A Csátaljai Hírek következő számaiban Dr. Vágyvölgyi Ferenc eredeti kéziratát folytatásokban tesszük közzé. Dr. Vágvölgyi Ferenc: MESÉL A MÚLT (Csátalja község története) Egy öreg vándor nosztalgiája Magányos öregember baktat az úton. Útban Csátaljára, Nagybaracskát már elhagyva a nagy kanyarban, ahol egykor Csátalja község határán jelzőtábla volt, megállt. Emlékezik Itt volt Dr. Habermann községi orvos szőleje. Az itt termett finom sillerrel kínált valamikor Malvin néni, mikor meglátogattam. Ő volt a Doktor bácsi felesége. A szőlő már nem látható, eltüntette az enyészet. Dr. Habermann sincs. Őt az auschwitzi haláltábor gázkamrája küldte egy jeltelen tömegsírba. Az öreg vándor tiszteletadóan megemeli kalapját, leróva kegyeletét a község mártírja előtt, majd folytatja útját. Sietős a dolga, mert találkozóra megy, arról pedig nem szabad lekésni. Találkozója van azokkal, akik már megtértek az örök béke honába, de még nem haltak meg. Csak az hal meg, akit elfelejtenek. A plébániától már látszik a temető széles és oly sok emléket ébresztő Erzsébet út végén a dombtetőn. Megkondul a templom nagy harangja, mely delet jelez a nándorfehérvári ütközet emlékére. Az öreg vándor megáll, szertenéz a falu felett és eszébe jutnak az itt eltöltött felejthetetlen nyári szünidők, melyek varázsa ma is élteti és most is hazavezérelte. Sorolja az éveket és megáll az 1938. évnél. Ez volt az utolsó boldog nyár. Nosztalgiája körülsétáltatja képzeletét a falu felett és szinte önmagának idézi az emlékeket. Diák voltam. Megkezdődött a nyári vakáció és hajóval indultam haza szülőföldemre. Boldog voltam, hisz hazamegyek és örömmel nézek az iskola nélküli nyár elé. Sok mindent szabad itt, amit a városban nem tehettem. Alig várom a találkozást rokonaimmal, pajtásaimmal és nem utolsó sorban a lovakkal. Szinte látom őket és még a nevükre is emlékszem. A hajónál Spaltenberger Johann várt a két fuchs színű lovával. A vaskúti útról rátértünk az eperfákkal szegélyezett öreg földes útra. Bizony már jó meleg volt. A községi erdő előtt behajtottunk Deci Hans csárdájába itatni. Ismertem a csárda gazdáját, mert a faluban szomszédja volt Roth Vilmos bácsinak, ahova mézet jártam pergetni, míg Becker Gyurka Lízi miatt kerülgette a házat. Az utat folytatva nagy boldogságomra Johann átadta a gyeplőszárat, amíg megsodorta cigarettáját. Elnéztem a naptól, széltől esőtől cserzett kemény vonású arcát. Gyerek voltam, eleve városi gyerek, nekem minden új és érdekes volt itt a faluban. Az ültetvények nagyszerű termése győzött meg arról, hogy az élelmiszerek nem az üzletben a polcokon, hanem azok sok-sok munka és a jó időjárás eredményei. Megérkeztünk. Az utca, a ház, a kert nem változott. Keresztapámnak új ökrei voltak, a Táblás és a Csele. A Gidrán nevű ló pedig már várta a párját a bajai vásárról. Keresztapám Schafer Vendel, akinek felesége Édesapám nővére volt. A három kis unoka is itt volt látogatóban, a Léna fiai Stefan és Johann, valamint Franciska egy szem fia, a kis Schön Jóska. A tiszteletemre elkészített vacsora alatt be kellett számolnom a pesti újságokról és arról is faggattak, hogy s mint megy nekem a tanulás. Erre az utóbbi kérdésre nem szívesen válaszoltam, mert elég volt belőle az elmúlt 10 hónap alatt. Másnap a kondás harsogó, búgó kürtjére ébredtem. A ház üres volt. Apraja-nagyja már a határban tevékenykedett, csak a Nagymama maradt itthon. Reggeli után elindultam egy körsétára. Barátom, Heffner Jóska a Diki Tóni fia, aki a mohácsi gimnáziumban szívta magába a tudományt, nem volt otthon. Mohács-szigeten a tanyán tevékenykedett. Ballagtam tovább. Keil Matyi bácsi kovács műhelyéből hívogatóan zengett ki az üllő. Az inas Ikotics Jóska, a bajai vendéglős fia jó pajtásom volt, aki behívott a műhelybe. Megengedte, hogy segítsek fújtatni és megtanított ráverni. Sok és sürgős munkája volt ezen a napon. Sok kapa, ekevas és egyéb mezőgazdasági használati tárgy várta megújulását. Ezeket a falu népe ebben a legnagyobb dologidőben nem nélkülözhette. Az őszi búza és az árpa is várta, várta a kaszát. A kukoricát és a krumplit tölteni kellett, a szőlőket sarabolni. Érdekes és mozgalmas volt a kovácsműhely. A hamu és a szénpor lerakódott mindenhová. A sötét zugban izzott a tűz. A fujtató nyikorgása, az üllő tisztán zengő fémes hangja, a vörösen világító felhevített vas formálása, az égett fa kesernyés szaga, a jövő-menő és sürgető gazdák mozgása a majdnem néptelen faluban zajló, iparkodó életet mutatta. Itt mindig lehetett érdekes történeteket hallani, hogy miért esett le a ráf a kerékről, törött el a lőcs, vagy veszett el a patkó és erre mit mondott az anyósa, a szomszéd. Azt hiszem a borbélyok mellett a kovácsok tudtak legtöbbet a faluban történt eseményekről. A másik kovácsműhelyben Röckl Matyi bácsi szorgoskodott. Mellette volt Heffner János bácsi hentes és szatócs üzlete. Ha ide kellett mennem, mindig betértem a Lang Francipaszhoz és lányához Lizihez. Hazafelé menet benéztem az útba eső Stipszliék vegyesboltjába, ahol a fahéj szaga összekeveredett a kocsikenőcsével. A sarokban bőrszagú szép ostorok álltak és a polcon sorakoztak a színes és jó cukorkák az üvegben. Ez az üzlet az asszonyok kedvenc tanácskozó és hírközlő helye volt. Élesztőért, borsért, vagy valami másért előbb-utóbb mindenki betért a kis szatócsüzletbe. Másnap a Krautschtück tó felé vettem az utat végig haladva a garai úton. A kis tóban a falu halkedvelő gazdáinak társaságában törpeharcsát tenyésztett. Itt volt kikötve a falu egyetlen ladikja az öreg Spaltenberger bácsi háza kertjének a végében. Vasárnaponként a krautstücki halásztársaság itt gyűlésezett egy jó uzsonna és bor mellett, hogy megtárgyalják az eredményes haltenyésztés csinját-binját. A garai úton a Futurás mellett a sarkon volt Neumann bácsi vegyeskereskedése. Ez az egy helységből álló üzlet már majdnem egy áruház. Ami a faluban kelendő volt, itt minden a polcon várt a vevőre. Neumann bácsi ismert és közszeretetnek örvendő egyén volt, akit a gazdák szívesen hívtak a felfúvódott állataihoz, hogy segítsen azok szenvedésén. Hazafelé menet betértem az utca másik oldalán tevékenykedő Ottenthal bácsi kádár telepére.
