Egy mezőváros céhes ipara a városi jegyzőkönyvek tükrében Miskolc céhes ipartörténete (1761 1848) Értekezés a doktori (Ph.D.) fokozat megszerzése érdekében a történelem tudományágban Írta: Spóner Péter, okleveles történész-muzeológus Készült a Debreceni Egyetem Történelem és Néprajzi doktori iskolája (Történelem programja) keretében Témavezető: Dr. Barta János A doktori szigorlati bizottság: Elnök:.. Tagok:.... A doktori szigorlat időpontja: Az értekezés bírálói: elnöke: tagok: A bírálóbizottság..... Az értekezés védésének időpontja: 1
Én Spóner Péter teljes felelősségem tudatában kijelentem, hogy a benyújtott értekezés a szerzői jog nemzetközi normáinak tiszteletben tartásával készült. Jelen értekezést korábban más intézményben nem nyújtottam be és azt nem utasították el. 2
Egy mezőváros céhes ipara a városi jegyzőkönyvek tükrében Miskolc céhes ipartörténete (1761 1848) Doktori disszertáció Készítette: Spóner Péter 2011 3
Tartalomjegyzék Bevezetés 4 1. Előzmények: a miskolci céhes ipar a kora újkorban és a 18. század első felében 10 2. A mezőváros a 18 19. században: népesség és városfejlődés 178 3. Miskolc céhes ipara a rendiség utolsó évtizedeiben 3. 1. Az iparfejlődés sajátosságai, az iparosok száma 2286 3. 2. A céhek belső élete 49 3. 3. Termelés és értékesítés 82 4. Mezőváros és céhek kapcsolata 97 4. 1. A céhek felügyelet: commissariusok és céhbiztosok 97 4. 2. Mezővárosi jogszolgáltatás: 106 4. 2. 1. Adósságrendezés 107 4. 2. 2. Büntetőügyek 115 4. 3. Iparosok a város szolgálatában 129 4. 4. Tűzvész, tűzoltás, céhek 143 5. A céhkorszak alkonya 156 Összefoglalás 168 Gyűjtemények rövidítései 172 Bibliográfia 173 Summary 182 Publikációs lista 184 4
Bevezetés A disszertáció időhatárainak kijelölésénél két olyan dátumra esett a választásunk, melyek nemcsak a miskolci, hanem tágabb értelemben a magyarországi céhek történetében is rendkívül fontos szerepet játszottak. A 18. század 30-as éveitől kezdve a központi hatalom mindinkább kiterjesztette ellenőrzését a magyarországi céhek fölé. Ennek végeredményeként 1761-ben Mária Terézia rendeletet bocsátott ki, amely szerint az összes, korábban az uralkodó, a földesurak, az egyháziak és a városi hatóságok által kiállított és adományozott céhlevelet be kellett szedni, és helyettük egységes szövegű, új szabályzatokat adtak ki. 1 E rendelet azonban nem csak egységesítette a magyarországi céhszabályzatokat, de számos területen megváltoztatta az addigi szokásokat, a céhek működését. Ezt a rendeletet a magyar ipartörténet egyik sarokkövének tekinthetjük. Hasonlóan az 1761-es rendelethez, 1848 is mérföldkő volt a magyarországi céhes ipar történetében, ekkortól egyértelműen a céhes ipar válságáról beszélhetünk, egészen az 1872. évi ipartörvényig, amely megszüntette a céhrendszert. A vizsgált korszak megválasztásánál döntő szempont volt, hogy amint arra Eperjessy Géza kutatásai rámutattak 2 ebben a száz évben a dunántúli és az alföldi mezővárosok céhes iparfejlődésének fontos jellemzője volt a céhek számának gyors, ugrásszerű növekedése, a céhes ipar virágzása, majd a 19. század első évtizedeitől a céhek hanyatlása, a céhszervezetek kezdődő bomlása. A források alapján ez a folyamat az Alföld északi peremén elterülő Miskolc céhes iparán is egyértelműen tetten érhető. A korszakhatárok kijelölésénél ugyancsak meghatározó volt az a tény, hogy Miskolc városfejlődésének szempontjából a 18. század derekától kezdődő mintegy száz évet korszakos jelentőségűnek tekinthetjük. Ez idő alatt a város lakossága ugrásszerűen növekedett. Miskolc mind az iparűzők összlakosságon belüli arányát, mind a céhek számát, mind a termelést és vonzáskörzetet figyelembe véve az iparilag legfejlettebb hazai városok közé emelkedett. A miskolci kézművesipar felzárkózott a régió legjelentősebb városa, Kassa szintjére. Természetesen a korszakhatárként megjelölt két évszámot nem kívánjuk mereven értelmezni. A 20. század derekáig a magyar történetírásban csak viszonylag kis teret szenteltek a hazai iparfejlődés ezen belül különösen a céhek múltjának feltárására, 3 nem születtek öszszefoglaló munkák, a szakemberek nem tettek kísérletet a magyar céhes ipar történetének át- 1 Eperjessy G., 1967., 20. 2 Uo. 7. 3 A magyarországi kézművesipar kutatás történetéről lásd: Szulovszky J., 2005., 13 26. 5
fogó kutatására. 4 1967-ben Eperjessy Géza jelentette meg korszakos munkáját, mely az alföldi és dunántúli céhek, 1686-1848 közötti történetét dolgozta fel. 5 Mérföldkőnek számított, hogy az 1970-es évek elejétől szervezetté vált a kézművesipar kutatása. Előbb Nagyvázsonyban, majd Veszprémben rendszeresen tanácskozásokat szerveztek a témakör szakemberei. 1972- ben megalakult a Veszprémi Akadémiai Bizotcság (VEAB) Településtörténeti Szakbizotsága, melynek keretein belül 1975-től az önálló Kézművesipar történeti Munkabizotság fogta össze az ország kézművesipar történetének kutatóit. A munkabizotság kollektív forrásfeltáró munkájának köszönhető az 1970-es évek derekán megjelent A magyarországi céhes kézművesipar forrásanyagának katasztere című kétkötetes kutatási segédlet, 6 amely az első lépés volt a számítógép hazai társadalomtudományi alkalmazása terén. Az ennek során kidolgozott metódus felhasználásával publikálták 1986-ban, a szintén kétkötetes A magyarországi árszabások forrásanyagának katasztere 1463 1848 című munkát is. 7 A múlt század második felében mind a magyarországi, mind a miskolci céhtörténet kutatás területén már nagy számban jelentek meg összefoglaló, egy egy mesterség illetve a céhek múltjának egy egy szeletét feltáró, bemutató, levéltári kutatásokon alapuló tudományos munkák. 8 A magyarországi kézművesipar történetének átfogó feldolgozására először a Magyar Néprajz III. kötetében 9 vállalkoztak a szerzők. Ezzel csaknem egy időben látott napvilágot Domonkos Ottó és Nagybákay Péter gondozásában a több mint 5600 könyvészeti adatot tartalmazó Nagyarország kézművesipar történetének válogatott biblográfiája. 10 2005-ben jelent meg a téma legkiemelkedőbb hazai szakemberei által összeállított A magyar kézművesipar története című kötet, mely mind ez idáig mind tartalmában, mind külsőségeiben a legjelentősebb összefoglaló munka. 