Szárazodást fokozó tavak - kavicsbányászat és természetvédelem Az ásványi nyersanyagok kitermelésének - mint a környezetünkbe való beavatkozások többségének - megvan a maga "ára". Nem csak a gazdasági értelemben vett költsége, hanem az a számos, rendszerint kedvezőtlen környezeti változás is, amelyet előidéz, s amelynek megfontolt mérlegelése szükséges a bányászati tevékenység tervezése és engedélyezése során. A szén-, érc- és kőbányászat okozta környezetvédelmi és természetvédelmi problémák, a külszíni fejtéseik után visszamaradó tájsebek rehabilitációinak nehézségei viszonylag jól ismertek a természetszeretők körében. Kevésbé igaz ez a síkvidéki, talajvíz alól történő kavicsbányászat hatásaira. A visszamaradó bányatavak új vizes élőhelyet jelentenek, idegenforgalmi, rekreációs célú hasznosításuk népszerű, esetleges negatív környezeti hatásaik ugyanakkor kevésbé szembetűnők. A rejtett dolgok azonban korántsem mindig ártalmatlanok. Az alábbiakban a Csepeli-síkon folytatott kavicsbányászat jelenleg ismert természetvédelmi vonatkozásait foglaljuk össze. Értékteremtő bányászat A Budapest és Kunszentmiklós között elterülő kistájon a Duna negyedidőszakban lerakott hordalékkúpjainak 10-20 m vastag kavicsrétegéből történik kavics- és homokkitermelés. A bányászat már az 1900-as évek elején megkezdődött, intenzívebb formájában az 1950-es évek óta tart, és az - egyebek között autópálya megrendelésekben dúskáló - építőipar kavicsigénye ma nagyobb, mint valaha (évente 10-12%-al nő). A legnagyobb ismert kavicskészletekkel Szigetszentmiklós, Kiskunlacháza, Bugyi, Délegyháza, Adony és Dunavarsány települések rendelkeznek, és ezek külterületein található a legtöbb már kialakított bányató is. Az engedéllyel rendelkező bányatelkek száma megközelíti a százat (többen ezek közül már vagy még nem folyik bányászat.) Jelenleg évente sok millió tonna kavics kitermelése folyik a térségben (az összehasonlítás kedvéért: 2003-ban az országos összkitermelés 30 millió tonna felett volt, a hazánkban ismert kavicsvagyon pedig 1998-ban 3568 millió tonnát tett ki). Az éppen aktuális bányászati tevékenység távolabb zajlik a lakóépületektől, így azokat közvetlenül nem zavarja. Munkalehetőséget jelent bányánként átlagosan tucatnyi-másfél tucatnyi munkavállaló számára, adójellegű befizetéseivel gyarapítja az önkormányzati kasszát. A felhagyás után nyílt vízfelszín marad vissza, hiszen a kitermelés alsó határa jóval az adott helyen jellemző átlagos talajvízmélység, 1-4 m alá nyúlik. A megjelenő talajvíztükröt mindenki értékként kezeli, több szempontból persze nem is alaptalanul. Becslések szerint kb. 80 kavicsbányató (országosan ezres nagyságrendűre becsült a számuk) kínálja e tájon magát a vizek szerelmeseinek, összesen közel ezer hektár nyílt vízfelülettel. A tavak döntő többsége valamilyen emberi utóhasznosítás alatt áll: kedvelt horgászvíz, engedélyezett módon, vagy csak amúgy, spontán hasznosított fürdőterület. Több helyen már modern élményfürdőt is találnak a szórakozni vágyók. A búvársportok képviselői is számos tavon hódolhatnak szenvedélyüknek (az Ócsai Tájvédelmi Körzet melletti bányató 32 m-es merülési mélysége országosan is ritkaság). A fiatalabb tavakban megindult, idősebb társaik esetében akár jelentősen előre is haladt a vízi életközösségek kialakulása. Az értékek jelenléte kétségtelen. Ugyan, hol itt az árnyoldal? Mielőtt erre válaszolnánk, vessünk egy kissé részletesebb pillantást a tavak élővilágára, illetve az annak életfeltételeit megteremtő abiotikus környezeti körülményekre.
