JO/ RGEN LORENTZEN Apaszerep Norvégiában (részletek) Jo/rgen Lorentzen 1956-ban született Norvégiában. Irodalomtörténész, diplomamunkájában a Hamsun, Strindberg és Garborg mûveiben fellelhetõ férfi- és apaszerepeket vizsgálta. E kötete megírása elõtt számtalan levelet, naplót, nevelésrõl szóló szakirodalmat, különféle szépirodalmi mûvet böngészett át. A végeredmény, az Apaszerep Norvégiában c. kötet még a szakembereket is meglepte: részleteiben, történelmi perspektívába, egyéb kontextusokba ágyazottan. E témában ez az elsõ jelentõs szakmunka Norvégiában. Eredeti végzettségéhez hûen olyan jelentõs irodalmi alkotásokat citál a kötetben példaként, amik a norvég olvasóközönség számára ismertek. De Henrik Ibsen A vadkacsa c. mûvébõl kölcsönzött példák a magyar olvasóknak sem ismeretlenek. Egy norvég szakíró azt írta e kötetrõl, hogy olvastán biztosan jobb szülõkké válnak az emberek. BEVEZETÉS Az utóbbi két évtizedben hatalmas apasági forradalmat éltünk át itt Norvégiában és az Északi Országokban. Külön gyermekgondozási szabadságot vezettek be az apák számára, férfiak arról írnak könyvet, hogy milyen fantasztikus is apának lenni, állami vezetõk karjukon csecsemõvel fényképeztetik magukat, a világhálón apák számára hoznak létre oldalakat, és ami persze a legfontosabb, a statisztikák szerint a férfiak többsége ma egészen másként vesz részt saját gyermekei ellátásában, mint korábban. Úgy tûnik, a férfiak azzal a szándékkal vették be otthonukat, hogy ott együtt legyenek családjukkal, gyermekeikkel. Magam is átéltem ezt a hatalmas változást, hiszen három gyermekem született az elmúlt 23 év alatt. Mindegyik alkalommal nõtt a nekem járó gyermekgondozási szabadság hossza, de a társadalom, a párom és az önmagam állította elvárás is, hogy nagyobb részt vállaljak a gyerekek ellátásából. Nem mondhatok mást, mint hogy ez jót tett velem, és úgy hiszem, A szerzõ azonos címû könyve elõkészületben a PONT Kiadónál Fordulópont 61 19
a gondoskodó apákat szinte földöntúli jelenségnek tekintették hogy az egész család örült neki. Így tehát saját magamon is megtapasztalhattam azt a társadalmi és kulturális változást, amelyen az északi országok keresztülmentek. Az egyik legmeglepõbb dolog számomra ezekben az években az volt, hogy a fenti változásokat minduntalan szembeállították a megelõzõ idõk apaságával. Úgyszólván tökéletes egyetértés alakult ki arról, hogy korábban az apák távolságtartók, autoriterek voltak, esetleg egyszerûen távol maradók. Így a mi generációnk a negatív múlthoz hasonlíthatta magát, és az akkori apák hiányával, valamint gyerekeikkel kapcsolatos tehetetlenségével szemben mi magunk azzal büszkélkedhettünk, hogy tele vagyunk szeretettel, empátiával és gondoskodással. A régi idõkben a gondoskodó apákat szinte földöntúli jelenségnek tekintették (Pruett 1987). Ennek az elképzelésnek akartam utánajárni, mármint annak, hogy tényleg minden annyira sokkal roszszabb volt-e korábban. A norvégiai egyenjogúság és a férfiak által az utóbbi évtizedekben mutatott változási hajlandóság iránti sokéves érdeklõdésem eredményeként a következõ kérdések merültek föl bennem: Milyen az apák történelme? Mi volt az apák szerepe a régebbi idõkben, hogyan boldogultak? Változott-e, és ha igen, hogyan, az apák fontossága az otthon és a gyerekek számára? Mit írtak az apákról, hogyan jellemezték õket? Milyen tényezõk járultak ahhoz, hogy valaki jó, vagy éppen rossz apa legyen? Ilyen kérdések vezetettek, amikor az apákra vonatkozó ismereteket gyûjtöttem a norvég történelembõl, hogy rájuk alapozhassam azt a könyvet. Mindenekelõtt: tulajdonképpen mi is az apaság? Úgy tûnik, egyszerû a definíció, az az apa, aki a gyermek biológiai apja. De, mint azt régóta tudták, és korunk örökbefogadással és donorgyermekekkel kapcsolatos mélyreható változásai különösképpen aktualizálják, az apaság nem mindig nyugszik biológiai alapokon. Tehát többféle apaság létezik. Ezért mindenképpen beszélnünk kell biológiai és társadalmi értelemben vett apaságról. Érdekes, hogy az általam áttanulmányozott irodalomban ez a kérdés szinte fel sem merült. Az irodalom az apa és a gyermek(ek), idõnként az anya, apa és a gyermek(ek) közötti viszonyként tematizálja az apaságot, anélkül, hogy belemenne a gyermek tulajdonképpeni származásának kérdésébe. Az apaság ezáltal a férfi egyfajta pozícióját jelenti, azt, amely megalapozza egy 20 Fordulópont 61
anyához és egy vagy több gyerekhez való viszonyát. Ezt a pozíciót és viszonyt egy sor döntõ történelmi tény befolyásolja. Ezek a történelmi tények és az apák helyzetében, az anyához és gyermek(ek)hez való viszonyában történt változások adják e könyv kiindulópontját. Pontosabban fogalmazva, könyvem elsõsorban arról szól, hogy az emberek hogyan gondolkodtak és írtak saját koruk eme tényeirõl. Úgy döntöttem, hogy vizsgálódásomat a XIX. század közepétõl kezdem. Ennek két oka is van. Elõször is idõben meg akartam elõzni a modernitás norvégiai áttörését, ami a XIX. század második felében következett be. Másodszor pedig nem állt szándékomban a régi idõkre vonatkozó alapos történelemkutatásba kezdeni. Így tehát olyan kezdõpontot kellett találnom, amely elég forrásanyagot biztosított