AGRÁRTÖRTÉNETI FÜZETEK 27.

AGRÁRTÖRTÉNETI FÜZETEK 27. A SZARVASI TANYAVILÁG MOLITORISZ PÁL Szarvas 2011

AGRÁRTÖRTÉNETI FÜZETEK 27. A SZARVASI TANYAVILÁG Dr. Molitorisz Pál nyugalmazott városi vezető ügyész, helytörténész

Sorozatszerkesztők: Csengeri Erzsébet, főiskolai tanársegéd Dr. Szitó János, nyugalmazott vízépítő mérnök Lektorálta: Dr. Pilishegyi József, nyugalmazott tanár Füzetünk a Szarvasi Krónika 8/1994. számában megjelent írások átdolgozott kiadása Kiadja: A Szent István Egyetem Víz- és Környezetgazdálkodási Kara, Szarvas és a Tessedik Öreggazdász Egyesület, Szarvas Felelős kiadó: Dr. Puskás János, dékán és dr. Köhler Mihály, elnök A füzetek megjelenését támogatja a Szarvasi Agrár Zrt. Nyomtatta a, Szarvason Felelős vezető: Tatai László

KIADÓI ELŐSZÓ Az Agrártörténeti füzeteket dr. Ligetvári Ferenc (egyetemi tanár, az MTA doktora), alapító szerkesztő indította útjára 1998-ban, és gondozta 2002-ig. A sorozat arculata az évek során bizonyos változásokon ment át. A napjainkban már második évtizedében lévő sorozatot 2003 2007 között dr. Bukovinszky László (főiskolai tanár, CSc) szerkesztette, és vonta meg mérlegét az eltelt időszaknak. A sorozat 1-14. kötete az alapító szerkesztő által megfogalmazottak szellemében jelent meg, s gazdagította az olvasók általános és szakmai ismereteit. 2008-ban a Tessedik Sámuel Mezőgazdasági Víz- és Környezetgazdálkodási Főiskolai Kar (TSF MVK Kar) és a 2007-ben megalakult Tessedik Öreggazdász Egyesület együttműködési megállapodást írt alá. Ebben megfogalmazódott többek között az Agrártörténeti füzetek közös kiadásának szándéka is. Az Agrártörténeti füzetek a 15. számtól kezdődően a TSF MVK Kar (ill. jogutódja) és a Tessedik Öreggazdász Egyesület közös kiadásában jelennek meg. A munkák minőségének javítása, színvonalának emelése érdekében a köteteket lektoráltatjuk. A továbbiakban is fontosnak tartjuk a szarvasi agrároktatás intézményeihez kötődő visszaemlékezéseket, ill. az ehhez kapcsolódó egyéb munkákat, hogy múltunk e kevésbé ismert eseményeit szélesebb olvasói kör megismerhesse, és megmentsük azokat a végleges feledéstől. A szarvasi agrároktatásban résztvevő tanárok és az itt végzett öregdiákok életútjának bemutatása mellett fokozott figyelmet fordítunk olyan témakörök megjelentetésére, amelyek a Szarvasi Kistérség és a Körös-vidék arculatát alakítják a földhasználat, a természeti környezethez alkalmazkodó (környezetkímélő, ökológiai) gazdálkodás és a vízgazdálkodás területén. Ehhez szeretnénk megnyerni, írásra felkérni a SZIE Víz- és Környezetgazdálkodási Kar Intézeteit, valamint a szarvasi, Szarvas környéki civil szerveződéseket is. A sorozat kiadását, illetőleg rendszeres megjelenését külső támogatók anyagilag segítették már eddig is, és erre a segítségre ezután is számítunk. Szeretnénk, ha együtt lehetnénk a hagyományok tisztelői, az értékek felismerői és megőrzői. A témaajánlatokat, vagy a kész munkákat a sorozatszerkesztőkhöz kérjük eljuttatni. Együttműködésüket köszönjük. Szarvas, 2011. január A kiadók

TARTALOM ELŐSZÓ... 9 I. A SZARVASI TANYAVILÁG KIALAKULÁSA... 10 II. GAZDÁLKODÁS A TANYÁN... 15 III. A TANYAI ÉPÜLETEK... 21 IV. A TANYÁK NÉPE... 26 A puszták népe régen... 26 A közelmúlt tanyai embere... 29 Különös tanyai emberek... 33 Béresek, cselédek, szolgálók... 34 A szarvasi pásztorokról... 36 A tanyák népességének változásai... 38 TOVÁBBI FELHASZNÁLT IRODALOM... 39 A SOROZAT EDDIG MEGJELENT KÖTETEI... 40

Dr. Domán Imre emlékére ELŐSZÓ Szívszorító, s egyben festői látvány a szarvasi határban egy-egy magányos, elhagyott, düledező tanya képe. A verejtékes munkával létrehozott, s nemzedékeknek otthont, megélhetést adó tanyák pusztulása fájdalmas, legyen gazdagságról árulkodó, tágas, büszke cserepes épület, vagy szerény, náddal fedett nyomorúságos emberfészek. A ragyogó, meszelt falú tanyákkal, istállókkal, górékkal, fasorokkal, zöldellő kertekkel, sárgálló széna- és szalmakazlakkal tarkított, megkapó hangulatú szarvasi határ kietlen, néma agrársivataggá változott. A jellegzetes kultúrát képviselő népessége eltűnt. A hosszú évek után a szarvasi határban járó ember könnyen zavarba jöhet, mert a látóhatár ugyan szabad, de az egyes dűlőutak, mezsgyék, csatornák is eltűntek, beszántották őket. A térségünkben bekövetkezett politikai társadalmi változások következtében a tanyák gazdasági szerepe csökkent, majd megszűnt. A világ érzelmek nélkül robogott keresztül az oly sok örömet, sikert, boldogságot, de lehet, hogy még több embertelen robotot, verítéket, szenvedést, nyomorúságot látott tanyavilágon, sok szarvasi polgár szülőhelyén. Városunk története elválaszthatatlanul összeforrt a tanyavilág történetével. A XIX. század közepétől a XX. század közepéig egy évszádon át a lakosság közel fele tanyán élt. A szarvasi tanyák fejlődése az 1770-es évektől töretlen volt az 1950-es évekig, amikor a tanyavilág sorsa beteljesedett, s megkezdődött gyors hanyatlásuk, elnéptelenedésük. Az Agrártörténeti Füzetek e számának olvasója több, a szarvasi tanyákról szóló írással találkozhat. Megismerkedhet a tanyarendszer kialakulásával, a tanyai gazdálkodással, a tanyai épületekkel és a tanyán élő emberek életével. A téma helytörténeti irodalma gazdagnak mondható. A füzet írásai olyan hivatott, értő, tudós szerzők munkáira támaszkodhatnak, mint Mendöl Tibor, Nádor Jenő vagy a régebbi források közül Markovitz Mátyás és Tessedik Sámuel írásai. Megkülönböztetett figyelemmel emeljük ki Domán Imre nagy ívű munkájának e füzetben közölt részleteit, melyek eddig többnyire kéziratban lappangtak, s ismeretlenek voltak az olvasóközönség előtt. Az újabb időkben bekövetkezett útépítés vagy a villany bevezetése későn érkezett. Napjainkra a tanyavilág bölcsőjének számító örménykúti tanyasorok szinte nyomtalanul tűntek el, különbség nélkül a földdel lettek egyenlővé a rangos nagygazda, és a szerény kisparaszti tanyák. Csak az 9

emlékezet, a termőföld sárgás színe és egy-két cserépdarab utal az elpusztult épületekre. A tanyai lakosság száma töredéke a réginek, manapság gyakran kényszerből, az épület olcsó volta miatt élnek családok tanyákon úgy, hogy semmi közük a földhöz. Reményt ad, hogy a város közelében lévő közműves területeken új, korszerű tanyák épülnek, melyek gazdaságilag is betöltik szerepüket. Legyen e füzet tiszteletteljes főhajtás és emlékezés a letűnt korok és napjaink tanyai embere előtt! I. A SZARVASI TANYAVILÁG KIALAKULÁSA A középkorban a régi szarvasi határban öt olyan falu volt, melyek létezéséről oklevelekből és tárgyi forrásokból is tudunk (Bercsényegyháza /a Maczonka-dűlőben/, Káka /a Káka-halomnál/, Halásztelek /a vasútvonal két oldalán fekvő hátságon/, Décse /a Décsi-pusztai Telek-halomnál/ és Szarvas). E falvak a török időkben elpusztultak a szarvasi rév környékén megmegújuló háborúkban. Az elpusztult falvak közül egyedül az 1685-ben elnéptelenedett Szarvas épült csak újjá, mivel helye a legkedvezőbb volt. Az árvízmentes, magas fekvésű terület itt közvetlenül a Körös partján feküdt. Szarvas újratelepítésével (1722) új korszak kezdődött településünk történetében, mely során a táj átalakulása minden eddiginél nagyobb méretű volt. A telepítési politika hiányossága következtében az elpusztult falvak többsége helyén nem keletkeztek újak, helyettük az Alföld korábbi településszerkezetét gyökeresen megváltoztatva létre jöttek a hatalmas határral rendelkező, népes új települések, mezővárosok. A szomszédos települések nagy távolsága miatt szinte korlátlan nagyságú terület állott rendelkezésre. Jellemzője volt Szarvasnak az a sajátos földrajzi helyzete, hogy a falu közvetlen közelében mély fekvésű, 84 méternél alacsonyabb tengerszint feletti magasságú, árvízsújtotta legelők, rétek, nádasok terültek el, s a határ hasznosítására mindjárt a kezdetekben a Cigányértől keletre, a településtől 4-5 km-re került sor. A mai zártkerteket, a Holt-Körös zugait is kaszálók és füzesek foglalták el. A szőlőskertek az árvízmentes szintnek a városhoz legközelebb fekvő szigetein, a morotvák partján lévő nyúlványain, illetőleg a parti dűnéken alakultak ki. Az újratelepítés idején Szarvas közigazgatási határa nem volt kijelölve, a földesúr tetszés szerint növelte annak területét. Már az újratelepítés idején a lakosoknak adta Káka- és Halásztelek-pusztát, valamint a décsi határ egy részét, 1726-ban Nagydécs-pusztát, 1751-ben a csejti pusztát, 1746-ban 10

