Tanácsköztársaság: csapda és honvédõ háború (2009 March 21, Saturday) - Csenke László - Básthy Gábor 90 éve, hogy megbukott a demokratikus "népuralmi" berendezkedés, de korántsem a kommunisták forradalma következtében, hanem hazai segítséggel, az Antant által. Ma 90 éve, hogy megbukott a demokratikus népuralmi" berendezkedés, de korántsem a kommunisták forradalma következtében, hanem hazai segítséggel, az Antant által. A forradalmi turbulencia, és a Tanácsköztársaság csak ennek lett a következménye, pontosan kiszámított módon. A nemzet pedig soha nem látott egységben vívta honvédõ háborúját. Az 1989-es rendszerváltozás politikai elõképét 1918 októberében lezajlott változásokban, és az ott létrejött demokratikus államformában kell keresnünk. Akkor is, ha ennek az államformának megvoltak a maga ellenségei, egyrészt a monarchiában felnõtt, és az új rendben helyét vesztõ arisztokrácia, másrészt a radikalizálódó szociáldemokrácia köreiben. Megbuktatták a népuralmi" berendezkedés képviselõit, de korántsem a kommunisták, hanem magyar segítséggel is, az Antant. A forradalmi turbulencia, és a tanácsköztársaság csak ennek lett a következménye, ámbár pontosan kiszámított módon. A csapda jól kiépítettnek, és sajnos történelmileg elkerülhetetlennek bizonyult. Az arisztokrácia árulása Ha Károlyi Mihályra, mint a kor autentikus tanújára támaszkodunk, megérthetjük, mi hogyan történhetett. Kétségtelenül, a Vix-jegyzék, -amelyet a nevezett francia alezredes és katonai misszióvezetõ 1919. március 20-án adott át a Károlyi kormány képviselõjének,- volt az a bomba, amely romba döntötte a fiatal magyar demokrácia, még alig épült épületét. E témán kívül vetjük fel, talán egyszer a franciák már megkövethetnének bennünket, azért a sok jóért", amit az I. Világháborút követõ békével, a még újszülött korban sem lévõ, történelmi utáni Magyarországnak okoztak. Az Európai Unió egyik prominense Sárközy éppen alkalmas lenne e szerepre, persze anélkül, hogy bárminemû revizionista koncepciót támogatna e fellépésével. Inkább csak a valaha eltiport demokrácia kedvéért. A Vix francia alezredesrõl elnevezett memorandumot 1919. március 20.-án adták át, és teljesítéséhez 3 napos ultimátumot kapott a magyar polgári demokratikus kormány. A rendelet leírta, hogy Magyarországnak mely részeit kell átadnia a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak, Csehszlovákiának, illetve Romániának. Továbbá, hogy a magyar alakulatokat vissza kellett vonni a Tisza vonaláig, a kiürített terület egy részét a román királyi csapatok szállták volna meg, és 40-50 km széles övezet maradt volna semleges. E jegyzéket megelõzte a mérsékelt földreform, amelyrõl a döntést a Károlyi kormány, sok vita után, 1919 februárjában hozta meg. Mit ír errõl Károlyi Mihály a Hit illúziók nélkül" címû memoárjában? Ez a reform, hasonló lett volna ahhoz, amilyet a szomszédos országokban hajtottak végre. Az egykori magyar földbirtokosok, akik elkeseredett dühvel szegültek szembe ezzel a reformmal, és évtizedeken át gyûlöltek engem is miatta, ma már jól tudják - többen nekem is elismerték -, számukra is üdvös lett volna, ha annak idején idõben végrehajtjuk." Miért emeltük ki ezt az idézetet éppen a Vix-jegyzék kapcsán? Arra maga Károlyi adja meg a választ: A kabinetben maradt polgári miniszterek, akik a nacionalista elemet képviselték a kormányzatban, nem vállalhatták a felelõsséget ilyen óriási terület átengedéséért a békeszerzõdés megkötése elõtt. Ellenségeink