Nirán Ju dit Berlin, 2006 D 1. édapám dédapjával sétálok a berlini zölderdôben. Fog ja a ke zem, húz ma ga után, ha tal - ma sak a lá bai és ret te ne tes hosszú a sza kál la. Virágzik a hársfa, mondja, áldás hullik most az erdôre,»brohó me-hásomájim«. Beleszagolunk a nap fény be, mu tat ja, ho gyan sza gol ô be - le, míg suttogva ismételgeti áldás, áldás. Belém ivódik a hárs fa il lat, leülep szik a gyom rom - ban, rácsimpaszkodik a génjeimre és tudom, hogy dédunokáim dédunokái is emlékezni fognak. Most hosszúak a nap pa lok, és ez komp li - ká ció az imá nál, mond ja. Ein wenig komp li - ziert weil eigentlich a reg ge li Sömát még nap - fel kel te elôtt, az es tit pe dig nap nyug ta után kell mon da ni a Sulhán Áruch sze rint. Sem mit nem ér tek, és ez jó. Nagy me leg ke ze és sza vai nak soknyelvû zûrzavara, a titok, mint széles szárny betakar és megvéd. Szerinte ezt nem mindenki tart ja be, mert azt hi szik, hogy nyá ron, észa kon ez le he tet len, pe dig ép pen el len ke zô leg, gyö - nyö rû, wunderbar. Ô haj na li négy kor fel kel és el mond ja a reg ge li Sömát még mie lôtt a sö tét - kék ezüst be for dul az égen, és ak kor már nem fek szik vissza, mert már nem ér de mes, és es te is éb ren van még ti zen egy kö rül, mi kor már tel jes a sö tét ség, hogy el mond ja az es ti Sömát. Dél - után azon ban al szik egy-két órát, így le het megoldani. Bár még akkor is sajnál lefeküdni, kár min den per cért, oly gyö nyö rû észa kon a nyár, a haj nal, az al kony és a dél után is, mint ál dás hul lik az ég bôl a fény. Mindezt né me tül mond ja és cso dál ko zom, hogy mégis ér tem. Egy nap összegyûjt bennünket az Örökkévaló a föld négy sar ká ból és ha za ve zet a Föld re. Ide - genek vagyunk itt. Mindig emlékezzél erre, idege nek va gyunk itt, észa kon. És mégis sze re tem, el sem tud nék mást kép zel ni ma gam szá má ra. Generációk óta itt vagyunk, és szeretjük, hogy idegenek vagyunk. Mintha szent üresség körül ró nánk az uta kat. De köz ben élünk, és sze ret - jük eze ket az ide gen sza go kat és fé nye ket és legfôképp az erdôt. Dédapám dédapja sötét ruhá ban jár, hosszú a sza kál la és ar ca egé szen hal - vány. Mintha mindig valami másra gondolna, ak kor is, ami kor hoz zám be szél, és ami kor föl - kap a ma gas ba és rám ne vet. De mint ha én sem vol nék itt. Mint ha mind annyian min dig más hol vol nánk. Vi lá gaink ke resz tül-ka sul repdesik magukat egymáson. A szeme most mélyre húzódik és fur csán re ked tes a hang ja: Jö vô hé ten elutazunk, messze délre. Magyarországra megyünk. Nagyvázsonyba hívtak rabbinak. 2. Az álmok egymásba botlanak zsúfolt szobámban, az emlékek magukba roskadtan tornyosulnak az asztalomon, szakadozó történeteket terelgetek kaleidoszkópomba. Hirtelen kibírhatatlan a csend, ve szem a ka bá tom, ut cá kat, te re ket, embereket akarok látni, csizmámmal az aszfalt- Berlin, Föpályaudvar az építkezés ideje alatt 45
tömeg kilométereit gyúrni. Berlin a magányos sé ták vá ro sa. Me hetsz terv nél kül, itt nem üt kö - zöl aka dály ba, nem érsz ki a ten ger hez, nem áll - ja utadat fal, ellenséges városrészbe sem tévedhetsz, me hetsz, sen ki nem tar tóz tat fel. Már cius van, hull a hó, rá fagy az asz falt ra. Ki kell fúj nom az or rom, megál lok, tur ká lok a tás - kámban, szempillantásom ráesik az emléktáblára, amely tu dó sít ar ról, hogy X. Y., zsi dó szí - nész, új ság író, a nem tu dom, mi nek az ala pí tó ja 1935-ben a nemzetiszocialista állam törvényei elôl sikeresen Svájcba menekült, ahol családjával együtt ön gyil kos lett. Ki fú jom az or rom, szorongatom a hideg nedves zsebkendôt a kezem ben, me gyek to vább. Most a grunewaldi S Bahn-állomáson, a 17-es vá gány men