NNCL649-3D1v2.0 DÜMMERTH DEZSŐ ÁLMOS, AZ ÁLDOZAT PANORÁMA

NNCL649-3D1v2.0 DÜMMERTH DEZSŐ ÁLMOS, AZ ÁLDOZAT PANORÁMA

UTAZÁSOK A MÚLTBAN ÉS A JELENBEN

Lektorálta KISS DÉNES LÁSZLÓ GYULA Grafika BÁNÓ ATTILA Térkép BICZÓ TAMÁS A szerkesztés lezárva: 1985. június 10-én. Dümmerth Dezső, 1986 ISBN 963 243 325 4 ISSN 0133-7327 Felelős kiadó: Prof. Dr. Árky István 85/2233 Franklin Nyomda, Budapest Felelős vezető: Mátyás Miklós igazgató Felelős szerkesztő: Szabó József Műszaki vezető: Orlai Márton Műszaki szerkesztő: Bedé Tamásné A borító és kötésterv: Bánó Attila Terjedelem: 7 (A/5) ív + 16 grafika

TARTALOM Az olvasóhoz 7 Bevezetés 9 A Turul-monda és a történetírás 12 Kurszán és Bulcsú 20 Emese álma: a szöveg 34 Emese álma: a tartalom 47 Álom és elragadtatás 58 A kettős gyökerű magyarhun-hagyomány 70 Attila reménye: Irnik és a dinasztia 90 Álmos, a hódító 99 A magyar szakrális fejedelemség 106 A karizma 117 Az áldozati személy 122 Irodalmi tájékoztató 128 Függelék 133

AZ OLVASÓHOZ Méltán csodálkozhatnak az olvasók, miért írtam újból Álmosról, a magyarok első fejedelméről, mikor az Árpádokról szóló könyvemben már hosszabban foglalkoztam vele. Új adatok kerültek talán elő? Vagy ismételni akarom önmagamat? Új adatok nem kerültek elő. De új és kártékony szemléletnek a veszélye kezdett fenyegetni már évekkel előbb, mikor az azóta elhunyt, nagyérdemű és kiváló régész, Fettich Nándor téves következtetésre jutott: egy zempléni sírleletben Álmos sírját vélte felfedezni. Az ügyből sajtószenzáció lett, melyet a tudományos vita, a cáfolat halkított el. Utoljára a kérdésben mindenképpen illetékes László Gyula oszlatta el a téves képzeteket, hogy nem Álmos sírjára bukkantak a kutató régészek. A szenzációkeresés azonban, felkapva a királyölés szertartásának bűnügyi jellegű izgalmait valamiképpen a nagyközönség egy részét is érdekeltté tette a vitában. Zavaros képzetek kezdtek elterjedni arról, hogy Árpád miképpen ölelte meg apját és történelmünk egy részlete mintha egy detektívregény olcsó izgalmait kínálta volna. 1983-ban egy könyvkiadó felkért, írjam meg Álmosnak, az áldozatnak történetét. Hiába próbáltam elhárítani a megtiszteltetést. Pedig tudtam, hogy semmiféle napihír jellegű szenzációval nem szolgálhatok. A kitartó unszolásra mégis megírtam ezt a kis tanulmányt. Arra gondoltam ugyanis, hogy talán éppen azzal tehetek valami szolgálatot a művelődés iránt érdeklődő közönségnek, ha az ismert adatok mélyebb vizsgálatával megpróbálom feltárni az igazság nagyobb teljességét. Ebből az is kiderül, hogy a bűnügyi esetek kedvelőinek másfelé kell tájékozódni. De arra is gondoltam, hogy a történetkutató munkájában is van izgalom és nyomozás, és ezt a kutató-nyomozó történetírói munkamódszert igyekeztem az olvasók számára egy kissé megvilágítani. Csakhogy itt az igény messze túlvezet a puszta sírlelet és a gyilkolás szenzációján. Ez a gyilkosság -Álmos halála egyúttal egy születés problémája is, és régmúlt, de magasabb rendű eszmék felé vezet, mint egy krimi látóköre. Abban bíztam, hogy a kéziratot sürgető kiadó meg fogja érteni ezt az álláspontot is. Nem így történt. A kéziratot visszakaptam. Végül is eddigi munkáim kiadója, a Panoráma volt az, mely vállalkozott az eredeti kézirat

megjelentetésére, melynek szövegén semmit sem változtattam, így kerül most az olvasók elé. Budapest, 1985. május 21. A szerző

BEVEZETÉS Amikor 1896-ban, a magyar honfoglalás ezredik évfordulóján felállították a Hősök terén ma is látható, lovas szoborcsoportot, a hét vezér alakjának megformálásában a magyar történelem legősibb forrásainak számító krónikák híradásait vették alapul. Ezekben maradt fenn, hogy a magyarok megtelepedése mai hazájuk területén (pontosabban még az 1920 előtti határokat jelentő történelmi ország területén, a Kárpát-medencében), a IX. század végén, 896 körül történt. Itt olvasható az is, hogy a magyarok nemzeti szervezete ekkor egy hét törzsre oszló szövetségből állt. Ezek között a legelőkelőbb és legtekintélyesebb a nemzetnek nevet adó Megyer, illetve Magyar törzs főnöke, Álmos volt, akit mindnyájan vezérlő fejedelmükké választottak. A krónikák egyes szövegeiben azonban az a feljegyzés is szerepel, hogy: Álmos apát Erdélyben megölték, ő ugyanis nem mehetett be Pannóniába. Utána pedig arról adnak hírt a szövegek, hogy Álmos halála után fiát, Árpádot választották meg fejedelemmé, akinek mindenki engedelmeskedett, és akinek vezérlete alatt az új haza teljes elfoglalása megtörtént. Ennek ellenére az ezredéves emlékmű szoborcsoportját megszemlélve, a hét vezér között hiába keressük Álmost, akit éppen az egyik legfontosabb forrás, Anonymus szerint a többi törzsfő vérszerződéssel választott meg vezérlő fejedelemmé. Helyette csupán fia, a teljes honfoglalást végrehajtó Árpád lovas alakja látható a talapzaton. Mi az oka, hogy az első magyar fejedelem, Álmos alakja teljesen kiszorult a honfoglalás emlékművéről? Súlyosan esett a latba egy kívülálló, külföldi forrás megemlékezése. VII. Konstantin bizánci császár ugyanis néhány évtizeddel a honfoglalás után, 948-ban vendégül látott udvarában két magas rangú magyar követet. Az egyik Tormás volt, Árpád fejedelem dédunokája. A másik Bulcsú vezér, a magyaroknak akkor rangban a harmadik méltósága. A velük való beszélgetés tanulságait a császár belefoglalta ismert művébe, A birodalom kormányzása című munkájába. Ebben, más népek mellett, hosszabban megemlékezik a magyarokról is. ír a hét törzsről, ír a magyarok fejedelmeiről, és részletesen elmondja, hogy a magyarok első fejedelme Árpád volt. Igaz írja, hogy már ennek apját, Álmost is ajánlották fejedelemmé választásra, de ő már öreg volt és