arról suttogtak, hogy a mi radikalizmusunk az oka az antant kíméletlen bánásmódjának. (És szerintünk itt a lényeg.) Az a baráti viszony, amely gróf Bethlen Istvánt és õrgróf Pallavicini Györgyöt a francia misszió vezetõjéhez fûzte, továbbá a franciáknál tett sûrû látogatásaik azt a gyanút keltették bennünk, talán az õ befolyásuk érvényesült az ultimátum megfogalmazásánál. Egy biztos: az ultimátum tartalmáról elõbb szereztek tudomást, mint mi magunk. (...) Másnap délelõtt Bethlen István azt az üzenetet küldte, arra kér, fogadjam el az ultimátumot, mert semmi más lehetõség nem maradt. (...) Megkérdeztem tehát Bethlentõl, hajlandó lenne-e, mint a nacionalista elemek vezére, ezzel a feladattal egy koalíciós kormány élére állni. Válasza elutasító volt." A Vix-jegyzék hatására lemondott tehát a Károlyi Mihály vezette demokratikus kormány, és nem maradt más, nyitott út, a radikalizálódó szociáldemokraták átjátszották a kommunistáknak a kormányzati lehetõséget. A hatalom Kun Béla ölébe hullott. 1919. március 21-én Garbai Sándor, a szociáldemokraták és Kun Béla a kommunisták képviseletében együtt proklamálta a Magyar Tanácsköztársaság megalakulását. Nem igaz így az a történelmi nézet, miszerint a forradalmi tömegek kényszerítették ki a kormány bukását, hanem éppen fordítva, a Vix-jegyzék játszott komoly szerepet a tömeghangulat radikalizálásában. A keresztény-konzervatív irányú politikai berendezkedés, - amelyet az antant misszióban érdekelt franciák jobban el tudtak fogadni, mint a szociáldemokrata és polgári radikális koalíciós magyarországi kormányzást - csakis a
kommunista forradalommal való nyílt leszámolás képében válhatott lehetõvé. A keresztény-konzervatív arisztokrácia árulása, a megszálló idegen hatalommal való összejátszása kellett ahhoz, hogy ne közvetlenül a magyar demokráciával kelljen a hatalom megszerzéséért nyílt polgárháborút vívni. Ami szalonképtelen lett volna az angol és amerikai értékrend szerint. A Tanácsköztársaság honvédõ háborúja A katonai helyzet a Károlyi kormány idõszakában meglehetõsen kaotikus volt. A világháborúban vesztes monarchia közös hadserege felbomlott. Egymillió kétszázezer magyar katona tért haza a frontról leszerelni. Az õszirózsás forradalom éppen arról kapta nevét, hogy a monarchia volt katonái a K. u K. sapkarózsák helyére õszirózsákat tûztek. A leszerelõben lévõ hadsereg tisztjeinek nagy része, a Károlyi kormány elleni érzelmeket táplált magában. A csapatoknál ugyanis katonatanácsok alakultak, amelyek, a demokrácia vadhajtásaként értékelhetõk, mert a katonai józanész, a normális alá-fölérendeltségi viszonyok cáfolatát jelentették. Ennek ellenére a magyar hadsereg megszervezése már ekkor megkezdõdött. Itt elsõként Linder Béla neve említendõ, akiben legfeljebb a jó szándék munkált, de legkevésbé sem a hozzáértés. Valódi szervezõmunka akkor indult be, amikor Böhm Vilmos lett a hadügyminiszter és Stromfeld Aurél a hadügyi államtitkár. A hadsereg megszervezését a Vix-jegyzék elutasítását követõen, az ország hátrányára változó katonapolitikai helyzet gyorsította fel, amely az úgynevezett kis-antant" csapatainak felvonulásával, illetve északi és keleti támadásának megindításával, sürgetõvé tette a honvédelem megszilárdítását. Ezzel kezdetét vette a Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadserege által vívott honvédõ háború. Noha valójában a tanácskormány ezt az összefüggést vagy nem ismerte fel, vagy nem képviselte, ha felismerte