C. G. JUNG Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről

nncl2643-6bav1 C. G. JUNG Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről KOSSUTH KIADÓ 1997 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült C. G. Jung: Von Sexualität und Liebe. Ausgewählt von Franz Alt. Olten und Freiburg im Breisgau, Walter Verlag 1992. Fordította S. NYIRŐ JÓZSEF HARMADIK KIADÁS ISBN 963 09 3934 7 Walter Verlag AG, Solothurn 1988 Kossuth Kiadó, Budapest 1995 Előszó Manapság Európában minden harmadik házasság válással végződik. Ha a legutóbbi évtizednek ez a tendenciája folytatódik, húsz év múlva a házasságok kilencven százaléka jut erre a sorsra. A legtöbb ember vágyik arra, hogy harmonikus partneri kapcsolatban tartósan kötődjön valakihez. De az is igaz, hogy az emberek többsége elégedetlen házasságával és nemi életével, azzal, amit szerelmen ért. Miért? A szeretet ellentéte nem az erőszak, hanem a szerelemmel kapcsolatos illúzió és a közöny. Manapság ritkaság a szerelem, az embereknek manapság kapcsolatuk van. És ezt a kapcsolatot addig ápolják, amíg könnyűszerrel

megtehetik. Azután véget vetnek a kapcsolatnak, és új kapcsolat után néznek. Noha még mindig sok pár esküszik oltár előtt, csak kevesen esküsznek valóban. A szexualitást sokan afféle sportnak tekintik, ahol a nagy teljesítmények számítanak, vagy pedig a gyors, egyoldalú ösztön-kielégítést értik rajta. Túlságosan keveset tudnak a gyengédségről és a fantáziáról, az érzelmi közelségről és az összjátékról. Egy tapasztalt pszichoterapeuta hölgy, Jung tanítványa mondta: Nincsenek frigid nők, de nagyon sok az érzéketlen férfi, aki tehetetlen az ágyban. A legtöbb szexuálisan frusztrált asszony nem mer beszélni a férjével szexuális problémáiról. Akadnak olyan férfiak, akik több szeretettel beszélgetnek az autójukkal, mint a feleségükkel. A nagy illúzió a szerelemről és a házasságról így szól: nem lehetünk olyan helyzetben, amikor azt mondhatnánk, hogy egyszer s mindenkorra birtokon belül vagyunk. Mindig újra kell tanulnunk a szerelmet, s ennek érdekében cselekednünk kell. A szerelmet csak megélhetem. A szerelem és a házasság bizonyosan adomány, adottság de ugyanúgy feladat is. A szerelem mindig szeretettel végzett tevékenység. A házasságok nem mennek tönkre attól, ha megjelenik a harmadik férfi vagy nő a házastársak között. A házasságok akkor mennek tönkre, ha a házastársak már nem munkálkodnak szerelmük és házasságuk ápolásán. A házassághoz úgy tartozik hozzá a hűség, a szabadság és a bizalom, mint a levegő a lélegzéshez. A szerelemért való munkálkodás mindennapos harc önzésünk ellen. Ha a szerelem tüze kialszik, rögtön azt kérdezzük: Miért nem szeret már? Ennél fontosabb ez a kérdés: Miért nem szeretem már? A férfi és a nő vágya az egység, az egyesülés, amióta tudatában vannak polaritásuknak Ádám és Éva óta. A szexuális egyesülés voltaképpen sóvárgás a teljesség után; a szexualitásban átélt boldogság az égi üdvösség megsejtése. A szexualitás spirituális élménnyé, az Istennel való találkozás élményévé magasztosulhat. Minden bizonnyal jámbor ájtatoskodásnál sokkal többet jelent az, amikor a keresztények így imádkoznak: Gyújtsd meg bennünk szereteted tüzét. A sajtóban, a rádióban és a televízióban a szexualitásról szervezett felszínes csevegések gyakran elfedik a tulajdonképpeni témát, azt, hogy a házasság elsősorban lelki kapcsolat férfi és nő között. Minden egyéb nagyon elterjedt többnyire férfiak által táplált illúzió és projekció, amely nem vezet tartós boldogsághoz. Ha valóban szeretek, ha valóban szerelmes vagyok, természetesen nem mondhatom: Három évig szeretni foglak. Csak ezt mondhatom: Szeretlek

és ennek megfelelően élhetek. C. G. Jung nem lelkendezve szól a szerelemről, a házasságról és a szexualitásról. Saját házasságának személyes problémái és a szülei házasságában megismert gondok számlájára írhatjuk azt, ha az önismeret mestere inkább borúlátóan nyilatkozik témánkról. Jungnak évtizedeken át tartó viszonya volt; felesége tudott az állandó barátnőről, és végül el is tűrte. Jung öncsalását felesége tudomásul vette, és ezen alapult következetlensége: Jungnak szüksége volt ilyen barátnőre lelki önmegvalósításához. A farizeusok, az álszentek szeretik az orrukat fintorgatni és rémüldöznek is amiatt, hogy nem hallgatom el Jung árnyoldalait. Az vesse rá az első követ, aki közületek nem bűnös. (És Jung sohasem akarta, hogy szentnek nézzék.) A házasság sikere mindig mindkét partner szeretetre való képességétől, következetességétől és nyíltságától függ. Tudom, mit írok: ezeknek az összefüggéseknek a felismerését egy Jung által elvégzett analízisnek és feleségemnek köszönhetem. Csak azóta tanulom, hogy a házasság a szerelem körömpróbája. A szerelem meggyújtja a tüzet, a hűség vigyázza (Maria Nels). A hűség a szerelem gyökere. Ha a két partner továbbra is egyenlő értékűnek ismeri el egymást, új fejlődés kezdődhet pontosan ott, ahol sokan szakítanak vagy elválnak. A szerelemben a fejlődés, a növekedés azt jelenti, hogy felismerjük és megragadjuk az esélyt minden válságban. Jung mondja: Nincsen tudatosulás fájdalom nélkül. Ha Jung teljességről beszél, ezen nem az erkölcsi tökély értelmében vett tökéletességet érti. Jung, aki mindig a válaszokat kereste a kérdésekre, azoknak ír, akik ugyancsak a választ keresik. Baden-Baden, 1987. október 6. Franz Alt A SZEXUALITÁSRÓL Neurotikusok kedvelt tévedése az, hogy az igazi alkalmazkodás a világhoz a szexualitás kiéhezése. GW. 4. köt. 233. old.