Szarvashoz került a túriakkal folytatott per eredményeként a Körös jobb parti területe is. A város határa 1813-ban a hozzá tartozó Kondoros, Csákó és Szénás területekkel 80 493 kataszteri holdat tett ki. Gyakorlat volt, hogy a város oly módon növelte határát, hogy előbb csak bérbe vette, majd határába olvasztotta az elpusztult falvak területét. Ugyanakkor a puszták a földesúr joghatósága alatt állottak, megőrizték a községektől való különállásukat, a településektől való elcsatolásuk bármikor megtörténhetett. 1 E hatalmas terület csökkenéséhez hozzájárult Kondoros (1875), majd Örménykút (1952) elszakadása is, így a szarvasi határ területe 18 298 kataszteri holdra csökkent. A nagy kiterjedésű területen a tanyák kialakulása gazdasági szükségszerűség volt. A település és a művelhető földterületek 5-20 km-es távolsága miatt az első, kezdetleges tanyai jellegű építmények már az újjátelepülés utáni évtizedekben megjelentek. A szilajpásztorkodás az újratelepülést követő néhány évtized alatt jelentős méreteket öltött. Erről Markovitz Mátyás szarvasi lelkész 1748-ból származó, Békés vármegyét ismertető leírása ad hű képet: Ez a tájék mindenfelé szarvasmarhákban bővelkedik, ha a terjedelmes pusztákon vándorolsz, ökrök, tehenek, lovak megszámlálhatatlan csordáit, juh- és sertésnyájait láthatod itt. Nem ritkán találni parasztot (értsd: jobbágyot a szerző), akinek 60 70 és 80 marhája, 20 30 lova, saját nyájjuhásza és saját kondása van. 2 Ez a körülmény megteremtette az első magányos településformát, a szállásokat, a pásztorkunyhókat. A szarvasi tanyák kialakulása tehát a félnomád pásztorkodás megjelenésével kezdődött. A pásztorok a településtől nagy távolságra eső legelőkön kunyhókat építettek, s ezekből fejlődtek ki a pásztortanyák. Hamar rájöttek, hogy egyszerűbb télen is künn maradni az állatokkal. A homokos vonulatokon könnyű volt földbe süllyeszteni a kis kunyhót, felépíteni a szerfás karámot, istállót. Agyagot adott a föld, tetőre megtermett a gyékény, szalma, a nád sem volt elérhetetlen távolságban. Az újratelepítés hőskorszakában, kezdetben ki-ki ott foglalt magának szántóföldet ahol akart, s ha a földet kimerítette, otthagyta, s új területet tört fel magának. A földhasználatnak ez a módja nem járhatott együtt a tanyák megjelenésével. A folyamatos bevándorlással és a lakosság szaporodásával ezt az állapotot nem lehetett sokáig tartani. Az 1772-ben kiadott úrbéri rendelet (Ur- 1 Balogh István: Tanyák és majorok Békés megyében a XVIII XIX. században, Gyula, 1961, 4. p. 2 Idézi Balogh 6. p. 11

bárium) meghatározta a jobbágytelek (sessio) nagyságát 34 hold szántóban, s hozzá 22 hold legelőben, kaszálóban. Az akkori uraság szűkkeblűsége, valamint a népesség nagy száma miatt azonban csak 8-20 kataszteri hold és 1-2 hold legelő került kimérésre. Ez tett ki egynegyedes telket, s ezt nevezték el quartának. A XVIII. század utolsó negyedében a lakosok már a határ egész ármentes területét elfoglalták, és körülhatárolt birtokokra osztották fel. E parcellákon rövidesen megjelentek az első, most már növénytermesztési célból is létesített tanyák. A mezőgazdasági rendeltetésű tanyai építmények kialakulását hátráltatta, de nem akadályozta meg a háromnyomásos gazdálkodás. A lakosság körében ezeket a kezdetleges típusú építményeket szintén szállásnak nevezték, amelyek az időszakos mezőgazdasági munkák idejére korlátozódó tartózkodást szolgálták. Ettől már egyenes út vezetett a maihoz hasonló tanyatípus megjelenéséhez, melyben a család az egész évben együtt lakott. Az első pásztor- és jobbágykunyhók, a szállások, majd az első pásztorés jobbágytanyák az Öregföldeken, a kákai halmokon, illetőleg a halásztelki magaslatokon létesültek. (Az Öregföldeken lévő két Ábrahám-tanya gerendáiba az 1775-ös évszám van bevésve, de 200 év körüli az egy méter széles vert falú Kis-tanya is a Kurta-soron.) A II. József császár idején (1783) végzett katonai felmérés térképszelvényei a szarvasi határban már 200-250 objektumot számláltak, ugyanakkor Szarvas belterületén halmazos településszerkezetben 450-500 objektum volt fellelhető. Tessedik Sámuel megállapítja: A paraszt általlátja azt, hogy lehetetlenség a háztól oly igen távol mezőnek és gazdaságnak illendőkép gondját viselni, s az által akar magán segíteni, hogy a falutól egy, két, három mérföldnyire is úgynevezett szállást, házat, istállót épít, ahová gabonáját a messzevaló jószágról, s mezőről összehordván, marháit is ott telelteti, rövideden: majd minden gazdaságbeli dolgát ott viszi végbe. 3 A város határában a XVIII. század utolsó évtizedeiben, illetőleg a XIX. század első felében kialakult a tanyarendszer, s jellemzően a ma is létező dűlőbeosztás egyenes, párhuzamos dűlőútjai mentén olykor zárt, falusi utcaképhez hasonló tanyasorok épültek. E sortanyák egyedi, szarvasi jelenségnek minősülnek. A XVIII. század közepéig nem tilalmazták a tanyán lakást. A tanyák száma feltartóztathatatlanul növekedett. A XIX. század elejétől szaporodá- 3 Tessedik Sámuel: A parasztember Magyarországban, mitsoda és mi lehetne in A reformer Tessedik, Szarvas, 2002, 111. p. 12

sukat már sem az uraság, később a községi elöljáróság sem nézte jó szemmel. Szarvasi tanya a Körös parton, Kiszely György 4 festménye (1958) 1800. körül a faluból a kiszivárgás meggyorsult, elsősorban a szegényebb néposztály kiköltözésével előbb a szőlőkbe, melyek a szőlők kipusztulása után valóságos napszámos falvakká alakultak. A szőlőkben ma is jól felismerhetők a tanyává átalakított borházak széles, hordók gurítására alkalmas ajtóikról. A települések vezetői igyekeztek feltartóztatni ezt a folyamatot, többnyire eredménytelenül. Szarvas mezőváros vezetése 1848 januárjában pl. a következő határozatot hozta: A szőlőkben lakó némely lakosok vagy maguk folytonosan kint tartózkodnak vagy pedig ott cselédeket és lakókat tartanak, a szőlő alatti nyomás nagyobb részét esztrengákkal (juhfejő rekesz a szerző) és takarmánnyal elborítják. Minekfolytán hatá- 4 Kiszely György (1916 1988) szarvasi festőművész, Cs. Pataj Mihály festőművész tanítványa. Rajzaival, festményeivel megőrizte a régi Szarvas látképét, a szarvasi tájat, a szarvasi ember jellegzetes alakjait, eltűnő őstípusait. 13