ahhoz, hogy megértsem, milyen volt az apaság a modernizáció és az iparosítás XIX. század végi elterjedése elõtt, de mégsem tette szükségessé, hogy túl nagy mennyiségû forrásanyagot kelljen felkutatnom. A Norsk bokfortegnelse (Norvég Nemzeti Bibliográfia) áttekintést ad a Norvégiában 1814-tõl napjainkig kiadott összes szövegrõl. Ennek második kötete az 1848-tól megjelent szövegekkel kezdõdik, és ezért ezt az érzékeny pont az apaság a férfi egyfajta pozícióját jelenti évet választottam tanulmányom kezdetének. Azt hiszem, nem változtatott volna a jelen könyvben alkalmazott analitikai perspektíván, ha még ötven vagy akár száz évet visszamentem volna az idõben. Könyvem tehát az 1800-as évek közepétõl a mai napig terjedõ idõszakról szól. Ezt a periódust három szakaszra bontottam, mivel két törést vagy változást találunk az apák családon belüli jelentõségét, helyzetét illetõen. Mindkét törés hosszabb idõ alatt ment végbe, mégis egy-egy fontos évszámot választottam szimbolizálásukra, mégpedig 1927-et és 1970-et. Röviden a három korszak apaságát a következõképpen foglalhatjuk össze: Az elsõ korszak 1850 és 1927 közé esik, és a norvég történelem azon szakaszát képviseli, amikor az apák még többnyire otthon voltak. Közülük sokan segédkeztek gyermekeik megszületésénél, és õk viselték a legfõbb felelõsséget a gyermekekért és a családért, övék volt a legfõbb hatalom is. A háztartások általában a mezõgazdaságon alapultak. Ennek megfelelõen a házastársak munkaközösséget alkottak, mely a munkamegosztás adott rendszerének keretei között mûködött. A modernizáció és a professzionalizáció még az elején tartott, így a polgárság körében is Fordulópont 61 21
szinte elûzték otthonról az apákat szoros maradt a család és a munka közötti kapcsolat, az otthonról és a családról szóló építõ szándékú irodalom pedig az apa otthon betöltött szerepének fontosságát támasztotta alá. Az 1900-as évek elején fokozatosan gyengült az apa családbeli pozíciója. Bizonyos értelemben mondhatjuk azt is, hogy a XX. században a városiasodásra, intézményesítésre és professzionalizációra épülõ modernebb társadalom kialakulásával párhuzamosan szinte szisztematikusan elûzték otthonról az apákat. Ez a társadalom élesen elválasztotta a nyilvános (férfi-) és a privát (nõi-) területet. A háziasszony eszményítése és idealizálása ebben az évszázadban azt eredményezte, hogy az apa úgyszólván teljesen elveszítette súlyát a családban. A nemi szerepek komplementaritását hangsúlyozó gondolkodás, mely szerint a házastársak a házasságban és a családban egymástól eltérõ szerepeket betöltve kell hogy kiegészítsék egymást, valamint az anya és a háziasszony fokozódó idealizálása együtt oda vezetettek, hogy az apa otthoni szerepe a családban szinte teljesen értelmét vesztette. Az 1927-es házassági reform ezt a modellt sok szempontból intézményesítette, ezért ehhez kötöttem a második szakasz kezdõpontját. Az 1927-tõl az 1960-as évek végéig terjedõ idõszakban politikai és ideológiai szempontból egyaránt olyan családmodell kialakítása és reprodukálása folyt, melyben az apa a család eltartója, az anya pedig otthon gondoskodik a családjáról, az otthona a munkahelye. Ezt a nemek szerinti munkamegosztást egyre több kritika érte a 60-as években, és az 1970-es elsõ nõjogi szervezetek megalakulásával gyakorlatilag le is járt az ideje. Ezzel az évvel, tehát 1970-nel kezdem a harmadik korszakot, mivel a nõk lázadása az apák számára is új lehetõségeket hozott. Míg korábban kizárták õket a szülõszobából, ekkor teljes lendülettel visszatérõben vannak, és fokozatosan növekszik a fontosságuk a családban. A családfenntartói ideál jelentõsége csökken, ezután már nem elég, hogy a férfi pénzzel lássa el a családját, a pelenkacserékben és a gyerekek nevelésében is részt kell vennie ahhoz, hogy jó apának számítson. Témaként az egész könyvön végigvonul az apa családfenntartó szerepfunkciója szembeállítva a családon belüli intimitásviszonyaival. Ezt nevezem én az apaság kettõs szerepének, és ezt tekintem az anyag feldolgozása során az egyik legfontosabb analitikai irányvonalnak. Míg a XIX. század második felétõl az anyát fõként a gyermekeihez fûzõdõ bensõséges 22 Fordulópont 61
kapcsolata, családanya-, vagy mondhatjuk úgy is, hogy családban-anya mivolta határozta meg, az apa különbözõ mértékben volt családért-apa és családban-apa is. Ezt a két a fogalmat következetesen használom a könyvben. Az apa a családért-apa jelentésben a család eltartója szerepét tölti be, ami jellemzõ az egész általam tárgyalt történelmi idõszakra. A családban-apa megnevezés pedig arra vonatkozik, amikor a gyerekekrõl gondoskodó személyként jelen is van, részt vesz a család életében. Egyik legfontosabb felismerésem az, hogy az 1927-1970-es idõszak nagy zárójelnek tekinthetõ a családtörténelemben, mivel ezalatt az apát nem tekintették családbanapának. Korlátozták és eljelentéktelenítették a családdal való intim, bensõséges kapcsolatát. A háziasszonyok korszakában ez az anyák felségterülete volt. Azt igyekszem megmutatni, hogy az apák az 1927-et megelõzõ és az 1970-et követõ idõszakban is ténylegesen jelen voltak, vannak a családban. Sok olvasó számára talán az lesz a