38 A csehszlovák legionáriusok 1914 1918-ban összefüggésben a Nagy Háború jellegével Tisztelt Történész-kollégák, Hölgyeim és Uraim! Amikor azon gondolkodtam, miként is tehetnék úgy eleget a rövidre szabott előadásom címében megfogalmazott téma bemutatásának, hogy közben minél közérthetőbben járuljak hozzá konferenciánk általános irányultságához, tudatosítottam, hogy nem lesz elegendő számomra a legionáriusok mozgalmának hagyományos pertraktálása. Minden ismert álláspont ezt a témát az önálló csehszlovák állam létrehozásának velejárójaként emlegeti, mintegy a külföldi csehszlovák ellenállás legjelentősebb részeként. Szerintem az így felvetett kérdések többségére már megszülettek a válaszok, méghozzá a külföldi történészek számára is érthető nyelveken. Én azonban most szívesen tennék kísérletet valami egyébre, nevezetesen egy olyan esettanulmányra, amelyben a legionárius problematika vizsgálatán keresztül legalább részben lehetővé válna, hogy betekintést nyerjünk a cseh társadalom sorskérdéseibe, elképzeléseibe és élményeibe az 19141 918-as évek világégése alatt és közvetlenül utána. A legionáriusok nem tekinthetők valamilyen cseh sajátosságnak. Ők a Nagy Háború gyermekei, illetve azé a nyugtalan koré, amely a háború következtében előállt. Előadásomat szeretném néhány rövid szakaszra tagolni. 1. Bevezetés, amelyben említést teszek azokról az alapvető fogalmakról és tényekről, amelyekkel dolgozni fogok; 2. a legionárius mozgalom összefüggései a háború általános jellegével; 3. a legionáriusok mint a háború cseh jellemzői. Előadásom keretei csupán a rövid és vázlatos ismertetést teszik lehetővé. Éppen ezért eltekintek például a legionáriusok sorsának ecsetelésétől a háború utáni években. Szlovákiai harcaikkal sem foglalkozom, sem egyéb szélsőséges megnyilvánulásaikkal gondolok itt mindenekelőtt a Habsburg-emlékművek rombolására, illetve a politikai rendszeren belül megnyilvánuló aktivitásukkal. Ezek a folyamatok már jól ismertek a különböző monografikus feldolgozásokból és az e témakörrel foglalkozó tanulmányokból. 1. A modern korban az ókori Rómától eltérően az önkéntes vagy részben önkéntes fegyveres alakulatokat nevezték légióknak. A dolog jellegéből fakad, hogy ezek a fegyveres alakulatok például a DAMBROWSKY-féle Lengyel Légió, MICKI- EWICZ légiója, a cseh Akadémiai Légió vagy a PILSUDSKY-féle légió és a többiek rendszerint valamilyen szélesebb, nemzetileg motivált ellenállási mozgalom részét képezték. A külföldi csehszlovák fegyveres ellenállási mozgalom tagjait csak a hazájukba történt visszatérésük után kezdték legionáriusoknak hívni. Ők egyszerűen csak önkénteseknek, ellenállóknak vagy a külföldi hadsereg katonáinak nevezték magu-
A CSEHSZLOVÁK LEGIONÁRIUSOK 1914 1918-BAN 39 kat, bár az osztrák-magyar dokumentumokban már a háború kezdeti szakaszában is legionáriusok -ként emlegették őket. A legionárius megnevezés később általánossá vált, ezt azonban nem mindenki értelmezte egységesen. Voltak, akik légióként emlegették a külföldi csehszlovák haderő összességét, mások azonban csak azokat tartották legionáriusoknak, akik már 1918. október 28-ika előtt tehát a köztársaság kikiáltásának napjáig beálltak a külföldi csehszlovák hadseregbe. Az 1919. július 24-én elfogadott 462. sz. törvény is eképpen határozta meg a legionárius fogalmát, azzal a bővítéssel, hogy az már azokat is ide sorolta, akik hitelt érdemlően bizonyítani tudták, hogy nem léphettek be ugyan a külföldi csehszlovák hadseregbe, de azért valamelyik antantállam hadseregének kötelékében részt vettek a központi hatalmak elleni küzdelemben. És még egy terminológiai pontosítás: bár csehszlovák legionáriusokról beszélünk, a mozgalom maga - az egész külföldi politikai ellenálláshoz hasonlóan mindenekelőtt a cseh törekvések és célkitűzések megtestesítője volt. A Csehszlovák Légiók Irodájának 1937-ből származó utolsó statisztikai kimutatása szerint a külföldi csehszlovák haderő hozzávetőlegesen 110000 főt számlált, és ebből a törvény szerinti legionáriusok száma csaknem 89000 volt (ebből 60000 volt Oroszországban, 9000 Franciaországban, 