tén sé tá - lok. Nem tudom kiszámítani, hány zsidót raktak is itt vo nat ra, pe dig pon to san föl van je gyez - ve a szám nap ról nap ra. Csak hogy nem stim mel az összeadás. A táb la itt öt ven ez ret mond, de a számításokból harmincezer-egynéhány jön ki, aztán egy másik számítás szerint negyvenkétezer-valamennyi. Vol ta kép pen mindegy, né - hány ezer ide vagy oda. Nem a szá mok miatt nem bí rom to vább, ha nem a pre ci zi tás miatt, a napról napra pontosan feljegyzett halálszámadás, a szakszerû irodai munka vasnehézkedése, ez lö ki ki az agyat a fe jem bôl. Szé dül ten kaj - tatok emberibb emlékmû után, olyat akarok, mint pél dául ez a kis arany ló táb la a csiz mám alatt, amely egy há zas pár ról tu dó sít, aki eb ben a ház ban la kott, mie lôtt Uta zom az S Bahnon. Charlottenburg: nagy - polgári széles utcák, osztott ablakok, stukkódíszítések, magas sarkú csizmák kopognak az aszfalton, és egy jól ápolt farkaskutya vinnyog, mert elvesztette a gazdáját. Ki lakott itt akkor. Sen ki nem la kott itt, sen ki nem em lé ke zik, csak a házak, az üres ablaküvegek emlékeznek. A múlt forgácsokká változott. Téltavaszi dermedtségben lépdelünk, az aszfalton elszórt forgácsok, nem ütközünk beléjük, forgácsokba nem ütközik az em ber, azok ra rá lép, pu ha alat tam a föld, a föld múlt ja, a jó múlt és rossz múlt, a jó jö vô és a rossz jö vô, és sé tád köz ben az em lé kek és fantáziák között húzódó aszfalton, kicsúszik tudatodból a jelen. Szerinted, kérdezte amerikai ismerôsöm egyik német ismerôsömet, szerinted meddig fog ez tartani? Meddig kell a németeknek állandóan errôl beszélni? A német ismerôsöm vállat vont: Ta lán örök ké. Le het, hogy so sem mú lik el, hogy most már min dig így lesz, örök ké ci pel - ni fog juk ezt a múl tat. De hát ez olyan nagy baj? Jobb volna elfelejteni? Ha az em ber so kat gon dol a múlt ra, mint ahogy Ber lin ben foly ton gon dol a múlt ra, kü - lön bö zô ko rú és nem ze ti sé gû múl tak ra, a miénk re és az övék re, a ke le tie ké re és a nyu ga - tiakéra, akkor lassan lecsendesedik a hisztéria. Mert a múl tat nem el fe lej te ni kell, nem át lép ni raj ta, ha nem gyen gé den, ko moly sze re tet tel beemel ni a je len be. Meg si mo gat ni, meg pas kol - ni, he lyet ke res ni ne ki, ahol el van szé pen, ahol nincs foly ton út ban, csak úgy van. De hi szen ti még nem is él te tek ak kor! Mi kö zük van az unokáknak a nagyapák bûnéhez? Nem arról van szó, hogy sze mély sze rint kö ze van-e hoz zá valakinek, hanem arról, hogy jó erre emlékezni. Jó? Igen, jó. Jó ér zés tud ni, hogy nem felejtetted el. Jó tudni, hogy ak kor az volt, és most ez van, és ép pen ezért kell foly ton gon dol ni rá, hogy min den pil la nat ban világos le gyen, hogy ami most van, az nem az. Ezért kell foly - ton gondolni rá. Berlinben szabad félelmeimmel él nem, itt nem mond ják, hogy ugyan nem unod már, ti zsi dók más ról sem tud tok be szél - ni. Itt sza bad fe lej te nem. Elég, ha ôk em lé kez - nek. Berlin megsimogatja törött szilánkokkal be szórt ál mai mat; nem mond ja, hogy megôrül - tem, és hogy menjek pszichológushoz. Grunewald, Westkreuz, Charlottenburg, Savignyplatz, Zoologischer Garten, Tiergarten, Bellevue, Lehrter Bahnhof Hauptbahnhof, Friedrichstrasse, Hackescher Markt, Ale xan - derplatz mindegyik megállót szeretem, de a legszebb Grunewald, ideiglenes otthonom. A vo nat Grunewaldtól az Alexanderplatzig akadálytalanul siklik a magasban, elhagyott telkek, szürke koszos tûzfalak és káprázatos szí- 46
