BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR KÜLGAZDASÁGI SZAK NAPPALI TAGOZAT EURÓPAI ÜZLETI TANULMÁNYOK SZAKIRÁNY

BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR KÜLGAZDASÁGI SZAK NAPPALI TAGOZAT EURÓPAI ÜZLETI TANULMÁNYOK SZAKIRÁNY

AZ EURÓPAI UNIÓ REGIONÁLIS POLITIKÁJA SPANYOLORSZÁGBAN Készítette: Révész Borbála Budapest, 2005. május 3. 3

Tartalomjegyzék Bevezetés 5 1. Az Európai Unió regionális politikája 1.1. Regionális politika az Európai Unióban 1.1.1. Regionális problémák, a régió, a regionális politika alapfogalmai az Európai Unió politikájában.. 7 1.1.2. Az aktív regionális politika szükségessége...8 1.1.3. A regionális politika kialakulásának története.9 1.1.4. A regionális politika alapelvei...10 1.1.5. A NUTS rendszer..13 1.2. Támogatási célkitűzések és támogatott területek..14 1.3. A regionális politika forrásai és működési elvei 1.3.1. Strukturális Alapok és reformjaik...16 1.3.2. Kohéziós Alap 21 1.3.3. Az Európai Beruházási Bank (EIB)...22 1.3.4. Az Európai Beruházási Alap..22 1.3.5. Közösségi kezdeményezések..23 1.4. A támogatások odaítélésének mechanizmusa 28 1.5. A regionális politikának az EU költségvetésében elfoglalt helye.29 1.6. Regionális lobbizás...30 2. Spanyolország az Európai Unióban 2.1. Spanyolország csatlakozása az Európai Unióhoz 2.1.1. Előzmények...33 2.1.2. A csatlakozás hazai előkészítése...33 2.1.3. Az EU tagállamok álláspontja...34 2.1.4. Tárgyalások, problémák...35 2.1.5. A spanyol gazdaság helyzete a csatlakozás előtt és után..37 2.2. A közösségi regionális politika és Spanyolország 2.2.1. A spanyol regionális rendszer kialakulása és jellemzői...40 2.2.2. A spanyolországi regionalizmus sajátosságai és problémái..41 2.2.3. Regionális egyenlőtlenségek Spanyolországban...43 2.2.4. A spanyol regionális politika célkitűzései.44 4

3. A közösségi támogatások eredményei Spanyolországban 3.1. 1989 1993: az első támogatási időszak és eredményei 46 3.2. 1994 1999: a második támogatási időszak és az elért eredmények...47 3.3. 2000 2006: a harmadik támogatási időszak és az eddig megvalósult eredmények. 48 3.4. A következő periódus 2007-2013 - tervezett támogatásai.51 3.5. A keleti bővítés során keletkezett viták a regionális támogatások ügyében...52 Befejezés...56 Mellékletek..58 Irodalomjegyzék..61 5

Bevezetés Szakdolgozatom témájaként Az Európai Unió regionális politikáját választottam, különös hangsúlyt fektetve arra, hogy milyen hatással voltak és vannak a különböző strukturális és kohéziós támogatások Spanyolország fejlődésére és, hogy a kelet-közép európai csatlakozás köztük Magyarország csatlakozása is ezt milyen mértékben befolyásolta. Kutatásom célja, hogy az általam feldolgozott szakirodalom segítségével átfogó képet adjak az Európai Unió regionális politikájáról és ennek a gyakorlati megvalósulásáról Spanyolországban. A téma aktuális, hiszen az Unió bővítését követően mivel a regionális különbségek még élesebbé váltak az eddiginél is nagyobb szükség van az összehangolt, hatékony strukturális- és kohéziós politikára. Témaválasztásomat több szempont is motiválta. Először is, a Külkereskedelmi Főiskolán folytatott tanulmányaim során meggyőződhettem arról, hogy a regionális politika az utóbbi évtizedekben az Európai Unió egyik legfontosabb prioritásává vált. Európa fejlett, fejletlen, különböző átmeneti státuszban lévő térségekből áll. Ez a differenciált európai tér késztette az európai integrációt arra, hogy költségvetésének egyre nagyobb hányadát fordítsa a területi különbségek mérséklésére és az elmaradott területek versenyképességi feltételeinek az erősítésére. A másik ok Spanyolország és a spanyol nyelv iránti érdeklődésem. Az Európai Unió Leonardo da Vinci programjának segítségével szakmai gyakorlatom négy hónapját Spanyolországban tölthettem, amely idő alatt sikerült megismerkednem az ország történelmi, kulturális sajátosságaival. Spanyolország különféle régiókból áll, ahol a spanyol nyelv nemcsak tartományonként, hanem falvanként is változik. Ráadásul az emberek szenvedélyesen kötődnek ahhoz a településhez, amelyen laknak. Tehát a területileg legapróbb egységeknek is rendkívül fontos szerepük van és annak ellenére, hogy ezek különböző hagyományokkal és sajátosságokkal rendelkeznek, mégis egységes egészet alkotnak. 6

Ami a dolgozatom felépítését illeti, tanulmányomat három fejezetre osztottam. Az első fejezetben az Európai Unió regionális politikáját, annak kialakulását és fejlődését mutatom be. A regionális problémák bemutatásával alátámasztom az aktív regionális politika szükségességét. Szó esik az alapelvekről, a célkitűzésekről és a támogatott területekről is. A fejezet fontos részét képezi a regionális politika forrásainak és azok működési elveinek bemutatása. Az első fejezet végén kitérek a regionális politikának az Európai Unió költségvetésében elfoglalt helyének bemutatására és a támogatások odaítélésének mechanizmusára, befolyásolásának módjára. A második fejezet Spanyolország és az Európai Unió viszonyát mutatja be - a csatlakozástól napjainkig és részletezésre kerül az ország gazdasági helyzete a csatlakozás előtt és után is. Ebben a fejezetben kap helyet Spanyolország regionális rendszerének, regionális sajátosságainak, valamint a spanyol regionális politika célkitűzéseinek tárgyalása is. A harmadik fejezetben részletesen bemutatom, hogy a különböző támogatási időszakokban az Európai Unió regionális támogatásainak segítségével Spanyolországban milyen konkrét eredményeket sikerült elérni. A dolgozat zárásaként pedig arról esik szó, hogy a kelet-közép európai országok csatlakozásának következtében megváltozott regionális politika milyen területeken és milyen mértékben érintette Spanyolországot. A dolgozat megírásában nyújtott segítségéért ezúton szeretnék köszönetet mondani a Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi karának EU intézeti tanszékéről Káldyné Dr. Esze Magdolna tanárnőnek. 7