19000 Olaszországban). Az első önkéntes csehszlovák egységek amint tudjuk Franciaországban és a cári Oroszországban (annak lengyel területeit is beleértve) jöttek létre, és az ott élő cseh és szlovák telepesekből verbuválódtak. A nemzeti lelkesedés mellett itt mindenekelőtt a befogadó ország iránti lojalitás kinyilvánítására való törekvés játszott szerepet, elvégre az internálás veszélye csak ezáltal volt elhárítható. Franciaországban mindjárt a háború kitörése után megalakult az idegenlégió 2. menetezrede C zászlóaljának keretében a Nazdar néven elhíresült cseh század, amely azonban 1915 tavaszáig oly nagy veszteségeket szenvedett el, hogy azt fel kellett oszlatni. Hasonlóképpen Oroszországban is mindjárt a háború elején megszervezték a kijevi és moszkvai csehek az úgynevezett Cseh Druzsinát, amelyet RADKO DIMITRIJEV 3. hadseregének keretén belül hírszerzési feladatokkal bíztak meg. A Cseh Druzsinát azonban a cári kormányzat elzárkózó magatartása miatt leginkább csak az Oroszországban élő csehek soraiból töltötték fel, a hadifoglyok közül csak elvétve. Ebből kifolyólag az 1916. esztendő végén a csehszlovák katonai ellenállást Oroszországban mindössze egy két ezredből álló lövészdandár fémjelezte, hozzávetőlegesen 6000 harcossal. Az 1917. július 2-án lezajlott Zborov melletti ütközet azonban jelentős változást hozott a légió építésének ütemében. Az 1917. év folyamán Oroszországban sikerült a cseh és a szlovák hadifoglyokból kiépíteni a Csehszlovák Hadtestet. A harcokba való bekapcsolódásának reménye azonban rövidéletűnek bizonyult. A sikertelen Kerenszkij-offenzíva és a német, valamint az osztrák-magyar haderő ellentámadása, majd a bolsevik forradalom és az azt követő breszt-litovszki béke után nyilvánvalóvá vált, hogy az oroszországi légió tevékenysége a külföldi cseh ellenállás szempontjából már nem lehet eredményes. Tervek születtek a legionáriusok tengeri úton való elszállításáról Franciaországba az északi Archangelszkből, illetve a távol-keleti Vlagyivosztokból. Hibásnak bizonyultak azonban a csehszlovák külföldi ellenállás vezetőjének, T. G. MASARYKnak
40 elképzelései arról, hogy a szovjethatalommal fenntartható lesz a korrekt és semleges viszony egészen az egységek elszállításáig. Ezen illúziók szellemében kötötték meg Moszkvával a légió szabad elvonulásáról szóló egyezményt, cserébe a hátrahagyott nehézfegyverzetért, valamint a könnyűfegyverzet tetemes részéért. A legionáriusok vonatszerelvényei valóban megindultak kelet felé. 1918. május 14-én azonban a transzszibériai vasútvonal egyik állomásán, Cseljabinszkban összetűzésre került sor a legionáriusok és a magyar hadifogoly-katonák között, akik a breszt-litovszki békeszerződés értelmében éppen ellenkező irányban tartottak hazafelé. A helyi szovjet beavatkozása csak felgyorsította a nyílt ellenségeskedés kialakulását a szovjethatalommal. A VOJCECHOVSKŶ alezredes, GAJDA százados és ČEČKA hadnagy a csehszlovák érában itthon valamennyien tábornokok lettek parancsnoksága alatt álló egységek koordinált fellépése nem várt sikerrel végződött. Az 1918. év nyarára a legionáriusok ellenőrzésük alá vonták csaknem a teljes transzszibériai vasútvonalat egészen Irkutszkig, a Volga-vidéken pedig szilárd bolsevikellenes frontot hoztak létre. A legionáriusok azonban nem is sejtették, hogy a szövetségesek egyáltalán nem fognak sietni az ő evakuálásukkal, és Oroszországban még csaknem két évet kell eltölteniük. Oroszországi ténykedésük természetesen nagy propagandasikereket eredményezett, és a szövetségesek táborában óriási visszhangot váltott ki. Ezzel természetesen hozzájárult a külföldi csehszlovák ellenállási mozgalom diplomáciai elismeréséhez. Idővel azonban a legionáriusok között hanyatlásnak indult a fegyelem, ezért aztán az evakuációt nem volt célszerű tovább halogatni. Mindazonáltal csak 1919. december 9-én hagyta el az orosz partokat a Yonan-Maru nevezetű hajó, amely a legionáriusok első harci egységeit szállította a fedélzetén, konkrétan az első csehszlovák lövészezred két zászlóalját. Az 1918. év nyarán a szövetséges kormányok egymás