SEGÍTETT A KÖNYV, A MESE Vallomások életről, irodalomról, olvasásról Magyar Olvasástársaság Budapest, 1999. Szerkesztette: Bartos Éva ISBN 963 039 509 6 2
3
TARTALOM Előszó Bevezetés Bartos Éva: Éltető irodalom Könyv, olvasás, irodalom A könyv, az olvasás, az irodalom tudatos alkalmazásának története A könyv, az olvasás, az irodalom terápiás alkalmazása Gyermekek biblioterápiája Gyerekektől, gyerekekről Egy nem tanulságos nem mese Mandulaműtét Történet a nyúlról, az úszásról és a bátorságról Lassie és a szomszédok Varázsszemüveg Nagyi emléke Mesebalzsam, zord téli napokra Az élet nagy kérdései Fordulópont A két eke Háború Hálás vagyok Szabó Magdának... Segítőtársaim a könyvek Kamaszkor A teáskanna magánya A Nagy Mese Az aranyvirágcserép titka Verne szabadlelkű diákja Földi csodák Támasz nélkül Apa nélkül Az első mester Adósság törlesztés Az Élet tündére Az én kis barátom Felnőtt sorsok, felnőtt gondok Pályaelhagyás Rodostó üzenete Párperces naplórészlet egy munkanélküli naplójából Nagy Zoárd voltam és kicsi, kék csodaló... Gyógyító ereje nemcsak a törzskönyvezett gyógyszernek lehet Az álomhozó Szakadék szélén Két hét gondolkodási idő Szilánkok Segített a könyv, a család Halotti beszéd Könyvszülte béke Aki/ami maradt 4
Anya-mesék, apa-mesék Veszélyben Kistestvér születik Peti-mese A csend világában Mesék a hintaszékből Együtt éneklés Gyémántmag Mesetáska, mesehíd Apám zsebpénze Aranyos Ágica Nagyapának Nemzedékről nemzedékre Többsincs királyfi nyomában Anya...... és leánya A lélek felelősségéhez vezető út A boldog herceg Vándortarisznya István bácsi Tartani kell a mécsest! Hivatásosok Óvónők, tanítók, tanárok, gyógypedagógusok, pszichológusok, könyvtárosok Macóka meséje Szeretném, ha vadalmafa lennék! Minden délben kihűlt az ebédem... Mesepárna Répa mese Mesék másképpen A fehér kiselefánt Lámpás? A legrövidebb út Mesefa Pétör, a csaló A három szivárvány meséje A Négyszögletű Kerek Erdő csodája Csupafül az iskolában Kölcsön kenyér... A versmondás öröme Jutalomversek Krisztián A török és az eggyel kevesebb fekete Gyógyítás mesével Iskolai könyvtár Segítsen a könyv, a mese! Tündérdurr Minden könyvet egyenként őrzök a szívemben 5
A könyvek könyve Dédike Ébredésem Úzus Könyvek: életünk mérföldkövei Ketten a Száz év magány -ról Levél Gabriel Garcia Marqueznek Kolumbiába Anyám könnyű álmot ígért Szülőföldem Fekete István nyomában Az Aranykéz utcai szép napok És lámpást adott kezembe az Úr Az élet játéka az élet ajándéka Pilinszky János verseinek ereje kiírni magunkból a rossz érzéseket... A hófehér gerle meséje Az első olvasmányélményem és akinek köszönhetem Pápayné Kemenczey Judit: 10-14 évesek vallomásai könyvről, olvasásról, élménytársról Elöljáró beszéd egy olvasásvizsgálathoz A vizsgálat módszeréről A pályázat és francia modellje Az első olvasmányélményem Válaszfogalmazások és a gyerektársadalom képviselete A vizsgálati eredmények A mesélőkről és a mesélésről Summázat Irodalom Települések jegyzéke 6
ELŐSZÓ Inventas vitam iuvat excoluisse per artes Szép dolog az életet találékony művészetekkel nemesíteni hirdeti a Nobel-díj plakettjének felirata. Lehet-e ennél szebb és nemesebb hivatása az emberi szóból építkező művészetnek, az irodalomnak? Mit ér az olyan műalkotás, mely nem talál utat befogadójához, nem válik az alkotó és a befogadó közös élményévé, közös alkotásává, hogy valóban megnemesíthesse az ember életét. Beletörődhetünk-e abba, hogy életünkből hiányozzék az irodalom, az olvasás, miközben a ma embere minden eddiginél magányosabbnak, kiszolgáltatottabbnak és védtelenebbnek érzi magát, kapaszkodókat keres. Ezekre a kérdésekre megvoltak a saját válaszaink, de tudni akartuk, hogyan vélekednek mások, s hogy valójában létezik-e, funkcionál-e az életet segítő irodalom. Ezért a Magyar Olvasástársaság 1997-ben karöltve a Magyar Könyvtárosok Egyesülete Gyermekkönyvtári Szekciójával és a Könyvtárostanárok Szervezetével országos pályázatot hirdetett Segített a könyv, a mese címmel. A pályázatra beküldött emlékezések, vallomások, történetek, esettanulmányok a felhívásnak megfelelően csakugyan mind azt példázták, hogy az életben adódó kritikus válsághelyzetekből hogyan sikerült éppen a könyvek, az irodalom, a mese segítségével kijutni vagy másokat kijuttatni, hogyan lehetett ezeknek az olvasmányoknak semmihez sem hasonlítható és semmivel nem pótolható csodálatos hatása révén a konfliktusokat feldolgozni, feloldódást, lelki békét, megnyugvást találni. A pályázatra közel 300 munka érkezett be. Nyolc évestől nyolcvan évesig sokan ragadtak tollat, tartották fontosnak, hogy emlékeiket, gondolataikat, élményeiket megosszák másokkal. Gyermekek, szülők, nagyszülők, óvónők, tanítók, tanárok, gyógypedagógusok, pszichológusok, lelkészek, könyvtárosok írták meg eseteiket, akik egyedül vagy egymással összefogva, átélőként vagy közvetítőként lehettek részesei az olvasás, az irodalom, a mese életet segítő, életet megváltoztató nagy élményének. A pályázatok rendje-módja szerint néhány pályamunkát megjutalmaztunk egy kedves, meghitt összejövetelen, de éreztük, hogy az összegyűlt anyagot valóban közkinccsé kellene tenni. Ezek az írások hiteles és meggyőző bizonyítékai annak, hogy ma is él és hat az irodalom, olvasóit megnyugtatja és megvigasztalja, megrendíti és megerősíti, önvizsgálatra és változásra készteti, elvarázsolja és örömmel tölti el épp úgy, mint a kezdetektől fogva mindig. Azért született ez a kötet, hogy mint bizonyító erejű dokumentumforrás eljusson a leendő hivatásosokhoz : óvónőkhöz, tanítókhoz, tanárokhoz, könyvtárosokhoz, hitoktatókhoz, szociális munkásokhoz, bármilyen segítő foglalkozásúakhoz, ismerjék meg belőle az olvasmányélmények befolyásoló hatását, munkájuk során pedig akarják és tudják alkalmazni ezt a kézenfekvő, mégis nagy hatású eszközt, a biblioterápiát. Meggyőződésünk, hogy minden ember, aki fogékony az emberi problémák iránt, figyel a lélek rezdüléseire, szereti az irodalmat, hisz a művészet embernemesítő erejében annak számára megrendítő és izgalmas olvasmány lesz e vallomások sorozata. Azt reméljük, hogy a kedves olvasó talál majd ismerős érzéseket és gondolatokat, elcsodálkozik némelyik írás szinte művészinek mondható kvalitásain. Bizonyára lesznek kedvencek, ezért a pályamunkáknak címet adtunk, a könnyebb megjegyezhetőség és azonosíthatóság érdekében. Az áttekinthetőség és az egyszerűbb eligazodás miatt pedig csoportokba rendeztük a műveket, beküldőik élethelyzete szerint. Találkoznak majd a kötetben az emberi élet korszakaihoz kötődő (gyermekkor, kamaszkor, felnőttkor, idős kor) írásokkal, 7