jobbnak tartották, ha a tekintélyesebb Árpád lesz a legfőbb méltóság birtokosa. Mindez még az előző hazában, Etelközben történt, ahol a magyarok a kazár kagán fennhatósága alatt laktak, és a kazár kagán pártfogása alatt lett Árpád első fejedelemmé. A kazár függés pedig csak akkor szűnt meg, amikor a besenyők megtámadták a magyarokat, elűzték őket Etelközből, és ezek új hazát keresve rátaláltak a Kárpát-medencére. A tárgyilagos megfigyelő szerepében fellépő, írásműveket alkotó, tudós uralkodó szavai mindenképpen hitelesebbnek tűntek a tudomány előtt, mint a magyar krónikák eltérő szövegei, hiszen ezekben bőven lehetett gyanítani megbízhatatlan, mondái elemeket. Mivel pedig ez a bizánci elbeszélés egyenesen alkalmatlannak mondta Álmost az uralkodásra, teljessé vált az indokolás, hogy személyéről felesleges külön is megemlékezni a honfoglalás emlékművén. A TURUL-MONDA ÉS A TÖRTÉNETÍRÁS Álmosról azonban a krónikákban egy olyan legendás elbeszélés maradt fenn, mely igen fontosnak mutatja személyét. E szerint születését anyjának rendkívüli álom adta tudtára, sorsával együtt, mely szerint uralkodni fog, de népét más hazába vezeti, ahol nagy hatalmú dinasztia: dicső királyok fognak származni még tőle. Ezenfelül Anonymus (a Névtelen jegyző) Gesta Ungarorum című, a XII-XIII. századforduló viszonyait tükröző munkája határozottan el is mondja Álmosról, hogy ez a sorsa betelt, mert ő lett a magyarok első fejedelme, aki népét a Kárpát-medence határáig vezette, a hongfoglalás művét önként átengedve fiának, Árpádnak. A krónikák csoportjából a Zágrábi- és Váradi Krónika is határozottan állítja különben szűkszavú szövegében, hogy a magyarok első fejedelme Álmos volt. A köztudatba azonban mégsem került át évszázadok folyamán ez az emlékezés. A krónika-családok fő szövegének a Budai- és Képes Krónika közléseit vették tekintetbe a XV. században. Ott a Turul-mondának vagy Álmos anyja nevéről Emese álmának nevezett rendkívüli sors jóslat szerepel ugyan, de magának Álmosnak személyéről csak annyit mondanak, hogy a honfoglaló Árpád fejedelem apja volt, és a honfoglalás kezdetén megölték Erdélyben, mivel ő ugyanis nem mehetett be Pannóniába. S mivel 1473ban ez a hiányosabb szövegű krónikavariáns jelent meg először

nyomtatásban is Budán, valamint Thuróczi János ítélőmester is e szövegek alapján foglalta össze a maga krónika-variációját, az évkönyvszerűen száraz, az elbeszélő részekben kurta Zágrábi Váradi Krónika híradásával senki nem törődött. Anonymus szövege pedig sokáig azért nem hatott, mert az egész középkoron át, csonkán maradva lappangott és csak a XVII. században került elő, nyomtatásban pedig csak 1746-ban jelent meg Bécsben. Erre az időre azonban Magyarország történetét már több szerző is összefoglalta a régi variációk alapján: vagyis nem tudva arról, hogy Álmos fejedelem volt. Ezzel a szöveggel és tartalmával nem sokat foglalkozott eddig a kutatás. A romlatlanabb szövegváltozat a Budai- és a Képes Krónika-variációk révén került a humanista kor évszázadába. Thuróczi János krónikájából vette át a magyar történetírást már a krónikás műfajon túlhaladó olasz Antonio Bonfini, Mátyás király udvari történésze. Bonfini szövege pedig, a XVI. század folyamán nyomtatásban többször is megjelent, Thuróczi krónikájával együtt, s így alapjává lett az újkorba vezető magyar történeti feldolgozásoknak, így került el az első, modern szellemű, jezsuita magyar történetkutatóhoz is, Inchofer Menyhérthez, aki Rómában élve, a magyar egyháztörténet kereteiben írta meg már nem a humanisták művésziretorikai lendületével, de gondosan idézett forráshelyek dokumentumanyagára támaszkodva, hazája történetét. Csonkán maradt művének első kötete 1644-ben jelent meg Rómában. A másik, középkori magyar forrás, mely a Turul-mondát fenntartotta, Anonymusnak a XIII. századból származó gestája, amely mint említettük hosszú ideig lappangott kéziratban. Csak 1746-ban adta ki először nyomtatásban Johann Georg von Schwandtner Bécsben, mint az ismeretes, a magyar történelem forrásai között. Éppen abban az időben, mikor a magyar kritikai történetírás már a felvilágosult racionalizmussal ötvöződött, és Pray György, a másik nagy magyar jezsuita történetíró munkásságában csúcspontra jutott, Az a magyar jezsuita történeti iskola, amely Inchofer hátrahagyott kéziratainak és újabbaknak gyűjtésével a XVIII. század folyamán kialakult, már szerette elhagyni azokat a mesés, mondái elemeket, melyekben a krónikák többnyire bővelkednek. A logikát és tényszerűséget keresték. Ezek után nem csodálatos, ha a XVIII. század első felében író Timon Sámuel, bár Inchoferhez hasonlatosan művét jól dokumentálta forrásanyaggal, csak a külföldi és főként a latin krónikaírókra, annalesfeljegyzőkre ügyelt. A magyar szóhagyományra egyáltalán nem: Emese álmát, Álmos személyének jelentőségét meg sem említette. Nyilvánvaló,

miért: Thuróczi és Bonfini álomtörténetét nem tartotta tudományos anyagnak, Anonymus kiadását pedig Timon már nem érte meg. De hiába keressük a Turul-monda említését az utána következő nemzedékben, az Anonymust már jól ismerő és rá gyakran hivatkozó Pray György művében is. Megemlíti ugyan, hogy Álmos egy álomról kapta a nevét, de Timonhoz hasonlóan nem tartotta feljegyzésre érdemesnek az álom tartalmát. Valószínű, hogy Anonymus szövegének megismerése sem buzdította, inkább visszatartotta. A dicső király-leszármazóiról előre álmodó Emese története nem illett bele a racionális oknyomozó, a latin, a magyar és az összehasonlító nyelvészetben a keleti török-ugor szófejtéssel foglalkozó Pray György munkásságába. Annál is inkább nem, mivel ő már jól ismerte a bizánci forrást, Konstantin császár művét, melyben ugyancsak szó van Álmosról és Árpádról, a fejedelem-választásról is, de a Turulmonda ott egyáltalán nincs megemlítve. Pray volt első történetírónk, aki már korszerűségre törekvő, modern kritika igényével dolgozott és összehasonlította forrásait, s úgy találta, hogy Emese álmának mondái hagyománya nem vehető komolyan a tudós Konstantin császár feljegyzései mellett. Csupán Pray kortársa és a különben tévedésektől sem mentes Desericzky Ince piarista tanár, a neves őstörténeti adatgyűjtő látta érdemesnek 1760-ban megjelent művében újból említeni Emese álmát. Érdekes, hogy Desericzky, akinek az utókor-mivel Prayjal általában nem szerencsésen vitázott egyetlen érdeméül szinte csak a Ricardus fráter-féle Qulianusnak a keleti magyarokhoz való útjáról szóló) jelentés első kiadását tekinti, abban is első, hogy legalább jegyzetben, egy összehasonlító megjegyzéssel utalni próbál Emese álmának mitikus jellegére, és egyetemes történeti helyére, ő hívja fel először a figyelmet, hogy Rufus Curtiusnak Nagy Sándor-életrajzában hasonló motívum található: mikor is Sándor születését anyjának, Olympiának, egy varázserejű lénnyel, egy sárkánykígyóval való nászából eredeztetik. A felvilágosodás kora azonban nem kedvezett a mitikus témáknak. Csak a XIX. század derekán, s ekkor már nem Magyaroszágon, hanem Franciaországban, Amadé Thierry talált alkalmat arra, hogy ismét foglalkozzék a témával. Arra figyelmeztetett, hogy az álomban szereplő nagy folyam és Attila nevének jelentése: Etel Etyl nagy víz világos összekötő kapcsot jelent Attila és Álmos között. Emese fia eszerint Attila reinkarnációja. Thierry azonban a romantikus kor történésze volt, és az újabb irányzat, a pozitivizmus ismét nem látott összefüggést a mondák, az álmok és a valóság ridegebbnek mutatkozó tényei között. Különösen az

