Nyugati szocialista és szociáldemokrata pártok társadalmi kapcsolatai

Nyugati szocialista és szociáldemokrata pártok társadalmi kapcsolatai Készítette: Hegedős Krisztina, Balogh Róbert, Gáll Attila Magyar Progresszív Társaság Platform

Tartalomjegyzék: I. A baloldali pártok társadalmi beágyazottságának kialakulása és válsága II. Civil társadalom és baloldal Olaszországban 2008 III. A Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) társadalmi kapcsolatai IV. Franciaország baloldali pártjainak társadalmi kapcsolatai, különös tekintettel a Francia Szocialista Pártra V. Az SPD társadalmi kapcsolatai VI. SZAKSZERVEZETEK AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN VII. A SZAKSZERVEZETEK ÉS A NEW LABOUR AZ EGYESÜLT KIRÁLYSÁGBAN

I. A baloldali pártok társadalmi beágyazottságának kialakulása és válsága Az alábbiakban olyan, a nyugati demokráciák baloldali pártokra jellemzı kapcsolati rendszereket igyekszünk bemutatni, melyek hasznosak lehetnek a Magyar Szocialista Párt új kapcsolatrendszerének kiépítéséhez. Olyan mintaértékő modelleket mutatunk be, melyek jellemzıek Nagy- Britannia, Franciaország, Olaszország, Németország meghatározó baloldali pártjaira, azokat a bevált legjobb gyakorlatokat mutatjuk be, amelyek a civil szervezetek, érdekvédı társadalmi csoportok felé nyitást jellemezték. Amíg hazánkban a többpártrendszer és a demokratikus hagyományok rövid idıszakra tekintenek vissza, addig ez a vizsgált országaiban mintegy 150 éves múltat jelent. A baloldali pártok a tömegpártosodás idıszakában jelentıs társadalmi beágyazottsággal rendelkeztek, hiszen követeléseik, például a választójog kiterjesztése, széles rétegeket szólított meg. A konzervatív pártok kezdetben honoráciorpártok voltak, ennek köszönhetıen a társadalom jelentısen szőkebb rétegét képviselték. A kialakuló munkásosztályra támaszkodó baloldali ideológiák köré szervezıdı politikai erıcsoportokból alakultak ki a szocialista, szociáldemokrata és a radikálisabb megoldást támogató kommunista pártok. Beyme a nézıpontja szerint a pártok történetileg a régi arisztokratikus és kora polgári elitek uralmának helyettesítıi 1. A változást óhajtók kihívásának, fellépésének következménye a régi rendszer vezetıinek párttá formálódása (pl. a magyar konzervatívok a reformkorban). Általánosságban azt állítja, hogy a pártok megjelenése a nagy társadalmi változások, forradalmak idıpontjára tehetı. Ennek két fontos szakaszát jelöli meg: egyrészt a felemelkedı polgárság képviselıinek párttá szervezıdését, másrészt fıleg a munkásság pártalakítási kísérleteit. 1 Bayer József: A politikatudomány alapjai...183.old.

A pártok, illetve azok elsı, alapnak tekinthetı formái az egyes országok parlamentjein (fıként Nyugat-Európában) belül kialakuló, más nézıpontot formáló csoportosulásai voltak. A politikatudományon belül két fı magyarázat kristályosodott ki: a, A pártokat ideológiai családok szerint csoportosítja: A modern korszakot meghatározó nagy politikai ideológiák (liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus, más, kisebb hatású áramlatok) köré szervezıdı erık. b, Az alapvetı érdekkonfliktusok megjelenése, az arra adott különféle magyarázatok kiemelése. Napjainkban a Lipset és Rokkan-féle törésvonal-elméletet tartják meghatározó szempontnak a tudományos elemzéseknél. Ennek az alapjául a nagy társadalmi konfliktusok keletkezése és pártpolitikai kifejezıdése szolgál. Eszerint alapvetıen a nemzeti és az ipari forradalom során megjelenı konfliktusok, s az ezek mentén kialakult szociális törésvonalak határozzák meg a különféle pártok keletkezését. A két elemzı úgy véli, hogy a történeti magyarázat, az ipari társadalom (urbánus agrárius ellentét) megszületése és a nemzeti forradalom (kulturális tengely) a válasz a pártok létrejöttére. Ehhez ugyanis szükség van bizonyos politikai lépcsıfokok átlépésére. Elsıként a legitimációs küszöb a kiemelendı (vagyis legitimnek ismerik -e el az ellenzék jogát a bírálatok megfogalmazására?). A második az inkorporációs küszöb (van -e a tiltakozó kör mögött állampolgári joggal rendelkezı széles bázis?). Harmadrészt a reprezentációs küszöb, vagyis egyedül is megjelenhet -e az adott mozgalom a politikai palettán, vagy más, korábban létrejött mozgalmak magukba olvasztják, integrálják azt, s így jelennek meg a társadalmi nyilvánosság elıtt.

