Szabó László Mediterrán Moszkva 2004.

Szabó László Mediterrán Moszkva 2004.

Ha bármikor kicsinek, értéktelennek, elesettnek vagy depressziósnak érzed magad, emlékezz arra, hogy egyszer te voltál a legügyesebb és a leggyorsabb sperma a csapatodban! A nép ajkán született bölcs mondás

TARTALOM Aki nem lép egyszerre 7 avagy Kell-e a demokratikus jogállam Kádár népének? Jaj de jó a habos sütemény! 24 avagy Akar-e Kádár népe cukrászdát nyitni Bécsben? Március idusán 30 avagy A csendes többség médiaforradalma A B változat 43 Nyírás elõtt 45 avagy a birkatürelem zsarnokot terem? FEGYVERBE! FEGYVERBE? 54 avagy a szocialista nagyváros öntudatos polgárának nyílt levele a szocialista Magyarország szavazóihoz Jövünk Európa! 57 avagy úton Európába Mercedes csuklós buszon Bent vagyunk? 60 avagy, Óh mondd, Te mit választottál? Kompország révbe ért? 69 avagy a bazi nagy görög parti Rádió aktivitás 79 avagy a gammasugarak hatása a kommunistákra A leggyengébb láncszem 86 Ringassd el magad 91 avagy Ha senki nincs ki elringasson, menj el tüntetni! 5

Szegénységi bizonyítvány 104 avagy Mediterrán Moszkva nem hisz a könnyeknek Buták diktatúrája 114 avagy A népet nem lehet leváltani Kacializmus 128 avagy A kapitalizmusból már, a szocializmusból pedig még minden szar itt van Buszon 145 avagy A szinkronsíelés mesterei A valódi Kész átverés show 148 avagy Egy lóvá tett ország és a média mézesmadzagja Magyarország Részvénytársaság 164 avagy Lenyomják-e a torkunkon a keserû pirulát? Bezárt a bazár 177 avagy Munkásököl vasököl, lesújtott, ahogy az köll! Tegyük jobbá a dolgokat 190 avagy Megvilágosodást hozott a Nap-kelte fénye? Csúcsra járatott bankárkommunizmus 199 avagy Magyarország Rt. milliárdos válságmenedzserek kezén Egészpályás letarolás 206 avagy Tessék mondani, itt most már tényleg mindent lehet? Média-rabszolgaság 219 avagy Gondolkozz az egyik síkon, beszélj egy másikon! A történelem fõutcáján 243 avagy A pokolba vezetõ út is jó szándékkal van kikövezve You are terminated! 250 avagy Nincs végzet, csak ha bevégzed 6

AKI NEM LÉP EGYSZERRE avagy Kell-e a demokratikus jogállam Kádár népének? Folytatódnak tovább a csatlakozás körül dúló csatározások. Ismerõsök, barátok, kollégák, rokonok és családtagok masszírozzák egymást a kizárólagos igazság letéteményesének szerepében tetszelegve, hogy az alkalmi vitapartner is azonos álláspontra helyezkedjen az EU-csatlakozás kényes és sokat vitatott témakörében. Hirtelen akárcsak a magyar foci esetében százezer számra jelentek meg alkalmi Európa szakértõk, akik természetesen sokkal jobban tudják mi ilyenkor a helyes teendõ, melyik változatra kell leadni majd a szavazatunkat. Jellemzõ a nagy magyar hevületre, hogy az IGEN és a NEM oldal táborának tagjai is csak a saját mondókájukat szajkózzák, a másik oldal érveinek meghallgatására már nem marad idõ. Igaz, a médiákban sem nagyon látunk kísérletet arra, hogy egy asztalhoz ültetnék a vitázó feleket. Az enyhén szólva parttalanná váló és Fiala János teljes moderátori kudarcával végzõdõ m1-en lezajlott Élesben címû mûsor csatlakozással kapcsolatos adását leszámítva nem igen tolonganak a tévécsatornák a kérdés megvitatásában, helyette inkább a kötelezõ központi IGEN sulykolása folyik naphosszat, melynek kvintesszenciájaként az RTL Klubon látott hirdetés végén, mint a tehenekre rákerülõ billog, a képernyõre puffanó NYOMÁS AZ EU-BA feliratú bélyegzõ zárja le az engedelmes nézõ meggyõzésére tett kommunikációs kísérletet. A szocialista nagyváros öntudatos polgára pedig tanácstalan. De legalábbis igyekszik eligazodni az egymásnak feszülõ, s olykor indulatos érvek között. 7