3. nes graffitik kö zött, amíg a szo mo rú üres sé gek sivatagján túlról szerencsétlenül, árván kikandikál a Reichstag csontvázkupolája akkor tudod, hogy már a bel vá ros ban vagy. Az épü lô, leendô Hauptbahnhofon leszállok. Acélcsövekbôl és üvegtáblákból szerkesztett áttetszô, kereszt ben ta lál ko zó ket tôs bol to zat csont váz. Elindulok lefelé egy korláttalan lépcsôn, sisakos mo soly gó né met óriás in te get, hogy nem sza - bad, se mer re nem sza bad itt ki men ni, mert ez építkezési terület és veszélyes, netán még valami bajom esik, ez pil la nat nyi lag nem megál ló, nem pályaudvar, két sínpár mûködik mindössze, egy oda és egy vissza. A pa lán kok kal el - határolt szûk peronon sétálok, mintha a következô vonatra várnék. A nyöszörgô-csikorgó zaj kibírhatatlan, mintha valahol vonathúsdarálóba terelgetnék a kocsikat, onnan jönnek ki karcsú csövekként. Nézem a pályaudvar üvegfala tükrözôdésének tükrözôdését az elrobogó vonat ablakában. Mikor hetek múlva megnézem a fény ké pet, nem tu dom töb bé, hogy az egy más ra vetülô üvegek melyikének tükrözôdése akadt fenn a gé pem ab la kán, és hogy az el su ha nó ár - nyék a pe ro non volt vagy a ko csi ban. Visszaszállok, aztán újra kiszállok. Tovább rovom az aszfalton köreimet az üresség peremén. Berlin: üregek, pusztaság. Öde. Formátlan, kocsonyás anyag, amely sosem keményszik meg iga zán, de amely be azért nem süp pedsz be le. A belváros felé megsûrûsödnek az elhagyatott tel kek. Egy re több az ûr: a Reichstag kör - nyéke, amelyrôl senki nem tudja, hogyan kellene ki néz nie, a Palast der Republik, amely ro - gya doz va ugyan, de még állt, ami kor ide jöt - tünk, most pe dig csont váz ma rad vá nya alig ta - kar ja már az eget Marxengels bát ran a jö vô be nézô szobra mögött. Álmos hideg szédületben, Kelet és Nyugat között sikló spirálutamon beke rin gek a Sophienstrasse és Auguststrasse mû - vésznegyedébe, a galériák és a turisták közé, aztán még beljebb, a központok központjának ürességéhez, a zsidó temetôhöz a Grosse Hamburger Strasse sarkán. Temetô, amelybôl kiszántották a csontokat, kiboronálták a sírköveket. Te me tô, amely ben nin cse nek ha lot tak. Csak ennyi: tisz ta, szép, zöld gyep pel, fák kal beültetett kicsinyke tér formás házak között. Halál haláltól megfosztott lombos ligete, a borzalom emlékének simogató árnyéka. Nem érzek semmit. Berlinben gyönyörûek az alkonyok és az alkonyatkor a házakra leszálló pasztorál-szomorúság. http://www.planetware.com/berlin/jewishcemeteries-d-bn-bjc.htm: Hely: Németország, Berlin. Kategória: teme tô/tör té nel mi hely szín/zsi dó hely szín vagy kegytárgygyûjtemény. Leírás: Az Oranienburger és a Grosse Ham bur ger ut ca sar kán, a Mit - te elnevezésû kerületben található Berlin legrégibb, 1672-ben felava tott zsi dó te me tô jé nek maradványa. A temetôt 1827-ig használták, addig több mint 12 000 sze mélyt te met tek el itt. 1943-ban náci különítmény feldúlta a sírokat és mindössze húsz, a fa lak ba beépí tett, he lyük rôl nem moz dít ha tó sír ma radt meg, köz tük a legel - sô sírhely 1672-es évszámmal. A temetôben található a filozófus Moses Mendelssohn sírja is (meghalt 1786-ban), habár az eredeti sírkövet a ná ci erôk 1943-ban össze zúz ták. http://en.wikipedia.org/wiki/ber lin_haupt - bahnhof: 2006. má jus 26-án ün ne pé lyes ke re tek kö - zött meg nyílt Ber lin köz pon ti pá lya ud va ra. Angela Merkel kan cel lár és Wolfgang Tiefen - see köz le ke dés ügyi mi nisz ter Lip csé bôl az In - ter City Express különvonat já val ér ke zett az ün nep ség re. A felava tást»fé nyek szim fó niá ja«kö vet te. A meg nyi tót va la me lyest el ron tot ta, hogy egy 16 éves, kés sel fel fegy ver zett if jú meg szur kál ta az ün nep ség rôl ki fe lé igyek vô részt ve vô ket. Mi re le tar tóz tat ták, 41 em ber sé - rült meg, köz tük hat sú lyo san. A rend ôr ség je - len té se sze rint, az if jú nem em lék szik ar ra, hogy bár mit is tett vol na, és mind ez ideig ta - gad ja tet tét. Az egyik el sô ál do zat HIV-pozitív volt, így le het sé ges, hogy a to váb bi ál do za tok meg fer tô zôd tek. 47