11 Az elmúlt évtizedekben egészen napjainkig a miskolci céhtörténeti kutatások központja a Herman Ottó Múzeum volt. Az intézmény 1955 1993 között megjelentetett Közleményei, illetve az 1957-től máig folyamatosan kiadott Évkönyvei lehetőséget nyújtottak arra, hogy a múzeum történészei és néprajzosai közreadják céhes kutatásaik eredményeit. A múzeum jelenlegi és egykori kollégái közül külön ki kell emelnünk Veres László, Gyulai Éva és Dobrossy László történészek, illetve Bodó Sándor, Fügedi Márta és Bodgál Ferenc néprajz- 4 Kivételt Szádecky Lajos, 1913-ban megjelent kétkötetes munkája jelentette. E munka, amint Eperjessy írta, a maga korában is avult szemléletű, hiányos és hibákkal teletűzdelt volt, és egyáltalán nem foglalkozott gazdasági és társadalmi összefüggésekkel. A századfordulón és a 20. század első felében megjelent irodalmat szintén Eperjessy ismertette. Szádecky L., 1913.; Eperjessy G., 1967., 10. 5 Eperjessy G., 1967. 6 Éri I. Nagy L. Nagybákay P., 1975. 7 Domonkos O. Kiss M. Nagybákay P., 1986. 8 Szulovszky J., 2005., 19. 9 Domonkos O.-Nagybákay P., 1991. 10 Domonkos O.-Nagybákay P., 1992. 11 Szulovszky J., 2005. 6
kutatók neveit, akik mind-mind sokat tettek a miskolci céhes ipar múltjának feltárásáért. Többek között az ő munkájuk eredményeként született meg a múlt század utolsó évtizedeiben számos miskolci céh történetének feldolgozása. A tanulmányok mellett két miskolci céh, a mészárosok 12 és a fazekasok 13 történetét önálló kötetben adták közre a kutatók. A régió a történeti Abaúj, Borsod, Gömör és Zemplén vármegyék kézművesipar történetének feltárása a 2000-es évek elején valósult meg, amelynek eredményeként a Miskolci Egyetem, a kassai Kelet-Szlovákiai Múzeum és a miskolci Herman Ottó Múzeum munkatársai 2006-ban megjelentették az Északkelet-Magyarország kézművesipara című reprezentatív kötetüket. 14 A munka során a szerzők nemcsak a régió, hanem az országos egyházi és közgyűjteményekben található levéltári anyagokat is feldolgozták. Az OTKA-pályázat 15 keretében megvalósult kutatómunka során a programban résztvevő szakemberek elsősorban Miskolc iparának és céheinek a régió gazdasági életében betöltött szerepét vizsgálták. A szerzők a kutatás kapcsán öszszegyűlt és a kötetből kimaradt eredményeket a múzeum évkönyveiben, önálló tanulmányokban publikálták, így jelentek meg a miskolci szabók, 16 a kerékgyártók 17 és a kőművesek céheinek történetét feldolgozó munkák. 18 Külön kell szólnunk a város történetét feldolgozó monografikus munkákról. Miskolc múltját először Szendrei János foglalta össze a Magyar Millennium korában indult többkötetes vállalkozásában. 19 A pozitivista ihletésű, több helyen krónikaszerű történeti munka azonban nem ad átfogó képet a miskolci céhes iparról, így mára sok tekintetben meghaladott, mégis értékes feldolgozás és forrásgyűjtemény a téma kutatóinak. Majd száz évvel Szendrei művének megjelenése után a Borsod Abaúj Zemplén Megyei Levéltár vállalkozott arra, hogy a legújabb eredmények alapján, és a város történetének legjelesebb kutatóinak közreműködésével, ismét kiad egy, a város történetét feldolgozó, több kötetes összefoglaló munkát. Ennek a monográfiának a köteteiben jelentek meg a miskolci céhes ipar történetének eddigi legalaposabb feldolgozásai. A második kötetben Gyulai Éva a céhek alapításától 1702-ig tartó korszak, míg Veres László a harmadik 20 és negyedik 21 kötetben az 1702 1872 közötti időszak 12 Marjalaki Kis L., 1925. 13 Vida G., 1999. 14 Veres L. Viga Gy. (szerk.), 2006. 15 OTKA (T 042839) A kutatási programnak a szerző is tagja volt. 16 Gyulai É., 2007. 17 Spóner P., 2005. 18 Gulya I., 2005. 19 Szendrei J., 1886 1911. 20 Veres L., 2000., 317 379. 21 Veres L., 2003., 360 363. 7
miskolci céhtörténetét dolgozta fel. A monográfia fejezetei, a terjedelmi korlátok ellenére, átfogó képet adnak a miskolci kézműves ipar múltjáról. Folytatva a Miskolc-monográfia munkálataival és az OTKA-pályázattal megkezdett céhtörténeti kutatásokat, a miskolci céhes ipar kutatójának gazdag levéltári források állnak rendelkezésére, már csak a választott korszak időhatárai miatt is hiszen a 18. század második felére, illetve a 19. század első évtizedeire általában is az írásos források gazdagsága a jellemző. A miskolci céhek dokumentációs anyagát az 1899-ben alapított Borsod Miskolci Múzeum jogutódja, a Herman Ottó Múzeum őrzi Helytörténeti Adattárában, ugyanakkor a céhek tárgyi hagyatéka is a múzeumba, a Tárgyi Gyűjteménybe került. E páratlanul gazdag gyűjtemény országos viszonylatban is kiemelkedő. A Borsod Abaúj Zemplén Megyei Levéltárban szintén rengeteg forrás található az újkori céhek működésére vonatkozóan, így összeírások, árszabások és különféle városi iratok. Ezek mellett, mint arra az OTKA-kutatás is rámutatott, számos országos gyűjteményben őriznek a miskolci céhes iparra vonatkozó dokumentumokat. A magyarországi és a helyi céhes kutatások, illetve a levéltári források ismeretében jelen doktori értekezésben a miskolci céhes ipartörténetet olyan szempontból szeretnénk megvizsgálni, melyre mind ez idáig alig került sor. Az eddigi céhes kutatások fókuszában a kézműipari termelés, a céhfejlődés, az iparosok számának alakulása, valamint a miskolci céheknek a szűkebb és tágabb régióban betöltött gazdasági szerepe állt, de a miskolci céhek és a mezőváros kapcsolatának vizsgálata napjainkig nem történt meg. E terület elhanyagolása azonban nem kizárólag a miskolci céhkutatás hiányossága, ugyanis országos kitekintésben is csak részkutatások születtek e témában. Kutatásunk során éppen ezért kiemelt jelentőséggel kezeltük a Borsod Abaúj Zemplén Megyei Levéltárban őrzött Miskolc város levéltárát, különösen a város tanácsülési jegyzőkönyveit. 22 A városkönyvek napjainkig hiánytalanul megmaradtak, nyomtatásban azonban mind ez idáig a levéltár gondozásában csak az első kötet (1569 1600) jelent meg. 23 A város történetét kutató szakemberek előtt jól ismert ez a forrás, elsősorban Marjalaki Kiss Lajos 24 és Szendrei János munkája nyomán. Amint arra azonban Csorba Csaba rámutatott, annak ellenére, hogy a városkönyvek megbecsült forrásnak számítanak, a kutatók alig használták munkáikhoz. 25 22 B. A. Z. m. Lt. IV. 1501/a. 1 74. köt.; B. A. Z. m. Lt. IV. 1602/a. 1 11. köt. 23 Tóth P., 1990. 24 A Marjalaki Kis Lajos által készített cédulagyűjteményt a Herman Ottó Múzeum Helytörténeti Adattára őrzi. HOM HTD. 75.358. 25 Csorba Cs., 1990., 55. 8