találkoznak amatőrök (anyák, apák, nagyszülők) és hivatásosok (óvónő, tanító, tanár, gyógypedagógus, pszichológus, könyvtáros, lelkész) munkáival, az életünk mérföldköveinek számító, meghatározó nagy olvasmányélményekről írott vallomásokkal, a Könyvek könyvének rendkívüli erejéről valló írásokkal. Összetalálkoztatunk olyan pályamunkákat, melyek beküldői igen eltérő életpályákat futottak be, s bár egymással soha nem találkoztak életük során mégis ugyanabban a könyvben találtak maguknak példát, bátorítást, menedéket. Kis összeállítást közlünk azokról az esetekről, amikor nem az olvasás, a befogadás, hanem az írás, az alkotás hozza meg a kívánt megnyugvást az ember életében (un. aktív biblioterápia). A kötet bevezető tanulmánya (Bartos Éva: Éltető irodalom) a pályamunkák igazi értékének és jelentőségének megvilágítása érdekében röviden áttekinti az ember és az irodalom évezredes kapcsolatát, megmutatva az alkalmazott irodalom spontán és tudatos formáit, a gyógyító célú és a személyiségfejlesztő biblioterápia lehetőségeit az iskolában, a családban, az öngyógyításban. A záró tanulmány (Pápayné Kemenczey Judit: Első olvasmányélményem és akinek köszönhetem) egy 10 14 éves gyerekek körében végzett, újszerű szempontrendszert érvényesítő olvasásvizsgálat eredményeit összegzi. Az egzakt vizsgálati tapasztalatok megerősítik és nyomatékosítják a bevezető tanulmányban felvetett, a pályamunkákban igazolt lehetőségeket, de a problémákat is, és aláhúzzák a felnőtt társadalom felelősségét. A kötet egésze a kiadó és a szerkesztő. szándéka szerint legalábbis azt sugallja, hogy minden a felnövekvő nemzedékért, a gyerekekért kell történjen! Ha a mesével, az olvasással, a könyvek megszerettetésével elő tudjuk segíteni, hogy minél több harmonikus, kiegyensúlyozott, teherbíró, stabil gyermeki személyiség induljon neki az életnek, a felnőtté válásnak, akkor kötelességünk ezt megtenni, mindannyiunk jövője érdekében! A szerkesztő 8
BEVEZETÉS Bartos Éva: Éltető irodalom Könyv, olvasás, irodalom Hálás vagyok Szabó Magdának, hogy szép könyve segített nekem olvashatjuk majd a kötetben egy 13 éves kislány őszinte szavait. Anélkül, hogy ismernénk történetét, már ebből az egy mondatból is kitűnik, hogy ez a kislány életének valamilyen válságos, nehéz helyzetében tudott kapaszkodót találni egy könyvben, egy irodalmi alkotásban. Azt is mondhatnánk: szerencsés az a gyermek, akinek ilyen eszköz van a kezében, hiszen ennek révén sikerült jó megoldást találnia problémájára. Objektív elemeire bontva ezt a történetet, tehát, arról van szó, hogy a gyermek ismert egy eszközt, a könyvet, birtokában volt egy képességnek, az olvasásnak, s ezek segítségével megtalálta azt a tartalmat, a könyv művészi üzenetét, melyet befogadva megtalálta belső békéjét, visszanyerte lelki egyensúlyát. Vajon kivételes esetről van szó? Vagy minden gyermeknek rendelkezésére állnak ezek a lehetőségek? Elvileg igen. Egy átlagos körülmények között felnövekvő gyermek már 1-2 éves kora körül találkozhat a korának megfelelő lapozgató, sok képet tartalmazó, kedvcsináló könyvekkel, melyeket nézegetve ráismer környezete tárgyaira, s ez örömmel tölti el. Ennél is nagyobb öröm azonban a számára maga a szituáció, hiszen valamelyik szülő, nagyszülő ölében ülve, meghitt, megnyugtató közelségben történik ez a könyvnézegetés, beszélgetés, mesélés. A fizikailag kellemes élmény összekapcsolódik a mesehallgatás, könyvlapozás örömével, s mint tanult feltételes reflex, sokáig megmarad. Kicsit nagyobb korban, 4-6 év között, már elsősorban a mesék varázslatos tartalma nyűgözi le a gyermeket, a mese hallgatása közben élénken dolgozik a fantáziája, a főhőssel érzelmileg azonosulva éli át az izgalmakat, az örömöket, felismeri, hogy bizonyos értelemben róla szól a mese, hogy képzeletben mindent kipróbálhat. Ugyanakkor megismer (megtanul) egy narrációs szerkezetet, a mesének mint irodalmi műnek a tartalmi és formai egységét. Ebből a sematikus felsorolásból is kitűnik talán, hogy a gyermekkori könyves élmények döntő szerepet játszanak a későbbi olvasói magatartás, olvasói pályafutás szempontjából, ugyanis a gyermekkori megalapozás, előkészítés lesz az olvasni tanulás egyik motivációs bázisa. Ilyen előkészítés után a gyermek már alig várja, hogy ő maga is tudjon olvasni, ne legyen a családtagok szabadidejének függvénye ez a kedves szórakozása. A könyvekkel való kapcsolat az iskolában teljesedik ki, az olvasási készség elsajátítása révén. Az alsó tagozatos olvasókönyvek történetei, majd a felső tagozatos irodalom tankönyvek, az irodalom órák, irodalom szakkörök bevezetik a gyermeket a szépirodalom varázslatos világába. Megismeri az irodalom formanyelvét, a művészi ábrázolás sajátosságait, az irodalmi-esztétikai érték kritériumait. A kisgyermekkori spontán meseélvezetből tudatosan felkészült, műélvezetre nyitott befogadói magatartás alakulhat ki. Sokan és sokszor számba vették már az olvasás nyújtotta előnyöket, jótékony következményeket, s tudjuk azt is, ezek a hatások az olvasás nélkül csak részlegesen, vagy más eszközökkel csak komoly erőfeszítések árán érhetők el, valósíthatók meg a személyiség fejlődésében. Az olvasás révén ugyanis, szinte észrevétlenül jutunk intellektuális és érzelmi 9
gazdagodáshoz, műveltség- és tudás gyarapodáshoz, a pszichikus funkciók fejlődése révén pedig kedvező irányú személyiségformálódáshoz. Ha intézményekhez akarnám kötni a fejlődési folyamat egyes állomásait, úgy fogalmazhatnék: a családban kell történjék a megalapozás, előkészítés, az érzelmi ráhangolás, az iskolában a készség kialakítása, az olvasási igény megszilárdítása, a könyvtárakban az érdeklődés folyamatos fenntartása, kiszélesítése, elmélyítése. Amit eddig legjobb meggyőződésem szerint fejtegettem, mind igaz, most mégis azt kell mondanom, hogy szálljunk le a földre az ideák világából, mert az ismertetett folyamat csak elvileg zajlik így, a gyakorlat egy kicsit más. Közismertek a riasztó jelzések az olvasásszociológia irányából az olvasás általánosan rossz pozícióira nézve. Súlyos gondok nehezítik az említett családi előkészítést, hiszen a felnőttek szokásrendszerében, értékrendjében is jóval hátrább került az olvasás, a szülői példamutatás tehát nem ösztönöz. Lényegesen megritkultak a meghitt szülő-gyerek együttlétek, a családi beszélgetések, s bizony a televíziózási szokások alaposan átrendezték a családok életét. Az olvasási szakemberek mellett a gyermekorvosok is aggasztónak tartják, hogy a családok összetartó-védő ereje egyre csökken, s hogy a válogatás nélküli, mértéktelen és kritikátlan tvnézés következtében a gyermekek leszoknak az olvasásról, beszédkészségük beszűkül, emocionális érzékenységüket elvesztik. Az