roztatott, hogy szőlőkben lakás ezután csak kaszásoknak, kiknek tetteikért gazdák felelősök megengedtetik, azok pedig, akik kint tartózkodnak, Szent Györgykor onnan elköltözni, a közös nyomáson lévő esztrengákat és takarmányt Pál napig elhordani kötelesek. 5 A mai dűlőbeosztás kialakulásának idejére nincsenek pontos adataink. Az 1801-ben készült, majd 1811-ben módosított határtérkép szerint a dűlőrendszer már kialakult. Az urbárium kibocsátása után a határ egy részét jobbágytelkekre osztották, s kimérésükhöz a dűlők kialakítására okvetlen szükség volt. A török előtt, a XVI. század közepén e tájon általános volt a földhasználati rendszer, illetőleg a jobbágytelek azonos struktúrája. A jobbágytelek két részből állt, az egyik volt a belsőség a faluban, a rajta lévő épületekkel, a másik pedig a határban található és felosztott szántóterület, valamint a közösen használt legelő. Természetesen mindkét résznek a jobbágy csupán használója volt, a jobbágytelek is a földesúr tulajdonát képezte. A középkori Szarvas elpusztulása után mindössze 37 év telt el, így a szabad földhasználat megszűnése után a jobbágytelkek kimérése a régi, középkori eredetű dűlőutak még felismerhető nyomai alapján történhetett meg. A dűlőutak kijelölése egyébként sem lehetett teljesen önkényes, a dűlők igazodtak a jelentősebb országutakhoz, azokkal párhuzamosan alakultak ki (például a csabai, a berényi és szentesi utakkal párhuzamos dűlők). A dűlőrendszer tehát túlélte a török időket és az elnéptelenedés évtizedeit. Az 1800-as évek első évtizedeiben kiépültek a tanyautcák, a tanyasorok a jobbágytelkeken és a szőlőkben. Azokon a pusztákon, ahol a Harruckern örökösök majorsági gazdálkodáshoz kezdtek, nem épültek jobbágytanyák (Káka, Décsi-lapos, Anna-liget, Tóniszállás). Újabb korszakos változást jelentett a tanyák fejlődésében, hogy az 1839 40. évi országgyűlés kimondta az örökváltság lehetőségét. A város lakossága és az uraság között megindult tárgyalások alapján 1845. szeptember 14-én létrejött a legelő szabályozási, az örökváltsági és az örökbevallási szerződés. Az uraság tulajdonában és használatában maradt legelőktől ekkor elkülönítették a közösségi legelőket. Az örökváltsági szerződéssel Szarvas lakossága, mintegy részletfizetésre megszerezte a határ 55%-át. Az örökbevallási szerződéssel pedig a lakosság megszerzett egyes földesúri épületeket és jogokat (pl.: kocsmák, mészárszékek, malmok, italmérések, halászat, vadászat, vámok, tégla- és cserépégetés stb.). A XIX. század második felében pedig lezajlott az a nagy parcellázás, melynek eredményeként a jobbágytanyák után sorra épültek a parasztta- 5 Idézi Mendöl Tibor: Szarvas földrajza, Debrecen, 1928, 47. p. 14

nyák. A parcellázás ideje kedvező módon egybeesett a Körös szabályozási munkálatokkal (1855 1900), lehetővé téve a jobb talajú rétek, legelők feltörését. A tanyavilág fejlődése, a tanyák számának növekedése a két világháború között tovább folytatódott. A tanyák száma az 1945-ös földosztáskor hágott a csúcsra, ekkor szűntek meg a nagybirtokosok majorjai, s egy-egy major helyére 10-30 újgazdatanya épült. Ezzel a tanyarendszer elérte legnagyobb kiterjedését, fejlődése befejeződött. Szarvasi tanya, Kiszely György festménye II. GAZDÁLKODÁS A TANYÁN Az újratelepülést követő első évtizedek gazdaságára a szarvasi határban is a félnomád, rideg állattartás volt jellemző. A betelepülő lakosok kénytelenek voltak a török pusztítás évszázada által meghatározott mezőgazdasági formákhoz idomulni. A felvidéki szűk völgyeknek keskeny földcsíkjait művelő és állataikkal ide-oda vándorló, főként szlovák ajkú néptől nem állt távol e gazdálkodási forma, s hamar hozzáigazodtak az alföldi viszonyokhoz. Ahol ma zöld akácok között apró tanyák fehérlenek, ott hajdan a kövérfüvű legelőmező- 15

kön címeres szarvú fehér marhák rázták a kolompot. A távoli pusztákat, a legelők világát a pásztorok ülték meg a szilaj, vagy rideg gulyák és nyájak kezelői, a szilaj pásztorok, a rideg legények. Az ő életmódjuk volt az, amely az elvadult természetben leginkább visszafejlődött a középkori félnomád pásztor, a kun állattartó életmódjához. Az istenfélelem és a törvénytisztelet nem volt az erősségük. A vármegye köröző levelei is rendszerint e tipikus félnomád pásztoremberek ellen lettek kibocsátva, gulyás-ember, juhászbojtár volt, akit kerestek. Jól szemlélteti a kort Markovitz Mátyás 1742-ból származó leírása: Halásztelek, Káka, Nagy Décsa, Kis Décsa, Nagy Kondoros és Bánrév szarvasi pusztákon megszámlálhatatlan jószág legel, sok a juhnyáj és a disznókonda. Lakosaink ezen jószágokból sokat nevelnek és nem egynek saját, külön juhásza van. Pusztáinkon külön legel két fejőstehén gulya, két gulya szelíd jármos ökrökből, négy szilaj gulya vegyes szarvasmarhából, három szilaj ménes és egy önálló ménes a hámos lovakból. Végül néhány csapat az egy éves borjakból, melyeket szopásra olykor az anyjukhoz szoktak engedni. A Körösön egész évben szinte állandóan megszámlálhatatlan mennyiségű jószágot és nyájat szállítanak át, melyek a Bánátból, Temesvárról Ausztriáig is eljutnak. 6 Az évek óta műveletlen, parlagon heverő föld, a kövér legelő, a lakatlan pusztákon az állattartás legextenzívebb formáját, a szabadég alatti állattartást is lehetővé tette. E kezdetleges viszonyok az emberi részvételnek csak a nomád életben megkövetelt minimumát foglalták magukba. Az állatok maguktól tenyésztek, s pásztoraik csak felügyeletükre, kisérésükre és eladás esetén a nyájból való kifogásukra szorítkoztak. Az állatok sem voltak szelídeknek nevezhetők, a sovány, erőscsontú fehér szarvasmarha éppoly vad csordákban járta a pusztát, a haragoszöld vizes réteket, vagy az augusztusi kiégett legelőt, mint a ménes, mely a síkság igazi vad lakóival, a farkasokkal szemben körbeállva, kifelé fordított hátsó lábakkal maga is megharcolt. A jószág istállót esztendőn át sem látott, nem is győzték volna fedéllel a rengeteg marhát. Az Isten szabad ege alatt telelő marha élelme a rét avarfüve volt, amit legtöbbször a hó alól kellett kikaparnia. Le is nyűtt tavaszra az ilyen szilaj marha annyira, hogy a csontja csak úgy zörgött, a szőre meg egy tenyérnyi hosszúra megnőtt és megsűrűsödött, a tavaszi buja legelőn azonban megint rendbe jött. Az új telepesek az állattartást nagy kedvvel, de kevés szakértelemmel végezték. 1740-ben például a nagy hidegben sok ezer állat megfagyott a 6 Domán Imre: Az én szarvasi tanyavilágom, kézirat, 1983, 1. p. 16

szakszerűtlen gondozás és a helytelenül épített istállók miatt. 1772-ben egy hatalmas erejű szél és hóvihar alkalmával egy szarvasi ménes egészen Komlósig, a Szárazér hóval borított magas partjai közé terelődött, ahol 400 ló megfulladt, sok marha pedig a Körös, a Tisza és a Maros felé elkalandozva a hullámok közt, vagy a hótengerben veszett el. Ez alkalommal 4062 állat pusztult el. 7 Toman János 8 linómetszete A szakértelem teljes hiányára utal Tessedik is, aki az egyik legtekintélyesebb pásztor kijelentését jegyezte fel, mely szerint ha az én marhám hullott állatokkal borított mezőn jár és legel, semmi baja nem lesz, ha Isten úgy akarja; ha pedig Isten akaratából meg kell döglenie (fatum), akkor semmiféle rendelet és előírás sem mentheti meg. 9 7 Tessedik Sámuel: Szarvasi nevezetességek, Bp., 1938, 55. p. 8 Toman János (1905 1944), szarvasi grafikus, a 30-as években jelentkezik, elsősorban a helyi sajtó hasábjain szociális érzékenységéről tanúskodó linóleummetszeteivel. Ruzicskay György festőművész tanítványa, a szarvasi lélek rajzolója. 1944-ben hadi szolgálatra vonult be, s Ausztriában veszette életét. 9 Uo. 53. p. 17

A csákánnyal, fokossal és más gyilkos szerszámmal felfegyverkezett pásztorok 1773-ban a 4-5000 lakosú település határában 2069 tehenet, 1992 borjút, 7932 juhot, 290 hízott ökröt, 1691 sertést, 904 igás-ökröt, 2492 lovat és 392 csikót tartottak. 10 A hőskorszakban az állattartáshoz hasonlóan primitív és extenzív volt a kisebb jelentőségű növénytermesztés is. A lakatlan pusztákon az első telepesek rendelkezésére annyi föld állott, amennyit éppen meg tudtak művelni. Szemes gabonát, búzát, vagy néha rozst termesztettek önellátásra. A kukoricatermesztés 1761 körül kezdett elterjedni. Az évtizedek óta pihent földön mely ontotta a termést rablógazdálkodást folytattak, 6-7 év után a trágyázás vagy ugarolás hiányában kimerült földet otthagyták, s újabb területet törtek fel, s vettek művelésbe. Toman János linómetszete 10 Neumann Jenő: Szarvas nagyközség története, Szarvas, 1922, 183. p. 18