Negyedrészt a többségi hatalom küszöbe; vagyis a gyıztes párt lényeges változást tud -e elıidézni az adott nemzeti politikai rendszerben. Kezdetben a fı követelések a szabad szervezıdés biztosítására, a választójog kiterjesztésére irányultak. Késıbb, mikor a pártok egyre szélesedı spektruma kialakult, már a különféle választási rendszerek mikéntje is befolyásolta a pártok változatosságát. Kialakultak a többségi (egységes kultúrájú nemzetek esetében), az arányos (mély osztályellentétek, vallási megosztottság) képviseleti rendszerek. Míg a pártharcok kialakulása hajnalán fıképp a földbirtokosi és a vállalkozói érdekek ellentétét láthatjuk, késıbb a munkáspártok és a polgári középosztály szervezeteinek küzdelmét figyelhetjük meg, melybe belekapcsolódtak a különféle rétegpártok (pl. agrárpártok (pl. Svédország) egyes területeken, vagy egyes országokban etnikai szavazóbázissal rendelkezı pártok). Lipset és Rokkan kiemeli a munkásmozgalmak tömegpártjainak jelentıségét a XIX. század közepétıl. Alapvetıen az volt a kulcskérdés, hogy a munkásság integrálható -e a nemzeti politikai rendszerbe, vagy az internacionális mozgalom része lesz. 2 A megoldás változatai: 1. Ahol harmonikus nemzetépítés volt, ott könnyen integrálódott egységes pártokba (pl. Svédország, Nagy-Britannia-fıleg protestáns országok). 2. Mélyen megosztott, nagymértékben elidegenült munkásmozgalmak alakultak ki a döntıen katolikus hagyományokkal rendelkezı országokban (Franciaország, Olaszország). 2 Körösényi-Enyedi: Pártok és pártrendszerek... 57-60.old.

3. Az osztrák és német köztes régióban ellenkultúrát képezett az uralkodó nemzeti elitekkel. Németországban kettészakadt kommunistákra és szociáldemokráciára. 3 A XX. század húszas éveire kialakultak, megerısödtek a pártrendszerek (Gallagher megmerevedési tézise ). Tulajdonképpen a fasizmus törte át véglegesen a rendi státuskorlátokat az adott közép-európai régióban Gallagher elemzése szerint. A jóléti állam kialakulásával az egyén közösségi részvétele lecsökkent, s ez hatással volt a pártok taglétszámára is. A pártok legnagyobb taglétszámukat a hetvenes-nyolcvanas években érték el, amint azt az alábbi táblázat is mutatja. Ekkor az észak-európai országok tekintetében volt a legmagasabb a tagok aránya (ezt a Bartolinimutatóval számítjuk ki, amely arányosítja az össz-szavazói létszámot a párttagok számával egy adott országban). Párttagság Nyugat-Európában az 1970-80-as években (forrás: Gallagher-Laver-Mair 1992: 122) ország a szavazók hány az elmúlt évtizedek százaléka párttag trendje Dánia 8% csökkenı, 1953-ban 23% Finnország 25% növekvı, 1960-as évektıl Izland 34% nincs adat Norvégia 15% 1960-as évektıl enyhe változás Svédország 13% 1950-es és 1980-as évek között nı

Nyugat-európai átlag 13% változó Ha hosszabb távon értelmezzük a folyamatot, akkor megállapíthatjuk, hogy a hagyományosan baloldali értelmezéső szociáldemokrácia fogalma a marxi alapoktól eltávolodva új és új értelmezési kereteket nyert. A párizsi diáklázadások miatt kialakuló újbaloldali mozgalmak, vagy napjaink harmadik útja, a kilencvenes évek Németországában a schröderi új közép politikája is az átalakuló társadalomképhez igyekezett formálni a párt baloldali programját. Újbaloldali pártok választási eredményei, százalék (forrás: Gallagher-Laver-Mair 1992:66) ország 1950-es évek 1960-as évek 1970-es évek 1980-as évek Dánia - 7,7% 8,3% 14,4% Finnország - - - - Izland - - - 7,8% Norvégia - 4,0% 6,9% 6,8% Svédország - - - - európai átlag 0,0 1,1% 1,7% 2,9%