Attilával való összekapcsolás, a régi magyar hunhagyomány került a századvégen és a huszadik században erős kritikai fénybe, és ebbe már idegen nemzetek, szomszéd országok kutatói is beleszóltak, nem mindig érzelemmentes, tárgyilagos felfogással. Bár az idegen környezet, a Habsburg-monarchia korára következő politikai helyzet, Magyarországon ismét arra adott volna alkalmat, hogy nemzeti, sőt nacionalista érzéknek is beleszóljanak a tudományba, valójában ez nem túlzottan érvényesült a történetírásban. Annyira nem, hogy Hóman Bálint, e kor reprezentatív történetírója, 1928-ban megjelent Magyar Történet című munkája első kötetében idézi ugyan a Turulmondát, de Konstantin császár szövegével összehasonlítva, és így közli utána saját álláspontját: A magyar hagyomány a tudós császár elbeszélésével szemben a fejedelmi ház legendás hírű ősét, Álmost teszi meg fejedelemmé A fejedelem választás helye, időpontja, s az első fejedelem személye tekintetében Konstantinosz jó forrásra, Árpádházi Tormás elbeszélésére támaszkodó előadásának kell hitelt adnunk. Így fogalmazódott meg hosszú időre továbbra is az a vélemény, amelyet tulajdonképpen már Pray György kezdett megszilárdítani. Mivel Konstantin császár elbeszélése úgy látszott ellentétes a magyar hagyománnyal, amely Álmos jelentőségét kiemeli, a történettudomány inkább a krónikák hagyományát hanyagolta el. Pedig már 1917-ben új hangon szólalt meg Róheim Géza. Éppen ő, aki nem a szorosan vett történetírás, hanem Freud hatására inkább a pszichoanalízis oldaláról közelítette meg első ízben a kérdést, Emese álmát nem mint mesét kezelte, hanem lélektani háttérbe állítva, nagyon is komoly összefüggésekre hívta fel a figyelmet (Ethnographia, 1917. évf.). Róheim volt az is, aki elsőnek látott szoros összefüggést Álmos rendkívüli születése és halála (megöletése) között, az egyetemes néprajz és történelem, valamint a szakrális királyság intézményeinek világszerte ismert példáit sorakoztatva fel. Felhívta a figyelmet a források ingadozására abban a tekintetben, hogy Álmos, vagy Árpád volt-e az első fejedelem, és anélkül ugyan, hogy történeti forráselemzést végzett volna a lélektani valószínűség és a magyar kettős királyság létezésére hivatkozva kockáztatta meg a feltevést: Álmos nem csupán első fejedelme, de mint a magyarok sorsának hordozója, szentként tisztelt király is volt, akit végül a más népeknél is meglévő, pogány rítus szerint, a magyarság jövőjének érdekében feláldoztak. Mindez azonban a két világháború közötti idő történetírásában

visszhangtalanul maradt. A történerkutatók továbbra is kitartottak Konstantin császár szövegének megdönthetetlen hitele mellett, amelyben éppen arról van szó, hogy nem Álmos, hanem Árpád lett az első fejedelem, és amelyben a Turul-monda még nincs megemlítve. KURSZÁN ÉS BULCSÚ Álmosnak mint történeti személynek jelentősége tehát egyre inkább zsugorodni kezdett, egyre inkább nem volt több, mint Árpád apja. Az a csodás eredetre valló elbeszélés, amely a krónikákban fennmaradt, és amely Álmos születésének rendkívüli körülményeit beszélte el Emese álma, illetve a Turul-monda, valóban nem kapott több szerepet, mint bármely érdekes monda, vagy mese. Egy időben sokat szerepelt ugyan ifjúsági könyvekben mint a régi, magyar mesevilág egyik darabja. Később mint király-mondának még ez a meseszerepe is elhalványult a népi emlékezetnek nem a rendkívülit, a meseszerűt, hanem a reális mindennapok adatait és tényeit többre becsülő kultusza mellett. A tudományos kutatás pedig egy időre egészen megszűnt foglalkozni Álmos személyével. Különösen azóta, hogy az ötvenes évektől igaz, csak egyetlen kutató egyéni véleményében az a feltételezés került felszínre, hogy az egész Turul-monda, Álmos és Árpád honfoglaló személyével együtt csak a XIII. században élő gestaíró Anonymusnak utólagos ötlete volt, melyet a többi krónika is tőle vett át. Ebben az időben bár e vélemény a kutatók körében is elszigetelt maradt iskolakönyvek és lexikonok is kezdték átvenni az új nézetet. Pedig ez csak azon az előre elgondolt feltevésen alapult, hogy a magyar források eleve elfogultak a nemzet saját történelmével szemben, ezért adataikkal a kutatóknak nem is érdemes komolyan foglalkozni. E sajátságos felfogás szerint mindig csak a távolálló, és ezen megbízhatóbb, elfogulatlanabb idegenek adatai a hitelesek, így került sor e tudós magánvéleményben arra, hogy a honfoglalás után ötszáz évvel író egyik bajor humanistának egyébként más területeken is megbízhatatlan, de még a görög mondavilággal is kevert megállapításai között szereplő egyik adata nagyobb hitelre emelkedjék, mint a honfoglalással egyidejű szóhagyományokból származó, és annál csak néhány száz évvel későbbi feljegyzések. Az a bajor író, Aventinus, aki saját honfitársainak megfigyeléseit használta forrásul, a magyar