A telepesek számának növekedése hamar véget vetett e kánaáni bőségnek, feltehetően átadva helyét a kétnyomásos gazdálkodásnak. Erre utal az 1811. évi külterületi térkép Déli ugar, illetőleg Északi ugar területmegjelölése. E gazdálkodási forma során az egyik területet kalászossal bevetették, míg a másikat csak felszántották, s vetetlenül pihent. A gabonát egyszeri szántás után kézzel vetették. A saját készítésű ekékkel az elgazosodott parlag, de az állatok által letaposott ugar felszántása is igen nehéz lehetett. Az igaerőt főleg a szarvasmarha adta, melyből olykor 8 10-et is az eke elé kellett fogni. A gabona sokszor csak két arasz magasságúra nőtt meg. A termést sarlóval vagy kézi kaszával takarították be, a szemet cséphadaróval verték ki, de gyakrabban nyomtatás útján ökrökkel, vagy lovakkal tapostatták ki. A szemet szelelték, szitálták, majd fából ácsolt hombárokban, vagy a földbe ásott s kiégetett gabonavermekben tárolták. Az őrlés sokáig házilag történt, a gazda fa- vagy ónmozsárban törte meg búzáját. A telepesek a gabonatermesztés mellett korán foglalkozni kezdtek szőlőműveléssel is (Ószőlő, Érparti szőlő, Szappanosi szőlő, Új szőlő a későbbi Ezüst szőlő, Siratói szőlő, stb.). Főleg pozsonyi szőlőkből hozott gyökeres vesszőkkel telepített szőlőskertek művelői többnyire a vagyontalan zsellérek, a vincurok voltak. A szőlőtermesztést a múlt század végén behurcolt filoxéra jelentősen csökkentette. Az Urbarium kibocsátása után fokozatosan csökkent a legelők területe, lassan lejárt a szabad gulyák, ménesek kora, a szilaj pásztorkodás a legtávolabbi pusztákra szorult vissza. Előtérbe került a földművelés, valamint a belterjesebb, istállózott állattartás, mely már feltételezte a takarmánynövény termesztését is. A tanyai ember jövedelmének fő forrása továbbra is az állatállomány volt, jelentős volt a szarvasmarha húsra való értékesítés. Az ősi állattartás szokásai sokáig továbbéltek. Gyurcsik András IV. ker. Tanya 124. szám alatti lakos Domán Imrének erről így beszélt: Valaha a ló volt mindene a gazdának, az első takarmány a lóé volt, az kapta az abrakot, a zabot, kukoricát, a széna javát, a répa legfinomabbját, ezt meggyalulva a törekre szórták, s még meg is hintették korpával. A tehén mostohábban volt tartva, este kapott fattyat, mislinget, különben egész nyáron át legelt, télen kukoricaszárat, csuhét, töreket tökkel vagy répával, búzaszalmát, a szénakazal széléből a penészest. Ezt is meghálálta napi 4-5 liter tejjel. A sertés egész nyáron át legelt, szedegetett a tarlón, szemelt cséplés után a szérűn, majd megitatták jó pévás ivóssal. A hízlalás új, csöves vagy szemes tengerin történt. A birka, amikor csak lehetett, legelt; télen árpa- és búzaszalmán kérődzött. 11 11 Domán Imre: Az én szarvasi tanyavilágom, kézirat, 1983, 42. p. 19

Az uradalmi majorokban és a kevés számú nagybirtokokon szakszerűbb, fejlettebb gazdálkodás volt, mint a vergődő kisparaszti gazdaságokban. Nehéz volt állni a versenyt szétszórt, felaprózódó földeken. Toman János linómetszete Az uradalmi majorságok, majd a tőkés bérlők gépesítéssel (gőzgépek, cséplőgépek) és a talajerő fokozásával növelték terméseredményeiket. Adat van arra, hogy 1893-ban szuperfoszfátot, a trágyázáshoz gipszet, kálit, fejtrágyázásra pedig chilei salétromot alkalmaztak. A kisparaszti birtokokon ezzel szemben még az 1880-as években is idegenkedtek a trágyázástól, nem ismerték a trágyakezelés módját. A regresszív adózás, a mezőgazdasági termékek alacsony árai, az agrárválságok, a birtokok aprózódása, másfelől a föld koncentrálódása nehéz szociális helyzetbe hozta a tanyák kisparaszti népét, így érthető, hogy a 20

XIX. század végén, illetőleg a XX. század elején az agrármozgalmak térségünkben is megerősödtek. A mezőgazdaság történetileg kialakult formái fejlődésének a II. világháború után a szövetkezetek, állami gazdaságok szervezése vetett véget, s került merőben új alapokra. E korszak elemzése azonban már nem tartozik a tanyai gazdálkodás tárgyköréhez. III. A TANYAI ÉPÜLETEK Az első tanyai építmények a részben földbe süllyesztett kunyhók és a külterjes állattartáshoz szükséges karámok, szárnyékok voltak, melyeket követtek a nagyobb méretű szerfás istállók, ahol a pásztor egy fedél alatt élt az állatokkal. A rideg jószág a hideg ellen megedződött, télre a természet meleg bundával látta el, a szél ellen azonban nem tudott védekezni, óvni kellett. Az uralkodó szélirányt figyelembe véve nádból készítették a szélfogó szárnyékokat, mely a jószágot nem zárta be. Ezen építmény a juhnyáj számára szinte nélkülözhetetlen volt. A karám a telelő jószág oltalmára is használatos volt, az állatok számától függő méretű építmény volt, egy nagy jószág számára egy négyszögöl területet számítottak, a karámot is ellátták olykor egy-egy szélfogó szárnnyal. Később az istállókból a lakóteret leválasztották, s ezek voltak a pásztortanyák ősei. Domán Imre 1983-ban a szarvasi tanyáknak négy típusát különböztette meg: Az első kategóriába tartoznak a fennmaradt jobbágy tanyák a XVIII. század utolsó, illetőleg a XIX. század első évtizedeiből. Ezen épületek a legegyszerűbb típust mutatták, amelyben egyetlen helyiség volt, közfalak nélkül, s egyszerre szolgált az ember és az állat lakhelyéül. Később közfalakkal elkülönült a szoba, a konyha és az istálló. A jobbágytanyák alacsony, kis épületek voltak, vert- vagy vályogfallal, egy lépcsőnyire a földbe süllyesztve. Tetőszerkezetük fűrészeletlen faanyagból, gyakran fűzfából készült, nádtetősek, végük kanfarra 12 van kiképezve. Fűtésük kemencével történt, a konyhában szabad kéményt építettek, a tető felett fa szikrafogóval. Az alacsony ajtón fakilincsek voltak, a kis ablakokon pedig keresztvas-pálcák. A fennmaradt jobbágy tanyák e típusa jelenleg legtöbb esetben a kamra szerepét tölti be. Számuk a mai tanyák 12 A tető egyik, vagy mindkét végének ferde síkkal való lezárási módja, farozatos, kanfaros, kontyos stb. néven is említik. (Magyar Néprajzi Lexikon: tetőformák) 21

5%-ára tehető. A második csoportba tartozó tanyák a XIX. század második felében épültek. Faluk vályog, nádtetősek, némelyik a gerincen cseréppel szegett. A nádtető fölé téglakémény magasodik, az oromzat deszkából készült, padlás az oromzaton lévő padlásajtón át közelíthető meg, melyhez állandóan oda volt támasztva a létra. A deszkaoromzaton gyakran ki volt vágva az építés éve, a gazda monogramja, két kehely vagy két tulipán. Deszkaszikrafogós kémény a Hosszúsoron, 1810-ben épült jobbágytanyán (Fotó: Molitorisz, 1995) E tanyák már nagyobbak voltak a jobbágytanyáknál. A lakószobában lévő kemence amely vagy búbos, vagy szögletes a konyhából volt fűthető. A konyhába épített katlanon, kutkán főztek. A tanya előtt kiscseréppel fedett faoszlopokon nyugvó toldalék, szűk folyosó húzódott. A folyosót olykor az ambitus helyettesíti, így nevezik a konyhaajtó, vagy néha a teljes épület előtti teret, mely az épülettel egy tető alatt van, tehát a keresztgeren- 22

dák adják a tető szerkezetét. E helyiség nem külön toldás, mennyezete a gerendák között ugyanúgy tapasztott, mint a konyháé. Ez a tanyatípus alkotja ma a szarvasi tanyák mintegy 2/3-át. A harmadik típus a századfordulót követően, 1900 és 1940 között épült. E tanyáknál a konyhából már egy hátsó szoba is nyílik, mely elsősorban az éléskamra szerepét tölti be. A gerendákról lógtak le a kolbászok, füstölt húsok, az oldal-szalonnák, a tapasztott padlón helyezték el a zsírosbödönöket. A lakószobán a déli fekvésű ablakon kívül megjelent a harmadik, az udvar fele néző ablak is. A konyha már itt sem szabadkéményes. A Hegyes-dűlő legöregebb tanyája, a Gulyás-tanya, T. IV. 164. (Fotó: Domán, 1959) E tanyák vályogból épültek, téglaoromfalasak, kis vagy nagy cseréppel fedettek. A padlásfeljáró a hátsó szoba mögötti külön-bejáratú kamrából vagy közvetlenül a folyosóról visz fel, s fogódzó kötél lóg bele. A tanyák udvari végéhez később féltetős épületrészt ragasztottak. Ez a tanyatípus alkotja a szarvasi tanyák mintegy negyed részét. A fennmaradó negyedik csoportot az 1940 1950 körül épült tanyák alkotják, ezek már nehezen tipizálhatók, akad közöttük L-alakú épület, sőt sátortetős kockaház is. 13 Azt, hogy a dűlőutak miért éppen ezt vagy azt a szakaszát kíséri tanyasor, valószínűleg az első építő véletlenszerűen döntötte el. Ahol nagyobb 13 Domán Imre: Az én szarvasi tanyavilágom, kézirat, 1983, 55. p. 23