Ennek oka, hogy a választópolgárok új válaszokat kerestek a felmerülı problémák megoldására, s ez megmutatkozott a szocialista pártok átlagos szavazatmennyiségének tendenciózus csökkenésében is. Ez indukálta azt a folyamatot, hogy az újbaloldali pártok sikereinek hatására új válaszokat kellett találniuk a politikai paletta baloldalán, amelyek elszakadást jelentettek mind gazdaságpolitikai, mind társadalompolitikai megoldásokban. Szociáldemokrata pártok választási eredményei, százalékban (forrás: Gallagher-Laver-Mair 1992:61) ország 1950-es évek 1960-as évek 1970-es évek 1980-as évek Dánia 40,2% 39,1% 33,6% 31,9% Finnország 25,9% 26,9% 25,1% 25,4% Izland 19,5% 15,0% 14,8% 17,1% Norvégia 47,5% 45,4% 38,8% 37,4% Svédország 45,6% 48,4% 43,7% 44,5% Ez természetesen nemcsak a politikai élettıl történı távolmaradásban jelentkezik meg, hanem az egyéb érdekszervezetek tagságának csökkenése is kimutatható. Alábbi táblázatunk ezt mutatja be a magyar rendszerváltás idıszakában.

Szakszervezeti tagság Nyugat-Európában 1989-ben (forrás: Gallagher-Laver-Mair 1992:252) Svédország Dánia 95 94 Finnország 86 Belgium 78 Ausztria 61 Irország 54 Egyesült Kir. 50 Olaszország 46 NSZK 44 Hollandia 38 Svájc 35 Franciaország 26 0 10 20 30 40 50 60 70 80 90 100 százalék Történelmi kontextusba helyezve ez a folyamat más és más kimeneteket eredményezett Európa szocialista-szociáldemokrata pártjainál a huszadik század második felében, illetve az ezredfordulón. Alábbiakban ezt a folyamatot tekintjük végig a jelentısebb hagyományokkal rendelkezı országoknál, illetve az Amerikai Egyesült Államok esetében a Demokrata Pártnál, különös tekintettel a vizsgált pártok társadalmi kapcsolataira a civil szervezetekkel, a szakszervezetekkel, zöld és alternatív mozgalmakkal. II. Civil társadalom és baloldal Olaszországban - 2008 A pártok és a civil társadalom viszonya az 1990-es évekig. Az agrárszervezeteket és a gyáriparosok szervezetét az 1950-es évektıl a párt felbomlásáig a Kereszténydemokrata Párt (DC) kontrollálta

(Democracy between Consolidation and Crisis: Parties, Groups, and Citizens in Southern Europe. Leonardo Morlino, 1998.). A szakszervezetek közül a CISL (Könföderazione Italiana Sindacati dei of Laboratory, Az Olasz Munkásszakszervezetek Konföderációja) szintén hozzájuk kötıdött, míg a CGIL (Konföderazione Generale Italiana del Lavoro, Munka Általános Olasz Konföderációja) a kommunisták (PCI), az UIL (szintén baloldali orientációjú szakszervezet) a PSI (Partito Socialista Italiana) felségterületének számított. Önálló civil társadalom valójában csak a pártok megrendülése után erısödhetett meg. Társadalmi tıke, lojalitás és a regionális különbségek Olaszországban a civil társadalom jellemzıi között jelentıs regionális különbségek vannak. Az önszervezıdésnek Észak-Olaszországban, különösen Emilia-Romagna és Lombardia régiókban vannak erıs hagyományai, melyeket legalább a XIX. századi mezzadria-ellenes vidéki mozgalmakig lehet visszavezetni. A fıként Rómától délre fekvı ún. Mezziogiorno társadalmát sokkal kevésbé határozzák meg az ún. civil értékek. A kérdésben alapmőnek számító Robert D. Putnam: Making Democracy Work c. könyvében (1993) a különbségeket az ún. társadalmi tıke jelenlétének illetve (az 1860-1920 közötti idıszakban, majd a fasizmus korszakában felhalmozódó) hiányának tulajdonítja, mely a demokrácia alapvetı feltétele. A társadalmi tıke azon reciprocitáson alapuló kapcsolatok erejét jelenti, mely a társadalom tagjait arra készteti, hogy tegyenek egymásért. A társadalmi tıke mellett Olaszország esetétében figyelembe kell venni az államhoz és az állampolgársághoz való viszonyt is, mely szintén markánsan eltér Dél és Észak esetében. (A magyar viszonyokkal összevetve a hasonlóság mindkét tényezı esetén egyértelmő.)az olasz állam születésekor szembekerült a déli lakosság jó részével, s ott csak