után ismerték el a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot az eljövendő csehszlovák kormány magjának, a harcoló csehszlovákokat pedig szövetséges nemzetté minősítették. Franciaországban négy légiós ezred alakult, amelyek 1918 októberében ténylegesen is bevetésre kerültek Terronánál és Vouziers-nél. Az olaszországi légiót is aránylag későn szervezték meg. A csehszlovák hadosztályt, amely már 1918 nyarától beavatkozott a harcokba, a fegyverszüneti szerződés megkötése után önálló hadtestté fejlesztették. Nos, éppen ezek az olaszországi legionáriusok képezték a gerincét azoknak a csehszlovák fegyveres alakulatoknak, amelyek 1918 1919 fordulóján részt vettek Szlovákia megszállásában. Persze sok helyen például az akkor még egyértelműen magyar és német többségi Pozsonyban is egyáltalán nem barátokként fogadták őket. Bizony nem csodálkozhatunk rajta, hogy ebben az új világban egyáltalán nem éreztük jól magunkat jegyezte fel a megszállás egyik legionárius résztvevője. Az olaszországi legionáriusok aztán a Franciaországból hazatért légiósokkal együtt küzdöttek a Magyar Tanácsköztársaság hadserege ellen; egész a tavaszi vereségektől és visszavonulástól a magyar előrenyomulásnak a szövetségesek dörgedelme által történt nyári megakadásáig. 2. Megítélésem szerint a légiók tevékenysége két olyan jellegzetes jegyet visel magán, amelyek meghatározói voltak az első világháborúnak. E világégés alatt vált első ízben nyilvánvalóvá a propaganda jelentősége. Elmondható ezzel kapcsolatban,
A CSEHSZLOVÁK LEGIONÁRIUSOK 1914 1918-BAN 41 hogy az olaszországi hadszíntereken a csehszlovák legionáriusok is részesei voltak ennek a tevékenységnek. Persze, a másik oldalon az osztrák-magyar hadvezetés is igyekezett megfelelő propagandával elejét venni a legionárius-jelenségnek. Főleg, az osztrák-magyar vezérkar új főnöke, báró ARTHUR ARZ VON STRASSENBURG vezérezredes járt el újszerűen ebben a vonatkozásban. Az volt a véleménye, hogy az olaszországi csehszlovák dandárt nem szabad figyelmen kívül hagyni, annál is inkább, mivel állandóan érkeznek a jelentések arról, hogy mily szörnyűségeket követnek el a csehek idegen egyenruhákban. Azt javasolta, hogy a Monarchia ellen harcoló csehszlovák egységek katonáit nevezzék ellenforradalmároknak, illetve antibolsevistáknak. Utasítására azt híresztelték, hogy a csehszlovák legionáriusok Nagy- Britannia és Oroszország birodalmi érdekeit szolgálják. Ezek a bizarr ötletek is csak a háborús propaganda jelentőségét illusztrálják. Az 1918-as év elején az említett ARZ vezérezredes a hadseregben újból cenzúrát léptetett életbe a légiók vonatkozásában, mivel megítélése szerint a róluk kerengő hírek ártanak a katonai érdekeknek. Mindazonáltal azt vallotta, hogy a cenzúrának nem kell mindenütt egyformán működnie. Például szerinte Magyarországon a külföldi csehekről szabadon írhatnak. Amikor aztán 1918. augusztus 9-én Nagy-Britannia a csehszlovákokat elismerte szövetséges hadviselő nemzetnek, Ausztria-Magyarország tiltakozó jegyzékben fejtette ki valójában helyénvalóan, hogy csehszlovák nemzet nem létezik, csupán csehek és szlovákok vannak. A jegyzék arra is kitért, hogy a Csehszlovák Nemzeti Tanács senkitől sem kapott felhatalmazást e nemzetek képviseletére, és ellentétben a hatályos nemzetközi joggal, az úgynevezett csehszlovák hadsereg katonái részben osztrák-magyar állampolgárokból verbuválódtak. El kell ismernünk, hogy a háború kezdeti szakaszától fogva az osztrák-magyar illetékes szervek minden esetben tüzetesen megvizsgálták, hogy a fogságba esett legionáriusok milyen állampolgárságúak. Az elfogott legionáriusok kivégzései ezeket az akciókat a legénység körében végzett felvilágosító propaganda kísérte, méghozzá azok anyanyelvén brutális és szomorú velejárói voltak ugyan a háború menetének, mindazonáltal nem minősíthetők jogellenes cselekedeteknek. R. G. PLASCHKA professzor mutatott rá tanulmányaiban, hogy a Nagy Háború nyilvánvaló változást hozott a lojalitások értékrendjében. Az első helyre a saját nemzetem iránt érzett kötelességtudat került. A nemzeti közösség az egyéntől elvárta az önfeláldozás erényét. A közép-európai térségben így a cseheknél is ez az újfajta lojalitás sok esetben összeütközésbe került a hagyományos lojalitás formáival. Ez aztán törvényszerűen relativizálta az árulás fogalmát. PLASCHKA professzor is felhívja rá a figyelmet, hogy amikor az olasz fronton fogságba esett legionáriusokat kivégzésük előtt megkérdezték, vajon tudják-e, miért halnak meg, azok így válaszoltak: A hazánk szabadságáért. A kivégzettek testére helyezett táblák feliratai azonban arról beszéltek, hogy ezek hazaárulók. 