iskola környékén sincs rendben minden, mutatja ezt az írás- ill. olvasástanulási zavarokkal küszködő gyermekek egyre szaporodó tömege. Az olvasástanítási módszerek, eljárások sokfélesége ellenére súlyosodnak az olvasástechnikai és az olvasás-megértési problémák. Az élményszerű, örömteljes olvasás lehetősége fényévnyi távolságra kerül az izzadva, görcsösen, megszégyenülten próbálkozó gyermektől. Ha mégis sikeresen veszi ezt az akadályt, egy kevésbé látványos veszély leselkedik rá: a racionalitás, az intellektuális teljesítmény iránti egyoldalú iskolai követelmény, az értelmi-érzelmi egyensúly, a személyiség harmóniájának megbomlása, melynek következtében a szépirodalom is csak ismeretanyaggá válik. A gyerek mindent megtanul, amit a műalkotásról tudni kell, de nem érzi meg belőle a neki szóló üzenetet. Ezek az anomáliák mintegy láncolatba foglalhatók: a gyengén és keveset olvasó gyerekek többsége kommunikációs gondokkal küszködik, gondolataikat nehezen fejezik ki szóban és írásban egyaránt, nem értik a tanári magyarázatot, a tankönyvek utasításait, szóbeli feladatokat nehezen tanulnak meg, összességében: tanulmányi eredményeik elmaradnak a képességeik mögött. De ez csak a legbelső kör, vagyis a tanulási nehézségek köre. A további szomorú következmény a mindennapi érintkezésben érhető tetten: anyanyelvüket csak a megértés és a reagálás szintjén használják a gyerekek és fiatalok, szókincsük szegényes, nyelvi megformálásuk igénytelen. Még egy körrel továbblépve: képzeletük fejletlen, érzelemviláguk nélkülözi a finom árnyalatokat. Vagyis: a nagyon keveset vagy egyáltalán nem olvasó gyerekek egyaránt hátrányba kerülnek a tanulás, a társakkal való kapcsolat, a beilleszkedés, az érzelmi érés, a személyiségfejlődés, az erkölcsi fejlődés terén. Kérdés: tudomásul vesszük-e ezeket a tényeket, beletörődünk-e, hogy ez a lehetőség kimarad az életükből/életünkből, netán abban bízunk, hogy majd helyettesítjük valami mással. Lemondunk-e a személyiség harmóniájának szükségességéről, lemondunk-e mindazon tartalmak közvetítéséről, ami a könyvek, az olvasás, az irodalom a művészet révén juthat el az emberekhez? Ezekre a kérdésekre a szarkasztikus tömörségű válasz: lehet így is élni, csak nem érdemes. Hírünk van amerikai kezdeményezésekről, hogy felismerve a fenti jelenségek következményeinek veszélyét megkezdték szülők, pedagógusok részére az intenzív 10
tanácsadást, felvilágosítást, oktatást, hogy például a mesemondást főiskolai és egyetemi kurzusokon kezdik tanítani, hogy megszólítják a szülőket különféle írásos anyagokkal, rádöbbentve őket felelősségükre. Itthon ugyanezen problémák felismerése, tudatosodása nyomán éppen a Magyar Olvasástársaság tesz évek óta komoly erőfeszítéseket azért, hogy összefogja és egyesítse mindazokat a szakmai és civil erőket, melyek az olvasás ügyét szolgálják, szolgálhatják. Szakmai konferenciái, kiadványai, tanfolyamai, szülőkhöz eljuttatott felvilágosító anyagai, kampányai és pályázatai mind-mind közös gondolkodást szorgalmaznak és együttes cselekvésre ösztönöznek a jövő generáció érdekében. Ezt az integrációs szándékot illusztrálja egy 1998-ban, az Írásbeliség Világnapja (szeptember 8-a) alkalmából a Magyar Olvasástársaság ünnepségein elterjesztett, de ismeretlen szerzőtől származó, a felnőtt társadalom felelősségére rádöbbenteni akaró gondolatsor is: Ha ma kihagyod az esti mesét, holnap már lehet, hogy nem is kéri a lányod, vagy fiad. Ha ma nem ülsz oda vele a társasjáték mellé, előfordulhat, hogy a jövő héten már késő lesz. Ők ma gyerekek, s nem pótolhatod be az önfeledt legózást, babázást úgy öt év múlva, amikor már kevésbé szorítanak a megélhetési gondok, amikor már nem kell új szőnyeg, vagy függöny az ablakra. Ha most kihagyod az együttlét meghitt perceit, évek múltán talán már a meghitt beszélgetéseket sem igénylik. Ha most nem sétálsz velük kézen fogva, akkor pár év múlva végleg elengedik a kezed, és a kapaszkodó nélkül elsodródhatnak. Visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek a gyermekkor napjai, hetei, hónapjai. Téglák ezek, amelyből és amelyre a felnőtt élet felépül. Ha sok tégla hiányzik, labilis lesz az építmény. A könyv, az olvasás, az irodalom tudatos alkalmazásának története A könyv, az olvasás, az irodalom hatásáról való lemondás azért is értelmetlen volna, mert szinte évezredes emberi tapasztalatról mondanánk le. Mondhatni, az emberrel magával egyidős a szavak erejébe vetett hit. Az írásbeliséget messze megelőzve, a szóbeliség korában is a lelki egyensúly, az íratlan szabályok, normák átadásának eszköze volt a közös mesélés, a legendák, mítoszok, történetek továbbadása. A hagyományos hindu orvoslásban írja le Bruno Bettelheim A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek c. munkájában a lelkileg megzavart embernek egy olyan mesét adtak meditáció céljára, amelyben az ő egyéni problémái öltenek formát. Ezzel azt akarták elérni, hogy a mesére épülő kontempláció révén a beteg meglássa szenvedéseinek mibenlétét és a megoldás lehetőségét. A szenvedő, reménykedő és a sorscsapásokon felülkerekedő egyszerű ember történetének, vagyis a mesének a segítségével a beteg nem csak a saját nyomorúságából kivezető utat lelhette meg, hanem miként a mese hőse az igazi énjéhez vezető belső utat is. A közel-keleti országokban tudjuk meg Nossrat Peseschkian, örmény-perzsa származású, német pszichiátertől a történetek hagyományosan egyfajta lelki támasz szerepét töltötték be, összekapcsolódva a szórakozással. Többnyire mesemondók és dervisek terjesztették a történeteket a nép körében, így járulván hozzá a tájékozódás, az azonosságtudat és a lelki támasz alapvető igényének kielégítéséhez. Ezek a történetek, elbeszélések részben vallásos tartalmúak voltak, részben közvetlenül az emberek együttélésével foglalkoztak. Ezek töltötték be a jó tanács és a szigorú fegyelmezés szerepét. Legismertebb példaként említi az Ezeregy éjszaka mesegyűjteményét, melynek kerettörténete úgy is felfogható, mint egy lelki beteg uralkodó mesékkel véghez vitt gyógyítása. A Seherezádé által elmesélt egyes történetek 11