A kezdetektől, vagyis 1569-től magyar nyelven íródó városkönyveknek az eddigi céhtörténeti kutatások sem szenteltek kiemelt figyelmet, nem történt meg céhtörténeti szempontból való átfogó vizsgálatuk. A doktori értekezés keretében arra vállalkoztunk, hogy a korszakunkban, vagyis a 18. század közepétől a rendi korszak végéig íródott több mint 80 kötetet kitevő városkönyvek közel 30 000 oldalának áttanulmányozásával vizsgáljuk meg a miskolci céhek történetét. Kutatásunk homlokterébe így a céhek és a mezőváros kapcsolata került, kiemelt figyelmet szentelve a céhek érdekérvényesítő képességének. E forrás lehetőséget nyújtott arra, hogy betekintést nyerjünk a céhtörténet eddig alig, vagy egyáltalán nem kutatott területeire, így többek között a céhekkel kapcsolatos mezővárosi jogszolgáltatásra, a társulatok életének ellenőrzésére és felügyeletére, az iparosok városgazdálkodásban betöltött szerepére. A céhek belső életének bemutatása esetében is különös hangsúlyt fektettünk arra, hogy megvizsgáljuk, mely területeken számíthattak a céhek a város támogatására, és mely kérdésekben voltak hatástalanok a céhek érdekérvényesítő törekvései. A téma feldolgozásához természetesen nem nélkülözhettük a városi levéltár egyéb forrástípusait sem, így például a limitációkat és a korabeli összeírásokat. Reményeink szerint a gazdag forrásanyag felhasználásával újszerű, eddig még nem vizsgált oldaláról mutathatjuk be a vizsgált korszak miskolci céhtörténetét. A forrásokból vett idézeteket a modern átírási szabályoknak és ajánlásoknak megfelelően, tekintve, hogy újkori forrásszövegekeről van szó, hangzáshű formában közöljük, vagyis nem betűhíven, meghagyva természetesen a tulajdonnevek és tájszavak, valamint az idegen szavak ortográfiáját. A központozást, tagolást pótoljuk, a külön- és egybeírást (kivéve a tulajdonneveket és tájszavakat) a modern helyesírás szerint javítjuk. 9
1. Előzmények: a miskolci céhes ipar a kora újkorban és a 18. század első felében Miskolc fekvése mind földrajzi, mind kereskedelmi értelemben nagyon kedvező. A város a Felföld déli peremén terül el, így közvetlenül érintkezik az Alfölddel. A közelben vezetett számos országosan fontos kereskedelmi útvonal, melyek közül a városon haladt keresztül a Gömörbe vezető, ún. pesti út. Mint a régió minden fontos gazdasági, kézműves központja, Miskolc is egy jelentős folyó, a Sajó partján jött létre. A török korban Borsod vármegye Felső Magyarország részét képezte, gazdaságilag a Szepesi Kamara, katonailag pedig a kassai főkapitányság irányítása alá tartozott. Borsod jelentős végvárait, mint Szendrő, Diósgyőr és Ónod a török ugyan soha nem foglalta el, de a megye településeit már a 16. század közepétől a kettős adóztatás terhe sújtotta. A régió kulturális, katonai és nem utolsó sorban gazdasági központjának szerepét egészen a 18. század derekáig az egyetlen szabad királyi város státuszú település, Kassa töltötte be. Borsod vármegyére a szomszéd vármegyékhez, Abaújhoz és Zemplénhez hasonlóan e korszakban a mezővárosi arculat volt jellemző, így az iparban dolgozók döntő részét a jobbágyi jogállású mezővárosi lakosok tették ki. 26 A földrajzi fekvés és az előnyös kereskedelmi helyzet számos előnnyel, ugyanakkor egy-egy iparág fejlődése szempontjából jelentős hátrányokkal is párosult. A 16. század második felének mezőgazdasági konjunktúrája mely a régióban elsősorban a szőlő és borkultúra fejlődésén érhető tetten a piaci kereslet ugrásszerű növekedésével járt együtt. A kedvező kereskedelmi fekvés azonban azt eredményezte, hogy a régió, így Borsod vármegye piacain is hamar megjelentek a Felföld fejlett iparral rendelkező városainak kézművesei által, a kor magas szintű technológiájával előállított termékei és a külföldi, elsősorban Lengyelországon keresztül érkező tömegáruk is. A konkurencia, az olcsó külföldi termékek, a vaseszközök és a különböző textilek gyártóit, a takácsokat, posztósokat hozta nehéz helyzetbe. A fokozódó verseny a régióban a céhek számának gyors emelkedését eredményezte, elsősorban a gazdasági központban, Kassán, melynek vezető szerepét támogatta az ún. Ötváros vagy Pentapolis szövetsége. A középkorig visszanyúló szövetségnek Kassán kívül Eperjes, Bártfa, Késmárk és Kisszeben volt a tagja. Kassa irányítása alatt e városok piacaik hatékony védelme érdekében céhszövetséget is alkottak. A szövetség gyakorlatilag nemcsak saját városaik kézműves iparát fogta össze, hanem ellenőrzése alatt tartotta Felső Magyarország mezővárosait, így Miskolc céhes iparát is. A földesúri, ill. királyi privilégiummal nem rendelkező mezővárosi céhek a városszövetség céheitől kérték és vették át szabály- 26 Gyulai É., 2006., 7. 10
zataikat. Tulajdonképpen Kassa vált a régió vitathatatlanul első számú kézművesipari központjává, melynek céhei a 17. századra a környező vármegyék mezővárosi céheire is kiterjesztették befolyásukat. A szabályzat átvételével az átvevő céh is a Pentapolis céhszövetségének tagjává vált, azzal a megkötéssel, hogy a megszerzett articulusokat az már nem adhatta tovább. Ennek jogát a kassai céhek maguknak tartották fenn. Az így elnyert kiváltság azonban alárendelt helyzetbe hozta az adott mezőváros iparosait. A kassai főcéhek alapjaiban szabályozták a céhek működését, például ők szabták meg, hogy a mesterré váláshoz milyen remeket kell készíteni. A kassai céhes iparosok előjogokat élveztek a vásárokon, tőlük nem kérhették a termékek vizsgálatáért járó díjakat, és áruikat sem ellenőrizhették a helyi céh vezetői. A kassai céhek a jogszolgáltatás területén is fontos kiváltsággal rendelkeztek, mert másodfokú bírósági funkciót ellátva ítélkeztek a helyi peres ügyekben. 27 A szabályzatok átadásával tulajdonképpen a kassai céhek biztosították saját érdekeik védelmét, nem egyszer súlyosan hátrányos helyzetbe hozva az átvevő céh iparosait, adott esetben saját piacaikon is. A környező vármegyékhez hasonlóan részben a földrajzi adotságokra, részben a fellelhető nyersanyagbázisra építve Borsodban is lokális kézműves központok jöttek létre. A 16 17. század folyamán számottevő céhes ipar azonban egyedül a vármegye legfejlettebb mezővárosában, Miskolcon jött létre. Nagyobb számban találunk még kézműveseket a megye két jelentősebb végvárában, Szendrőn és Ónodon, ahol a ruházati ipar képviselői, a szabók és a csizmadiák kezdetleges céhei is létrejöttek, de ezek nem jelentettek konkurenciát a miskolci társulatok számára, mert elsősorban a helyi igények kielégítésére törekedtek. 