék ellenében a piaci szereplőnek üzletet hoz (Constantinovits, 28). Számos gazdálkodó azonban emellett saját számlás ügyleteket is bonyolít, közvetlenül exporttevékenységet végez. Ennek előnye többek között az, hogy nincs ügynöki jutalék, melynek mértéke változó, de minimum 1%, illetve alkupozícióval nem rendelkező vadgazdálkodóktól akár 3%-ot is elkérhetnek (Heltay, 26). 15

2.6. A magyar vadgazdálkodás és vadászat 1989-től napjainkig A II. világháború utáni évtizedekben Magyarországon a vadászati jog állami monopólium volt. A századvég politikai és társadalmi-gazdasági változásai (piacgazdaságra való áttérés, privatizáció) indokolták a vadgazdálkodás törvényi kereteinek új alapokra helyezését (Pintér és Csányi, 21). Az 1996. évi LV. Törvény új alapokra helyezte a hazai vadászatot, vadgazdálkodást. A szabályozás egyértelműen a vadon élő vadászható állatfajok és élőhelyeik védelmére, megőrzésére, a vadgazdálkodás tartamosságára (fenntarthatóság) és csak legutolsó sorban a vadászatra helyezte a hangsúlyt. A vadászati jogot a földtulajdon elválaszthatatlan részévé tette, a vadászterületek legkisebb kiterjedését pedig 3 hektárban határozta meg (Pintér és Csányi, 21). Ez utóbbi azért is rendkívül fontos, mert ezzel megakadályozta a vadászterületek olyan szintű felaprózódását, ami az ökológiai alapokon álló tartamos gazdálkodást már nem teszi lehetővé. A törvény bevezette a háromszintű vadgazdálkodási (tervezési) rendszert, mely a nagyobb térségekre (6. melléklet) kiterjedő körzettervekből, az egyes vadászterületek tízéves vadgazdálkodási terveiből, valamint az éves vadállomány-szabályozási tervekből áll. A tervezési rendszer célja a vadállomány hosszú távon történő megőrzése mellet a gazdálkodói érdek érvényesítése és a vadászati jog szakszerű gyakorlása és hasznosítása. A védett természeti területeken pedig a természetvédelmi célok megvalósítása (Pintér és Csányi, 21). Vadgazdálkodási üzemtervek készítése nem volt teljesen új keletű a gazdálkodásban, hiszen először a 3/197. MÉM rendelet írta elő, majd tíz évvel később a 3/198. MÉM rendelkezés vezette be az egységes szerkezetű és hosszú lejáratú tervek készítését (Csányi, 29). AZ 1996. évi LV. Törvény számos vitatott pontja ellenére megfelelő módon gondoskodik a vadállomány, mint fenntartható természeti erőforrás megőrzéséről és tartamos hasznosításáról, teret ad a vadászati és vadgazdálkodási hagyományuknak és eleget tesz a hazánk által elfogadott nemzetközi szerződésekből származó kötelezettségeknek (Csányi és Pintér, 21). 2.6.1. A vadkereskedelem alakulása és a vadászati turizmus A rendszerváltás évében a vadkereskedelemmel foglalkozó cégek részesdése a bérvadászati piacból a következő volt: MAVAD 65,8%, VADEX 14,7%,, HUNOR 6,5%, CIKLÁMEN 3,8%, PEGAZUS 3,6%, VADCOOP 3,% és a HUNTOURS 2,5%. 16

A MAVAD ekkor még tartotta a vezető pozícióját. A rendszerváltás után közel kettőszáz vadászati iroda kezdte meg működését, melyet Heltay (26) a teljes káosz - ként említ. Legtalálóbb azonban Bene (2) megfogalmazása, aki szerint a szabad verseny kezdetekor számos cég kimeríthetetlen lehetőséget látott a vadászatszervezésben és a hozzáértés legcsekélyebb igénye nélkül kezdték meg működésüket. A felszaporodó szervezőcégek száma azonban nem jelentett párhuzamosan piacbővülést (exportbővülést), ehelyett a már meglévő árualapok (és vendégkör) felosztása történt (Tóth, 1998). A hazánkba érkező külföldi vendégvadászok száma 199-ben 2395 fő volt, mely 1997-re 2 ezerre csökkent, majd a mélypontot követően emelkedni kezdett és az