ugyanolyan jótékonyan hathatnak minden későbbi hallgatóra és olvasóra is, akik megismerik ezeket, levonják a tanulságokat és elraktározzák a gondolataikba. Ugyanez volt a funkciója évszázadokon keresztül nálunk is a vallási, családi vagy faluközösségekben folyó közös mesélésnek, éneklésnek, történetmondásnak, imádkozásnak, biblia-értelmezésnek: szabályozta az emberi együttélés, a viselkedés normáit, viszonyítási pontokat adott, segített az öröm és bánat elviseléséhez, lelki erőt, lelki támaszt, vigasztalást nyújtott. Ezekben az esetekben tudatos alkalmazásról volt szó, melynek a történetek megtapasztalt jótékony hatása volt az alapja. Új fejezetnek tekinthetjük témánk szempontjából az emberiség történetében az írásbeliség megjelenését. Amint a szájhagyomány útján terjedő történetekből, dalokból, példázatokból, legendákból, mesékből írott irodalom lett, attól kezdve ezek feldolgozása is megváltozott, individuális tevékenységgé vált. A befogadónak már magának kellett megbirkóznia az olvasmány tartalmával, nem segítette őt a kollektív értelmezés, megbeszélés lehetősége. Ettől kezdve már csak nagyon keveset és igen áttételesen tudhattunk az olvasmányok, az irodalom hatásáról, hogy ki, mikor, miért választott bizonyos műveket, azokat hogyan értelmezte, milyen élményt vagy milyen segítséget nyújtottak a számára. Néhány kivételtől eltekintve (pl. alkotói vallomások) gyakorlatilag a századunk elején megszülető új tudományok, a művészetpszichológia, majd pedig a művészetszociológia megjelenéséig tartott ez az állapot. Később ezen tudományok fejlődése, tökéletesedése, további szakosodása révén kaphattunk részletes és pontos jelzéseket, információkat a műalkotás és a befogadó viszonyára, a befogadás folyamatára vonatkozóan. Századunkban is bizonyíthatóan töltött be a könyv, az olvasás, az irodalom olyan funkciót, amit a korábbi időkben említettünk. Az elsődleges cél korunkban már talán nem az eligazodás, tájékozódás, de a személyiség megerősítése és védelme feltétlenül. Ismeretesek olyan dokumentumok, emlékezések, feljegyzések, vallomások, melyek tanúsága szerint századunk szomorú történelmében, embertelen megpróbáltatásaiban (háborúk, hadifogságok, koncentrációs és internáló táborok, emigráció, kitelepítés, üldöztetés, börtön) gyakorta éppen a könyvek, az olvasás, vagy ezek hiányában legalább a műalkotások emlékezetből való felidézése, mesélése segítette az embert embernek maradni, tartást adott, megerősítést, hitet és bíztatást. Az ösztönös menedékkeresés alapja elsősorban a könyvek erkölcsi erejébe vetett hit és bizalom volt. A tudatos nevelői szándék, a hiteles példaállítás, mintanyújtás szükségességének felismerése vezérelte többek között Makarenkót és majd a nyomában pedagógusok, nevelők, gondozók sokaságát, egész napjainkig, aki a húszas években a társadalom peremére sodródott fiatalokat, a telepeseket próbálta az irodalom, a könyvek erejével emberré formálni, ezeknek az eszközöknek a segítségével pótolni az életükből hiányzó élményeket, s tudatosítani az erkölcsi normákat: Sok telepes szeretett olvasni, de nem mindegyik tudott igazán belemélyedni a könyvbe. Ezért is rendeztünk néha közös felolvasást, amelyen rendszerint mindenki részt vett. Rendesen én olvastam vagy Zadorov, aki kitűnően hangsúlyozott. Az első télen így sokat olvastunk Puskintól, Korolenkótól... de legtöbbet Gorkijtól. Gorkij művei mély benyomást keltettek körünkben, de korántsem egységest.... A Gyermekkorom és folytatása, az Inasévek mindenkit magával ragadott. Lélegzetvisszafojtva hallgatták és szenvedélyesen kunyeráltak, hogy ne hagyjuk abba az olvasást... Gorkij élete mintegy életünk egy része lett, egyes epizódjai összehasonlítási alapul szolgáltak, onnan vették a gyerekek a tréfás elnevezéseket, vitáikhoz az érveket s az értékes emberi tulajdonságok mércéit... Gorkij elbeszélései és élettörténete 12
egyformán gyönyörködtette telepünk apraját-nagyját, noha az apraja nagy része nem tudott írni-olvasni. A történeti áttekintés önkényesen kiragadott állomásai azt kívánták illusztrálni, hogy az irodalom, majd a könyv és az olvasás mindig fontos funkciót töltött be az ember életében, ezért ösztönösen alkalmazta, spontán módon élt a lehetőségével. A hatást addig lehetett biztonsággal kontrollálni, ameddig közösségben történt ezen tartalmak befogadása. A későbbiekben, századunkban, noha ezt a feltételezett jótékony hatást a tudomány is igazolta, a hatásmechanizmus működése mégis sok bizonytalansági tényezőt rejt magában. A könyv, az olvasás, az irodalom terápiás alkalmazása A biblioterápia kifejezésben kapcsolódik össze a két fogalom, a könyv és a gyógyítás. A biblioterápia nem jelent mást, mint tudatosítani és módszerré alakítani át saját tapasztalatunkat, élményeinket és mindazt, ami észrevétlenül valósult meg eddig mondta egy interjúban Oláh Andor, a biblioterápiát alkalmazó hazai orvosok egyike. Valóban arról van szó, hogy mindazt a tapasztalatot, amit a könyvek, az olvasás, az irodalom jótékony hatásáról felhalmozott az emberiség, egyszerre átfordították tudatosan alkalmazott módszerré, gyógyító céllal, szándékolt hatás kiváltására. Jellegzetesen olyan tevékenységről van szó, melynek gyakorlata jóval régibb keletű, kialakultabb és sokrétűbb, mint az elmélete és a módszertani kidolgozottsága. A biblioterápia alkalmazása egyáltalán azóta lehetséges, mióta az orvostudományban meghonosodott a kezelendő beteg lelki és fizikai egységének elválaszthatatlansága, mióta a beteget gyógyítják és nem a betegséget. E felfogás jegyében az orvosok a beteggel való mindennapos tevékenységben mindkét összetevőt kezdték számításba venni. A gyógyítás mesterei mindenekelőtt a beteg gyógyulásba vetett hitét, életkedvét igyekeztek megteremteni, azért, hogy önmaga is aktívan hozzájáruljon a gyógyulási folyamathoz. Az olvasás ezt elősegítő, értékes eszköz. A jól megválasztott könyv a beteg kérdéseire, kétségeire művészi értékű, meggyőző választ ad, ezzel a beteg személyiségére jelentős harmonizáló, kiegyensúlyozó, probléma- és feszültségoldó hatást tehet, új távlatokat nyithat meg számára. A feljegyzések szerint egy philadelphiai orvos 1815-ben meggyőzően érvelt az olvasás terápiai értéke mellett, egy társa 1833-ban pedig már a betegek kezelési programjának részeként alkalmazta. (Megjegyzendő, hogy minimális különbséggel, az 1850-es években már Magyarországon is létesítettek a betegek olvasási igényeit kielégítő kórházi könyvtárat, s a betegek olvastatásának szükségességéről igen figyelemre méltó cikkek jelentek meg.) Általában mindenütt pszichiátriai osztályokon honosodott meg elsődlegesen a biblioterápia, később kiterjedt más kórházi osztályokra, majd pedig más zárt intézményekre (szanatóriumok, értelmi fogyatékosok intézetei, öregeket gondozó intézmények, javító-nevelő intézetek, börtönök stb.). Ezt tükrözi az a definíció is, amely elsődleges jelentésében úgy határozza meg a biblioterápiát, mint válogatott olvasmányanyag terápiás segédeszközként való felhasználása a gyógyászatban és a pszichiátriában. Ez az elsőként kialakult, klinikai biblioterápiás ág kifejezetten a gyógyítás, a rehabilitáció szolgálatába állította a könyveket, az olvasást. A tevékenység vezetője orvos vagy orvosi munkacsoport volt. Idővel a biblioterápia kilépett a gyógyító vagy más zárt intézmények falai közül és más közösségekben is teret hódított. Alkalmazni kezdték teljesen normális, egészséges egyénekből álló csoportokban is, azzal a céllal, hogy a személyiség fejlődését elősegítsék, az önismeretet elmélyítsék, a mentális egészség megtartását erősítsék. Ez a fejlesztő biblioterápiás ág közintézményekben, iskolákban, könyvtárakban, klubokban honosodott 13