28 A 16 17. század folyamán Miskolc, mint a megye egyetlen jelentős céhes központja képes volt termékeivel ellátni egész Borsodot, ugyanakkor Kassa szorításában vonzáskörzete nem nyúlt túl a szűkebb régió határain. A céhek jelentőségének azonban az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb mutatója a piackörzet nagysága, és e tekintetben a 18. század második feléig a miskolci céhek még messze elmaradtak a kassai céhektől. Erre utal a miskolci céheknek a helyi gazdasági életben betöltött szerepe is. A késztermékek készítése és előállítása mellett elsősorban javító-szolgáltató tevékenységet folytattak, ami a kézműves és megrendelő személyes találkozását feltételezte, ezért ez nem klasszikus vásározó tevékenység. 29 A 16 17. században készült dézsmajegyzékek és családfő-összeírások azt mutatják, hogy a város lakosságának mintegy 20-30%-a foglalkozott iparral. A kézművesek egy jelentős része azonban mesterségét nem főfoglalkozásként űzte, hanem a mezőgazdasági munkák 27 Gyulai É., 2006., 8. 28 Uo. 12. 29 Uo. 13. 11
mellett folytatott ipari tevékenységet is. Az iparosok között elsősorban a 16. században számos olyan mesterembert találunk, akik kifejezetten a diósgyőri vár igényeit elégítették ki. Találunk közöttük süvegeseket, erszénygyártót, számos fegyverkészítő specialistát, például csiszárt, 30 és a források ötvösöket is említenek. 31 E mesterségek képviselői, éppen alacsony számuk miatt, ebben a korban még nem juthattak el a céhalapítás szintjére, és a források arra is rámutatnak, hogy a vár jelentőségének csökkenésével, a 17. században lényegében el is tűntek az összeírásokból. E korszakban a miskolci céhek történetének kutatása nehézségekbe ütközik, mert a céhek 18. század előtti irattára megsemmisült. Az első céhalapításra a 16. század elején került sor. 1508-ban a miskolci mészárosok kaptak kiváltságot II. Ulászló királytól. 32 A szabályzat előírta a mesterség gyakorlásának általános feltételeit. A vágásra rendelt időben minden mészáros csak azonos mennyiségű húst vághatott, és az a mészáros, aki nem tudta a vágás tudományát saját kezével gyakorolni, az nem tarthatott mészárszéket. 33 A városban csak az a mester űzhette a szakmát, akit a céh tagjai a mesterek közösségébe befogadtak. 34 A mészárosok a város elitjéhez tartoztak, vagyonuk alapját a húsmérés mellett az jelentette, hogy ők látták el Miskolc bőrös iparosait alapanyaggal, továbbá az ő privilégiumuk volt a faggyú-kereskedés is. 35 A következő mesterség, mely eljutott a céhalapításig, a vargáké volt. 1521-ben a miskolci varga mesterek kérésére II. Lajos adott ki céhlevelet, mely a pesti varga céh articulusait tartalmazta. 36 A szabályzat meghatározta, hogy milyen feltételek mellett válhatott valaki a céh tagjává, így többek között a belépés előtt egy évet kellett egy helyi mesternél eltölteni, ez volt az ún. mesterév. A céh elöljáróinak kötelessége volt az alapanyag és ezen keresztül a termékek minőségének védelme, és szintén az ő feladatuk volt a nyersanyag igazságos elosztása a mesterek között. A szabályzat különbséget tett vargák és tímárok között, ami arra utal, hogy a céhnek önálló társulatuk hiányában tímár mesterek is tagjai lehettek. Egy 1609-ből származó városkönyvi bejegyzésben a két mesterséget még együtt említik, mint a tímárok és varga mesterek. 37 A privilégium idegen mestereknek termékeik lefoglalása mellett megtiltotta, hogy a heti vásárokon áruljanak. Ez alól csak a kassai iparosok képeztek kivételt, ami 30 Kardkészítő mester. 31 B. A. Z. m. Lt. IV. 1501/c. XIV. III. 71. 32 Marjalaki Kis L., 1925.9.; Szendrei J., 1911., 162 165. 33 Gyulai É., 1996., 315. 34 Hazag Á., 2006., 215. 35 A korban faggyú a gyertyakészítés alapanyaga volt. Jelentőségét mutatja, hogy a korabeli árszabásokban külön szabályozták mind az árát, mind az egységnyi faggyúból készítendő gyertyák számát. 36 Szendrei J., 1911., 165 171. 37 B. A. Z. m. Lt. IV. 1501/a. 3. köt. 757-758.; Gyulai É., 1998., 301. 12
arra utal, hogy a kassai mesterek akkor is érvényt tudtak szerezni befolyásuknak, ha adott esetben nem az ő céhüktől vették át a szabályzatot. 38 A céh 1631-ben újabb kiváltságot szerzett II. Ferdinándtól. A tímár és varga mesterség 1689-ben vált el egymástól és jött létre az önálló miskolci tímár céh. 39 A 16. században még egy céhalapításra került sor a városban. 1531-ben a diósgyőri várnagy, Pemfflinger Sebestyén főispán adományozott privilégiumot a miskolci szabóknak, melyet 1550-ben I. Ferdinánd király Bécsben kelt függőpecsétes oklevélben erősített meg. 40 A vargákhoz és mészárosokhoz hasonlóan tehát egy újabb, jellegzetesen mezővárosi iparág jutott el a céhalapítás szintjére. A céh 1610-ben újabb kiváltságot szerzett, ezúttal az egri szabók szabályzatát vették át. 41 Jellegzetes termékeik voltak az ún. zsinóros ruhák, melyeket jellemzően a mezővárosi polgárok viseltek. Ezek elkészítéséhez nélkülözhetetlen volt a gombkötő iparosok munkája. A mesterség képviselőit már a 16. századtól megtaláljuk Miskolcon, de céhet csak 1702-ben alapítottak, amikor a kassai céh szabályzatát vették át. 42 A város 17. századi fejlődésére utal, hogy a szabók számára egyre nagyobb megrendelést jelentett a drága, külföldi alapanyagokból készített termékek előállítása. A 17. században két további ruházati iparág képviselői, a szűcsök és a csizmadiák jutottak el a céhalapításig. A szűcsök 1637-ben nyerték el kiváltságaikat. 43 Ez az iparág jellemzően idényjellegű volt, hiszen fő tevékenységük a ruhák bélelése volt, ezért 1701-ben az iparosok arra kérték a vármegyét, hogy adójukat ne egész évre állapítsák meg, mert a mesterségüket évente csak két-három hónapig gyakorolják. 44 A csizmadiák a század végén váltak el a vargáktól. A céh alapítását elősegítette a lábbeli viseletben bekövetkezett változás. A vargák által készített bocskorok és saruk mellett, ekkor kezdett elterjedni a lakosság széles körében a csizma viselete. 45 A miskolci csizmadiák a kassai céh articulusait vették át. A privilégium akkor vált hitelessé, ha azt a vármegye nemesi közgyűlése előtt kihirdették. Erre 1667-ben Szendrőn került sor, amikor a megye alispánja és szolgabírója igazolta, hogy Somodi János, a csizmadia céh hites jegyzője átadta a kassai tanács által, 1667. augusztus 19-én adományozott 38 Veres L., 2006., 119. 39 Veres L., 2000/a., 318. 40 Gyulai É., 1998., 294. Az eredeti dokumentum nem maradt fen, de 1761-ben, amikor a céhek kötelesek voltak privilégiumaikat bemutatni, eredeti kiváltságaikat bevezették a városkönyvbe. B. A. Z. m. Lt. IV. 1501/a.35. köt. 334-337. 41 Gyulai É., 1998., 295. 42 A függőpecsétes privilégiumot Kassa város adta ki. Gyulai É., 1998., 296. 43 Az 1637-es privilégium kiállítóját nem ismerjük. 1761-ben a céh egy 1712-ben, III. Károly által kiadott oklevelet mutatott be. 44 Gyulai É., 1998., 308. 45 A lábbeli viselet változásáról és a csizmadia céh alapításáról lásd.: Spóner P., 1999., 604 605. 13