évekig tartó kvázi polgárháború révén tudta stabilizálni saját helyzetét. Az állami funkciók nagy részét ugyanakkor a maffia-jellegő szervezkedések vették át különösen Szicíliában, Campaniában és Pugliában. Így a lojalitás nem az olasz állam és a közösség irányában erısödött meg. A baloldal vége Olaszországban Az 1992-94-es politikai földcsuszamlást követıen a politika általában, a pártok pedig különösen hitelüket vesztették. Az évtizedekig kormányzó kereszténydemokrata párt darabjaira esett és marginálissá vált, (helyét a jobboldalon a populista Forza Italia, a posztfasiszta Alleanza Nazionale és a xenofób-szecesszionista Lega Nord vették át). Ezzel együtt az egyház, mint hiteles közösségszervezı szerepe is csökkent. 4 Az évszázados hagyománnyal rendelkezı Olasz Szocialista Párt és az Olasz Kommunista Párt is megszőnt létezni, helyén a kisebb Refondazione Communista mellett átmeneti, győjtıpárt jellegő képzıdmények (Democratici di Sinistra DS, Margharita) és jelentek meg a jobboldali, kereszténydemokrata irányultsággal fiatal korában rendelkezı (kereskedelmi, majd iparügyi miniszter is volt a hetvenes években mint kereszténydemokrata politikus) Romano Prodi vezetésével, aki a baloldal vezéralakja lett a kilencvenes évek végére. Nemrég köszönt le miniszterelnöki posztjáról. Miért vannak mégis baloldali szavazók? A tradicionális baloldali tömbök mégis az ország azon részein maradtak meg (Toscana, Emilia-Romagna), ahol az értékrend iránti lojalitást a helyi közösségek biztosították. Ezek a közösségek egyetemi városokhoz (Bologna, Pisa), hagyományosan kommunista kötıdéső munkáskörzetekhez (Livorno, Genova, Torino) vagy a századelı kisgazdaés parasztmozgalmaiban születı emilia-romagnai falvakhoz köthetıek. 4 Mauro Magatti: Tra scisma e disordine, 1998.

Utóbbiak esetében a mai napig jelentıs szerepet játszik a (a jobboldalnak nem elkötelezett) egyház, illetve a cserkészmozgalom is. Ezek a szervezetek fogják ugyanis össze az egyes korosztályokat, társadalmi teret teremtve ezáltal. Az új pártépítési kísérlet a Partito Democratico és a circoli http://nuke.circolidelpartitodemocratico.it/ 2008. február 2-án néhány nappal a kormány bukása után a Partito Democratico elfogadta Alapszabályát. 2007 nyarán a bresciai székhelyő Circoli del Partito Democratico javaslatot fogalmazott meg a párt felépítésére vonatkozóan. Jelszavuk: A párt köreitıl (circoli) a körök pártjáig, a párt tagjaitól a tagok pártjáig. A kör meg kívánja haladni a civil társadalom koncepcióját, mely azoknak biztosít elınyt, akinek van szerepük. A kör az állampolgárok társaságát akarja képviselni az állampolgárság alapján.a kört nem az érdekli, hogy honnan jöttek a tagok, sokkal inkább az, hová akarnak eljutni és hogyan, valamint, hogy ez koherens és összeegyeztethetı az Új Párttal. Így fogalmazták meg alapszabályukban céljaikat, illetve létrejöttük indokoltságát. Az Alapszabályba bekerült az elıválasztás intézménye, melyen nem csak a párttagok vehetnek részt, hanem a támogatók is, ahol a miniszterelnökjelöltre, pártvezetıkre adhatják le voksukat. Láthatóan a cél az apolitikus állampolgárok megszólítása, párt köré építése, emellett bújtatottan megjelenik az elitcsere igénye is. Konklúzió Olaszországban az új baloldali pártkezdeményezés a tagok erıteljes részvételére épít, az ı civil kapcsolatrendszerükre. Az elıválasztás bevezetésével is ezt erısítik, ahol a baloldali szimpatizánsok is részt vehetnek.