meg, s az 1960-as években szinte mozgalomszerűen terjedt. Ennek a tágabb értelmű tevékenységnek a definíciója így szól: a személyes problémák megoldásának segítése irányított olvasás és megbeszélés révén. Segítségnyújtásról van szó, mégpedig közvetett módon, az irodalmi műből kibontható hatás révén. Ám éppen attól terápia, a spontán olvasmányélménnyel szemben, hogy semmi nincs benne a véletlenre bízva. Beleavatkozunk a mű kiválasztásába, feldolgozásába, beépítésébe hiszen szándékolt hatás elérésére törekszünk. Mintha csak vissza akarnánk térni az írásbeliség előtti időszakhoz: ezek a csoportos programok éppen úgy zajlanak, mint az egykori családi vagy faluközösségek beszélgetései, a csoport befolyásoló erejét ma is hozzá szeretnénk adni a történetek hatásához. Gyermekek biblioterápiája Mint említettem, még Amerikában is csak az 1960-as években terjedt el igazán a fejlesztő jellegű biblioterápia. Az amerikai oktatás azonban igen hamar felfigyelt a lehetőségre és igen hamar az iskolai oktató-nevelő munka részévé tette. Az alkalmazás alapja az a felismerés volt, hogy a modern oktatás célkitűzései a világhoz való jó alkalmazkodás, a környezetét kezelni tudó személyiség kifejlesztése összecsengtek a biblioterápia céljaival. A fejlesztés mellett erőteljes szerepet kapott a prevenció, a megelőzés gondolata is az amerikai oktatásban. Nézetük szerint ugyanis, a pszichológiai érettségre való nevelés, az élethez való alkalmazkodás és a jellemfejlődés alakítása során felmerülő problémák megoldása elejét veszi a későbbi komoly problémák kialakulásának. Úgy gondolták, hogy az iskolai keretek között alkalmazott egyéni vagy csoportos biblioterápia segíthet megelőzni a kóros késztetéseket (narkotikumok, dohányzás, alkohol) azáltal, hogy a személyiségfejlődés kisebb zavarait, problémáit korrigálni tudja. Feltételezték, hogy érzelmi vagy mentális problémák esetében a tanulóknak segíthet az olvasás, különösen csoportterápiás keretek között. Például az agresszivitás, a rendszeres hazudozás, a túlzott szégyenlősség, a bátorság hiánya, dührohamok, az indokolatlan bűntudat, extrém intolerancia, az összeférhetetlenség, alkalmazkodási nehézségek stb. olyan emocionális problémák, melyeknek biblioterápiás feldolgozása megakadályozza, hogy a probléma súlyossá váljon. A 70-es években Amerikában ezért sok iskolai könyvtár komoly biblioterápiás központtá alakult, mely légkörét, felszereltségét és ellátottságát tekintve ideális környezetet és feltételeket biztosított e tevékenységhez. Ugyancsak kedvező körülménynek tekinthetjük az iskolai könyvtárosok ottani jó helyzetét, ők ugyanis a diákjaikkal naponta, előre megtervezhetően kapcsolatba kerülnek, rendelkezésükre áll a diákokról minden háttér információ, s konzultálhatnak a tantestület tagjaival a nehéz esetekben. Az időközben egyre sokasodó, biblioterápiás hatásokat vizsgáló pedagógiai kísérletek kedvező eredményei még inkább előtérbe hozták a tevékenységet Kísérleteket folytattak például az előítéletek befolyásolására vonatkozóan, vizsgálták az attitűd-változtatás lehetőségét (pl. fehér gyerekek feketékkel, indiánokkal, eszkimókkal kapcsolatos előítéletei), s a kutatók egymástól függetlenül arra a következtetésre jutottak, hogy a faji előítéleteket a célirányosan összeválogatott olvasmányanyag befolyásolhatja, mérhető változásokat eredményezhet a gyerekek gondolkodásában. Egy másik kísérletben a kiválasztott olvasmányoknak a serdülők önkép-kialakítására gyakorolt hatását vizsgálták, mely ugyancsak pozitív eredménnyel járt. Szintén kísérleti keretek között vizsgálták, hogy az alacsony szintű önbecsüléssel, tehát önértékelési zavarral küszködő gyermekekre hogyan lehetne befolyást gyakorolni irodalmi művekkel. Folytathatnánk az amerikai kísérletek sorát, melyeknek eredményeként végül elfogadták, hogy specifikusan kiválasztott, elolvasott és megvitatott könyvek csökkenteni képesek érzelmi és magatartásbeli problémákat. A gyerekek ugyanis azonosulhatnak azokkal a szereplőkkel, akik az övéikhez hasonló személyes problémákkal küszködnek. 14
Megfigyelhetik, hogyan védekeztek mások hasonló problémákkal szemben, hogyan oldották meg azokat, s így majd meg tudják oldani saját problémáikat is. Mind a megelőzés, mind a fejlesztés szempontjából polgárjogot nyert a biblioterápia, s amint azt 1976-ban egy kutatócsoport megfogalmazta: az olvasási szakemberek a biblioterápia és a gyermekek kapcsolatát vizsgáló tanulmányokból kiindulva, a gyermekirodalommal és az olvasási folyamattal foglalkozó kutatási eredményeket felhasználva, a közeljövőben nagy lépéseket tehetnek előre ezen a területen. Nos, azóta eltelt több mint húsz év, s hogy meddig jutottak el az amerikai olvasási szakemberek, azt érzékelhetjük egy 1997-ben megjelent átfogó biblioterápiás kézikönyv láttán. Beth Doll gyermekpszichológus és testvére, Caroll Doll, könyvtáros Fiatalok biblioterápiája című könyvbe(magyarul még nem jelent meg) valószínűleg a legalaposabb munka ezen a területen, a biblioterápia elméletének és gyakorlatának minden lényeges kérdésére kitér, útmutatást, eligazítást ad a legapróbb módszertani kérdésekig. Elszakadva az irigylésre méltó amerikai eredményektől, leszögezhetjük, hogy fejlesztő-megelőző jellegű biblioterápiába való bevonásra általában minden gyerek alkalmas. Ezen túlmenően, egyes gyerekcsoportok számára lehetséges a biblioterápia, másoknak szükséges, megint másoknak nélkülözhetetlen. Az átlagos, egészséges gyermekek tartoznak az első csoportba, nekik is vannak az életkori sajátosságainak megfelelő problémáik (barátság, érzelmi kapcsolatok, beilleszkedés, tanulás, önbecsülés stb.), ezeknek a megoldása, feldolgozása jelenti az igazi, elsődleges megelőzést. A veszélyeztetett helyzetben (elszegényedés, túlzsúfoltság, családi veszekedések, erőszakoskodás, helytelen szülői gyakorlat) lévő gyermekek számára feltétlenül szükséges ez a tevékenység, kimondott célja a segítségnyújtás. A különféle mentális rendellenességekkel, kóros elváltozásokkal (szorongás, kényszerképzetek, étkezési zavarok, depresszió, öngyilkosság, figyelemzavaros hiperaktív viselkedés, kapcsolatteremtési zavarok) rendelkező