Csodás egy hely volt. Úgy álltak ott a dongafák, mint a máglyarakások. Szorgos kezek állították össze a hordókat és csak úgy döngött minden, mikor az abroncsokat verték fel. Ottenthalékkal szemben volt a mindig mosolygó Hedrich Hans motorklinikája. Udvarában, mint egy operáló teremben álltak a szétszedett és javításra váró motorok és gépek. Ez az udvar már a haladó motorizált világ előörse volt. Fogékony a gyerekagy, nyitott szemmel jártam és így sok mindent megtanultam itt Csátalján. Ebben a szép és érdekes faluban minden egyszerű és érthető volt. Mindenki mindenkit ismert és szegről-végről rokonságban álltak egymással. A kialakult és örökölt régi szokások mint egy törvény, szabályozták a mindennapi életet és az bizony baj volt, ha valaki akart törni ebből a formából. Egy-egy fekete bárány mindenhol előfordul. Volt ilyen Csátalján is, báró Putterer Engelhardt. A bárói címet az ősi örökség mágnási stílusban való elherdálásával szerezte. Tehetséges, eszes ember volt, a föld nélkül is megélt és nem is rosszul. A Fonciere Biztosító dél-magyarországi igazgatója lett. A csátaljaiak szemében a föld jelentette az életet, a biztonságot és aki azt elherdálja, az bolond módon könnyelmű. Mint gyerek láttam, hogy itt más az együttélés formája. Nálunk a városban nem kellett mindenkinek köszönni, nem sokat tudtunk a szomszédjainkról, nem törődtünk véleményükkel, de ők sem zavartak bennünket. Itt Csátalján másként ment az élet. Egy kétszáz éve együtt élő közösség honosodott meg a maga szabályaival. Védték és segítették egymást, amiből csak jólét és biztonság származhatott. Szép és nagy volt a templom, méltó egy jómódú községhez. Tavaly fejezték be a főhajó és a torony újjáépítését. A templom előtt állnak a szentek szobrai, valamennyi emléktáblával. Ez így összességében hozzátartozik a faluhoz, csakúgy mint a nagyvendéglő ajtajában ülő vendégváró Schön Ádám. Valahányszor találkoztam vele, mindig megszólított és elmesélte refrénszerűen, hogy Apámnak osztálytársa volt és együtt jártak valamikor még gyermekkorukban Spatzokat heraufolni. Az öregúr jellegzetes figurája volt a falunknak. Már hajnalban kiült az utcára, hogy megszámolja, hány disznóból állt aznap a gulya, hány tehenet hajtott a legelőre a csordás és a községházáról melyik három bika csatlakozott hozzájuk. A munka sohasem fárasztotta el. Minden nap melegebb lett. Már elmúlt Péter-Pál napja és elkezdődött az aratás. Ez embertelen kemény munka úgy a kaszás embernek, mint a kéveszedő és kötő párjának, rendszerint a feleségének. Éget a nap, sziszegve suhint a kasza lépésről-lépésre. Szinte megváltást jelent, ha meg kell állni élesíteni vagy valami csorba miatt kikalapálni a kasza élét. A fa árnyékában állnak a kocsi saroglyájához kötve. A lovak most még jól élnek, de ha megkezdődik a hordás és a tarlóbuktatás, akkor bizony nem lesz megállás cséplésig számukra sem. A kézzel kivert szalmából segítettem kötelet csinálni Wetzstein Stefán bácsinak. Nagy magas szikár ember volt, majd öt évet húzott le a zombori 23-as gyalogezrednél a csatatéren. Volt tehát mit mesélnie. Másnap kimentem velük aratni is. Fiával, Stefánnal álltam be a sorba. Úgy mentünk, mint a gőzgép. Az asszonyok alig győztek bennünket követni a marokszedésben. Egy részes arató is beállt a sorba. A sort tartani kellett, tehát ő is igyekezett ha tetszett, ha nem. A vágott rend egyenes, a mozdulataik már gépszerűek. Egy vágás, egy lépés. Itt nem lehet lemaradni. Úgy haladtak, mintha zsinóron húzták volna őket. Próbáltam én is segíteni, de az én fiatal derekam nem bírta ezt a tempót. Kiálltam a sorból és inkább hordtam a kévét a keresztbe és gereblyéztem az elhullott kalászokat. Egy ilyen kegyetlenül nehéz nap nagyon hosszú tud lenni, itt mindenki a szó legszorosabb értelmében saját verejtékében fürdött. Az írás szavai itt valóra váltak. S arcod verejtékével fogod megkeresni mindennapi kenyeredet. Behúzódtunk az árnyékba ebédelni. Szakál és Tacskó szinte röhögtek ránk miközben farkukkal kergették a legyet. Kasza élezése után a munka ismét változatlan tempóban folytatódott. Szerencsére nem dőlt a búza, bár hosszú volt a szalmája. Ahogy fogyott az arany színű ringó mező, úgy növekedtek a keresztek. Nehéz kévék voltak. A mag már kemény, de még nem pergett. Már biztosítva látszik az évi kenyér, de minden bizonnyal másra is telik majd a bő termésből. Szombat délután van, ma korábban érkeznek meg az aratók a szekerekkel. Az asszonyokra sok és nehéz munka vár. A gazdának most van alkalma elszaladni a kovácshoz, bognárhoz, rézgálicot venni az üzletben, kukoricát daráltatni Klein Ádám darálójában. A kocsitengelyek is megkapják e napon a heti kenőcsből az adagjukat és a lószerszámok javítása is megtörténik. Az istállóban új alom kerül az állatok alá. A gyerekek az utcát és az udvart söprik. A konyhából nagyon finom illatok érkeznek ki a ház körül tevékenykedőkhöz. Kerékpáron érkezik a borbély a Repmann bácsi. A borotválás közben beszámol a falu pletykáiról. Ő az élő rádió és hírharang. Mosakodás és vacsora után egy kis pihenő és beszélgetés a ház előtti padon, vagy a gangra felvezető lépcsőn ülve. Ahogy halad az idő, úgy csendesedik el minden. Egy-egy kutya vakkantás, vagy a borját hívó tehén bőgése hallatszik csupán. Holnap nem kell már 3 órakor kelni, hisz vasárnap lesz a várva-várt pihenőnap. A Grossmutterok már az első harangszóra a templomban elfoglalják helyüket, majd a második harangszóra kiöltözve jönnek a családtagok is. Az asszonyok elfoglalják helyüket a padokban, míg a