Park Könyvkiadó. 2010 Aczél Endre 2010 Park Könyvkiadó, Budapest. A képanyagot válogatta Rédei Ferenc

Park Könyvkiadó 2010 Aczél Endre 2010 Park Könyvkiadó, Budapest A képanyagot válogatta Rédei Ferenc A borítón: Áll az Erzsébet híd (1964. július 15.). Az építők köszöntésére söröshordót gurítanak át rajta (MTI Fotóarchívum/Lajos György felvétele) A szerző fotóját Szebeni András készítette Felelős szerkesztő Szalay Marianne Szerkesztette Gáspár Zsuzsa A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér Műszaki szerkesztő Kuha Zulejka A borítót tervezte Gerhes Gábor A belső oldalakat tervezte és tördelte Köböl Vera Készült a Szekszárdi Nyomda Kft. ben Printed in Hungary

Feleségemnek, fiamnak. Fiam nemzedékének. Egy trilógia első részét tartja a kezében a kedves olvasó. Elmesélek itt mindent vagy majdnem mindent, amit a múlt század hatvanas éveiről tudni érdemes. A tervezett folytatásokkal (hetvenes, majd nyolcvanas évek) tizenöt év munkáját adom közre. A szöveg egy rádiós műsorfolyam szerkesztett, javított és részben átírt változata. Az Acélsodrony eredetileg a Kossuth Rádióban volt hallható, később átköltözött a Klubrádióba. A Kossuthon javarészt politizáltam, a Klubrádióban hatvan, darabonként egyórás műsor formájában önállósult a kultúra, a szellem világa, majd a sport. Magyarázattal tartozom azért, hogy ez a kötet miért csak 1962-től tárja föl a politika, a kultúra és a sport történéseit. Amikor munkához láttam, úgy gondoltam, hogy egy évszám mondjuk, 1960 önmagában nem cezúra. Inkább olyan pontot kell keresnem, amely akár sorsfordítónak is nevezhető. 1962-t találtam ilyennek: egyrészt azért, mert ekkorra konszolidálódott a Kádár-rendszer és indult be a 20. századi Magyarország átfogó modernizációja; másrészt pedig azért, mert a kubai rakétaválság elmúltával nyílt meg az út az egész emberiség sorsát perdöntő módon befolyásoló enyhülési politika felé. El kell mondanom továbbá, hogy az Acélsodrony nem véleményformáló, hanem ismeretterjesztő műsor volt, amiképp e könyv célja is az ismeretterjesztés. Igaz, erős támpontokat ad a véleményformáláshoz is. Miközben anyagot gyűjtöttem, alapvetően a korabeli Magyarországon elérhető, egyszóval publikusnak mondott forrásokra támaszkodtam, mert az volt az elvem, hogy az emlékezés az úgy, ahogyan mi itt, magyarok milliói megéltük élményvilágára támaszkodjék. Éppen ezért csak elvétve vettem igénybe az emigráns magyar sajtó és irodalom anyagait, nézőpontjait. Ha föltétlenül szükséges volt, persze megtettem de hát ennek az országnak a népe döntő módon a magyar írott sajtóból, rádióból, televízióból merítette ismereteit, és (ha kényszerűen is, de) azonosult az akkori média szűrőjével. Ez a könyv egyfajta panoramikus képet kínál. Lineáris rendet csak az évek egymásutánjában tart, az alfejezetek ugrálnak a politika és a szellem világa között. Hol egy háború, hol egy tárlat; hol egy politikus