honfoglalás korának egyik másodfejedelmével, alvezérével tévesztette össze a főfejedelmet, és azt jegyezte fel, hogy a magyarok királya a honfoglalás idejében Kússzál volt. Kurszán néven a bizánci és magyar források is emlegetnek egy vezért, de csak mint Árpád alacsonyabb rangú vezértársát, illetve a hét vezér-törzsfő egyikének fiát (Kusid néven is, ha ezzel a névformával esetleg azonosítható). A XVI. században író és kizárólag a német évkönyvek adataiból merítő Aventinus már a XVIII. században munkálkodó jezsuita Timon Sámuelt is megzavarta. Aventinus nyomán írta Timon is azt, hogy Kurszán, a hadak élén haladva, a magyarok főkirálya volt. De Timon ezt még úgy magyarázta, hogy Kurszán is Árpád családjába tartozott, éppen hatalmánál fogva. Timon tévedését már Pray György kiigazította, figyelmeztetve György barát folytatójának bizánci kútfőjére is, ahol Kurszán mint másodrangú, Árpád után következő vezér szerepel a felsorolásban. Pray azonban ellenvéleményként, még Konstantin császár feljegyzéseire is hivatkozott Timonnal szemben. 1958-ban Győrffy György is Timon példáját követte, amikor Kurszán érdekében ismét Aventinusra kezdett apellálni mint fontos forrásra. Csakhogy ő már Kurszánt nem az Árpád-család tagjának tartotta és ebben nagyon igaza volt, hanem Anonymus nyomán, a nála a hét vezér között felsorolt Kende fiának. A szerző azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem feltételezte, hogy Anonymus szándékosan, utólag változtatta meg a magyarok egész bejövetelének méltóságrendjét Árpád javára. E szerint Kurszán mint szakrális főkirály, azonos lett volna azzal a német forrásokban szereplő Cussal rex -szel, akit 904-ben a bajorok egy lakomára csalva, társaival a határszélen lemészároltak. Csak ezután szerezte volna meg Árpád a főhatalmat. Győrffy így Anonymust és Konstantin elbeszélését is egyaránt elvetette. Az elsőt mint dinasztikus hízelgőt Konstantin szövegét pedig azért, mivel Árpádházi Tormás bizonyára alaptalanul kérkedett családja dicsőségével, mikor úgy állította be, hogy Árpád volt a magyarok első fejedelme. Ezek után már-már azt hihette a forrásokat nem ismerő olvasó, hogy nem csupán Álmos alakja, hanem fiának, Árpádnak a honfoglalást végrehajtó nagy haditette is csupán utólag kitalált mese, és az összes magyar krónikaírók nem voltak egyebek, mint hazugságokat ismételgető, udvari hízelgők, szemben a mindig tárgyilagos idegenekkel. Végül is, a szélsőségek után vissza kellett térni a középútra. Arra az álláspontra, mely amennyire képes igyekszik mindenfajta elfogultságot elkerülni. Egyúttal azonban azt is fel kellett ismerni, hogy a

tárgyilagosságnak nem okvetlenül feltétele a kívülállás, amely sok tájékozatlanságot takarhat. Ismét fel kellett tehát fedeznünk, hogy a nemzethez való közelállás sem minden esetben elfogultság, hanem éppen a hiteles adatok jobb megismerésének ösztönzője. (Itt utalok felfogásom első megfogalmazásaira két tanulmányomban, ahol a források részletes kritikájával tárgyaltam ezt a problémát: Filológiai Közlöny, 1971. évf. és Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei 1972.) Aventinus és forrásai, a német krónikások éppen azért bizonyultak megbízhatatlannak, mert a magyar hadvezetés és a kormányszervek felépítését sem ismerték, illetve azt nyugati mintára képzelték el. A magyar hadrendszer ezzel szemben a kazároktól és a türköktől örökölt hadvezetés egyenes folytatása volt. Egy nagyon fontos, a nyugati szokástól teljesen eltérő sajátosságban egyeztek velük ugyanis a hunok és a többi, lovasharcos steppei népek. Ez a fontos sajátosság pedig az volt, hogy kagánjuk, vagyis szakrálisan tisztelt főfejedelmük sohasem haladt a seregek élén, hanem teljes visszavonultságban tartózkodott, éppen személyének értéke miatt. Fia, öccse vagy más családtagja ellenben, ezek közt elsősorban a trón örököse, mindenképpen elöl haladt, együtt a hódolt népek vezéreivel. A seregek élén lovaglók között tehát nagy rangkülönbségek adódtak, amit a tájékozatlan külföldiek nem tudtak. Csak a keleti forrásokból, főleg a kínai évkönyvekből és bizánci, örmény írók kiegészítéseiből ismerjük ezt az eltérő szokást. Akiket a nyugati népek a magyar seregek élén megfigyelhettek, azok sohasem a főfejedelmek voltak, hanem vagy a trónörököst látták, mint eleinte Árpádot s ha mellette még valakit, akkor a hadban elöl járó katonai segédnépnek: a kabaroknak a főnökét, az alárendelt törzsek vezérét. Ezért kell az Árpád után második helyen említett Kurszánban is a kabarok főnökét látnunk. Árpád és Kurszán együttes szereplése egy bizánci forrásban világosan arra utal, hogy ekkor még élt az idegen követek előtt nem mutatkozó, visszavonult szakrális főfejedelem: Álmos. Valóban, az adat 894-ből, a honfoglalás kezdete előtti évből való. Az a híradás pedig, hogy Kurszánt egy külföldiekkel közös lakomán ölték meg a határszélen, a legvilágosabb bizonyíték arra: nem lehetett szakrális fejedelem, hiszen ez a főkirály még alattvalói körében sem alacsonyította le magát közös lakomára nemhogy engedett volna alacsonyabb rangú idegenek meghívásának, ráadásul messze a saját székhelyétől. A magyaroknak az az első vezérlő fejedelme, akiről Anonymus oly hosszan megemlékezik, akit Konstantin is nevén említ, és akiről a magyar krónikák egy szóhagyományon alapuló és elveszett gesta nyomán tudtak:

Álmos volt. A felderített történeti valóság szerint ma úgy látjuk, hogy jobban hihetünk Anonymusnak, aki ugyan csak a XIII. században, de a magyar és családi hagyományok alapján írta gestáját, mint a Bizáncban adatokat feljegyző, tudós Konstantin császárnak. Nem azért, mintha a császár műveltségét vonnánk kétségbe, hanem egyszerűen azért, mivel vizsgálódásaink szerint, mint ezt más helyen már elmondottuk végső soron Konstantin is szóbeli hagyományból, a magyar követek előadásából merített, leginkább éppen az Álmos személyét érintő feljegyzéseiben. Arra már nem volt módja, hogy a követek előadását kritikailag ellenőrizze. Pedig erre nagy szükség lett volna. Egyes történetkutatók, mint például Czeglédy Károly, arra már korábban rájöttek, hogy ebben az előadásban a kangarnak nevezett besenyők támadása a magyarok ellen nem a történelem időrendjének megfelelően szerepel. Konstantin úgy írta, mintha ezek a kangar-besenyők Árpád fejedelemmé választása idején támadták volna meg a magyarokat, mintegy kényszerűen kiszakítva a kazár fennhatóság alól, új haza keresésére ösztönözve őket. Bizánci és arab kútforrások adataival egybevetve viszont kiderült, hogy a magyarok sem Árpád, sem apja, Álmos idejében már régen nem éltek kazár függés alatt. Sőt, az arab írók kifejezetten azt jegyzik fel, hogy a kazárok régebben körülsáncolták magukat a magyarok és más, környező népek ellen. Ez a kazár fennhatóság létezett ugyan, de 830-ban, mikor Álmos alig több, mint tízéves gyermek volt, a magyarok már annyira felszabadultak a kazárok alól, hogy azoknak Sarkéi erőd építésével kellet védekezniük egykori alattvalóik valószínűen a magyarok megújuló támadásai ellen. A kangarok pedig kétszáz esztendővel előbb éltek, mint Álmos, ők sem űzhették tehát ki a magyarokat előző hazájukból. A császár feljegyzésében a kangar-besenyők támadása összeolvadt más besenyő törzsek támadásával, amelyek 895 körül mégpedig bizánci szövetségben valóban az etelközi hazából való kiköltözésre kényszerítették a magyarokat. Konstantin adatai tehát nem mindenben megbízhatóak. Ha azonban erre gondolunk, akkor arra is kell gondolnunk, hogy a 948 körül Bizáncban járó magyar követek sem a teljes valóságot közvetítették. Mert ha a kétféle besenyő támadás összetévesztését nem is a magyarok számlájára írjuk, mit kezdjünk a kazároktól való függésnek oly erőszakolt hangsúlyozásával? Az egész előadás modorával, amelynek révén Árpád apjának, Álmosnak mint a fejedelemségre alkalmatlannak a szerepe ennyire eltörpül, és Árpád is csak mint a kazároktól függő uralkodó szerepel? És miért lesz éppen a legelőkelőbb szerep a kazár nő férjéé,