legmeglepõbb, hogy a XIX. században is kifejezetten bensõséges viszonyban álltak gyermekeikkel. Bevezetésként szeretnék néhány szót szólni arról a forrásanyagról, amelyre a könyvet alapoztam. Amikor elõször fordultam azzal a Nemzeti könyvtár munkatársaihoz érzékeny pont az apa, apaság címkék nem szerepelnek az archívumokban (Nasjonalbibliotek), hogy történelmi szemszögbõl szeretnék könyvet írni az apaságról, csak néztek rám, majd arra a következtetésre jutottak, hogy ehhez nem tudnak segítséget nyújtani. Az apa, apák vagy papa, apaság címkék nem szerepelnek az archívumokban, ezért elég nagy szerepet kapott a véletlen, valamint a rengeteg olyan anyag aprólékos átnézése, melylyel kapcsolatban lehetett reménykedni, hogy tartalmaznak valamit az apaságról. A könyvtár szolgálatkész munkatársai ugyanakkor felvilágosítottak, hogy amennyiben az anyáról, anyaságról szeretnék írni, tömérdek rendszerezett anyagot találhatnék. Anya címke ugyanis létezik. Kiderült, hogy az általam vizsgált idõszakban érdemes volt az anya szóra keresni. Különösen a XIX. századi anyagban tapasztaltam, hogy nem tettek nagy különbséget az apa és az anya között a nevelés szempontjából ugyanis mindketten elsõsorban szülõk, és így sok tekintetben ugyanazok voltak a gyerekekkel szembeni kötelességeik. Ez alaposan megváltozott a XX. század elején, amikor az anya fokozatosan egyre dominánsabbá vált. Fordulópont 61 23
Kik is írtak hát az apákról? Meglehetõsen összetett csoport jön számításba, szakterületük szerint pedagógusok, papok, orvosok, bábák, tanárok és írók, vagy egyszerûen bárki, aki az apaságról apa mivolta miatt ír. Ezért ez a könyv széleskörû szövegtörténeti stúdiumra alapozva készült, felhasználva az apaságra vonatkozó mindenféle szöveget. Vannak köztük erkölcsi útmutatók, nevelõknek szóló írások, tanácsadó könyvek, levelek, életrajzok és szépirodalmi szövegek. Mindezeken kívül figyelembe vettem a családra és az apaságra vonatkozó kutatások irodalmát és az apákról talált felhasználható statisztikai adatokat. Ezért ez a könyv az apák társadalomban és családban elfoglalt helyének, valamint a norvég és az északi történelem 1850-tõl máig terjedõ idõszakában az apaságról szóló írásokban és elképzelésekben végbement változásoknak széleskörû eszmetörténeti és diszkurzív bemutatását tartalmazza. Diszkurzív, mert azt keresem, hogy az adott történelmi idõszakban az eszmék, gondolatok, attitûdök, hitrendszerek és a gyakorlat, átlépve az elfogadott szakterületek határait, miként alkotnak olyan gondolatrendszereket, melyek a tárgyunkat képezõ jelenséget, tehát itt az apaságot formálják. (Foucault 1972). Mindenféle elérhetõ forrás felhasználását megengedettnek éreztem. Bár túlnyomó többségük norvég, fontos rámutatni, hogy könyvem nem csak norvég anyagokon alapszik. Ha a szomszédos északi országok szövegei közt találtam fontos idevonatkozót, azt is felhasználtam a történelmi tények alátámasztására. Azon kívül fontos tudnunk, hogy a XIX. századi Európában az írások általában könnyedén átlépték az országhatárokat, és így a nagy európai kultúrák gondolkodói és irodalma gyorsan ismertté váltak az északi országokban is, azok egy részét le is fordították. Ezért indokolt az angol és a német tanácsadó irodalom figyelembevétele az északi országokban. Ezek közül csak a lefordított és széleskörûen terjesztett szövegeket használtam. Kissé szokatlanná teszi e könyvet a forrásanyag kezelése, az, hogy egymás mellett szerepelnek a szokásos történelmi forrásanyagok és a szépirodalmi szövegek. Egyesek szemében megengedhetetlennek tûnhet a tények és a fikció ilyetén keverése, de az apaságról szóló szövegek százait átolvasva nekem más a meglátásom. Számomra kiemelkedik egy hang és néhány eszme, és ezek mellett kiállnak mind a szakszövegek, mind pedig a szépirodalom. Az egy idõben írott tény- és szépirodalmi szövegek mind a saját koruk gondolatainak és eszméinek társadalmi körforgásában vesznek részt. A szépirodalom a tényirodalomban is megtalálható témákat dolgozza fel és tárgyalja, és az apaság esetében nincs lényegi különbség abban, ahogy a témával foglalkoznak. Ha, mint én, elsõsorban arra vagyunk kíváncsiak, hogy egy adott korban miként gondolkoztak az apaságról, mindenfajta szöveg használható, de természetesen gondosan kell ügyelni ar- 24 Fordulópont 61
ra, hogy más analitikus megközelítést követel a szakszöveg (tények) és a szépirodalom (fikció). Ezen felül szeretnék még egy analitikai szempontból fontos dolgot hangsúlyozni. Míg a tényirodalom esetében azt találtam, hogy hajlamosak a valóság idealizálására és egyértelmûsítésére, addig a szépirodalomban az apaság többoldalú, ellentmondásokkal terhelt tematizálását figyelhettem meg. Ez különösen igaz az elsõ korszakra. Mint majd késõbb az olvasó is láthatja, a tényirodalom mintha kicsit el akarná hallgatni az apa patriarchális, esetleg autoritárius szerepét. Ez éles ellentétben áll a szépirodalmi ábrázolással, amely meg éppen kihangsúlyozza az apai szerep ezen vonásait. Szeretném megjegyezni, hogy ezzel összefüggésben különösen hasznosnak bizonyult irodalomtudományi hátterem, aminek köszönhetõen láttam, hogy tunkba. A szépirodalmi mûvek közül Henrik Ibsen A