A hivatalos kommunikációban az IGEN -ekért folytatott ádáz küzdelemben mely a néha bohóckodásnak is beillõ EU-levelekre épülõ kampányban érte el tetõpontját úgy tûnik a legfontosabbról, az emberekrõl megfeledkeztek. Talán a régi beidegzõdések, a kézi vezérléses társadalomirányítás szinte nosztalgikusan felszínre törõ jelensége az, amely olyan érzéssel tölti el az eseményeket figyelemmel kísérõ szemlélõt, hogy az egyes ember, s végül az egész társadalom is, újra a statisztikai adat szerepére lesz kárhoztatva. URNÁRA MAGYAR! Elõttünk áll az Európai Unióhoz történõ csatlakozás. Mint ennek egyik fontos kelléke, a csatlakozásról szóló ügydöntõ népszavazás is. Szavaznunk kell! Úgy vélem, függetlenül attól, hogyan döntünk majd uniós tagságunk ügyében ki hova húzza majd be azt a bizonyos ikszet, állampolgári kötelességünk a véleménynyilvánítás. Méghozzá a felelõs döntésen alapuló, önálló vélemény kinyilvánítása. Minden magyar állampolgár számára. A lustaság vagy a közöny itt megbocsáthatatlan bûn. Szavazás elõtt állunk. Mostanában, amikor a kereskedelmi csatornák szigorú közjegyzõi felügyelet mellett persze a valóságsók adásaiban szinte hetente megszavaztatják a multikulti fogyasztók millióit, elmondhatjuk magunkról, hogy belejöttünk a gyakorlatba. Igaz a tavalyi esztendõ jó felkészülést jelentett számunkra. A 2002. évi országgyûlési választások hollywoodi forgatókönyvírókért kiáltanak, az õszi önkormányzati választásokról már nem is beszélve. A restauráció, mint fogalom, nálam új értelmezést nyert. Szerény véleményem szerint, ahhoz ami kis hazánkban történt, kellett egy olyan nép is, amelyik ehhez asszisztált. A sokak által már csak birkatürelmûnek aposztrofált magyar proletariátus, amelyik a kommunizmus legvidámabb barakkjában szocializálódott a gulyásés fridzsiderkommunizmus langyos posványában, s amelyik tényleg csak a birkák legendásan híres türelmével összemérhetõen oly- 8

annyira nyugodt és békés még ezekben a válságokkal tarkított idõkben is, hogy akár fát lehetne vágni a hátán, nos ez a szavazótábor úgy tûnik, ha lassacskán is, de mégiscsak kezd eszmélni. Már a spájzban vannak az oroszok! mondta Tizedes úr. Igen. A válság jelei lassan, de biztosan elérték a pénztárcákat, a brifkók innentõl kezdve nincsenek biztonságban. A zárására szolgáló kis patent vagy egyéb szerkentyû egyre gyakrabban és egyre önállóbban nyílik ki, az erõs magyar forintok pedig huss, könnyû pille módjára repülnek ki belõle, elhagyva az otthon melegét nyújtó fészket, hogy feladatuknak eleget téve kiegyenlítsék a létezés alapfeltételéül szolgáló termékek és szolgáltatások árát. Az elsõ jelek már mutatkoznak. A panelfrakcióban eddig is embert próbáló dilemma elé állította a munkásosztály tagjait a most akkor fûtünk vagy eszünk problémakör feloldhatatlannak tûnõ ellentmondást hordozó kettõssége, melynek a megválaszolására tett kísérletek rendre kudarccal végzõdtek. Azonban van itt még valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Fel kel tennünk a cikk címében szereplõ ha tetszik költõi kérdést: Vajon kell-e a demokratikus jogállam Kádár népének? Most, hogy Keller László államtitkársága élén bõsz oroszlánként védelmezi a közpénzek felhasználásának tisztaságát és James Gond is eleget tett az MSZP ígérgetõs választási dokumentumában közölteknek és hatalomra kerülésük után azonnal visszaállították a demokratikus jogállamot, a nép egyszerû gyermeke ilyen lennék jómagam is azt gondolhatná minden a legnagyobb rendben. Vagy mégsem? Megmondom õszintén, kissé tanácstalan vagyok, hiszen amikor e sorokat pötyögöm a billentyûzeten, Kiss Elemér miniszter úr az elsõ számú miniszter, ahogyan azt sokszor hallhatjuk már nincs a posztján, korrupciógyanús helyzetbe keveredett és européerhez illõen le is mondott hivataláról. 9