Levedi vajdáé, aki csak nagylelkű félreállásból engedi át a teret Álmosnak, majd az ő alkalmatlansága után Árpádnak? Mi szüksége lehetett Konstantin császárnak erre a kazárbarát beállításra, amely a magyarok kárára ferdíti el a valóságot? Ezt ő, aki a kazárokat már nem ismerhette, aligha találta ki. De Árpádházi Tormás sem beszélhetett valótlanságokat saját őseiről, éppen azok kárára. Annál feltűnőbb viszont és még a magyar törzsek felsorolásából is az derül ki, első törzseknek,, a kabaroknak a kazárok közül kiszakadt törzsei számítanak, mert ők a legvitézebbek és legbátrabbak. Az idegenek: a kazár származásúak tehát bátrabbak a magyaroknál is, többet érnek náluk: magyarán ez ennyit jelent. S mindezeket magyarok mondanák önmagukról, külföldi követségben, kisebbítve saját szerepüket és az akkor is felettük uralkodó Árpád-dinasztia tekintélyét? Itt kap nagy jelentőséget az a felismerés, hogy az egyik követ, Bulcsú vezér neve kazár eredetű és maga is kazár származású volt, mint erről már ugyancsak írtam. És ebből az következik, hogy Bulcsú bizánci szerepében sem volt más, mint a kazároktól származó kabarok főnöke. Éppen az első törzsnek túlzott dicséretével árulta el magát. Konstantin császár, aki nem volt eléggé járatos a steppei népek hadrendjében, elhihette azt, amit mi már összevetve a harcos, lovas népek szokásairól fennmaradt hiteles forrásainkat jól tudunk. Elsőnek nem azért haladt egy törzs a hadban, mert a legvitézebb volt, hanem elővédszerepe, csekélyebb jelentősége miatt. Ezek a harcos steppei népek mindig a hódoltatott törzseket küldték maguk előtt, hiszen még később a tatároknak is ez volt bevált harci módszerük, hogy önmagukat, az értékesebbnek tartott elemet kíméljék. Ha tudjuk, hogy a bizánci császár előtt a kabarok főnöke beszélt a magyarokról és ezek történetéről, akkor egyszerre világossá válik, ami a századok homályában már elmosódott. Bulcsú nem magyar, hanem kazárkabar, aki a magyarokat is a saját népe szemszögéből tekinti, és riválisnak tartja. Ennek otthoni környezetben, az Árpád-dinasztiának bár már csak névleges, de mégis létező, központi hatalma miatt, nem adhat ilyen nyíltan hangot. Otthon, magyar földön nem állíthatná, hogy a kabarok azért mennek elöl a hadban, mert ők a legbátrabbak. De megragadja az alkalmat, hogy külföldön, ahol magyar tanúk nélkül, úgy látszik Tormás jelenlétének mellőzésével, csupán egy tájékozatlan tolmács jelenlétében beszélhet a tájékozatlan császárnak, a saját népének dicsőségét hirdesse. Ezért szükséges a magyarok kazár függését eltúlozni, ezért kell Árpád jelentőségét is kicsinyíteni, ha lehet. Ilyen tendenciájú előadás keretében Álmosról legszívesebben szót sem

ejtene. De ott van mellette Álmos és Árpád egyik leszármazottja, a dinasztiát képviselő Tormás herceg, aki el is mondja az uralkodóház pontos genealógiáját. Ezenfelül Árpádról még Konstantin apja, Bölcs Leó császár is tudott, hiszen követei még tárgyaltak vele. Álmos és Árpád történeti személy, a magyar szóhagyomány mondavilága mellett a bizánci források ezt kétségtelenül igazolják. De miért nem került sor arra, hogy Álmos rendkívüli, csodás származásáról, az új hazába vezető, fejedelmi szerepéről is beszéljenek? Erről csak Tormás beszélhetett volna, de a gyér adatok azt mutatják, hogy a dinasztia jelentősége ebben az időben már oly csekély, hogy a bizánci udvarban Tormás alig jutott szóhoz. Csak a genealógiáról számolt be hitelesen, minden másról Bulcsú beszélt, Turkia (értsd: Magyaroszág) harmadik fejedelme mint a szöveg mondja, ő volt a magasabb rangú követ, és ő keresztelkedett meg ekkor Bizáncban, a császár kedvére, s ezért kapta a patríciusi rangot is. A külföldi hadjáratokat ez időben valóban ő vezette, fegyvertényeit, vitézségét ismerték a szomszéd népek. Árpád jelentéktelenné vált utódairól ekkoriban külföldön nem tudtak semmit. Pedig a Turul-monda ősi, sámánisztikus tartalma elárulja, hogy ez nem a későbbi, keresztény kor terméke. De Bulcsúnak gondja volt rá, hogy a császár csak a kabarok-kazárok elsőbbségéről való adatokat tudja meg, az Árpádok jelentőségéről szinte semmit. Még azt is hangsúlyozza a Bulcsútól sugalmazott bizánci szöveg, feltűnően kétszer is, hogy ez előtt az Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt. Csak valamiféle vajdák uralkodtak felettük. Egyébként, hogy Bulcsú álnok és megbízhatatlan természetű volt, később a görög krónikák is panaszolják (Skylitzes). Nem véletlen, hogy ennek a sugalmazott bizánci szövegnek nem csupán Anonymus mondott ellent, hanem a Zágrábinak és Váradinak nevezett krónika szövege is, amelyben pedig csak száraz felsorolások találhatók. A Turul-mondát ez a Zágrábi Krónika sem említi, de világosan leírja a mondatot: A magyarok első fejedelme Álmos volt öt követte a fejedelemségben fia, akit Árpádnak neveztek. S ez az a krónika, mely az Árpád-család genealógiájában későbbiekben is pontos és jól tájékozott: amelyik kijavítja a többi krónika romlott, vagy szépített szövegét, és azt is elárulja, hogy a Szent István után trónra kerülő Endre és Béla nem Szár László herceg, hanem a megvakított Vazul fiai voltak. A magyar krónikaszövegek, ha nem pontosak is minden adatukban, de pontatlanságukkal is tanúskodnak arról, egymást kiegészítve, hogy a jóból