vadkacsa címû drámáját, Sigurd Hoel Egy októberi nap (En dag i oktober) címû regényét és Karl Ove Knausga rd Az én harcom (Min kamp) címû nagy terjedelmû dokumentumregényét választottam ki alaposabb vizsgálatra. Remélem, hogy ezek az elemzések hasznosan hozzájárulnak az apaság történelmének ismeretéhez, és közben a könyv egészének is természetes részét képezik. (A vadkacsa magyarul is olvasható, míg a két utóbbi mû megtalálható az Országos Idegennyelvû Könyvtárban Budapesten. a ford. megj.) Nem szabad elfelejteni, hogy elsõsorban az apaság értelmezését kerestem, azt, hogy akik az apaságról írtak, hogyan tették, és abból milyen következtetéseket vonhatunk le egy ilyen abszolút létfontosságú valamihez kötõdõ gondolatvilág változásairól. Arról ugyanis meg vagyok gyõzõdve, hogy a gondolatok megváltozása a gyakorlatra, annak változására is kihatással van. Az emberi tevékenység e két oldala nem választható el egymástól. Sõt, akármirõl is legyen szó, felfogásunk és elképzeléseink gyakran meglehetõsen szoros kapcsolatot mutatnak az általunk követett gyakorlatérzékeny pont a szépirodalomban az apaság ellentmondásokkal terhelt szükség van mindhárom korszakból egy-egy irodalmi mû mélyebb elemzésére, hogy így az apaság történetének ellentmondásait és paradoxonjait részletesebben megtárgyalhassuk, és az egyes korszakokban biztosabb alapról értelmezhessük. Úgy vélem, hogy az inkább eszmetörténeti jellegû bemutatás és az irodalomelemzõ kiegészítés ilyen kombinációja mélyebb és jobb betekintést nyújt a közeli múl- Fordulópont 61 25
tal. Nem készítettem interjúkat vagy etnográfiai tanulmányokat az emberek otthonában, hogy megtudjam, mit csinálnak az apák és hogyan vigyáznak gyermekeikre. Helyette sok esetben rámutatok mások ide is vonatkoztatható vizsgálataira, családkutatásokra, gyermekekre irányuló, társadalomtörténeti vagy demográfiai kutatásokra, hogy képet alkothassunk arról a társadalomtörténeti valóságról is, melyben ezek az apák éltek. Keveset írtam a társadalmi osztályokhoz és a nemzetiségekhez való tartozásról, fõként azért, mert a felhasznált szövegek ezt nemigen tematizálták. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy az északi országok történelme során léteztek osztálykülönbségek az apaság gyakorlatában, és valóban, a történelmi kutatások nagy különbségeket mutattak ki például a polgári- és a munkáscsaládok között. Hasonlóképpen nagy a valószínûsége, hogy napjainkban a bevándorló családok nagy részében az apaszerepet nem teljesen úgy gyakorolják, mint a többségi, etnikai értelemben norvég családokban. Ezt egy kis történettel világítanám meg. Személyesen ismerek egy pakisztáni párt, akiknek néhány évvel ezelõtt egy többszörösen sérült, és ezért fokozott gondoskodást igénylõ kislányuk született. A pakisztáni család úgy oldotta meg a helyzetet, hogy az egész nagycsalád, testvérek és nagyszülõk beköltöztek egy emeletes házba, hogy a kislány viszonylag szabadon mozoghasson a lakások között. A család így tehermentesítette a szülõket, és a kislány is állandóan szeretõ családtagjával lehet. Az apa a szokásosnál többet van otthon, mert szerinte egy egészséges gyerek biztosan boldogulna a távollétében is, de egy funkcióiban erõsen korlátozott kislány nem. [A norvég családok ilyen esetekben többnyire az erre szakosodott intézményekre támaszkodnak. a ford. megj.] Mindenesetre kultúrtörténeti és szociológiai megközelítésben is érdemes volna az apasággal kapcsolatos kutatásokban követni mind az etnikai, mind pedig a társadalmi osztály szerinti hovatartozást. Könyvem nem egy mindent átfogó írás az apaság norvégiai történelmérõl. De az elsõ könyv e témában, így szerény elindulásnak tekinthetõ az eddig érdekes módon alig tárgyalt terület tanulmányozásának útján. IBSEN ÉS AZ APASZEREP Henrik Ibsen munkássága során mindvégig központi szerepet kapott az apaság és az apaproblematika. Ezért döntöttem úgy, hogy Ibsen egyik darabját veszem górcsõ alá. A történelmi és a romantikus mûveiben is, de fõleg a saját koráról szóló társadalmi drámáiban ír az apákról, az apák szerepérõl gyermekeikkel kapcsolatban, valamint arról, hogy milyen hatással van a felnõtt férfiakra az apjukhoz fûzõdõ kapcsolatuk. Nehezen tudok elképzelni még egy olyan témát, ami ennyire következetesen jelen lenne a mûveiben. 26 Fordulópont 61
Azonban Ibsen drámái kapcsán többnyire mégsem elsõsorban az apaságra gondolunk. Sokkal inkább a szabad élet jogáért küzdõ nõkre, vagy azokra a hõs férfiakra, akik beszállnak az igazságról, szabadságról, hatalomról, elhallgatásokról és a polgári kettõsmorálról szóló szellemi harcokba. Ennek nagyon kézenfekvõ oka van. Ibsen drámáinak nem explicit témája az apaság. Nem az apák és gyermekeik viszonya a drámai cselekmény motorja. Az apaság témája a háttérben marad, a drámai cselekményt megelõzve, a drámai találkozások és jelenetek alatt meghúzódva. Végig ott van, mindent átszõ, de óvatosan a háttérben tartva. Ettõl még izgalmasabb a tanulmányozása. Miért van az, hogy Ibsen ilyen következetesen megjeleníti az apa-gyermek kapcsolatot, de anélkül, hogy igazán témájává tenné azt? Mennyire tekinthetõ e problematika az érzékeny pont a gyermekek tudatosan kaptak fontos