Az alábbi szöveg a képekkel gazdagon illusztrált, színes könyvben megjelent szöveggel tartalmilag azonos.

Az alábbi szöveg a képekkel gazdagon illusztrált, színes könyvben megjelent szöveggel tartalmilag azonos. Molnár Zs., Varga Z. (2006): Dunai-Alföld. In: Fekete G., Varga Z. (szerk.): Magyarország tájainak növényzete és állatvilága. MTA Társadalomtudományi Központ, Budapest, pp. 151-198. A DUNAI ALFÖLD NÖVÉNYZETE ÉS ÁLLATVILÁGA 2.5 botanikai részek: Molnár Zsolt 1 zoológiai részek: Varga Zoltán 2005. január 8. Bevezető gondolatok Az Alföld egy különleges táj, olykor az elmaradottság, a pusztaság jelképe, máskor a legmélyebb hazaszeretet érzését kelti az ott élőben, arra járóban ( mit nekem te zordon Kárpátoknak, "A magyar ugaron"). Aki alföldinek született, vagy sorsa az Alföldre vezérelte, és megismeri múltját, szenvedéseit és máig fennmaradt rejtőzködő értékeit, örökre hű társa marad e tájnak. Az Alföld fő jellegzetessége a nyitottság, a széles látóhatár, a Föld és az Ég finom érintkezése a látóhatáron. Ebből emelkedtek ki egykor a templomtornyok, a gémeskutak, a látófák, a kerekerdők, a tanyák és a fogadók. Szerencsére a mai napig több olyan tájrészlet maradt (pl. a Bodrogzugban, a Hortobágyon), ahol nem rajzolták át ezt a képet a villanyvezetékek, víztornyok, betonmagtárak. Másfelől szemlélve, az Alföld egy igen rejtőzködő táj, az ősibb jellegű foltokat gyakran már csak a közutaktól távol, rejtett zugokban találhatjuk meg. Nehéz feladat a rendelkezésre álló igen szűk terjedelemben bemutatni e nagy tájegység változatos növényzetét. Nem is kíséreljük meg, hogy valamiféle adatbázis jellegű összegzést készítsünk, hanem megpróbáljuk megragadni a táj és növényzete azon jellegzetességeit, melyek segíthetnek az olvasónak, hogy kirándulásai, esetleg munkája során jobban átélhesse e táj lüktetését, megérezhesse azokat a feladatokat, sőt kötelességeket, melyek teljesítése Őrá várnak. Szeretnénk az olvasónak abban segíteni, hogy meglássa az Alföld látszólagos egyhangúságának csodálatos változatosságát, ahogy azt Moesz Gusztáv, a növényvilág kutatója az 1930-as években megélte, felismerte és írásba foglalta. A DUNA-SÍKJA Kezdjük az ismerkedést a tájegység tengelyével, a Duna síkjával. E tájegység foglalja magába a Duna árterét, a folyótól keletre 10-15 km szélességben húzódó, magasabb fekvésű parti sávot, az ettől keletre található, ma erősen szikes talajú síkot, valamint a lápos talajú Turjánvidéket és Őrjeget. A Duna völgye a Kárpát-medence földrajzi tagolódásának meghatározó tényezője. A Duna a pliocénben még a Lajta vonalában érte el a medencét, de az ó-pleisztocénben már elfoglalta mai helyét a Dévényi-kapun át. Hordaléka jórészét lerakva kialakította kis-alföldi hordalékkúpját és csallóközi-szigetközi hálózatos ágrendszerét. Ettől kezdve válik a Duna-völgy nyugat-keleti irányúvá. Ezt követi a Duna-kanyar áttörése a Magyar-középhegység két, geológiailag eltérő szárnya közti, tektonikus eredetű, eróziósan kimélyített árokban. Esése újbóli csökkenését jelzi a Kiskunság hordalékkúpja, amelynek nyugati peremén a folyó a jelenkorban már szinte egyenesen délnek tart, jobbpartján hatalmas löszfalakkal, balpartján mély fekvésű, holtágak tarkította lapályokkal. Egyik oldalán a Tiszán-innen, a Kiskunság homokbuckás síkvidéke, a másik oldalán a Dunán-túl : Közép-Európa tagolt tájaira emlékeztető, déli lankáin a mediterrán hatást mutató Pannónia. (Varga Zoltán) 1 jelentős részben inbább csak szerkesztette, hiszen a cél - a táj növényzetének minél aktuálisabb bemutatása - a tájban dolgozó botanikusokkal való konzultációt, a sokszor még nem publikált megfigyelések, adatok összegyűjtését igényelte 2