III. A Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) társadalmi kapcsolatai A spanyol pártok és a civil társadalom viszonyára nem jellemzı a politika közvetlen kontrollja az utóbbi fölött. Ennek megfelelıen a két legfontosabb szakszervezet a CCOO és az UGT nem kerültek a PSOE illetve a PCE közvetlen és erıteljes befolyása alá, a szakszervezeti vezetık nem a párt nyomására kerülnek pozícióikba. Fontos körülmény, hogy sem a szakszervezeti tagság, sem a párttagság aránya nem érte el a 90-es években az Olaszországban tapasztalható szintet. Civil társadalom és a PSOE válsága az 1990-es években A társadalmi kapcsolatok kérdése a 2004-2008 között mőködı Zapaterokormány számára kulcskérdés volt, hiszen a kormánypolitika súlypontja éppen a társadalom modernizálására helyezıdött. A spanyol civil társadalom 1978 után nehezen ébredt, s igazán az 1990-es évek korrupciós ügyei nyomán indult pezsgésnek. 5 A botrányok fıszereplıi PSOE párttagok, illetve maga a párt voltak. Spanyolországban 1982 és a 90-es évek eleje között a PSOE dominálta a politikai teret, nem alakult ki váltógazdaság. A pártszervezet erısen centralizált maradt végig az 1980- as évek folyamán, s képtelen volt a személyi és szerkezeti megújulásra. Ennek következtében a viszonylag súlyos ítéletekkel végzıdı korrupciós ügyek 1996-ra aláásták a párt image-ét 6. Az új társadalmi program új szociáldemokrata modell-kísérlet 5 Perez-Diaz 1999:186-190 6 Mendez-Lago 2006: 184-188

Az évtizedes válságot Rodriguez Zapatero meglepetésszerő 2004-es gyızelem után sikeresen feloldotta. Míg a korábbi szocialista kormányzat a gazdasági modernizációt hangsúlyozva a piaci liberalizáció mellett tette le a garast a társadalmi transzferek megtartása mellett, Zapatero az Aznarkormány alatt megindult gazdasági boom hatásait élvezve új társadalmi programot hirdetett. 7 A legfıbb lépéseket a nık politikai részvételének kvóta-rendszerben történı biztosítása, a válások megkönnyítése, a katolikus tanok közoktatásban játszott szerepének csökkentése, az idısellátás kiszélesítése és megerısítése, az egynemő házasság engedélyezése, valamint a bevándorló-kérdés liberális kezelése (nagyszabású legalizáció az olasz sanatoria-hoz (menekültek, bevándorlók kezelése hasonló módon) jelentették, mindamellett a kormány népszerőségét jelentısen növelte az iraki kivonulás is. Mind a fenti kérdésekben az egyházzal folytatott vita, mind a Spanyolországot alkotó ún. autonómiák (Katalónia, Galícia, Navarra, Extramadura, Andalúzia, Valencia, Castilia-La Mancha, Castilla y León, Madrid, Astúria, Cantabria, Aragón, La Rioja, Baszkföld, Murcia valamint a szigetek és a két afrikai enklávé) statútumainak megújításáról pontosabban Katalónia jogállásáról - folyó polémia alkalmas volt arra, hogy mozgósítson, s aktív bázist teremtsen a PSOE köré. Az ETA-val folytatott tárgyalások balszerencsés lépésnek bizonyultak, s jelentıs kormányellenes tömegtüntetésre is alkalmat adtak. A PSOE és a szakszervezetek A PSOE újraalakulásakor, 1976-ban egyszerre próbálta 1939 elıtti hagyományait, valamint újszerőségét hangsúlyozni. Ennek megfelelıen az 1980-as évek második feléig hangsúlyozottan hivatkozott a marxista elvekre, s tömegbázisát a munkásosztály körébıl igyekezte toborozni. 1990-ig az alapszabály részét képezte az a kitétel, mely szerint a párt 7 Kennedy 2007

tagjainak kötelezıen be kell lépniük az Union General de Trabajadores szakszervezetbe is. A párt és az UGT közötti viszony az 1988. decemberi általános sztrájk következtében romlott meg. A szakszervezet elutasította a kormány intézkedéseit, melyek a munkaerıpiac rugalmasabbá, s - ezáltal egyéni szinten kiszámíthatatlanabbá tételét - célozták. Ekkorra a párton belül az az irányvonal gyızött, mely a szavazótábor szélesítését inkább a közép felé képzelte el és látta lehetségesnek, a hagyományos szakszervezeti bázis szerepe és befolyása így szükségszerően csökkent. (Mendez-Lago) Mindamellett a 2004-ben elfogadott legújabb PSOE Alapszabály (2004) 1. fejezet 10. cikkeje kimondja, hogy a párttagoknak részt kell venniük valamilyen társadalmi mozgalomban, ha valamilyen szakszervezetben vesznek részt tagként, akkor preferált szakszervezetet is megjelölt. A PSOE elsı alapszabályában kötelezı volt a szakszervezeti tagsági viszony a párttagok számára. Az új civil bázis? A megújított programhoz és tematikához új szervezeti rendszer társult. Az egyik legtöbbet szereplı politikus a Társadalmi mozgalamak és civil kapcsolatok titkárságának vezetıje, Pedro Zerolo (Secretaría de Movimientos Sociales y Relaciones con las ONG). Rendszerint ı bocsátkozik nyilatkozatpárbajba a melegjogok és a bevándorlókérdés kapcsán. Ehhez kapcsolható a párton belül az LGTB tagozat megalakulása is. 8 A választási programból ugyanakkor nem olvasható ki konkrét elképzelés a közösségi terek, közösségek megerısítésérıl. A 2008-as program társadalomra vonatkozó fejezetei továbbra is a fogyatékkal élık 8 (http://www.psoe.es/ambito/ongymovsoc/news/index.dohttp://www.psoe.es/ambito/ong ymovsoc/news/index.dohttp://www.psoe.es/ambito/ongymovsoc/news/index.do)