férfiak a bejárat előtt egy ideig még beszélgetnek. A harmadik harangszóra ők is bevonulnak és elfoglalják helyüket az asszonyok mellett a templom másik oldalában. Szép, áhítatos misék voltak. Az elfáradt és munkától meggyötört emberek közös imáiból a hálaadás és a kérés visszhangzott. A plébános páthosszal prédikált a szeretetről és békéről. Én mindig a kórusra mentem, mert itt biztonságban éreztem magam a mindenben hibát kereső, bíráló tekintetetektől és innen mindent és mindenkit jól láttam. Szerettem énekelni. Mindig együtt énekeltem Moldvai Pista bácsival, kinek kezétől csodálatosan hangzott az orgona és énekével magával ragadta a hívőket. Ő volt a helyi dalárda vezetője is. A mise után a kitóduló emberek csoportba verődtek. A lányok úgy virítottak szép színes nehéz brokát ruháikban, mint egy nagy virágos kert. Bizony, ment a kölcsönös szemrevételezés a fiúk és lányok között. Végre én is találkozhattam pajtásaimmal, mert az én korombeli gyerekek már valamennyien a hétköznapokon a mezőn foglalatoskodtak. Nem örülhettünk sokáig a találkozónak, mert ebédre otthon kellett lenni. Bácskai szokás 2
szerint a háziasszonyok sok paprikával főztek és a bőség jellemezte ezeket az ebédeket. Itt mindenki jól táplált volt. Valami tévhit alapján a húsokban keresték a vitaminokat. A rossz ízű víz miatt bort kellett inni, mert a víztől féltek, nem akartak valami kólikát kapni tőle. Szóval jól éltek, de ehhez a sok és igen kemény munkához kellett is a kalóriadús étkezés. Délután futballmérkőzés lesz a dávodi úti pályán. A falu becsülete forog kockán. Minden faluját szerető csátaljai ott lesz a pálya szélén, mert ott a helye és buzdításával serkenti az aranylábúakat a győzelemre, hogy azokat a nyavalyás garaiakat jól kiporolja a csátaljai válogatott. Általában 1000-1200 szurkoló tölti ilyenkor a pálya szélén a vasárnap délutánt. Sok játékost ismertem személyesen. Lelkes és igen tehetséges csapat volt. Eifried Jóska a népszerű Siegfried, Elmer Gyurka, Wittendorfer Pista, Krisztmann Jóska, Mayer szódás, Vágvölgyi testvérek, Röckl Jóska, Bischof Pista és a többiek voltak a fáradhatatlan driblizők. A csatársor talán nem volt az országos válogatott szinten, de baj nem történhetett, mert volt két kapus Eberhardt Gyurka és Heffner Jóska, akik betonfalat húztak a garai bombák útjába. Schön Tóni, aki itt lakott a pálya közelében, vezényelte a hangerőt, mely végül is győzelemhez segítette a csátaljai 11- et. Jó kis buli volt. Itt ismertem meg a garai szurkolók közül Heringer Sepit, s úgy vele, mint Tónival sok évtized után a világ másik oldalán ismét találkoztunk. A kerékpáron érkezett garaiak sem hagyták a maguk igazát. Volt itt biztatás, kiabálás, a bíró megfenyegetése, rokonainak emlegetése, szóval mindenki jól szórakozott. A nemes vetélkedő után a még lehülyézett bíró is vígan fújta a nótát, persze nem az egészségtelen víz mellett. A mérkőzés végén a ruhestund után kirakták a szépen faragott és festett padokat a ház elé az árnyékot adó fák alá, ahová megérkeztek a beígért és várva-várt vendégek is. Az egykorú lányok csoportba verődtek a fiúkkal. Sok szép lány ült a padon, íme egy csokor a legszebbekből. A szépséget emelte a telekkönyv is. A hidegen számító öregek igyekeztek irányítani a kibontakozó érzelmeket, néha sikerrel, máskor nem sok eredménnyel. Közben az esti litániára is kezdtek szállingózni a falu igazi kormányzói, a nagymamák. Ők voltak a szokások és a hagyományok őrei. Az ő kombinációjuk sokszor került az anyakönyv vezetője elé. Jaj volt azoknak, akiket szájukra vettek. Nagy volt az ő hatalmuk, de a munkájuk is. Elsőnek keltek és utolsóként bújtak az ágyba. A ház, a virágos kert, a nagy konyhakert, főzés, takarítás, mosás, a fejős tehén és még sok apró, de fontos megoldandók mind az ő feladatuk volt. Hetente kétszer is kenyeret sütöttek a búbos kemencében. A szép nagy kenyereket a pincében óvták az idő előtti kiszáradástól. Fúvós zene hangját hozta a szél, a zenekar valamelyik zenész lakásán gyakorolt. A dalárda sem tétlenkedett. Skálázik valamelyik hűvös gangon. Kökler Tóni bácsi a hangadó és a főszervező. Rég volt eső, a torkok is kiszáradtak a melegben. Az ártézi kutak messzi lehettek, mert a jól behűtött spriccerrel igyekeztek a szárazságot enyhíteni, ami nemcsak a dalárda jó kedvét, de a hangerejét is megemelte. A gazdák is összejöttek a korcsmában. Ilyenkor volt alkalma a gazdának eldicsekedni, megcsodáltatni díjnyertes jószágát, termékét, mint azt megtette Bayer Matyi a bonyhádi vörös-tarka tenyészbikájával, Wetzstein Stefán a saját nevelésű Mézes nevű gyönyörű csődörével, vagy Köckler Jóska a bánkúti búza vetőmagjával, Stehr bácsi az itten még ismeretlen nehéz szürke belga lovaival. Voltak tiszta yorkshírei, kornwall és bergshirei disznók, melyekről mindenki elmondta véleményét, tapasztalatait, tehát nem unatkoztak. Jó gazdák voltak, szorgalmukat tudásuk gyarapításával egészítették ki és ezeken az összejöveteleken tapasztalatcsere formájában átadták egymásnak eredményeiket. A jól végzett munka és a megérdemelt pihenés töltötte be a falut. Én a társaság nélküli öregekhez csatlakoztam és szép történeteket kaptam tőlük emlékbe. Hani Hans sokat mesélt az ősökről. Megmutatta a róluk készült és már megsárgult öreg fényképeket A nehéz munkától és az időtől megbarázdált arcok küzdelmes, munkás életet tükröztek. A nyílt tekintet, a tiszta arc, a derűs szem azt vallotta, hogy érdemes volt annyit küszködni, melynek eredménye lemérhető a ma életében. Itt döbbentem rá, hogy nem vagyunk