A Duna ártere Feltételezésünk szerint a Duna árterülete az emberi tájátalakítás előtt (azaz kb. 5000 éve) szinte teljesen erdős lehetett. Az erdőségeket csak a lefűződött mellékágak és kanyarulatok mocsarai, a szélsőséges vízjárású termőhelyek rétjei, valamint a friss zátonyok állandóan változó növényzete törték meg. Később - jelentős erdőirtást követően - e tájra az árvizekre építő gazdálkodási formák voltak a jellemzőek. A fokgazdálkodásról E vízgazdálkodási mód a legkisebbre csökkentette annak valószínűségét, hogy a nagy és hirtelen erejű árvíz rombolhasson és pusztíthasson. Nemcsak a településeket, művelt földeket, hanem magát a mesterségesen kialakított és fenntartott vízrendszert védték meg ezzel az árterületeket jellemző állandó változások rombolásától. Tehát nem véletlen, hogy a birtokokat vizsgáló, bejáró oklevélszerzők nemcsak azt tartják szükségesnek, hogy a halastavakról és fokokról mint értékesebb emberi tájalakító beruházásokról adjanak pontos számot, hanem ott, ahol ezek a létesítmények még nincsenek, megjegyzik, hogy ez vagy az a mélyebben fekvő terület alkalmas-e arra, hogy bekapcsolják a vízhaszonvételbe. Mindez önmagában sejtetni engedi, hogy nem valamiféle kényszerszülte alkalmazkodásról van szó, hanem tudatos választásról. Jól példázza ezt igaz, más oldalról a nyéki, decsi és pilisi szegénység 1774 szeptemberében írt könyörgő levele, melyből egyértelműen kiderül: az árterek népe tisztában volt cselekedetei hosszú távú hatásaival. Előre látták, hogy a gátak a nagy árvizeknek egyáltalán nem tudnak ellenállni, csak felduzzasztják erejét, mely majd hirtelen és eddig nem ismert módon fog rájuk törni, ha pedig az árvíz dühét megszelídítő és levezető fokokat már feltöltik, nem lesz hol megújuljon a halállomány, s a gáton keresztül betört víz nem tud majd távozni:...tekintetes Nemes Vármegye nékünk kegyes Atyáink, és Patronus uraink!...értettük az Ingeniernek tellyes szándékát, azon lenni, hogy minden Dunából kiszolgáló fokok és erek eltöltessenek és tellességgel el zárassanak ezen felül a Duna mentében oll töltés vettessék, hogy annak ki áradása azzal meg gátolhassék és e szerint az föld az víz járásoktól és kiöntésektől megmenekedjen. Valóban, ha mind ez úgy megtörténhetnék és végbe vitethetnék, talán valami hasznot lehetne remélni; de még akkor is az munkának század részét alig érhetné fel, sőtt minékünk nyilvánságos károkat és majd utolsó pusztulásunkat okozván félelemmel várhatjuk. Mi pedig kik Gyermekségünktől fogva itt lakunk, és mind nagyobb, mind kisebb árvizeket értünk, és az föld csínját is leg jobban tapasztaltuk és tudjuk mindenkor az vizeket (és tudjuk, hogy a vizeknek) képesint, vagy rendes áradása hasznunkat szerzi, mert szárazság idején bőséges kaszállást és marha legeltetést tapasztalunk, az Halbúl pediglen nem csak élelmünket és ruházatunkat, hanem minden adóinkat és portió fizetésünket szerezhetyük....de lehetetlen is azt vélünk elhitetni, kik a földnek mivoltát legjobban tudjuk, hogy az rend kívül való árvizek ellen ol töltések gátok és rekeszek, sőt zúgok tétetődhessenek, hogy azzal a Dunának kiöntését rólunk elfordítsa, a rendes kiöntések ellen pedig, melyben inkább hasznunk hogy sem kárunk vagyon, nem szükséges, az nagy áradás ellen való munka pedig oll káros lenne, hogy a víz rajtunk maradna posvánnyá válna, és mind minékünk, mind pedig Marháink(na)k Dögletességet nemzené és midőn hirtelen vissza nem mehetne utolsó veszedelmünket és pusztulásunkat okozná. Könyörgünk ezért alázatosan és Instálunk a T(e)k(in)t(ete)s N(eme)s Vármegye Atyai Irgalmassága előtt, hogy méltóztassék abban módot találni, hogy mi az következendő nyomorodástul megszabadulhassunk és végső pusztulásra ne juthassunk... Nos, aki akárcsak felületesen is végigköveti a Kárpát-medence folyóvölgyeinek történetét, maga is tapasztalhatja: a levélírók nem tévedtek. A fokok betöltésével a régi vízgazdálkodás leglényegesebb létesítményét tették működésképtelenné és megindult az új szellemű vízrendezés. A fokok betöltésének következményei azonban nem az új, hanem a régi vízgazdálkodás helyességét igazolták, mert mindaz bekövetkezett, amitől a decsi, nyéki, pilisi jobbágyok féltek. Molnár Géza 2000, az idézetek: Andrásfalvy Bertalan 1976 3