segítésére, az idısekre, a nıkre, valamint a homofóbiára és más szexuális élettel összefüggı társadalmi problémára (nemi erıszak, AIDS) koncentrálnak, s ezeken a területeken említi meg a civil szervezeteket, mint együttmőködı partnereket, de nem nevesít, csak általánosságban. A hangzatos tételmondatok pl. A demokrácia erısítésének ellentéte a konzerválás, amely a szocialisták számára nem lehet elégséges, hiszen nem erısít, hanem gyengít. Ha nem integrálunk, a konfliktus útjára lépünk. Ha nem folytatunk párbeszédet, a feszültség politikájának útjára lépünk (p.210.) vagy A demokrácia, amelyben mi hiszünk, három pilléren nyugszik: az állampolgárok bevonása, az állampolgárok szolgálatában álló kormány, kiállás az integráció és az együttélés mellett. (p.209.) ellenére sem találunk az állampolgári aktivitást célzó határozott terveket. A továbbiakban a választójog módosításáról, a parlament mőködésének még átláthatóbbá tételérıl, az állampolgári kérdések rendszerérıl, valamint az információs társadalom kérdéseirıl és az állami televízió szerepérıl olvashatunk (web 2-rıl nem esik szó). Következtetésként levonható, hogy a PSOE sikere a mozgósítás sikere, mely amennyire a távolból megítélhetı - nem új társadalmi kapcsolatháló eredménye. Más kérdés, hogy a szociális program nyilvánvalóan megnyitotta a teret a hátrányos helyzető csoportokkal foglalkozó civil kezdeményezések elıtt. Konklúzió A PSOE jelenleg is ajánlja a szakszervezeti tagságot a párttagoknak, emellett valamilyen jellegő társadalmi mozgalomban való részvételt tesz kötelezıvé.

IV. Franciaország baloldali pártjainak társadalmi kapcsolatai, különös tekintettel a Francia Szocialista Pártra A francia baloldal mély gyökerekkel rendelkezik a századelıre nyúlik vissza a szociáldemokrata beágyazottság. A PS (Parti Socialiste, Szocialista Párt) gyökerei Jean Jaures és Jules Guesde 1905-ben megalakították a Egyesített Szocialista Pártot (SFIO), mely a II. Internacionálé tagpártja volt. A Lenin kezdeményezésére létrejött III.Internacionáléhoz is csatlakoztak 1920-ban Tours-i kongresszusukon, és felvették a Francia Kommunista Párt nevet (PCF). Pártszakadás is bekövetkezett ekkor, Léon Blum vezetésével ekkor többen az SFIO-n belül maradtak. Mindkét párt a munkásosztály érdekeit kívánta képviselni, a harmincas évek közepén a Népfront keretein belül összefogva korányt alakítottak, melynek miniszterelnöke Léon Blum lett Franciaország elsı baloldali vezetıje. A világháború után a szovjet veszély miatt Nyugat- Európa kormányai egyfajta politikai karanténba szorították a kommunista és szocialista pártokat, nem kerülhetett kormányra Olaszországban sem. Már a Népfront idıszakában a kommunisták Maurice Thorez vezetésével a legnagyobb taglétszámmal rendelkeztek, Franciaország elsı tömegpártja lett. Az SFIO többször kapcsolatot keresett a jobboldali konzervatívok irányába. Késıbb a választási rendszerbıl is kizárták ıket. A kommunista párt kormányképtelensége miatt új pártalapítás igénye merült fel a baloldalon, hiába rendelkezett a PCF a legtöbb szavazattal és a legnagyobb taglétszámmal. Ezt 1971-ben az Épinay-i kongresszuson alapította meg Francois Mitterand a PS-t, amely a volt SFIO tagságát és más baloldali szervezeteket fogott össze. 1981-ben Mitterand vezetésével gyıztek a választásokon. Franciaországban hagyományosan alacsony a párttagok aránya, ez a hetvenes-nyolcvanas érzékelhetıen nıtt, a baloldali pártok tagságának bıvülésével.