helyet igazságról, a szabadságról vagy egyéb vitatémáról szóló realista diskurzus részének? Hogyan és mennyire erõs szerepet hagy az apaságnak a darabjaiban, milyen viszonyba helyezi a darabon belül és kívül az anyasággal, a családdal és a maszkulinitással? Természetesen nem én vagyok az elsõ, aki kommentálja Ibsen ábrázolásmódját. Mégis meglepõnek tartom, hogy milyen kevés kritikus vagy elemzõ fordított figyelmet erre a témára, és arra, hogy Ibsen drámáiban az apák idõnként meglehetõsen erkölcstelenek gyermekeikkel szemben, cselekedeteikben pedig gyakran nincsenek rájuk tekintettel. Az évek során megjelent néhány cikktõl (Mendel 1964, Davis 1973, Konrad 1985, Sohlich 1989) eltekintve mindössze egy-egy utalást találtam Ibsen munkásságával kapcsolatban az apaságra (Templeton 1997, Kittang 2002, Hemmer 2003). Ezekben is éppen hogy csak felbukkan ez a téma, miközben a drámákat tulajdonképpen más szempontból elemzik. De oly nagy az Ibsen-kommentárok száma, Norvégiában csakúgy, mint a nagyvilágban, hogy meg sem kísérlem, hogy mindre hivatkozzam. Két könyvet szeretnék megemlíteni, mindkettõ átfogóbb perspektívából tekint az apaság problematikájára. Ross Shideler a Questioning the Father (1999) címû könyvében Ibsen több drámáját is elemzi. Ibsent egy sor jelentõs európai kortársával összehasonlítva vizsgálja, olyanokkal, akik a vallásos pater familias struktúrát a polgári családdal helyettesítik. A polgári családban az apa hatalma labilis és bizonytalan. Shideler megmutatja Fordulópont 61 27
egyrészt azt, hogy ezek a szerzõk hogyan illeszkednek a családról és a patriarkális hatalomról szóló feminista diskurzusba, a nõk szabadságért való küzdelmébe, másrészt azt, hogy hogyan viszonyulnak a család demokratizálódása által kiváltott ellentmondásos reakciókhoz. Az Ibsenrõl szóló fejezetben három drámával foglalkozik. Ezek: Társadalom támaszai (1877), Nóra (1879), Kísértetek (1881). Mindháromban középpontban áll az apaság. Shideler szerint ezek a darabok a patriarkális apa és a családközpontú nõk harcát jelenítik meg, ahol az utóbbiak az emberi szabadságról és egyenlõségrõl szóló új ismeretek birtokában érvelhetnek egy új társadalmi rend mellett. Így Ibsen e három drámájával a XIX. század második felében mint a nõk növekvõ státusának egyik legfõbb támogatója jelenik meg. A másik könyvben, a Skolens gjenganger? (Az iskola kísértete?) (2004) címûben a szerzõ, Anne Marie Rekdal az apaságot választotta két Ibsenmû, a Kísértetek és A vadkacsa elemzésének egyik fõ szempontjául. A Kísértetek címû családi drámában az apa és az apai hiányára összpontosít, míg A vadkacsában a két apa-fiú kapcsolatot, Werle és Gregers, valamint Ekdal és Hjalmar viszonyát jeleníti meg, mint egymás tükörképét, ahol, bár másként, de mindkét fiú apja bûne miatt szenved. Ibsen mûvei közül a Kísértetek és A vadkacsa a legegyértelmûbben családi drámák. A Kísértetek kivételesen alcímet is kapott: egy családi dráma, míg a szerzõ A vadkacsához a következõ, gyakran idézett megjegyzést fûzte a téma jellemzésére: Gregers tapasztalatai az elsõ és legmélyebb gyermeki fájdalmakkal. Ezek nem a szeretet elvesztése vagy hiánya okozta fájdalmak; nem, ezek családi fájdalmak a kínzó otthoni viszonyok miatt. A darab befejezése közben ugyanezt így fogalmazza meg kiadójának, Frederik Hegelnek küldött levelében: Ez a darab nem a politika, a társadalom vagy a nyilvánosság bármely témájáról szól. Teljes egészében a családi élet keretein belül mozog. Ibsen mindkét mûvében a családon belüli drámaiságot akarta vizsgálata tárgyává tenni. Ezalatt az anya, az apa és a gyermek viszonyát értette, nem pedig csak a férfi és a nõ, vagy a felnõttek közti kapcsolatokat. A gyermekek mindkét mûben tudatosan kaptak fontos helyet. A hangsúly annak bemutatásán van, hogy a polgári családban zajló drámák miként okoznak nekik lelki sérüléseket. Ugyanakkor sokan értelmezik szó szerint Ibsen család -fogalmát. Valójában Ibsen drámáiban nem az egész család áll a központban, hanem mindenekelõtt az apák és az apaság. Ezekben a darabokban az apa szó lényegesen többször hangzik el, mint Ibsen bármely más mûvében, és mindkét darab fõ témája az apák szerepe. Bár kétségtelen, hogy a Kísértetek színpadán az anya a fõszereplõ, azonban a társadalom apafiguráihoz fûzõdõ viszonya a forrása kétségbeesésének és végsõ önismeretének. Ezért ha magáról a családról beszélünk, könnyen elfedhetjük azt a tényt, hogy ebben a két darabban tulajdonképpen az apaság mint olyan ül a vádlottak padján. 28 Fordulópont 61