földterülettel rendelkeztek a gazdák, ott ritkábbak a tanyák, a sűrűn beépített tanyasorok pedig a birtokok felaprózódására utalnak. A tanyaház elhelyezésekor mindig a magasabb fekvésű helyet választották. A főépület nem közvetlenül a dűlőút mellett, hanem attól általában mintegy 10 méter távolságra épült. A főépületek fekvése leggyakrabban É-D irányú, a ház vége észak felé, a tornác kelet felé néz. E tájolást tette szükségessé a nyugatiészaknyugati uralkodó szélirány. A keleti fekvésű folyosó (gang vagy sztrieska) a délelőtti órákban mindig napos volt. Régi, pusztuló tanya a VII. kerületben (Fotó: Molitorisz, 1995) A tanyák melyek egyébként mindenben megegyeztek a korabeli belterületen épült házakkal általában földes, tapasztott burkolatúak voltak, olykor a konyha és a folyosó kövezett. Az épületeket általában fehérre meszelték, alul sötétkék coknival (lábazattal). A szobabelsőkben a XIX. század végén kezdett elterjedni a virágos mennyezet és falfestés. Az eredeti formájában helyreállított fal- és mennyezetfestést láthatunk a mai szarvasi szlovák tájházban. Az építés évszáma az oromzaton kívül általában a konyhában vagy a kamrában a mestergerenda ajtó felé néző oldalába volt bevésve. Az élet az egyetlen szobában folyt, amely világos és meleg. Itt történt az alváson, az étkezésen kívül a mosakodás, a kenyérdagasztás és a szövés 24

is. Ez volt közös hálószobája fiataloknak és öregeknek egyaránt. A két világháború között jött divatba, hogy a tanya végén féltetős helyiséget építettek kemencefűtéssel, amit vagy az öregek, vagy a fiatalok laktak. Nyáron az egész család a folyosón evett alacsony asztalon, körötte négylábú gyalogszékeken ülve. A folyosó végén deszkákkal elkerített agyagpadka vagy subával leterített ágy állt, nyáron itt aludt a fiatal vagy az öreggazda. A lakószoba bútorzatát a család nagysága, anyagi lehetősége vagy a gazdasszony igényessége határozta meg. A kemenceoldalban (kuckó) volt a felvetett ágy és a hálóágy. A szobában volt elhelyezve a sublót (alacsony fiókos szekrény), kivételesen sifon (főleg ágynemű vagy alsónemű tárolására használt szekrény), középen asztal, sarokpaddal, melyre monogram és évszám volt felfestve. Az idős gazda támlás, oldalkarfás, csuhés székben üldögélt. Az asztal mellett volt a kanapé (ülésre és fekvésre is egyaránt alkalmas bútor), ülése alatt ennek ládájában tartották a fehérneműt. A festett vagy vésett tulipános ládák a kamrában lapultak. Mótyói tanya a gátmentén (Fotó: Molitorisz, 1996) Megszokott tanyakép, hogy az épületek három oldalról veszik körül az udvart, a negyedik oldal a kerítést képezte, kapuval. Kerítést kezdetben vesszőkből, nádból, vagy napraforgószárból készítették, melyet egyre inkább kiszorított a dorongfából, falécekből épült kerítés, majd a drótkerítés. 25

A gazdaság nagysága, az állatok száma szabta meg az istállók méretét. A módos gazdák tanyáiban néha több istálló is volt, vagy egy nagyobb hosszú épületben külön helyiségben voltak a lovak és a szarvasmarhák elhelyezve. A kisebb gazdáknál egy helyiségben egymás mellett állt az 1-2 ló, a tehén, s a borjú. A legény ágya is itt volt, ha nem a jászolban aludt. A béres mindig a lóistállót lakta, itt volt szükség a legnagyobb éberségre. Eleinte a gabonát, a csöves tengerit, a lakóépület és az istálló padlásán tárolták, később elterjedtek, főleg a tehetősebb helyeken a kamrából ledeszkázott hamvárok, majd górékat építettek a csöves tengeri számára. A górék fából készültek, cseréppel befedve, oldalai lécezve voltak. A végén lévő ajtóhoz néhány lépcsőn lehetett feljutni. A góré oldalához rendszerint színt is toldottak, itt pihent a vetőgép. A tanyaudvaron a tornác, illetőleg a konyha bejáratának irányában volt az ásott kút. Kezdetben nem volt minden tanyában kút, a sorok lakói közös kutakat ásattak és használtak. A tanya mellett a háztáji szükségletek kielégítésére szolgáló veteményeskertet és kis gyümölcsöskertet találunk, főleg szilva, körte, eper és diófákkal. Néha kis legelő is csatlakozott a tanyaudvarhoz. IV. A TANYÁK NÉPE Az újratelepített Szarvas lakosságát túlnyomó részben abaúji, zólyomi, gömöri szegénysorú evangélikus szlovákok és magyarok alkották, kikhez 1732-ben csatlakoztak a Podmaniczkyak aszódi birtokáról szökött szlovákok. E népességből került ki a tanyák lakossága is. A betelepülő jobbágyok jellemét meghatározta a túlnépesedett Felvidék szűk élettere, mely igen szerény életmódra kényszerítette lakóit. Tovább formálták az embert az alföldi táj természeti viszonyai, meghatározó volt Szarvas éghajlata, a csapadék kedvezőtlen eloszlása és a szik. A szlovák ember valamivel magasabb termetű volt a magyarnál. A Felvidék gyarló szántói mezőgazdaságon kívül sok mesterség megtanulására is rászorították. A szarvasi gazda konzervatív, puritán, igénytelen, takarékos és nagyon munkaszerető volt. E tulajdonságai járultak hozzá, hogy a tanyák népe minden nehézséggel képes volt megbirkózni. A puszták népe régen A hatalmas kiterjedésű határ első lakóiról a szilaj pásztorokról kevés jót olvashatunk. A felvilágosodás emberei nem győztek megbotránkozni a szállásokon élő műveletlen, elmaradott emberek erőszakosságán, vadságán: 26

Ingük dereka köldökig sem ért, hasukat, hátuk kordovánszerűre égette a nap, kicserezte a kemény hideg és a havas eső. Gatyájukat térden alul bekötötték, csizma helyett szőrös bőrből maguk készítette bocskort hordtak, felső ruhájuk farkas-, vagy a melegebb juhbőr volt, 12-24 juhbőrből készített újatlan suba, minden dísz nélkül, s azt víz, eső, nedvesség ellen hájjal kenegették. Vászon alsóruhájuk, ingük és gatyájuk minőségét is életmódjuk szabta meg, mely folyvást esőbe, vízbe, mocsárba kényszerítette őket: a fehérneműt mindjárt új korában juhtejjel kevert hamuba taposták, azután szalonnával kifényesítették, s így szép fényes fekete, víz- és féregmentes lett. 14 Zsíros, büdös öltözet pásztorok zsíros befont hajával együtt a kor kultúremberében ellenszenvet keltett. Hasonlóképpen vélekedik Tessedik is, aki elfogadja a tanyák szükségszerűségét, de észreveszi a tanyai életmód hátrányos következményeit is: A paraszt általlátja, hogy lehetetlenség háztól oly igen távoli mezőnek és gazdaságnak illendőképpen gondját viselni, azáltal akar magának segíteni, hogy a falutól egy, kettő és három mérföldnyire, úgynevezett szállást, házat és istállót épít. Leírjam-e mindazon rossz következményeket, melyek ezekből származnak? A paraszt... egész esztendőt által feleségével, gyermekeivel, cselédeivel a szálláson lakik, itt mind az ifjú, mind az öreg, mind a szegény, mind a gazdag elvadul, és igen elfajult embertelen természetet vészen magára. Az ifjú paraszt tudatlanságban és balgatagságban nevelkedik, félesztendőben kétszer vagy háromszor jön a faluba. A vének Toman János metszete eljönnek ugyan vasárnapokon a templomba, de inkább aludni és nyugodni, mintsem a népnek oktatását hallgatni 15 14 Hóman Szekfű: Magyar történet, Bp., 1939, IV. kötet, 476. p. 15 Tessedik Sámuel: A parasztember Magyarországban, mitsoda és mi lehetne in A reformer Tessedik, Szarvas, 2002, 111-112. p. 27