portréja, hol egy filmirányzat; máskor egy nagy költő vagy éppen egy legendás gól. Valamennyihez személyes élményem fűződött, amit be is építettem a mesékbe ezzel fűszereztem az egyébként tárgyszerű közlést. 1962-ben érettségiztem, és onnantól fogva egyetemistaként, majd újságíróként mohó érdeklődéssel figyeltem mindent, ami körülöttem történt. A politika legalább annyira érdekelt, mint a képzőművészet, a popzene vagy a sport, afféle lelkes típusként magamba szívtam a világ összes dolgát. Aztán, három évtized múltán, úgy gondoltam, hogy ami bennem van, az talán a közt is érdekelheti, így született meg Rangos Katalin rádiós szerkesztő közreműködésével, akitől a műsor címe származik az Acélsodrony. Mely, mint az olvasó nyilván tudja, zenés műsornak született, s az is maradt. A szövegrészek közé iktatott zenék egy kor fílingjét voltak hivatottak megjeleníteni. De ezekhez nekem kevés közöm volt és van. A zenéket nem én szerzettem, nem én adtam elő, noha jórészt én válogattam. Ami viszont ebben a könyvben olvasható, az az én szellemi tulajdonom, azért még a felelősséget is tudom vállalni. És vállalom is, boldogan. Az Acélsodrony életem műve. Rákosi Mátyás hazajönne Januárban egy nem magyarországi, de szorosan magyar érdekű ügy zajlik. Az ekkor 70 éves Rákosi Mátyás, Magyarország volt sztálinista diktátora, aki éppen krasznodari (déloroszországi) száműzetésének napjait tölti, elérkezettnek látja az időt arra, hogy újból kezdeményezze hazatérésének engedélyezését. Márciusban már Moszkvába akar költözni, onnan pedig vissza Budapestre. Nagyon magabiztos. Komolyan veszi, hogy lassan lepereg az az öt év, amelyet a szovjet elvtársak büntetés gyanánt kimértek rá. Büntetni azért büntették, mert így az öt évvel korábbi hivatalos indokolás visszaélt a vendégszeretetükkel. A tényleges ok az volt, hogy az önfejű Rákosi levélben feddte meg a Szovjetunió Kommunista Pártjának Hruscsov vezette elnökségét azért az állítólagos tapasztalatlanságért, amit 56-ban magyar ügyekben mutattak. Még ennél is ténylegesebb: Rákosi felfogta, hogy a szovjet vezetés alkut kötött Kádárral. Amelynek lényege az lett volna bár ez nem bizonyosság, hogy a Moszkvában Kádárék ellen szervezkedő Rákosit eltávolítják a fővárosból, ha a magyar vezető szabad folyást enged a Nagy Imre elleni büntető eljárás megindításának. Azóta öt év telt el. Nagy Imrét kivégezték, a Kádár-rendszer konszolidálódott, Rákosi talán már csak egymaga hitt abban, hogy a

magyar nép őt visszavárja. Kádárék azonban váltig úgy gondolták, hogy a bukott diktátort nem volna célszerű hazaengedni. Már csak azért sem, mert Rákosi nem volt hajlandó aláírni egy kötelezvényt arról, hogy nem folytat politikai tevékenységet. Erre egyébként megvolt a formai oka: bármilyen hihetetlen is, a kérdéses időpontban a száműzött a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja volt, melybe volt hívei még 1957 márciusában, Moszkvában léptették be. Mindenesetre Hruscsov magáévá tette Kádárék álláspontját. De függetlenül ettől, az akkor, 62 elején a Szovjetunióban zajló politikai folyamatok egyáltalán nem kedveztek Rákosinak. Az SZKP épp hogy túljutott XXII. kongresszusán, amoly mérföldköve volt a sztálintalanításnak. Hogy Rákosi Mátyás ezek után miért azt olvasta ki a csillagokból, hogy neki, mint Sztálin egykori legjobb magyar tanítványának, éppen most fogják a hazatérést engedélyezni, rejtély. Nem is engedélyeztek neki semmit. Még a Moszkvába költözést sem. Idehaza viszont ezt a szót kell használnom kreáltak ellene egyfajta pártellenes szervezkedési ügyet. Ennek a vállalkozásnak az volt az alapja, hogy Rákosi megsértette a neki előírt levélcenzúrát. Úgy kerülte ki a magánlevelezési tilalmat, hogy a feleségének tollba mondta a véleményét, s a Fenyicska által feladott levelek nem a moszkvai magyar nagykövetség közbejöttével, hanem rendes postai úton jutottak el Magyarországra. Persze így is elolvasták őket a hatóságok, és Rákosi ellen pár hónapon belül hivatalos vád lett, hogy rokonaival együtt a párt vonalával ellentétes, szektás szervezkedést hozott létre. Hazaengedés helyett valójában Rákosi pártból való kizárásának és örökös távol tartásának előkészületei folytak Budapesten. Erről az egész ügyről egyébként a magyar közvélemény egyáltalán nem értesült. ehelyett megbüntetik A novemberben esedékes pártkongresszus előtt mely pontot kívánt tenni az 56-ban megkezdett kádári konszolidáció végére az MSZMP Központi Bizottságának akadt egy kis tennivalója. Kizárni Rákosi Mátyást és Gerő Ernőt a pártból. Az 56-ig tartó rezsim e két vezéralakja akkortájt a Szovjetunióban élt Rákosi ott is maradt, így tehát ennek a gesztusnak sok értelme nem volt. Nemhogy Kádárék és a magyar nép, de már a szovjetek is régen leírták a magyar sztálinizmus két főkolomposát. (Zárójelben jegyzem meg: ami a hírhedt négyes fogat másik két tagját illeti, közülük Farkas Mihály már börtönt is ült, tehát eleve nem lehetett a párt tagja, Révai József pedig 59 elején meghalt.) Rákosiékat tehát kizárták. És velük együtt további 17 embert, akiket felelősség terhelt a személyi kultusz éveiben munkásmozgalmi emberek