Persze ujjonghatnánk is, hogy lám-lám ez a Kormány aztán keményen kézben tartja a dolgokat, itt a korrupciónak még a látszatát is csírájában elfojtják. Az érem másik oldalaként viszont mondhatjuk azt is, hogy ejnye-ejnye, röpke tíz hónap kormányzás után mennie kell a miniszterelnök jobb kezének számító kancelláriaminiszternek, mert korrupciógyanús helyzetbe keveredett. Nem könnyû helyzet, az egyszer biztos. Más vélemények szerint a Medgyessy- ügy kirobbantásához hasonlóan könnyen elõfordulhat, hogy az MSZP-n belüli hatalmi harcoknak vagyunk a tanúi, hiszen Kiss Elemér köztudottan Horn Gyula embere volt, kormánya idején, ha jól emlékszem a szóvivõi posztot töltötte be. Igaz, az erre a posztra legesélyesebbnek látszó Draskovics Tibor végül nem kapta meg a tárcát, ezt Megyónak nem sikerült keresztül vinnie, a burzsoá elkötelezettségû miniszterelnök embereit nem nézik mindig jó szemmel a munkásosztály szószólói, így a tárcát végül is pártvonalon, egy régi, jól bevált elvtárs, Kiss Péter, volt munkaügyi miniszter kapta meg, aki szintén Horn csapatához tartozik. Hiába no, már megint ez a jó öreg Moszkvában tanult kézi vezérléses technika. Úgy tûnik Horn elvtárs keze még mindig meszszire elér. Egy biztos, nem unatkozunk, zajlik az élet. De vissza az eredeti kérdéshez, mit is kezdjen Kádár népe a nyakába szakadt fene nagy demokráciával, kell-e neki a demokratikus jogállam? Mert mit is gondoljon a magamfajta öntudatos polgár akkor, amikor azt látja, hallja a legnézettebb reggeli televíziós beszélgetõs mûsorban, hogy a betelefonáló nézõ arról fejti ki a véleményét, hogy éppen itt van már az ideje annak, hogy a polgári oldal végre elhallgasson? Az már csak a helyzet tragikomikuma, hogy Lendvai Ildikó próbálja meg (virágnyelven) menteni a helyzetet, tudatni a kedves betelefonáló úrral (vagy elvtárssal), hogy mi kérem szépen már demokratikus jogállamban élünk, nem holmi rosszemlékû proletárdiktatú- 10

rában. Az a Lendvai Ildikó tetszeleg a fennkölt demokrata szerepében, aki annak idején, anno még az átkosban ahogy mondani szokták a párt kebelén belül a kultúra területén fejtette ki áldásos cenzori tevékenységét. Már önmagában ez is megérne egy misét, de ami igazán szörnyû és elgondolkodtató, az a betelefonáló által képviselt mentalitás és szemléletmód. Még tanuljuk a demokráciát halljuk sokszor, sokaktól. Én meg azt kérdezem: Még meddig? Úgy tûnik, a régebben oly sokat emlegetett pluralizmus kifejezés mintha kiment volna a divatból. A régi-új pártállam elit visszatértével visszatértek a régi, kommunista módszertan által képviselt technikák is. Lásd Kovács elvtárs árokásásra és -mélyítésre buzdító megnyilvánulásai. Ásnak ezerrel, s számomra úgy tûnik, az árokásók között indított sztahanovista munkaverseny gyõztese a külügyminiszter úr lesz nagy nevû elõdjével Horn Gyulával egyetemben. A nemzeti, konzervatív sajtó ellehetetlenítésére tett erõteljes kísérletek után most már a két utolsóként megmaradt bástya, a szólásés gyülekezési szabadság eltaposására törnek. Az örök Hofi Géza szavai jutnak eszembe. Volt egy jelenete, amikor az akkori MSZMP által levezényelt szabad és demokratikus választások 99,9%-os végeredményét karikírozta ki, valahogy imígyen: Istenem! Hogy jött ki nekik? A kizárólagosság, az egyetlen út az utódpárt esetében valószínûleg a lenini, bizony viszolygást, sõt ellenérzéseket kelt sok millió emberben. Azokban, akik végigszenvedték a csengõfrászos évek fekete autós korszakát, majd a diktatúra vidám barakk évtizedeiben sem feledtették velük, hogy õk csak másod-, vagy harmadrangú lakói a szocialista hazának. Ezek az emberek egyfajta megváltásra számítva önfeledten és felszabadultan tudtak örülni annak a valaminek, mely késõbb aztán a rendszerváltozás néven vonult be Magyarország történelmébe. Annál nagyobb volt aztán a csalódás 1994-ben majd tavaly 2002-ben. 11