kormányszékház lebontásának és az eredetileg a helyén álló egykori Palota (Stadtschloss) újjáépítésének terve. Egyesek azonban az épület megtartása mellett érvelnek. Cikkünkben az olvasó beleláthat abba a harcba, amelyet a különbö zô cso por tok Ber lin kont rol lá lá sáért vív nak. 4. http://de.wikipedia.org/wiki/berlin-grunewald: Grunewald Berlin város Charlottenburg és Wilmersdorf kerületeinek nyugati határán terül el. Az 1880-as évek ben egyé ni kez de mé nye zés - re a po rosz ál lam fel vá sá rolt Ot to von Bismark birodalmi kancellártól 234 hektárt a grunewaldi erdôbôl, hogy azon felépítse a»milliomosok koló niá ját«. Grunewaldban ké sôbb több is mert politikus, kutató, mûvész, mecénás és közéleti em ber élt, köz tük: Ingeborg Bach mann (Ha - sen sprung 2, Koenigsallee 53), Wal ter Ben ja - min (Delbrückstrasse 23), Lion Feucht wanger (Regerstr), Heinrich Himmler (Ha genstrasse 22), Gerhart Haupt mann (Tra be ner Strasse, Hubertusallee), Max Planck (Wangen heim - strasse 21), Walther Rathenau (Koenig sal lee 65) és Samuel Fi scher (Erdener Strasse 8). http://www.db.de/site/bahn/en/db group/c orporate group/history/topics/plat - form17/platform17.html: Grunewald ál lo más»17-es vá gány«: Az em - lékmû központját 186 acéllapocska képezi. A lapok a vágány két oldalán, a peronon sorakoznak, mindegyi ken fel van tün tet ve a de por tá lás dátuma, a deportált személyek száma, a kiindulá si hely (Ber lin) és a cél ál lo más. A fák és bok - rok, ame lyek a vá gá nyon az évek so rán ma guk - tól nôttek, érintetlenül maradtak. A sínpárok között burjánzó növényzet az emlékmû részeként azt szim bo li zál ja, hogy so ha töb bé nem in - dul in nen vo nat. http://www.expatica.com/source/site_article. asp?subchannel_id=53&story_id=24661&name =Berlin s+palace+coup: Mai napi adagod helyi hírekbôl: Berlini kastélypuccs!!! Berlinben felmerült a Köztársasági Pa lo ta (Palast der Republik), a volt ke let né met Ber li nen nincs mit néz ni. Ber lin nem szép. Ha véletlenül mégis van itt valami néznivaló, az csak ar ra jó, hogy el ta kar ja a lé nye get. Azt mon dod: te tu ris ta vagy, egy hét re jöt tél, az alatt meg aka rod néz ni a vá rost, mert nem va - ló szí nû, hogy el jössz ide még egy szer eb ben az életben. Éppenséggel mehetünk a könyv szerint, de amint meg mu ta tom, a do log el vesz ti Ber lin mi vol tát. A té ma az lesz, hogy mu ta - tok, hogy valaki ujjal mutogat valamire. Berlinben ez megengedhetetlen. Itt nincs ujjal mutogatás, nincs kire-mire mutatni. Szótlanul megyünk, csizmáink locsognak az ol va do zó ká sás lé ben. Mi vel ki de rült, hogy nincs semmi néznivaló, ugyanarra gondolunk, hogy hogy is van ez, hogy vissza szö künk ide, hogy belemászunk ebbe a kocsonyába, amely pedig nemrég iszonyúan kilökött minket. Úgysem fog sikerülni, hiszen nem tudunk bemászni a tükörbe sem, hogy megbizonyosodjunk, tényleg mi va gyunk ott a fé nyes fe lü let mö gött. Ezt keressük Berlinben: a tükörfalat. Nem ér de kel nek iga zán ôk min ket, és a sa ját múl tunk sem érdekel igazán, csak végig akarjuk ôrjöngeni a megérthetetlent, ki akarjuk tombolni magunkat felszínekben. Felületeket, homlokzatokat akarunk látni, eltompítani az agyunkat, hogy ne gon dol junk ar ra, hogy a Kunst aka de - mie az Unten den Linden kez de tén tu laj don - kép pen nem is lé te zik, mert ami messzi rôl fal - nak látszik, az állványokra felhúzott hatalmas vászonlepel. Berlin: falak, homlokzatok, monumentális falra feszített vásznak városa. Kommunizmus nyomait elrejteni próbáló vastag mázolások a falakon (elcsodálkozunk, hát ez is volt, nem tud juk, mit gon dol junk, jó volt-e ez ne - künk vagy sem), figyelemelterelô kreatív szobrok-bálványok néma köztereken. A homlokzat metafora, eltakar vagy felfed, ahogy kívánod. Te vá lasz tod meg, hogy mit akarsz lát ni, és min sik lik át a pil lan tá sod, azt a tör té nel met éled új - ra, amely ne ked tet szik, és köz ben foly ton ki - marad valami, és egyre felejtesz. Olyan nehéz a 48