3. A nemzet háborús élményeinek ellentmondásossága és egyenetlensége volt a folyamatok egyik legjellegzetesebb kísérő jelensége. A háború kezdeti szakaszában a csehek például lényegében megbízható módon eleget tettek bevonulási kötelességüknek, bár az is igaz, hogy különösebb lelkesedés nélkül. Az egyik fiatal cseh tör-
42 ténész, DAVID PAZDERA ezt úgy nevezi, hogy a tudat által örökölt kötelességérzet. Az osztrák-magyar hadseregen belül a cseh alakulatok harci értéke s harctér és az időpont függvényében kiegyensúlyozatlannak nevezhető. Az 1915. évben a keleti hadszíntéren például a cseh ezredek gyakran csődöt mondtak (bár a legújabb kutatások szerint ennek motivációi összetettebbek voltak a régebbi szakirodalom állításainál), de az olasz hadszíntéren éppen fordítva: a cseh alakulatok itt gyakorlatilag a háború befejező szakaszáig megőrizték viszonylagosan magas harci moráljukat. A légióba való belépések igazi motivációi mindmáig felderítetlenek. Úgy tűnik azonban, hogy a nemzeti identitástudat mellett ebben egyéb körülmények is közrejátszottak. Ilyen lehetett például a környezeti ráhatás (Olaszországban) vagy a szabadulási vágy a nyomorúságos hadifogolytáborokból (Oroszországban). A háború alatti cseh sorsra különösen jellemző az 1917. július 2-ai Zborov melletti csata. Itt a hiányosan felszerelt csehszlovák lövészhadosztály meglepő eredményeket ért el: fogságba ejtett néhány ezer ellenséges katonát és aránylag sok fegyvert is zsákmányolt. A legionáriusok támadása többek között a túlnyomóan csehekből álló 19. hadosztály (75. és 35. gyalogezred) állásai ellen irányult. A nevezettek ellenállása nem volt különösebben szívós, bár a gyalogezredeknek mint alakulatoknak hadibecsületén nem esett csorba állapította meg utólagosan a vizsgálatot lefolytató hadsereg-főparancsnokság jelentése. Itt tehát csehek harcoltak csehek ellen. Bár nem akarok összehasonlítást tenni: a Csehszlovák Légiók Irodájának 1937. évi statisztikai kimutatása szerint a légiók soraiban a háború folyamán összesen tehát a harci cselekmények következtében, betegség és öngyilkosság miatt 5405 katona vesztette életét, ezzel szemben az Istenért, a császárért és a hazáért WILHELM WINKLER kimutatásai szerint a 80 százalék fölötti cseh többséggel rendelkező, tehát túlnyomóan csehek által lakott járásokból 138128 katona esett el csak az 1917. esztendő végéig. A csehek elidegenedése a Monarchiától azonban még 1917-ben sem volt annyira előrehaladott állapotban, hogy a légiókról keringő hírek otthon tömegméretű ellenállást válthattak volna ki. Csak 1918 tavaszától vagy még inkább nyarától szakítottak a csehek visszafordíthatatlanul a Monarchiával. A csehszlovák légiók harci cselekményei azonban mindjárt a köztársaság megalakulása után nélkülözhetetlen részeivé váltak az államiság ideológiai érvrendszerének. Az már szinte természetesnek vehető, hogy ez a folyamat nehezítette a csehek és szlovákok szótértését az ország többi nemzetiségével. A csehek tehát a központi hatalmak oldalán léptek be a háborúba, amelyet azonban a győztes antant oldalán fejeztek be, ráadásul saját államisággal. A világ előtt a csehszlovák légiók jelentették egyik fő nyomatékát ennek az átalakulásnak. A cseh érvrendszer paradox módon már a háború folyamán és utána is leegyszerűsítve szinte alátámasztani látszott a nacionalista német mítoszt a hazaáruló cseh nemzetről. Ez a mítosz azonban nem felel meg a valóságnak. Tény viszont, hogy a háború utáni torta felszeletelésekor a cseheknek igencsak nagy darab jutott. Fordította: Kovács Zsolt