Az ártéren kialakított irtásréteket évszázadokon keresztül legeltetéssel és kaszálással hasznosították (Andrásfalvy 1973, 1976). Hosszú idő állhatott tehát rendelkezésére ahhoz, hogy az erdőirtás után összeverbúválódott réti fajok összerendeződjenek, rétközösséget hozhassanak létre. Különösen fontos volt (és lenne ma is!) ez azért, mert a vízjárás szeszélyessége miatt hol az egyik, hol a másik növényfajcsoport kerülhet előnyös helyzetbe, azaz hol a több vizet elviselő sásos réti fajok, hol a szárazabb termőhelyi igényű rétsztyepp-jellegű fajok válhattak uralkodóvá a réteken. A Duna-menti ártéri rétek legértékesebb, ritka fajai pontosan azok, melyek az élőhelyeiket ért zavarások után nem képesek gyorsan újratelepedni. Mivel lassan az összes ősibb rétfoltot eléri valamilyen komolyabb pusztítás, egyre kevesebb fajgazdag állományuk marad. Ez aztán tovább csökkenti az újratelepedés esélyét. Ilyen, kipusztulóban lévő fajok a Mohácsi-sziget és környékének ecsetpázsitos kaszálórétjein pl. a réti iszalag (Clematis integrifolia), a kornis tárnics (Gentiana pneumonanthe), a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a festő zsoltina (Serratula tinctoria). Az erdők esetében még fontosabb az évszázados léptékű stabilitás, hiszen az árnyékigénylő, a réti gyepfajokkal szemben nem versenyképes erdei növényfajok számára még nehezebb a túlélés, az újratelepedés. E fajokat először az erdei legeltetés (sertésmakkoltatás, marhalegeltetés), majd a sarjaztatásos erdőgazdálkodás tizedelhette. Az elmúlt száz évben pedig egyre nagyobb méreteket öltött a tarvágásos erdőgazdálkodás és a mesterséges erdőfelújítás (tuskózás, mélyszántás, kukorica, tök köztesművelés). E technológiai fejlesztés a régóta erdőként használt területeken is lehetetlenné teszi az erdei lágyszárú és cserjefajok túlélését (Kevey-Tóth 2000a, b, Molnár 1996b, Bölöni-Király 2000). Tovább csökkenti az erdők természetességét, hogy gyakran csak egy fafajból állnak, az sem őshonos, és sorba van ültetve, hiányos a második lombkoronaszint, illetve gyakran csupán tájidegen, agresszív fajokból áll (pl. zöld juhar - Acer negundo, amerikai kőris - Fraxinus pennsylvanica). Az eredmény? A gemenci és a Mohácsi-szigeti ligeterdőkben már ritka fajokká váltak az üde erdei fajok (Kevey-Tóth 1992), mint pl. a ligeti szőlő (Vitis sylvestris), a hóvirág (Galanthus nivalis), a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), a szálkás és a széles pajzsika (Dryopteris carthusiana és D. dilatata), a kockásliliom (Fritillaria meleagris), a szártalan kankalin (Primula acaulis), a pirítógyökér (Tamus communis), a farkasszőlő (Paris quadrifolia) és a vicsorgó (Lathraea squamaria). A ma is gyakoribb erdei fajok nagy része ún. zavarástűrő faj: erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), erdei sás (Carex sylvatica), zöldes sás (Carex divulsa), varázslófű (Circaea lutetiana), óriás csenkesz (Festuca gigantea), nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum), erdei gyömbérgyökér (Geum urbanum), erdei lórom (Rumex sanguineus), illatos ibolya (Viola odorata) és bojtorjánsaláta (Lapsana communis). A Duna-menti ligeterdők faunája kevés egyedi vonást mutat. A puhafás ligeterdőkben, és méginkább a bokorfüzesekben csakúgy, mint a Tisza mentén a lombfogyasztók jórésze nagy elterjedésű euroszibériai faj (mint ahogy a tápnövényei is). A közeli rokon fajok között időnként érdekes forrásfelosztási jelenségek figyelhetők meg. A puhafa-ligetekben szinte mindenfelé előfordul, helyenként nem is ritka, a fűzön és nyárfán egyaránt fejlődő hernyójú ki színjátszólepke (Apatura ilia). Duna- és Dráva-menti ligeteinkben rendszerint két nemzedéke fejlődik ki évente. Ezt az alakot önálló alfajként (A. ilia nattani) is leírták. Bokorfüzesekben is jól érzi magát, mivel áttelelő lárvaszövedékei (az ún. hibernaculum-ok) a lombozatban bárhol létrejöhetnek. Ahol viszont magasra növő füzesek vannak, ott fordul elő, helyenként szinte tömegesen, a védett magyar színjátszólepke (Apatura metis). A magyar (vagy dunai) színjátszó-lepke (Apatura metis) sajátos elterjedésű faj. Európának csupán délkeleti részén honos, a Fekete-tengerbe és Kaszpi-tengerbe ömlő nagy folyók és mellékfolyóik alsó szakaszain. Az Ural és az Emba folyók vidékétől azután egészen az Amurig elterjedésében hatalmas hézag következik. Keleten széles elterjedésű: megvan az oroszországi Távol-Keleten, Mandzsúriában és Kína több más tartományában, Szahalin szigetén, Koreában és Japánban. Ez a sajátos, megszakított elterjedés a jégkorszakok következménye: a korábbi, nagy összefüggő area leszűkült és szétszakadozott. Az egyes jégkorszaki menedékterületeken elszigetelt népességek külön alfajokká fejlődtek. A legkorábban leírt un. nevezéktani törzsalak (A. metis metis) lakja a Kárpát-medence déli részét és a Balkán-félsziget határos területeit. A Fekete-tenger- és a Kászpi-tenger-melléki területeket egy másik alfaj (A. metis bunea) lakja, míg a távol-keleti országokban egy sokáig külön fajnak vélt alfaj (A. metis substituta) honos. Utóbbiról csak az utóbbi években végzett alaposabb laboratóriumi 4