ezredforduló után 25-3ezer között stabilizálódott (2. melléklet). A kilencvenes években az európai vadászati piac szélesedett, és a volt szocialsita országok konkurenciája egyre erősebben volt érzékelhető (Heltay, 26). A piac kinyílása elsősorban szállítói oldalról történt, hazánk elsődleges konkurensei Románia, Csehszlovákia, Lengyelország és Bulgária voltak (Szabó, 1996). Mindezek ellenére Magyarország a piaci pozícióit nagyrészt megőrizte (Csányi és Pintér, 21). Az ezredfordulón a vadászható fajok közül az állománynagyságuk és a vadászati fontosságuk alapján komoly gazdasági jelentőséggel csak az öt nagyvadfaj (gím, dám, őz, muflon, vaddisznó) és három apróvadfaj (mezei nyúl, fácán és tőkés réce) bírt (Pintér és Csányi, 21). Ez az azóta eltelt tíz évben sem változott lényegileg, általános tendencia, hogy míg a nagyvadállomány ingadozásokkal ugyan de növekedést mutat, addig az apróvad sajnos a legjobb esetben is csak stagnál, de leginkább csökken (7. és 8. mellékletek). Ökonómiai szempontból az állománynagyság jelentősége abban áll, hogy az határozza meg az árualap nagyságát, egyes vélemények szerint pedig még az eladható áru minőségét is. Vadállományát tekintve az ország lehetőségei nagyon jók. Megfelelő befektetés, kezelés és piaci munka (marketing) mellett hosszú távon sikeres ágazatot tarthatnak fenn. A rendszerváltást követő tíz évben folyamatosan nőttek a bevételek és a kiadások, az ágazat egésze évről évre mintegy 5-1% nyereséget produkált (Csányi és Pintér, 21). Az ezredforduló után azonban a gazdálkodás rentabilitása ingadozóvá vált, a 23/24-es vadászati évet az ágazat veszteséggel zárta. A korábbi években is voltak olyan megyék, amelyek egyenlege negatívot mutatott, azonban az ország egészét tekintve ez volt az első eset (Bleier és mtsai. 24). Vadgazdálkodásunk árbevételének döntő része a vadértékesítésből, azon belül pedig a külföldiek bérvadászatából származik (Heltay, 26). Bene (2) úgy ítélte meg, hogy a hazai bérvadászat 17

nagymértékben valószínűleg már nem fog változni, 2-re kialakult az a réteg, aki anyagilag megengedhette magának. Ehhez képest néhány év múlva jelentős növekedés volt megfigyelhető a hazai bérvadászatból származó vadászati bevételek tekintetében (Bleier és mtsai. 24). Ez a folyamat feltételezhetően napjainkban is tart. A vadászati turizmus nagyon egyszerűen megfogalmazva vadászati célú külföldi utazást jelent (Bodnár, 23). A vadászturizmus kínálata és kereslete is meglehetősen speciális, igénybevétele a legtöbb esetben feltételekhez kötött (fegyvertartási engedély, vadászengedély, stb.). Szezonális (vadászati idények), nem tömegturisztikai kategória (Fehér és Kóródi, 28). Az eladásra szánt fő termékelem a vad, elsődlegesen a trófea. Nincs helyettesítő terméke, hiszen az áru egyedi, a piacon nem állítható elő hasonló. A rendelkezésre álló kínálat felülről korlátozott (Fehér és Kóródi, 28), hiszen a kilőhető vadmennyiség nem végtelen és esetlegesen a kínálat növelése is csak hosszabb időtávon lehetséges, ám az ökológiai törvényszerűségek miatt az is behatárolt. A vadászati turizmus jelentőségét a vadászatszervezéssel kapcsolatos kérdéseket, a vendégkör elemzését a kilencvenes évektől már vizsgálták. A hazánkba látogató külföldi vadászok nemzetségi megoszlása a kilencvenes évek közepén a következő volt: 5% német ajkú (német, osztrák, svácji), 4% olasz, és 1% egyéb (francia, angol, spanyol, belga, görög, amerikai, stb.), ami erős nyugat európai orientáltságot mutat (Szabó, 1996). A MAVAD (ekkor még abszolút piacvezető cégként) 