I. Az Európai Unió regionális politikája 1.1. Regionális politika az Európai Unióban 1.1.1. Regionális problémák, a régió, a regionális politika alapfogalmai az Európai Unió politikájában Regionális problémákon általában egy-egy országon belüli gazdasági egyenlőtlenségeket értenek. Azokat a területeket tekintik segítségre szorulónak, ahol az ország más vidékeihez képest alacsonyak a jövedelmek, magas a munkanélküliség vagy hanyatló iparágak működnek. A regionális különbségek oka a gazdaság egyenlőtlen növekedése, és velejárója, hogy a magasabb jövedelmű területekre vándorol a népesség, a kormányzat és az ipar. E tényezők hatására fejlődési gócpontok jönnek létre egy-egy országon belül, hiszen a gazdaságilag prosperáló területek további gazdasági tevékenységeket vonzanak magukhoz. A fejlődési gócpontokban rendelkezésre állnak az infrastrukturális létesítmények és a gazdasági tevékenységekhez kapcsolódó szolgáltatások, valamint széles piaca van az előállított termékeknek és szolgáltatásoknak. Mindezek hiánya viszont további elvándorláshoz és lemaradáshoz vezethet. A regionális problémák tehát egyaránt okai és következményei az egyes országokon belül tapasztalható egyenlőtlen fejlődésnek. A régiók közötti társadalmi és gazdasági különbségek csökkentését célzó kormányzati regionális politika azon a megfigyelésen alapul, hogy a piaci erők nem képesek megteremteni a szükséges egyensúlyt a régiók gazdasági fejlődésében. A régió alatt egyedi sajátosságokat felmutató, valamilyen közös jellemzőket magában foglaló s ezek alapján földrajzilag elhatárolható területi egységet értünk. A régiók létrejöhetnek politikai okok következtében, amikor egy adott állam területén belül, az állami feladatok tehermentesítésére, a különböző közigazgatási funkciók elosztására földrajzilag elhatárolt területi - tartomány, megye, járás - egységek kialakítása történik meg. Gazdasági okok is hozzájárulhatnak a régiók kialakulásához. A kulturális értékek azonossága, azok alkotóelemeinek fenntartása, szintén meghatározója lehet valamely területi egységnek. S végül a fejlesztés, a jövőépítés érdekében is lehatárolhatnak területi egységeket, amelyek a 8

sajátosságaik - pl. általános elmaradottság, ágazati válság, munkanélküliek magas aránya, egyoldalú gazdasági szerkezet stb. - miatt, egységes megújításra szorulnak - ezek a tervezésifejlesztési régiók. A regionális politika a szolidaritás gyakorlati alkalmazásának látványos területe. Lényege az elmaradott vagy különböző problémákkal küzdő tagállamok, illetve térségek segítése pénzügyi támogatás, s ehhez kapcsolódóan fejlett szakmai módszerek kidolgozása és alkalmazása révén. Az Európai Unió fontos célja segíteni az elmaradott tagállamok és térségek társadalmi-gazdasági felzárkóztatását: ezt összefoglalóan regionális politikának nevezik. A felzárkóztatás érdekében a közös költségvetésből a tagállamok, illetve azok régiói - fejlettségi szintjüktől függően - jelentős támogatásokat kapnak. 1.1.2. Az aktív regionális politika szükségessége Az Európai Unió nagy figyelmet és hatalmas pénzösszegeket fordít a regionális politikára, hiszen a gazdasági integrációk tovább erősítik a regionális egyenlőtlenségeket. 1 Ez részben arra vezethető vissza, hogy a gazdasági integráció elősegíti a termékek és termelési tényezők árának kiegyenlítődését a szabad kereskedelem, az erősödő verseny és a termelési tényezők szabadabb mozgása révén. Eközben viszont fennmaradnak a termelékenységi különbségek a gazdasági integráció fejlett területein működő vállalatok javára. Ennek a folyamatnak a következményei különösen súlyosak lehetnek a gazdasági és monetáris uniókban, ahol nem lehet megvédeni az alacsony termelékenységű régiókat egy megfelelő szinten tartott valutaárfolyammal. A másik ok az, hogy a gazdasági integráció ösztönzi az új iparágak telepítését és a meglévő ipar áthelyezését a gazdasági integráció azon területeire, amelyek jobb infrastruktúrát, alacsonyabb szállítási költségeket és képzett munkaerőt tudnak nyújtani. Emellett az integrációs szintű közös politikának is lehetnek számottevő, gyakran előre nem látható regionális hatásai, amelyek egyes régiókat előnyösen, másokat hátrányosan érintenek. Mindezek alapján a gazdasági integráció súlyosbíthatja a meglévő regionális egyenlőtlenségeket, és új problémákat is teremthet a közös politikák regionális hatásai által. A 1 Losoncz Miklós: Az Európai Unió Rómától Budapestig. Tatabánya, Tri-Mester, 2002. 111. oldal 9

tagországok nemzeti szintű regionális feszültségei az integrálódás során a gazdasági integráció problémáivá válnak. E tényezők játszották, illetve játsszák a meghatározó szerepet a közösségi szintű regionális politika létrejöttében és fejlődésében. 1.1.3. A regionális politika kialakulásának története Az Európai Unió hat alapító tagállama még gazdaságilag meglehetősen hasonló szinten állt, éppen ezért az EK regionális politikáját eredetileg nem közvetlenül az 1957-es Római Szerződésben határozták meg. Bár maga a Szerződés az alapelvei között a 2. cikkelyben a Közösség egyik feladataként jelöli meg az egész Közösségben a gazdasági tevékenység harmonikus fejlődésének előmozdítását. A szerződés preambuluma pedig utal arra, hogy szükséges a régiók közötti különbségek és a hátrányos helyzetű régiók lemaradásának csökkentése. Megfogalmazódik, hogy a nyugat-európai integráció nem képzelhető el a regionális különbségek mérséklése nélkül, hiszen a területi egységek közötti jelentős fejlődésbeli eltérések akadályozzák az áruk, a szolgáltatások, a tőke és munkaerő szabad áramlását. A regionális politika a 60-as években a nemzetállamok szintjén valósult meg. Közösségi szinten az Európai Beruházási Bank nyújtott kedvezményes hiteleket az elmaradott területeknek, illetve az agrárpolitikától várták, hogy csökkenti a területi egyenlőtlenségeket. A hatvanas évek erőteljes gazdasági növekedésében a területi kérdések nem is kerültek felszínre, ugyanakkor 1964-ben az EU Gazdasági és Szociális Bizottságának egyik feladataként megjelenik a regionális politika, és 1967-ben ennek szervezésére önálló főigazgatóság alakult. Az Unió a kibővülések hatására egyre eltérőbb gazdasági fejlettségű régiókat magában foglaló térség lett. A területi különbségek a Közösség 1973-as bővítésének előkészítésekor kerültek igazán felszínre, hiszen az akkor újonnan csatlakozó országokban (Nagy-Britannia, Írország, Görögország) jelentős regionális fejlettségbeli különbségekkel kellett számolni, amelyek mérséklése szükségessé vált. Az 1972-es Párizsi Csúcsértekezleten született döntések mentén határozták el, hogy közösségi (pénzügyi) eszközök igénybevételével kell elősegíteni a szerkezeti és területi aránytalanságok mérséklését, illetve megkezdődött az akkor belépett tagországok területi politikájának egyeztetése, amely egybeesett a Közösségek hasonló törekvéseivel. 10