A szexuális kérdés Az ethosz és a szexualitás közti konfliktus manapság nem csupán az ösztönösség és a morál kollíziója, hanem harc egy ösztön létjogosultságáért vagy az ebben az ösztönben kifejeződő olyan hatalom elismeréséért, amellyel szemmel láthatóan nem lehet tréfálni, és amely ezért alkalmazkodni sem hajlandó jámbor erkölcsi törvényeinkhez. GW. 8. köt. 68. old. Mint ismeretes, a kulturálódás folyamatának lényege az emberben rejlő állati fokozódó megfékezése; ez a domesztikáció, a háziasítás folyamata, amely nem végezhető el a szabadságra vágyó állati természet lázadásai nélkül. Időről időre mintegy részegség mámora fogja el az emberiséget, amely a kultúra béklyóiba verte magát: az ókor ezt azoknak a dionüszoszi orgiáknak a Keletről hömpölygő hullámában élte át, amelyek az antik kultúrák lényeges és jellemző részévé váltak, és amelyeknek a szelleme nem kevéssel járult hozzá ahhoz, hogy a Krisztus előtti utolsó évszázad számos szektájában és filozófiai iskolájában a sztoikus ideál aszkézissé fejlődött; és a kor politeizmusának káoszából született meg a Mithrász-tisztelet és a kereszténység aszketikus ikervallása. A dionüszoszi szabadságmámor második hulláma a reneszánsz idejében söpört végig a nyugati emberiségen. Saját korunkról nehéz ítéletet mondani. De ha látjuk, hogyan fejlődnek a művészetek, a stílusérzék és a közízlés, mit olvasnak, írnak az emberek, miféle egyesületeket alapítanak, milyen kérdések vannak napirenden, mi ellen tiltakoznak a filiszterek, akkor a jelenkori társadalmi kérdéseink hosszú regiszterében nem utolsó helyen megtaláljuk az úgynevezett szexuális kérdést; azok az emberek vetették fel, akik szeretnék megszabadítani Erószt az erkölcsi vétség terhétől, amelyet a letűnt évszázadok raktak rá. E törekvések létét nem lehet egyszerűen tagadni, és nem vonható kétségbe létjogosultságuk sem; e törekvések léteznek, és éppen elég okuk van a létezésre. Érdekesebb és hasznosabb figyelmesen szemügyre vennünk korunk e mozgalmainak indítékait, mint csatlakozni az erkölcsi siratóasszonyok jajveszékeléséhez, akik (hisztérikus önkívületben) az emberiség erkölcsi pusztulását jövendölik. A moralisták kiváltsága az, hogy nem bíznak a jó Istenben azt hiszik ugyanis, hogy az emberiség gyönyörű fája csak annak köszönhetően fejlődik, hogy nyesik, visszavágják, karóhoz kötik, védőkorlátok közé szorítják, pedig bizony a Nap apa és a Föld anya növeszti ezt a fát

mélyen rejlő, bölcs törvények szerint a maga örömére. GW. 7. köt. 28-29. old. A teológia nem segít a kérdéseire választ kereső embernek, mert megköveteli a hitet, amely azonban igazi és valóságos karizma, természetfölötti adomány, s erre senki sem képes. Mi, modern emberek arra vagyunk utalva, hogy újból élményként éljük meg a lelket, vagyis őseredeti tapasztalatra tegyünk szert. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy áttörjük a biológiai folyamat bűvös körét. GW. 4. köt. 391. old. Kétségtelenül igaz, hogy az ösztönösség a leginkább és a legpregnánsabban a szexualitás szférájában ütközik össze az erkölcsi nézetekkel. Az infantilis ösztönösség és az ethosz konfliktusa sohasem kerülhető meg. Sőt, nekem az a benyomásom, hogy ez a konfliktus a pszichikai energia sine qua non-ja [elengedhetetlen feltétele]. Miközben mindannyian teljesen magától értetődőnek tartjuk, hogy az emberölés, a lopás és minden más hasonló cselekedet megengedhetetlen, tudomásul vesszük, hogy létezik az úgynevezett szexuális kérdés. Emberölési kérdésről vagy hirtelen harag kérdéséről nem beszélünk. Nem követelünk társadalmi rendszabályokat azok ellen, akik embertársaikon töltik ki mérgüket. És noha mindezen cselekedetek mozgató rugói ugyancsak az ösztönök, ezekben az esetekben az ösztönök elfojtását magától értetődőnek érezzük. Csak a szexualitás után teszünk kérdőjelet. A kérdőjel kétségre utal, mégpedig arra a kétségre, hogy erkölcsi fogalmaink és a rajtuk alapuló törvényes intézmények elegendőek-e, illetve célszerűek-e. Nem vitás, hogy e szféra tekintetében fölöttébb megoszlanak a vélemények. Bizonyára semmi ilyen probléma nem létezne, ha ebben a tekintetben a közvélemény egységes volna. Ez nyilvánvalóan reakció a túlságosan rigorózus erkölcsi felfogással szemben. Itt nem valamiféle primitív ösztönösség nyers megnyilvánulásával van dolgunk. Tudjuk, hogy az ösztönösség efféle nyers megnyilvánulásai sohasem törődtek az erkölcsi törvényekkel és a morál problematikájával. Hanem arról a komoly kételyről van szó, hogy a szexualitás természetére vonatkozó eddigi erkölcsi felfogásunk helyes-e vagy sem. Ebből a kételyből természetszerűen következik az a jogos érdeklődés, amely arra irányul, hogy jobban és mélyebben megértsük a szexualitás természetét. Ezt az érdeklődést igyekszik kielégíteni nem csupán a freudi pszichológia, hanem még sok más irányzat is. Az a tény, hogy Freud különösen nagy hangsúlyt helyez a szexualitásra, többé-kevésbé tudatos válasz lehet az időszerű kérdésre; és viszont: az a fogadtatás, amelyben Freud a közönség körében részesült,

megmutatta, milyen időszerű volt a válasza. GW. 8. köt. 67-68. old. Freud munkáinak figyelmes és kritikus olvasója bizonyosan észreveszi, milyen általános és mennyire tágítható a szexualitás freudi fogalma. Valóban annyira tág ez a fogalom Freudnál, hogy gyakran felvetődik a kérdés, bizonyos helyeken egyáltalán miért él a szerző a szexualitás terminológiájával. Freud szexualitás-fogalma nem csupán a fiziológiai szexuális folyamatokat foglalja magában, hanem az érzelemnek és a vágynak csaknem minden fokozatát, fázisát és fajtáját is. E mértéktelen tágíthatóság következtében ugyan egyetemesen alkalmazható a freudi szexualitás-fogalom, de ez nem válik előnyére az általa adott magyarázatnak. E fogalom segítségével éppen úgy tudunk értelmezni egy műalkotást vagy egy vallási élményt, mint egy hisztériatünetet. Ebben az esetben viszont ez az értelmezés figyelmen kívül hagyja azt, hogy e három dolog merőben különböző. Az ilyen értelmezés tehát csak látszatmagyarázata lehet az említett három dolog közül legalább kettőnek. Mindazonáltal ettől az inkonvenienciától eltekintve pszichológiai szempontból helyes az, ha az ösztönök problémáját a szexualitás oldaláról is szemügyre vesszük, mivel van ott valami, amin éppen elfogulatlanul érdemes elgondolkozni. GW. 8. köt. 68. old. A szexualitás nem csupán ösztönösség, hanem kétségtelenül kreatív hatalom is, amely nem csupán legfőbb oka egyéni életünknek, hanem lelki életünk nagyon komolyan veendő tényezője is. Manapság eléggé tudjuk, milyen súlyos következményekkel járhatnak a szexualitás zavarai. A szexualitást az ösztönök szószólójának nevezhetnénk, ezért a szellemi álláspont a fő ellenlábasát látja benne; persze nem azért, mert a szexuális élvhajhászat önmagában véve erkölcstelenebb, mint a zabálás és a vedelés, a pénzsóvárság, a zsarnokság és a tékozlási mánia, hanem mert a szellem a szexualitásban vele egyenrangú, sőt rokon ellenpárját szimatolja. Mert hiszen ahogyan a szellem szeretné a saját képére alakítani a szexualitást miként minden más ösztönt is, akként a szexualitás is régóta igényt tart a szellemre, amelyet egykor a nemzésben, a terhességben, a születéskor és a gyermekkorban magában foglalt, és amely nem nélkülözheti teremtményeiben a szexualitás szenvedélyét. Végtére is mi volna a szellem, ha nem állna szemben vele egyenrangú ösztön? Csupán üres forma volna. Más ösztönök bölcs figyelembevétele magától értetődővé vált számunkra; a szexualitással azonban más a helyzet, a szexualitás ma még