eredeti céhlevelet. 46 Gyulai Éva azonban csak 1669-re datálja a céh keletkezését, és kutatásai szerint nem Kassától, hanem I. Lipót királytól nyertek privilégiumot, melynek szövege arra utal, hogy minden bizonnyal a miskolci mesterek kívánalmai szerint szövegezték meg. 47 A céh 1754-ben egyesült a mindszenti csizmadiákkal és számukra Mária Terézia adott privilégiumot. 48 A 17. század végén, a miskolci fémmegmunkáló szakmák közül elsőként, a lakatosok hozták létre saját társulatukat. 1675-ben a kassai tanácstól kapták meg a kassai lakatos céh articulusait. 49 A város legismertebb és saját kúriával rendelkező lakatos famíliája, a nemesi származású Hesel-Lakatos család volt, melynek tagjai a városi elithez tartoztak. 50 Ez idő tájt a lakatosok még elsősorban fegyverművesek voltak, készítettek kész lőfegyvereket, ill. elvégezték a nagy szakmai tudást igénylő javító munkákat is. E korszakban a fegyverek iránt nemcsak a végvárakban, illetve a reguláris hadseregek részéről mutatkozott igény, hanem a mezővárosi társadalom tárgykultúrájának is szerves részét képezték. A korabeli árszabások azonban már azt mutatják, hogy munkájuknak egyre nagyobb hányadát tette ki a különböző lakatok gyártása és felszerelése, és már ekkor fontos jövedelemforrássá vált a csizmapatkolás, amely a csizmadiaipar 18. századi virágzásával a lakatos mesterek legfontosabb bevételét fogja képezni. A klasszikus mezővárosi iparnak számító kovácsoknak a század végén már minden bizonnyal létezett céhe, de alapításáról nem tudunk biztosat. Munkájuk nélkülözhetetlen volt a korabeli mezővárosok lakói számára, hiszen döntően ők állították elő a gazdálkodáshoz szükséges szerszámokat. Céhük létezésére utal egy 1701-ben keltezett levél, melyet mint miskolci kovács céhbeli mesteremberek írtak alá. 51 A céh első hivatalos említése azonban csak 1722-ből származik. 52 A korai miskolci céhfejlődést vizsgálva, azt tapasztaljuk, hogy a 17. század végéig egyetlen famegmunkáló iparág sem jutott el a céhalapításig. Ez különösen annak tükrében meglepő, hogy milyen fontos szerepet töltött be a szőlőművelés, illetve a borászkodás Miskolc gazdasági életében. Az árszabások természetesen tartalmazták a faiparosok legfontosabb termékeit, köztük a hordók számos fajtáját. Azért is érdekes, hogy a kor legfontosabb fával dolgozó mesterségének, a bodnárokénak nem volt társulata, mert jelentős megrendelésekre számíthattak, és munkájukat nem lehetett háziipari keretek között végezni. A miskolci kádár 46 Leveles E., 1924., 3. 47 Gyulai É., 1998., 305. 48 Veres L., 2000/a., 318. 49 Gondos J., 1997., 10. 50 Gyulai É., 1998., 309. 51 B. A. Z. m. Lt. IV. 1501/b. III. I. 1210. 52 Veres L., 2000/a., 318. 14
mesterek 1736-ban hozták létre társulatukat, átvéve a kassai bodnár céh szabályzatát. 53 A kerékgyártó mesterek termékeit szintén fellelhetjük a legkorábbi, 17. századi borsodi árszabásokban, ami egyértelmű bizonyítéka a piacra termelő kerékgyártó mesterség létezésének. A mesterség éppen a vármegye kedvező adotságainak, a bőségesen rendelkezésre álló fának köszönhetően hosszú időn keresztül elsősorban háziipari keretek között folyt. A 17. századi árszabások szerint fő profiljukat a mezőgazdasági eszközök gyártása jelentette. A szekér és annak alkatrészei csak kisebb számban szerepeltek a felsorolt termékek között. A 16 17. századi adóösszeírások érdekessége, hogy egyáltalán nem találkozunk a fazekas mesterség képviselőivel, ami figyelembe véve, hogy ezt is klasszikus mezővárosi iparágnak tekinthetjük és termékeikre a városi társadalom minden rétege igényt tartott, mindenképpen meglepő. Okát valószínűleg abban kell keresnünk, hogy mesterségük nem volt adóköteles, tekintettel arra, hogy olcsó nyersanyagból, egyszerű eszközökkel készítették termékeiket, feltehetően jó részt zsellérek. A fazekasokhoz hasonlóan a pékmesterség is hiányzott az adóösszeírásokból, annak ellenére is, hogy mind a vár, mind az átvonuló katonaság nagy mennyiségben igényelte termékeiket. 54 A miskolci pékek önálló céhszervezetének megalapítására azonban csak a 18. század derekán, 1749-ben került sor. 55 Miskolc lakosságának összehasonlítva a korabeli mezővárosokkal sokkal nagyobb hányada foglalkozott iparral, mint a hasonló adotságú magyarországi településekének. Az 1677-ben, a portális adóhoz készült családfő-összeírásban már 418 miskolci adóalanyt tűntettek fel, akik közül 111-en foglalkoztak iparűzéssel. Ez a lakosság 26%-át jelentette. Közülük a legtöbben, 40-en a mészárosok és vargák voltak, a ruházati iparban 15-en dolgoztak. Az iparűzők harmadik nagy csoportját a paraszti szerszámok és szekerek előállítói, a kerékgyártók, kovácsok és bodnárok alkották. 56 Jellegzetesen városi iparágakkal alig találkozunk, csupán a négy gombkötő, a két borbély és egy késműves utal arra, hogy a városban már megjelentek a kifejezetten polgári igényeket kielégítő szakmák képviselői is. Gyulai Éva, a korszak jeles kutatója az összeírások alapján becsülte meg, hogy a 16. és a 17. századi Miskolcon a város iparos társadalmán belül, milyen arányban képviseltették magukat az egyes iparágak. Az összehasonlításból azt látjuk, hogy ebben a tekintetben ez idő alatt nem történt jelentős változás. E kétszáz évben a legnépesebb csoportot a ruházati ipar képviselői alkották a maguk 40 45%-val, bár számuk a 17. században folyamatosan emelkedő tendenciát mutat. Őket kö- 53 HOM HTD I. 76.1.57. A céh kérésére a város 1812-ben új privilégium levelet adott ki, mely ismét a kassai bodnár céh (1811-ben) kiállított szabályzatának átvétele volt. Rémiás T., 2006., 67. 54 Gyulai É., 1998., 315. 55 Veres L., 2000/a., 318. 56 B. A. Z. m. Lt. IV. 1501/b. XX. 70. 15