Az Egységes Európai Okmány (1987) konkrétan, új politikaként nevesíti a közösségi politikák között a regionális politikát, és kiegészíti a Római Szerződést a gazdasági és szociális kohézióról szóló címmel, azaz a 130/a-130/e cikkelyekkel. A regionális politika céljaként a gazdasági és szociális kohézió erősítését jelölték meg, mint a majdani gazdasági és pénzügyi unió feltételét. A Maastrichti Szerződés (1992) újfent megerősítette a regionális politika szükségességét. Ezt az indokolta, hogy a pénzügyi unió menetrendjének rögzítése után szembe kellett nézni azzal a súlyos ellenvetéssel, hogy ha a monetáris politika kikerül a nemzeti gazdaságpolitika eszköztárából, akkor nőnek a regionális egyenlőtlenségek. Tudniillik akkor csak a gazdaság reálfolyamatain keresztül lehet alkalmazkodni a világgazdaság követelményeihez, amire a fejlettebb gazdaságok magától értetődően könnyebben képesek. 1997-ben az Amszterdami Szerződés, az Unió új alapokmánya elfogadása után terjesztették az Európai Parlament elé az AGENDA 2000 nevű programot. Az AGENDA 2000 az Unió stratégiáját fogalmazza meg a gazdasági növekedés és a világgazdasági versenyképesség erősítésére, a foglalkoztatási helyzet javítására, a kulcsfontosságú közösségi politikák hatékonyságának javítására és a Közösség keleti határainak a FÁK tagállamok nyugati határáig történő kiterjesztésére. Az Unió ekkor szembesült azzal a helyzettel, hogy az egyes közösségi politikák mezőgazdaság, regionális politika halaszthatatlanná vált reformjait a keleti bővítés és a pénzügyi korlátok figyelmen kívül hagyásával már nem lehet megvalósítani. 1.1.4. A regionális politika alapelvei Szubszidiaritás és decentralizáció Az Unió regionális politikájának elsődleges alapelvei a szubszidiaritás és a decentralizáció, hiszen az integráció ezek segítségével nem csak azt érheti el, hogy a helyi szintek felelőssége növekszik, hanem azt is, hogy minél több helyi, település/régió-szintű elképzelés és egyben erőforrás jelenjen meg, aktivizálódjon. A szubszidiaritás fogalma azt jelenti, hogy a döntéseket és a végrehajtást arra a területi szintre kell helyezni, amely a legnagyobb átlátással és kompetenciával rendelkezik a feladat 11

megvalósításához. A magasabb szintű szerv nem intézkedhet olyan esetben, amikor az adott célkitűzést - eredménnyel - az alacsonyabb szinten is el lehet érni. Partnerség Az együttműködést a célkitűzésektől a programok megvalósításáig a különféle szintek (EU, ország, terület-régió, település) szereplői között a partnerség elve biztosítja. A partnerség elve arra épül, hogy a területi egységek, azaz a régiók és a települések működése, fejlesztése csak akkor valósulhat meg hatékonyan - s egyben a szubszidiaritás elve is akkor érvényesülhet -, ha a szereplők folyamatosan és rendszeresen együttműködnek, közöttük célorientált kapcsolatok alakulnak ki, vagyis a területfejlesztési programok előkészítését, finanszírozását és végrehajtását az abban érdekelt felek együtt végzik (horizontális és vertikális értelemben is). Az alsó szint kezdeményező szerepe érvényesül, míg magasabb szinten már a regionális és a nemzeti funkciókból következő orientáció és koordináció jelenik meg. A térségi kapcsolatok, azaz a régió-régió, valamint a település-település viszonylatok (pl. transznacionális térségi együttműködések, határmenti térségek, ezen belül a települések vagy kisebb térségek együttes fejlesztése, a közös jövőbeli kapcsolatok kidolgozása) szintén fontos metszetei a vertikális együttműködésnek. A horizontális együttműködés azt jelenti, hogy a helyi, térségi szereplők együtt alakítják ki jövőképüket, annak megvalósítási programjait, azok intézkedéseit, együtt végzik az ellenőrzést és az eredmények regisztrálását. Az aktív vertikális és horizontális együttműködés egyik fókuszpontja a fejlesztést fogadó régió lehet. Hiszen egyrészt közvetíthet a résztvevők között (elképzelések gondozása, azok kidolgozása, fejlesztési koncepció ápolása), mint verseny-semleges szereplő, ugyanakkor döntnökként is felléphet a megvalósítók között (regionális közbeszerzés vagy a fejlesztések elosztása), éppen a közösségi érdekek határozott érvényesítésével. Programozás A fejlesztési stratégiák partnerségen alapuló kidolgozása, ezek megvalósításának egyértelmű célkitűzési rendszere, a fejlesztések egymásra épülése, időbeli ütemezése jelenti a programozást. A programozás elve az Unió regionális politikájában azt szolgálja, hogy ne egy-egy projektet (azaz egy-egy létesítményt, egy-egy akciót) támogassanak, hanem a területrendszer egészének vagy annak meghatározott alrendszerének fejlődését befolyásoló célkitűzéseket vagy azok sorozatát. A támogatásokat nem egyedi létesítményekhez, hanem 12

komplex fejlesztési programokhoz adják. A területfejlesztési stratégia számára olyan célrendszert kell kidolgozni, amely kapcsolódik a makrogazdaság prioritásaihoz, de egyben a területi egység, így a régió fejlesztési elképzeléseit jeleníti meg. A prioritásokon belül konkrétan meg kell határozni a célokat. Rendszerint 4-6 prioritás kitűzésére van szükség. E prioritásokhoz kell hozzárendelni a finanszírozási forrásokat és a több évre szóló finanszírozási tervet. A prioritásokon belül alcélokat is ki lehet alakítani. A programozás nem valósulhat meg megfelelő szervezeti háttér nélkül. Valamennyi alprogramhoz hozzá kell rendelni a pályázati feltételeket, az értékelés és az odaítélés pontos kritériumait. Az egész program és annak végrehajtása transzparens 2 és publikus kell, hogy legyen. A programozás feladatai a közösségi struktúrapolitikában viszonylag későn, 1989-ben jelentek meg a strukturális és kohéziós alapok felhasználásának alapelveként. Az új megközelítés a korszerűbb pénzügytechnika bevezetése nyomán önmagában is átformálta a struktúrapolitika közösségi, nemzeti és regionális szintű intézményi, döntési, tervezési, végrehajtási és ellenőrzési rendszerét. Koncentráció és addicionalitás A koncentráció és addicionalitás azt jelenti, hogy a Közösség által nyújtott pénzügyi támogatást az adott országnak vagy területi egységnek, annak szereplőinek ki kell egészíteniük saját hozzájárulás biztosításával. A regionális politika támogatási rendszere nem azt jelenti, hogy az adott ország területfejlesztési támogatási rendszerét az Európai Unió forrásai helyettesítik, csupán kiegészítik azokat. Általában elvárás, hogy az adott program finanszírozásának legalább a felét a tagország vállalja. A kevésbé fejlett országok esetében is a hozzájárulás mértéke minimum 20 százalékot tesz ki. Társfinanszírozóként megjelenhetnek az önkormányzati források, a magántőkék, sőt akár banki hitelforrások is. Lényeges szempont tehát, hogy a társfinanszírozás közvetlenül a tagországok költségvetését érinti, viszont a közösségi támogatások bevételként a régiókban jelennek meg. A nemzeti költségvetést terhelik tehát a támogatásokkal együtt jelentkező hozzájárulások, míg a bevételi oldalt csak közvetetten és lényegében hosszabb távon befolyásolják (a GDP-növekedés hatására meginduló adóbevételek csak évek múlva jelentkezhetnek). Mindez arra ösztönöz, hogy a helyi, térségi szereplők is kövessék nyomon saját forrásaik felhasználását, éppen azok koordinált hasznosítása érdekében. 2 Az transzparencia azaz átláthatóság - elve azon alapszik, hogy a rendszer irányítása és működése tekintetében valamennyi információ minden érdeklődő számára hozzáférhető kell hogy legyen. 13