problematikus számunkra, vagyis ebben a tekintetben még nem jutottunk el a tudatosságnak arra a fokára, amely lehetővé tenné számunkra, hogy súlyos erkölcsi károsodás nélkül teljesen igazságosan ítéljük meg az ösztönt. Itt nincs helyünk arra, hogy a szexualitással kapcsolatos mai felfogás lehetséges okait taglaljuk. Elegendő azt hangsúlyoznunk, hogy úgy tűnik fel nekünk, mintha a szexualitás lenne a legerősebb és legdirektebb ösztön (a primitív népeknél, ahol a gyomorkérdés sokkal nagyobb szerepet játszik, nem ez a helyzet), mivel mint általában az ösztön jelenik meg. Továbbmenve azonban azt is hangsúlyoznom kell, hogy a szellemi princípium tulajdonképpen nem az ösztönnel konfrontálódik, hanem az ösztönösséggel, amely úgy értendő, mint az ösztöntermészet jogosulatlan túlsúlya a szellemi princípiummal szemben. A szellemi is mint ösztön jelenik meg a pszichében, igen, mint egy igazi szenvedély, ahogy Nietzsche írja, mint emésztő tűz. GW. 8. köt. 68-69. old. A szexualitás szempontjának nevetséges és már-már beteges túlhangsúlyozása voltaképpen tünete egy jelenkori szellemi zavarnak, amelynek főleg az az oka, hogy korunknak nincs helyes fogalma a szexualitásról. Ha azonban egy ösztönt lebecsülnek, a következménye ennek szükségképpen az abnormális túlértékelés lesz. És minél igazságtalanabb volt a lebecsülés, annál egészségtelenebb lesz a reá következő túlértékelés. A valóságban semmilyen morális elítélés sem teheti oly gyűlöletessé a szexualitást, mint túlértékelésének félrevezető ízléstelensége és az obszcenitás. A szexualitás értelmezésében megnyilvánuló intellektuális otrombaság lehetetlenné teszi a szexualitásnak még a helyes értékelését is. Így élteti tovább valószínűleg Freud személyes szándéka ellenére bizonyos követőinek irodalmi munkássága igen hatásos módon az elfojtás művét. Freud előtt semmi sem lehetett szexuális indíttatású, most pedig minden egyszeriben úgyszólván semmi más, mint szexualitás. GW. 17. köt. 100. old. Nemi erkölcsünk tévúton Beteg embernél oly sok úgynevezett amorális ingert, késztetést tapasztalunk, hogy a pszichoterapeutának önkéntelenül olyan gondolata támad, milyen jó eredményt érhetne el, ha mindezek az igények eljutnának a kielégüléshez. Rendszerint csupán mértéktelenül eltúlzott követelésekről van szó, amelyeket a

beteg feltorlódott libidója többnyire a beteg akarata ellenére előtérbe tol. Ha a libidót az egyszerű életkötelességek teljesítésének medrébe tereljük, ez az esetek többségében elegendő ahhoz, hogy e vágyak feszültségét nullára redukáljuk. Bizonyos esetekben azonban elismert tény, hogy az úgynevezett amorális tendenciák analízissel [terápiával] egyáltalán nem szüntethetők meg, hanem sokkal inkább és markánsabban jelentkeznek, és így világossá válik, hogy ezek a tendenciák az egyén biológiai kötelességei közé tartoznak. Ez azonban főként olyan szexuális igények esetében van így, amelyek a szexualitás egyéni értékelésével függenek össze. Ez a kérdés nem a patológia kérdése, hanem korunk társadalmi kérdése, amely parancsolóan etikai megoldást követel. Sokan biológiai kötelességüknek érzik, hogy e kérdés megoldásán munkálkodjanak, vagyis hogy valamilyen gyakorlati megoldásokat találjanak. (Mint ismeretes, a természet nem éri be teóriákkal.) Manapság ugyanis csupán a szexualitás törvény szerinti megítéléséről beszélhetünk, de nem rendelkezünk tulajdonképpeni nemi erkölccsel, ugyanúgy, ahogy a kora középkor nem ismerte a pénzügyletek tulajdonképpeni moralitását, hanem csupán előítéletekre és törvény szerinti megítélésekre szorítkozott. Még nem érkeztünk el odáig, hogy a szabad szexuális cselekvésen belül megkülönböztessünk erkölcsös és erkölcstelen viselkedést. Világosan kifejeződik ez abban, ahogy a közvélemény bánik sőt inkább elbánik a házasságon kívül született gyermekek anyjával. Az egész visszataszító képmutatást, a prostitúció és a nemi betegségek rohamos terjedését a szexuális viselkedésről alkotott barbár, sommás ítéletnek köszönhetjük, valamint annak, hogy képtelenek vagyunk kifejleszteni magunkban finomabb morális érzéket a szabad szexuális viselkedésen belüli óriási különbségek számára. GW. 4. köt. 329-330. old. Az eredendő bűn, amely a katolikus egyházat örökkön üldözi a szexualitás, és a katolikus egyház által hirdetett ideál par excellence a szüzesség, amely az élet folyamatát végérvényesen megállítja. Ha viszont az élet mégis ragaszkodik további létezéséhez, színre lép az árnyék, és a bűn súlyos problémává válik, mert az ember többé nem ítélheti az árnyékot örök kárhozatra. GW. 18/II. köt. 799. old. Egyáltalán nem véletlen, hogy a történelmi kereszténységnek semmilyen kapcsolata sincs az állatokkal. Mint ismeretes, ez a mélyebben gondolkodó emberek által gyakran érzékelt hiány (amely különösen szembeötlő, ha a kereszténységet a buddhizmussal vetjük össze!) arra késztetett egy modern