vizsgálatok derítették ki, hogy főbb genetikai sajátosságaiban nagyon közel áll az európai népességhez, azzal korlátlan termékenységgel keresztezhető, így nem tekinthető külön fajnak. Míg a tágabb tűrőképességű kis színjátszó-lepke hernyója nyárfán és a bokor-termetű fűzféléken is jól megél, addig a magyar színjátszó-lepke hernyója csak fűzön táplálkozik, és csak fatermetű füzeken képes megélni. Ennek kettős oka van. Egyrészt a nőstény lepke csak megfelelő "kulcsingerek" megléte esetén hajlandó petézni: ez pedig a félárnyékos lombozat és az állandó, mérsékelt széljárás. Másrészt: a fiatal hernyó áttelelése is másként történik: nem a lombozatban, hanem a fatörzs kéregrepedéseiben. Szintén két nemzedéke van évente. Hő- és nedvességigényes faj. Legjobb élőhelyei ott vannak, ahol a lankás, homokos folyópart fölött meredek löszpart emelkedik, amely biztosítja az alatta fekvő partrészlet páradús és enyhe mikroklímáját. A magyar színjátszólepke az Al- Duna felől északra nyomulva elterjedési határát a Csepel-sziget déli peremén éri el, a Tiszán pedig Algyő közelében. Legjobb hazai élőhelyei a Gemenci Tájvédelmi Körzetben vannak ill. a Duna Mohács környéki szakaszán, de többfelé előfordul a Dráva mentén is. Védett faj, az EU Élőhely Irányelve is megköveteli élőhelyei védelmét. A szabályozások előtt egy folyókanyarulat kifejlődéséhez és lefűződéséhez - a térképek tanusága szerint - kb. 150 évre volt szükség (Somogyi 1974). A 19. századi kanyarulatátvágásokkal azonban "szinte egyszerre" sok holtág képződött, ugyanakkor új holtágak kialakulásának lehetősége, a mederbiztosítás miatt azóta megszűnt. A mesterségesen lefűzöttek igen gyorsan töltődnek, vízmélységük csökken. Az Alsó-Duna árterén a hínárral benőtt holtágak a terület legértékesebb növényzetű részei közé tartoznak (pl. Decsi-Holt-Duna, Nyéki-Holt-Duna) (Steták 2000). Természetvédelmi kezelésük nem megoldott: igen nehéz eldönteni, hogy kotorjuk őket (amivel alaposan megzavarjuk az élővilágot), vagy hagyjuk őket békén, és ezzel lassú, de biztos pusztulásukhoz járuljunk hozzá. Lehet, hogy ismét a Dunához lenne célszerű kapcsolni őket? A Duna árterével kapcsolatban mindenképpen meg kell emlékeznünk a zátonyokról. Zátonyok manapság is képződnek, bár természetes módon csak ritkán, inkább a mesterségesen kiépített, mederszűkítő kőgátak, az ún. sarkantyúk alatt. Hamar megindul rajtuk a szukcesszió, mely a lágyszárú zátonytársulásokon, bokorfüzeseken át a fűzligetek felé tart. Folyómenti élelmiszergyárak jóvoltából a flóra érdekes fajokkal színeződhet. Nem ritka a paradicsom, a dinnye, az uborka és a napraforgó, hasonlóan a Maros "paradicsom-szigeteihez (sensu Penksza). A Duna-völgyi szikesek Már a Dunától távolabb találjuk azt a mélyfekvésű részt, mely Dunaharasztitól egészen Bajáig húzódik, és egykor a Duna árterülete volt. E táj igen sokat változott az elmúlt száz évben. Történeti adatok és leírások szerint igen kiterjedt vízivilág volt itt egykor, mely mára nagy területeken száraz és szikes pusztává, illetve szántóvá alakult (I., II. és III. katonai felmérés, Lakatos 1988, Varga 1994). Azonban szerencsére maradtak még bővízű foltok is. E táj jellegzetességei a kontinentális jellegű, sekély vízű, nyáron gyakran kiszáradó sós tavak (pl. Kelemen-szék, Zab-szék, Böddi-szék). Sajnos a partjukat övező magasabb szántókon, az egykori sztyeppek és erdőssztyeppek helyén belterjes gazdálkodást találunk. A szántókról bemosódó tápanyagok (műtrágyák) pedig teljesen átalakítják a tavak vizét. Az átalakulási folyamat első lépéseként a sóban gazdag lebegő anyagtól származó fehér színe barnásan áttetszővé válik. A parti zónából a zsióka (csatak - Bolboschoenus maritimus) lassan elborítja a nyílt vizet - a tó fertővé alakul. A mai szikes tavaknak sokféle arcuk van: hol "tengerré" változnak (mint pl. 1999 és 2000 tavaszán), hol kiszáradt, hófehér