1994-95-ben végzett kérdőíves felmérést a partnerei körében és számos hasznos információ derült ki a vizsgálatukból. A válaszadók a vadászatszervező vállalkozás erősségének tartották többek között a megbízhatóságot, a hozzáértő munkatársakat, a rugalmas üzletkötési lehetőséget, a pénzügyi biztonságot. A vadászathoz kapcsolódó szolgáltatásokkal szembeni igények felmérésekor kiderült, hogy a döntő többség a vadászházban történő elszállásolást, teljes ellátást, a helyismerettel rendelkező kísérőt, a vendég nyelvén beszélő vadászt, a teljes körű szervezést és a szakmai, turisztikai programokat igényli (Szabó, 1996). További megállapításaik, hogy a vendégek többsége 3. és 7. forint között költött egy vadászat alkalmával, csökken az 1 millió forintnál többet költő vadászok aránya és növekedés tapasztalható a 1-2ezer forintot költők körében (Szabó, 1996). Egy későbbi felmérés szerint (21 fős minta: német-osztrák és olasz nemzetiségűek), melyet a Németországban és Olaszországban rendezett vadászati kiállításokon végeztek 22-ben, a válaszadók fele 7ezer és 1 millió közötti összeget 18

költött külföldi vadászata során. A német válaszadók egyharmada 1,2 és 2,4 millió forintot, 8%-uk pedig 2,5 milliónál többet költött (Ficsór, 23). Az egyes trófeás nagyvadfajok elejtőinek megoszlását, külföldi-hazai viszonylatban az Országos Vadgazdálkodási Adattár összegző táblázatban évről-évre közzéteszi (Csányi és mtsai. 28; Csányi és mtsai. 29; Csányi és mtsai. 21;), bővebb elemzést, vagy értékelést azonban nem készít ezekhez az adatokhoz. 2.6.2. A fenntartható vadgazdálkodás A környezeti forrásokkal való fenntartható (tartamos) gazdálkodás társadalmi igénye egyre inkább előtérbe helyezte a természetközeli gazdálkodási formák bevezetésének szükségszerűségét (Faragó és Pintér, 22). A kilencvenes években egyre hangsúlyosabbá vált az ökológiai ismeretekre alapozott vadgazdálkodás és vadászat. Belátható, hogy minden a természetben élő állatfajnak megvan a helye és a szerepe az ökológiai rendszerekben (Heltay, 21). Vadállományunk az ökológiai rendszerek fontos tagja és a gazdasági jelentősége is mérhető, tulajdonképpen újratermelődő forrása a természetnek. Ezekkel a természeti javakkal folytatott gazdálkodás fontos kritériuma, hogy a környezettel harmonikus összhangban történjen (Faragó és Náhlik, 1997). Heltay (21) szerint az élőhely megóvását és javítását kell a vadgazdálkodás legjelentősebb feladatának tekinteni. A fenntartható vadgazdálkodás elméletének és gyakorlatának hazai kidolgozása nem ütközött (ütközhetett) problémákba, hiszen a természeti környezetünk állapota ehhez még adott és a természetszerűségre, valamint hosszú távra gondolkodás egyáltalán nem volt idegen a szakterülettől, a vadászmúlttól (Kovács, 21). A vadállomány olyan természeti erőforrás, amely évről-évre megújulni képes (akár a halállomány vagy a fa, stb.), ezért lehetővé teszi a mértéktartó hasznosítást (vadászatot, befogást, stb.) (Barbier, 1992). Emellett a vadászat szabályozó szerepe is fontos, hiszen számos vadászható faj esetében csak a rendszeres hasznosítással tartható az állománynagyság a más gazdasági ágazatok által még elviselhető szinten (vadkárok, természetvédelmi problémák) (Heltay, 21). Korunk vadgazdálkodásának legfontosabb feladata, hogy megtalálja a hasznosításnak azt a mértékét, amely adott körülmények között hosszú távon fenntartható és emellett biztosítja a vadállomány és környezete összhangját. Valamint a hasznosítást a gyakorlatban oly módon teszi, amely a társadalom többségének számára is elfogadható. 19