költőt, hogy olyan Krisztust ábrázoljon, aki a néma állat kínszenvedéseiért is áldozza az életét. A keresztény felebaráti szeretet elve kiterjedhet az állatra, mégpedig a bennünk lakozó állatra is, és befogadhatja a szeretetbe azt, amit egy végeredményben túlságosan szigorú felfogás kegyetlenül elnyomott. Az állati még inkább állati lesz annak következtében, hogy elfojtottuk, vagyis beszorítottuk a tudattalanba, eredeti forrásaiba, ezért egyetlen vallás rovásán sincs annyi kegyetlenül kiontott ártatlan vér, mint a keresztény egyházén, és sohasem látott a világ a keresztény nemzetek háborújánál véresebb háborút. Az elfojtott állati ezért jelenik meg veszélyes formákban, ha felszínre kerül, és ha kitör, önpusztításhoz, nemzetek öngyilkosságához vezet. Ha azonban minden egyes ember jobb viszonyban volna a maga állatával, másként értékelné az életet is. Ebben az esetben az élet feltétel nélküli, morális princípium lenne számára, és az ember ösztönösen szembeszállna minden olyan intézménnyel vagy szervezettel, amelynek hatalma van ahhoz, hogy az életet tömegesen megsemmisítse. GW. 10. köt. 35-36. old. Az embernek a tudattalanban finom szimata van kora szelleméhez, sejti lehetőségeit, és bensőjében érzi, hogy ingatagok a jelenkori erkölcs alapjai, amelyeket már nem támaszt alá eleven vallásos meggyőződés. Ebből fakad korunk etikai konfliktusainak legnagyobb része. A szabadságra vágyó ösztön beleütközik a morál képlékeny korlátaiba; az emberek kísértésbe esnek, akarnak és ugyanakkor nem akarnak valamit. És mert nem akarják és nem tudják kitalálni, hogy tulajdonképpen mit akarnak, konfliktusuk legnagyobb részben nem tudatosult, és ebből fakad a neurózis. A neurózis tehát, mint látjuk, a legszorosabb kapcsolatban van korunk problémájával, és voltaképpen nem más, mint az egyén sikertelen kísérlete arra, hogy önmagában, egymaga oldja meg az általános problémát. A neurózis az ember meghasonlása önmagával. Az emberek többségénél a meghasonlásnak az az oka, hogy a tudat szeretné erkölcsi eszményéhez tartani magát, a tudattalan azonban a maga (mai értelemben) erkölcstelen eszménye felé törekszik, amelyet a tudat állandóan tagadni szeretne. Az efféle emberek mindig becsületesebbek, erkölcsösebbek szeretnének lenni, mint amilyenek valójában. A konfliktus azonban ellenkező előjellel is lehetséges, vannak ugyanis olyan emberek, akik látszólag nagyon erkölcstelenek, és a legcsekélyebb erőszakot sem követik el magukon, alapjában véve azonban ez is csak bűnös póz, mert a háttérben náluk a morális lélek áll, amely ugyanúgy a tudattalanba szorult, mint az erkölcsös embernél az erkölcstelen természet. (A szélsőségektől ezért lehetőleg óvakodni kell, mert

mindig gyanút ébresztenek, hogy mögöttük ellentétes szélsőség lappang.) GW. 7. köt. 284. old. Sok olyan neurotikus személy van, akik legbensőbb erkölcsösségükből, tisztességességükből eredően nem értenek egyet a mai morállal, és addig nem tudnak alkalmazkodni a kultúrához, amíg erkölcsiségükben olyan hézagok vannak, amelyeknek a kitöltése a kor szükséglete. Nagyon csalódik az, aki azt hiszi, hogy sok férjezett nő csupán azért neurotikus, mert szexuálisan nem elégült ki, vagy mert nem találta meg a megfelelő férfit, vagy mert még az infantilis szexualitás állapotában leledzik. A neurózisnak sok esetben az a valóságos oka, hogy az ember nem képes felismerni a rá háruló kulturális feladatot. GW. 4. köt. 330-331. old. A beteg emberben mindig olyan konfliktust találunk, amely bizonyos ponton összefügg a társadalom nagy problémáival, úgyhogy ha az analízis eljutott ehhez a ponthoz, a beteg látszólag egyéni konfliktusa környezetének és korának általános konfliktusaként lepleződik le. A neurózis tehát tulajdonképpen nem más, mint egy általános probléma megoldására tett egyéni (bár sikertelen) kísérlet; ennek így is kell lennie, mert az általános probléma, egy kérdés nem ens per se [önmagában létező], hanem csupán az egyes ember szívében létezik. A kérdés, amely a beteget foglalkoztatja, a szexuális kérdés, pontosabban a mai nemi erkölcs problémája. Bár az embernek az életre és az életörömre, a színpompás valóságra támasztott felfokozott igénye eltűri a valóság által szabott szükséges határokat, de nem viseli el annak a mai erkölcsnek önkényes, rosszul alátámasztott korlátait, amely túlságosan elnyomja az animális sötétség mélyéből felemelkedő alkotó szellemet. GW. 7. köt. 289. old. Azok a szexualitással kapcsolatos rútságok, amelyek számos pszichoanalízissel foglalkozó munkában sajnos szükségszerűen nagy teret kapnak, nem a pszichoanalízis számlájára írandók, mivel a mi orvosi és kétségtelenül fáradságos, felelősségteljes tevékenységünk csupán napvilágra hozza a rút fantáziákat, és ezeknek a visszataszító, rút dolgoknak a létezéséért nemi erkölcsünk hazug volta a felelős. Értelmes embernek azonban aligha kell újból elmondanunk, hogy a pszichoanalitikus nevelési módszer nem csupán szexuálpszichológiai beszélgetésekből áll, hanem felölel minden életszférát. E nevelésnek nem az a végső célja, hogy az embert menthetetlenül kiszolgáltassa

szenvedélyeinek, hanem hogy ellenkezőleg az egyén szert tegyen a szükséges önuralomra. S noha Freud is, jómagam is világosan beszélünk, ellenfeleink azt kívánják, hogy gyógyírként a szenvedélyek kiélését írjuk elő, és közben egyáltalán nem törődnek azzal, amit mi mondunk. Ugyanígy bánnak a neurózis elméletével, az úgynevezett szexuál- vagy libidóelmélettel. Noha előadásaimban és írásaimban évek óta folyton hangsúlyozom, hogy a libidó fogalmát a legnagyobb mértékben általánosan kell érteni, mintegy a fajfenntartási ösztön értelmében, és hogy ez a fogalom a pszichoanalízis terminológiájában egyáltalán nem helyi szexuális izgalmat jelent, hanem az önfenntartás szféráján túl ható minden törekvést és akaratot, és ebben az értelemben is alkalmazzuk. Nemrég terjedelmes munkában írtam ezekről az általános kérdésekről, de ellenfeleink saját óhajukkal összhangban azt hangoztatják, hogy a mi felfogásunk olyan, amilyen az ő értelmezésükben, vagyis durván szexuális. GW. 4. köt. 104. old. Szemére vetették a pszichoanalízisnek, hogy felszabadítja az ember (szerencsére) elfojtott állati ösztöneit, és ezzel mérhetetlen nagy katasztrófát idézhet elő. Ebből a félelemből nyilvánvalóan kiderül, milyen kevéssé bíznak az emberek a mai erkölcsi elvek hatékonyságában. Beérik azzal a látszattal, mintha csak az erkölcs tartaná vissza az embereket a zabolátlanságtól; pedig sokkal hatásosabb szabályozó a szükség, amely valóság diktálta határokat szab, mivel ezek minden erkölcsi tételnél sokkal meggyőzőbbek. Igaz, hogy az analízis felszínre hozza az állati ösztönöket, de nem azért mint egyesek interpretálják, hogy direkt módon szabadjára engedje zabolátlan tevékenységüket, hanem hogy felhasználhatók legyenek magasabb célok szolgálatában, amennyire ez az egyes individuum számára lehetséges, és amennyiben az egyén az ilyen ( szublimált ) alkalmazást igényli. Minden körülmények között előny ugyanis az, ha az ember teljesen birtokolja személyiségét, mert máskülönben az elfojtott személyiségkomponensek más pontokon kerülnek gátlón utunkba, mégpedig nem is afféle lényegtelen, hanem éppen a legérzékenyebb pontokon; ez a féreg mindig a magot pusztítja el... Ha azonban arra neveljük az embereket, hogy lássák saját természetük árnyoldalait, remélhetjük, hogy így jobban megértik majd és jobban fogják szeretni embertársaikat. Ha kevesebb lesz az alakoskodás, és több lesz toleranciából, az csak jó következményekkel járhat felebarátaink figyelembevétele szempontjából, mert az emberek túlságosan könnyen hajlanak arra, hogy a méltánytalanságot és az erőszakot, amelyet saját természetük ellen