katlantálakká, azaz egyik évben az aszály pusztítja a békákat, siklókat, másik évben kipusztul a sok víztől a partmenti növényzet. E tavak aszályos időkben régen is kiszáradtak, hiszen a mi kontinentális jellegű klímánkban nem azt jelenti a mocsár és a tó fogalma, mint a sokkal kiegyenlítettebb csapadékeloszlású Nyugat-Euróbában: a tavasszal hínaras, mély vízű tó helyén nyáron nagy repedéseket és félsivatagi növényeket találunk (pl. sóballa fajok - Suaeda spp.). A kontinentális jellegű tájakhoz nem szokott nyugat-európai ember számára elképzelhetetlenek ezek a változások. Talán az új törvényi szabályozás nyomán megerősödő természetvédelmi oltalom csökkenteni tudja szikes tavaink további pusztulást (ún. ex lege védett terület lett minden szikes tó, Boros 2002) 5

Ez a táj a közelmúltban olyannyira átalakult, hogy a mai kutatónak, természetvédőnek nehéz elképzelni az egykori tájat, annak dinamikáját. Jó példát szolgáltat erre Szabadszállás határában az a hely, amelyre Máté András bukkant néhány éve. Nem messze az 52-es főúttól a táj legmélyebb részén, napjainkban szépen fejlett mézpázsitos szikfok növényzet él, a padkaperemen rövid füvű ürmöspusztát találunk, a dombocskák alsó zónájában alacsony, sztyeppjellegű gyep nő, sok rétisztyeppei közös fajjal, a dombszerű padka tetején pedig közepesen fajgazdag (lösz)sztyepprétet találunk. Meglepetésünkre a dombocskák alsó részén egy tő kormos csátéra (Schoenus nigricans) és néhány tő mocsári kosborra (Orchis laxiflora subsp. palustris) bukkanunk. E fajok máshol láprétek növényei, szikesekből kiemelkedő sztyepprétben semmi keresnivalójuk! Az elsőre igen szokatlan kép megoldását a régi térképeken és a föld mélyén találjuk meg. Még a múlt század végi térképek is bővízű, feltehetően nádas-kákás mocsarakat jelölnek a mai rövid füvű szikes laposok helyén, míg a dombtető talaját megfúrva igen szépen fejlett réti talajt találunk, természetesen a kiszáradás nyilvánvaló jeleivel. Tehát e tájban még száz éve is láprétek és mocsarak váltogatták egymást a mai száraz sztyeppek és szikesek helyén! Kérdezhetnénk, hogy akkor miért fokozottan védett természetvédelmi területek ezek? Azért, mert bár helyileg a növényzet olykor másodlagos, a mai növényzeti típusoknak az egykori tájban is megvolt a helyük, csak kicsit odébb. Ebben a tájban a lápi és a szikes jellegű medencék szinte megjósolhatatlan mintázatban mozaikolnak egymás mellett, meglepetésekben nem szűkölködik, aki erre jár. A szikesek ősiségét specialistákban gazdag élőviláguk mellett a lecsapolások előtti sziksógyűjtés is bizonyítja. A Kereskedelmi Közlöny 1893. évi kimutatása szerint a legtöbb, évi 400-500 tonna sziksót Akasztó környékén söpörték. A táj tehát nem eljellegtelenedett, hanem csak "újrarendeződött. A Duna-mente legnagyobb pusztáján, az apaji-kunszentmiklósi pusztán, a mai ürmös szikesek helyén még a századelőn is többfelé nagy kiterjedésű, ún. székszénás (mézpázsitos - Puccinellia-s) gyepeket jegyzett fel az arra járó botanikus (Moesz Gusztáv 1926-ban, Moesz 1940), a mai ecsetpázsitos rétek helyén pedig zsiókás (csatakos - Bolboschoenus-os) mocsarak voltak. Szerencsére e szikes talajok teljes lecsapolása nem lehetséges, így még ma is sok érdekességre bukkanhatunk e pusztákon (Bagi 1987, 1988, 1989). E gyepek még ma is fontos legelők, az ország legnagyobb szürke marha csordája is itt él. Az ország legnagyobb, "derékig érő" szikpadkáit az Akasztó melletti Mikla-pusztán találjuk. Kialakulásukban minden bizonnyal az északról dél felé tartó vízmozgások is nagy szerepet játszottak. A padkákkal övezett medencéket óriási kiterjedésű pozsgás zsázsás szikfokok, szikes rétek és zsiókás mocsarak töltik ki. Nyáron szikráznak a fehérségtől, és sivatagi katlanoknak is gondolhatnánk őket. A szikes puszták kisebb-nagyobb dombhátain szintén pusztai, de teljesen más jellegű növényzetet találunk. A talaj felső egy métere nem szikes, ezért a gyepet löszsztyeppi fajok alkotják (Bagi 1987, 1989). E területeket a múltban legtöbb helyen beszántották, napjainkban azonban megindult e szántók felhagyása, sőt a gyepek tudatos regenerálása is. Ennek egyik új ötletes módja, hogy 5-10 éves parlagokról gyűjtenek magot, és ezt vetik el a friss felhagyásokon (Szomor Dezső). Így a spontán szukcesszió első - leggyomosabb, magaskórós - évei lerövidíthetőek, a gyep hamarabb válik legelővé. 6