1963 1974 1982 1986 1992 Összes 1,5% 2,3% 2,6% 1,7% 1,7% párttag aránya Ebbıl a PS tagságának aránya 0,18% 0,43% 0,50% 0,53% 0,33% A PS bár ideológiájában a munkásság képviselıjének vallotta magát nem tekinthetı tagságát nézve kimondottan munkásgyökerekkel rendelkezı pártnak. Alakulásakor 18,3% volt munkás, 56,3 % alkalmazott, 20% nem aktív dolgozó. Az 1981-es gyızelmet követıen két irányzat jelent meg, amely a képviselt érdekek és szavazói csoportok felé történı nyitásban különbözött 9. Az egyik felfogás a baloldali népességre kívánt támaszkodni (a kommunista párttól szavazókat szerezve), a másik felfogás szerint az 1981-ben a szocialistákra szavazó, de csalódott centrumszavazók megnyerésében gondolkodott. 1988-ra megfigyelhetı a szocialisták polgárosodása a szavazók összetételét tekintve. A választásokon 37,5%-ot értek el, ennek arányában a munkásság 44%-a szavazott rájuk, az alkalmazottak közül pedig 44%. 10 A munkásszármazásúak a kongresszusi küldöttek között is visszaszorultak: a hetvenes években 5% volt arányuk, ez 1990-re 1%-ra csökkent. A PS szervezeti szabálya elıírta a szakszervezetekhez való csatlakozást tagjainak, de 1990-ben 40%-a a párttagok közül semmilyen szakszervezetnek nem volt tagja.1997-ben, amikor a szocialisták újra megnyerték a választásokat, választási szövetségben indultak ( majorité plurielle, többes többség) a Zöldekkel és a PCF-el (Francia Kommunista Párt). Ebben Jacques Chiracnak óriási szerepe volt: a volt párizsi polgármester 1995-ben megnyerte az elnökválasztást, és feloszlatta 1997-ben az országgyőlést. Ezzel bekövetkezett az együttélés, a 9 Kozák Imre-Kozák-Melinda: A francia parlamenti pártok sajátosságai, TDK-dolgozat, 26.old. 10 Uo. 29.old.

cohabitation idıszaka 11 (erre korábban két alkalommal is volt példa), hiszen jobboldali elnök mőködött együtt baloldali többségő parlamenttel. A politikai centrum a blokkon belüli feszültségek az 1999-es EPválasztások után következtek, amikor a Zöldek választási sikerük miatt jelentısebb szerepet kívántak maguknak. Az angol harmadik úttal szemben a francia szocialisták a hagyományos követelésekkel igyekeztek növelni támogatói bázisukat a kilencvenes évek végén: 35 órás munkahetet (1999 október 19-én lett elfogadva a parlamentben, és 2000. január 1-én lépett hatályba). Ez megmutatkozott a legutóbbi Royalkampányban is. A 2006-os elnökválasztási és országgyőlési választásokra érte el a Francia Szocialista párt a legnagyobb taglétszámot történelme során. Kettıszáz ezer fı alkotta a párt taglétszámát. Ennek oka, hogy 75 ezer új belépı jelent meg három hónap alatt a francia szocialistáknál. Ezek mintegy kétharmada férfi, és többségük diplomás. A 2007-es elnökválasztási kampányban ugyanis a párt a jelöltválasztás állítására pártkampányt indított, és ennek népszerősítésére lehetıvé tette az internetes tagfelvételt, másrészt lecsökkentette a tagsági díjat 20 eurora. Emellett azok, akik 2006. június 1-je elıtt léptek be a pártba, részt vehettek a párton belüli ıszi jelöltválasztáson. A párton belül több induló is esélyesnek tőnt a párton belüli jelölési folyamatban, és Francois Hollande pártelnök ezzel is indokolta a belépések aktivizálódását. A pártelnök élettársa, Ségolene Royal, a késıbbi jelölt mellett Dominique Strauss- Kahn és Laurent Fabius volt miniszterek neve is felmerült, mint lehetséges elnökaspiráns szocialista színekben, s ez fokozta a baloldali szavazók érdeklıdését. Az új belépık között 90% korábban még nem volt párttag. Három vesztes elnökválasztás után látható, hogy a francia baloldalnak is megújulásra van szüksége mind a gazdaságpolitika, mind a szociálpolitika 11 Kardos-Simándi: Európai politikai rendszerek, 252.old.