szí ved, hogy már rég nem tu dod felemel ni, meg - te lik a sze med könnyel, a ta va szi szél tôl van, nem fon tos, át lépsz a dol go kon, mész to vább. Berlin a magányos séták metaforáinak túlburjánzása. A metaforák sûrûségük folytán egymás ba nyo mul nak és kiolt ják egy mást, és a rend zûrzavar. Térkép helyett asszociációk, logika he lyett la bi rin tus, utak he lyett a je len és a múlt közé feszülô hártyán való csúszkálás. Ezért verôdünk annyian ide, ezt akarjuk megtapintani, a vékony hártyát, rálépni, kipróbálni, hogy nem sza kad-e be. Nem, nem sza kad be. Sétálunk. Megszelídültek a falak és megszelídül tünk mi is, el fe lej tet tük, hogy fél ni kell. Be le - fáradtunk a mutogatásba, mégsem hisszük, hogy az, a mélyben rejtôzô, kimondhatatlan iszonyat va la ha is el mú lik. Jó Ber lin ben, ahol még né ha fennakad egy szép ívû ab lak pár ká nyon a döb be - net: tény leg meg tör tént? Az em ber né ha cso - dálkozva belebotlik önmagába, amelyet nem tud átlépni. Minden túléléssel önmagunkat éljük túl. Ahogy eze ket gon do lom, oda nem fi gyel ve, észrevétlen visszavezettelek a Sophienstrasse és az Auguststrasse környékére, a halottak nélküli temetônkbe. Azok kö zül nincs már itt sen ki, pedig milyen rengetegen vagyunk itt. Berlinben nyugodtabban sétálnak az emberek, mint más hol. Itt mint ha min den ki nek len ne ide je. A bu szok és a met ró is las san jár, nem is kell ka pasz kod ni, és ha át mész az út tes ten, né - ha megáll nak az au tók, ak kor is, ha ne kik van zöld. Ren ge teg hely van, nem kell egy má son át - gá zol ni, te hát nem kell erôl köd ni, és siet ni, és a másikat letarolni, lehet mindent lassan és nyugod tan, és ép pen et tôl lesz min den gyors és könnyû. A berliniek sokat nevetnek és szeretik a világos szí ne ket. Amint ki bú jik az el sô nap, fe - hérbe és világos pasztellszínû kabátokba öltöznek, és még szin te fagy ban kiül nek a ven dég lôk te ra szá ra. At tól van ta vasz, hogy ôk azt hi szik. A berlini tavasz káprázat. Sötétség és fény közé feszített vékony hártya, amelyen hangtalanul csú szunk a hét köz na pok év szak vál tá sai ban. Mert már úgyis mindegy. A leg rosszabb már meg tör tént, és túlél tük: mi is, ôk is. 5. Apám: Nagyszüleim: Fischer Hermann, teljes ne vén Fi scher Her mann Armin Cvi és Hirsch Cecilia Cvia. Mikor a tizenkettedik gyermekük megszületett, nem akartak többet, és ezért elnevez ték Ben já min nak. Ô a hí res rab bi a Rum - bach ut cá ból. De bár nem akar ták, szü le tett még egy, az apám, vagyis a te nagy apád, aki már születésekor többszörös nagybácsi volt. Apám Dévaványán született, anyám Jabláncon. Apám apja, Fischer Hermann Mezôtúron, any ja, Hirsch Cecilia pe dig Som ló ve csén. Nagy apa any ját, te hát a déd anyá mat is Hirsch Ceciliának hív ták, mert nagy apám az uno ka - testvérét vette feleségül. Teljes neve Hirsch Cecilia Debora, Beile volt a be ce ne ve és 1820-ban szü le tett. Fér je, Fi scher Jakob Akiva 1818-ban szü le tett Té ten. Itt ke rül a Fi scher név a csa lád ba. Hirsch Ceciliának szü lei, te hát az én ük szü leim, Mi riam Lea Rosenbaum és Cvi Hirsch. Mi riam Lea ap ja, te hát az én szép - apám Mose Nachum Rosenbaum, be ce ne vén Cicisz