Amit a tájban élők mondtak az 1920-as, 1930-as években a táj lényegi tulajdonságairól A 82 éves Beszedics Imre bácsi mondta: megvolt mindenünk, amíg lápi emberek voltunk. Nádat, takarmányt rengeteget adtak a tavak. Halásztunk, vadásztunk. Piócáztunk, vadkacsáztunk. Mázsaszámra szállították a piócát a bécsi patikáknak. Tojást szedtünk. Egy ember két-háromezer tojást is összeszedett - naponta. Valami húsz kofa hordta innen Pestre a tojást. Mikor a vadkacsának a szárnytolla nőtt, kézzel, kutyával fogtuk. Annyi húst ettünk, mint sehol. Szenet, fát nem vett itt senki, náddal fűtöttünk. Aztán egyszer mérnökök jöttek a faluba. Hosszú piros-fehér karókat szúrtak le a határban mindenfelé. Zászlókat tűztek ki. Gukkeroztak. Azt mondják, csatorna! Nem lesz az jó...! A térdnadrágos mérnökök azonban kevélyen állították: Búza terem majd a nádasok helyén! Paradicsom lesz itt! A csatornát azonban rosszul tervezték. Nincs más hibája, csak annyi, hogy száraz évszakban úgy leszippantja a Kiskunság vizeit, hogy a szöcskék is szomjan döglenek a szikeseken. De minden tavasszal és ősszel, kivált esős esztendők idején, nem a csatornában van a víz, hanem a csatorna áll a vízben. Tengerrel borít el az Átokcsatorna /hivatalos nevén a Duna-völgyi-főcsatorna/ olyan földeket is, ahol azelőtt soha vízállás nem volt. (Lakatos 1988) Amit és ahogy a vízmérnökök írtak a táj lényegi tulajdonságairól A Duna szabályozásával kapcsolatosan... 1878-ban, majd 1883-ban tartottak az érdekeltek értekezleteket, de az állami támogatás ellenére /a gátak építéséhez/ a szükséges anyagi alapot megteremteni nem tudták. A vízmérnökök szerint /az akasztói/ tavak: nem száradtak ki, széleiken és a közbeeső szigeteken nádat termeltek ki, kevés poshadt ízű halat fogtak ki belőlük. A hajdani medrek a Duna szabályozása óta már csak időszakosan, gátszakadások alkalmával kapnak vizet (pl. 1940, 1941, 1956). E területet a gyakori belvizektől csak 132 km hosszú főcsatornával és 1467 km-i kapcsolódó csatornahálózattal lehetett a mezőgazdasági termelés számára mentesíteni. A főcsatorna bal oldali vízgyűjtője /a homokhátsági vizek idevezetésével/ mesterségesen és hirtelen megnőtt, ezért a nagy belvizes évek tapasztalatai alapján kiépültek az árapasztó mellékcsatornák. Az időközben tévesnek bizonyult Kolon-tói lecsapolási munkák.... A terület gazdaságai /a vízhiány miatt/ a lehetőségeket kihasználva több, korszerű öntözőfürtöt építettek /a szocialista időkben/. Az öntözések bevezetésével még bonyolultabbá váló vízrendszer vízjárása ma már alig ellenőrizhető (idézi: Buzetzky-Zsuffa in Tóth 1979). A magyar vízmérnökökre a helybeliek azt olvasták, hogy nem csupán a turjánok, nádasok, csintoványok dús növényzetét veszejtették ki, hanem a jó szénatermő rétek, a dús legelők gyepét is elhitványították, s még a szántóföldek mélyéből is sok helyt megszöktették a vizet. Nem voltak ezek olyan könnyűszerrel kivédhető, félkézzel félrepöccinthető vádak. - írja Lakatos Vince. /Azonban/ még ezeknél is jobban vádolom azokat, akik a háború /I. vh./ után, legyűrve lelkiösméretük és legjobb tudásuk szavát, ahelyett, hogy útját állták volna, valósággal erőszakolták ezt a borzalmas következményekkel járó munkálatot. - fogalmazta meg elkeseredését Zalai Szalai László. A tervezett dunai védőgátak építéséhez a kunszentmiklósi magisztrátus jellemző módon csak azzal a feltétellel ígérte meg aránylagos hozzájárulását, ha zsilipeket is készítenek rajtuk, mert a Duna vize nélkül nem lehet meg a város halászata, nem lehetnek meg a legelők. Érdemes végiggondolni, hogy e város, Akasztóhoz hasonlóan szintén nem a Duna partján fekszik, hanem attól 11 kilométerre, mégis abból élt! (Varga 1994) A mai kor szava Ezek után érdemes idézni abból, hogyan vélekednek a mai vízmérnökök 1999-ben a Tisza árvízvédelmével kapcsolatban: Magyarország történelme során az ország társadalmi, gazdasági fejlődése szempontjából mindig kiemelt jelentőségű volt a vizek kártételei elleni védekezés. A tanulmány megállapítja: a 7