A kavicsbányatavak élővilága E mesterséges eredetű vízterek adottságai jelentősen eltérnek az Alföldre jellemző természetes tavakétól. Felületükhöz képest relatíve mélyek, a régebbi keletkezésűek vize - a korabeli fejletlenebb kotrási technológiák miatt - 4-5 méter mély, a modern vederláncos úszókotrókkal, vonszolt kanalas és úszó szivattyús technológiával kialakítottaké azonban eléri a 10-20 métert is, sőt úszó elemről lemerített kanalakkal 30 m-nél is mélyebb medret tudnak kialakítani. A mederszélek - különösen a felhagyást követő rehabilitációs utómunkálatokkal nem kezelt tavaknál - meredeken lejtenek, így rendszerint nagyon keskeny a sekély vizű parti öv, a litorális régió. A kialakulástól kezdve még jó ideig nagy, gyakran sok méteres átlátszóságú a víz, vastag az átvilágított vízréteg. Az átlátszóság mértéke az eutrofizáció előrehaladtával csökken. Az éves vízszintingadozás rendszerint nem haladja meg a 0,5-1 métert, az elpárolgó víz oldalirányú talajvízáramlással pótlódik. Mélyükben a hőmérséklet alacsony, a hideg alsó réteg a felszíni réteget is hűti. A kis felület/mélység arány miatt hullámzásuk nem képes átkeverni a felszíni és alsóbb vízréteget, a tófenéki, profundális régió hideg vize gyakran élesen elkülönül. Keveredést ilyen esetben leginkább csak az őszi és tavaszi vízhőmérsékleti kiegyenlítődés hoz létre. (Ősszel a felszínen lehűlő víz lesüllyed, kicserélődik az alatta lévő melegebb, és kisebb fajsúlyú réteggel, mindaddig, amíg alul ki nem alakul a legnagyobb fajsúlyú, 4 C-os vízréteg. A jég alatt 4 C-nál is hidegebbre, így ismét kisebb fajsúlyúra hűlő vízsáv egy tavaszi részleges kicserélődésben is részt vesz.) A frissen kialakított tavak vize rendszerint szervesanyagokban szegény, oligotróf. (Persze, csak ha a talajvíz nem szennyezett eleve.) A természetes vízgyűjtővel rendelkező, ezért lefolyó felszíni vizekkel is táplált természetes tavakhoz képest a bányatavak vizének szervesanyaggyarapodása elég lassú maradhat, csekély felszíni bemosódás, és döntően csapadékból és szűrt talajvízből eredő utánpótlás esetén. A természetestől eltérő környezeti adottságokból következik, hogy a kavicsbányatavak spontán kialakuló életközössége általában széles ökológiai tűrőképességű, sokféle élőhelyen megtelepedni képes fajokból áll, és összességében rendszerint meg sem közelíti a zavartalan, természetes alföldi vizek élővilágának természetvédelmi jelentőségét, értékét. Élőlényeik megjelenésének a jó terjedőképesség is feltétele. A betelepedő fajok kifejlett egyedei vagy szaporítóképletei a talajvízből, szél által szállítva, felszíni bemosódással, vízimadarak által behurcolva, vagy aktív vándorlással érkeznek. A legelső megtelepedők között a mikroorganizmusok dominálnak. Jellemző a kékalgák (így az aljzaton szőnyegszerű bevonatokat alkotó Microcystis fajok) és zöldalgák előfordulása, utóbbiak tömegessége a szervesanyag-felhalmozódás, az eutrofizáció előrehaladtával egyre nő. Hamar megjelenhetnek a pete, vagy betokozódott alakban szél, vagy madarak által szállított kerekesférgek (Rotatoria), ágascsápú rákok (Cladocera), evezőlábú rákok (Copepoda), bár a planktonikus fauna elszaporodásának már előfeltétele a táplálékul szolgáló fitoplanktonok megfelelő sűrűsége. A bányatavak búvárok által jól ismert, jellemző csalánozófaja az édesvízi medúza (Craspedacusta sowerbyi), hasonlóképp az érdekesebb, látványosabb gerinctelen fajok közé tartozik az üreglakó kecskerák, a tömegesen megjelenő vándorkagyló, és az édesvízi szivacs. A mély tófenéken lassan felhalmozódó szervesanyag lebontása során gyakran elhasználódik a nem keveredő alsó vízréteg oxigéntartalma, és a magasabbrendű élet számára alkalmatlan anaerob viszonyok alakulnak ki. Az itt képződő kénhidrogén, metán szaga az őszi hőkiegyenlítődés során időnként a felszínen is intenzíven észlelhető. A különösen tiszta vizű tavakban 5-6 m mélységig képesek meggyökerezni a hínárfajok, leggyakrabban a füzéres süllőhínár (Myriophyllum spicatum), gyűrűs süllőhínár (Myriophyllum verticillatum) és különböző békaszőlők, így a fényes békaszőlő (Potamogeton