bájszer. Eddig tudunk visszamenni a családban, a 18. század második feléig. Mose Nachum Rosenbaum 1770-ben szü le tett és 1819-ben halt meg. Nagy vá zsony ban volt rab - bi, a családja Németországból települt át, talán ô még Németországban született, de errôl semmi bizonyosat nem tudni. Tudós család volt. Nachum fia, te hát Mi riam Lea, vagyis az ük ma - mám test vé re haszid lett és ki ván do rolt a Szent - föld re. Amram Haszida né ven a szafedi te me tô - ben a nagy misz ti ku sok, Ha-Ari, Mose Al-Sejk és Slomo Halevi Alkabec mel lett van el te met ve. Ebben a családban mindenki orvos vagy rabbi volt, de látod, többnyire kis eldugott helyeken, vidéken, szegénységben. Németországból jöttek, németül beszéltek, de semmi nyomunk nincs ar ról, hogy hol vol tak, mie lôtt Ma gyaror - szágra kerültek volna. Margit nagymama, anyai nagyanyám: Amikor jöttek a zsidótörvények, akkor hirtelen nem számítottunk magyarnak. Pedig a 18. század elejéig tudjuk visszavezetni a családot Magyarországon, de az ôseim valószínûleg már jó ideje itt éltek. Németországból jöttek, de hogy pontosan mi kor, azt nem tud ni. És né me tül be szél tek per sze, de az nem je len tett sem mit, mert min - denféle nyelveket beszéltek itt akkoriban. A mi családunkban írni fôképp héberül írtak és egymás között leginkább németül beszéltek, de más nyel ve ken is tud tak. Az ôs, aki tôl mind annyian szár ma zunk, Baruch Benedikt Goitein. 1700- ban szü le tett, rab bi volt Hô gyé szen, és írt egy teológiai könyvet, melynek címe Keszef nivhor. Ez a könyv olyan hí res lett Ke let-eu ró pá ban, hogy so kan nem is tud ták, ki ír ta, a rab bi és a mû ve egy do log volt az em be rek fe jé ben, és ha 49
be szél tek ró lunk, azt mond ták, a Keszef nivhor leszármazottjai. Ez mentette meg a férjemet, Marcit. Marci századosként volt a fronton az elsô világháborúban. Orosz fogságba került, valahonnan nagyon messzirôl jött haza gyalog, télvízben. Zsidó családok segítették, adták kézrôl kézre. Németül beszélt hozzájuk, de azok ér tet ték a jid dis bôl. Így is bor zal mas volt, té len, erdôkön keresztül. Mire visszajött, minden haja kihullott, teljesen kopasz volt. Mikor egy zsidó imaházhoz érkezett abban a nagy rengetegben, és el kezd te me sél ni, hogy az ô fe le sé ge a Keszef nivhor egyenes leszármazottja, az emberek nem tudtak hova lenni a csodálkozástól. Valószínûleg se gí tet tek vol na egyéb ként is, hi szen még az oroszok is segítették, akiknek persze ezt nem mesélte, hiszen nem jelentett volna semmit, de azért egé szen más volt egy Keszef nivhor-le - származottat hazasegíteni Magyarországra. Anyám: Nagy apám vi dám em ber volt, bár mint vidéki orvos, borzasztó nehezen kereste meg a ke nye rét. Wurm Ig nác nak hív ták, ké - sôbb magyarosította a nevét, mert felesége nem sze ret te a Wurm ne vet, pe dig ta lán Worms vá - ros ne vé bôl ered, ta lán az ôsei on nan jöt tek. 1866-ban szü le tett, any ja, Goitein Amá lia né - me tül be szélt, ez volt az anya nyel ve. Nyolc éve - sen ke rült ma gyar kör nye zet be és igen gyor san megtanult magyarul. Nem volt akcentusa, de emlékszem, ha dühös volt, akkor hirtelen németül kezdett beszélni. A piarista gimnáziumban érettségizett. Édesanyja szerette volna, ha rabbi lesz, de or vos akart len ni, bár a val lás tu do - mányban nagyon elmélyedt és kitûnôen tudott héberül és arameusul. Orvosi tanulmányait maga fe dez te, házitanításból tar tot ta el ma gát, és mi vel él ni és szó ra koz ni is akart, hat év he lyett nyolc évig tar tott, amíg be fe jez te az egye te met. Mi kor gye rek vol tam, min den széderestén ná luk voltunk, vidéken. Gyönyörûen énekelte a Haggadát. Szenvedélyesen szerette a nyelveket, rengeteg