és a rosszból egyaránt megőriztek emlékeket. Míg az egyik szöveg a lázadásban nem vétkes Szár Lászlót teszi meg a további Árpádok őséül, a másik elárulja, hogy ez az ős a lázadó Vazul volt, aki a jelek szerint Szent István életére tört. S míg ugyanez a szöveg elhallgatja a Turul-mondát, a másik elbeszéli, hogy Álmos anyjának, Emesének csodás álma volt rendkívüli és más földön uralkodó utódairól, elsősorban fiának különleges foganásáról. És hogy írójánál mennyire nem volt tudatos a mondák szövése és a történések feljegyzése, a krónika, anélkül, hogy utalna még egyszer Álmos különös előjelek között történt születésére, haláláról ezt jegyzi meg: Álmos apát Erdélyben megölték, ő ugyanis nem mehetett be Pannóniába. Gyérek, szűkszavúak ezek az adatok, de rövidségükben is sokatmondóak a kutató számára. Annyit mindenképpen elárulnak, hogy Álmosnak ott volna a helye a hét vezér között középen, mint először megválasztott, vezérlő fejedelemnek, a szobortalapzaton. De ha tovább vizsgálódunk, és más tudományágak ismereteit is segítségül hívjuk, akkor Álmos alakjában, az ő személyét nyomon kísérve még valami többet is megpillanthatunk a magyar nemzet történelméből, ami szerteágazóbb a puszta politikai történetnél. EMESE ÁLMA: A SZÖVEG A Turul-monda ránk maradt szöveg-variációi így hangzanak: ANONYMUS (XIII. századi kézirat Pais Dezső fordítása). *1 3. Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek nagyon sok idő múltán Magog király nemzetségéből vezére volt Scitiának, aki feleségül vette Dentü-mogyerben Ónedbelia vezérének Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg héja-forma madár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy * Megjegyzendő, hogy a fordításban szereplő turulmadár kifejezés helyett az eredeti, latin astur = héja szót adjuk. A későbbiekben úgyis kiderül, hogy itt valóban a Kézai Simon által említett turul -ra kell gondolni.)

tetszett neki, hogy ménéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak ami latinul annyi, mint szent, mivel az ő ivadékaiból szent királyok és vezérek voltak születendők. 4. apja, Ügyek, Magóg király nemzetségéből eredt. 5. Akkor a választásuk arra esett, hogy majd Pannónia földjét keresik fel. Erről ugyanis a szállongó hírből azt hallották, hogy az Attila király földje, akinek az ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott. BUDAI-KÉPES KRÓNIKA (XIV. századi kézirat, ősibb szövegezés alapján Geréb László fordítása, módosítva, az eredeti szöveg szerint)! *2* Eleud, Ugek fia Szkítiában Eunodbilia leánytól egy fiút nemzett, kit Álmosnak neveztek el arról az eseményről, hogy anyjának álomban úgy tűnt, egy madár, héja formájában jőve, őt teherbe ejtette, és hogy ménéből egy sebes patak indult meg, de nem a saját földjén sokasodott meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Mivel pedig a sompniumot nyelvünkön alm-nak mondják, és hogy maga a születés álom által volt előre bejelentve, ezért hívták őt magát Álmosnak, ki volt Eleud, ki volt Ugek ki volt Etele ki volt Hunor ki volt Nemroth fia. Az elmondottak után vegyük elő ismét a Turul-monda ránk maradt kétféle, bizonyos eltéréseket mutató szövegét. A szöveget magát eddig filológiailag még senki nem vizsgálta, csak amennyiben a krónikák és Anonymus gestájának keletkezési idejéről folytak kutatások, viták. Ezek végső eredményeként annyi bizonyosra vehető, hogy a szövegek közül Anonymusnak a XVII. században felbukkant, és először csak a XVIII. században kiadott gestája a régibb, mivel ő, aki az elhunyt Béla király jegyzőjének mondja magát bármelyik Béláról legyen is szó a XIII. századnál később nem írhatott. Ezzel szemben a Budai Krónikának a Sambucus kódexre visszamenő szövege és a Képes Krónikának Nagy Lajos király korához szilárdan köthető eseményei mindkettőről elárulják, hogy legalábbis befejezésre ** Ebben a fordításban az Ezért történt, hogy kezdetű mondat a latin szöveghűség ( Ideoque factum fuit ) miatt került a pontatlanul alkalmazott azt jósolták kifejezés helyére.

valamennyi krónikavariáns csak a XIV. században került, hiszen még az Anjou-dinasztiauralkodásának első eseményei is beletartoznak. A magyar őstörténet és az Árpád-kor eseményeire vonatkozóan azonban azt is bizonyosan tudhatjuk, hogy sem Anonymus, sem e krónikák nem jelentik történelmünk első megszövegezését. Ha a gondos szövegvizsgálatok már évtizedek óta nem mutatták volna is ki egy őskrónika, esetleg több ősszöveg egykori létezését, Ricardus domonkos fráternek a keleten maradt magyarokról és Julianus útjáról szóló római jelentése, amely közvetlenül 1241 előtt kelt, még hírt ad egy létező Gesta Ungarorum-ról, melyben IV. Béla király és írástudói még olvashatták a feljegyzést a honfoglalás előtt tehát Álmos idejében, vagy azt még megelőzően keleten maradt magyarokról. Mivel erről sem Anonymus, sem egyetlen más krónika nem beszél, Julianus fráter viszont megtalálta a keleti magyarokat, akikről 948-ban már Konstantin császár is értesült és írt Bulcsú és Árpádházi Tormás elbeszélése alapján nyilvánvaló, hogy Anonymus és krónikáink szövegei nem a legrégibbek és hiányosak is. Abban tehát bizonyosak lehetünk, hogy a régi szöveg legalábbis a keleti magyarokról szóló adataiban bővebb volt. A még élő szóhagyományok alapján olyan információt is tartalmazott, amely hitelesnek bizonyult. Az egyéb részleteket illetően azonban már csak találgatásokra, illetve óvatos következtetésekre, feltételezésekre vagyunk utalva. Ilyen körülmények között állította fel még 1948ban Győrffy György azt a tételt, bizonyos szöveg-összehasonlítások és a szövegek keletkezésének ideje alapján, hogy a Turul-mondát csupán Anonymus toldotta a szöveghez egy már meglévő, totemista hagyományból. A XIV. században leírt krónikaszövegek pedig őt másolták. Ha ez utóbbiak hiányokat is mutatnak, ez csak a felületes másolás eredménye. Ez a feltételezés legfőbb érvnek azt tartotta, hogy az Árpádok későbbi dicső királyainak emlegetése már eleve kizárja a monda Álmos kori keletkezését. A XIII. században gyártott Anonymus-féle irodalmi ötlet magyarázatául Győrffy ugyanazt a hipotézist használta, mint az összes többi, magyar krónikáshagyomány elvetésénél. E szerint mindez, Árpád honfoglaló fejedelemségének és az Attila-származásnak emlékével együtt csupán hízelgés és utólagos, hamis dicsőségkeresés volt az Árpád-ház részére, részeként a Kurszán főfejedelemségének eltagadására irányuló igyekezetnek. E szöveg-összehasonlításban tűnt fel az érvek között egy filológiai természetű észrevétel is: mégpedig az, hogy Anonymus szövegében az Emese ágyékából fakadó forrás említéséhez kapcsolódik a dicső királyok