Jisó raz! (Még egyszer) Visszajöttek. idézem emlékezetembe Lovas István kitûnõ könyvének címét, mely egy mondatban tömören és lényegre törõen közli velünk a rideg valóságot. Valóban visszajöttek? Attól tartok, el sem mentek. Beásták magukat gazdasági sündisznóállásaikba és vártak. Kibekkelték a hosszú polgári tavaszt és nyarat, melynek szabad, szárnyaló és illatos levegõje, mely mindenki másnak oly sok örömet és jót hozott, minden másnál rosszabbul esett nekik. De hát mit is várhatnánk az olyanoktól, akik Moszkva telében a röpködõ mínusz Celsiusok között nevelkedve a KGST palotában tanulták a közgazdaságtant, vagy a helyi politbüró foxi-maxi egyetemein szerezték vörös diplomájukat, amik aztán a késõbbiekben jó belépõül szolgáltak számukra a KISZ vagy az MSZMP Központi Bizottságába. De vajon Moszkvában el lehetett-e sajátítani a tõkés világra oly jellemzõ vállalkozási szabadságot támogató beruházói szemléletmódot? Úgy tûnik a bankárkommunizmus ezen a vizsgán megbukott. Az etikai legitimációs válságon túl, mely legalább az ország egyik felének feloldhatatlan problémát jelent a jelenlegi kormányzó hatalom elfogadásában, a gazdasági téren végrehajtott pénzkidobási, pénzszórási stratégia is óriási csalódásokat okozott. Ez pedig rettenetesen nagy veszélyeket hordoz magában, melyek az uniós csatlakozásra is kihatással lehetnek. Nézzük, mirõl is van szó. PATTANÁSIG FESZÜL A HÚR A lenini úton történõ kézi vezérléses forgalomirányítás módszerével kívánja bevinni az Európai Unióba hazánkat a Központi Bizottsági tagokból álló régi-új párt elit. A feszültség pedig egyre nõ. Az ismert gazdasági nehézségekkel való szembenézés mellé, most hozzáadódik még a médiából érkezõ kötelezõ csatlakozási eu(ro)fória is. Úgy tûnik, ez a kettõs kombináció félelmetes végeredményhez vezethet. Mert mit is gondoljon az ember akkor, amikor azt látja, 12

hogy a legszebb horn gyulai és bokros lajosi idõket idézve, az infláció hipp-hopp meglódult felfelé, naphosszat csak a forint leértékelésének szükségességérõl hallunk (ne feledjünk, pufajkás miniszterelnökünk országlása idején duplájára 17%-ról 30% fölé mászott az infláció), az önkormányzatok pedig megkongatták a vészharangot s tegyük hozzá joggal, hiszen jó néhány közülük csõd közeli helyzetbe került, akik pedig még nem, azok általában csak vagyonuk felélésével tudnak a felszínen maradni, rövidebb-hosszabb ideig. Az országszerte egyre gyakoribb iskolabezárásokról nem is beszélve. A Medgyessy-kormány akárcsak az elõdje Horn Gyula által vezetett kabinet szintén megkapta az ügyintézõ kormány megtisztelõnek éppen nem mondható címet. Gyakran elhangzik a vád, a jelenleg hatalmon lévõ szociálliberális Kormánynak nincs gazdaságpolitikai koncepciója, hangzatos propagandafogásokkal (lásd Európa terv) próbálják menteni a menthetetlent. A pénzt ha úgy tetszik a közösbõl szétosztották, de az is lehet, hogy pontosabban fogalmaznék, ha azt mondanám, hogy szétszórták, a meghozott intézkedésekkel pedig mondjuk ki bátran felelõtlenül, igen nehéz helyzetbe hozták az önkormányzatokat. Hiszen könnyû úgy kiosztani a feladatokat, hogy másnak kell állnia a cehhet. Ilyenkor mindig eszembe jut az a régi, nép ajkán született bölcsesség, hogy aszongya: Könnyû más megfelelõ alkatrészével verni a csalánt. A gazdaságpolitikai koncepció hiánya még egy sima, mondjuk úgy, átlagos költségvetési esztendõben is súlyos fogyatékossága, hogy ne mondjam hibája egy Kormánynak, és ennek megállapításához nincs szükség közgazdász diplomára. Ahogyan azt egykori osztályfõnököm mondaná, Józan mezõgazdasági dolgozói ésszel belegondolva is arra a következtetésre jutunk, hogy tervek, víziók, ötletek, elképzelések nélkül nincs haladás. Arról nem is beszélve, hogy egy olyan fontos és minden magyar állampolgár életére azokéra is, akik még csak eztán fognak megszü- 13

letni sorsdöntõ esemény elõtt mint az uniós csatlakozás, mindennél nagyobb szükség lenne egy határozott, világos irányokat kijelölõ és jól mûködõ gazdaságpolitikai koncepcióra. Ehelyett mi van? Nicht ugri-bugri, langsamme spacíren! Úgy is mondhatnák, hogy lepadlózott a gazdaság. Elegánsabban fogalmazva, megtorpant. Gondolom annak következményeként, hogy megpróbálunk ócsítani. Szegény forint, mi lesz így veled? De hát mit is várhatnánk azoktól, akik a gazdaságpolitikai koordinációt és együttmûködést még a jó öreg KGST-ben tanulták? Ha ehhez még hozzávesszük a kommunista funkcionáriusoknak azt a különleges tulajdonságát, mely az idõ múlásához való viszonyulásukat jellemzi, azonnal érthetõvé válik számunkra, miért ábránd reménykedni holmi távlatokban gondolkodó, iránymutató és mûködõképes gazdaságpolitika kidolgozásában. CARPE DIEM Élj a mának! Ennek szellemében tevékenykedik a James Gond vezetése alatt álló kabinet, no meg a hegesztõ. Ja nem, nem ezt akartam mondani, bocs. Az apparát. (Ez utóbbi Hofitól. És ez sajnos még most is aktuális.) Egy öreg és bölcs ember szokta volt mondani: Ha célokat tûzünk ki magunk elé, nem árt, ha néhány lépéssel elõbbre látunk az orrunknál. Na itt kezdõdnek a problémák. Ugyanis, ha semmilyen célokat nem tûzünk ki magunk elé, legfeljebb a szódáslovak szemellenzõs világának beszûkült csõlátásával szemlélhetjük a körülöttünk zajló eseményeket. De milyen is ez az élet itt, e lángoktól ölelt kis országban? Ha nyugatra tekintünk azonnal megszületik a sommás ítélet: a fasorban sem vagyunk. Ez az egy mondatba sûrített tömör és velõs értékítélet képezi az alapját a legtöbbször az EU-tagságra adandó NEM voksoknak, nem vagyunk még kellõképpen felkészülve a tagságra. Úgy tûnik az 14