elkövetnek, kiterjesszék embertársaikra is. GW. 7. köt. 290-291. old. Mi a szexualitás? A tudományos pszichológia eredetileg vagy fiziológiai pszichológia volt, vagy pedig elszigetelt tényekkel és funkciókkal kapcsolatos kutatások és kísérletek meglehetősen szervetlen halmaza. Bizonyára ezért volt Freud egyoldalú hipotézise kétségtelenül felszabadító előretörés a lelki összefüggések pszichológiájához. Freud műve tulajdonképpen a nemi ösztönnek az emberi lélekbe való elágazásaival foglalkozó pszichológia. A szexualitás tagadhatatlan fontossága ellenére nem tudjuk elfogadni, hogy minden ettől az ösztöntől függ. A széles körű alkalmazhatóság efféle hipotézise kezdetben optikai csalódásként működik; eltüntet minden más színt, és az ember csak vöröset lát. Ezért jelentős tény, hogy Freud első tanítványa, Adler az ugyancsak széles körű alkalmazhatóság merőben más jellegű hipotézisét állította fel. Freud követői rendszerint elmulasztják, hogy megemlítsék Adler érdemeit, mivel fanatikus hitet csinálnak szexuál-hipotézisükből. A fanatizmus mindig titkos kétely kompenzációja. Vallási üldözések mindig csak ott történnek, ahol van eretnekség. Az emberben nincs olyan ösztön, amelyet másik ösztön nem tart egyensúlyban. A szexualitás teljesen gátlástalan volna az emberben, ha nem létezne kiegyenlítő tényező ugyanolyan fontos ösztön formájában, amelynek az a rendeltetése, hogy a nemi ösztön korlátozatlan és ezért destruktív funkcionálása ellen hasson. A lelki struktúra nem egy pólusú. Amiként a szexualitás az embert kényszerítő impulzusokkal ostromló erő, akként természetesen megvan az emberben az önfenntartás ereje is, amely segítségére van abban, hogy ellenálljon mindenféle érzelmi robbanásnak. Láthatjuk ezt már a primitív népeknél is, ahol nem csupán a szexualitásnak, hanem más ösztönöknek is nagy számú igen szigorú korlátozása van érvényben a tízparancsolat nélkül és a konfirmációra előkészítő oktatás tételei nélkül. A nemi ösztön vak működésének minden korlátozása az önfenntartás ösztönéből fakad, amint Adler hipotézise gyakorlatilag állítja. Adler sajnos ugyancsak túlságosan messzire megy, és azzal, hogy Freud nézőpontját csaknem teljesen mellőzi, az egyoldalúságnak és a túlzásnak ugyanazt a hibáját követi el. Adler pszichológiája az összes önfenntartási törekvést magában foglaló pszichológia. Elismerem, hogy az egyoldalú igazságnak megvan az az előnye, hogy egyszerű,

de az már kérdés, hogy elégséges hipotézisnek tekinthetjük-e. GW. 17. köt. 97-98. old. Látnunk kellett, hogy a lélekben valóban sok sőt néha minden a szexualitástól függ; máskor viszont kevés függ tőle, és csaknem minden az önfenntartásnak vagy a hatalomösztönnek az uralma alatt áll. Így könnyen egyesíteni tudjuk Freudot Adlerral, ha csak vesszük azt a fáradságot, hogy a lelket ne merev és változtathatatlan rendszernek, hanem mozgó és folyamatban levő történésnek tekintsük, amely mivel váltakozva különböző ösztönök befolyásolják kaleidoszkóphoz hasonlóan változik. Így megtörténhet, hogy egy embert a menyegző előtt Freud alapján, utána pedig Adler alapján próbálunk megérteni, ahogy az egészséges ember már régóta teszi. Az ilyen kombináció azonban meglehetősen kényelmetlen helyzetbe hoz bennünket. Ahelyett, hogy örülnénk egy egyszerű igazság látszólagos bizonyosságának, úgy érezzük, hogy kisodródtunk a folytonosan változó körülmények határtalan tengerére, amelyek a tehetetlen egyént az egyik elfojtásból a másikba taszítják. De a lélek örökké változó élete nagyobb, bár kényelmetlenebb igazság, mint az egyik álláspont biztos merevsége. Ez valójában nem teszi egyszerűbbé a pszichológia problémáját. Viszont megszabadulunk a semmi más, mint lidércétől, minden egyoldalúság elkerülhetetlen vezérmotívumától. GW. 17. köt. 98-99. old. A szimbolika eredeti teljességjellege magában foglal minden lehetséges emberi érdeket és ösztönt, ami éppen az archetípus numinozitását biztosítja. Ezért találkozunk az összehasonlító vallástudományban újra meg újra azzal, hogy a vallási-lelki aspektusokat a szexualitás, az éhség, a harc- és hatalomvágy stb. aspektusaival társítják. A vallási szimbolika számára mindig különösen bővizű forrás az az ösztön, amely az adott korszakban a leginkább előtérben van, illetve amely az individuumot a leginkább foglalkoztatja. Vannak olyan társadalmak, amelyekben az éhség fontosabb, mint a szexualitás, és megfordítva. Minket például a civilizáció kevésbé terhel étkezési tabukkal, mint szexuális korlátozással. A szexualitás a modern társadalomban éppenséggel a sértett istenség szerepét játssza, amely közvetetten minden lehetséges területen érvényesíteni tudja igényét, még a pszichológiában is, ahol a lelket a szexuális elfojtásra próbálja redukálni. GW. 10. köt. 373. old.; Titokzatos jelek az égen. S. Nyírő József fordítása. Kossuth Könyvkiadó 1993-49. old.

A vallási intenciók kivételével a modern ember számára semmi sem jelent tudatosabb és személyesebb kihívást, mint a szexualitás. De jóhiszeműen azt is ki lehet jelenteni, hogy a hatalomvágy az, amely még egészen más mértékben birtokolja az embert. Ezt a kérdést ki-ki temperamentuma és szubjektív megítélése szerint dönti el. Csak az a tény kétségtelen, hogy a fundamentális ösztönök közül a legfontosabb, mégpedig a vallásos teljességösztön a mai köztudatban a legjelentéktelenebb szerepet játssza, mert történetileg nézve csak roppant fáradságosan és folytonos visszaesések közepette tud szabadulni a másik két ösztönnel való társítástól és összekeveréstől. Miközben a szexualitás és a hatalomvágy állandóan mindenki által ismert mindennapiságukra hivatkozhatnak, a vallásos teljességösztönnek evidenciájához mindig magasabb fokon differenciált tudatra, megfontoltságra, reflexióra, felelősségre és több más erényre van szüksége. Ezért egyáltalán nem tud vele mit kezdeni a viszonylag tudatlan, természetes ösztönöktől hajtott ember, mert ő az általa ismert világ foglyaként a mindennapiba, a kézzelfoghatóba és ezért valószínűbe és kollektívan érvényesbe kapaszkodik, e mottóhoz igazodva: Gondolkodni nehéz, ezért a legtöbben ítélnek! A létezés jelentős könnyítésének látja, ha valami látszólag komplikált, szokatlan, nehezen érthető dolgot amely probléma felvetésével fenyeget valami megszokottra, éppenséggel banálisra lehet visszavezetni, különösen akkor, ha a megoldás meglepően egyszerűnek és ráadásul szellemesnek tűnik fel a szemében... Közelről szemlélve mindazonáltal lényegesen másként fest a dolog: a nehéz és előbb megoldhatatlannak látszó feladattól való megszabadulás a szexualitást egy még rosszabb, vagyis racionalista elfojtásba vagy a lelket elpusztító cinizmusba juttatja, a hatalomvágyat pedig ugyan először szocialista idealizmusba ülteti át, amely azonban a világ felén a kommunizmus államfogházává vált. Így éppen az, amit a teljességre irányuló törekvés tulajdonképpen elérni akar, mégpedig az individuum felszabadítása, a két másik ösztön kényszere folytán ellentétébe csap át. A kitűzött feladat megoldatlanul tér vissza energiájával, és felerősíti mindkét másik ösztön követeléseit, amelyek ősidők óta csaknem patalogikus mértékben akadályozták az ember magasabb fejlődését. Mindenesetre a mi időnkben ennek karakterisztikus neurotizáló hatása van, és alapjában véve a legfőbb felelősség terheli az egyén és egyáltalán a világ megosztottságáért. Nem akarjuk elismerni az árnyékot, és így a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. GW. 10. köt. 373-375. old.; Titokzatos jelek az égen. 50-51. old. A szexualitás alapvető ösztön, amelyet, mint mindenki tudja, a legnagyobb mértékben titkolózás és kínzó sejtelmesség övez, s amely szerelemként a