A koncentráció célja kettős: egyrészt az adottságok felismerése és erősítése, ezzel is hozzájárulva a fejlesztési célkitűzés megvalósításához, mérsékelve ezzel a párhuzamosságokat, a pazarlást és az elaprózottságot. Másrészt olyan területi egységek kialakítására szolgál, ahol azonos vagy nagyon hasonló problémákkal küszködnek (pl. alacsony jövedelmi szint, magas munkanélküliség stb.). Ezzel elérhető, hogy statisztikailag is meghatározhatóak lesznek azok a területek, amelyek a legkedvezőtlenebb helyzetben vannak, ahová a forrásokat koncentrálni kell. Így könnyebben regisztrálhatóak a beavatkozások következményei, eredményei. A koncentráció lényege tehát egyfelől a rendelkezésre álló pénzeszközök koncentrációja, együttes felhasználása, másfelől a forrásoknak a leginkább rászorult régiókba történő irányítása. Az addicionalitás lényege pedig, hogy a közösségi finanszírozás csak kiegészítő jellegű lehet, a támogatás feltétele, hogy meghatározott nagyságú önrészesedést vállaljon az érintett kormány, régió vagy helyi önkormányzat. Az Európai Bizottság igen nagy hangsúlyt fektet a tagállamok ellenőrzési rendszerének átvilágítására. Ez a monitoring elve. A program végrehajtását olyan bizottság felügyeli, amely a Közösség, az adott ország és a régió képviselőiből áll. A hiányosságokat súlyos szankciók követik. 1.1.5. A NUTS rendszer Az Európai Unió tagállamaiban a területi információs rendszerek egységesítésére, az egyes országok rendkívül eltérő jellegű közigazgatási területi egységeinek osztályozására és a közösségi regionális politika célterületeinek kijelölésére hozták létre a Területi Statisztikai Egységek Nómenklatúráját, NUTS. 3 Ez öt szintet különböztet meg, amelyeknek az lenne a feladatuk, hogy az Európai Unió szintjén a statisztikai adatok szolgáltatásához illetve a területfejlesztési programok számára egységes adatbázist teremtsenek. Az I., II. és a III. szint regionális szint, amíg a IV. kistérségi szint, bár nincs minden országban kijelölve. Az V. szint települési szint. Azt, hogy konkrétan mit szabályoz vagy nem szabályoz az Európai Unió a NUTS régiókkal kapcsolatban elég érdekes kérdés. Az EU csak bizonyos alapelveket fektetett le és közvetlenül nem szólt bele a 3 NUTS Nomenclature of Territorial Units for Statistics 14

tagállamok közigazgatási rendszerének, régióinak kialakításába. Ebből viszont az is következik, hogy minden országban olyan regionális rendszer van, amilyet az adott ország létrehozott és amilyet az Európai Statisztikai Hivatal jóváhagyott. Mennyiségi ismérvek, akár lakosságszám, akár terület vagy GDP, gyakorlatilag nincsenek, hiszen óriási az értékek szóródása. A legnagyobb NUTS I. régió létszáma 73-szorosa a legkisebbnek. A NUTS II. régióknál ugyanez az érték 85-szörös. 4 A NUTS I. jelenti az európai közösségi régiók csoportját. Ezeket a régiókat a tagállamok jelölik ki gazdasági, társadalmi és földrajzi kritériumok alapján és többnyire az alkotmányban rögzítik is a felsorolásukat. Ez a szint jelölhet egy egész országot, vagy azon belül például föderatív államok esetében nagyrégiókat, szövetségi államokat. A NUTS II. jelenti a tagállamokban a közigazgatási bázisegységeket. Ez szolgál a területi statisztikai adatok gyűjtésére és a területfejlesztési programok elkészítésére. 1-2 milliós lélekszámú területi egységet jelöl. A NUTS III. 100-300 ezer fős kisebb közigazgatási egységet jelöl. NUTS 4 helyi szinten meghatározott kisebb körzeteket jelent, a NUTS 5 pedig helyi közösséget érintő kategória. 1.2. Támogatási célkitűzések és támogatott területek 1999-ig a következő hat célkitűzésre összpontosult az elnyerhető támogatás: Az első cél az elmaradott régiók fejlődésének és strukturális alkalmazkodásának támogatása volt. Az olyan NUTS 2 régiók kaphatták, ahol az egy főre eső GDP nem érte el a közösségi átlag 75%-át. Ide tartozott egész Görögország, Írország, Portugália, valamint Spanyolország nagy része, Dél-Olaszország, számos német tartomány és a többi tagállam néhány régiója. A második cél az iparilag leépülő térségek gazdasági szerkezetváltásának támogatása volt. Itt olyan NUTS 3 térségek kaphattak támogatást, ahol az átlagos munkanélküliségi ráta magasabb volt, mint a közösségi átlag, az összfoglalkoztatásban az ipari foglalkoztatás aránya magasabb volt, mint a közösségi átlag és az ipari foglalkoztatás hanyatlóban volt, azaz jelentős volt a munkahelyvesztés az utóbbi öt évben. A tartós munkanélküliség leküzdése, a fiatalok munkába állásának megkönnyítése, valamint a munkaerőpiacról való kiszorulás veszélyével fenyegetettek beilleszkedésének segítése volt a harmadik cél. 4 Forrás: Forman Balázs: Regionális politika az Európai Unióban, Váti Kht., 2000. 23. oldal 15