lucens) és hínáros békaszőlő (Potamogeton perfoliatum). A sekély vizű, keskeny litorális régióban gyakoribb mocsári növényfajok telepednek meg, így a nád, gyékények és sásfajok állományai. Idővel füzek és nyárak alkotta, keskeny fás-bokros sáv is kialakulhat a tó partján. Az egyéb felszíni vizekkel semmilyen módon nem érintkező tavakba természetes úton csak kevés halfaj tudna eljutni - alapvetően a vízimadarak által behurcolt ikrájú, hazánkban nem őshonos gyöngyös razbóra (Pseudorasbora parva), ezüstkárász (Carassius gibelio) és naphal jöhet itt szóba -, ezért telepítéssel alakítják ki hasznosításra alkalmas halegyüttesüket. Ezek összetételét később is jobbára az emberi beavatkozások, és nem a természetes populációs kölcsönhatások alakítják. Leggyakrabban telepített halfajaik a Csepeli-sík térségében a ponty, süllő, csuka, amur, balin, keszegfélék, harcsa, afrikai harcsa, pettyes harcsa, időnként előfordul a spontán megjelenésre is képes angolna. A vízben szaporodó kétéltűfajok meghódítják a bányatavakat is, bár ezek hideg vizük, csekély litorális zónájuk, gyér növényzetük miatt távolról sem tartanak el akkora állományokat, mint a természetes tavak, vagy a sekélyebb vizű kubikgödrök. A bányatavak faunájának legszembetűnőbb fajai a vízimadarak. E mesterséges vizes élőhelyeken rendszerint gyakori, széles elterjedésű képviselőik jelennek meg. Faj- és egyedszámuk szintén lényegesen elmarad a tájra jellemző természetes sekély vizekhez képest. Ennek legfőbb oka a tavak tápanyagszegénységéből következő gyér táplálékkínálat. Számos vízimadár elsősorban csak pihenő- és gyülekezőhelyként használja ezeket a vízfelületeket, így az alföldi vizek környezetében mindenütt tömegesen előforduló közönséges tőkés réce (Anas platyrhynchos), a sirályfélék közül a dankasirály (Larus ridibundus), vagy a sárgalábú sirály (Larus cachinnans). A halakkal betelepített tavakon természetesen megjelennek a halevő madarak, amelyek közül legjellemzőbb a búbos vöcsök (Podiceps cristatus) és a kárókatona (Phalacrocorax carbo); az előbbi fészkel is megfelelő növényzeti borítottság esetén. A mély vízben táplálkozó bukórécék közül a szintén közönséges barátréce (Aythya ferina), illetve a téli vendégként megjelenő kerceréce (Bucephala clangula) előfordulása emelhető ki. Ritkább vendég a jeges réce, valamint a sarki és jeges búvár. A part menti sekély vizek mentén szürke gémek (Ardea cinerea) és nagy kócsagok (Egretta alba) táplálkoznak vagy pihennek. A tavak szukcessziója során előretörő vízi- és mocsári növényzet más vizekhez hasonlóan kedvez a szárcsák (Fulica atra) akár tömeges megjelenésének. A bányatavak madárvilágának változatosságát jelentősen növeli, ha kisebb-nagyobb nyílt kavicszátonyok, szigetek kerülnek kialakításra a mederben. Ezek jó pihenőhelyet nyújtanak a legkülönfélébb vízimadárfajok csapatainak, de akár alkalmat kínálnak a küszvágó csér (Sterna hirundo) - gyakran dankasirállyal vegyes - fészektelepeinek kialakulására is. A kavicszátonyok és parti fövenyek jellemző költőfaja még a kis lile (Charadrius dubius), illetve vonulás során előszeretettel látogatja ezeket a billegetőcankó (Actitis hypoleucos). A halasított bányatavak megfelelő élőhelyet kínálhatnak fokozottan védett emlősfajunk, a vidra számára. Árnyoldalak A kavicsbányatavak okozta környezeti problémák legkönnyebben belátható része a közvetlen területfoglalásból fakad. Bár a bányászat nagyobbrészt szántóként hasznosított területeket érintett, jelentős kiterjedésű, természetközeli állapotú élőhelyek is áldozatul estek neki. Leginkább különböző típusú szikes gyepeket - ürmös szikespuszta, füves szikespuszta, üde ecsetpázsitos sziki rét, mézpázsitos szikfok és vaksziknövényzet állományokat - semmisített meg a kavicskitermelés. A felsorolt vegetációtípusokkal borított élőhelyek természetvédelmi jelentőségét mi sem jelzi jobban, mint hogy "pannon szikesek" összefoglaló
néven, csak a Kárpát-medencére jellemző értékként felkerültek az Európai Unió Élőhelyvédelmi Irányelve által védett élőhelyek listájára. (Az Unió tagállamainak minden, a listákon szereplő érték - legyen az élőhely, növény- vagy állatfaj - megőrzése érdekében természetvédelmi oltalomban részesített területeket kell kijelölnie. Ezek válnak a nemzetközi, ún. Natura 2000 hálózat részeivé.) Bár legnagyobb természetvédelmi értéknek maga a természetközeli állapotú, unikális pusztai életközösség tekinthető, fajszintű megközelítésben is számos oltalmazandó, védett értéknek adnak otthont a térség még el nem bányászott gyepjei, értelemszerűen nem csupán a védett területeken. Az itteni, nem túlságosan zárt növényzetű legelőkön él például hazánk egyik legféltettebb rovartani kincse, az endemikus, csupán a Dunamenti-síkon