olyan magyarok, mint az igazi magyarok. Nemcsak azért, mert mi németül beszélünk, de az életfelfogás, a szokások is hagyományszerűen mások. Megadják az Államnak, ami jár, adót elsőnek fizetnek, teljesítik hűségesen a katonaszolgálatot, tisztelik a törvényeket, de ha visszatérnek a faluba, tovább élik a megszokott és már régen formába öltött életüket. Anyanyelv maradt a német, de a férfiak jól beszélik a magyar nyelvet, hisz a városi iskolában, a katonaságnál azt jól megtanulták. Az asszonyoknak nem kellett magyarul jól beszélniük, hisz a vásárosok, cenzárok, kereskedők, ha kellett akár három nyelven is szót értettek. A teknőt, a fakanalat áruló vagy kolduló cigányokat én is hallottam németül beszélni. Csátalján ebben a zárt, egységes faluban a külső behatások az asszimiláció csak lassú eredményt tudott felmutatni. Igen, itt sok minden másként volt. Ha végig olvastam osztálytársaim névsorát, úgy láttam, hogy ott a volt monarchia minden nációjának leszármazottai megtalálhatók. Az iskolában könnyű volt magyarnak lenni, ott természetes és egyszerű volt. Lassan leszáll az este, minden elcsendesedik. Holnap minden újra kezdődik. Egy új, szorgos munkával teli újabb hét. Az est hangjai uralkodnak már, de a legények még húzzák a búcsúzkodás idejét. A kutyák megugatják az előmerészkedő békákat, a tücsök vidáman ciripel, a vigyázó gúnár gágog egyet-egyet, mire a felriadt gólya visszakelepel. Lassan hazamennek a legények, mindenki és minden nyugovóra tér. Mára, hétfőre ígérte Heinrich Stefan bácsi az új fakardot. Sajnos, a tavalyit eltörtem. A dinnye keményebb volt, mint gondoltam. A gyanta szaga és a faragott akác kesernyés illata vezetett a hátsó műhelybe. A kard kész volt, rövid széles római pallosra hasonlított. Közben rakták már a hátsó udvarban az osztagokat. Én is elmentem megnézni a gépek felvonulását, beállását, előkészítését. Délután átmentem a szomszédságban lakó Elmer Stefán bácsihoz, aki a megjavított gépét tisztogatta. Druszájának hívott mindig, ami igaz is volt. A hatalmas saugaz vontatóját csodálatosnak találtam. 3
Pentz Johann a szomszédunk már hordta a csépelni valót haza, volt neki bőven mit hordania. Kimentem vele a határba. A Durcást és a Vilmát hajtottuk, miközben Hansi béres ügyködött a másik kocsin. Amíg a rakás nem volt nagyon magas, tudtam adogatni. Hazafelé furcsa érzéssel ültem a vendégoldalasra a jól megrakott kocsin. Üresedett a határ, már a zabot is levágták. Csak a lucerna vagy hereföldek virítottak zölden. Mindenki a behordással foglalatoskodott. Még pár napig tartott és a sok hónap munka eredménye biztonságban várta a további sorsát a fedél alatt. Az asszonyok már serényen szorgoskodtak a zsákok előkészítésén. Az új zsákokra ráfestették a neveket is. A padlások, hombárok kitakarítva, tisztán várták az új termést. Egy reggel a cséplődob erős hangjára ébredtem. Megindult a cséplés. Minden csépeltetőt végigjártam. Nagyon érdekes, szinte csodálatos volt. A gépész és a két etető, kik felváltva dolgoztak a dob mellett, volt a banda lelke. Iparkodni kellett, mert a száraz időben a verebek, galambok, egerek dézsmálták a hazai aranyat. Kora hajnalban kezdték a munkát és ha holdvilág volt, éjfélig meg sem álltak. A nehéz munkát vidáman végezték, mert jól fizetett a termés a jó vetőmag, a trágyázott föld és a kedvező időjárás eredményeként. A kazalrakás külön tudomány volt. Ügyelni kellett arra, hogy le ne dőljön, a szél ne tudja kikezdeni és az eső se ártson, ne károsítsa. Csépléskor semmi sem mehetett kárba. A pelyvát külön hordták a fedél alá, jó lesz répával keverve takarmánynak. A pelyvahordók izzadt testét por lepte be. Pár óra múlva úgy néztek ki, mint a szerecsenek. Sok baromfi lett a cséplés áldozata. Az elveszett energiát pótolni kellett. Az egykori posta utcájában is csépeltek Wetzstein Johannál. Békés, nagy darab ember volt, eszes és haladó gondolkodású gazda. Nála láttam Csátalján az első kettős ekét, amivel meggyorsította a tarlóbuktatást. Két szép lánya Rózsi és Kati oly szépen énekelt, hogy sokan csak azért jártak a házhoz, hogy hallhassák a két kis pacsirtát. Valahányszor én is elmentem a családhoz hallgatni, mindig megkínáltak a ház specialitásával, a Süss Wein -al. Az öregúrnak ikeregyforma szép fehér lovai voltak. Azt hiszem, csak itt láttam a faluban ilyen színű lovakat. Itt lakott a közelben Merkler András festőművész, hozzá is betértem. Szokatlan foglalkozása volt itt Csátalján. Az édesanyjával és miatta élt itt. Olykor Pesten is találkoztam vele, mert ott és Münchenben szokta kiállítani képeit. A Müncheni Művészeti akadémiát is elvégezte. Két képét ma is őrzöm, lakásom díszei. Nagy volt a hőség és a Stumpenwaldban folyó csatornára jártunk fürdeni. Útban a csatornához a szőlőkön kellett áthaladnunk, ahol érett a körte, az alma, a szőlő. Ezekkel a gyümölcsökkel oltottuk szomjunkat. A csősztől nem kellett félnünk, mert a gyümölcsszedésre engedélyünk volt a rokonoktól, itt pedig bárkinek a szőlejében jártunk, mindenki rokonnak számított, hisz az egész község egy családhoz tartozott. Élveztük a meleg jó vizet barátaimmal, Heffner Jóskával, Eberhardt Tónival, Hedrich Pistával, a pirosképű Bischof Jóskával és a kis Kőnig Jóskával, aki még ide is elhozta a trombitáját. Jókat lubickoltunk, csak a mosóasszonyok sulykoló fájának ritmusos zaja zavarta meg olykor nyugodt együttlétünket. Az Amberg féle csárdában javában zajlott a muri. Diki Tóni és szomszédja Köckler Jóska voltak a hangadók. Szemben a mohácsi szigetben volt Püspökpuszta és onnan