is. Mivel e honvédõ háborúnak szerepe volt abban, hogy a környezõ új nemzetállamok nem tudtak további területeket kiszakítani Magyarországból, a Tanácsköztársaság létrejöttének 90 éves évfordulóján, errõl mindenképpen meg kell emlékeznünk, miközben cezúrát vonunk a történelmi szempontból számunkra kívánatos és nem kívánatos dolgok között. A magyar történelmi progresszió számára vállalható, hogy a tanácskormány idején Böhm Vilmos és Stromfeld Aurél, utóbb már, mint a hadsereg vezérkarának fõnöke, szociáldemokraták voltak. Természetesen vállalható az is, hogy a hazafias, nemzeti elkötelezettségû katonatisztek is fontos szerepet vállaltak az ország területének védelmében. Ejtsünk róluk is néhány szót. Kádár Gyula vezérkari ezredes a Magyar Királyi Honvédség Vezérkari Fõnöksége 2. osztálya, a hírszerzés és kémelhárítás (VKF 2) egykori vezetõje, A Ludovikától Sopronkõhidáig" címû emlékiratában a következõket írja: A tanácskormány helyesen ismerte fel az erõs hadsereg szükségességét, a fegyelmezetlen tömegbõl dicséretre méltó akarással törekedett egy használható vörös hadsereget szervezni. A volt tisztek háborítatlanul szolgálhattak az új hadseregben, volt rendfokozatuknak megfelelõ parancsnokságokat kaptak. Jelentkeztek is számosan, magasabb és alacsonyabb beosztásokra. Szívesen vállalták a harcot a csehek, románok ellen, nemzeti önérzetüket mélyen sértette ezek országfoglalása. Különösen vonzó volt Stromfeld Aurél személye. A késõbbi Horthy-hadseregben tábornoki rangot elértek közül számosan szolgáltak a vörös hadseregben, és tudtommal Stromfeld visszalépéséig hûségesen. A nevesebbek: Werth Henrik, Szombathelyi Ferenc, Gorondy- Novák vezérezredesek és mások." És itt idézhetjük Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században címû mûvét is: A fenyegetõ vég elkerülése érdekében a Forradalmi Kormányzótanács április 20-án fegyverbe szólította a budapesti és vidéki munkásságot, s országszerte toborzó gyûléseket szervezett. A Vörös Hadsereg létszáma létszáma [...] május végére elérte a 200 ezer fõt. [...] tényleges irányítója [...] a háborúban már kitûnt vezérkari ezredes, Stromfeld Aurél lett. Vele és mellette küzdött Lakatos Géza, Werth Henrik, Sztójay Döme, Szombathelyi Ferenc, Jány Gusztáv, s még vagy tucatnyian a második világháborús magyar hadsereg majdani tábornokai közül." Szakály Sándor hadtörténész így ír a Magyar Nemzet olvasói levelei között Nem csak Stromfeld!" címmel 2005. január 28.- keltezéssel: Érdemes kiemelni néhány nevet az egykoron a Vörös Hadseregben szolgáltak közül, akik a késõbbiek során fényes katonai karriert futottak be: Andorka Rudolf, Béldy Alajos, Beregfy Károly, Csatay Lajos, Gyõrffy-Bengyel Sándor, Hennyey Gusztáv, Jány Gusztáv, Lakatos Géza, Nagy Vilmos, Náday István, Sónyi Hugó, Szombathelyi Ferenc, Sztójay (Stojakovics) Döme, Vörös János, Werth Henrik és még hosszan lehetne sorolni." Sorra vesszük a Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében aktívan, parancsnoki beosztásban harcoló nevesebb, volt császári és királyi katonatiszteket (szerepük gyakran homlokegyenest ellentétes a korábbiakkal és egymással is a Horthy rendszerben valamint a II. Világháború alatt), a Magyar Királyi Honvédségben viselt legmagasabb rangjukkal, akik egyébként - Werth és Gorondy-Novák kivételével - a Vitézi Rend tagjai lettek (a történeti hûség kedvéért a német, szász és sváb származásúaknál magyarosítás elõtti, eredeti nevüket is feltüntetve, valamint a székely lófõ fõnemeseket teljes nevével): - vitéz Andorka (Fleischhacker) (Rudolf) Rezsõ vezérõrnagy - vitéz Béldy (Bruckner) Alajos vezérezredes - vitéz Beregfy (Berger) Károly vezérezredes - vitéz Csatay (Tuczentaller) Lajos vezérezredes - vitéz Gyõrffy-Bengyel Sándor vezérezredes - vitéz Hennyey Gusztáv vezérezredes - vitéz