EU pedig még rá is tesz erre egy lapáttal, hiszen az unión belüli jelenleg érvényben lévõ törvénykezési rendszer és szabályozók csak rontanak a helyzeten, de legalábbis tartósnak látszik ennek az állapotnak a fenntartása. Keletre tekintve némi megnyugvással állapíthatjuk meg, hogy nem mi vagyunk a zsák legalján, vannak országok, melyek még nálunk is sanyarúbb helyzetben vannak. Gondoljunk csak a szintén EU-s tagságért ácsingózó Romániára. Arra a Romániára, melynek területén még ma, a 21. század elején is találhatók mûködõ lepratelepek a Duna deltájában. (Azt csak így szerényen, zárójelben jegyzem meg, hogy az is igencsak figyelemre méltó és elgondolkodtató lesz, ha majd keleti szomszédunk, lepratelepestül, mindenestül együtt, jóval kevesebb idõ és szerényebb felkészültség után nyer majd bebocsátást a csodálatos európai államszövetségbe. Na ja, a francia kapcsolat. Meg aztán az sem baj, ha az EU keleten is rendelkezik tengeri kijárattal.) Arra a nyomorra és szegénységre, melyet az újonnan csatlakozó államok magukkal hoznak, a jelenlegi tagországok nincsenek felkészülve. Igaz, az általános jólét tekintetében maga az Európai Unió is kihívásokkal küszködik. Ma az Unió összlakosságának mintegy 20%-a, vagyis minden ötödik ember, az ottani szegénységi küszöb alatt él. Valószínûsíthetõ, hogy az új államok csatlakozásával ez a mutató csak romlani fog. Carpe diem, azaz élj a mának, mert ki tudja, mit hoz a holnap. LEHET EGY KÉRDÉSSEL TÖBB? Válaszút elõtt állunk. Merre menjünk tovább? Ha semmi más, csak az öncélú ironizálás lebegne szemünk elõtt, azt is mondhatnánk, tovább a lenini úton, bölcs vezetõink, az egykori MSZMP és KISZ Központi Bizottságának ma is regnáló tagjaival, akik miniszterekként és miniszterelnökként valószínûleg otthonosan fogják érezni magukat az egyre inkább az egykori KGST-re hajazó bürokratikus 15

európai szuperállamban. A központi hatalmat elvtelenül és szolgai módon kiszolgáló, hûséges vazallusok õk, akik a régi rendszerben megszerzett tudásukat már most az új világ kínálta lehetõségek hajnalán is kitûnõen kamatoztatják A tavalyi országgyûlési választások eredménye által elõállt helyzet különösen érdekes megvilágításba kerül annak fényében, hogy uniós közgazdászok, szakértõk és társadalomtudósok vizsgálatai szerint, a maastrichti szerzõdés aláírásával az Európai Unió szervezeti felépítése, mûködése és bürokratizálódása egyre inkább kezd hasonlatossá válni az egykori Szovjetunióéra. Még érdekesebb és figyelemreméltóbb a kialakult helyzet, ha felidézzük azt az exkluzív interjút, melyet Vlagyimir Bukovszkij adott a TV2-nek. Az ismert orosz emigránst a kommunizmus áldozatai emléknapján a Terror Háza Múzeum elõtt is láthattuk felszólalni. A TV2 Jó estét Magyarország címû hírmûsorának egyik éjszakai kiadásában exkluzív interjút közöltek Vlagyimir Bukovszkijjal a ma Londonban élõ, legendás orosz ellenállóval, aki megjárta a gulágot is, sõt az akkor szokásos módszereknek köszönhetõen, különleges szovjet elmegyógyintézet kényszerkezeltje is volt. A nagy idõk nagy tanúja elmondta, hogy a történelem során az embereknek mindig utópiákat kínáltak. Bukovszkij szerint Ilyen utópia az Európai Unió is, mely szervezetei felépítésében, az egyes nemzetállamok felett álló központi bürokratikus irányításban és a szövetségi köztársaságok mintájára a nagy egészhez csatlakozó országok képében kísértetiesen hajaz az egykori Szovjetunióra. Végül még elmondta, hogy a kis országok számára mint amilyen hazánk is nem sok jót ígér az Unión belüli jövõ. Annyi idõnk sem lesz, hogy magunkhoz térjünk a csatlakozás okozta eufórikus örömtõl, és az újfajta eurokommunizmus egyszerûen összeroppant bennünket. Mondja ezt egy ma Londonban tehát az Európai Unió egyik leggazdagabb országában élõ sokat látott orosz emigráns. Ezek minimum elgondolkodtató szavak. És én el is gondolkodtam rajtuk. Az 16