előforduló, fokozottan védett, és az EU Élőhelyvédelmi Irányelvének függelékében ugyancsak szereplő pusztai gyalogcincér (Dorcadion fulvum cervae). Megőrzése érdekében külön fajvédelmi program készült, amelyben az őt fenyegető veszélyeztető tényezők között előkelő helyen áll a Pest megyei élőhelyeit megsemmisítő, illetve izoláló bányászat. A térség erősen bogáncsos, legelőgyomos szárazgyepjeiről mostanában került elő a régóta kihaltnak hitt, ezért már a védett állatfajok jelenleg hatályos listájáról is levett óriás poszméh (Bombus fragrans). További védett, a gyeprombolásokkal fenyegetett növény- és állatfajok példálózó jellegű listája: sziki ürömbagoly (Saragossa porosa), hengeres szalmacincér (Theophilea cylindricollis), délvidéki poszméh (Bombus argillaceus), szongáriai cselőpók (Lycosa singoriensis), sisakos sáska (Acrida hungarica), tőrös szöcske (Gampsocleis glabra), törpe nőszirom (Iris pumila), kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum), csilláros sárma (Ornithogalum refractum), nyúlánk sárma (Ornithogalum pyramidale), agárkosbor (Orchis morio), poloskaszagú kosbor (Orchis coriophora). A szikespuszták jól ismert fészkelő és vonuló madárközösségének tagjaira, partimadaraktól az énekesekig, a fokozottan védett piroslábú cankótól (Tringa totanus) a mezei pacsirtáig (Alauda arvensis) szintén kedvezőtlenül hat az élőhelyvesztés. A Csepeli-sík térségében, különösen annak délebbi felén még a mezőgazdasági területek elvesztése, bányaterületekkel való feldarabolódása sem lehet közömbös a természetvédők számára. A Duna-Tisza köze - napjainkra már hazánk legnagyobbjának számító, 600 egyedet meghaladó - túzokállományának (Otis tarda) derékhada, mintegy 250-300 példány ugyanis éppen e tájon él, jelentős részben nem védett szántóterületeken költve. A bányászati tevékenység, de különösképp a gyakori emberi jelenléttel járó, rekreációs célú utóhasznosítás az elveszett élőhelyek határától kilométerekre is visszatarthatja e fokozottan védett madárfajunk egyedeit, hasonlóan a szintén érintett és kiemelt értéket képviselő székicsérhez (Glareola pratincola). Bár maga a bányászati tevékenység közvetlenül nem zavarja a lakosságot, a kavics szállítása, a települések belterületein átdübörgő számtalan nehézjármű már nagyon is. Az időről-időre médianyilvánosságot kapó, lakossági tiltakozó akciók sora odáig terjedt, hogy a helyiek legelkeseredettebbjei tavaly külön erre a célra gyártott, négyhegyű "célszerszámok" kiszórásával okozták tucatnál is több teherautó defektjét (bár nyilvánvalóan nem ez a jogszerű módja az ellenérzések kifejtésének). A szállítójárművek okozta rezgés, zaj, légszennyezés - a Közlekedéstudományi Intézet mérései szerint is - jóval meghaladja a megengedett határértéket, károkat okoz az út menti házakban, az utakban, és megnehezíti a helyi közlekedést. A közlekedési terhelést érzékelteti, hogy hivatalos forgalomszámlálási adatok szerint Bugyi településen előfordult napi 2500 db-os kamionforgalom. A bányák egy része 24 órás nyitva tartással üzemel, így a szállítás is folyamatos.
Valamivel talán kevésbé magától értetődő probléma, hogy a bányatavak nagy területen közvetlen kapcsolatot teremtenek a talajvízzel, sőt azon keresztül a régióban a felsőbb vízrétegektől élesen el nem különülő rétegvizekhez is elérési utat nyithatnak, így a felszín alatti vizekre nézve állandó potenciális szennyezési veszélyt jelentenek. (A régóta létező, természetes alföldi tavak aljzatát lokális vízzáró réteg és a szennyeződések kiszűrésére alkalmas biogén szűrőréteg határolja, így vízminőségük kevésbé - bár természetesen itt sem elhanyagolható módon - befolyásolja a felszín alatti vizeket). A mezőgazdasági területekről esetlegesen felszíni vízmozgással, vagy szél útján besodrodó növényvédőszerek, műtrágyák, a halak etetése során nemegyszer feleslegben bevitt szervesanyagok, a fürdőzők okozta szennyezések (napolajtól az eldobált hulladékig), stb. a kavicsbányatavak vizéből közvetlenül, a felső talajréteg és egyéb biogén szűrőrétegek hatását kikerülve kerülhetnek a felszín alatti vizekbe. A vízminőségvédelemmel kapcsolatos aggodalmak létjogosultságát alátámasztja, hogy az ÁNTSZ által időnként megvizsgált, fürdőhelyként nem engedélyeztetett, de akként használt idősebb bányatavak vize - bakteriológiai szennyezettségük miatt - nem egyszer fürdésre ténylegesen alkalmatlannak minősül. Bakteriológiai szempontból