A szálláson (vagy marhatanyán) a legtökéletlenebbek az emberek, a pásztorok leggonoszabbjai tekergő és facsargó betyárok, kitanult gonosztevők nappal, de leginkább éjszaka összegyűlnek, a legocsmányabb dolgokat követik el és oly becstelenségeket cselekednek, amelyektül az emberség egészen iszonyodik. 16 Egy derekasan felserdült ifjút, mint bojtárját rábeszél a felsőpásztor, hogy egy kövér kancát üssön agyon, hogy zsírjából haj- és csizmakenőt csináljanak. A bojtár akasztófára ítéltetett, ki a halála előtt így mond: örömest meghalnék, ha a kanca zsírjábul csak bár egyszer megkenhettem volna a hajamat és a csizmámat. 17 A füstös gulyáskunyhóban lakó pásztoroknak a mindenkori henyélés mellett korheleknek kell lenniek, lopni tanulnak és a dologtól egészen elszoknak, vétekre fajulnak. 18 Tény, hogy a pásztornépek erkölcsei a régi időkben nem voltak valami szelídek, a betyárokkal is cimboráltak, de jobbára csak azért, mert így kevésbé voltak kitéve rablásaiknak. Ugyanakkor kizárólag ők voltak képesek az elvadult körülmények között megélni, és az állattartást haszonnal űzni. Az örökváltság előtti időkben a jobbágyok igen szerették viszonyaikhoz mérten jól ellátni a gyomor dolgait. Régi írásokban sokszor találkozhatunk jobbágyi lakomák felemlegetésével. Minden lehető alkalmat felhasználtak arra, hogy valami ünnepet csapjanak. A lakodalmak, keresztelések, névnapok, disznótorok, bíró- és papválasztások mind jó ürügyek voltak, hogy jót egyenek, igyanak. Tessedik is ír három-öt napig tartó lakodalmakról, ahol az egész atyafiság hivatalos, tobzódnak, pazarolnak, korhelykednek. A szegényebb sorúaknál komoly anyagi terhet, néha tönkremenést jelenthetett egy-egy lakodalom. Ugyanígy emlékezik a keresztelői lakomákról (a paszitákról) valamint a torokról. A jobbágyfelszabadítás után fokozatosan megszűntek a nagy mulatozások és lakmározások, amint megnyílt a föld és vagyonszerzés lehetősége. A tanyák paraszti népe az ellenkező végletbe csapott át. A zsugori takarékosság, a testi élvezetektől való önsanyargató tartózkodás és az éjt nappallá tevő munka következett. Legendák szóltak a gürcölve, tányér levesen és karéj kenyéren élve szerzett vagyonokról. 16 Uo.: 83. p. Idézi Tessediket Balogh is: 9. p. 17 Tessedik Sámuel: A parasztember Magyarországban, mitsoda és mi lehetne in A reformer Tessedik, Szarvas, 2002, 96. p. 18 Uo. 146. p. 28

A közelmúlt tanyai embere Dr. Domán Imre 1942 1983 közötti, hosszú állatorvosi praxisa alatt számtalan tanyai embert ismert és szólaltatott meg. Monográfiája alapvetően az élőszóra, az elbeszélésekre és a tanyákon fellelhető tárgyi és írásos emlékekre alapul. Kivallatta az idős tanyai embereket, belelapozott a családi feljegyzésekbe, bibliákba, régi használaton kívüli dolgok kedvéért a gazdával felballagott a pókhálós padlásokra. Szarvasi házaspár (Fotó: Matók S.) 29

A következőkben írásának a tanyai embert bemutató részéből idézünk: A tanyai ember öntudatosan vállalta sorsát: itt a földem, a tanyám, amit örököltem, vagy vettem, itt születtem, itt nőttem fel, ez az öregségem biztosítéka, gyermekeim jövőjének záloga. Itt a megélhetésem, itt gazdálkodom, helyben van a földem, az állataim, a takarmány, a tüzelő, a házkörül a gyümölcsösöm. A városból naponta járjak ki dolgozni? A föld a biztos, míg bírom magam, abból élek. Öregségemben a gyermekeim, a rokonaim, de még az idegenek is eltartanak érte, s eltemettetnek. Aki egy életet a tanyán töltött, az nem tud megszabadulni annak varázsától. vallották az idős tanyai emberek. A tanyai embert megigézte a tanyai szabad levegő, a táj, a ringó búzatáblák, a zöld mező, az aranyló kukoricások, a sokmilliónyi vadvirág. Ez még akkor is szép, ha a tanyában a virágok szirmain a harmatot nem egyszer a földművelők sok-sok könnye, vagy verejtéke képezte. A hosszú téli estéken az öregek sokat meséltek a régi időkről: régen ám nagyon szegényesen élt a nép, lakása, ruházata, eledele nagyon szerény volt. Földbesüllyesztett tanyácskában laktak, kosztjuk főleg a kukoricamálé, a savanyú káposzta, a krumpli és a hagyma volt. Nagy ünnepeken jutott néha baromfi, nagy munka idején füstöltsonka, kevéske kolbász. Még jó, hogy kenyér, szalonna volt, s ahol tehenet tartottak, volt tej is. Sóban, vízben főztünk, de volt egészség! 19 A ritka családi fotográfiákon a gazda feszes tartásából, megjelenéséből, tekintetéből leolvasható a szarvasi húsz holdas gazdaember magabiztossága. Erre vall ruházata is, a fehér ing, a fehér ráncos bőgatya, a fekete posztókalap, kabát, a kislajbi (mellény) és a ragyogó fekete csizmák. A szarvasi paraszti viselet talán kissé egyhangú, mégis meg lehet ítélni belőle viselője módját, rangját. Meg lehetett állapítani viselője sorsát: azt, hogy a gazda, feles, tanyás, szolgáló, cseléd, béres, pásztor, napszámos, vagy kubikos-e. A tanyai ember jellemét a környezet alakította ki. A magány, a zártabb családi élet némileg zárkózottá tette, mintha más lett volna a gondolkodásuk is. Ha kijárták az iskolát, vagy letelt a katonaidő, a földhöz voltak kötve. Sok tehetős tanyai ember csak ritkán hagyta el tanyáját, s egy életen át alig hagyta el Szarvast. A tanyai emberek rendkívül sokoldalúak voltak. Mindenhez értettek, sok parasztember egy személyben volt kőműves, bognár, ács, faesztergályos, fafaragó és kovács kontár. Sok volt közöttük a barkácsoló, de még a 19 Domán Imre: Az én szarvasi tanyavilágom, kézirat, 1983, 6., 9-10. p. 30

kuruzsló is. Szinte mindegyik tudott kocsikerékre ráfot húzni, a fajancsi (egyféle faragószék) minden tanyában ott lapult díszesebb, vagy szerényebb kivitelben a szín alatt. A tanyai ember disznót ölt, birkát nyúzott, kutat ásott, telente kast és szakajtót kötött, drótozott, teknőt vájt, seprűt készített, sok bútort, szerszámot tákolt össze. Kovács Pál, 50 holdas bérlő házanépével és állatállományával, 1925-ben A tanyai élet, az elszigeteltség nagyfokú önállóságra kényszerítette a tanyák népét. A lánynak a dagasztóteknő és a kemence volt a vizsga az eljövendő életre. A fiú azzal vált felnőtté, hogy az apja kezébe adta a kaszát. Először csak a harmatos gyepet próbálgatta vele, majd jött a herekaszálás, s ha begyakorolta magát, állhatott be a kalászosba. A lovak gyeplőjét is csak akkor adta a kezébe. A legtöbb helyen csak akkor kapott jogot a felnőttek asztalához ülni, addig a küszöbön ülve kapott a tányérjába egy porciót. A parasztok a tanyán mindenesek voltak. Nem foghatott ki rajtuk sem a végrehajtó, sem az ügynök, sem a kupec. Pedig véres verítékkel megszerzett vagyonuk nem egyszer forgott kockán. Ha a gazdasági számításukba hiba csúszott, vagy a termést elverte a jég, vész érte a sertésállományt, aszályos volt az esztendő, vagy éppen vizes, akkor könnyen csak feles, bérlő, vagy tanyás vált belőlük. A heti piacon a tejhaszon, a baromfi és tojás értékesítése az asszonyé 31

volt, a disznópiac meg a vásározás az ember privilégiuma. Szerszámot mindig a férfi, a konyhára valót, a ruhaneműt a feleség választotta és vette meg. A menyecskének folyton folyvást dolgozni, hallgatni, az anyósának, apósának engedelmeskedni kellett. Hány holdas lány? Mi a hozomány? Van-e adósság a vagyonon? Mindezen kérdések tisztázása után választott magának párt a tanyai ember, s kezdtek új életet. A házastársak között az összetartó kapocs elsősorban a föld, a vagyon volt, különösen, ha az közös szerzemény is volt. Szilárd intézmény volt a tanyán a házasság. Hűtlenség, válás csak ritkán fordult elő. A tanyai emberek vallásosak és szemérmesek voltak. A mai 80 évesek leplezetlenül beszélték el, hogy mint udvarlók, vőlegények, de később, mint férjek soha életükben nem látták menyasszonyukat, feleségüket ruha nélkül. A férj csak lopva tekinthetett asszonyára, amint a kuckóba fordulva szoptatta a kicsit. A tanyán mindenki köszönt mindenkinek. El sem lehetett képzelni, hogy a dűlőúton haladó gyalogos, vagy kocsis ne üdvözöljék egymást. Ha ismerősök voltak, megálltak, beszélgettek, ekkor hangzottak el a szokásos kérdések: Hazafelé? Kifelé? Van-e még sok? Milyen volt a piac? Az időjárásra tett megjegyzések: süt a napocska, meleg van, hideg van, fúj a szél stb. A reggeli üdvözlésnél elmaradhatatlan volt a kívánság: Egészségére az éjszakai nyugodalmat! Kedves figyelmességek voltak ezek a dűlőutakon, ahol sokszor órákon át sem lehetett embert látni. Aratóbanda a szarvasi határban 32