jövendő származása. Ez viszont a krónikákban logikailag összefüggéstelenül hátramarad, s előbb esik szó a víz más földre folyásáról. Győrffy szerint ez értelmetlen, mert a víz más földre folyó útjából nem következik logikusan a dicső királyok származása. Következésképp számára ez is bizonyíték, hogy a krónikák Anonymust másolva megcserélték a sorrendet és rontották a szöveg értelmét. Ez a Győrffy által megragadott-mondatrészcsere indította el saját vizsgálódásaimat. A kétféle szöveget egymás mellé helyezve kitűnt, hogy Anonymus valóban, minden indokolás nélkül, együtt említi a forrás fakadását és a dicső királyok származását az álomban. A krónikák szövegeiben viszont a forrás fakadása után pusztán arról van szó amit Anonymus csak később említ, hogy a kiömlő víz nem a saját földjén sokasodott meg. Ezzel a megállapítással lezárul a mondat, és az álomleírás után egy új megállapítás kezdődik: Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Győrffy úgy gondolta, hogy a krónikák értelmetlenné rontva másolták le Anonymus szövegét, aki még világosan írta, hogy Emese a kiömlő folyammal együtt a tőle származandó dicső királyokról is álmodott. A magam értelmezésében azonban éppen az lett világos, hogy a krónikák szövege a logikusabb. Szerintük ugyanis Álmos anyjának álma a forrás fakadásával és a növekvő víznek más földre folyó útjával véget ért. Az új mondat, mely ezért történt, hogy szavakkal kezdődik, már csak értelmezi az álmot. S ebből az értelmezésből az is világossá vált, hogy itt nem maguk a krónikások értelmeznek, másolnak, vagy rontanak, hanem híven közölnek egy náluknál régibb szöveget, amelyben szó szerint így állhatott. Az értelmezés csak az álommal lehet egyidős, mert ezt csak nem sokkal utána, a hivatásos álomfejtők, a jósok, a papok, illetve a papokat pótló sámánok értelmezték. Ezek jósoltak a dicső uralkodó-ivadékokról, arról, amit az álom jelentett. Nem a krónikák tették tehát értelmetlenné a szöveget, hanem inkább maga Anonymus, akinél ez a világos megkülönböztetés elmarad, s úgy tünteti fel, mintha Emese álmodott volna a dicső királyokról is. Az álom, a kiömlő vízzel, sokkal egyszerűbb, de egyben felfoghatatlanabb is volt az álmodó nő számára, ezért kellett hozzáértőknek értelmezni. Ilyenformán az egész történet már nem annyira mesés, mint Anonymusnál lett, aki elrontott egy, a maga és a krónikák koránál sokkal távolabbi múltba utaló, régebbi szöveget. A filológiai szövegvizsgálat bármennyire pontos is, csak úgy lesz megbízható, ha mindazt, amit kihámozunk belőle, összehasonlítjuk kortörténeti, vallástörténeti és néprajzi ismeretekkel. Nem kell

logikátlansággal gyanúsítanunk a szöveget, ha ismerjük a korabeli hiedelemvilágot és azoknak az álmoknak típusát, melybe ez a fogantatásképzet is tartozik. Ha figyelemmel kísérjük, miben különbözik még Anonymus szövege a krónikáktól, akkor azt látjuk, hogy kizárólag bővítésekben, kiegészítésekben, amelyek a jelentőséget fokozzák, a szituációt magyarázzák. Az első ilyen különbség, hogy Anonymusnál olvasható egyedül Álmos anyjának neve, Emesu alakban. A krónikák nem nevezik meg. Második és ez lényegbe vágó különbség Anonymus a pregnanti terhes szó beszúrásával abba az irányba tereli a figyelmet, hogy Álmos anyja már várandós állapotban volt, mikor arról álmodott, hogy a héjamadár alakjában megjelenő Turultól méhében fogan. A krónikák egyáltalában nem beszélnek arról, hogy előzőleg már terhes lett volna: az ő ismertetésük egyedül az álombéli foganásról szól. Harmadik különbség, hogy Anonymus két helyen is betoldja az álomlátomáshoz az isteni jelzőt, hogy minden kétséget eloszlasson az álom magasabb rendű tartalmáról. Végül pedig csatol egy egészen új mondatot, amely ugyan az ő megfogalmazása, de ez sem látszik puszta saját ötletnek. Először a krónikákkal megegyezően azt mondja, hogy az álombéli jelzésről hívták a megszülető fiút Álmosnak. Aztán így folytatja: Vagy azért hívták Álmosnak, azaz szentnek, mert szent királyok és hercegek voltak születendők tőle. Figyelemre méltó tehát, hogy a vagy (vel) szóval Anonymus maga is elárulja, mikor olyan gondolatot ír le, amelyet nem talált a mintául szolgáló szövegben. Anonymus tehát csak fokozza betoldásaival egy meglévő, s alapjában egyszerű szöveg elbeszélését, melyet a krónikák meglehetősen sietősen, minden sallang és felesleges magyarázkodás nélkül beszélnek el. Sőt, inkább az a benyomás, hogy a szöveg már megkopott, azért oly rövid. Még a megjelenő héja jelentőségét sem magyarázza, csak egy másik, ugyancsak XIII. századi krónikás, Kézai megjegyzéséből tudjuk, hogy ez a madár, turul néven az Árpádok címerállata, következésképpen totemőse volt. A turult említő Kézai viszont éppúgy szükségtelennek tartja elmondani a totemre utaló álmot, mint egy évszázaddal később a Zágrábi-Váradi Krónika. Mindez arra mutat, hogy a történet már a XIII. században sem volt élő hiedelem a dinasztiában, pusztán csak ősi szóhagyomány emléke. Anonymusnak, a gestaíró keresztény papnak már annyira nem voltak tájékozott értesülései a totemekhez fűződő hiedelem lényegéről, vagy annyira el akarta felejtetni azokat, hogy ugyancsak kerül minden bővebb