gyerekek, fiatalok számára pedig nélkülözhetetlen, de csak ideggyógyász szakember közvetlen részvételével! A gyermekek biblioterápiájáról sok hazai tapasztalatot nem igen tudok bemutatni. Biztos, hogy többen rendszeresen folytatnak már ilyen tevékenységet, s még többen próbálkoznak (bizonyítják ezt a pályázatunkra beküldött munkák is), a nyilvánosság előtt azonban ritkán adnak hírt magukról. Talán hiányzik még nálunk az a szemlélet is, amit Beth és Carol Doll hangsúlyoz: hogy a gyermekek és fiatalok mentálhigiénés szükségletei messze felülmúlják azok számát, akik hajlandók és tudnak segítséget nyújtani. Így gyakorlatilag bármely felnőttnek kötelessége, hogy segítséget nyújtson, akár rendelkezik mentálhigiénés képzéssel, akár nem. Első lépésben talán nekünk sem kellene mást tennünk, mint megszívlelnünk Oláh Andor fentebb idézett mondatát, lényegében csak tudatosítani kellene saját tapasztalatainkat, s módszerré formálva átadni azokat. Olyan sok szülő, óvónő, tanító, tanár, könyvtáros, népművelő, lelkész, pszichológus teszi ösztönösen, hogy a környezetében rászoruló gyermeket könyvvel, olvasmánnyal, mesével, felolvasással, beszélgetéssel segíti problémái megoldásában! Az átadók felelősségére apellálok: a gyermek csak azt fogja tudni alkalmazni és felnőve majd tovább adni, amire mintát, modellt kapott, amit megtanult. A kötetben szereplő vallomások között gyönyörű példákat találunk arra, hogy akik kaptak gyermekkorukban olvasmányélményt, mesét, lelki segítséget, később mindig adni akarnak: könyvet, szeretetet, segítséget. Legszívesebben egy háziáldást tennék ki figyelmeztetésül a lakások falára: hol család, ott szeretet, hol szeretet, ott mese, hol mese, ott a humán értékek tisztelete... Nem az iskolázottság vagy az anyagi lehetőségek kérdése a családokban a gyerekek felé fordulás, a mese, a könyv, az irodalom jelenléte és szeretete. Emlékezzünk csak Móra Ferenc írásaira!. A 15
titok, azt hiszem, egyszerűen abban van, hogy szeretik-e a gyerekeket. Ha gyermekbarát, gyermekszerető maga a társadalom, akkor segítsen ilyen módon is, a könyvek, az olvasás megszerettetésének szorgalmazásával, mert ezzel alapvető önvédelmi, ha úgy tetszik öngyógyítási eszközt ad a gyerek kezébe, s így megerősítve teszi őt képessé az élete során felmerülő nehézségek leküzdésére. Mindannyiunk közös érdeke, hogy minél több harmonikus, teherbíró, stabil gyermeki személyiség induljon neki a felnőtté válás buktatókkal teli útjának. Irodalom: 1. Bada István Bada Johanna: Az olvasás öröme. Újvidék, 1997. Kiadja a Fehér Ferenc Könyvbarátok Köre. 2. Beth, Doll Beth Caroll: Bibliotherapy with Young People. Librariens and Mental Health Professionals Working Together. Ismerteti: Harmat József = Könyvtári Figyelő 1998 3-4. sz. 514-517. p. 3. Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Bp. 1985. Gondolat. 4. Bocsák Veronika Benkő Zsuzsanna Hölgyesi Györgyi: Olvass nekem! Kalauz szülőknek, óvónőknek, tanítóknak a gyermekkönyvek útvesztőjében. Bp. 1995. Trezor kiadó. 5. Boldizsár Ildikó: Varázslás és fogyókúra. Mesék, mesemondók, motívumok. Bp. 1997. JAK Kijárat Kiadó 6. Frankl, Viktor E.: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. Bp. 1996. Kötet K. 7. Fromm, Erich: A szeretet művészete. Bp. 1993. Háttér Kiadó. 8. Gyökössy Endre: Mai példázatok. Bp. 1990. Ref. Zsinati Iroda 9. Hász Erzsébet: Irodalomterápia I. Szöveggyűjtemény. Bp. 1995. Gondolat Animula. 10. Mérei Ferenc V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan. Bp. 1970. Gondolat. 7. kiadás 11. A művészet születése. Összeállította: Trencsényi Borbála. Bp. 1992. Holnap kiadó. 12. Olvasásra nevelés és pedagógusképzés. HUNRA konferenciák előadásai. Szerkesztette: Nagy Attila. Bp. 1994. (Az Országos Széchényi Könyvtár füzetei 7.) 13. Olvasókönyv a biblioterápiáról. Összeállította: Bartos Éva. Bp. 1989. OSZK-KMK. 14. Ortner, Gerlinde: Gyógyító mesék. Bp. 1996. Magyar Könyvklub. 15. Peseschkian, Nossrat: A tudós meg a tevehajcsár. Keleti történetek nyugati lelki bajok. Bp. 1991. Helikon. 16. Szávai Géza: Kétszemélyes költészet. A nyelv és a vers születése. Bp. Pont Kiadó. 16
GYEREKEKTŐL, GYEREKEKRŐL Egy nem tanulságos nem mese Volt egyszer egy kisfiú. Már kicsi korában szerette a szép, ízletes műanyag könyveket. Nagyon jól lehetett őket rágni. Később már kemény fedelűeket is kapott ajándékba. Azokat tépni-rágni nehéz volt, de jól koppantak a falon. Egyszer még az ablakot is sikerült betörnie. (De az óra magától esett le...). A lapozható meséskönyvek oldalait sokáig gyűrögette, de előbb a képeket is megcsodálta. Szülei sokat meséltek neki, látta, hogy a mesék a könyvekből bújnak ki. Tetszettek neki a betűk és már óvodásként tudott írni-olvasni. Ha kedve volt, még novellákat is írt. Aztán elsős lett és beiratkozott a könyvtárba. Szeretett ott olvasgatni, nézelődni. De ez a kisfiú nemcsak olvasni szeretett, hanem focizni, karatézni, szaladgálni, sőt, még rendetlenkedni is... Egyszer a könyvtárban rosszalkodtak a gyerekek és éppen ott volt a mi hősünk is. Ő akkor véletlenül nem volt rossz, de őt is kiküldték a könyvtárból. Egy hétig nem mehetett oda. Nagyon szomorú volt, mert már tudta, hogy nemcsak focizni, de olvasni is jó. Éppen olyan fontos a könyvekből okosodni, mint gólokat rúgni! Letelt az egy hét és azóta csak egyedül megyek a könyvtárba. Mert ez a kisfiú én vagyok... (O. Csanád,. 2. osztályos, Békéscsaba) Mandulaműtét A mai napig szívesen emlékszem vissza egy történetre, ami sok évvel ezelőtt történt meg velem. Óvodás voltam, amikor sokat betegeskedtem a manduláimmal. Gyakran kellett orvoshoz menni és bizony, ilyenkor sokat kellett várakozni. Az ilyen időszakokat mesével, beszélgetéssel töltöttük. A legemlékezetesebb az az eset volt, amikor kórházba kerültem mandulaműtétre. Mivel még kicsi voltam, anyukám is velem volt a kórházban. Ennek nagyon örültem. A kórteremben rajtam kívül még öt gyerek volt, nálam kicsit nagyobbak, akik már nem szülőkkel jöttek a kórházba. A műtétig jól összebarátkoztunk. Közülünk hárman ugyanazon a napon kerültünk sorra. Nagy volt az izgalom és hosszú volt a várakozás. Anyukám, hogy elterelje a figyelmemet, elővett egy mesekönyvet, a kedvencemet, melynek a Vidám mesék volt a címe, és elkezdte mesélni a történeteket. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy a többi gyerek is mind ott ült az ágyon és hallgatták a mesét. Egészen elfeledkeztünk arról, hogy mi is fog velünk történni. Egy-egy történet után sok kérdést tettünk fel, amire anyukám válaszolt, majd új történet következett. Jókat nevettünk és el is felejtettük a körülöttünk zajló eseményeket. Így lassan mind sorra kerültünk. A műtét után még négy napig voltunk a kórházban, s amikor már jobban éreztük magunkat, újra meg újra kértünk egy mesét. Végül nem is maradt rossz emlék ez a kórházban töltött hét. (J. Edit, 8. osztályos, Mohács) 17