vették az élelmiszeriparban dolgozók, 20%-os aránnyal, és szintén ilyen arányban voltak képviselve a fémművesek is. A negyedik jelentős csoportot a famegmunkáló és építőiparos mesterek alkották 10 15%-al. A fennmaradó kb. 5%-ot a már inkább polgári igényeket kielégítő, de még a céh alapítás szintjére el nem jutó kézművesek tették ki. 57 Az adóösszeírások a kézművesek anyagi helyzetére, ezen keresztül vagyonára vonatkozóan is fontos adatokat szolgáltatnak. Az 1698-ban készült összeírás alapján a város legszegényebb iparosai között a szabókat és a gombkötőket találjuk, náluk tehetősebbek voltak a vargák és a borbélyok. 58 A legvagyonosabb és legnagyobb társadalmi presztízsű mesterség a mészárosoké volt. A város társadalmában elfoglalt kiváltságos helyüket a középkortól egészen a 18. századig megőrizték. Miskolc a kézművesipar fejlettségének tekintetében, a közepesen fejlett mezővárosok közé tartozott. Eperjessy Géza két szempontot vett figyelembe egy-egy település ipari fejlettségét vizsgálva, a céhek számát és az iparűzők lakosságon belüli arányát. 59 Előbbi mutató tekintetében Miskolc a kevésbé fejlett mezővárosok közé tartozott, hiszen csak a lakatosok és gombkötők céhét tekinthetjük városi igényeket kielégítő iparágaknak. Azonban ha a másik kritériumot is figyelembe vesszük, akkor a város a közepesen fejlett céhes iparral rendelkező mezővárosok közé tartozott, a maga 20 25%-os arányszámával. Egy olyan régióban, melyet Eperjessy az ország iparilag elmaradottabb területei közé sorolt, ez különösen figyelemre méltó. 60 A 16 17. század folyamán nem csak az iparűzők, hanem a város lakóinak száma is folyamatos emelkedést mutat. Az 1500-as évek elején Miskolc lélekszáma mintegy kétezer főre tehető, ami a török-kor végére megközelítette az ötezeret. 61 A fejlődés azonban a 17. század végén a városban többször pusztító pestis járványok következtében megtört. Miskolc városfejlődésére súlyos csapást jelentett a császári csapatok 1706. évi dúlása is. Rabutin de Bussy császári generális seregei ekkor gyakorlatilag az egész várost felégették, lakosainak jelentős része meghalt vagy elmenekült. 57 Gyulai É., 1998., 292. 58 B. A. Z. m. Lt. IV. 1501/b. XXI. 70/A-1., Gyulai É., 1998., 293. 59 Eperjessy G., 1967., 33 55. 60 Uo. 52. 61 Rémiás T., 2004., 35. 16
2. A mezőváros a 18 19. században: népesség és városfejlődés Miskolc a 14. századtól királyi birtok, 1514-től koronabirtok, a diósgyőri uradalom tartozéka, jogi jelölése szerint oppidum, oppidum privilegiatum, azaz kiváltságos mezőváros volt. 1536-tól zálogosítással a diósgyőri koronauradalom több, mint másfél évszázadon át magánosok kezére jutott. A várost a 16 17. században a zálogbirtokosok saját tulajdonuknak, ugyanakkor a török hadi jogon a szultán városának tekintette. 62 1696-ban, a török kiűzése után, I. Lipót király Miskolcot Haller Sámuel bárónak adományozta. A zálogbirtokosok a gyors anyagi haszonszerzés érdekében a jobbágytelkek egy részét tovább adták zálogba. A 16. század közepétől 1701-ig, több mint kétszáz jobbágytelket idegenítettek el. E bő százötven év alatt a zálogbirtokosok jóvoltából Miskolc társadalmának négy nagy csoportja jutott birtokhoz. A Felső Borsodból és Gömörből betelepülő armalista nemesek, a Dél Borsodból vagy még távolabbról beköltözött birtokos nemesek és a helyi értelmiségiek és hivatalnokok mellett, jelentős számban jobbágyok libertáltatták magukat, akik között legnagyobb számban mesterembereket találunk. Ők az így megszerzett javak, telkek, szőlők, pincék tényleges tulajdonosaivá váltak, azokat szabadon adhatták vehették és örökíthették. A tulajdont szerzett csoportoknak érdekében állt a város megváltása, nem utolsó sorban ők rendelkeztek megfelelő anyagi háttérrel ahhoz, hogy vállalni tudják annak terheit. 63 Miskolc lakossága 1702-ben, miután Haller Sámuel, oklevelek és igazoló okiratok híján nem tudta megerősíteni birtokosi jogcímét, ajánlatot tett Miskolc örökös megváltására. A kassai kamaraelnökkel folytatott tárgyalások után 1702. április 12-én szerződést kötött a város, hogy bizonyos részjószágok a húskimérési és korcsmártatási jog, illetve a négy országos vásár jövedelme kivételével, 25 évre, 25 ezer forintért Miskolc lakossága megváltja magát. A város megváltásához szükséges összeget kölcsön felvételével sikerült előteremteni. A tanács legfőbb törekvése volt, hogy a város a kölcsön összegét és annak kamatait mihamarabb visszafizesse, ezért 1703-ban módosítottak a szerződés feltételein, és további 16 ezer forintért minden jövedelem, az első megegyezés szerinti 25 évre, a várost illette meg. 64 Miskolc felszabadult a jobbágyi terhek alól, az önálló városfejlődés útjára lépett. 1727-ben felépült a kétemeletes vármegyeháza és ekkortól a város Borsod vármegye tényleges székhelyévé vált, helyileg is állandósultak a megyei gyűlések. A 25 év letelte után Miskolc lakossága arra törekedett, hogy újból megváltást nyerjen. 62 A zálogbirtokosok korában (1536 1703) a város legjelentősebb birtokosai a Haller, a Dőry és a Nyáry családok voltak, akiknek tagjai több mint egy évszázadon keresztül birtokolták Miskolcot. A 17. század második felében a Szepessy család kezén volt a város jelentős része. A város birtokosairól lásd: Rémiás T., 2004., 43 44. 63 Tóth P., 1991., 136 137. 17
Hosszú tárgyalások után, 1731-ben III. Károly a kincstárnak fizetendő 25 ezer és az uralkodónak felajánlott 12 ezer forint fejében, újabb 25 évvel meghosszabbította a város zálogos idejét. 12 évvel később, a kamara arra hivatkozva, hogy egy uralkodó által kötött szerződés utódjára nem kötelező, a várost újbóli megváltásra szólította fel. A harmadik szerződést 1744-ben kötötte meg a város a kamarával és újabb, kölcsönökből előteremtett 40 ezer forinttal, harmadszor is megváltotta magát. A Mária Terézia által szentesített szerződés az apja által biztosított 25 éven felül, további 40 évre terjesztette ki a zálogosi időt. 65 A város azonban nem tudta megőrizni függetlenségét. Az 1744-ben megkötött szerződésből még alig múlt el 10 esztendő, amikor Grassalkovich Antal gróf kamaraelnök a királyi tábla elé idéztette a város vezetését. Itt arról tájékoztatták Miskolc elöljáróit, hogy Mária Terézia királynőnek szándéka a diósgyőri koronajószágok visszaszerzése, arra hivatkozva, hogy az eltelt években hozott intézkedések tiltják a koronajavak elidegenítését. Az udvar annak ellenére ragaszkodott álláspontjához, hogy Miskolc függetlenségének megőrzése érdekében hajlandó lett volna további áldozatokat vállalni. 