délre Karapancsa, a török világ itt maradt hagyatéka, magyarul a fekete mocsár. Vészesen közelgett a szeptemberi iskolakezdés. Közösen megállapítottuk, hogy a bajai tanárok is kegyetlen diáknyúzók, mindent elkövetnek ők is, hogy a szegény diákba préseljék a tudományt. Haragudtunk Pista szép kis húgára Trézire, mert szeretett iskolába járni és szorgalmasan tanulni, ezért csodabogárnak kereszteltük el. Sötétedett. Elindultunk haza. Útközben benéztünk a tejcsarnokba, hogy szót váltsunk Mutschler Ádival. Az asszonyok szorgalmasan hordták a tejet, melyet Mutschler bácsi vett át és fiával, Andrással sok titokzatos dolgot műveltek azzal a tejjel, amíg abból vaj, sajt, tejföl, túró keletkezett. Így mentek el a boldog napok. Este vacsora után elővette Vendel bácsi gombos harmonikáját és gyermekkorában tanult régi dalokat, keringőket, polkákat, csárdásokat játszott. Szép, békés, meghitt befejezése volt e napnak és a boldog nyárnak. Búcsúzóul még segítettem a paprikát felfűzni Wetzstein Pévinek. Szinte hihetetlen, hogy mindez már 50 éve történt. A múlt robbanásszerűen fejlődő, zaklatott életben úgy gondol vissza a falura és minden lakójára az ember, mint a boldogság szigetére. Kemény munkával telített szép élet volt ez. A föld közelsége, a nyugodt, békés családi közösség, a közös munka, a régi erkölcsök betartása lett boldogulásuk alapja. A múlt nosztalgiájából a temető csendjében felzúgó szférák zenéje térítette vissza a jelenbe az öreg vándort. A temetőben a békés szeretet borítja el az emlékeket és jönnek az arcok. A Bischofok, Elmerek, Puttererek, Eberhardtok, Túrik és a többiek, békében nyugvó képzeltalakok. A múlt már legendává vált, fájó szép emlékké. A növekvő alkonyatban a meggyújtott mécses kis lángja sárgán, melegen világítja meg a kihűlt, poros lábnyomokat, melyeken elindulnak a találkozóra a képzelt titkos alakok, kik emlékeznek, történelmet mesélnek. Rajzanak a gondolatok, a levegőben vibrálnak az emlékek. A temető a múlt, de ez a múlt az élők életének egy darabja. A család együtt van. A napszítta fehér márvány sírköveken fénylenek az aranybetűk. Két évszázad nagyszülei, apái, anyái, rokonság itt található. A szem körülpásztázza a dombtetőről a határt, a szántóföldeket, a szőlőket, a rétet, az erdőt. Mind ez együtt Csátalja, melynek itt nyugvó lakói 1729-től kezdődően több hullámban érkeztek Ulm felől a Dunán tutajon, hajóval erre a lakatlan, sokat szenvedett feldúlt vidékre, melyet elvadult erdőségektől, egészségtelen mocsaraktól kemény munkával, sok verejtékkel hódítottak meg és tettek termékennyé. Felépítették a falut és övék lett a föld is. Az új hazát elfogadták, annak törvényei szerint éltek és ha kellett, haltak is. Ebben az irtózatos nagyszerűségben agyában gomolygó gondolatok, lelkéből fakadó érzések az Igaz legendá -ban fogalmazódtak meg. Folytatása következik 4
Dr. Vágvölgyi Ferenc eredeti kéziratának folytatása Igaz legenda Az éhes idő porrá habart Benneteket, régi felnőttek, agyam rezervátumában féltve óvom fülesbagoly gyermekkorom csodált titkait. Legádázabb domdon is megtorpan itt mint bivaly előtt a fogatlan, vén oroszlán. Miféle temető ez Anyám, miféle temető ez a szertelen nagy mező nyíló sírjaival, ahol erő a hallgatás: ősmintájú márvány ellenállás. Szeretem a csöndbe olvadt hangotokat és szíveteket, az óriás magot, amit oly kényesen dugtatok a múltba. Bátor merüléstek jutalma földpárna és föld-derékalj Jaj! És földtakaró! Hahó!...Mindannyian!...Ébredjetek! Megfáradt vándor érkezett közétek bolygatni csontváz-nyugalmatokat. Követeim vagytok, előőrseim a halhatatlan, gyönyörű anyagban, jogom van Hozzátok! A végső mérföldkő árnyékából jajdul az élő: Te régi borbély, nagy mesélő szólj ki hát az immár gyökerek honát élvező tántorgó atomjaiddal, atomokra bomlott száddal dicsérd a felszín alá dermedt lárva-csendet, lárva-sötétet, ahol étket kínálsz magadból fának és dögbogárnak Lám az irigyelt kereskedő, a gyors beszédű kádár, a jegyző, az álmodozó kovács, mindmind a vedlő romlás útjain érkezett lényeget váltani, és mind hanyatt-megadón ebbe az ősi javítóműhelybe, ahol formacsírát és élőszíneket őriz a fekete. Halálba szökkent életeket őríz, nemzedékek göngyölegét, s míg lassan részekre ég a fényre unt sok-sok egység, új énörvények melegét emeli mind magasabbra a szentséges, hűs földanya Kicsit messzebb, ahol szabadabb tere van a szélnek, Ő is ott van: a frissen bontott vadgesztenye-tarka lovacska a Gidrán, meg a hófehérek és a csődör, amit Mézesnek nevezett valami játékos öröm Sárga csillagkörön lobognak a méla ökrök: Táblás, Csele. Igába hajtott nagy fejetek csontházába, gyökérágyba vak rovar ágyazott szégyentelenül, de enyhül a gyalázat, mert fölötte nyers színű vad bokron fénnyel áztat a nap harangforma virágokat Papatyi, a lúd gyöngyfehéren átsuhan az égen, uszálya felhőbokrát. Jelzőn kiált, mint régen és megbocsát Hallga! Mintha a Moldvai Pista orgonálna a mélyben Mégsem! Jaj! Mégsem, csak a magányt kortyolgató, halálból lábadozók villámpor szíve dobban a föld ütemére Sírtól-sírig utált tarackok szövevényes ága kúszik, melynek egyetlen szála éke lenne a holdnak Koccintsunk hát holtak! Ejhaj! Gyerekkorom felnőttei koccintsunk zölddel, kékkel, vaksötéttel!...látom, jó Tanítóm a mélybe rántott idő s a nagy vegyész porhabot ver szemüregedbe Szemérmetlen és iszonyú a csontokon túl vetkőztető régi lány és fiú, amint vallat Benneteket. Hozzánk mérten a halál is együgyü Látom hústalan ujjadon a bizarr jegy-gyűrű-lötyögést: jaj, az egykoron szép hűség-kör