egyébként nyilvánvalóan azok a szabad vizek szennyezõdnek el legkönnyebben, ahol nincsenek meg a fürdés higiéniai feltételei, hiányoznak a szociális létesítmények, vécék, zuhanyozók. A hidrológiában kevésbé jártasak előtt a bányatavak talajvízszint-csökkentő hatása marad leginkább rejtve, pedig a környezetre gyakorolt kedvezőtlen hatások közül ennek hatósugara a legnagyobb, így ez érinti legszélesebb körben a természeti értékeket és a mezőgazdasági termelést. Az igazán hosszú távú hatást nem is a kitermelt kavics helyére beáramló talajvíz elvonása okozza a környező területekről (minden egyes m 3 -nyi - hézagtérfogat nélkül értendő - kavicsmennyiség átlagos talajvízszint alóli kitermelése ugyanennyi víz beáramlását eredményezi a szomszédból), bár éppenséggel ennek dimenziói sem csekélyek, hiszen egy átlagos méretű, néhány tucat hektáros bányatónál is több millió m 3 - nyi átáramló vízről van szó. Ez a talajvíz-elvonó hatás azonban csak egyszer, a kitermeléskor jelentkezik. A legnagyobb volumenű környezeti hatást nagyon egyszerű jelenség okozza: a kavicsbányában kialakított nyílt talajvíztükör párolgása jóval nagyobb a korábbi területfelszín párolgásánál. Nedves időszakban 250 mm/év, szárazabb időszakban 300 mm/év körüli a bányató felületének többletpárolgása a korábbi állapothoz, illetve az őt körülvevő területekhez képest. (A párolgás abszolút mértékének érzékeltetéséhez: komoly szárazságot hozó évben akár 800 mm-el is több lehet a nyílt vízfelszín párolgása a leesett csapadéknál.) Egy 70 ha-os tó esetében (ekkora vízfelület maradna például vissza a Kiskunsági Nemzeti Park határa mentén mostanában megnyitni tervezett bányában) ez évente átlagosan 175-210 ezer m 3 plusz vízveszteséget jelent, amely mindaddig évről-évre jelentkezik, amíg a tó létezik. (Ez a hatás természetszerűleg minden egyéb, a talajvíztükör megnyitásával járó szituációnál fennáll.) Mivel a többletpárolgás révén a nyílt talajvíztükör szintje gyorsabban süllyed környezeténél, a kialakuló potenciálkülönbség kiegyenlítése érdekében víz áramlik be a tóba. A többletpárolgás okozta veszteség így a környék talajvízkészletéből pótlódik, annak szintjét is csökkentve. Az utóbbi néhány évben készült, a legmodernebb hidrogeológiai modellezési eljárásokat felhasználó környezeti hatástanulmányok szerint egy újonnan létesített tó talajvízszint-süllyesztő hatásának hatásterülete közel 20 év alatt éri el végleges kiterjedését. Az állandósuló hatás - a 70 ha-os példánál maradva - száraz években két kilométert megközelítő sugarú körben jelent 20 cm-t elérő átlagos talajvízszint-süllyedést (a bánya nélküli állapothoz képest), és még négy kilométeres távolságban is 10 cm-es süllyedést eredményez (1. ábra). (Képaláírás: 70 ha-os, tervezett bányató modellezett talajvízszintsüllyesztő hatása, száraz időszakban.) Minél közelebb vagyunk a bányához, természetesen annál nagyobb az előidézett depresszió mértéke.
A talajvízszint-süllyesztő hatás jelentőségének csökkentése érdekében gyakorta elhangzik az a kijelentés, hogy a szikes élőhelyeken 20-30 cm-nél jóval nagyobb mértékű a természetes éves talajvízszint-ingadozás, így egy-egy bánya hatásának sem lehet komoly következménye. Ez azonban félrevezető érvelés. A természetes éves ingadozáshoz valóban alkalmazkodtak a sziki növényközösségek (mint legfőbb hatásviselők a szóban forgó szituációban), ám az eredeti amplitúdó megváltoztatása már átalakulásukhoz vezethet. Különösen a vízellátottság szempontjából kritikus, száraz nyári időszakban lehet jelentősége a mesterségesen előidézett, további talajvízszint-süllyedésnek. (Profán hasonlattal élve: a helyváltoztató mozgásban korlátozott ember számára is csak egy darabig lenne mindegy, hogy az áhított ivóvizes csap tenyérnyire, vagy karnyújtásnyira található. Az utóbbihoz képest további 20 cm-es távolságnövelés egy idő után már meglehetős változást eredményezne élettani állapotában.) A természetesnél mélyebbre süllyedő talajvízszint esetében megszűnhet az oldott sók felszínre szállítása a kapillárishatás által, a felszíni sókoncentráció az idők során csökkenhet, a speciális élőhelyi körülmények megváltozása miatt pedig jellegtelen szárazgyep irányában alakul át a korábbi vegetáció. Arról mindemellett még szót sem ejtettünk, hogy a bányatavak hatásterületei átfednek, tehát egy adott ponton rendszerint nem egy, hanem több tó összegződő, messze nem arasznyi