leghevesebb érzelmi viharok, a legperzselőbb vágyak, a legmélyebb kétségbeesések, a legtitkosabb gondok és a legkínosabb benyomások okozója lehet. A szexualitás testileg szervezett és pszichikailag messze ágazó fontos funkció, amelyen az emberiség egész jövője alapul. A szexualitás tehát legalább ugyanolyan fontos, mint a táplálkozás, jóllehet jellegét tekintve más ösztön. De míg a táplálkozási funkció minden variációban az egyszerű kenyérdarabtól a társas étkezésig minden szem számára látható lehet, és legfeljebb gyomorhurut vagy általános drágulás következtében kényszerül önmérsékletre, a szexualitás erkölcsi tabu alatt áll, és számos törvényi rendelkezés szab eléje korlátokat. És eltérően a táplálkozási funkciótól nincs az egyes ember szabad belátására bízva. Érthető tehát, hogy éppen e kérdés körül számos fontos érdek és érzelem csoportosul, mivel érzelmek rendszerint mindig tökéletlen alkalmazkodás pontjain fordulnak elő. Ezenkívül a szexualitás, mint már említettem, az emberi lény alapvető ösztöne elegendő indíték az ismeretes freudi elmélet számára, amely mindent a szexualitásra vezet vissza, és éppen a tudattalanról olyan képet fest, mintha az afféle lomtár volna, amelyben fel van halmozva minden elfojtott mert tilalmas gyermeki kívánság épp úgy, mint minden későbbi tilalmas nemi vágy. Bármennyire ellenszenves is ez a felfogás, igazságot kell szolgáltatnunk neki. Ha hajlandók vagyunk végére járni annak, hogy Freud mi mindent gondol bele a szexualitás fogalmába, látni fogjuk, hogy Freud minden megengedhető mértéken túl kitágította e fogalom határait, úgyhogy azt, amit ő tulajdonképpen ért rajta, inkább Erósznak mondanánk, azoknak az ókori filozófiai elképzeléseknek a nyomán, amelyek szerint egy Pán-Erósz teremtő ősnemzése működteti az élő természetet. A szexualitás ezért itt nem szerencsés kifejezés. A szexualitás fogalom ma már szilárdan rögzült, és annyira pontosan kijelölt határai vannak, hogy még a szerelem szó is bajosan tekinthető azonos jelentésűnek. És ennek ellenére Freud mint munkáiból vett számos példával igazolható igen gyakran szerelmet ért ott, ahol csupán szexualitásról beszél. GW. 10. köt. 18-19. old. Összhangban azzal a felfogásommal, amely szerint a világ ellentétekből áll, arra a felismerésre jutottam, hogy létezik pszichikai energia, amely ugyanúgy ellentétekből keletkezik, mint a fizikai folyamatok energiája, ez ugyanis mindig valamilyen levezetődést feltételez, vagyis megkívánja ellentétek mint például hideg-meleg, magas-mély stb. létezését. Miközben Freud eleinte a szexualitást csaknem kizárólag mint pszichikai hajtóerőt ábrázolta, és csak az én kiválásom után kezdett más tényezőket is figyelembe venni, én valamennyi többé-kevésbé

ad hoc konstruált lelki indítékot, ösztönzést vagy erőt összefoglaltam egyetlen energiafogalomban, hogy egy puszta erőpszichológia egyébként csaknem elkerülhetetlen önkényességeit kiküszöböljem. Ezért már nem beszélek erőkről vagy egyes ösztönökről, hanem értékintenzitásokról. Ezzel nem tagadom a szexualitás fontosságát a pszichikai folyamatban, mint azt Freud makacsul feltételezi, hanem azt akarom megakadályozni, hogy a lelket elárassza a szexuális terminológia, és a szexualitást az őt megillető helyre akarom tenni. Végül is a szexualitás az egészséges emberi értelem ettől sohasem hagyja magát eltéríteni csak egyike a biológiai ösztönöknek, csak egyike a. pszichofiziológiai funkcióknak, még ha nagyon fontos és messzire ható funkció is. A szexualitáshoz tartozó lelki szféra ma kétségtelenül nagymértékben zavart állapotban van, és ha egy fogunk nagyon fáj, úgy tűnik fel, hogy egész lelkünk merő fogfájásból áll. A szexualitásnak az a fajtája, amelyet Freud ábrázol, az a félreismerhetetlen szexuális megszállottság, amellyel mindig ott találkozunk, ahol a pácienst ki kell mozdítani vagy csalogatni egy nem megfelelő, kínos helyzetből vagy beállítódásból, vagyis a feltorlódott szexualitás egy fajtája, amely rögtön normális arányokra zsugorodik, amint a levezetődés útja szabaddá válik előtte. Többnyire a családi gyűlölködésben, az úgynevezett családregény érzelmi unalmában való veszteglés az, ami az életenergia feltorlódásához vezet, és ez az a feltorlódás, amely elkerülhetetlenül az úgynevezett infantilis szexualitás formájában jelentkezik. Vagyis itt nem igazi szexualitásról, hanem olyan feszültségek nem természetes levezetődéséről van szó, amelyek tulajdonképpen más életszférában otthonosak. Végső soron mi haszna van akkor annak, ha ezen az ártéren hajózgatunk? Mégis sokkal lényegesebb legalábbis a józan ész számára így tűnik fel, hogy levezető csatornákat nyissunk, vagyis megtaláljuk azokat a lehetőségeket vagy azt a beállítódást, amelyek az energia számára a neki megfelelő lefolyást, levezetődést kínálják. GW. 4. köt. 389-390. old. Aki nem veszi észre az ösztönöket, azt az ösztönök lesből fogják megtámadni és legyőzni. GW. 9/I. köt. 359. old. A gyermekkori szexualitás A primitív ösztöntermészet polimorfizmusával szabályozón szemben áll az