most lekopogja a fejemen az egyszeregyet. Fedj meg tanító Úr!...Csontkehely ajkaidon kíntalan tikkad el a válasz,-romos várkapukbanmoha-halál Hallgattok mind, csak a szél keresgél a makulátlan tujafán, csak koponyába süllyedt titkolódzó mosolyod villan rám ANYÁM Csátalja község Csátalja Bácska egyik legszebb és legmódosabb községe volt. Az oklevelekben először 1543-ban a kalocsai érsek dézsmalajstromában találkozunk Csatallya nevével és 43 koronát és egy pár csizmát kellett adóznia /./ Az egykorú oklevelek a községet 1323-tól a mohácsi vészig Pathola-Szent-Petur, Patonaszentpetur, Pathala és még sok más néven ismerte és származtatta. E település a mai Csátaljától észak-keletre feküdt a mai Turi, Köckler és Suyer tanyák helyén 1-2 km-re a mai község központjától. Itt állt Szt.Gallus plebánia szintre emelt templom is, mely minden bizonnyal Pathala plebániája volt és körülötte települt az egykori temető is. /2, 3, 4./ Tschatali, Schattaling, Csátalja Bács-Bodrog vármegye bajai járásában fekszik. A magyar felfogás szerint /Schlacht/csata-ból származik, mely itt zajlott le a régmúlt időkben és a település a csatatér déli részén keletkezett. /5./ Egy másik elmélet szerint a XIV. sz.-ban Csata nevű földesúr birtoka volt, aki a Becsei Töttös család tagjaként itt ütötte fel tartózkodási helyét és az Ő emlékét őrzi a község a nevében /5./ Dr. Paul Flach kutatásai azonban bebizonyították, hogy a névadó csata itt nem folyt, így a csatával a település nevének eredete nem hozható kapcsolatba. /5./ A legújabb megállapítás szerint a község elnevezése szerb eredetű, a Catalia átvétele. Catalia szerbül Villaszerű, elágazó szó származéka és útelágazással, útvillával kapcsolatos. A mai magyar nyelvérzék szerint Csátalja olyan összetétel, mely előtagját Mezőcsát utótagjával, utótagját pedig például Kőváralja utótagjával lehet azonosítani /6./ Az oszmán Cataly ugyanezt jelenti. /6./ Ezt a megállapítást kívánja a könyv szerzője is támogatni. 1987-ben ugyanis egy törökországi körutazáson vett részt és Izmir török város egy peremfaluja is Catalya nevet viselte. További utazása folyamán sok olyan helységgel találkozott, mely Cat- előnévvel kezdődött, illetőleg alya szóvégződést viselt. Pár órát töltött például Antalya városban is. Az ankarai múzeumban egy térkép szerint Törökország egyik legősibb történeti nevezetességgel bíró települése Cataheiör. Ezek szerint nem kizárt a szerb illetőleg oszmán/török/ elnevezése Csatallyanak. Ez annál inkább is hihető, mert 1543-ban a faluban már csak szerbek laktak és az első közigazgatási határait is feltüntető térképen egy mecset romjai is fel van tüntetve Pathola Szent-Petur közvetlen közelében a vaskúti határszélen, 5
ami török településre enged következtetni. /7./ A község az 1665. évi helység-névjegyzékben, valamint az 1692. évi dézsmalajstromban már Csatalia néven szerepel. /8./ A csátaljai németek betelepítése után már a XVIII. sz. végén az anyakönyvekben Csataalja a község neve és ez a név a község hivatalos neve 1903 októberig. /9./ 1903-ban országosan felülvizsgálták a lakott helynevek névmegállapítását és a törzskönyvezésnél azokat a szempontokat, melyek a név kialakítását, eredetét indokolták. A kormányrendelet szerint meg kell változtatni mindazon jelentősebb helység nevét, mely a mai alakjában nem felel meg annak a követelménynek, hogy a hangzásnak megfelelő magyaros írásmóddal legyen írható. Az új névadásoknál az 1898. évi IV. tc. 3. paragrafusa értelmében az elnevezés felett a tulajdonos, vagy a tulajdonosok egyenes állami adó alapján számított többségének megállapítása alapján az illetékes Képviselő Testülete határoz, mely határozat jóváhagyás végett a törvényhatósági közgyűléshez terjesztendő fel, s innen a véleményadásra hivatott Országos Községi Törzskönyvbizottság útján végleges döntésre a Belügyminiszter Úr Ő-Nagyméltóságához. A törvény értelmében a sorrendiséget Csátalja esetében is betartották. 1./ Csátalja Elöljárósága 1902. május 25-én rendkívüli tanácsülésen foglalkozott a község nevét illetően a 7 számú jkvben. Ezen az ominózus ülésen jelen voltak: Heffner József bíró, Szilvási György jegyző, Elmer Zakariás, Bayer János, Róth Mátyás, Scherk Antal esküdtek, Putterer András adószedő pénztáros, Eberhardt István községi pénztáros, Spaltenberger Mátyás közgyám, Bischof Antal, Mayer József, Wetzstein János, Mayer János, Speltenberger István, Eifried György, Becker Tamás, Pentz József, Heffner József és Putterer Vendel képviselőtestületi tagok. A községi bíró ismerteti a vármegye alispánjának 1902. május 16-án kelt 19952/alisp.sz. rendeletét, melyben fel vannak tüntetve mindazok az adatok, melyek az Országos Törzskönyv Bizottságot arra a megállapításra vezették, hogy Csataalja község helynevet Csátalja helynévre változtassák át. Előadó jegyző a maga részéről is ajánlja a Tanácsnak az igen jó magyarsággal hangzó Csátalja helynév megállapítását. Becker György részletesen kifejezi, miszerint saját részéről helyesli ugyanazon hazafias törekvést, hogy Magyarországon minden község magyar nevet viseljen, azonban nem látja azokat az okokat fennforogni, melyek az eddigi szép és valódi magyar tradicionális Csataalja helynevét a semmit sem mondó helynévnek Csátalja névre való átváltoztatását szükségessé vagy jogossá tenné, mert azon az alapon kiindulva, melyet az országos levéltár észrevételeiben megjegyez, t.i. hogy az 1543. évről származó dézsmaösszeírásban a község neve Csatallya.nak van feljegyezve, joggal feltételezhető, hogy ezen kiírás a