nyelven tudott, latinul és ógörögül természe te sen, de an go lul és fran ciául is, és het ven - éves korában elkezdett oroszul tanulni. A gettóba is be vit te az orosz nyelv köny vét. Na gyon sze - retett élni. Apám: Ez november huszonhatodikán vagy hu szon he te di kén le he tett, ha jól em lék szem. A szüleim összecsomagoltak és elmentek a csilla gos ház ba. Ez svéd vé dett ház volt, a Ka to na Jó zsef ut cá ban. Mi pe dig, a bátyám és én, el - men tünk a Jó kai ut cá ba, a svéd ez red be, mert azt hit tük, hogy ott biz ton sá go sabb. A vé gén cso da, hogy meg ma rad tunk, Wal len berg nek köszönhetôen, aki kíséretével együtt hirtelen meg je lent a Jó zsef vá ro si pá lya ud va ron. Azt már nem tud ta elin téz ni, hogy a vo nat ról le - szed jék az em be re ket, de akit, mint min ket, még nem vagoníroztak be, azt hazaengedték. Valahogy visszajutottunk a Katona József utcába. Szü leim azért tud tak ott he lyet kap ni, mert ab - ban a ház ban a leg fel sô eme le ten, ahol csak egyet len la kás volt, la kott Beden Ol ga, és ô elin - tézte, hogy az egyik lakás valamelyik szobájába bekerüljenek apámék. Beden Olga egy ôskeresz tény né met nô volt, aki már évek óta Ma - gyarországon élt és német nyelvtanításból tartot ta fenn ma gát. Ti zen négy éves ko rom kö rül kezdtem járni hozzá. Állítólag négyéves koromban jobban tudtam németül, mint magyarul, amikor azonban bekerültem az elemibe, nagyon elfelejtettem. Persze olvastam Stefan Zweiget és Tho mas Mannt gót be tû sen né me tül, de so - kat felejtettem. Egy ismerôsöm ajánlotta Beden Ol gát, és at tól kezd ve he ten te két szer jár tam hozzá. A házban mindannyian úgy éreztük, hogy ha baj lesz, ak kor Beden Ol ga fog ben - nünket megvédeni. Nagyon rendes nô volt. Neki, mint ke resz tény nek, el kel lett vol na men nie ab ból a ház ból, de ô nem ment el, és mi vel nem volt ma gyar ál lam pol gár, és vé gig meg tar tot ta a német állampolgárságát, nem tudtak volna eljár ni ve le szem ben. Én reg gel tôl es tig fönt vol - tam nála, és német klasszikusokat olvastunk vagy rádiót hallgattunk. Este lementem a szüleim hez alud ni. Azt hi szem, so sem volt fér je. A felszabadulás után is jártam hozzá, de a háború után né hány év vel rák ban meg halt. A Ka to - na Jó zsef ut cá ból nem vit tek el sen kit. Két al ka - lommal vittek embereket munkára, de csak munkára. Én valószínûleg azért úsztam meg, hogy el vi gye nek, mert ak kor is fent vol tam a felsô emeleten. Valahogy nem is nagyon tudták, hogy az az eme let lé te zik, mert a lift nem ment odáig. Ha pe dig be ko pog tak vol na oda, ak kor Beden Olga nyilván kirúgta volna ôket. 6. Grunewaldban (Koenigsallee 20) írom eze ket a sorokat, egy bombatalálatból feleszmélt, megalo má niás, ál re ne szánsz szob rok kal, ógö rög bölcs mon dá sok kal és mi to ló giai je le ne te ket áb - rá zo ló mo zai kok kal dí szí tett pa lo tá ban, egy Berlinbe tévedt, kétségbeesetten magányos mil- 50
liomos orosz herceg építészeti ôrjöngésének felsô emeletén. Szabadjára engedett gondolataim átkóvályognak a tágas balkon dór oszlopai között, kiszabadulnak a végtelenbe húzódó, tömött lom bok kö zé, ahol a te tôk kacs ka rin gós dí - szei, mint összetört ékszerek zöld hullámokon, feltûnnek a messzeségben. Szétfolyok ebben a burjánzó természetben, a gazdagságban, és torkom ban re ked az imád ság. Csend ben ülök, so - káig, na gyon so káig. Vá rom a te let. Fanyar szegénységszagot hoz a parttalan magasságokból fáradtan ömlô hó gyémántfehérje. A táj osztatlan vászonként terül az ablakra, mint ha csak azért vol na, hogy ne értsd, mi van mögötte. Öblös üregbôl vörösen sugárzik, sötét patakokban ömlik az erdô káprázata: egymásba