Jány (Hautzinger) Gusztáv vezérezredes - vitéz lófõ csíkszentsimoni Lakatos Géza vezérezredes - vitéz lófõ nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes - vitéz Náday István vezérezredes - vitéz Sónyi (Solarcz) Hugó vezérezredes - vitéz Szombathelyi (Knausz) Ferenc vezérezredes - vitéz Sztójay (Sztojakovics) Döme altábornagy - vitéz Vörös János vezérezredes - Werth Henrik vezérezredes - Gorondy-Novák Elemér vezérezredes A Vörös Hadseregben szolgált tisztek a Horthy hadsereg igazolóbizottságai elõtt, az ország védelmére vonatkozó kényszerhelyzetre hivatkoztak, s ezt az érvet a bizottságok általában elfogadták. Így többségük minden retorzió nélkül léphetett át a Nemzeti Hadseregbe". Ismét Szakály Sándor hadtörténészt idézve: Egyébként Gömbös Gyula -akkor - honvédelmi miniszter elõterjesztésére Horthy Miklós kormányzó 1930-ban Stromfeld Aurél özvegyének a mindenkori ezredesi nyugdíjjal megegyezõ kegydíjat adományozott. Ugyanekkor - szintén Gömbös elõterjesztésére - ténylegesítették egy napra és nevezték ki 1924-ben ezredesekké és ugyanazon nappal ismét nyugállományba - teljes ezredesi nyugdíjjal - Julier Ferencet, Tombor Jenõt és Bartha Albertet". Stromfeld Aurél Német eredetû értelmiségi családban harmadik gyermekként született. 1896-ban végzett a Ludovika Akadémián és 1902-ben a bécsi Hadiiskolát is elvégezte. Az I. Világháborúban több (olasz, orosz, szerb) fronton is szolgált. 1918- ban ezredesként a Ludovika Akadémia parancsnoka lett. 1918-ban belépett az MSZDP-be. A Tanácsköztársaság idején a Magyar Vörös Hadsereg vezérkari fõnökének nevezték ki, 1919 májusától. Jelentõs szerepe volt a hadsereg megszervezésében, majd az Északi hadjáratként ismertté vált, csehek ellen irányuló ellentámadás megtervezésében illetve végrehajtásában. Ellenezte, hogy az antant követelésére feladják az elfoglalt területeket, ezért lemondott. Még az év augusztusában, a Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták, 1920-ban 2 év 9 hónapnyi börtönbüntetésre ítélték, rendfokozatától és nyugdíjától megfosztották. 1921-ben szabadult. 1923-ban egy állítólagos kommunista összeesküvés gyanújával vizsgálati fogságban tartották, élete végéig megõrizte kapcsolatát az MSZDP-vel és az illegális Kommunista Párttal. Miután Stromfeld volt az a katonai vezetõ, aki kitartott a honvédõ háború" koncepciója mellett, érthetõ volt, hogy ellenezte a visszafoglalt területek feladását. A katona ugyanis egy ilyen politikai lépés támogatásával elárulja elesett bajtársai emlékét. Ezt nem tette meg. Éppen ezért aligha érthetõ, hogy a politikai motívumon kívül, a Horthy rendszernek mely indokai voltak még, egy sikeres honvédõ harci és hadmûveleti tevékenység emlékének degradálásán kívül, amit Stromfeld ellen felhozhattak. Stromfeld ugyanis a kor egyik legjobban képzett, komoly harci, hadmûveleti tapasztalatokkal rendelkezõ vezérkari tisztje volt. Korántsem véletlen, hogy a K. u K, hadsereg leszerelt tisztjei követték az új hadseregbe. Hajdú Tibor történészt idézve (A tanácsköztársaság mai szemmel. Történelem az iskolában): A román, majd az ezt követõ csehszlovák támadás után mind