Negyedik célként említették a munkavállalók alkalmazkodásának segítését az ipari szerkezetátalakításhoz és a termelési rendszerek változásához. Az ötödik cél kettős volt. Magában foglalta egyrészt a mezőgazdasági és halászati termékek termelési, feldolgozási értékesítési szerkezetének átalakítását, másrészt a vidéki területek fejlesztését és strukturális kiigazítását. Olyan vidéki területek kaphattak támogatást, amelyek az alábbi három kritériumból legalább kettőnek megfeleltek: az összfoglalkoztatásban magas a mezőgazdasági foglalkoztatás aránya, alacsony szintű a mezőgazdasági jövedelem és alacsony a népsűrűség vagy jelentős az elnéptelenedési trend. A ritkán lakott területek gazdasági támogatása volt a hatodik cél, ami 1995-ben került be a támogatott célterületek közé. A tagállamok azon térségeit támogatta, ahol a népsűrűség kevesebb, mint 8 lakos/km2. Ide tartozott a finn lakosság 17%-a, akik Lappföldön és az orosz határ közelében élnek, és a svéd lakosság 5%-a, akik nagyrészt a három északi megyében élnek. Az AGENDA 2000 módosításokat vezetett be a Közösségi regionális politikában is. A korábbiakhoz képest az tekinthető a leglényegesebb formai változtatásnak, hogy a jobb áttekinthetőség és a nagyobb hatékonyság érdekében a strukturális alapok korábbi hat célterületét háromra csökkentették. Az első két célterület regionális jellegű, a harmadik ezzel szemben horizontális, és a humán erőforrások fejlesztésére vonatkozik. Az első célterület azokat a fejlődésben elmaradott régiókat foglalja magában, amelyek a legsúlyosabb foglalkoztatási, termelési, jövedelmi és infrastrukturális problémákkal küszködnek. Néhány ide sorolt régióban a munkaerő több mint egynegyede munkanélküli. A legnagyobb támogatásban részesülő 1. célterületbe csak a NUTS-2 nagyrégiók vagy országok tartozhatnak. Nagyon szigorúan érvényesítik azt a követelményt, amely szerint csak azok a régiók kaphatnak támogatást az első célterület finanszírozására szánt forrásokból, ahol az egy főre jutó GDP nem haladja meg a közösségi átlag 75 százalékát. Azok a régiók, ahol nagyarányú a munkanélküliség, további támogatást is kaphatnak. Az első célterületre jut az Európai Unió lakosságának 22 százaléka és a támogatási források 69,7 százaléka (136 milliárd euró) a 2000 és 2006 közötti időszakban. 16

A második célterület támogatásai a gazdasági és a szociális újjászervezést szolgálják. Hatálya az előző kategóriába be nem sorolható régiókra terjed ki, amelyek strukturális problémákkal küszködnek. Ide tartoznak a hanyatló iparágak övezetei, a hanyatló mezőgazdasági régiók, a halászattól függő válságövezetek és a nehéz helyzetben lévő városok. Utóbbiak közé tartoznak azok, ahol a következő problémák egyike okoz súlyos gondokat: tartósan magas munkanélküliségi ráta, számottevő arányú szegény népesség, súlyosan károsodott természeti környezet, magas bűnözési ráta, alacsony képzettségi színvonal. A strukturális problémák, amelyek magas munkanélküliségi rátában vagy a népesség elvándorlásában tükröződnek, szerkezetváltással enyhíthetők. A második célterületre az EU-tagállamok népességének 18 százaléka és a források 11,5 százaléka (22,5 milliárd euró) jut 2000 és 2006 között. A harmadik célterületre szánt pénzekből olyan régiók részesülhetnek, amelyek nem kaphatnak támogatást az első két célterületre meghatározott kritériumok alapján. E régiókban a fejlődési nehézségek a humán erőforrásokkal kapcsolatosak, ezért szükség van az oktatási, a szakképzési és a foglalkoztatási intézmények fejlesztésére vagy modernizációjára. A humán erőforrás fejlesztésére mind a versenyképesség fokozásához, mind pedig az európai társadalmi modell fenntartásához szükség van. A harmadik célterületre a források 12,3 százaléka (24 milliárd euró) jut 2000 és 2006 között. Az európai foglalkoztatási stratégiával összhangban támogatás kapható a gazdasági és társadalmi változásokkal való lépéstartás elősegítésére, az élethosszig tartó oktatásra és szakképzésre, az aktív munkaerőpiaci intézkedések a munkanélküliség leküzdésére, és a társadalmi leszakadás megakadályozására. 1.3. A regionális politika forrásai és működési elvei 1.3.1. Strukturális Alapok és reformjaik A térségfejlesztési és felzárkóztatási források szakmai megnevezése strukturális és kohéziós támogatás. Ezeket az EU-költségvetés strukturális alapjaiból, illetve a kohéziós alapból folyósítják. A regionális politika finanszírozása jelenleg öt pénzügyi alapból történik. Pénzeszközök tekintetében a legfontosabb az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERDF European 17

Regional Development Fund), amit 1975-ben hoztak létre. A második az Európai Szociális Alap (ESF European Social Fund), ami 1960-ban kezdte meg működését. A harmadik, a Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap (EAGGF) 1962-ben született. A legújabb alapot pedig, a Halászati Orientációs Pénzügyi Eszközt (FIFG Financial Instrument for Fisheries Guidance) 1993-ban hívták életre a strukturális célok finanszírozására. Az ötödik alap a szintén 1993-ban létrehozott Kohéziós Alap. Az alapokat tehát eltérő időpontokban állították fel és működésüket először az 1988-as reform során koordinálták. Spanyolország és Portugália 1986-os csatlakozása nyomán a területi különbségek olyan mértékben nőttek az EU-n belül, hogy világossá vált a regionális támogatások reformjának szükségessége. 1988- ban tehát az unió átfogó reformokat vezetett be. A cél az alapokból származó pénzösszegek hatékonyabb felhasználásának elősegítése volt. Ekkortól nevezik az Európai Regionális Fejlesztési Alapot, az Európai Szociális Alapot és az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap Orientációs Részét együttesen Strukturális Alapoknak, amelyekhez tartozik az utolsó bővítés során felállított Halászati Orientáció Pénzügyi Eszköz is. A Strukturális Alapok általános szabályozását az 1260/1999-es EK tanácsi rendelet biztosítja. A rendelet meghatározza az alapok működésének alapelveit, ismerteti az Strukturális Alapokat alkotó négy alap feladatait. A rendelet megadja a Strukturális Alapok felhasználásának intézményi keretrendszerét, valamint a koncentráció jegyében csökkenti a célkitűzések számát. A rendelet célja a Strukturális Alapok működésének átláthatóvá tétele. Mivel az egyes eszközök más-más alapon nyújtanak támogatást, ezért egy rövid áttekintést nyújtanék mindegyikről. Az Európai Regionális Fejlesztési Alap a Strukturális Alapok legjelentősebb összetevője, hiszen a regionális politikára szánt összegek legnagyobb része, hozzávetőlegesen 45%-a ezen keresztül jut el a tagállamokba. Először 1972-ben, a Párizsi csúcstalálkozón merült fel az Európai Területfejlesztési Alap létrehozásának terve, amelyből három évvel később, 1975-ben megszületett az ERFA. Az alap a közös költségvetésből több évre előre meghatározott forrásokkal rendelkezik, amelyeket 1988 óta minden költségvetési időszak elején megemeltek. Az alap az első időszakban a nemzeti regionális politikákat támogatta, hiszen a Közösség ekkor még nem rendelkezett önálló regionális politikai célokkal és prioritásokkal. Ez egyben azt is jelentette, hogy projektfinanszírozás folyt, amelynek keretében 1975-78 között közel 4750 projektet finanszíroztak. Kezdettől fogva megkérdőjelezhetetlen célkitűzés volt, hogy az alap forrásait teljes egészében a 18