1755-ban az ún. Grassalkovich-féle szerződés alapján 66 a várost visszahelyezték jobbágyvárosi státusba, megfosztva Miskolcot függetlenségétől. Miskolc kamarai fennhatóság alatt, mint koronabirtok ismét jobbágyi sorba került. 67 Gróf Grassalkovich Antal elsődleges célja az uradalom gazdasági egységének megteremtése, ezen keresztül a szakszerű gazdálkodás kiépítése volt. 68 A város jogi státusát e szerződés alapvetően megváltoztatta. Miskolc kamarai fennhatóság alá került és innentől kezdve oppidum privilegiatum coronale (= kiváltságos koronaváros, vagyis kiváltságokkal rendelkező kamarai irányítású mezőváros) lett a város megnevezése. Miskolc lakossága azonban nem tett le önállóságának, függetlenségének visszaszerzéséről. A 18. század második felétől hoszszú évtizedeken keresztül küzdött a szabad királyi városi cím elnyeréséért. A törekvést támogatta az uralkodónak az a parancsa, mely szerint a kamarai prefektus Miskolcot a szabad királyi városok mintájára, polgármesterrel és 24 választottal kívánja kormányozni. 69 A státus elnyerésének azonban számos feltétele volt, mint az úrbéri viszonyoktól való megváltás és a közteherviselés képességének igazolása. Miskolc 1818-ban terjesztette be kérelmét, de a megváltás összegét csak 1841-ben határozták meg. 70 Annak ellenére, hogy 1848-ban a Hely- 64 A város megváltásáról lásd: Szendrei J., 1904., 483 485. 65 Rémiás T., 2004., 56 57. 66 1755. december 21-én kötött szerződés alapján Mária Terézia 16 évre elzálogosította Miskolcot Gróf Grassalkovich Antalnak. 67 A szerződés szövege megtalálható: B. A. Z. m. Lt. IV. 1501/a. 3. köt. 892-894.; Szendrei J., 1890., 452 458.; MOL UC 81:6. és részben közli Rémiás T., 2004., 59. 68 Veres L., 1980., 37. 69 Az első polgármester választásra 1789-ben került sor. A tisztséget Téthy Lajos töltötte be. 70 A megváltás összegét 451 637 forintban határozták meg. 18
tartótanács az uralkodóhoz küldött jelentésében Miskolcot, mint az önállóságra megérett mezővárosként ajánlotta, a város jogi státusának megváltoztatása kérdésében több mint két évtizedig nem történt előrelépés. E tekintetben csak 1871-ben következett be változás, amikor a XVIII: tc. értelmében Miskolcot rendezett tanácsú városnak nyilvánították, és a vármegye felügyelete alá helyezték. 71 1873-ban Miskolc 337 772 forint fejében megváltotta magát, és végleg elszakadt a diósgyőri uradalomtól. A megváltás azonban csak az egyik feltétele volt a szabad királyi városi cím megszerzésének. Miskolc jogi státuszában 1907-ben következett be újabb változás, amikor elvált a vármegyétől és törvényhatósági joggal felruházott város lett, de a szabad királyi városi címet sohasem sikerült elnyernie. Korszakunkban tehát a város kamarai fennhatóság alá tartozott. Az uradalom mindent megtett, hogy legfontosabb tartozékát, Miskolcot fejlessze. A 18. század második felétől a kereskedelem és az ipar új lendületet kapott az egész Habsburg Birodalomban, így a Magyar Királyságban is, ezzel párhuzamosan pedig folyamatosan növekedett Miskolc lakossága. Miskolc népességének változását Faragó Tamás kutatásai alapján ismerjük. 72 A rendelkezésre álló korabeli összeírások sokszor pontatlanok és hiányosak, ezért a II. József-féle népszámlálás előtt nagyon nehéz Miskolc pontos lélekszámának meghatározása. A népszámlálási adatok, illetve az adó és nemesi összeírások alapján azonban jól nyomon követhető a város lakosságának gyarapodása. Miskolc becsült népességfejlődése 1690 1850 73 Év Nemes (fő) Nem nemes (fő) Összesen (fő) Nagy Miskolc (fő) 74 ) 1690 4000 4500 1715 2400 3000 1745 1800 2000 3100 4000 7500 8500 9500 10 500 1765 8500 9500 1786 4000 4200 9500 10 000 14 089 1798 4500 5000 10 000 11 000 14 500 15 500 20 000 1813 4500 5000 11 500 12 000 16 000 17 000 24 000 25 000 1825 5000 5300 12 000 13 000 17 000 18 000 1850 16 435 24 513 71 Leveles E., 1929., 122. 72 Faragó T., 2000/a., 151 160. 73 Uo. 153. 74 Nagy-Miskolc területén a város közvetlen vonzáskörzetének településeit értjük, melyek mára részben összeolvadtak a várossal. Ezek a települések: Mindszent, Diósgyőr (Felsőgyőr), Görömböly, Hejőcsaba, Szirma, Hámor, Ómassa, Újmassa, Ó-, Új- és Répáshuta. 19
A táblázat adatai a város lakosságának folyamatos emelkedését mutatják, ugyanakkor a gyarapodás nem volt egyenletes. 75 A 17 18. század fordulóján a pestis és a háborús dúlások, az 1830 1840-es években a kolerajárvány következtében egy egy jelentősebb népességcsökkenést tapasztalunk. Utóbbi a város lakosságának mintegy 10%-át pusztította el. Ugyanakkor a közbeeső évtizedekben sem volt azonos ütemű a város népességgyarapodása. 76 A város lélekszámának növekedése a 18. század második felében volt a legdinamikusabb, amikor közel megduplázódott a lakosságszám. A 19. század első felében már sokkal visszafogottabb a növekedés, amely végül korszakunk végén a kolera és az 1847-es éhínség következtében átmeneti csökkenésbe torkollott. A 17. század vége és a 19. század közepe között eltelt bő százötven év demográfiai fejlődését Faragó Tamás négy nagy korszakra bontotta. Az első szakasz az 1710-es évek elejéig tartott, melyet egy nagyméretű népességi katasztrófa zárt le és a város népességfejlődését teljesen új alapokra helyezte. Az ezt követő 70 éves periódust a számottevő természetes szaporulat mellett a nagyméretű, elsősorban katolikus és evangélikus szlovák és német ajkú lakosság bevándorlása jellemzi, melynek következtében Miskolc etnikai és felekezeti értelemben vegyes lakosságúvá vált. Az ezt követő, az 1780-as évektől kezdődő fél évszázados időszakot a bevándorlás mértékének csökkenése és az újonnan betelepülő lakosságon belül a keresztény népességgel szemben a zsidók magas aránya jellemzi. Ugyanakkor szembetűnő, hogy a természetes szaporulat mértéke elérte a bevándorlásét. Az 1820-as évek közepe és 1850 közötti két és fél évtizedben megállt Miskolc népességének növekedése. A zsidó bevándorlás miatt ugyan ismét meredeken emelkedett az újonnan betelepülők száma, de hasonló méretű volt a népességfogyás is. E korszak a várost sújtó kolerának és egyes évek rossz terméséből következő éhínségeknek köszönhetően demográfiai értelemben válságosnak tekinthető, ugyanakkor ezt az időszakot, az asszimiláció következtében, a város lakosságának az etnikai és kulturális egységesülése jellemzi. Miskolc népességfejlődés tekintetében összehasonlítva a tágabb értelemben vett régió nagyvárosaival hasonló jellegzetességeket mutat Egerrel és Debrecennel. Kassa azonban már eltér a tekintetben, hogy ott a 19. század derekán sem tapasztalható a lakosságszám stagnálása, továbbra is a 18. századhoz hasonló fejlődést mutat. 77 75 Miskolc demográfiai szerkezetének változásáról lásd: Faragó T., 2000/b., 160 175. 76 Faragó Tamás korszakunkban az anyakönyvek vizsgálata alapján 30 olyan évet talált, amikor az átlagosnál magasabb volt a halandósági arány. Általában minden évtizedre esett legalább egy év, amikor különösen magas volt a halandóság és a város halandósági válságot élt át, jelentősen visszavetve a lakosságszámot. Faragó T., 2000/c., 197 198. 77 Faragó T., 2000/d., 252 254. 20