magyarországi viszonyok mellett az árvízvédelemben a töltés-építésnek /értsd töltésmagasításnak/ az esetek 98 %-ában nincs alternatívája. A tanulmányban egyetlen szó sem esik a múltbeli fokgazdálkodásról, a hullámtér esetleges jövőbeni kiszélesítéséről, az ökológiailag kedvezőbb hagyományos ártéri gazdálkodás lehetőségeiről. Ijesztő képeket láthatunk ugyanakkor elöntött hullámtéri nyaralótelepekről, és megtudhatjuk: az árvizek potenciálisan 899.4 milliárd forint értékű kárt okozhatnak hazánkban, így bizonyára megéri a gátak magasítására tervezett 60, illetve 138 milliárd forint értékű befektetés (Anonymus 1999)! 2003-ban azonban már a következő gondolatokat hallhattuk a Tisza árvízvédelmével kapcsolatban a vízmérnököktől a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése kapcsán: A Tiszának vissza kell adni az ártér egy részét, a kialakított tározókban a hagyományos ártéri gazdálkodást kell feléleszteni. Az elkövetkező évek döntik el, hogy szlogeneket hallottunk, vagy megindult egy szemléletváltás, ahol ismét társunknak és nem ellenségünknek fogjuk tartani a vizet, sőt az árvizet. A Turjánvidék és az Őrjeg Még keletebbre haladva a Dunai Alföld egyik legmisztikusabb, történetében talán legizgalmasabb, mai növényzetét tekintve pedig egyik legváltozatosabb részére, a Duna-Tisza közi hátság és a Duna síkjának találkozásánál végighúzódó lápvidékre jutunk. Északi részét Turjánvidéknek, a délit Őrjegnek nevezzük. A turján szó feltűnően későn fordul elő nyelvünkben írásban, eredete is ismeretlen. Nyelvészeink szerint bozótos, nádas, zsombékos, posványos, ingoványos helyet, lápot, dsindsát, gyingyát jelent ez a hajdani folyók árvizeitől elvágódott medermaradványban kialakult, szervesanyaggal (tőzeggel) feltöltődő, pangóvizes láp, rétláp. A turjánok Szekeres György és Rácz István célszerű szegényemberek szemével Példájul hát mikó gyüttünk kocsivaa, /a turjánokon keresztül/... a lovak úgy úsztak, úgy hoztak át a vizön bennünket. Röndös parasztkocsi vót, vasaat kocsi, de hát a vízön könnyű vót, föntartotta a sok gyékény, mög a lenge sűrű gaz. A lovak mög hozzá vótak szokva. Kiscsikó koruktú benne vótak.... nyőttek itt a lovak, nyőttek a marhák. Hát ugye, másképp nem tudták ezöket a turjánokat kihasznáni. Eeere bírták csak hasznáni! Rengeteg jószág vót itt, mindön tanyába vót tizenöt-húsz darab marha, és ugye, evvee legeetették, ötették a turjánokat. Még mög nem vénűt a káka /valószínű itt zsombéksás/, addig annak a högyit is eerágcsáta. Akkó vót közte vékony lenge nád /nem virágzó, alacsony nád/, mög még csirkáka /csetkáka/, vót közte az a hosszú pörje, úszó pörje /fehér tippan/, má később, mikó a kákák mögvénűtek, akkó mög ezt legeete a jószág, ezt a dzsindzsulát. A csatakot /zsióka/, azt kiszödte a marha a víz alul is, még mög nem öregödött. Fűféle vót ez is, olyan háromélű szára vót neki, mint a fokhajmának, olyanforma szára. A turjánokbú mög télön, amit a marhák nem öttek le, hát azt télön, mikó mögfagyott, akkó mög kitakarítottuk. Alomnak. Mög fűteni. Mer az másra nem vót való. Ezek vótak a turjánok, oszt annak a szélei olyan partosabb részök vótak, ott már nem vót káka, ott vót oszt a széna. Ezt melléknek híttuk, úgy neveztük, mellék, ezt csak eccő kaszátuk, július utolján, mög aagusztusba. Oszt abbú lött a téli széna. Ó, hát a káka, az gyönge fűtenivaló vót! A kutyú többet ért akarmilyen kákátú vagy szalmátú, sokkaa többet ért! Hát ugye, kemöncébe is, szalmávaa mán akkó tüzeetünk csak, má mikó a kutyú eefogyott, ez a nádtorzsa, mer hát így magyarú csak úgy nevezték, kutyú. De az olyan tűzrevaló vót ám a kemöncébe, mint a fa! A szentmiklósiak a kutyút mindég kidarabúták a rétbű télön. A Kondorba /Fülöpházi Kondor-tó/. Ott vágtuk a kutyút. Ott kapátuk ki. Nem vót nehéz. Mikó mögfagyott, ha nem vót víz alatta, hát akkó gyütt az könnyen. Pozsárost, azt /szinte/ kikapáták. Eere mos má kipusztút. Kondorba, asziszöm, ott se igön teröm má nád. Teröm még! De nem olyan nagy darabon, mint akkó. Varga Domokos 1994. A turjánoknak és az egyéb vízvötte területeknek igen sokféle neve van, melyek közül Tálasi István (1977) a következőket sorolja fel: laposok, tavak, székek, bogárzók, tocsogók, őrjegek, vízfogó 8