jutott eszembe, hogy Ausztriában 200 000, Svédországban 500 000 aláírás gyûlt össze, hogy szavaztassák meg újra a lakosságot az uniós tagságról. Nagy valószínûség szerint nem azért tartanák a népszavazást, hogy megerõsítsék a tagságot. De vannak más figyelmeztetõ jelek is. Nagy-Britannia nem vezette be az eurót, Németország pedig azt fontolgatja, hogy kilép a monetáris unióból vagyis az euró- övezetbõl és újra bevezeti a márkát. A jövõ homályba vész ahogy Yoda, a nagy jedi tanítómester mondaná mindenesetre a jókor és jó helyre pumpált euró milliárdok néha csodákra képesek, ahogyan azt az írek megismételtetett népszavazásánál már láthattuk. Ha másra nem is, de a látszatra adni kell. Mielõtt a Kedves Olvasó tévesen arra a következtetésre jutna, hogy a szerzõ a NEM mellett kardoskodik, szeretném felhívni valamire a figyelmet. A NYOMÁS AZ EU-BA szlogen mögött megbújó, szinte automatikus IGEN a felmerülõ és néha egyre kínosabb kérdések fényében már nem is tûnik annyira automatikusnak. Azon gondolkodtam és itt a fülembe csengtek Bukovszkij szavai ha két ilyen erõs gazdaságú országban, mint Ausztria és Svédország, ilyen nagy problémákat okoz az uniós tagság, vajon mi fog történni hazánkkal? Ha semmi más nem lenne a szándékunk, csak a helyzet öncélú dramatizálása mint ahogyan ezt a hibát sokan elkövetik azt is kérdezhetném: a fél ország belerokkan majd a csatlakozásba? Természetesen nem ez a célom. De van itt még valami, ami még ennél is rosszabb. Nincs más út visszahangzik a médiából. És ez az, ami igazán aggaszt. Pontosabban az, hogy akinek más véleménye van, az már szinte nem is ember. Pedig a kétségek, kérdések, sõt a felmerülõ kifogások mind józan vitákat, válaszokat igényelnének, nem pedig az asztalról való azonnali lesöprést, és az ellenvéleményen lévõk kirekesztését. Válaszút elõtt állunk. A válaszút mindig kérdéseket vet fel. A diktatúra itt maradt régi-új emberei nem szeretik a kérdezõsködõ- 17

ket. Mert aki kérdezõsködik, az gondolkodik, aki gondolkodik, annak önálló véleménye is lehet, az pedig nem biztos, hogy egybeesik a hivatalos változattal, melyet az agit-prop modernizált változatai, a kereskedelmi médiák sulykolnak a szerencsétlen nézõk agyába nap mint nap. Az elõbbiekben említett gazdasági nehézségeken túl melyeket az ész, a tudás és a leleményesség segítségével a magyarok mindig leküzdöttek a szellemi igénytelenség és a lelki sivárság, mint a több évtizedes kommunista uralom maradandó jelei nyomják rá bélyegüket társadalmunkra. Veszélyben a szólásszabadság, a véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadsága. A fontos kérdéseket melyeknél a tárgyilagosság döntõ szempont kellene, hogy legyen az emberek nem, vagy csak korlátozott mértékbe tehetik fel, vitathatják meg. Ha valaki mégis megteszi, szélsõségesnek, nacionalistának, rosszabb esetben, amikor már végképp kifogytak az ellenérvekbõl, antiszemitának kiáltják ki. A szellemi elnyomás folyamata automatizálódott. Viszi tovább a tehetetlenségi nyomaték. Már az ún. gondolatrendõrségre sincs szükség, hiszen maga az agymosott nézõ telefonál be a mûsorba, hogy most aztán már elég legyen a véleménykülönbségekbõl adódó kakofonikus hangzavarból, térjünk vissza az egyetlen (és üdvözítõ) tiszta hanghoz, mely a párt médiacsatornáiból árad felénk. Magyarán, a többieknek kuss legyen! Az már csak természetes, hogy fentiek folyományaként válaszokat sem kapunk ezekre az egyszerû, sokakat érintõ, ám a jelenlegi bankárkommunista pártelit számára annál kényesebb és kellemetlenebb kérdésekre. Két ember között legrövidebb út az egyenes beszéd. Az egyenes beszéd pedig mindig a másik fél meghallgatásával kezdõdik. Ehelyett mi van most? 18