A Kísértetek bizonyos fokig A vadkacsa elõfutárának is tekinthetõ. Nemcsak az köti össze õket, hogy mindkettõ nyilvánvalóan családi dráma, hanem az is, hogy a Kísértetek alapozza meg A vadkacsa apaproblematikáját. A Kísértetekben jelenik meg Ibsennek a patriarkális családra vonatkozó elsõ alapvetõ kritikája. Már a Brand (1866), Társadalom támaszai és a Nóra is problematizálja az apák szerepét. Brand tiszta romantikus idealizmustól vezérelve áldozza föl a fiát, Alfot, míg Bernick Olaf nevû fia életét kockáztatná a profit és önmaga önzõ érdekében. De mindketten kapnak egyfajta lehetõséget a darab végén. A Nórában az apa és az anya patriarkális illúzióvilágot épít a gyerekek számára, de amikor Norának elege lesz és elmegy, az apa ott marad a két gyerekkel. Ez a befejezés az apaság egy új formájának nyit teret. Mint arra Rekdal és Shideler is rámutat, a patriarchátus elõször a Kísértetekben veszíti el minden méltóságát. Anne Marie Rekdal szavaival: Alving asszony radikális lázadása és szabadságharca a Kísértetekben mindenféle kísértet ellen irányul, mindenféle halott nézet és halott hit ellen, leginkább azonban a patriarkális társadalmi rendet megszemélyesítõ apák ellen. A patriárka szimbolikus hatalmának egyik legfontosabb feltétele, hogy az apa az istenit képviseli a családban. A protestáns egyház megerõsítette az apának mint Isten kinyújtott karjának a pozícióját. Az apának egyrészt képviselnie kellett a családban a keresztény patriarchális világnézetet, másrészt bizonyos fokig gondoskodnia kellett egyházi feladatokról, a hit családon belüli megvallásáról és meggyökereztetésérõl. A Kísértetekben Manders lelkész szerepe és az ördögöt képviselõ Engstrand asztaloshoz fûzõdõ kapcsolata eltávolítja az egyház természetes tekintélyét, ezáltal láthatóvá válik annak a régi családi rendért folytatott harca. Az egyház fontos szerepet játszik a hagyományos patriarkális családi rend fenntartásában. Ibsen a Kísértetekkel éket ver az apai tekintély és a kereszténység viszonyába. Az apa többé már nem menthetõ bármi áron a Bibliára hivatkozva. Néhány évvel a Kísértetek után felerõsödik az apaság problematizálása A vadkacsában. A következõkben erre a szövegre koncentrálok. Sokan vitáztak már arról, hogy ki is tulajdonképpen A vadkacsa fõszereplõje. Ibsen darabjainak többségében egyértelmû drámai fõhõsöket találunk, itt nem. Vajon Gregers Werle az, vagy Hjalmar Ekdal? Esetleg Hedvig? Melyik szereplõ hordoz magában olyan tragikus elemeket, hogy a darab központi alakjaként kiemelkedjék? A cím miatt azonnal Hedvigre gondolunk, de nem csak egy vadkacsa van ebben a drámában, hanem, mint majd látni fogjuk, sok. Ezért nehéz lenne ezt a darabot a hagyományos drámaelmélet alapján értelmezni, hiszen az általában a tragikus hõs szerepébõl indul ki. A vadkacsában nem egyes szereplõk állnak a középpontban, hanem emberek közötti kapcsolatok és ezek következményei. A családi viszonyok vagy családi fájdalmak, még pontosabban fogalmazva az apa-gyermek Fordulópont 61 29
kapcsolaton keresztül bemutatott család. Ebben a darabban három apafigura szerepel három apa-gyermek kapcsolatban, Werle-Gregers, Ekdal- Hjalmar és Hjalmar-Hedvig. A dráma során Ibsen e három kapcsolatban az apaság különbözõ formáit mutatja fel. Ezekre a patriarkális, a bukott és a szeretõ apa szavakkal fogok hivatkozni. Mindhárom lényeges forma jól felismerhetõen volt jelen Ibsen korában. Ugyanakkor Ibsen ábrázolásának egyik fontos jellemzõje, hogy nem különíti el ezeket egymástól három önálló apa-formaként, hanem egymásba szövi õket, azt mutatja meg, hogy a kapcsolatok, törések és folytonosságok révén miként kapcsolódnak egymáshoz. A vadkacsa különös erõssége, hogy megmutatja azt is, hogy a következõ generációra milyen hatással lehetnek az apaság egyes formái. Ez a tömör dráma három generáció életének kapcsolatait, egymásra hatását ábrázolja, amivel egyébként csak a hosszú regényekben szoktunk találkozni. A PATRIARKÁLIS APA A patriarkális apa úgyszólván minden Ibsen mûben megjelenik. Idealizált alakban találkozunk vele a megalomán Brand személyében. Õ a társadalom támasza Bernick konzulként a Társadalom támaszaiban, aki a többi közhivatalt betöltõ apával együtt úgy irányítja a társadalom fejlõdését, hogy az látszólag a társadalom javát szolgálja. A nagy fontosságú közös javakra vonatkozó döntéseiket azonban jobban meghatározzák saját érdekeik, mint a társadalom iránti szolidaritásuk, és ebben a folyamatban a gyerekeik majdnem elpusztulnak. A patriarkális apa megjelenik a Nórában is, õ gondoskodik az idealizált babaház világának fenntartásáról, aminek lakói inkább hasonlítanak törékeny üvegfigurákra, mint egy húsvér családra. Megtestesül Stockman alakjában is, aki A nép ellenségében (1882) a szabadság szellemének nevében föllázad a társadalom és a közhivatalt viselõk elavult nézetei és hamis játszmái ellen, és abban a vak hitben él, hogy a család és a társadalom egymástól jól elkülöníthetõ. A darab végén úgy véli, hogy olyan egyedül maradt, mint még soha, pedig valójában erõsebb közösséghez tartozik, mint valaha. A patriarkális férfi továbbra is ott van Johannes Rosmer alakjában (Rosmersholm 1886), Wangel doktor (A tenger asszonya 1888), Solness építõmester (azonos címû dráma 1892), Alfred Allmers (Lille Eyolf 1894) és John Gabriel Borkman (azonos címû dráma 1896) alakjában, de egyre veszít stabilitásából és közelít a bukott apa kategóriához (ehhez a fogalomhoz még visszatérek). Mondhatjuk, hogy Ibsen drámáiban nincs is tisztán patriarkális férfi. Némelyik ugyan határozottabban áll, mint a többi, például Stockmann doktor, vagy a Nóra végén, amikor az igazság már feldereng neki, Helmer vagy Bernick konzul, aki az utolsó pillanatban megmenekül és így fenntarthatja társadalmi ragját. Sõt, úgy tûnik, hogy mire lehull a függöny a darab végén, Bernick már elindult azon az úton, hogy a 30 Fordulópont 61