A tanyavilágban mindenütt sok gyerek lévén, a család terebélyesedett csak úgy tudták az azonos vezetéknevű családokat megkülönböztetni, ha előnevet adtak. Ez lehetett foglalkozás pl. csikós, gulyás, kupec, bognár stb. A legtöbb, szinte törvényesített kettős névben a feleség leánykori neve jelent meg. Így lett a sok Roszik között Mucha-Roszik, Molnár-Roszik, Meszjarik-Roszik, Dauda-Roszik, stb. Testi hibája különböztette meg a Kacskakezű-Roszikot. Zsugoriságukra utal a Zsibrita-Dian és a Mucsnyik- Paulik név. Tizenöt diófa díszlett a Diós-Galáth udvarában, negyven juha volt a Birkás-Galáthnak. Termetük után lettek Nagy- és Kis-Medvegyek. A Mézes-Medvegy lépes mézzel piacolt. A Kedves-Medvegy öregségére már Süket-Kedves-Medvegy lett. Szoknyavadász hírében állott Basszerkányos- Kovács. Cséplőbanda a szarvasi határban Különös tanyai emberek Mindig is voltak olyan tanyák, ahol az élet szinte már megállt. Idős, magányos, sérült emberek, kapcsolataikat elvesztve, a világtól elzárva, remete módon tengették életüket. Nem biztos, hogy szegények voltak, csak magukra maradtak, igénytelenek voltak a lakással, fűtéssel, ruházattal és az élelemmel szemben. A sorsuk kényszerítette őket erre az életre. Maguk ezt nem is érezték, a primitív életmód, az alacsony életnívó megfelelt számuk- 33

ra, s nem is kívántak rajta változtatni. Bár a tanyákon is, ahogy fogytak a lekváros szilkék, úgy szaporodtak a pálinkás butykosok, de legtöbbször nem is az ital volt az oka életmódjuknak. Egyikük a szellemi fogyatékos testvére miatt nem hozott asszonyt a házhoz, vagy a gazdalegényt, gazdalányt nem engedték vékás szerelméhez, s öregségükre magukra maradtak. A késői lámpagyújtás után, mindenkitől és mindentől távol, elhagyott öregek üldögélnek merengve a százesztendős székeken. Nem egy tanyai ember, legyen néhány holdas, egy-két quartás vagy éppen nagygazda, munkája mellett egész életét a biblia tanulmányozásának szentelte. Minden kis szabadidejükben olvastak, elmélkedtek, imádkoztak vagy engesztelést kértek. A legismertebb volt közöttük a Bibliás-Lustyik. Az ámbitos, nádas, kontytetős, ódon, szabad fakéményes házában még a luteránus papok is rendszeresen megfordultak, akikkel nem egyszer hitvitába szállt. A Hosszúsor papja volt a Bibliás-Bankó, az Örményzugé pedig a Bibliás-Gál. Béresek, cselédek, szolgálók Már az 1740-es években, Markovitz lelkészsége idején is voltak vagyoni különbségek a telepes jobbágyok között. Voltak gazdák, bérlők, sőt néhány nemes is, akik béresekkel, cselédekkel dolgoztattak, nem is szólva magáról a földesúrról. A béresek az örökváltság után amolyan alsó népréteget alkottak. Toman János metszete Itt-ott még fellelhető egy-egy korabeli szerződés. A szerződésforma sablonos volt: Fogadtam kanásznak 1937. évre Rideg Györgyöt 30 pengő, 34

4 mázsa búza, 1 mázsa árpa, 1 pár csizma, 1 kocsi szalma évi díjazásért. Ugyanezen évben újévkor írták alá a következő szerződést. Fogadtam béresnek 1937. évre Batta Mihályt 40 pengő, 8 mázsa búza, 2 mázsa árpa, 550 négyszögöl kukoricaföld, 1 pár csizma és 1 kocsi szalma díjazásért. 20 Nyomorúságos sorsuk volt a tanyákon a béreseknek. Rendszeresen az istállóban aludtak, szabadnapjukon otthon nem is tudtak nyugodni, hiányzott nekik az istálló zaja, fel-felijedtek, mert a lovak nem ropogtatták a szénát, nem zörgött a tehénlánc. Minden második vasárnap volt a szabadnapjuk. Az első hét végén a váltás ruhát a család vitte ki a tanyára, vagy beadta azt a gazda városi házához. Télen az asszonynép a városi házban lakott, míg a béres a gazdával a tanyán. Nem is volt főtt étel, a gazda is csak hideget evett. Kettőkor volt a kelés, este tizenegykor a lefekvés. Így ment ez még télen is. Télen aprították a tököt, szecskáztak, javították a kocsikat, szerszámokat, fonták a kötelet, kötötték a kasokat. A gazda früstök után a kemencénél melegedett, a béreseket az udvari ablakon át szüntelenül szemmel tartotta. Csak azért jött ki, Toman János metszete hogy újabb utasításokat adjon: a lovakat, teheneket megvakarni, morzsolni, bikát, kant jártatatni, a lovat elvezetni a kovácshoz megvasalni stb. 20 Domán Imre: Az én szarvasi tanyavilágom, kézirat, 1983, 27. p. 35

A szarvasi pásztorokról A pásztorkodás a rég- és a közelmúltban szervesen hozzátartozott a városhoz. Domán Imre munkájából tallózunk. A legnevezetesebb pásztordinasztiák fiai még kisbojtárként kezdték, legénykorban bojtárként folytatták, s ha nevet, becsületet szereztek, eljuthattak a számadói tisztségig. Vannak még családok, amelyek ma (1983-ban) sem tágítanak a Molnárok, Klimajok, Petrovicsok, még künn vigyázzák a szilaj gulyákat. Máté, az öreg csikós, a lovak fejtartásáról megmondta sok száz pejkó közül, hogy ki a gazdája. Talpraesetteknek, lóra termetteknek kellett lenniük. Ott aludtak felváltva a ménes mellett a gyepen. Az állás a pásztorbódéhoz közel volt, így a bódé kerekeit a tömör, küllő nélküli fakészítményeket megtehették fejaljának, párnának rátették a báránybőr kucsmát, melyet viselni a csillagos nyári éjszakában is jól esett. Így meghallották a lódobogást, a betyárok közeledtét, vagy azt, ha egy-egy rakoncátlan ló elcsavargott. Az évszázadok során kialakult az a gyakorlat, hogy a lovak éjjel tizenegy és három óra között, majd reggel négytől nyolc óráig, délelőtt tíztől tizenegy óráig, s délután kettőtől nyolc óráig legeltek. A pihenőben volt az itatás. Ezen időpontokat percre betartották. Apáról fiúra szállt a csikós és gulyás tudomány, a sok tapasztalat. Egykét évtized után mindenik csikós megfáradva átváltott a gulyásságra. Végül átadta fiának minden vagyonát: a lovakat, a kocsit, a nyerget, a subát, a szűrt, a karikást és a sok-sok csengőt, kolompot. Fábrinál feltalálható volt a csengőnek és kolompnak minden változata. Az ötven csengő és száz kolomp között ezüstcsengő és buggyos kolomp is akadt. A pásztorok éjjel-nappal kint voltak az állatok mellett. Zivatarban, égiháborúban meg éppen nem lehetett elhagyni a ménest, a gulyát. A csikós lova fején a kantárral, hátán a priccsel, a hevederszíjakkal, a kengyelvasakkal, nyakában a pányvakötéllel és csengővel, a csikós legfontosabb segítője volt. Máté csikós a szeplős, szürke, Pulyka nevű paripájának csak szólt, hogy Kelts!, s már indult is a ménes. Ha pedig a ménes szétterült, csak annyit szólt, hogy: Karikára!, s a ló már terelte is középre a széjjelszóródottakat. Hanzó, a néma csikósbojtár mindezt intéssel intézte el, lova kitalálta a gondolatát is, s már harapdálta is a rosszalkodót. A számadók az egész város lóállományát ismerték. Árvai János tíz év 36

után is fejből sorolja az évi ménesek létszámát, Kákán ahol ő volt a számadó 577, Lusztigon 252, Szénáson 383, Szőrhalmon 322, és Tónikán 373 ló legelt. A Tóni-szállási legelőn, 1933-ban, középen a vontatható, zsindelyes pásztorkunyhó Kasik Pál háromnegyed évszázadon át volt csikós, gulyás. Ötven nyarat töltött csak a szőrhalmi legelőn. Szerette a lebbencslevest, az öregtarhonyát, a paprikás-krumplit sok szalonnával, s kedvelte a pulikat. Negyven fokos melegben, a tűző napon sem vált meg megszokott, fekete pörgekalapjától, fehér ingétől, papucsától. Kasik Tamás, kinek az apja is pásztor volt, egész életét egyhuzamban a Krava-járáson töltötte. Jurák György tizennégy nyarat töltött a ló hátán, s énekelt éjszakánként. Aratáskor a környékbeli parasztok élvezték a nótázását, leültek az árokpartra, abbahagyva a holdvilágnál a lógereblyézést, s a csikóst hallgatták. Minden pásztor eldicsekedett a bicskájával, annak gyöngyház nyele kicsillant a sallangos bőrtokból. Azzal ettek, azt használták nyúzásra, a juhászok a kergéken még agyműtétet is végrehajtottak vele. A csülökfaragás a büdös sántákon mindennapos volt. A pásztorvilág csak nyomaiban maradt meg. Eltűntek a pusztáról a Nakcsali-Árvaiak, megvénült Brakszatorisz, a földdel egyenlő a Hanzótanya a gyep szélében. Eljárt az idő a szilaj ménesek, gulyák felett. 37