individuáció-elv; a sokalakúsággal és az ellentmondásos megosztottsággal szembeszáll egy kontraktív egység, amelynek a hatalma ugyanolyan nagy, mint az ösztönöké. Igen, a két oldal éppenséggel az önszabályozás érdekében szükséges ellentétpárt alkot, amelyet már gyakran mint természetet vagy szellemet határoztak meg... A primitív szellem számunkra közvetlen tapasztalásként csak az emlékezetben még megmaradó gyermeki psziché formájában létezik. A gyermeki psziché sajátosságait Freud összefoglalóan gyermekkori szexualitásnak nevezi némi joggal; hiszen ebből a csíraállapotból alakul ki a későbbi, érett szexuális lény. Freud azonban a gyermekkori csíraállapotból még mindenféle lelki sajátosságokat származtat, úgyhogy ily módon olyan látszat alakul ki, mintha a szellem is egy szexuális előzetes lépcsőfokból származna, tehát nem lenne más, mint a szexualitás bujtóága. Freud azonban nem veszi figyelembe, hogy a gyermekkori polivalens csíraállapot nem csupán sajátosan perverz előfoka a normális és érett szexualitásnak, hanem éppen azért jelenik meg sajátosan perverz formában, mert nem csupán az érett szexualitásnak, hanem az egyén szellemi sajátosságának is előfoka. A gyermekkori csíraállapotból alakul ki az egész későbbi ember, ezért tehát a csíraállapot épp oly kevéssé merő szexualitás, mint a felnőtt ember pszichéje. Ebben a csíraállapotban sem csupán a felnőttkori élet kezdetei rejtőznek, hanem benne van az ősök meghatározatlan kiterjedésű sorának egész öröksége is. Ebben az örökségben nem csupán a még az állati fokból származó ösztönök találhatók, hanem mindazok a differenciálódások is, amelyek örökletes nyomokat hagytak hátra. Így valójában minden gyermek szörnyű inkongruenciával [összhang hiányával] születik; a gyermek egyrészt úgyszólván állathoz hasonló, tudatlan lény, másrészt utolsó megtestesülése egy ősi és végtelenül komplikált örökségnek. Ez az inkongruencia oltja ki a csíraállapot feszültségét. GW. 8. köt. 62-63. old. Hogy a gyermekeknek a Freud által alkalmazott tágabb értelemben incesztuózus törekvéseik lennének, az számomra egyáltalán nem kétséges. Azt azonban, hogy ezek a tendenciák minden további nélkül a sui generis gyermeki lélek számlájára írhatók, kétségbe vonom. Ugyanis nagyon nyomós okok szólnak a mellett a felfogás mellett, hogy a gyermek lelke a szülői, különösen pedig az anyai psziché varázsa alatt áll, méghozzá olyan mértékben, hogy a gyermek lelkét a szülők lelke funkcionális függvényének kell tekintenünk. A gyermek pszichikai individualitása csak később fejlődik ki, miután tudatának megbízható folytonossága már valósággá vált. Az a körülmény, hogy a gyermek

eleinte csak harmadik személyben beszél önmagáról, véleményem szerint világos bizonyítéka lelki személytelenségének. Ezért hajlok arra, hogy a gyermek esetleges incesztuózus törekvéseit inkább a szülők pszichéjéből magyarázzam meg, mint ahogyan minden gyermekkori neurózist elsősorban a szülők lelkének tükrében kellene vizsgálni. Ezért a fokozott infantilis szorongás gyakori okául a szülők domináns komplexusát kell tekintenünk, azaz bizonyos életbe vágó problémáik elfojtását és figyelmen kívül hagyását. Mindaz, ami a tudattalanba kerül, többé-kevésbé archaikus alakot ölt. Ha például az anya elfojtja egy kínos és szorongást okozó komplexusát, akkor ezt gonosz szellemnek érzi, amely üldözi őt skeleton in the cupboard [csontváz a szekrényben], ahogyan az angol mondja. Ez a megfogalmazás arra utal, hogy a komplexus máris archetipikus alakot öltött. Szorongás nyomasztja, lidércnyomás kínozza. Akár mesél gyermekének rémmeséket, akár nem, komplexusa mégis megmételyezi gyermekét, és a saját pszichikai állapota révén kelti életre gyermeke lelkében archetipikus rémképeit. Talán erotikus fantáziái vannak egy másik férfival kapcsolatban. A gyermek látható jele házassági kötelékének. Ellenállása ezzel a kötelékkel szemben tudattalanul a gyermeke ellen irányul, akinek létezését ennek megfelelően meg nem történtté kell tennie. Archaikus fokon ennek a gyermekgyilkosság felel meg. Ily módon válik az anya gonosz boszorkánnyá, aki felfalja a gyermekeket. GW. 10. köt. 48. old.; Föld és lélek. Az archaikus ember. Linczényi Adorján fordítása. Kossuth Könyvkiadó 1995. 13-14. old. A pszichoanalitikus iskolák egyesített erőfeszítéseinek köszönhetően felismertük, hogy a gyermekkornak szinte leggyakoribb fantáziája az úgynevezett Ödipusz-komplexus. Mint ismeretes, Oidipusz tragikus végzete az volt, hogy feleségül vette anyját, és megölte apját. Úgy tűnik fel, hogy ez a tragikus felnőttkori konfliktus messze van a gyermeki lélektől, és ezért a laikus számára teljesen elgondolhatatlan, hogy éppen a gyermeknek része lehetne ilyen konfliktusban. De ha elgondolkozunk egy kicsit, világossá válik számunkra, hogy éppen Oidipusz sorsának mindkét szülőre való vonatkoztatása a tertium comparationis [az összehasonlítás alapja]. Ez a jelenség a gyermekre jellemző, a felnőtt ember sorsa szempontjából már nem áll fenn. Ennyiben Oidipusz tulajdonképpen gyermekkori konfliktust jelent, de a felnőttkor nagyításában. Az Ödipusz-komplexus kifejezés természetesen nem azt akarja mondani, hogy ezt a konfliktust felnőttkori formában értelmezzük, hanem a gyermekkornak megfelelő kicsinyítésben és gyengítésben. A kifejezés általában csak annyit