magyarázatot. De egy fontos dolgot mégis elárul: azt, hogy akit Álmos -nak nem a mai értelemben álmosnak, fáradtnak, hanem álommal rendelkezőnek, vagyis álommal megjelöltnek tartottak, az annyit jelentett, mint a keresztény értelemben vett szent jelző. A szöveg-összehasonlításban fellelhető nyomok arra utalnak, hogy Anonymus és a krónikák nem ismerhették egymást, hanem közösen merítettek egy ősibb szövegből, valószínűen a régi gestából. Azzal a különbséggel, hogy Anonymus, a maga fejlettebb írói tehetségének megfelelően stilárisan, és a tartalom szempontjából is javított valamit a szövegen, míg a krónikák a szóhagyományokra jellemző megkopottságban, egyszerűségben, eredetibb formában konzerválták. Azt a feltételezést tehát, hogy keresztény papok a XIII. században kitaláltak volna az uralkodó dinasztia eredetéről egy pogány, totemista mítoszt, sem a szövegek, sem a lélektani-logikai meggondolás nem támogatja. Hiszen az Árpádok már a XII. század végétől a szent királyok nemzetsége elnevezéssel illették magukat (az Árpád-ház megjelölés utólagosan, a XVIII. századi történetírásban született). A keresztény tanítástól és a keresztes hadjáratok révén éppen ekkor kialakuló nemzetközi, keresztény világpolitika irányától vezettetve egészen a kun befolyás alá kerülő IV. László felserdüléséig, tehát 1272 utánig, a dinasztia nem pogány őseire, hanem az 1083-ban hivatalosan szentté avatott István királyra és Imre hercegre, valamint a III. Béla korában, 1192-ben szentté avatott László királyra volt büszke. Hízelegni a dinasztiának csak e keresztény szentek kultuszával lehetett volna, hozzá csatolva 1235-től a nemzetközi hírnévre jutott Erzsébetet, II. Endre leányát, a thüringiai őrgrófnét. A kelet felé mutató ősvallás emlékeinek feléledése egyedül legfeljebb az Attilakultusz révén volt lehetséges. Valóban a XIII. századi krónikaszövegben ekkor kezd a hun-magyar azonosság gondolata szerepet kapni. De Anonymusnál még nincs meg ez a gondolat sem. Ő csak a dinasztia Attilától való származásának emlékét őrzi. A pogány emlékeket feltámasztani akaró IV. László udvari papja, Kézai Simon az, akinek krónikájában először találjuk meg a hun-magyar azonosság gondolatát. De igen jellemző mint megjegyeztük, hogy Kézai viszont a Turul-mondát meg sem említi. Az is feltűnő, hogy Anonymus sem a Turul-mondával kapcsolatban utal az Attilától való származásra, és a krónikák sem. Mindez arra bizonyíték, hogy a magyar keresztény krónikaírók már nem láttak összefüggést Emese álma és Attila őstisztelete között, ezért nem is használták ki az alkalmat, hogy a két gondolatot összekössék. Ha büszkék voltak is természetesen a múltra, mint ahogy minden nemzet igyekezett

saját múltjára mindig önérzettel tekinteni, a magyar krónikásoknak, e történetíró elődöknek a középkorban egyszerűen nem volt szükségük merőben új ötleteket gyártani: hiszen a készen kapott hagyomány anyaga eléggé gazdag volt. Sőt, még éppen Anonymus az, aki írásában a szóhagyományt mint a parasztok csacska meséit lenézi, tehát igyekszik függetleníteni magát a mesevilágtól. Mindezt meggondolva, természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a középkori ember sokszor tudatos, sokszor naiv kompiláló hajlamát, de ezeket mindig a helyükön kell keresnünk. Már az a puszta tény, hogy Anonymus a saját szövegébe beletoldotta Emesével kapcsolatban a terhes szót tehát, hogy álomlátása már terhes állapotában történt, elárulja, hogy ez esetben valóban törekedett a saját elgondolása szerinti keresztény erkölcs nevében változtatni, magyarázni. Másfelől azonban éppen e változtatással árulja el, hogy az eredeti szövegben nem lehetett szó Álmos anyjának megelőző terhességéről, hiszen az álomlátás értelme éppen az álomban való fogantatáshoz és a totemista képzethez kapcsolódik. Anonymus ezzel azt is elárulta, hogy ő nem akart totemista mondát elbeszélni, és a totemizmus lényegével már nem is volt tisztában. Csak külső, kényszerítő ok: az uralkodó család iránti nem hízelgés, hanem tisztelet kötelezte arra, hogy ezt a mesés színezetű mondát elbeszélje. De úgy igyekezett előadni, hogy Álmosnak csak álombéli, de nem valóságos apja volt a Turul, a madár alakú állatős: a totem. Másrészt azonban a rendkívüli álom jelentőségéről is sejtett valamit, mikor azt isteni látomásnak, az álom kijelöltjét pedig szent -nek tartotta. EMESE ÁLMA: A TARTALOM Ezen a ponton, miután a szöveg régi eredetét, szóhagyományon ősi szóhagyományon alapuló mivoltát, véleményünk szerint tisztáztuk, érkezünk el a filológiai vizsgálódástól a monda társadalmi, néprajzi és lélektani háttere, értelme felé, arra az útra, amelyet már Róheim Géza említett tanulmánya megmutatott. Róheim nem volt történész, ezért történeti forráskutatásokra sem vállalkozott, csupán megjegyezte, hogy feltűnő a forrásokban az ingadozás: Árpád, vagy Álmos volt-e a magyarok első fejedelme? S ehhez fűzte hozzá, hogy ő az utóbbit tartja valószínűnek, és ezt a feltevését a

Turul-monda pszichológiai vonatkozásaival igazolta. Róheim nem hagy kétséget gondolatmenetének forrásai felől, mikor azt a múlt század végének és a huszadik század elejének két jelentős mítoszés lélektankutatójára vezeti vissza. J. G. Frazer és Siegmund Freud megfigyelései és elméletei még ma is jelentősek, s különösen Freud eredményeit nemcsak a tudomány, de az irodalom, művészet területén is felhasználta a kulturális fejlődés, Róheimnek a Turul-monda álommotívuma adott alkalmat arra, hogy a primitív népeknél megfigyelt totemtisztelet, valamint a szakrális királyság intézményeiből kiindulva, összehasonlításokat tegyen. Ő hívta fel tehát a figyelmet néprajzi tanulságok alapján, hogy mit is jelent tulajdonképpen Emese álmában a turulmadár megjelenése? Módszere nem történetkutatás, hanem a jelen néprajzi és orvosi kutatásaiban jobban megismert emberi személyiség viselkedésének vizsgálata és hiedelmei alapján való visszakövetkeztetés a történeti állapotra. Ennél a módszernél tekintve a történeti források elégtelenségét magyar vonatkozásban magam sem találtam jobbat. A magyarságéhoz leginkább hasonló társadalmi keretek és hiedelmek között élő népek példáit kutatva, az egyetemes, emberi személyiség vonatkozásaira kell tekintettel lenni. Mivel ma már a freudizmus sem a legmodernebb elmélet, és egyoldalúságai egyre szembeszökőbbek, természetesen Róheim eredményei sem tekinthetők minden vonatkozásban szilárdaknak. Viszont írása mindenképpen kapunyitást jelent a lélektan világa felé, s alkalmat ad arra, hogy mindaddig, amíg újabb kutatások újabb elgondolásokat nem hoznak, az alábbiakban megkíséreljük a felhasznált irodalom és példák nyomán a saját véleményünket ismertetni Emese álmának jelentőségével kapcsolatban. Az adott társadalmi keret a primitív népeknél éppúgy, mint később, fejlettebb fokon, a törzsi szervezetben élő népeknél, így a közvetlen honfoglalás előtti magyarságnál is, a vérségi leszármazás alapján nyugvó nemzetségi társadalom. Ez nem más, mint egyetlen közös őstől származó családcsoportok összessége. A halász-vadász, gyalogos finnugor népekre éppúgy jellemző ez a keret, mint a lovon ülő, a szabad steppéken nomád, vagy félnomád életet folytató, törökös jellegű, harcos népekre. De ide tartoznak más, távolabbi területek népei is, az irániaktól, hinduktól a mongolokon át a kínaiakig és az alaszkai indiánokig. Csak a fejlődés fokozataiban vannak különbségek, későbbi elmosódások, de úgy látszik, mintha ez a szervezet, mint legősibb csoportosulás, az emberiség közös