Történet a nyúlról, az úszásról és a bátorságról Ez a történet második osztályos koromban kezdődött. Tornatagozatos voltam és az osztály minden csütörtök reggel uszodába ment. Én voltam a legfélősebb, úgy féltem a víztől, mint nyúl a puskától. Hiába állítottam meg az órát, s fájlaltam a hasam... nem volt mese! El kellett mennem az uszodába. Minden szerda este sírtam és hisztiztem, mert attól féltem, hogy bele fogok fulladni a vízbe. Egy ilyen szerda estén levettem egy könyvet a polcról és olvasni kezdtem. Mintha csak rólam írták volna! Egy nyúlról szólt, aki nagyon félt a víztől. Egy hídon sétált keresztül, amikor megcsúszott a lába és beleesett a tóba. Egyre mélyebbre süllyedt, s míg a tó fenekéig nem ért, sok kis állatnak segített. A kis teknősnek, kit anyja még pici korában elhagyott, egy halnak, aki majdnem horogra akadt, s egy békának, aki már olyan öreg volt, hogy a döglött szúnyogot sem tudta elkapni. Közben pedig rájött, hogy a többi élőlénynek sokkal nagyobb gondja van, mint neki. S mikor a lába már a földet érte, a víz hipp-hopp feldobta... és halljatok csodát: tudott úszni! Elgondolkoztam a történeten és rájöttem a lényegére. Mint a nyúl, én is tudtam úszni, csak bátorságom nem volt hozzá. De mikor bízni kezdtem magamban, úszásom napról napra javult. (V. Krisztina, 5. osztályos, Szigetszentmiklós) Lassie és a szomszédok A szomszédba új lakók költöztek, egy kisfiú meg egy kislány, a szüleikkel. Nekünk van egy kutyánk. Emiatt egy darabig irigykedve leskelődtek át a kerítésen, aztán addig kérték a szüleiket, míg ők is kaptak egy kölyökkutyát. Pici volt, olyan, mint egy szőrös gombóc. Ő volt a család szemefénye. Sokat kergetőztek, játszottak vele. Bundi ez volt a neve mindent felfalt, amit elé tettek, vagy ha nem tették elé, rátalált. Nőtt, növekedett, végül már inkább medvére hasonlított, mint kutyára. A szépen beültetett kert sivár pusztasággá változott, a fal tele volt sáros kutya-lábnyomokkal. Ettől kezdve már csak arra gondoltak a szomszédaink, hogyan lehetne megszabadulni az egykori kedvenctől. Nekem mindig az jutott ilyenkor eszembe, hogy mi lenne akkor, ha a családok szemefénye, a kisgyerek, mikor megnő, túladnának rajta, mert megunták, hogy gondok és bajok vannak vele, már nem csak simogatni kell... Végül autóval elvitték a kutyát messzire és ott kirakták. Eltelt egy hét, már kezdtek nem gondolni a kutyára, amikor egy napon megfáradva, koszosan, sántikálva hazatért Bundi. Szomorú nagy barna szemeivel nézett egykori gazdáira. Ekkor cselekednem kellett. Megkérdeztem a szomszéd gyerekeket, hogy olvasták-e már Erich Kastner Lassie hazatér című könyvét. Kérésükre kölcsön adtam nekik a regényt. Örömmel láttam, hogy először az édesapjuk kezdte el olvasni. Időnként felnézett a könyvből és a kutyára nézett. Nem tudom, milyen gondolatokat ébresztett benne a könyv, de azóta is náluk van Bundi. A kertből elkerítettek neki egy részt, ami az ő birodalma, a többi részt szépen parkosították. Bundi nagyon jó házőrző és imádja a gyerekeket. Én mindenkinek azt üzenem, gondolja meg, mielőtt állatot visz a házba! Minden élőlény megnő egyszer és akkor a kis gondból nagy gond lesz. Ha mégis megbánnák, hogy befogadtak egy kutyát, mielőtt bármit tennének, kérem, olvassák el Lassie történetét. Biztosan sokat fog segíteni a döntésben! (P. Gabi, 6. osztályos, Mohács) 18
Varázsszemüveg Egyik nap ebéd után leültem leckét írni. Miután kész lettem a leckével, olvasni kezdtem. Olvasok, olvasok egyszer csak elkezdett fájni a szemem. Azt hittem, hogy a sok olvasástól van, leraktam hát a könyvet. Másnap ugyanez megismétlődött. Átmentem anyuhoz és elpanaszoltam neki. Anya azt mondta, elvisz a szemorvoshoz. Így is történt. Miután az orvos megvizsgált, kiküldött, mert anyával akart négyszemközt beszélni. Mikor anyu is kijött, megkérdeztem: Anyu, mit mondott az orvos? Szemüveget kell viseljél, de... Nem, nem akarok, nem, nem! kiabáltam és elfutottam. Anyu utánam jött és azt mondta: Ha javul a látásod, akkor nem kell már a szemüveg. Addig csak kibírod?! Nem! Délután, mikor megnyugodtam, elővettem a Varázsszemüveg című könyvet, de nem tudtam, hogy az a címe. Egészen belemerültem az olvasásba és el is felejtettem a bánatom. Kiolvastam az egész könyvet és megértettem, hogy Herta is belenyugodott abba, hogy szemüvege van. Átmentem anyuékhoz és megkérdeztem: Anyu, mikor megyünk el a szemüvegemért? (A. Éva, 6. osztályos, Mohács) Nagyi emléke Nagymama meghalt. Zolika el sem tudja képzelni, hogy nincs többé. Nagyon sokat volt nála kicsi kora óta, nagyon szerette és most már sohasem fogja viszontlátni. Otthon minden csendes, nyomott a hangulat. A bátyus és anya halkan beszélgetnek. Anya sűrűn törölgette a szemét. Zolinak megmondták, igen komolyan. A nagyi a mennyországban van. Ott sokkal jobban érzi magát, már nem fáj neki semmi. De én úgy szeretem! Miért nincs már itt? Miért halt meg? kérdi kétségbeesve Zolika. Nem érti az egészet. Hirtelen történt minden. Rosszul lett és elvitte a mentő. Agyvérzés állapította meg az orvos. Vajon fáj a meghalás? Mit jelent az, hogy a mennyországban van? Az én kutyám is ott van, amelyik tavaly pusztult el? Nagyi most vele játszik? ezek a kérdések foglalkoztatják Zolikát, de nem nagyon meri zaklatni anyut, látja, hogy mennyire szomorú. Nyugtalanul jár-kel Zolika, nem tud elaludni. Maga előtt látja nagyija kedves arcát. Emlékszik a sok mesére, amit gyakran hallott tőle. Sokszor rajzoltak is, főleg az elpusztult kutyusról. Van is valahol egy kép, amit a nagyi rajzolt. Zolika megkeresi a fiókban, megtalálja és kiakasztja a falra. Oda áll elé, és elkezdi a mesét magának mondani a kutyusról, aki a mennyországba került. Úgy, ahogy nagyitól hallotta. Anyu az ajtó mögött áll és nézi. Az ismerős szavak hallatán elkezd sírni. Jólesik a sírás. A bátyus is belép, és elkezd mesélni. Szép emlékeket idéz a nagyiról. Most végre Zolika is felteheti valamennyi kérdését. Mindannyian megkönnyebbülnek, családi körben beszélgetnek az eltávozottról. Zolika is sírni kezd, az érzései előbukkannak. Szabadon kimutathatja fájdalmát a többiek előtt. A nagyi ismerős arca, meséje, képe megnyugtatóan hat rá. Így már könnyebb elviselni az ürességet, ami a nagyi után maradt. ( Szeretet jeligével egy óvónő, Tótkomlós) 19