társadalom valóságos támaszává váljék. Azonban sem Stockmann, sem Helmer, sem pedig Bernick nem ússza meg szégyenfoltok nélkül, és mindhárom darabban a nõk azok, akik erõsek, igazságkeresõk és szabadok. Werle nagykereskedõ emlékeztet Helmerre és Bernickre, amennyiben olyan pátriárka, aki bármire képes azért, hogy mentse magát, beleértve azt is, hogy megtagadja a saját fiát. Viszont õ az egyetlen, aki, úgy tûnik, a darab végére változtatni tud a véleményén és életcélján. Ugyancsak õ az egyetlen, aki képesnek látszik arra, hogy az igazságra és nyíltságra alapozza kapcsolatát Sörbynével kötött új házasságában. De, mint látni fogjuk, okkal hihetjük, hogy ebben az életszakaszában Werlének érzékeny pont kié legyen a fiú fölötti hatalom már olyan kevés vesztenivalója maradt, hogy még az igazság és a nyíltság is az õ céljait szolgálhatja. Ibsen ebben a szerzõi korszakában kettõsen viszonyul a pátriárkákhoz. Míg megvonja tõlük a méltóságot, úgy tûnik, hajlandó lehetõséget hagyni arra, hogy a férfiasság egy másik formáját teremtsék meg a maguk számára, nyitottat és másokra hallgatót. Werle ezt a kettõsséget képviseli. Tipikus autoritárius pátriárka, aki abban a vak hitben él, hogy a patriarkális rendet fenn kell tartani, akár a hozzá közelállók kárára is, de amikor szó szerint kezd megvakulni, megváltozik, és belátja hibáit. Ibsen látszólag ad neki egy újabb esélyt, de látni fogjuk, hogy ez még sincs így. A darab elején Werlét szoknyapecérként ismerjük meg, számtalan erotikus hódítással a háta mögött. Praktikus megfontolásokból az utóbbi 16 évben titkolta környezete elõl, hogy van egy fia. Mint ahogy a pincér Jensen mondja: Nem is tudtam, hogy van egy fia (ford. Bart István, mek. oszk.hu). A fiával szembeni távolságtartást sok minden jelzi, például az is, hogy a 16 év alatt, míg külön voltak, egyetlen személyes szót sem írt a fiának. Levelezésük a legszigorúbban csak üzletszerû volt. A családi életnek az Ibsen által Werle szájába adott leírását Gregers, a fia, igen brutálisan utasítja el az elsõ felvonásbeli beszélgetésükben, amikor így fakad ki: Apám, hát mikor éltünk mi családi életet? Soha, amióta az eszemet tudom. A családi életük ugyanis a Werle és felesége közötti állandó harcból állt, melynek legfõbb tétje, hogy kié legyen a fiú fölötti hatalom. Ebben a harcban a nemek által meghatározott pozíciókra ismerünk rá. A már halott Werle asszonyt érzelmei irányították, és sokat szenvedett. Beteg lelkû és Fordulópont 61 31
a nõknek a házasságon belül legyen-e joguk saját tulajdonra hisztérikus, ahogy Werle szokta mondani. Werle viszont racionális és autoritárius. A racionalitása onnan ered, hogy házasságuk nem szerelmen, hanem anyagi érdekeken alapult. Késõbb kiderült, hogy Werle elszámította magát, és hozományként nem társult nagy vagyon a házassághoz. A házasságkötés anyagi motivációját jól mutatja a Werle részérõl megnyilvánuló tartós gyûlölet, ami miatt a fiú is fél az apja haragjától. A harmadik felvonásbeli beszélgetésükben kerül igazán a felszínre az autoritárius apaszerep. Gregers így fogalmaz: Féltem tõled, rettegtem és nemcsak akkor, még utána is nagyon sokáig. (mint fent) Olyannyira félt Gregers az apjától, hogy 16 éven át távol tartotta magát tõle. Házasságuk egész ideje alatt folytatta a Werle házaspár az egymás elleni elkeseredett küzdelmet. Ebben a feleség lett a vesztes, alkoholizmusa korai halálhoz vezetett. De a gyerekükért folyó harcot mégis õ nyerte meg. Gregerst õ állította a maga oldalára. Werle számára a fia elvesztése azzal a súlyos következménnyel is jár, hogy örökös nélkül marad, miután Gregers iránta való megvetésébõl lemond örökösi jogairól. Gyakran nem vesszük észre, hogy Werle még ennél is többet veszít: a másik potenciális örökösét, a házasságon kívül született gyermekét, Hedviget is. Amikor Werle levelet hagy az Ekdal családnál, amelyben havi 100 koronát ajánl fel az öreg Ekdalnak élete végéig, egyúttal azt is felajánlja, hogy Hedvig megörökli ezt a havi juttatást. Úgy néz ki, hogy Werle ezzel szorosabbá akarja tenni Hedviggel való kapcsolatát, és mintegy megelõlegezni az örökséget. Hedvig halálával ettõl a lehetõségtõl is elesik, és teljesen magára marad. Magányossága több helyen is láthatóvá válik. Így például egy Gregerssel való beszélgetésük során a következõket mondja: Magányos ember vagyok; mindig is az voltam egész életemben. De soha ennyire, mint most, hogy már érzem a koromat.. Werle autoritárius és anyagias racionalitása nem hozott eredményt. Sõt, teljes kudarcra vezetett, amennyiben Werle végül magányosan, majdnem vakon a perifériára szorul, és a házvezetõnõjével aki nyilvánvaló kapcsolatokat ápolt a városban jelentõsnek számító férfiakkal és most õt fogja ápolni a haláláig fölmegy a H?ydalba. A Werle-házaspár tagjai közti harc, vagyis a szerelem helyett az anyagi érdekekre alapozott család drámája mindkét félnek veszteséget okoz, elõidézi a fiuk vak és valóságide- 32 Fordulópont 61