leghátrányosabb helyzetben lévő régiók és országok támogatására kell fordítani. Minden tagállam rendelkezett bizonyos kvótával, amit a Miniszterek Tanácsa állapított meg, így a legszegényebb régiója akkor is kapott támogatást, ha sokkal jobb helyzetben volt más tagállamok átlagos helyzetű régiójánál. Mindazonáltal a szegényebb államok nagyobb arányban részesültek a támogatásokból. A segélyeket konkrét projektekre kaphatták, és a beruházásokhoz saját erőforrással hozzá kellett járulni. A segély aránya régiónként különböző módon 20-tól 75 százalékig terjedhetett. 1984 végéig az alapból származó támogatások 91 százaléka öt tagállamba irányult: Franciaországba, Görögországba, Olaszországba, Írországba és az Egyesült Királyságba. 1984-től a közösségi regionális politika önállósodása figyelhető meg, ami az ERDF szabályozásának újrafogalmazását is jelentette. A változtatás legfontosabb célja az volt, hogy rugalmasabbá tegyék a rendszert, és még inkább előtérbe helyezzék a legrászorultabb régiókat. A nemzeti kvóták rendszerét egy alsó és felső határt megszabó rendszerrel váltották fel. Az alsó limit azt a minimumot mutatja, amelyet az ERDF költségvetése minden évben garantál az egyes tagállamoknak, feltéve, hogy megfelelő mennyiségű értékelhető támogatási pályázat érkezik onnan a Bizottsághoz. A támogatások összege a megszabott határokon belül évente változik annak megfelelően, hogy az egyes tagállamok által bemutatott projekteket a bizottság uniós szempontból mennyire tartja jelentősnek. A jelenlegi szabályozást 1999-ben fogadták el. Az Alap feladatául ekkor a gazdasági és társadalmi kohézió elősegítését, a regionális egyenlőtlenségek felszámolását és a régiók fejlesztésében való részvételt jelölték meg. Az Alap a bevett gyakorlat szerint a teljes költség 50-55 százalékát állja, a többi részt az érintett tagállamnak vagy tagállamoknak kell előteremteniük. Kivételes esetekben az ERBA hozzájárulása akár a teljes költség 75 százalékát is elérheti. A közös vagy egyéni programok állhatnak infrastruktúra-fejlesztésből, különböző iparágak, foglalkozások vagy szolgáltatások fejlesztéséből, illetve a régiók belső fejlődését elősegítő eszközök támogatásából. Az Európai Regionális Fejlesztési Alap működése során 1975-1988 között 24,4 milliárd ECU-t (kb. 22 milliárd USD-t) fordítottak mintegy 41 ezer közösségi strukturális beruházás finanszírozására. Ez alatt a másfél évtized alatt az ERDF forrásaiból 873 ezer munkahely létesült vagy maradt fenn Nyugat-Európában. A fejlesztések 80%-át infrastrukturális beruházások tették ki. A legnagyobb összeget Olaszország és Nagy-Britannia használta fel, bár később, 1988-ban már Spanyolország volt a második legnagyobb felhasználó. Az 1988-as reformok keretében emelték az ERDF támogatási alapját. Elhatározták, hogy a területi folyamatok alakításához felhasználható további alapok között erősítik a koordinációt. Ugyancsak a reform részeként költségvetési időszakokat határoztak meg (1988-1993, 1994-1999, 2000-2006), amelyekben előre 19

kijelölésre kerültek a fejlesztési célkitűzések, valamint az azokhoz rendelt támogatások összege és felhasználásuk módja. Az Európai Szociális Alap a legkorábban felállított alap. Már az 1957-es Római Szerződésben is szó volt a felállításáról, ám ténylegesen 1960-ban kezdte meg működését. Felállításának van azonban olyan előzménye, amely túl nyúlik a Római Szerződésen. A Párizsi Szerződés, amely 1951-ben az Európai Szén- és Acélközösséget alapította meg, rendelkezett egy olyan segélyalapról is, amely a munkanélküliek foglalkoztatását, áttelepülését, átképzését segítette elő, természetesen csak a szén- és acélipar területén. Az Európai Szociális Alap már minden ágazatra kiterjedt, célja a munkaerő piac alkalmazkodó képességének növelése volt, ennek érdekében pedig támogatta a munkavállalók mobilitását. Az Európai Szociális Alap működését 1971-ben több szempontból is megreformálták. A támogatást ezentúl az egyes államok összehangolatlan kritériumai helyett a közösségi kritériumok alapján lehetett megkapni. A kedvezményezettek már nemcsak köztestületek lehettek, hanem magánszervezetek, sőt vállalatok is. A következő két évre nagyobb költségvetést irányoztak elő, mint a megelőző 12 évé együttesen volt. 1983-ban újabb reform következett, amikor súlypont eltolódás történt a fiatal munkavállalók esélyeinek növelése irányába. Az 1988-as reform során az ESF a Strukturális Alapok részévé vált, és ezzel tevékenységét a többi alap működéséhez integrálták. Jelenlegi szabályozási kereteit az Amszterdami Szerződés, a Strukturális Alapok általános szabályairól szóló EK tanácsi rendelet és az ESF-re vonatkozó (1784/1999) specifikus EK tanácsi rendelet adja. Az ESF által támogatott tevékenységeket személyek, illetve szervezetek vehetik igénybe. Támogatási rendszerének céljai közt szerepel az oktatási rendszer hatékonyságának növelése, valamint a jobb költséghatékonyság elérése. Emellett egyre nagyobb hangsúlyt kap az információs gazdaság és társadalom igényeit kielégítő szaktudással rendelkező munkaerő képzése. Legfőbb funkciója a humánerőforrás fejlesztés támogatása. Az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap Orientációs Részlegét 1962-ben hozták létre azzal a céllal, hogy elősegítse a mezőgazdaság termelékenységének és a szektorban dolgozók bérének növekedését, valamint a mezőgazdasági termékek piacának stabilitását. 1968-től a mezőgazdaságból élők számának csökkentése érdekében az alap az átképzéseket és a nyugdíjba vonulást is támogatta. 1972-től a Közösség saját mezőgazdasági strukturális politikával rendelkezik, amely hatására a támogatások is kiegészültek. 1985-ben 20