talajvízszint-süllyedést okozó hatása érvényesül. (A környezeti hatástanulmányok természetesen mindig csak az adott, újonnan tervezett tó hatásával foglalkoznak.) A számadatok beszédesek. A Csepeli-sík hozzávetőleg ezer ha-nyi kavicsbányatava a többletpárologtatás révén évente 2,5-3 millió m 3 -nyi veszteséget okoz a talajvízkészletben. A nagyságrend érzékeltetéséül: ez több, mint 20 ezer (átlagos, négy fős) család éves vízfogyasztása, illetve kétszerese az alföldi üdülőhelyként közismert Szelidi-tó teljes víztérfogatának. Mit eredményez mindez a tájban? Napjainkban a Csepeli-sík déli részén, délegyházi és kiskunlacházi középponttal olyan leszívási tölcsérek alakultak ki, amelyek középpontjában az év szárazabb időszakában a térségi átlagnál 1-1,5 m-el alacsonyabb a talajvíz átlagos szintje (2. ábra). (Képaláírás: A talajvízszint átlagos szintje (Balti-szint felett) a Csepeli-sík déli részén, száraz időszakban, talajvízkutak adataira épülő hidrogeológiai modell alapján). (Természetesen a viszonyítási alapként használt, számos módon befolyásolt térségi átlagos talajvízszint sem tekinthető "érintetlen" természeti állapotnak.) A jövőben minél szárazabbra fordul esetlegesen a Kárpát-medence klímája (vagy csupán a nyári időszak), várhatóan annál érzékenyebb veszteséget fognak jelenteni az elpárologtatott víztömegek. A bányatavak által előidézett szárazodás mezőgazdasági területeken, illetve természetes életközösségekben megnyilvánuló következményeit részletesen még nem vizsgálták. A Kiskunsági Nemzeti Park védett területein, a kiskunlacházi depressziós tölcsér középpontjáig húzott transzekt mentén, azonos tengerszint feletti magasságú területeken vizsgálva a növényzetet mindenesetre kimutatható, hogy a bányatavaktól távoli pontok zömében mézpázsitos szikfoknövényzetét (Lepidio crassifolii-puccinellietum limosae) a tavakhoz közeledve szárazságtűrőbb növényzet, ürmös szikespuszta (Artemisio santonici- Festucetum pseudovinae), sőt füves szikespuszta (Achilleo setaceae-festucetum pseudovinae) váltja fel. Logikusan adódik a következtetés, hogy a védett puszta korábbi üde szikfokjai a bányák kedvezőtlen hatása miatt alakultak át szárazabb élőhellyé; márpedig a védett természeti terület ilyen jellegű mesterséges átalakítását elvileg tiltja a természetvédelmi törvény. Az érintett gyepterületek további szárazodása immáron a jellegtelen, fajszegény, nem, vagy kevéssé szikes jellegű szárazgyepek kialakulásának irányában hat, e változási szakaszban a természeti értékvesztés minden korábbinál nagyobb mérteket ölthet. Egyelőre ugyanakkor a talajvízviszonyokat kedvezőtlenül befolyásoló emberi hatások visszafordításának érdemi jelei nem mutatkoznak; egyre új és új bányákat terveznek
kiaknázni, lényegében változatlan kavicskitermelési és rehabilitációs technikák alkalmazásával. Mit tehetünk a környezeti ártalmak csökkentéséért? A kavicsbányászat szükségességét nehéz lenne vitatni, bár például a nyugat-európai példát követve, sok helyütt - így útalapok készítésénél - újrahasznosítással zúzott építési törmelék is felhasználható lenne a frissen bányászott sóder helyett. A kavics kitermelésének alternatív módszere, a folyami (főmederben, mellékágban, holtágban történő) mederkotrás ugyancsak jelentős ökológiai kockázattal járhat. A vízügyi szakemberek szerint a kavicskotrások jelentősen gyorsítják például a nem kívánatos mederbevágódást. Nem valószínű ezért, hogy a jelenlegiekhez képest - táji léptéken értelmezve - gyökeresen új, sokkal kedvezőbb helyszíneket lehetne találni a bányászathoz. Az eddigieknél sokkal alaposabb hatásfelmérést, körültekintőbb elemzést igényelne ugyanakkor az új bányák nyitása. A hazai hidrológus kutatók (például a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Kutató Intézet szakemberei) régóta szükségesnek tartanák átfogó, részletes térségi hidrogeológiai modell készítését a felszín alatti vízkészletekről, és az őket érő, bonyolult hatásegyüttesről. Csak ennek segítségével (nem pedig kiragadott részhatások szükségképpen torzított interpretálása után) lehetne igazán gondosan kiválasztani azokat a helyszíneket, ahol a legkevesebb környezeti ártalmat okozná az előidézett talajvízszintsüllyesztés. Ma azonban még ott tartunk, hogy a lokális hidrogeológiai modellek készítésének igénye sem feltétlenül merül fel az ügyfelekben, illetve az engedélyező hatóságokban. Valós, friss hatástanulmányból idézett az