MÍTOSZOK ÉS LEGENDÁK Kezdõdött a 2002. évi országgyûlési választásokat követõen a szavazatok újraszámlálása körüli mizériával. Most már soha nem tudjuk meg, mi is történt valójában. A kétely és a bizalmatlanság immáron kitörölhetetlenül milliók lelkében ott maradt. Megpróbálták ellehetetleníteni az egyetlen nemzeti, konzervatív napilapot, a Magyar Nemzetet. A Hír Televíziót már születése elõtt megpróbálták megfojtani. Örömmel olvastam a minap a neten, hogy mostanában növelték meg a Hír Televízió törzstõkéjét, a szerény 20 milliócskát még megtoldották 355 millió forinttal. AZ ERÕ VELÜNK VAN De vajon meddig tart még ez az állapot? Valószínûleg addig, amíg a régi-újak azt hiszik, abban a tudatban élnek, hogy mindent megtehetnek. De abban a pillanatban, hogy látják, van egy másik oldal, mely legalább olyan erõs mint õk, félni kezdenek. Ma öt ember elegendõ ahhoz, hogy a honi média mely hûséges vazallusként pincsi kutya módjára csüng a hatalom pénzemlõin egy emberként hõköljön hátra a Sajtóklub nevének hallatán. Még a pénzért szinte mindenre hajlandó kereskedelmi csatornák is inkább lemondanak a jóval milliós nézõszám feletti közönséggel büszkélkedõ mûsorról, csak nehogy kompromittálódjanak hûbéruraik szemében. Lovas István, Bayer Zsolt, Bencsik András, Tóth Gy. László, Molnár Tamás. És õk még csak öt ember a mi csapatunkból. Ide kívánkozik a jó hír. Amikor ezeket a sorokat pötyögöm be a gépbe, már túl vagyok a február 25-i élõ Sajtóklub majd kétórás felvételének megtekintésén. Mit mondjak, a mûsor hangvétele kemény, Vídia korrepetálásra beiratkozhatna. Természetesen a humor sem hiányzik. A magam részérõl elgondolkoztató az, hogy 2003-ban, a 21. század elején, szamizdatot kell néznem, az Internetrõl letöltve. Szeren- 19

csére azonban ez már nem lesz sokáig így, hiszen március 12.-étõl ismét visszatér a képernyõre az ötös fogat. Igaz, csak félig-meddig országos elérhetõségben, hiszen a Budapest TV nem mindenütt fogható vidéken, így például a szocialista nagyváros több területén sem. Gyanítom nálunk is hamarosan beindul az aláírásgyûjtés, hogy a Hír Tv mellett ezt a csatornát is vegyék fel valamelyik csomagba. Milyen érdekes is a média jövõje. Ha valaki fél évvel ezelõtt azt mondja nekem, hogy Anettka és a Sajtóklub ugyanazon a csatornán lesz látható, hát minimum kétkedéssel fogadom az illetõ kijelentéseit, de hát az élet a legnagyobb rendezõ. Visszatérve még egy mondat erejéig az élõ Sajtóklub felvételre, figyelemre méltók voltak a közönség soraiban helyet foglalók is. Philip, a Hír Televízió és a polgári oldal szabadtéri rendezvényeinek állandó mûsorvezetõje, Siklósi Beatrix, a Magyar Televízióból ismert szerkesztõ, a Nemzet és a Demokrata munkatársai, többek között. Úgy tûnik, mások szerint is eljött a radikálisabb hangvétel ideje. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy micsoda szellemi potenciál van a mi oldalunkon. De kitartás és büszkeség tekintetében sem kell szégyenkeznünk, láthattuk február 23-án a Terror Háza Múzeum elõtt, amikor az összegyûlt tömeg egy emberként üdvözölte a polgári Magyarország miniszterelnökét. A jelenleg hivatalban lévõ pártonkívüli liberális irányultságú titkos szolga miniszterelnök szerint csak egy Magyarország létezik. Szerintem meg minimum kettõ. Van az egyik, ahol betelefonálnak, mert idegesítõnek tartják, ha más vélemény is elhangozhat, és ahol még ha egyáltalán van minek örülni is vezényszóra kell, és van egy másik, a polgári Magyarország, melybõl ízelítõt kaphattunk az elmúlt négy esztendõ során. Természetesen senki sem állította, hogy ez maga volt a földi paradicsom, a Kánaán, egy azonban bizonyosnak látszik így a bankárkommunizmus proletárdiktatúrára emlékeztetõ elsõ tíz hónapja után visszatekintve. Hosszú távon bölcsebb, s egyúttal kifizetõdõbb 20