2.7. Vadászat az Európai Unióban Európában a vadászok létszámát a FACE (Federation of Assosiations for Hunting and Conservation of the EU) 7.. millió főre teszi (az egyes országok közötti megoszlás a 9. mellékletben). Nincs egységes törvényi szabályozás a vadászatot, illetve vadgazdálkodást illetően és erre nincs is igény. A tagállamok saját jogszabályaikban rendezik a kérdést, természetesen a vadászatot közvetlenül és közvetve érintő jogkötelezettségek figyelembevétele mellett (Csányi, 25). A marketing célja a fogyasztói szükségletek és igények kielégítése, ehhez pedig szükséges a célpiacok kultúrájának ismerete (Eszes, 1999). Az európai országok a vadászati hagyományok és a kulturális különbségeik alapján pedig jól körülhatárolható csoportokba sorolhatók (Csányi, 1998). Ezek a Skandináv vadászati rendszer, a Német vadászati rendszer, a Latin vadászati rendszer és az Angolszász vadászati rendszer. Minden rendszerre megállapíthatók általános jellegzetességek. Melyek ismerete fontos akkor, amikor egy vadászati ajánlatot készítünk (alakítunk ki), vagyis döntünk arról, hogy melyik piacra milyen termékkel kívánunk belépni. A kulturális környezet megismerése egyébként is alapvető jelentőségű a marketingben, különösen akkor, ha külpiacra szeretnénk értékesíteni (Tóth, 28). A Német vadászati rendszerhez soroljuk Németországot, Ausztriát és a BENELUX államokat. Közös jellemzőjük, hogy alapvetően a nagyvadvadászatok iránt érdeklődnek, trófeacentrikusak, tehát nagy hangsúlyt kap az elejtett vad trófeaanyagsága. A Skandináv vadászati rendszerhez tartozik Dánia, Svédország és Finnország. Általánosan igaz rájuk, hogy vadászatot elsősorban hússzerzés céljából folytatnak, a trófea nem különösebben érdekli őket. Heltay (26) szerint például skandináv régióból érkezők nem értik, hogy miért kell többször árat fizetni egy 5 grammos bakért, mint egy 3 grammosért. Az Angolszász vadászati rendszerhez csak Anglia és Írország tartozik, jellemzőjük, hogy a vadászatban a sportteljesítményt tartják nagyra. A Latin vadászati rendszerbe Franciaország, Görögország, Olaszország, Portugália és Spanyolország tartozik. A vadászatot elsősorban szórakozásnak tartják, így kifejezetten kedvelik a társasvadászatokat, az olaszok különösen az apróvadvadászatokat. Érdekes például, hogy amíg egy német vadászt kifejezetten érdekel egy rendellenesen fejlődött agancs, addig a spanyol fel sem emeli rá a puskát (Heltay, 26). Az igények és az érdeklődési körök bizony nagymértékben eltérnek. Az iménti általános felosztás tulajdonképpen egyfajta piacszegmentálásnak is tekinthető, hiszen a 2

különböző vadászati rendszerekbe illő országok vadászait különböző vadászati termékek vagy termékkombinációk érdeklik. Különböző fogyasztási szokásokkal jellemezhetők, melyhez különböző marketingstratégiákat (Hoffmann, 24) igazíthatunk. 2.8. Gemenc Zrt. működése és nagyvadgazdálkodásának alapjai (a gemenczrt.hu és Szarvas (27) munkája alapján) A második világháborút követő években a Gemenci-erdő a Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemek irányítása alá került. 1949-ben vadrezervátum címet kapott, 1951-ben pedig megalakult a Gemenci Állami Vadgazdaság, mely elsősorban az ország vezetőinek vadászszenvedélyét szolgálta ki (elvtársi protokoll vadászatok). A Vadgazdaságot 1968 januárjában összevonták a Duna-ártéri Állami Erdőgazdasággal (mely cég a Vadgazdaság területén az erdőgazdálkodást folytatta) létrehozva így a Gemenci Állami Erdő és Vadgazdaságot. 