jelent, hogy a gyermeki szeretetigények az apára és az anyára vonatkoznak, és amennyiben ezek az igények már eljutottak az intenzitás bizonyos fokára, úgyhogy az említett objektumot féltékenyen védelmezik, Ödipusz-komplexusról beszélhetünk. Az Ödipusz-komplexusnak ezen a gyengítésén és kicsinyítésén nem azt kell értenünk, hogy általában az érzelmek mennyiségét kisebbítjük, hanem azt, hogy a gyermekre jellemző a szexuális érzelmek csekélyebb mennyisége. Ehelyett van a gyermeki érzelmeknek az a feltétlen intenzitásuk, amely a felnőtteknél jellemzi a szexuális érzelmet. A kisfiú szeretné egyedül birtokolni anyját, ezzel szemben az apját szeretné eltávolítani. Mint ismeretes, kisgyermekek olykor képesek a legféltékenyebb módon a szülők közé tolakodni. Ezek a vágyak és szándékok a tudattalanban konkrétabb és drasztikusabb alakot öltenek. A gyermekek kis primitív emberek, és ezért hamar eszükbe jut a gyilkolás vágya, és annál könnyebben lehetséges ez a gondolat a tudattalanban, amely nagyon drasztikusan szokta kifejezni magát. Ahogyan a gyermek általában rendszerint ártalmatlan, rendszerint ez a látszólag veszélyes vágy is ártalmatlan. Azt mondom, rendszerint, mert hiszen ismeretes, hogy olykor gyermekek is nem csupán közvetett, hanem közvetlen módon is engedhetnek gyilkolási ösztönüknek. De amilyen kevéssé képes a gyermek általában tervszerű szándékok végrehajtására, ugyanolyan kevéssé tekinthető veszélyesnek gyilkolási szándéka is. Ugyanez érvényes az anya iránti Ödipusz-szándékra is. E fantázia gyenge felvillanásai a tudatban könnyen észrevétlenek lehetnek, ezért bizonyára minden szülő meg van győződve arról, hogy az ő gyermekei mentesek az Ödipusz-komplexustól. A szülők, akárcsak a szerelmesek, többnyire vakok. De ha azt mondom, hogy az Ödipusz-komplexus csak egy szókép az apa és az anya iránt táplált gyermeki vágynak és az e vágy által előidézett konfliktusnak a jelölésére mert elvégre minden önző vágy konfliktusokat idéz elő, elfogadhatóbbá válhat a dolog. GW. 4. köt. 177-178. old. Az Ödipusz-fantázia története különösen érdekes, mivel nagyon sokat megtudhatunk belőle általában a tudattalan fantáziálás fejlődéséről. Az emberek természetesen azt hiszik, hogy az Ödipusz-probléma a fiú problémája. Ez persze tévedés. A libido sexualis [nemi energia] bizonyos körülmények között csak viszonylag későn, a serdülőkorban éri el a végleges differenciálódást, amely az egyén nemének megfelel. Ezt megelőzően a libido sexualisnak nemi tekintetben differenciálatlan jellege van, amelyet biszexuálisnak is mondanak. Ezért tulajdonképpen nem meglepő, hogy kislányokban is kialakulhat az Ödipusz-

komplexus. Minden eddigi ismeretünk szerint az első szeretet az anyára irányul, s mindegy, hogy a gyermek hím- vagy nőnemű. Ebben a stádiumban, ha az anya iránti szeretet intenzív, a gyermek igyekszik az apját mint konkurenst féltékenyen távol tartani. Ebben a korai szakaszban az anyának természetesen nincs valamilyen említésre méltó szexuális jelentősége a gyermek számára; ennyiben az Ödipusz-komplexus kifejezés tulajdonképpen nem megfelelő. Ebben a korai szakaszban ugyanis az anya még védelmező, oltalmazó, tápláló lény, aki éppen ezért vonzó. GW. 4. köt. 178-179. old. Szexuális komplexusok Amikor az embernek komplexusai vannak, az önmagában véve nem neurózis, mivel a komplexusok rendszerint a lelki folyamat gyújtópontjai, amelyeknek a fájdalmassága nem beteges zavart bizonyít. A szenvedés nem betegség, hanem a boldogság normális ellentéte. A komplexus csak akkor válik betegséggé, ha az ember azt hiszi, nincs komplexusa. GW. 16. köt. 85. old.; Grundw. 1. köt. 51-52. old. A komplexusoktól való félelem rossz útmutató, mert mindig eltávolít a tudattalantól, és visszamutat a tudatba... A tudat mindig meg van győződve arról, hogy a komplexus valami illetlen dolog, és ezért valamilyen módon megszüntetendő... Az ember nem tudja rászánni magát, hogy normális életjelenségnek tekintse. GW. 8. köt. 120. old.; Grundw. 1. köt. 194-195. old. Vannak olyan benyomások, amelyek az élet szolgálatában hatnak. Ismeretesek például a vallással kapcsolatos erőteljes impressziók vagy a megrendítő események tartós hatásai. Különösen erőteljesek az ilyen hatások az ifjúkorban. Ezt használja fel a nevelés is, ugyanis arra törekszik, hogy tartós komplexusokat idézzen elő a gyermekben, A komplexus tartósságát az állandóan élő érzelmi tónus garantálja. Ha megszűnik az érzelmi tónus, megszűnik a komplexus is. A hangsúlyozottan érzelmi színezetű komplexus tartós létezése természetesen ugyanolyan alakító hatással van az egész pszichikai tevékenységre, mint egy akut affektus. Ami összhangban van a komplexussal, azt befogadja a psziché, minden mást kizár vagy legalábbis gátol.

A legjobb példákat a vallási meggyőződések esetében látjuk. Nincs az az átlátszó érv, amelyet az ember latba nem vet, ha az meggyőződése mellett szól, nem vetekedhetnek vele a legerősebb és legplauzíbilisebb ellenérvek sem; ezek egyszerűen leperegnek, mivel az érzelmi gátlások erősebbek minden logikánál. Még egyébként igen intelligens, nagyon művelt és tapasztalt embereknél is valóságos vakságot, olykor valósággal rendszeres anesztéziát figyelhetünk meg, ha például a determinizmusról akarjuk meggyőzni. Mily gyakran tapasztaljuk, hogy egy egyszeri kellemetlen benyomás hatására sok ember rendíthetetlen hamis ítéletet fogalmaz meg magában, amelyet nem képes megingatni a még oly metsző logika sem! A komplexus hatásai azonban nem csupán a gondolkodásra terjednek ki, hanem a cselekvésre is, amelyet a komplexus tartósan teljesen meghatározott irányokba tud kényszeríteni. Mily sokan végzik el gondolkodás nélkül a vallási szertartásokat és a többi lehetséges indokolatlan cselekedetet, jóllehet intellektusuk tekintetében tulajdonképpen már régen túl vannak rajtuk! A krónikus komplexushatásoknak az a csoportja, amelynek esetében az érzelmi tónust aktuális inger folytatólagosan fenntartja, a komplexusképződés legjobb példáit szolgáltatja. Nevezetesen a legerősebb és legtartósabb hatásokat a szexuális komplexusok fejtik ki, amelyek esetében az érzelmi tónust folytatólagosan fenntartja a szexuális kielégületlenség. GW. 3. köt. 49. old. Könnyen el tudjuk képzelni, milyen erős befolyás alá kerül a psziché, ha a komplexus intenzitása fokozódik. A legvilágosabb példákat mindig a szexuális komplexusok szolgáltatják; nézzük például a szerelem klasszikus állapotát. A szerelmes ember valósággal megszállottja a komplexusának; egész érdeklődése erre a komplexusra és a vele összhangban levő dolgokra koncentrálódik. Minden szó és minden tárgy a szeretett lényre emlékezteti (a kísérletben: látszólag teljesen közömbös ingerszók is előidézik a komplexust). Felbecsülhetetlen értékű kincsként őrzi a legjelentéktelenebb dolgokat is, amennyiben közük van a komplexushoz; egyáltalán az egész környezetet csak sub specie amoris [a szerelem szempontjából] nézi. Ami nem felel meg a komplexusnak, lepereg; minden más érdeklődés nullaszintre süllyed, aminek azután a személyiség bénultsága és átmeneti beszűkülése a következménye. Csak az ébreszt érzelmeket, ami összhangban van a komplexussal, és az ember csak ezt dolgozza fel lelkileg. Minden gondolat és cselekedet a komplexus irányába mutat; amit az egyén nem tud ebbe az irányba terelni, azt elutasítja, vagy pedig felszínesen, érzéketlenül és a legcsekélyebb gondosság nélkül végzi