A tanyák népességének változásai A tanyai népesség, a tanyavilág fénykorában, 1850 és 1950 között meghaladta a tízezer főt. A XX. század első felében még növekedett a tanyai lakosság száma. 1910-ben a lakosság 46,9 százaléka élt tanyán, s ez az arány 1949-re 50%-ra emelkedett. A tanyai lakosság aránya Békés megyében 1930-ban 29,4%, 1960-ban 35,9% volt, messze alatta maradt a szarvasi arányoknak. A XX. század második felétől a tanyai lakosság számának gyorsmértékű csökkenésének lehetünk tanúi: 1960 1970 1980 1990 2001 35,1% 26,8% 18,1% 13,9% 13,2% A mezőgazdaság átszervezése, illetve a kedvezőtlen életkörülmények, a rossz útviszonyok és a gyorsan növekvő igények a tanyák elhagyását eredményezték. Elsőként a szórvány tanyák tűntek el a föld színéről. Azok, amelyek a tanyavilág két és fél évszázados történetében utolsóként lettek felépítve. Sokáig tartották magukat a sorok, burkolt út és a villany bevezetésének hiányában azonban ezek is elnéptelenedtek. A betonlapokból állt járdát felszedték, az iskolát és a tanyákat lebontották, területüket a szántók foglalták el. Tartják magukat a szőlők, a tanyai lakosság mintegy harmada e sűrű beépítésű külterületi lakott helyeken él (Érparti-szőlők, Ó-szőlők, Sirató- Bezina, Ezüst-szőlő). Elmúlóban a tanyavilág. A közömbös örökösök számára nem jelentett érzelmi kérdést a tanyabontás. A gabonatábla, vagy a rizs zöld szőnyegként takarja az egykori tanyák helyét. Egy sóhajtás a múlt. Nem is annyira az egykori rideg, kietlen élet, hanem a letűnt fiatalság után. Mondják is a régi tanyai emberek: Nehéz, küzdelmes, de szép és jó élet volt, mert fiatalok voltunk. Nem számított a távolság, a sár, az olajmécs, a fekete kenyér. 21 A tanyák jövőjét megítélni rendkívül nehéz. A változások irányát és ütemét a tanyák gazdasági szerepköre határozza meg. A műút közelében fekvő, gazdálkodásra alkalmas, villamosított tanyák, valamint az üdülő és horgász célra hasznosított tanyák fennmaradása biztosnak látszik. A tanyák felszámolásának, illetőleg fennmaradásának folyamatát számos tényező egymásra hatása befolyásolja. Lehetséges, hogy a mezőgazdaságban lezajlott nagyarányú változás a tanyák újabb reneszánszát eredményezi? 21 Domán Imre: Az én szarvasi tanyavilágom, kézirat, 1983, 217. p. 38

TOVÁBBI FELHASZNÁLT IRODALOM Becsei József: A szarvasi külterületi társadalom néhány jellemző sajátossága, Szarvasi Krónika, 4/1990. szám Csipes Antal: Békés megye élete a XVI. században, Békéscsaba, 1976 Erdei Ferenc: Magyar tanyák, Bp., 1942 Féja Géza: A viharsarok, Bp., 1980 Hanzó Lajos: A földkérdés alakulása Békés megyében a XIX. század második felében, Gyula, 1963 Lelkes Pál: A szarvasi tanyarendszer kialakulása, Szarvasi Krónika, 4/1990 Palov József szerk.: Tessedik városa hajdan és ma, Szarvas, 1979 Palov József: Képek szarvas múltjából, Szarvas, 1992 39

A SOROZAT EDDIG MEGJELENT KÖTETEI 1. Cselőtei László: Zöldségtermesztés Rákospalotán az 1930-as években 1999 2. Mőcsényi Mihály: Fordítások, ferdítések 1999 3. Mőcsényi Mihály: Ember és táj 1999 4. Kralovánszky U. Pál: Esettanulmány a hazai fehérje-program előkészítéséről (Amíg egy országos K+F program elindulhatott) (1962-1970) 2000 5. Cselőtei László: A paradicsomtermelés fejlesztése és fejlődése (1948-1990) 2000 6. Győrffy Sándor: Szövetkezeti állam 2000 7. Kralovánszky U. Pál Ligetvári Ferenc: Vízgazdálkodás és mezőgazdaság (a 150 éve született Kvassay Jenő írásai alapján) 2000 8. Köhler Mihály Molnár Imre: A szarvasi gazdászélet hagyományai (1927 1949) 2001 9. Vinczeffy Imre: Pásztoroktól tanultam 2001 10. Szabó János: Találkozás önmagammal 2005/2008 11. Molitorisz Pál: A szarvasi középfokú gazdasági tanintézet létesítésének története 2005 12. Molitorisz Pál: A szőrhalmi legeltetési társulat története 2006/2011 13. Reszkető Péter: Főiskola Szarvason (1970 2005) 35 éves a főiskolai szintű agrár-szakképzés Szarvason 2006 14. Molitorisz Pál: Képviselő-portré a szarvasi választókerületből (Borgulya Pál 1872 1960) 2007 15. Molitorisz Pál: Emlékezés Lászlóffy Istvánra (1910 1968) 2008 16. Molnár Imre: Szarvasi gazdászként indultam. Életút. 2008 17. Ornyik Sándor: Aratás nyáron és télen. Az ember és a ló. 2008 18. Molitorisz Pál: Történelmi séta a szarvasi kertekben 2009 19. Emlékeim a múltból. Komár János visszaemlékezése. Lejegyezte: Pilishegyi József 2009 20. A hajóskuktaságtól a tanszékvezetésig. Élet-képek. Dr. Vincze Ferenc visszaemlékezése. Szerk.: Molitorisz Pál 2010 21. Tóth László: Szakmai életem. Munkahelyeim, munkaköreim. 2010 22. Dr. Domán Imre és Szarvas. Szerk.: Molitorisz Pál és Szitó János 2010 23. Ötven év a mezőgazdaságban. Komár Pál visszaemlékezése. Lejegyezte: Pilishegyi József 2010 24. Virradattól alkonyatig. Gulyás Mihály emlékezései. Szerk.: Molitorisz Pál 2010 25. Szitó Balázs: Életem, munkásságom 2011 26. Válogatott Tudományos Diákköri munkák 2010-ben. 2011 40

Ökörfogat (Fotó: Domán I. gyűjtéséből) Ünneplőben a tanya előtt (Fotó: Domán I. gyűjtéséből)

A J Á N L Ó A szarvasi tanyavilág századokkal ezelőtt, a föld tulajdonviszonyaihoz és a földhasználathoz igazodva jött létre, és a mindenkori politikai és gazdasági rendszer szabta korlátok között fejlődött, majd a háború után jelentősen visszafejlődött, és csak nyűggé vált mind a tulajdonosa, mind a környezete számára. A füzetben ebbe a folyamatba nyerhet betekintést az olvasó. Napjainkban, alapvetően a földbirtok újra magánosításával lehetőség teremtődött a még meglévő tanyák fennmaradásához. Kormányprogram fogalmazódott meg az országosan több mint 300 000 polgárt érintő tanyarendszer támogatására. A Vidékfejlesztési Minisztérium ide vonatkozó fontosabb célkitűzései a következők: az egészséges ivóvízzel való ellátás, a tanyás térségek rossz állapotú föld és dűlőútjainak karbantartása, a tanyás térségek közbiztonságának erősítése és e területek energiaellátásának javítása, alternatív energiaforrások felhasználása. Támogatnák a tanya- és falugondnoki szolgálatot, de jutna a forrásokból a helyi piacok fejlesztésére, térségi nagybani piac és az önkormányzatokkal közös tanyasi élelmiszerbolt-hálózat kialakítására is. Úgy legyen! Az írás végén jogosnak fogalmazódik meg a kérdés: Lehetséges, hogy a mezőgazdaságban lezajlott nagyarányú változás a tanyák újabb reneszánszát eredményezi? SzJ Tehetős gazda tanyáján, Szarvason (Fotó: Matók S.) ISSN 1585-3616