1989-től a gazdaság már csak bérvadásztatással foglalkozik, a korábbiakban végzett protokolláris feladata hivatalosan nincs. 199 májusától már az Állami Erdőgazdaságok is önálló vállalatokká váltak (természetesen állami tulajdonban maradtak), majd 1993-ban létrehozták a Gemenci Erdő és Vadgazdaság Részvénytársaságot, mely 37.839 hektár állami tulajdonú erdőterületen (európai viszonylatban a legnagyobb ártéri erdő) és 7.349 hektár üzemi vadászterületen gazdálkodik. Az ártéri területek alkotják a Duna-Dráva Nemzeti Park dunai szakaszát (megközelítően 2. hektáron). Az erdőterület Szekszárdtól déli irányban egészen az országhatárig húzódik (kisebb-nagyobb megszakításokkal és eltérő szélességben) a Duna jobb és bal partján. A Gemenc Zrt. négy, alapvetően erdő- és vadgazdálkodást végző (hagyományosan gazdálkodó) erdészet segítségével látja el feladatát, ezek a bátaszéki, szekszárdi, hajósi és pandúri erdészetek. A társaság az elmúlt években egyre inkább előtérbe helyeződő tevékenységei közé tartozik az ökoturisztika is. Pörbölyön Erdei Iskola és a 26-ban átadott Ökoturisztikai Központ várja a látogatókat. A Zrt. összesen évi 16-18 ezer bruttó köbméter fát termel ki, a különböző faválasztékok hazai és export piacon kerülnek értékesítésre. Vadgazdálkodási tevékenysége több vadászterületen folyik évtizedek óta kimagasló eredménnyel. Gemencnek az utóbbi száz évben a gímszarvas szerzett 21

világhírnevet (Kalotás, 25). Az itt élő szarvasállomány kiválóságát két világrekord trófea is bizonyítja (Szálka 1891, Karapancsa 1986) ezen kívül pedig számos itt terítékre került gímtrófea a magyar ranglistán előkelő helyen szerepel (1. melléklet). Leghíresebb vadászterülete talán Karapancsa, melyről már a hetvenes és nyolcvanas években a külföldi (német és osztrák) vadászlapok is cikkeztek (Jacob, 198; Dietz, 1987; Tomiczek, 1987). Karapancsa története azonban jóval régebbre nyúlik vissza, hiszen az egykori Bellyei uradalom részeként a XVIII végén XIX század elején a német császár is több alkalommal vadászott ezen a vidéken (Sipos, 26). A cég vadászházai a csodálatos fekvéssel (erdő mélyén vagy Duna parton), a nyugodt, csendes környezettel és többféle komfortfokozattal szolgálja a vadászvendégek és a pihenni vágyók kényelmét. A kiváló minőségű trófeával rendelkező, jellegzetes ártéri gímszarvasbikák elejtése mellett, egyéni és társas vaddisznóvadászatokat is szervez a Gemenc Zrt. Számos területen kialakított parkerdő, kirándulóerdő biztosítja az érdeklődők számára az erdei környezetben történő pihenést, kikapcsolódást. Hasonló szerepe van a Gemenci Erdei Vasútnak (évente 6.-8. utast szállít), valamint a Malomtelelő és Bárányfok állomásokon kialakított tanösvényeknek, madármegfigyelőnek, erdei játszótérnek - melyekhez az országos kék túra útvonala is csatlakozik. A Pörbölyi Ökoturisztikai Központ, és a Karapancsai Lovasturisztikai Központ európai uniós színvonalon nyújtanak széleskörű szolgáltatásokat. A tevékenység ellátásához szükséges irányítási és szervezési munkát 12 jól felkészült szakember végzi, a végrehajtás 17 fő állandó fizikai dolgozó feladata. Az eredményes gazdálkodást nagyszámú vállalkozó is segíti. Emellett a Zrt. az elmúlt években költségvetési és saját forrásból jelentős mennyiségű közmunkaprogramokat finanszírozott. A társaság cégfilozófiája, hogy a gemenci ártéri táj jellegzetes arculatát, különleges ökoszisztémáját, erdőtársulásait, védett növény- és állatfajait fenntartsa és megőrizze a következő generációk számára úgy, hogy mindez az eredményes gazdálkodás mellett a nemzet javát szolgálja. 22