Csataalja helyes megnevezésnek a XVI. század fejletlen ortográfiájából származó hibás írásmód nyomán létesült és később a XVII. és XVIII. században hihetőleg önkényűleg használtatott a latinos mód szerint írt Csatalia. A községnek helyesen kiejtett megnevezése azonban daczára a különféleképp használt írásmódoknak mindenkor Csataalja lehetett. Miután ezen feltevés megfelel azon népmondáknak is, mely szerint a Csataalja nyugati oldalán elterülő homokbuckák között vívattak a mohácsi veszedelemből menekülő és itt búvóhelyet kereső magyar harci csapatok utolsó élet-halál küzdelmei és igen valószínű, hogy ebből kifolyólag nevezték el a szomszéd községek az itt elterülő pusztaságot Csatautoljának illetve Csataaljának. Megerősíti ezen feltevést azon körülmény is, hogy a Csataalja éjszak-nyugodi oldalán elterülő határrészen építkezési célból eszközölt ásatások alkalmával már többször akadtak az emberek nagyobb mennyiségű emberi csontokra, melyek hihetőleg az ugyanakkor elesett harcosok eltemetéséből származnak. Hazafiasságból párosult kegyeletes emlékek parancsolják tehát azt, magyar hazánk küzdterei legalább egy-egy czélzatos község helynevével a haza földjén lakó emberek emlékébe megtartassék. Kéri a közgyűlést, hogy ne engedje meg a határozatában, hogy a község neve bármily csekély mértékben is megváltoztassék. Több oldalról történt hozzászólás után egyhangúlag született meg a határozat: 1./ A község képviselő testülete az eddig használt Csataalja község helynevet továbbra is megtartja és utasítja a község Elöljáróságát tőle telhetőleg odahatni, hogy a község helyneve semmi esetre meg ne változtassék. /10./ A Községi Elöljáróság határozatát Bács-Bodrog vármegye törvényhatósági bizottsága Zomborban 1902. augusztus 2-án megtartott rendkívüli közgyűlésen 1646/kgy. 1902. számú határozatában elutasítja és kéri az Országos Közs. Törzskönyvi Bizottságot, hogy az eredeti indok alapján Csataalja helyett Csátalja névben állapíttassék meg a község neve. Csátalja község Bajától délre Nagybaracska és Dávod között fekszik a bajai járásban, Bajától 21 km-re, 96 méterrel a tengerszint felett. Vidékünk története a mohácsi vészig. Vidékünk legrégibb története az őskorba vezet vissza bennünket. A Duna és annak mellékágai, a belőlük táplálkozó tavak vize éltették a parti növények kiismerhetetlen, szinte alig áthatolható növényvilágát. A nádasokat, erdőket, dús legelőket, melyekben a vadak ezrei tanyáztak. A vizek pedig a halaknak biztosították a mesebeli életlehetőséget. Ez az őstáj minden varázsával, természeti adottságával, állat és növényvilágával csábította ide az embert, biztosította életlehetőségeit, lehetővé tette tartós letelepedését. Csalugyevits József szerint az őskori telepek csakis ott létesülhettek, ahol a települők megfelelő életviszonyokra találtak. /12./ Jelentős tényező volt az is, hogy a Duna mint közlekedési lehetőség, komoly szerepet játszott a kor emberének mindennapi életében. A Duna menti települések közül Csátalja és környéke is azon helységek közé tartozott, ahol az ősemberi élet kétségtelenül megállapítható. Ezt a régészeti leletek is bizonyítják. 6
Csátaljától nem messze, Madaras határában a régészek a Szeged-Öttömösi leletek feltárása után 1966-ban a Duna-Tisza közén az Alföld második őskori leletét is megtalálták. /13./ Folytatása következik A község téglagyára területén három tűzhely és több kőeszköz került elő a föld méhéből, melyek mintegy 18 ezer éves múltról tanúskodnak. A leletek a régészek szerint a keleti gravetti kultúra emlékei. Dél-Magyarország keleti részébe a délről felhúzódó népcsoportok kb. időszámításunk előtti V. évezredben érhették el hazánkat és ők létesítették ezen a tájon az első faluszerü településeket is a Tiszán túli Körösök vidékén. Innen származik a Körös kultúra elnevezés is. A régészek sokáig nem is találtak más vidéken e kultúra elterjedéséről tanuskodó leleteket, ezért hatott a meglepetés erejével 1941-ben a véletlen folytán Vaskúton a mai Csátaljától mintegy 6 km-re fekvő Vaskút községben dr. Hiesel orvos kertjében történő almafák telepítése közben kiásott leletek. /14./ Koczián Ida, aki részt vett az ásatási munkákban, a leleteket részletesen is leírta. Leírása szerint a leletek között találtak egy 35-40 év körüli személy csontvázát, melyet Nemeskéri János írt le. /15./ Az utóbbi években kiderült, hogy a vaskúti telep a Duna- Tisza közében nem egyedüli lelőlehy, mert hasonló leletekre bukkantak Szeremlén /16./, Csátalján /17./, és Bátmonostoron /18./ is. A későbbi évezredekben, évszázadokban a rézkor, bronzkor, vaskorban már sűrűn lakott terület volt a Duna-Tisza köze. E korból sok leletet gyűjtött össze a századforduló utáni évtizedekben vidékünkön Borsay Jenő, melyeket a zombori múzeumnak adományozott. Borsay egyik megmaradt kéziratában leírta a nagybaracskai Ős-Duna mentén Sümegi Imre nagybaracskai lakos szőlejében kiásott leletének hiteles történetét. Bronzkori telepeink gyűjteményembe került fémipari hagyatékában bámulatos fejlettségről tanúskodó darabok foglaltattak. Így például a nagybaracskai Ős-Duna meder partját képzett Piszkulán Sümegi Imre ottani birtokos szőlejéből az egész megye talán legszebb bronz kincse került elő. Volt a leletben 3 bronztű, 4 bronz sodronytekercs, 6 bronz karperec, 3 bronz csengődísz töredékek és egy bronz gyűrű. Mindez tömör és legművészibb díszítéssel volt ellátva. Megszerzésükért Ledniczky Lipót ciszterci tanárral a legnagyobb küzdelmet kellett vívnom, melynek folyamán Vojnics Máté főszolgabíró