hajlatok, fertők, lápos részek, ingoványok, lacák, csintoványok, dzsindzsások, szittyók, kákás rétek, gödrös laposok, kelők, sömjékek, tisztások, pocsolyák. A mai ember ezeket leggyakrabban csak három szóval illeti: tó, láp és mocsár (és ezeket is általában keveri). A botanikusé a feladat, hogy megfejtse e nevek jelentését. Annyit már tudunk, hogy a szittyós és kákás nem feltétlenül a ma szittyó, illetve káka néven emlegetett fajokból állt. A nevek megfejtése sokat segíthet abban, hogy megtudjuk: milyen volt egykor a táj, mi maradt nekünk őseink hagyatékából? A 20. század nagy lecsapolásai a lápvidék legészakibb és legdélibb részeit tették leginkább tönkre. Bugyi környékén már 1935-ben is csak a szántott talaj felszíne alól kibukkanó bakacs (a zsióka földalatti gumója) mutatta, hogy egykor láp vagy mocsár volt azon a helyen (Boros 1936). A Hajós környéki Vörös-mocsarat a lecsapolás után még tőzegjétől is megfosztották, lápjai helyén tőzegbányatavak maradtak vissza (sőt, még ma is tervezik új bányák nmegnyitását). Ma a legnagyobb fennmaradt láptavunk a Kolon-tó. Bár az 1940-es években olyannyira lecsapolták, hogy medrét részben szántották, később hamar visszahódította területét a víz, és mára igazi lápi paradicsommá vált - a zsombéksásos, a mocsári teknős és lápi póc állománya kiemelkedő értékű (Tölgyesi in Tóth 1979). Aki az 1990-es években e területeket járta, elsiratta az egykori lápvilágot. A több évtizedes csatornázás hatására a zsombékosok kiszáradtak, a zsombékok mérete fokozatosan csökkent, a kormos csátésok pedig lassan száraz kékperjés rétekké alakultak, miközben jellemző fajaikat szinte teljesen elveszítették. A láprétek lápos réti talaja a mélyre szállt talajvíz miatt sztyeppesedni kezdett, a növényzet is egyre inkább sztyepprét jellegűvé vált. Az 1998-2000-es évek tavaszi vizei következtében azonban részben újjáéledni látszott a vízivilág (bár a lecsapolás is folyik még mindig). Újra igazi láp volt az Ordító (Farkasordító?), a Daruköltő-turján, a Kurjantó, a Csukás-tó. A zsombéksásnak újra nagy üstöke volt, a semlyékekben csillogott a víz, a lápi póc nevű halnak újabb és újabb állományait fedezték fel. Úgy látszik azonban, hogy az elmúlt évek száraz nyarai nem engedték kiteljesedni a megindult regenerációt. Egy gyógynövény a lápból A vidrafüvet (a keserűlóherét, Trifolii fibrini folium, Menyanthes trifoliata) régóta gyűjtötték keserű, étvágygerjesztő teakeverékekhez, nyugtató, láz- és idegcsillapító hatású szernek. Boros Ádám (1936) tapasztalatai szerint a legnagyobb vidrafű lelőhely a Kiskőrösi lápvidék volt. A gyógynövénykereskedők a századfordulón az éves piaci mennyiséget szárazon 6-12 000 kg-ra becsülték /ez nyersen 50-100 tonnát jelenthetett!/. Ebből kb. 1000 kg volt a hazai szükséglet, a többi külföldre került. A gyűjtött mennyiség, a lecsapolások megindulásával az 1928-29-es évekre kb. 1000 kg-ra csökkent. Az egész említett mennyiséget Kiskőrös és vidékén gyűjtötték, ott is csak a Kis- és Nagy-Csukás-tóban, illetve a Csukás-réten. Bár a Nyírségen és a Duna-Tisza közén még volt néhány gyűjthető méretű állomány, Boros Ádám szerint semmi adat nincs arra nézve, hogy még az országban bárhol másutt a növényt gyűjtenék. Ma Kiskőrös környékén néhány kis folt, néhány 10, néhány 100 tő van, szárazsúlyuk legfeljebb 5 kg lehet. A 19. század végi térképeken jól látszik, hogy a Turjánvidék egyes részei inkább kaszálók, mások inkább legelők voltak. Most úgy látjuk (elsősorban Máté András kunpeszéri tájtörténeti gyűjtései és terepi tapasztalatai alpján), hogy a réteken a hagyományos fajtákkal folytatott marhalegeltetés, illetve a június végi-július eleji, hagyományos módon végzett kaszálás lenne az optimális természetvédelmi kezelési mód. A birkalegeltetés, illetve a késői (július-augusztusi), nagy területeket egyszerre érintő gépi kaszálás ugyanis több területen komoly károkat okozott az elmúlt évtizedekben, ezért a jövőben nem javasoljuk. Jelenleg az egyik fontos kérdés: mi legyen a turjánokkal? Régen ezeket, mint láttuk, marhával és lóval legeltették, az utóbbi évtizedekben azonban magukra maradtak. Bár tapasztalataink (inkább feltételezéseink) szerint ezen felhagyott turjánokban a védelemre érdemes növényfajok száma és dominanciája lényegesen nem csökkent, a nyílt vízű semlyékeket benőtte a mocsári sás és 9