ellen indított törvénysértő perekben. A kizártak egykori ávósok és belügyérek, ügyészek és bírák voltak. Nevüket nem tették közzé. A párttagságtól való megfosztáson túl mintegy mellékbüntetésként azt kapták, hogy elzárták őket a belügyi, az ügyészi és a bírói pályától. Egyébként dolgoztak és dolgozhattak is, a többség középszintű vezetői beosztásban. Fogalmazzunk finoman: nem mondhatni, hogy a párt ökle ugyanazzal a vehemenciával csapott volna le rájuk, mint az ellenforradalmároknak titulált emberekre. Ami nem véletlen, mert az ún. törvénysértő perek végrehajtói, különösen az ávósok, jó szövetségesei voltak Kádáraknak az 56 utáni megtorlásokban. De ezzel együtt is tennék két megjegyzést. Az egyik az, hogy noha a volt kommunisták, szociáldemokraták ellen indított rákosista perek egészen bizonyosan törvénysértők voltak, a kérdéses időszakban gyakorolt szocialista törvényesség, mint a diktatúra eszköze, eleve módot adott arra, hogy a jog és a politikai érdek konfliktusában mindig az utóbbi kerekedjen felül. A másik megjegyzésem vagy inkább kérdésem az, hogy vajon milyen erkölcsi jogon hivatkoztak Rákosiék pereinek törvénysértő voltára azok, akik négy évvel korábban Nagy Imrét a szocialista államrend megdöntésére szőtt ellenforradalmi összeesküvés címén, tehát hamis vád alapján akasztatták fel. Most azonban ugornék egyet. Az SZKP Központi Bizottsága újraíratta a párttörténetet. Ebbe a keretbe illeszkedett Rákosi és Gerő kizárása. A megfogalmazott irányelvek centrumában természetesen Sztálin szerepének helyes értékelése állott. Hruscsovék eleve támpontokat adtak a párttörténészeknek azzal, hogy listába szedték, hol, miben hibázott Sztálin. De a legfőbb támpont az volt, amin ma már csak mosolyogni tud az ember, leginkább kínjában. Ez így hangzott az akkori Pravda szerint: A párttörténet ne túlozza el se Sztálin pozitív, se negatív szerepét. Azaz még mielőtt munkához láttak volna a párttörténészek, a vezető elvtársak megmondták nekik, hogy milyennek kell majd lennie az új Sztálinképnek. Kiegyensúlyozottnak, függetlenül attól, mi olvasható ki a tényekből. Az olyan elvtársaknak, mint Leonyid Brezsnyev, még ez is sok volt. Két évvel később, amikor Hruscsovot leváltották, a brezsnyevi garnitúra vigyázni kezdett arra, nehogy a párt és a nép nagyon elszontyolodjon Sztálin bűneinek felhánytorgatásától. A párttörténet egyenletéből, ahol lehetett, a véreskezű diktátort kivonták. Megint egyszer igazolódott a régi vicc: a szocializmusban a történelmet a legnehezebb előre látni. Ivan Gyenyiszovics 1962 novemberében, a szovjet viszonyok közepette liberálisnak számító Novij Mir című irodalmi folyóiratban megjelent egy addig ismeretlen szerző, Alekszandr Szolzsenyicin