A táblázat adatainak fontos jellemvonása, hogy országos viszonylatban is Miskolc lakosságán belül igen magas volt a nemesség aránya. Korszakunkban a nemesi famíliák száma kb. két és félszeresére növekedett. 1786-ban például a felnőtt férfiak kereken 35%-a rendelkezett nemesi kiváltságokkal. Összlakosságon belüli arányuk ugyan fokozatosan csökkent, mert egyrészt a nemesi kiváltságokkal nem rendelkező lakosság ez idő alatt a nyolcszorosára duzzadt, másrészt különösen a 19. században jelentős volt a nemesek elvándorlása, azonban még így is kiemelkedően magas az arányuk a többi hasonló magyarországi mezővároshoz képest. A demográfiai mutatók, illetve az egyes társadalmi csoportok arányszáma a kézműipari termelés és kézműves társadalom összetétele miatt is igen fontos, hiszen a nemesek különleges fogyasztók, ugyanakkor bizonyos szakmák művelői között hagyományosan magasabb a mezővárosi nemesség aránya. Miskolc lakosságának felekezeti megoszlása a 17 18. század fordulójától kezdve fokozatosan megváltozott. E változást azonban nagyon nehéz pontosan nyomon követni, mert e tekintetben csak korszakunk végéről állnak rendelkezésünkre pontos és hiteles számszerű adatok. A 17. század végéig szinte kizárólag reformátusok által lakott városban egyre nagyobb számban jelent meg más felekezetekhez tartozó népesség. E változás hátterében az újonnan betelepülő lakosság etnikai sokszínűsége húzódott meg. A 18. század derekán a város 8000 fős lakósságának mintegy 80% a református, 15% a katolikus és 5% a zsidó, illetve görögkeleti volt. Korszakunkban a reformátusok aránya jelentősen visszaesett, és az 1840-es években már alig érte el az 50% ot. Ugyanakkor a római katolikusok aránya meghaladta, a zsidóké pedig megközelítette a 20% ot. A katolikusok letelepedését a Kamara is segítette, hiszen a Habsburg-kormányzat a betelepítéseknél előnyben részesítette a katolikus vallású jövevényeket, igaz, Miskolcon nem volt tömeges, intézményes betelepítés, mint más elnéptelenedett vidékeken. A nemesek aránya az egyes felekezetek, illetve az őslakosok és bevándorlók tekintetében jelentős különbségeket mutat, és kevésbé tükrözi a felekezeti arányok változását. Egy 1798-ból származó összeírás szerint a nemesek közel 90% a volt református, míg a nem nemesek közel fele más felekezethez tartozott. A felekezetek felől nézve azt látjuk, hogy a református egyház híveinek több mint 40% a volt nemes, míg a többi felekezet esetében a privilegizáltak aránya nem érte el a 10% ot. Ez az arány a 19. század első felében némileg módosult, és e társadalmi rétegen belül emelkedett a római katolikusok aránya. 78 A felekezeti 78 B. A. Z. m. Lt. IV. 1501/f. 11. köt.; Faragó T., 2000/a., 158.; Faragó T., 2000/d., 238. 21
hovatartozás azonban határozottan megkülönböztette egymástól a város régebbi és a 18 19. század folyamán betelepülő népességét. A céhek esetében a felekezeti összetételre vonatkozóan nem rendelkezünk pontos adatokkal. Mint következő fejezetünkben látni fogjuk, a miskolci céhekre nem volt jellemző a vallási elzárkózás, ezért általában jellemző, hogy a mesterek között a város felekezeti arányainak megfelelően képviseltették magukat az egyes vallásokhoz tartozó iparosok. A miskolci iparfejlődés sajátos vonása volt, hogy az országban egyedülállóként, a zsidó iparosoknak önálló céhe volt az 1830-as években, melyről később szintén részletesen szólunk. A város lakóinak felekezeti megoszlásával párhuzamosan változott a lakosság nemzetiségi összetétele is. E tekintetben a felekezeti megoszláshoz hasonlóan szintén nem rendelkezünk pontos adatokkal. Az első hiteles összeírásnak az 1850. évi népszámlálást tekinthetjük. A 18. század első felétől kezdve Miskolc etnikai változásának legfigyelemreméltóbb vonása az a helyi társadalom foglalkozási szerkezetét kiegészítő bevándorlás, amely a szlovák zsellérekkel, szolgákkal és iparosokkal, német és cseh morva kézművesekkel, valamint görög és zsidó kereskedőkkel gazdagította a város lakosságát. 79 Az eddigi várostörténeti irodalom köszönhetően a gazdasági és pénzügyi életben betöltött kiemelkedő szerepüknek azonban csak a zsidók és görögök betelepülésével foglalkozott részletesen, noha Miskolc lakosságának gyarapodása szempontjából a 18. században sokkal jelentősebb volt a szlovákok és németek betelepülése. Faragó Tamás a felekezeti adatok alapján készült becslése szerint a 18 19. század fordulóján már Miskolc lakosságának mintegy fele bevándorló, akik közül a római katolikus valamint az evangélikus egyházhoz tartozók számottevő részükben, a görög katolikusok, görögkeletiek, izraeliták pedig teljes egészükben más nyelvű, más etnikumú bevándorlókat jelentettek. 80 A város eredetileg magyar nyelvű lakosságának jelentős része a 18. századi betelepítések és spontán vándormozgalmak eredményeképpen idegen eredetűvé vált, akik a kapcsolattartás, a munkavégzés tekintetében hamar többnyelvűvé lettek, de származási helyük nyelvének ismeretét és identitásukat hosszú évtizedekig megőrizték és megtartották. 81 A 19. század elejéig a városba betelepülő idegen ajkú lakosság jellemzően megőrizte nyelvét, de az, hogy életvitelük és munkájuk során, kisebb nagyobb mértékben, szükség volt két három kultúra, nyelv és szokásrendszer egy idejű ismeretére, nyilvánvalóan meggyengítette eredeti identitásukat. Az asszimiláció felgyorsulása a 19. század első évtizedeitől figyelhető meg. A század elején az ipar és kereskedelem munkanyelve már jellemzően a magyar, az üzleti életet 79 Faragó T., 2000/a., 155. 80 Uo. 155 156. 81 Nemcová, B., 1963., 25 26. 22