is, ha hagyják az embereket, hogy maguk formálják és alakítsák társadalmukat egyfajta nemzetépítõ fejlesztõ, beruházó szemlélettel, minthogy a Kormány visszatérve a nagy központi osztogatás eszméjéhez, továbbra is a szocializmus jóságos állambácsijára emlékeztetve mindent egy kézbõl, vezényszóra irányítana. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére! Az árok túlsó oldalán pedig félnek. Riadtan gubbaszt a televízió elõtt Kozirev Iván csepeli öntõmunkás, öntudatos MSZP-szavazó és a rózsadombi pártvilla aparatcsik lakója is. Félnek. Félnek, mert látják az erõt. Egyre gyakrabban. Kint az utcán. Ez pedig nem jó jel. Félnek, mert látják az erõt. Az erõt, mely már nem nekik engedelmeskedik, melyet már egyre nehezebben tudnak kordában tartani. És ez az erõ nyugodt, intelligens, nem hagyja provokálni magát. És ami a legjobban fáj nekik, van valaki, aki tud élni ezzel az erõvel. Élni és nem visszaélni. Persze ezt õk sohasem fogják megérteni. Nem is érthetik meg, hiszen zsigereikben hordozzák a vazallusi létet, mely összeegyezhetetlen a nemzeti demokráciával. ÁBRÁNDOZÁS AZ ÉLET MEGRONTÓJA A csalódások sorozata, a romló életkörülmények rettenetesen nagy veszélyeket hordoznak magukban. Az alulinformáltságnak köszönhetõen egyfajta csodavárás elõzte meg az uniós csatlakozást. Igaz, az utóbbi idõben növekedett az eurorealisták száma, s ezzel együtt a kényelmetlen kérdések száma is. Természetesen nem feledkezhetünk meg arról az erkölcsi, etikai válságról sem, melyet az ismételten a hatalomba visszaszavazott központi bizottsági tagokból álló Kormány jelent a konzervatív oldal többmilliós táborának. És ez az igazi probléma. A nemzeti oldalon egyre többen érzik úgy, hogy ezzel a Kormánnyal nem léphetünk be az Európai Unióba, egyszerûen nem legitimek még ha jogilag azok is egy demokratikus világ számára a proletárdiktatúra egykori csúcsfunkcionáriusai. 21

Az Európai Uniót ez azonban nem érdekli. Mint láthattuk, akárcsak Amerika esetében a kapitalista elit tárt karokkal várja a kommunista elitet. Az uniós csatlakozás nem arról szól, hogy milyen színezetû kormánnyal akarunk csatlakozni, hanem arról, hogy akarunk-e csatlakozni, vagy pedig nem. Mai divatos szóhasználattal élve: itt a lét a tét. De legalábbis hazánk jövõje. Kissé hasonlatos a helyzet ahhoz, amibe jó ezer esztendõvel ezelõtt Szent István királyunk került. Valljuk meg õszintén, István sem jókedvében kért koronát a pápától és nem ráérõ szabadidejében kereszteltette meg az ország népét, egyszerûen a kor és ma úgy mondanánk a geopolitikai helyzet kényszeríttette ki a lépést. Ahogy egyre több adat, statisztika, jelentés és felmérés kerül napvilágra az Unióval kapcsolatban, a csodavárás is alábbhagy, s egyre inkább rájövünk arra, hogy Szent István királyunkhoz hasonlóan, most is olyan kényszerhelyzetbe került az ország, olyan kényszerpályán halad, melyrõl nem nagyon kínálkozik letérési lehetõség. Úgy tûnik, ennek a kényszerpályának a végállomása az Európai Unió lesz. Nem lesz sétagalopp ez a pár esztendõ, ami ránk vár. Rengeteg gazdasági nehézség, sõt az is lehet, hogy a fél ország belerokkan majd ebbe a fene nagy európai létbe. A kérdéskört azonban érdemes egy kissé távolabbról is szemügyre venni. Lépjünk egy lépéssel hátrébb, vagy azt is mondhatnánk, próbáljuk felülrõl szemlélni az eseményeket. Gondoljunk bele, mi fog történni akkor, ha mondjuk körülöttünk mindegyik ország belép az Unióba csak mi nem? Vajon milyen következményekkel járna ez? Mint köztudott, Trianonnak köszönhetõen nem örvendünk valami nagy népszerûségnek szomszédaink körében. Pedighavalakineklenneokaazelégedetlenkedésre,azokmivagyunk. Nem kell hozzá nagy jóstehetség, valószínûleg mindent megtennének annak érdekében, hogy hazánkat gazdasági nyomás alá vegyék. Már a Tokaji és a pálinka név használata körül is mekkora vita robbant ki. 22