újabb reform történt a mezőgazdaság hatékonyságának növelése érdekében, majd 1988-tól az EAGGF Orientációs Része integrálódott a Strukturális Alapokba, és jelenleg az EAGGF teljes költségvetésének 15%-ával rendelkezik. Mára szorosan kapcsolódik mind a mezőgazdasághoz, mind a vidékfejlesztéshez, ezért néhol speciális szabályok vonatkoznak rá. A Halászati Orientációs Pénzügyi Eszköz létrehozását egy különleges probléma indokolta: a Közösség vizeinek túlhalászata. A közös vizeken számos halfajtát a kipusztulás veszélye fenyegetett, mert nem volt érvényben olyan szabályozás, amely korlátozta volna a halászatot. A Római Szerződés a tagállamok parti vizeit közös víznek nyilvánította, így amikor a '80-as évek közepén a tagállamok szembesültek a halállomány jelentős csökkenésével, problémát okozott, hogy nem létezett halászatot korlátozó rendelet. Ez többek között azzal magyarázható, hogy a halászati kvóták országok közötti elosztása meglehetősen nagy gondot okozott a Közösségnek, hiszen nem volt egyértelmű, mi alapján kellene elosztani a szűkös mennyiségeket. A csökkenő halászat miatt az alap fő feladata az érintett települések gazdaságának szerkezetátalakítása és diverzifikálása lett. Az alap célja a halállomány újratelepítése, és versenyképes vállalatok létrehozásának segítése. Érdekessége, hogy tengerrel nem rendelkező tagállamok, például Ausztria és Luxemburg is részesedtek már az alapból. A strukturális alapok támogatásainak nagy részét az első célterületek kapják, amelyekben az életszínvonal nem éri el az EU-átlag 75 százalékát. Amikor ezek a területek részben a strukturális alapoknak köszönhetően fejlődésnek indulnak, a támogatás megszűnik. A bizottság 1999-ben felülvizsgálta a támogatásra szoruló régiókat, amelyek a 2000 és 2006 közötti hétéves időszakban összesen 127,5 milliárd eurót kapnak a strukturális alapokból. A támogatottak köréből kikerült régiók úgynevezett átmeneti támogatásban részesülnek, amelyet négy év alatt fokozatosan megszüntetnek. A szabályok értelmében úgynevezett átmeneti támogatásra jogosultak azok a régiók, amelyek 1994 és 1999 között az első célterületek közé tartoztak, de 2000-ben kikerültek azok közül. Ez a rendszer azt a célt szolgálja, hogy a közösségi támogatások ne egyik napról a másikra szűnjenek meg, és ne kerüljenek veszélybe a korábbi időszakban elért eredmények. 21

1.3.2. Kohéziós Alap A Kohéziós Alap létrehozásáról a Maastrichti Szerződés rendelkezett 1992-ben. Célja szerint a Közösség legszegényebb tagállamai reálszféra felzárkóztatását kell támogatnia a monetáris unióra való felkészülés időszakában. A maastrichti konvergencia kritériumok 5 kizárólag a pénzügyi feltételek teljesítését írják elő, amelyek teljesítése - elsősorban a költségvetési hiányra vonatkozó előírásé - a hosszú megtérülési idejű projektek elhalasztására ösztönöz. A Kohéziós Alap célja éppen az, hogy ezeket a dilemmákat a költségvetési deficit növekedése nélkül, de a környezet további romlását elkerülve oldja meg. A Kohéziós Alap működésének alapelvei közé tartozik, hogy a fenntartható fejlődés 6 alapján és céljában tevékenykedik, hogy alkalmazza a szennyező fizet elvet, hogy a fenntartható fejlődés elve alapján a jelenleginél környezetbarátabb közlekedési rendszer szükséges, hogy a közlekedési infrastruktúra beruházások költségeiben a környezetvédelmi költségeket is el kell számolni, és az, hogy minden projekt esetében környezetvédelmi hatásvizsgálatot kell készíteni. Az Alap tevékenysége során igazodik a Közösség közlekedésfejlesztési transzeurópai hálózatok politikájához, környezetvédelmi akcióprogramjaihoz, Stabilitási és Növekedési Paktumjához. A projektek átlagos megtérülési ideje a közlekedésnél és a környezetvédelemnél a legnagyobb, ezért a Kohéziós Alap a környezetvédelemmel és a transz-európai hálózatokkal kapcsolatos nagy kiterjedésű közlekedési beruházásokat támogatja. A kiadások 45 százalékát a környezetvédelem, 55 százalékát a közlekedési projektek finanszírozására fordítják. Összefoglalóan elmondható, hogy a Kohéziós Alap célja erősíteni a gazdasági és társadalmi kohéziót, és csökkenteni a különböző régiók közötti, a fejlettségi szintben meglévő különbségeket. A Kohéziós Alap azon EU tagállamok számára elérhető, amelyek 1 főre eső vásárlóerő-paritáson számított GNP-je nem éri el a közösségi átlag 90%-át. Az Alap támogatása elérheti a projektet finanszírozó közkiadások 80-85%-át. 5 1992-ben öt kritériumot állapítottak meg, amelyek alapján eldönthető, hogy valamely tagállam készen áll-e az egységes valuta bevezetésére. Az öt kritérium az árstabilitásra, a költségvetési deficitre, az államadósságra, a hosszú távú kamatlábra és az árfolyamstabilitásra vonatkozik. 6 A Bizottság 1987-ben Közös jövőnk címmel kiadott jelentésében:"a fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen szükségleteit, anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő nemzedékek esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket". 22

1.3.3. Az Európai Beruházási Bank (EIB) A közösségi regionális politika fontos alkotó része az Európai Beruházási Bank (EIB), ami egyfelől közösségi intézmény, másfelől bank, de az Európai Gazdasági Közösség Bizottságától független intézmény. A római szerződés 130-as cikke alapján, 1958-ban alapították a közösség bankjaként, amelynek fő feladata, hogy finanszírozza az annak kiegyensúlyozott fejlődéséhez szükséges tőkebefektetéseket. Anyagi forrásainak nagy részét a tőkepiacokon szerzi és nonprofit alapon hitelezi ki a közösség fő céljainak eléréséhez szükséges tőkebefektetésekhez. Az általa finanszírozott projekteket három alapelv szerint választják ki. Az első alapelv az, hogy azokra a projektekre kell koncentrálniuk, amelyek egy régió fejlődésének előrehaladását támogatják. A második alapelv a projekt minimális nagyságának meghatározása, amely előnytelenül érintheti a kis- és középvállalkozásokat. A harmadik alapelv szerint a projekteknek közvetlenül meg kell térülniük, tehát nem lehet externális hatásokat figyelembe venni a megtérüléskor. Kölcsönt minden tagállam kaphat, de kölcsöntevékenységének elsődleges célpontjai a közösség hátrányosabb helyzetben lévő területei. A bank tevékenységének számos kedvező feltétele ösztönzi hiteleinek igénybevételét. Ilyen többek között, hogy az általa nyújtott hitelekre felszámított kamatok a nemzetközi piacokon a legalacsonyabbak között vannak és nem tartalmaznak országon belüli kockázati prémiumot. Az általa kihelyezett kedvezményes kamatozású vagy egyéb kedvezményes hitelek nagysága évről évre nő. Ez a tevékenységi körének folyamatos bővülését mutatja. Az EIB székhely Luxembourgban van, kormányzó tanácsa pedig a tagállamok pénzügyminisztereiből áll, akik évente egyszer üléseznek. 1.3.4. Az Európai Beruházási Alap Az Európai Beruházási Alap kiegészíti a Strukturális Alapok és az Európai Beruházási Bank tevékenységi körét. Kétféle támogatási formát alkalmaz: garanciát vállal felvett hitelekre és a vállalkozások részvényeinek vásárlásával járul hozzá azok finanszírozásához. Működésének fontos elve a közösségi források hatásának multiplikálása, megsokszorozása. Célja, hogy a közszféra és a magánszféra együttműködését és partnerségét erősítse a zömmel magántőke által finanszírozandó közcélú beruházásokhoz való hozzájárulással. Támogatásainak két fontos területe van: a Transzeurópai Hálózatokba tartozó projektek és a kisvállalkozások finanszírozása. 23