olyan, adatok híján varázsolt "elemzés", mint például: (a szántón létesítendő bánya helyszíne) "Alapvetően extrém száraz élőhely, itt a talajvízszint változása nem jár káros következményekkel. Ez azonban, ismerve a tájegység hidrogeológiai viszonyait be sem következik a bányászat során." Talán mondani sem kellene, a napjainkban készülő hatástanulmányok élővilágvédelmi része is jócskán hagy kívánnivalót maga után. A gerinctelen fauna vizsgálatára például a mai napig nem kerítenek sort a legrészletesebb anyagokban sem, mintha nem is léteznének védett, veszélyeztetett, vagy éppenséggel Natura 2000-es fajok az érintett élőhelyeken. A szakmai igényesség és hitelesség mércéjéül álljon itt szintén néhány, önmagáért beszélő idézet, valós hatástanulmányból: "(A közeli védett természeti terület állat- és növányfajainak) létét a bányaművelés nem fogja veszélyeztetni, hiszen hasonló területen a védett természeti területtel szomszédosan már több kavicsbánya is üzemel. Az eddigi megfigyelések azt mutatják - kinek a megfigyelései vajon?(megjegyzés a cikk íróitól) - hogy ez a védett terület élővilágát nem károsította. A fokozottan védett túzok a területen nem fészkel, és az eddig is jelenlévő emberi jelenlét miatt táplálkozóhelyként sem tartózkodik a területen." "A bányaművelés befejezése után visszamaradó bányató egy új vizes élőhellyel fogja gazdagítani a tájegységet. Ez szervesen fog illeszkedni az eddig is hasonló módon létrejött tavakhoz, amelyek bizonyítottan gazdagították a környék természeti értékeit." A valós érv és adat nélküli kijelentések nívója talán ismerős lehet a társadalmi élet egyéb színtereiről, de nem árt tudatosítani: mindenhol előkerülnek ilyenek, ahol valakik számára jelentős érdekek forognak kockán. A hatóságok dolga pedig az (lenne), hogy leleplezzék a hasonló álelemzések tartalmatlan mivoltát, és ne hagyják jóvá az érdemi hatáselemzések nélküli bányászati kérelmeket. Itt érdemes felidézni egy további, kevésszer emlegetett problémát: a bányalétesítések alkalmával, a felső talajréteg eltávolítása során gyakran kerülnek elő régészeti emlékek, a feltárt kavicsrétegekből pedig őslénytani (főleg jégkorszaki) leletek, csontmaradványok. Ezen értékek megmentésének ugyanakkor nincsenek a gyakorlatban standard módon alkalmazott eljárásai - miként például az autópálya-létesítések esetében -, így a velük foglalkozó
szakemberekig gyakran el sem jut a lelet előkerülésének híre. A magas nyereségű bányászati tevékenységből ugyanúgy finanszírozni kellene a régészeti és őslénytani feltárásokat - természetesen elegendő időt hagyva ezek elvégzésére -, mint ahogy más tájátalakító tevékenységek esetében erre sor is kerül (igaz, sehol sem gondok nélkül). A bányatavak vízminőségének megőrzésére a környezetvédelmi és vízügyi hatóság eddig is fordított valamelyes gondot (szennyezéssel járó tevékenységek korlátozása), és egy 2000-ben született kormányrendelet rögzíti a bányató üzemeltetés engedélyezésének elvi kereteit, de a tilalmak betartásának terepi ellenőrzésére nemigen rendelkezik kapacitással az újonnan kialakított zöld hatóság. A hatósági ellenőrző kapacitás növelése mellett a vizek használóinak környezettudatosabb hozzáállása, önmegtartóztatása is előrelépést jelentene a hosszútávú minőségmegőrzésben. A nyílt vízfelületek többletpárolgása miatti vízveszteség csökkenthető; legegyszerűbben úgy, hogy nem hagyunk nyílt vízfelületet. A bányatavak meddővel történő visszatöltése megszüntetné a vízveszteséget, de a bányavállalkozók kalkulációi alapján az ekkor felmerülő többletköltségek elvinnék a kitermelés nyereségének nagy részét, ezért ilyen jellegű bányaművelési tervekkel nem is állnak elő. Persze, ha az elpazarolt talajvízkészlet értékét is meg kellene fizetnie a nyersanyag kitermelőjének, változnának a számítások. A bányavállalkozó ugyanis tömérdek vizet használ el, pillanatnyilag egyetlen fillér ellentételezés nélkül. Amennyiben a magyar állam a mesterségesen előidézett többletpárolgás miatt bányatavanként - évszázados léptéken - elvesző tucatmillió vízköbmétereket a térségbeli öntözővíz árán kifizettetné a kavicstermelőkkel, máris közelebb állna ahhoz, amit e vonatkozásban eleddig kevéssé valósított meg: az ésszerű vízgazdálkodáshoz, és az EU Víz Keretirányelvének ratifikálásával hangsúlyozottan felvállalt, ún. költség-visszatérülési elv érvényesítéséhez (a használó fizet, a ténylegesen igénybevett szolgáltatásokkal