nyomuló, összegabalyodó barna törzsek megoldhatatlan rejtélye. Kicsiny havas ágak, mint csillogó kések hasítják keresztül-kasul a barnásvö rös vász nat. Éles fe hér pen gék a ho má lyos tél-halál egymásra halmozott nehéz kelméin, gyé mánt ék sze rek vér zô tes ten. Az égvászon ki - for dul, a fe hér, sár ga, vö rös és kék fo lyók zu - bognak. Némán tanúskodom a történelem e zajos ro bo gá sán, amely sze mem elôtt fo lyik nél - külem. Hogyan hangozhatott az ima éhgyomorra, egy távoli német település fûtetlen imaházában mágikus téli reggelen? Nap nap után, új ra és új ra, ál lok az ab lak elôtt. A képzelet bizonyosságával tudom, hogy e káprázat képi vetülete zsidó imaházaink hangjá nak. Úgy ál lok itt, nyu god tan és mégis döb - ben ten, mint áll tam sok év vel ezelôtt a Te le ki téri zsinagóga hátsó padsorában meghúzódva. A fér fiak bar na és szür ke ko pott ru hái ren de - zetlen foltokba tömörülnek az elsô sorokban. Ritmikusan hajlongnak, mindegyik másképp, ahogy a szél fújja. Sietôs vékony dallamfoszlányokat eregetnek állandóan mozgó szájukból. Egymásba ütközô életek, egymáson keresztül cikázó, dallamba hadart titkok, mint fák egymásba gabalyodó meztelen ágai téli reggeleken. A zsinagógánk mormolása: hatalmas remegô memb rán üveg szi lán kok kal be szór va. Halk kiáltások keresztül-kasul vagdossák a hangfelhôt. Mint ha pa rancs vol na, itt-ott min dig fel jaj - dul valaki, belevág egy felsikoltó rövid dallammal a mormolva ömlô hangzuhatagba. Nem hal lok sen kit az egé szet hal lom. Nem tu dom, mikor kezdôdött mindig így volt. Ismeretlen forrásból ömlik az imazubogás, sugárzik a mindent beborító árnyéktalan fehér fény. A való és a másik világ között feszülô membrán, amely magába szívja a nemlétbôl sugárzó fényt. A kibogozhatatlan hangzavar beburkol és elrejt: sátor, ta ka ró és ár nyék. Bármerre fordulok Berlinben, mindenhol zsidó magamat látom a külsô világ színes szôttesében. Át tet szô vász nak ölel nek kö rül, egy nem teljesen kimondott lét absztrakt formáinak és vonalainak kaleidoszkópja. Berlin a vásznak és szôttesek káprázata: a grunewaldi erdô színei, tükrözôdések az S Bahn ablakában, az épülô Hauptbahnhof acélcsövei mögött áttetszô kékeszöld éter. Berlin ezernyi inkarnációban küldi az erdô üzenetét: pasztellszínû homlokzat keresztülkarcolva-luggatva a valahol máshol jeleivel. Ber lin: zsi dó lé te zés, a so ha meg nem ér tés árnyékokból szôtt fél-jelenléte. Berlin képtelen beszélni, védekezni sem tud, megzavarodik saját hang já tól, más akar len ni, mint ami, de vé gül még sem tud más képp és más hol. Ber lin ben ön - ma gá ba for dul a kép ze let. A té li fény né ma, ön - magától megrettenô vibrálás, füst, és köd, és ho má lyos üveg: nem lá tod, mi van mö göt te. Hal kan va gyok itt, na gyon hal kan, ide gen va - gyok, árnyékok árnyéka. Hazaérkeztem az idegen ség be, nem ér tem a nyel vü ket, de jó, hogy itt vannak körülöttem. Mindig így volt, évszázadok óta így zeng a fel seb zett, be fe lé tük rö zô dô remény-hallgatás. A színtelen fényesség szemeink körül kivetôdik a bura falára, és a spirálúton bekering önmagába. A házak elnyelték a napot, mint az embereket, összeszorított foggal tartom a számban az átvibráló titkot. Negatív fény, fennakadt lük te tés, benn re kedt éle tek rendezgetem a szilánkokat szemem üveghártyáján. Itt lé tem: imád ság. Sza vai mat nem ér tem. Szótlan, könnyed, sétáló jelenlétem emlékmû, folyékony fénylô döbbenetem zsoltár. Miért itt, miért most, miért én? Úgy te szek, mint ha ke - res ném a vá laszt, mint ha nem tud nám. So sem érünk oda, aho va in du lunk, és jól va gyunk ott, ahol so sem akar tunk len ni. Ber lin, 2006. au gusz tus 2. Budapest, 2006. október 7. 51