gyakoribbá váltak az ellenforradalmi szervezkedések, megmozdulások és a vörös terror", amely törvénytelen kivégzésekkel is járt, továbbá semmi konkrét cselekménnyel nem vádolt burzsoák" túszul ejtésével. Betiltották a polgári demokratikus sajtót is. Májusban és júniusban a vörös terrornak több száz halottja volt, bár mértéke ekkor sem haladta meg az 1918. novemberi vagy 1919. õszi rendcsinálásokét". Az addig a forradalommal rokonszenvezõ mûvészek, tudósok többsége hátat fordított a politikának. A szociáldemokraták és kommunisták együttmûködése viszont ha nem is zavartalan, de jó volt egészen június közepéig. Konzervatív vagy mérsékelten szociális világnézete ellenére kitartott viszont a tanácsköztársaság háborúja mellett a tiszti kar nagyobb fele. Ezt indokolhatná a honvédelmi küzdelem objektíve hazai jellege önmagában is, de nem maradt hatás nélkül Böhm Vilmos fõparancsnok és a hadügyi népbiztosok törõdése a tisztikar érdekeivel és érzelmeivel. Szerepük a vörös háborúban" nem akadályozta meg, hogy - kivéve a legkompromittáltabbakat" mint Stromfeld, Tombor Jenõ és Kerekess József ezredesek - jónéhányan közülük tábornokok, miniszterek legyenek a második világháború elõtt és alatt. Sajátos életútjuk semmilyen sémába nem illett bele - s ez a második eltorzított eleme a tanácsköztársaság tanításának, a tankönyvek, de még néhány tudományos munka is a mûfajban szokatlan anonim hadtörténetírást mûvelt, s akit említettek Julier Ferenc és Werth Henrik. A gyõztes csatákat lelkesen méltatták - többnyire a gyõztes nevének említése nélkül. Pedig e hadjáratnak Stromfeld és közvetlen munkatársai: Andorka Rudolf és Lakatos Géza mellett jeles parancsnokai voltak Békési Béla alezredes, Ferjentsik Ottó alezredes, Rab Ákos alezredes, Bengyel Sándor százados, Gayer Jenõ báró alezredes, Gorondy-Novák Elemér, Náday István - és persze Werth Henrik késõbbi vezérezredesek. Az utóbbinak, mint Sztójay Dömének is, szerepe valóban ellentmondásos, de miért lenne ez akadálya tevékenységük objektív elemzésének?" Végigolvasva a névsort és a haditetteket, bátran állíthatjuk, ha Stromfeld nem válik elvhû szociáldemokratává, hanem opportunista módon behódol Horthynak, példátlan katonai tekintélyével, felkészültségével és tehetségével a minden bizonnyal Magyar Királyi Honvéd Vezérkar fõnökekévé válhatott volna, merthogy messze fölötte állt ennek a garnitúrának. Ha emigrál, talán ott van a spanyol polgárháborúban, és ma senki sem tudná, hogy ki volt Zalka Máté. Taníthatta volna a szovjet Vörös Hadsereg késõbbi gyõzedelmes marsalljait - Zsukovot, Vasziljevszkijt, Rokoszovszkijt, Malinovszkijt,
Konyevet, Vatutyint, Tolbuhint és Rotmisztrovot, a hozzá hasonlóan kimagasló tehetségû - és hasonló indíttatású - egykori cári vezérkari ezredes, Saposnyikov marsall oldalán. Legvalószínûbb, persze, hogy együtt löveti fõbe Sztálin 1938- ban Tuhacsevszkij, Jegorov, Jakír és Bljuher marsallokkal. A hadsereg hadmûveleti megszervezése A hadsereg közvetlen hadmûveleti irányítása a Hadügyi Népbiztossághoz tartozott, ahol a hadmûveleti osztály látta el a feladatot. Mindez egyrészt a hadsereg-szervezési tapasztalatok hiányából, illetve a katonai irányító szervekkel szembeni bizalmatlanságból fakadhatott. Ha valaki, valaha is volt katona, már könnyen beláthatja, hogy közvetlen hadmûveleti-harci cselekményeket a frontvonaltól egy-két száz kilométeres távolságból, az akkori hírközlési ejlettségi színvonalon, irányítani a lehetetlennel volt egyenlõ. Szerencsére a helyzetbõl következõ gyors tapasztalatszerzés miatt e felismerés hamar - 1919. május 5.