arányosan). Ma a bányavállalkozó élvezi a bányászat hasznát, az előidézett kedvezőtlen környezeti hatás viszont másokat terhel. Elméletileg erősen vízrekesztő anyaggal le is lehetne szigetelni a bányagödröket, hogy gátolt legyen a környezetre kifejtett vízelszívó hatásuk. A talajvízszint-süllyesztő hatást ez is jelentősen csökkenthetné, így viszont a jelenlegi - látvány szempontjából kevéssé csúf - bányatavak helyett hatalmas, mély kráterek maradnának vissza a tájban, aljukon sekélyebb (csapadékból és a valamilyen mértékben mégiscsak beszivárgó talajvízből eredő), időszakosan akár ki is száradó tavakkal. Az ilyen gyorsabban felmelegedő, csekélyebb térfogatú, várhatóan intenzívebb mikrobiológiai folyamatokkal jellemezhető tavak vízminőségének védelmét egyelőre ugyanakkor a környezetvédelmi szervek nem látják biztosítottnak, így hasonló terv gyakorlati megvalósítására még nem kerülhetett sor. Egy próbálkozást mindemellett talán megérne a dolog; a környezetvédelmi aggályok ellen szólhat, hogy e sekélyebb vízterek jobban izoláltak lennének a felszín alatti vizektől, a megtelepedni képes vízinövényzet miatt pedig erőteljesebb is lehetne öntisztulásuk a mély bányatavakénál. Kétséges ugyanakkor az elmélet gyakorlati megvalósíthatósága. Okkal megkérdőjelezhető az, hogy technikailag (gazdaságossági szempontokra is tekintettel) kivitelezhető-e olyan hatékony szigetelés, amely nem hagyományos szituációban, a belülről kifelé tartó vízáramlás ellen véd (ennek ereje a szigetelőréteget a mederfalhoz tapasztja), hanem kívülről befelé ható, a szigetelőréteg felszakítására irányuló hatalmas víznyomás ellen. (Ne feledjük, itt a szigetelőréteg tapadását semmilyen ellenerő nem segíti.) Történtek tervezési próbálkozások arra nézve, hogy csak a talajvízszint-süllyedésre leginkább érzékeny, védett vizes élőhelyek felőli oldalát szigeteljék le egy úgynevezett résgáttal a leendő bányagödörnek, így a vízelszívó hatás abban az irányban kevésbé érvényesülne. A környezeti hatástanulmányok hidrogeológiai modelljei kimutatták ugyanakkor, hogy ez a fajta csekély védelem csupán a bányatóhoz közeli néhány száz
méteren érvényesülne, a módosított alakú leszívási tölcsér távolabb "visszahajolva" így is elérné a kímélendő zónák távolabbi részeit, így az eljárás voltaképp csak látszatmegoldást jelentene. Nem nehéz észrevenni: a fentiekben csak tervek kerültek felsorolásra. Valójában elmondható, hogy jelenleg a bányatavak rekultivációja során az ökológiai szempontból kedvező hatású intézkedések kimerülnek a rutin vízminőségvédelmi előírások papíron történő deklarálásában, valamint egyes, természetközeli állapotúnak szánt, sekélyebb vizű, tagoltabb partélű, lankásabb (8-10 fokos) rézsűjű vizes élőhelyrészek kialakításában. (Természetesen utóbbiak jelentősége sem csekély, hiszen a vegetáció, a megtelepedő madárvilág, közvetve a teljes vízi életközösség életfeltételeinek kialakításában pozitív szereppel bírnak.) Ennél a jövőben többet kell tenni, mert az Európai Unió Élőhelyvédelmi Irányelvének függelékei alapján hazánknak nagy Natura 2000-es területet kellett kijelölnie a térségben, amelynek jelenlegi természeti állapotát - a jelölő fajok és élőhelyek tekintetében - hosszú távon is meg kell őriznie. Az Európai Unió Víz Keretirányelve pedig a felszín alatti vizek védelmére is kötelez. A nemzetközi elvárások teljesítéséhez mindenképpen változtatni kell a kavicsbányászat okozta károk megelőzését és megszüntetését szolgáló jogalkotói és államigazgatási munka meglehetős passzivitásán. A jelenlegi bányászati gyakorlat ugyanis már nem folytatható úgy, hogy az a hazai és nemzetközi jogszabályoknak is megfeleljen. A természetvédelmi, környezetvédelmi és vízügyi hatósági kapacitás növelése - nem pedig további csökkentése -, a rövidtávú (és többnyire egyéni) gazdasági érdek közérdekből történő kontrollálása, az engedélyezhető mértékű környezethasználat valós értékének megfizettetése, az elfogadhatatlan környezeti terhelés megakadályozása, érdemi hatáselemzések megkövetelése, érdemi védelmi intézkedések megtervezése és betartatása esetén remélhetjük csak azt, hogy utódainkra nem csupán félsivatagi környezetben elterülő, gyorsan romló vízminőségű, mesterséges medencéket hagyunk e tájon. Akiknek köszönöm a segítséget: Nagy István (DINPI), Halupka Gábor (DINPI), Balázs Réka (KNPI), Boros Emil (KNPI), Vajda Zoltán (KNPI) és Halpern Bálint (MMTE).