területén. A legmarkánsabban ragaszkodtak a jóléti állam vívmányainak védelméhez, ám Sarkozy szlogenje, Több munkáért több bért! jobban kifejezte a francia társadalom igényeit. Konklúzió: A francia SPD olyan módszerekkel érte el tagsága növekedését, mint az internetes felülető belépés, tagdíjcsökkentés és a jelölési folyamat kiterjesztése. V. Az SPD társadalmi kapcsolatai A Német Szociáldemokrata Párt (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) az egyik legrégebbi pártformáció a világon. 2008-ban ünnepli 145. születésnapját, hatszázezres tagsággal rendelkezik jelenleg (1976-ban ez 1 milliós volt, 1998-ban 780 ezer). A párt megalakulását 1863 május 23-ától számítják, ekkor Ferdinand Lassalle megalakította az Allgemeiner Deutscher Arbeitverein-t (NémetÁltalános Munkásegylet). Ezzel egyesült az 1869 augusztus 7-9- én, az eisenachi kongresszuson megalakult Sozialdemokratische Arbeiterpartei, a Szociáldemokrata Munkáspárt 1875-ben, Gothában. 1890-ben vette fel az SPD-nevet, 1912-re a Német Császárság legnagyobb politikai erejévé vált, de kormányra nem kerülhetett. Az elsı világháború után az elsı kancellár Friedrich Ebert lett, az SPD vezetıje, majd 1919. februárjától a weimari köztársaság elsı elnöke. Az un. Weimari alku a centrum irányába tolta a pártot, míg a korábban kiváltak megalakították a Német Kommunista Pártot, koalícióra léptek a Katolikus Centrummal és a Német Demokrata Párttal. A hitleri hatalomátvétel után 1933. július 14-én betiltották az SPD-t. A második világháború után 1946- ban újjáalakult a párt, 1949 és 1966 között ellenzékben volt, 1959-ben a godesbergi programmal szakított korábbi, a munkásság és a marxizmus tanainak képviseletére alapozott politikáján. Az NDK-ban az SPD szervezeteit arra kényszerítették, hogy egyesüljön a kommunista párttal.

Így létrejött Németország Szocialista Egységpártja (SED). 1989-ben újjáalakult, majd egyesült az NSZK-ban mőködı SPD-vel. Pont ebben az idıszakban volt az SPD a generációváltás küszöbén. Ezt a Willi Brant volt kancellárt (az Ostpolitik emblematikus alakját) és pártelnököt 1987-ben váltó Hans-Jockhen Vogel elnöksége készítette elı, ám az 1990-es választásokon csak 33%-ot értek el miniszterelnök-jelöltjükkel, Stolpeval. 1995-ben már Oscar Lafontaine lett a pártelnök, akit Gerhard Schröder 12 váltott a párt élén, már mint miniszterelnök, az új közép politikájával nyerve az 1998-as Bundestag-választásokat, 40,9%-al. Lafontaine az állam aktív szerepe mellett, a munkanélküliek képviselete felé kötelezte el magát, míg Schröder nyitott új szavazói csoportok, a diplomások, a szabadfoglalkozásúak irányába. 2002-ben ismét kormányra került, nagyrészt az Egyesült Államok külpolitikájának elítélése miatt. 2006-ban nagykoalíciót kötött a CDU-CSU-val az SPD. A hagyományosan baloldali orientációjú szakszervezetek A 2006-os választások, a Schröder-kormány bukása után Francz Münteferring elnöksége alatt egyfajta párttagság-erózió lépett fel. A 700 ezres tagságból sokan visszaadták tagkönyvüket. Érdekszervezetek Németországban Három nagy csúcsszervezetben egyesülnek az NSZK-ban az ipari érdekeket képviselı szervezetek, akik az ipari érdekeket képviselik, illetve a munkaadókat. A Német Ipar Szövetségi Szövetsége (BDI, konzervatív orientációjú), a Német Munkaadók Szövetségi Egyesülete (BDA) és a Német Ipari és Kereskedelmi Szervezet (DIHT). A szakszervezetek a munkavállalók egyharmadát tömörítik, mintegy 9 és félmillió tagot. A szakszervezetek a Német Szakszervezeti Szövetségben tömörülnek. Politikailag a fémipari szakszervezet (Industriegewerkshaft Metall, IGM) a legaktívabb, mintegy 2,800 ezres tagsággal rendelkezik. A közszolgálati, 12 Simándi-Kardos: Európai politikai rendszerek, 595.old.