el is hozta tőlem azokat, végül azonban sikerült előbbségi igényemet tanúkkal beigazolni és így a bronz kincsekhez hozzájutnom. Volt ezzel összefüggőleg más kellemetlenségem is. A nagybaracskai szocialista elveket valló nép abban a hiszemben, hogy arany tárgyakról van szó, felzúdult, mert azt vélte, hogy becsaptam az eladót. Meg akart fenyíteni, alig tudtam szökéssel menekülni a csávából. /19./ A bátmonostori csai-hegyen kiásott kelta korabeli sírból csavart nyelü két pengéjű vaskések, tűzben összehajlított kard, lándzsa, kés, olló és lószerszám díszek kerültek elő. /20./ A bátmonostori pusztafalusi templom romjainak feltárásakor Haynal és Henszlmann 1871-ben találták meg azt a feliratos követ, melyet az ókori történelem kutatásainak eredményeit összegező és a Berlini Akadémia által a múlt században kiadott és mások által szerkesztett epigraphia gyűjtemény is ismertet. A feliratos kő az egyetlen figyelemre méltó római kori emlékünk a vármegyében. Igen érdekes és értékes a kő, mert közel másfél évezredes kor kultúráját hirdeti. A követ a bátmonostori apátsági templom építésze az Árpádok korában épített templom homlokzatában helyezte el. A római kori emlék eredeti része egy feliratot is tartalmaz, melyet először Henszlmann közölt meglehetősen hiányosan, mert a kő az átalakítás közben komoly sérüléseket szenvedett. /21./ A feliratot később Momsen is csak hiányosan mutatta be a latin feliratok gyűjteményében. /22./ Jóval később Tompa foglalkozott a felirattal és a szöveget az alábbiak szerint egészítette ki: I. C/aius/ Tit/ius Antonius/ Pecularis Dec /urio/ Col /oniae Aquinc /i/ P/atronus/ Dec/uriae/ M G II. Vir Flam/en/ Sacerdos Arae Any/usti/ N /ostri/ P/povinciae P /annoniae/ Inter /ioris/ Sua Fecit et Nymt/heum/ Aquam Induxit /23./ Ez a szöveg igazolja, hogy a kő aquincumi eredetű és Ó-buda tájáról került Csátaljától alig 2-3 kilométerre. A kő a budai vízvezeték építőjére Caius Titus Antoniusra emlékezik, tehát nem valami sablonszerű felirattal van dolgunk, hanem egy olyan értékes emlékkel, mely fontos adatokkal szolgálhat Pannonia és Aquincum történetéhez is. Ugyancsak római kori emlék az az érme, melyet Flach Gregor 1925-ben kb. 300 méterre a vaskúti temetőtől talált. Az érme Diocletianus császárt /284-305/ ábrázolja a pénz elülső oldalán és babérkoszorú övezi homlokát egy felirat kíséretében Imp.c.Diocletianus P.F.Aug. Az érme hátsó oldalán ez áll Genio Populi Romani Ale. Az érme ismeretlen körülmények között került ide, mert a rómaiak huzamosan sohasem tartózkodtak vidékünkön. Az érme 1944-ben a nagy világégés forgatagában elveszett, addig Flach Gregor őrízte. /24./ Romer Flóris sáncokat említ Baja-Jánoshalma vonalában. Ez a sánc Roediger szerint Bátmonostoron kezdődik. Egy másik sánc Bátmonostor irányában a mai Csátalja határát érintve épült Madaras irányában. Egyes szerzők szerint ezek a sáncok a rómaiaknak a szarmatákkal folytatott csatározásaival függhetnek össze. Ezek a sáncok már rég ismertek, de keletkezésükről és rendeltetésükről nagyon eltérőek a vélemények. Katona a római eredetet kétségbe vonja. Később Rómer is Katona vélményét osztja, aki szerint a sáncok vizek elleni töltések, vagy pedig az ugynevezett avar-gyürük lehettek. Ezzel a nézettel értett egyet Ortvay is. /26./ Rohonyi e véleményekkel szemben továbbra is azt hangoztatja, hogy a sáncok határvonalak /limes/ lehettek. Dudás szarmata-jazyg eredetre szavaz, illetve az mellett tört lándzsát. /27./ 7
A vita máig sincs eldöntve, még ma is foglalkoztatja a szakembereket. A római Ammianus Marcellus feljegyezte írásaiban, hogy Constantinus császár 359-ben egy ilyen sáncról szólott békítően a szarmatákhoz. / Stansque in aggere celsiore /. Mai vélemények szerint e sáncok nem egyebek, mint egy nagy területet körülzáró óriási földvárak. /28./ Roediger feljegyzéseiből tudjuk, hogy az Ördögárok mentén ma is láthatók a Vaskúti dombok, a tumulusok, amelyeket Dudás várnégyszeg -nek nevezett és a késői vaskorszakból származnak. /29./ Vaskút körül mintegy 13 ilyen domb látható, melyekre a közfigyelmet először Czirfusz Ferenc hívta fel. Az idevonatkozó hírlapi közleményeire a szakemberek is felfigyeltek és a Tudományos Akadémia Dr. Szabó geológust bízta meg a halmok feltárásával. Idézek a jegyzőkönyvből: Az ásatás három napot vett igénybe. Már az első napon négy halmot bontottunk fel. A halom belsejében volt egy erős emberi csontváz ülve, arccal kelet felé fordulva. A csontváz körül erős faoszlopzatnak teljesen elkorhadt darabjai voltak találhatók, 3-4 gereblye alakú vasdarab és egy pár S alakú vasdarab, melyek a faalkotmány összetartására alkalmaztattak. Az S vasdarab egyik széle élben végződött. Az üreg minden egyes halomnál létezett, mely akként jöhetett létre, amikor a faalkotmány összedőlt, az odaszakadt föld felsőbb helyen űrt hagyott maga után két nap folyamatos munka utána legnagyobban csak az üregig jutottak el. A harmadik napon felszólított bennünket Rómer Flóris, miszerint adjuk meg magunkat mert Ő Szabó József véleményét vallja, mert ezeket a halmokat a Dulce Mare hullámai hordták egybe A sírban talált vasdarabokat a Nemzeti Múzeumban helyezték el és a szakértők ott hivatottak a halmok eredetére és a korára felvilágosítást adni. /30./ Rómerék szerint a halmok valamely népvándorlás korabeli néptörzs jelesebbjeinek a sírja. Ma már tudjuk, hogy Szarmata sírhalmokról van szó. Hasonló sírhelyeket találtak a múzeulógusok szinte minden környező faluban: Bácsbokodon, Dávodon, Garán, Szeremlén /31./ és 1952-ben 8