Kiss Boglárka-Klára (Marosvásárhely) rajza gen idealizmusát, és végül a házasságon kívül született gyermek halálát. Itt egy kis kitérõt tennék, hogy a korabeli társadalmi viták fényében lássuk, Ibsen egyáltalán nem volt egyedül e téma iránti érdeklõdésével. A vadkacsa megjelenésének évében, 1884-ben a politikai harcok tárgya a család volt. A Parlamentben (Stortinget) arról tárgyaltak, hogy a nõknek a házasságon belül legyen-e joguk saját tulajdonra. Egyáltalában a nõk jogainak kérdése a legaktuálisabbak közé tartozott. Ugyanebben az évben engedték meg nekik, hogy felsõfokú intézményekben tanulhassanak, és most az volt a harcok tétje, hogy részt vehetnek-e a politikában, valamint hogy a férfiakkal azonos jogokat kaphatnak-e a házasságban, mind anyagi, mind pedig jogi értelemben. A legfontosabb kérdések egyike tehát a saját tulajdonra vonatkozott, míg egy másik esetben arról kellett dönteni, hogy az esetleges válás után az anya megtarthassa gyermekeit. Bjo/ rnson 1883-ban adta ki az Egy kesztyû címû drámáját, erõsen hozzájárulva ezzel az erkölcsi kérdésekrõl zajló harcokhoz. Bjo/ rnson drámájában a feleség, Svava a házastársak közötti teljes kölcsönösséget követeli, a férfi-nõ kapcsolat új rendszerét. Bjo/rnson, csakúgy, mint Ibsen a Nórában, az elsõ feministákkal együtt kiállt a nõk jogaiért és az egyenjogúságukért. Fordulópont 61 33
1884-ben összefogott a négy leghíresebb norvég férfi szerzõ, Bjo/ rnstjerne Bjo/ rnson, Henrik Ibsen, Jonas Lie és Alexander Kielland, mind az egyenjogúsági harcok központi alakjai, és levelet írtak a Parlamentnek a férjes nõk saját tulajdonjogának kérdésében. 1884. április 12-én írott levelükben kérték a Parlamenttõl e jog megadását. Egyúttal kritizálták a Parlamentet, amiért az nem akarta végigvinni az ügyet eme jog teljesen automatikussá tételéig, hanem csak mint lehetõséget javasolta volna. A levélben a szerzõk az elnökség javaslatát támadva érvelésükben fõleg a szerelem és az anyagi érdekek közötti kapcsolatra hivatkoztak: Még ha úgy is volna [hogy a házasság általában szerelmen alapszik], egy ilyen komoly ügy esetében emlékeztetnénk arra, hogy a szerelem sokoldalú valami; kevéssé alkalmas arra, hogy tartós anyagi megoldás alapja legyen. Az sem elegendõ, ami a javaslatban áll, hogy a férjezett nõ, ha akar, saját tulajdont jegyeztethessen be. Ezáltal ez az igény könnyen csak egy támogatott kivételnek tûnne, és a nõk emiatt nemigen mernének élni vele. Tudnia és éreznie kell [a nõnek], hogy a házasságba a férfival azonos jogokkal lép be. Nemcsak õ, hanem a férfi is erkölcsi nyertese lesz ennek, és a közös életük az elsõ pillanattól könnyebb a megfelelõ méltóság meglététõl. Ha van szerelem, azt is támogatja az egyenlõség ( ) 34 Fordulópont 61
Henrik Ibsen egy néhány héttel korábban, 1884. március 23-án kelt, Bjo/ rnsonnak címzett levelében csatlakozott ehhez a Parlamentnek megküldött íráshoz. A levél arról tanúskodik, hogy Ibsen igen kevéssé bízott a férfiakban, a politikusokban és a parasztokban. Zárásként a következõ politikai víziót fogalmazta meg: Ha odahaza a kedve szerint tehetne, akkor egy minden kiváltságok nélküli erõs, határozott és progresszív pártot alakítana, olyan programmal, amely kizárólag praktikus és termékeny reformokra irányulna, nagymértékben kibõvítené a szavazati jogot, szabályozná a nõk helyzetét, és a népoktatást megszabadítaná a sok középkori maradványtól stb. A szavazati jog, a nõk helyzete és a felvilágosodás gondolatai ebben az idõben lényeges helyet foglaltak el Ibsen filozófiájában. A Parlamenthez küldött levél elküldése idején, áprilisban Ibsen végre nekilendült A vadkacsa írásának. Ez a darab éppen a félresikerült házasság következményeirõl szól, központban az anyagiak és a szerelem kérdésével. Hadd próbáljam meg egy pillanatra követni, hogy a gender-politikai gondolatok itt hogyan közlekednek a különféle szövegek között. Mindössze egy hónappal a Bjo/rnsonnak szóló levél után, április 21-én Ibsen arról számolt be a kiadójának, hogy végre halad az új színdarabja írásával. Ennek elsõ, már majdnem kész felvonása, ami a dráma bevezetése, éppen egy szerelem helyett anyagi érdekekre alapozott házasságot mutat be. És, mint korábban láttuk, júniusban Ibsen már azt írta a kiadónak, Hegelnek, hogy kész a családi dráma: Ezennel örömmel értesíthetem, hogy tegnap befejeztem az új darabom kéziratát ( ) Ez a darab nem a politika, a társadalom vagy a nyilvánosság valamelyik témájáról szól. Teljes egészében a családi élet keretein belül mozog. Vitát valószínûleg ki fog váltani, de aligha sért meg bárkit is. Ibsennek igaza lett. Annak ellenére, hogy a darab keményen bírálja a polgári család hamisságát és a patriarkális csalárdságot, a politikáról az irodalomra való áttérés a vitákról a dialógusra való áttérést hozta. A színdarab szimbolikus formája és ellentmondásos alakjai megnehezítették a kortársai számára a mû értelmezését. Nem mindenki értette meg a társadalmi és az irodalmi történések nyilvánvaló megfeleléseit. A harc a házasság és a patriarchális családi forma túlélési lehetõségeirõl szólt. Ebbõl a szempontból érdekes megjegyezni, hogy a patriarchátus elõször az irodalomban roppant meg. Az értelmiségiek és írók jártak élen az autoritárius apa kritikájában, és megelõlegezték ennek az apasági formának a fokozatos bukását az elkövetkezõ században. Fordította Kunszenti Ágnes Fordulópont 61 35