Mesebalzsam, zord téli napokra A mesét Hárs László írta. A többi az én igaz történetem... Törpékkel, manókkal, koboldokkal igyekezz jó barátságban lenni intett a jó öreg mesekönyv. Hát én igyekeztem is, s mondhatom, hogy csodát műveltek velem a manók. Pontosabban Mákszem tündér, egy réges-régi nyáron, ködöt pipáló hegyóriások között. Arasznyi emberke voltam még magam is, alig négy esztendős. Szüleim Velemben nyaraltak velem, ami már csak a szójáték miatt is nagyon tetszett nekem. Buta kis nótákat gajdoltunk a selymes fűben ülve, csigákat futtattunk lapulevélen, kavicsot ugrattunk a tiszta vizű kis patak tükrén. Aztán egyszer csak elborult az ég, a csigák tovatűntek és én hiába kerestem szép fehér kavicsomat a háborgó hullámok között. Vihar süvített, és fájt, ahogy a szél rázta a fákat. Furcsa, vijjogó hang hasított a csöndbe és vadul dobolt a szívem. Fényeket is láttam, de ezek a fények is fájtak. Fájt minden bennem és körülöttem. Aztán már csak valami puhaságra emlékszem. Meleg volt ez a puhaság, mint a vatta, és fehér, mint a hó. De köd fedett mindent, és ebből a ködből csak lassan, nagyon lassan bukkant elő minden, ami ismerős. Először a rózsaszín kismackóm, aztán a puha rongydarab, amivel aludni szoktam, és a kedvenc bögrém. Végül a szüleim, hófehér köpenyben. Anya ölében ott volt a könyvem is, amit a nyaralásra magunkkal hoztunk: a törpés könyv, manókkal, koboldokkal teli. Anya pedig megfogta a kezem és mesélni kezdett. Babszem Jankóról, a suszter manóiról, a papucsos törpéről, a gyógyító törpéről, és a Mákszem tündérről, aki kapta magát és hipp-hopp, beosont a fülembe. Könnyen tehette, hiszen apróbb volt, mint a legapróbb mákszem. Mind beljebb és beljebb osont, addig-addig, míg eljutott egészen a szívemig. Itt lakik most is, itt dobogja meséit nekem. Én pedig nem felejtem el soha azt az égszínkék napot, amikor beköltözött. Ahogy emlék már az a műtét is, az átfúródott vakbél miatt. És emlék ez a pár sor, amit minden felnőttnek odaadnék, hogy ne feledje, milyen is gyereknek lenni. Íme, a könyvből való manóbölcselem: Figyeljetek jól, biztosan a ti szívetekben is ott lakik egy icurka-picurka tündér, és meséket dobog nektek. Csak meg kell hallani. (R. Ingrid, egyetemi hallgató, Budapest) Az élet nagy kérdései Ez a történet egy nagymamáról és az unokájáról szól, akik éppen a játszótéren az egyik padon ültek. A kisfiúnak nem volt kedve játszani, így hát beszélgetett a nagymamájával. Sok-sok téma felmerült, de a mesénél maradtak. A nagymamának eszébe jutott az a történet, amit kiskorában az ő édesanyja mesélt neki. Az volt a címe, hogy Az ember életideje, s arról szólt, hogy a teremtés idején hogyan szerzett magának az ember az Úristentől hosszú életidőt, s vajon érdemes volt-e. Mire véget ért a mese, egy egész gyereksereg volt a pad körül. A barátaimmal én is ott találtam magam. Voltak, akik jót nevettek az egészen, hiszen tréfásnak találták a mesét. De én nem! Észrevettem, hogy ez a mese rajtam kívül még jónéhányunknak szöget ütött a fejébe. A barátaimmal ugyanis gyakran összejövünk és beszélgetünk az életről. Megállapítjuk, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben és szeretnénk minél több évet együtt tölteni egymással és szeretteinkkel. A néni meséi nyomán viszont nem először parázs vita kerekedik köztünk. Mindegyik meséje olyan tanulságos és igaz. Általában jól végződnek ezek a mesék, reményt adnak ahhoz, hogy az életben is talán így alakulnak a dolgok. (J. István, 6. osztályos, Baktakék) 20
Fordulópont Egy alföldi kisváros polgári iskolájának 3. osztályos tanulója voltam. Egy tisztviselő család negyedik gyereke lévén, helyem a családban, az iskolában, általában a világban előre meghatározott volt. Ezt szüleim és testvéreim érthető módon közölték is velem. Csakhogy én nem tudom miért lázadtam ez ellen. A család minden tagja olvasással töltötte szabadidejét. Főleg esténként ülték körül az asztalt és akkori gondolataim szerint ahelyett, hogy velem is törődtek volna, magukba merülten olvastak. Én pedig, talán éppen ezért, haragudtam a könyvre. Mi az, hogy haragudtam?! Kifejezetten gyűlöltem a könyveket. Ez látszólag ellentmond annak, hogy eközben jeles tanuló voltam. Amikor ezt később, érett ésszel próbáltam magamnak megmagyarázni, csak arra a következtetésre kellett jönnöm, hogy ennek az lehetett a magyarázata, hogy rendkívül kíváncsi természetű gyerek voltam. Kíváncsiságomat igyekeztem minden lehető módon kielégíteni. Míg a család olvasott, én átjártam a szomszédokhoz, utcabeliekhez, ahol éppen kukoricát morzsoltak, vagy tollat fosztottak és szomjas lélekkel hallgattam a meséket, még az olyanokat is, amiket éppen akkor talált ki a mesélő. Kár, hogy akkor még nem ismertem a hangfelvétel fortélyait. Így aztán ezek a mesék egymásba folytak, tovább éltek bennem. Az iskolában a tanítók, tanárok szavait is élénk érdeklődéssel figyeltem, és az aznapi anyagot szinte magamba szívtam. De már otthon még a tankönyvet se akartam elővenni, s ha lehetett nem is vettem elő. Ennek ellenére feleléskor mindig el tudtam mondani a leckét. Mondhatom, hogy rendkívül élénk természetem egy percig sem hagyott pihenni, állandóan új és új dolgokon törtem a fejem. Terveztem a polgári utáni jövőmet, hogy nekivágok a nagyvilágnak és kalandot keresek. Lehetek tengerész, világcsavargó, felfedező, lovaskapitány... Egyszer egy lánynak levágtam a haját az iskolában, emiatt próbaidőre felfüggesztettek az iskolába járástól. Hogy nem csaptak ki, azt a jó tanulmányi eredményemnek köszönhettem. A próbaidő jól jött nekem. Kidolgoztam a tervemet. Szökni fogok. De, hogy ne menjek üres kézzel, kezdtem gyűjteni az ennivalót, persze, az olyanokat, amelyek elállnak... Minden a legnagyobb rendben ment. Történt egy alkalommal, hogy a húgom legjobb barátnője, a Böske, hozott magával hozzánk egy könyvet, aztán leültek a padlásra vezető létra alá és ott sugdostak. Én ekkor éppen a padlásfeljáró mellett lévő fáskamra tetején feküdtem és a gólyák repülését tanulmányoztam. Közben, azt hiszem, mindent hallottam. Legalább annyit, hogy ami ebben a könyvben van, az kimondhatatlanul szép. No, gondoltam, akkor ebben a könyvben benne lehet minden.. Böske átadta a könyvet nővéremnek, majd később elment. Nővérem a könyvet a szekrényébe rejtette és ráfordította a kulcsot. Édesanyám éppen akkor szólította, hívta a konyhába. Én pedig egy ügyes testcsellel becsúsztam a szobájába és a könyvet magamhoz vettem. Irány a kert hátulja, a körtefa alja, ahol senki sem lát. A könyvet két nap alatt olvastam el. Hogy miért? Mert az volt a címe, hogy A mámor zendülői, írta Hegedűs Géza. Hát ezért. Amint a könyvet letettem, megváltoztam. Továbbtanultam, míg végül tanár lettem. Ennek a könyvnek az elolvasása után lettem könyvolvasó. (Cs. Géza, ny. mérnök-tanár, Kőtelek) 21