-én - megszületett. A Hadügyi Népbiztosság a frontvonali irányításnak megfelelõ távolságban, a volt Tiszántúli Hadsereg-parancsnokság állományába való alárendeléssel, létrehozta a Hadsereg Fõparancsnokságot. A népbiztosságnál csak a hadkiegészítés, területi igazgatási és a hadsereg-ellátási feladatok maradtak. A nagyobb önállóságot kapott fõparancsnokság már május 8.-án elrendelte a hadsereg teljes átszervezését. Az átszervezés ezt követõen - a szakmai érvényû intézkedések hatására - ment is, mint a karikacsapás. A május 6-i helyzetnek megfelelõ 89 zászlóaljból - egy dekád alatt - az új hadrendben: 38 gyalogezred, 113 gyalogzászlóalj, 84 géppuskás század, 14 ágyús üteg, 2 hegyi ágyús üteg, 20 tarackos üteg, 3 nehéz üteg, 8 lovasszázad, illetve a Dunaõrség állományában 12 hajóegység és 1 repülõszázad szervezõdött meg; továbbá a hadsereg kötelékébe 8 repülõszázad és 16 mûszaki század tartozott. A harcértéket összesen 51 586 db puska, 682 db géppuska, 870 lovas, 63 ágyú, 5 hegyi ágyú, 81 tarack (rövid csövû ágyú), 6 nehézágyú és 37 repülõgép jelentette. Az átszervezés leglényegesebb eleme volt, hogy a csapatokat hadtest-parancsnokságok alá rendelték. A hadtest hadmûveleti harcászati magasabb egység volt, amely a hadmûveleti-harci feladatok függvényében, mindig az aktuális helyzethez illeszkedõen, néhány (többnyire 2-4) hadosztályból és önálló dandárokból, továbbá az ideiglenes megerõsítésül alárendelt tüzérségbõl, páncélvonatokból, repülõ századokból, olykor dunai egységekbõl álltak. Külön meg kell emlékeznünk a csapatok anyagi biztosításának megszervezésérõl. A harci sikerek ugyanis nem lettek volna elérhetõk a hadtáp-feladatok végrehajtása nélkül. A hadsereg hadtápot: a szállításirányítási és vasúti parancsnokságok, ellátó bázisparancsnokságok, a hadsereg közeli felvételezõ állomások, a lõszer-, ruha-, mûszaki anyagraktárak, vágómarha-telepek, sütödék, bõr-és egyéb anyaggyûjtõ állomások, kórházak, 16 db kórházvonat, betegnyugvó-, fürdõ-és fertõtlenítõ állomások, valamint gõzmosodák jelentették. Ezeket a hadtápintézeteket, a sikeres északi hadjárat alkalmával a Cegléd, Hatvan, Füzesabony, Gödöllõ által meghatározott körletben telepítették.a felsoroltakon kívül a hadtesteknek, a hadmûveleti harc biztosítása érdekében: autószázada, autójavító mûhelye, autóanyagraktára, kórháza, élelmezési ellátó részlege volt. Ezeken kívül a legfontosabb irányban harcoló hadtestet mozgó lõszerteleppel és a sebesültek hátraszállításához szükséges oszloppal erõsítették meg. A sikeres és gyors átszervezés a katonai hozzáértésrõl tanúskodik, amely hozzáértés a vezérkartól, és annak fõnökétõl, Stromfeldtõl származtatható. E rugalmas szervezés tette lehetõvé, hogy a hadmûveleti és harci feladatoknak megfelelõen alakítsa ki a hadsereg vezetõsége a csoportosításokat. És ennek eredményeként elérjék, az elért honvédõ sikereket. Az átszervezés és külsõ hatások következtében a tanácsköztársaság katonapolitikai helyzete javult. Északon Miskolcot és Salgótarjánt visszafoglalták, a keleti és a déli frontvonal pedig stabilizálódott. A románok, az Ukrán Vörös Hadsereggel szembeni védelem megerõsítése miatt, kénytelenek voltak két hadosztályt kivonni a Tiszántúlról. És csapatkivonások, átcsoportosítások történtek a dél-szláv irányból is, az aktuális helyzet miatt. Az északi hadjárat terve május 27.