A Strukturális Alapokból csak kidolgozott, beterjesztett programokra lehet forrásokat kapni. Ezek a programok valamely tagállam nemzeti vagy regionális hatóságainak kezdeményezésére születnek és végül az Európai Bizottság hagyja azokat jóvá. A Bizottság által kezdeményezett programokat közösségi kezdeményezésnek nevezik. 1.3.5. Közösségi kezdeményezések Az 1987 és 1993 közötti programok STAR TELEMATIQUE PRISMA STRIDE - ENVIREG A STAR program célja volt, hogy erősítse a telekommunikációs infrastruktúra és szolgáltatások színvonalát a hátrányos helyzetű régiókban. Hozzájárult a kis- és középvállalatok versenyképességének javításához a telekommunikációs eszközök fejlesztésével, továbbá az ezekkel kapcsolatos tanácsadást is finanszírozta. A program feladata volt még kiegészíteni az ERDF erre a célra szánt forrásait. Feladatát a STAR program teljesítette azzal, hogy a távközlési rendszerek önfenntartóvá váltak, olyan értelemben, hogy a bővülő bevételek megteremtették a további beruházások fedezetét. A TELEMATIQUE program tulajdonképpen nem más, mint a STAR program folytatása 1992-1993-ban. Hatásköre azonban kisebb, hiszen csak a telekommunikációs hálózatok fejlesztését, digitalizálását és az információtechnológiai közszolgáltatások bevezetését tartalmazta. 17 ezer kis- és középvállalat számára tette elérhetővé a fejlett termelői szolgáltatások elérését és 32 ezer új felhasználónál vált elérhetővé az információtechnológián alapuló távmunka bevezetése. A PRISMA a kis- és középvállalatok strukturális szervezeti átalakításának, a minőség-ellenőrzés bevezetésének, műszaki fejlesztésének támogatását végezte 1991 és 1993 között. Hozzájárult az egységes európai piac megteremtéséhez a szabványosítás és a minőségellenőrzés folyamatának javításával. A program keretében 300 projektet valósítottak meg, amely a résztvevő 4500 vállalat számára lehetővé tette a minőségbiztosítási tanúsítvány megszerzését. A PRISMA feladatait 1994-től a kis- és középvállalatok tevékenységét támogató SMEs program vette át. 24

A STRIDE program a technikai, technológiai jellegű innovációk előállítását és elterjesztését támogatta. Alapelve arra épült, hogy az elmaradott perifériákon a fenntartható fejlődés csak az alkalmazott technológia szintjének és az új technológiákat befogadó képességnek a növelésével érhető el. A program keretein belül több új kutatóközpontot is létrehoztak, a régieket pedig új eszközökkel szerelték fel. Közvetve és közvetlenül körülbelül 4400 munkahelyet teremtettek. A STRIDE 1993 végéig létezett, amikor beolvasztották az SMSs-be. Az ENVIREG a regionális környezetvédelmi intézkedések támogatására szolgált 1990 és 1993 között. Döntően az 1. célkitűzésbe tartozó területek környezetvédelmi beruházásait támogatta a szemételhelyezés és a szennyvíztisztítás beruházásaiban való részvételével. Az 1987 és 1999 közötti programok REGIS KONVER RESIDER A REGIS I és REGIS II célja volt elősegíteni a tagállamok rendkívül periférikus helyzetű vagy legtávolabbi régióinak integrációját, a Közösséghez való kapcsolódásának minél szorosabbá tételét. 7 Hozzájárultak a közúti és a tengeri áruszállítás fejlesztéséhez, hogy csökkentsék a tengerparti és a belső területek közötti interregionális különbségeket, valamint a kikötők és repülőterek modernizálásához is, annak érdekében, hogy erősítsék a régió nemzetközi áru- és turistaforgalomba való bekapcsolódását. Segítették a természeti környezet és a természeti örökség megőrzését, valamint a telekommunkációs infrastruktúra fejlesztését. A hadiiparban érintett térségek támogatására jött létre a KONVER, aminek fő célja volt, hogy támogassa a hadiipari kapacitások átállítását más ipari és szolgáltató tevékenységre. A támogatások kiterjedtek többek között a katonai tevékenység által okozott környezeti károk felszámolására, tanácsadásra, átképzésre, a turizmus fejlesztésére, a gazdasági és társadalmi infrastruktúra megújítására és kisvállalkozások alapításának 7 Ilyen régió a négy tengerentúli francia megye, Guadeloupe, Francia Guyana, Martinique, Réunion, a Spanyolországhoz tartozó Kanári-szigetek és a Portugáliához tartozó Azoriszigetek és Madeira. 25

támogatására. A három leginkább támogatott tagállam Németország, Nagy-Britannia és Franciaország voltak. A RESIDER program a vas- és acélkohászat válsága által súlyosan érintett régiók társadalmi átalakulásának támogatására szolgált. A program legfontosabb feladatai közé tartozott a környezet védelme és helyreállítása, a gazdasági és társadalmi infrastruktúra helyreállítása, új gazdasági tevékenység ösztönzése, a turizmus fejlesztése és a szakképzés támogatása, különösen azok számára, akik az acéliparban dolgoztak. Az 1994 és 1999 közötti programok SMEs ADAPT Az SMEs program a kis- és középvállalkozások versenyképességének erősítését tűzte ki célul. Intézkedései a kis- és középvállalkozások tevékenységének területei közül kiterjedt a termelés és a vállalati szervezet rendszerének javítására, a jobb környezeti számlarendszer alkalmazására és a racionálisabb energiafelhasználás elterjesztésére, valamint a pénzügyi irányítás javítására. Továbbá erősítette az együttműködést a kutatóközpontok, az egyetemek és a kisvállalkozások között. Az ipari szerkezetváltás miatt utcára került emberek támogatására jött létre az ADAPT program. Foglalkozott tanácsadással, szakképzéssel és új foglalkoztatási lehetőségek számának növelésével. Feladata volt még információ gyűjtése és közzététele a munkaerőpiaci trendekről, valamint az 1997-ben új támogatási területként megjelent információs társadalom kihívásaira való felkészülés elősegítése. Az 1991 és 2006 közötti programok INTERREG LEADER EQUAL URBAN Változást jelentett a támogatás politikában 2000 és 2006 között a közösségi kezdeményezések számának 13-ról 4-re való mérséklése a nagyobb hatékonyságra és jobb átláthatóságra való törekvés jegyében. INTERREG, LEADER, EQUAL, URBAN - ezeket a programokat folytatják 2000 és 2006 között, de mindegyik programnak voltak előzményei is. 26