-re alakult ki. Ennek lényege az volt, hogy a cseheket megverve, majd a Tiszán átkelve a román haderõ ellen kell fordulni a magyar csapatoknak. E komplex hadmûveletben, amelynek tervét Stromfeld irányításával dolgozták ki, elõbb a Kassa, illetve Sátoraljaújhely irányba kellett a csapatoknak csapást mérve elõre nyomulniuk. A hadmûvelet végrehajtására, a III. Hadtest állományába összesen öt hadosztályt, három önálló dandárt, vagyis 73 zászlóaljat és 43 üteget rendeltek. Annak árán is, hogy a déli védelmet ezzel jelentõsen meggyengítették. A román hadsereg figyelmének elterelése érdekében pedig Csongrád-Szolnok térségében az I. Hadtest támadását is elrendelte a hadsereg-parancsnokság. A katonai siker dicstelen politikai vége A hadmûveletek június 24.-én értek véget a cseh hadsereg gyakorlati vereségével. A fegyverszünet e nap hajnalán lépett érvénybe. A tanácsköztársaság hadserege bebizonyította erejét, katonai képességeit. Kizárólag az országos politikai vezetõség az antant ráhatására volt képes megállítani, a cseh haderõ teljes szétverése elõtt az offenzívát, amely a honvédõ háború kényszerû befejezését is jelentette.
A Vörös Hadsereg az általános erõviszonyokat figyelembe véve már a hadjárat kezdetekor sem rendelkezett túlerõvel, mégis - néhány nap kivételével - az egész hadjárat ideje alatt kezében tartotta a hadmûveleti kezdeményezést. A vezetés merészen és nagyvonalúan alkalmazta az erõk és eszközök zömének a döntõ csapás irányában való összpontosítását. A sikerekhez nem kis mértékben az is hozzájárult, hogy Stromfeld igen helyesen gazdálkodott a tartalékokkal. Amint a tartalékban lévõ csapatokat valamely egység, vagy arcvonalszakasz megerõsítésére bevetette, azonnal gondoskodott újabb tartalékok létrehozásáról. (...) A május végén indított eredményes északi hadjárat hatására a párizsi békekonferencia felkínálta a tanácsköztársaságnak, hogy az északi területekért cserébe a román csapatok kivonulnak a Tiszántúl egy részérõl. A tanácskormány eleget tett a felszólításnak, a román kormány azonban nem vonta vissza erõit." - írja Tóth Árpád A Magyar Tanácsköztársaság Vöröshadseregének északi hadjárata" címû munkájában. A tanácsköztársaság bukása is éppen a hadsereg sikeres elõnyomulásának megállításából, az állomány demoralizálásából, majd a teljes felbomlásából következett. Valójában a sikeres honvédõ háború olyan intermezzo volt, amelyre sem az Antant, sem azok a konzervatív magyar körök, amelyek az idegen megszálló hatalommal összejátszottak, nem számítottak. Az Antant felismerte, hogy a csehek totális veresége elõtt meg kell állítani a csapatokat, különben új helyzet alakulhat ki, amelyet már nem lehet nem figyelembe venniük, vagy csak nyílt francia katonai intervencióval lehet helyrehozniuk. Ezért kényszerítették Kun Béláékat saját, gyõzelmes hadseregük cserbenhagyására. E politikai lépéssel sikerült a hadsereg állományát demoralizálniuk, ebbõl viszont annak szétforgácsolódása következett. Stromfeld és beosztott parancsnokai a semmibõl szervezték meg a monarchia széthullása utáni elsõ, önálló, magyar hadsereget. Nem a katonákon múlott, hogy a sikerekkel a politikai vezetõség nem tudott mit kezdeni. A Magyar Tanácsköztársaság 90 éves évfordulóján emlékezzünk a Stromfeld Aurél vezette csapatokra, valamint azokra a tisztekre (késõbbi politikai és katonai szerepvállalásuktól függetlenül) és katonákra, akik vérüket hullatták a Magyarország területeinek megtartásáért vívott 1919-es honvédõ háborúban.