kisregénye, az Ivan Gyenyiszovics egy napja. Bizton állíthatom, hogy hasonló irodalmi szenzációt Moszkva évtizedek óta nem élt meg. Napokon belül mindenki erről a műről és szerzőjéről beszélt. Az ok pofonegyszerű: addig a pillanatig, amíg napvilágot nem látott az Ivan Gyenyiszovics, a Szovjetunióban szigorú tabunak számított a GULAG (betűszó, a Munka- és Javítótáborok Főigazgatósága orosz intézménynévből), tehát a sztálini kényszermunkatáborok intézménye. Az pedig, hogy milyen volt bennük az élet, még inkább. Holott százezrek, ha nem milliók éltek az országban, akik éveket és évtizedeket töltöttek a táborok szörnyűséges fizikai és lelki megpróbáltatásai között. A szovjet rendszer roppant kegyetlen volt, de ezt a kegyetlenségét olyképp palástolta, hogy tilossá tette a róla való beszédet. Az irodalomban, a művészet minden lehetséges formájában, mindenütt. A Sztálin halálát követő olvadás ahogy az Ilja Ehrenburgtól kölcsönzött regénycímmel a korszakot nevezték nem érintette a Gulagot. Egészen addig, amíg egy túlélő, Alekszandr Szolzsenyicin kézirata el nem jutott a Novij Mir bátor főszerkesztőjének, Alekszandr Tvardovszkijnak a kezébe, s amíg ez az ember a kisregény megjelentetéséhez meg nem szerezte magának Nyikita Hruscsovnak, a Szovjetunió akkori első emberének a jóváhagyását. Jellemző az akkori állapotokra, hogy Hruscsovnak szembe kellett mennie a kulturális és irodalmi életért felelős pártboncok ízlésével és akaratával, s le kellett küzdenie vezetőtársai ellenkezését is. Pedig ekkor már hat évvel túl voltunk a XX. és egy évvel a XXII. kongresszuson. A sztálini törvénytelenségek feltárása, ha úgy tetszik, hivatalos krédóvá vált. De a szovjet párt- és államapparátus sokmilliós hadseregének zsigereiben ott élt a félsz, hogy ha idézőjelben szólva mindent kimondanak a múltról, ha irodalmi anyaggá válnak azok a rémtörténetek, amelyeket a hruscsovista szónokok a XXII. kongresszus pódiumáról elmondtak, akkor gyógyíthatatlanul megsérül a kommunista építés folyamatos nagyszerűségének képzete vagy inkább kényszerképzete, melyet egyébként a Sztálin idejében ugyancsak végig vezető posztokon álló Hruscsov maga is táplált. Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin fiatal matematika-fizika szakos tanárként vonult be 1941 nyarán a szovjet hadseregbe, századosi rangig küzdötte fel magát, számos kitüntetés birtokosa lett, ám a háború vége felé a katonai elhárítás elcsípte egyik magánlevelét, amelyben illetlen megjegyzéseket tett Sztálinra. Ezért nyolc évet kapott, amelynek egyik hányadát kényszermunkatáborban töltötte le, fizikai munkán. Módja volt élményanyagot gyűjteni az Ivan Gyenyiszovics emlékezetes, a mindennapi túlélésért küzdő figuráihoz. Első kéziratait az irodalmi folyóiratok visszautasították, az áttörést Tvardovszkij és a Novij Mir biztosította számára. Egy ideig vadul ünnepelték. Minthogy Hruscsov volt a patrónusa, a szovjet lapok tele voltak az ismeretlenből jött egyébként

valóban remek író dicséretével. Az Ivan Gyenyiszovicsot állami pénzen fordították le idegen nyelvekre s terjesztették az öt földrészen. A regény fegyver volt Hruscsov kezében a sztálinistának ismert vezetők maradékával, vetélytársaival szemben vagyis nem irodalmi értékei miatt játszott jelentőségét messze meghaladó szerepet a közéletben. Ugyanez magyarban A Gulag-világ felfedezése Magyarországon még Szolzsenyicin előtt megtörtént. A magyar Szolzsenyicint félek, nagyrészt elfeledték Lengyel Józsefnek hívták. 1962-ben kis kötet jelent meg a nevével Igéző címmel, nem előzménytelenül, mégis előzmény nélkül. A kötet címadó novellája ugyanis remekmű volt, Lengyel más művei nem azok. Az sem, amely íróvá avatta, és amelyet idehaza, jó huszonöt év késéssel hangosan ünnepeltek. A könyv Visegrádi utca címmel a Szovjetunióban jelent meg először, a harmincas évek közepén, és a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulásáról szólt, sok emberi ízzel mellesleg. (Zárójel azoknak, akik kevésbé verzátusak a KMP történetében: a legenda szerint a párt a pesti Visegrádi utcában alakult meg, Kun Béla vezérletével, 1918-ban.) A fiatal Lengyel maga is részt vett az eseményen. Élményét természetesen idehaza nem, viszont szovjetunióbeli emigrációjában, amely egy németországi kirándulásra következett, megörökíthette. De igen nagy balszerencsével, tudniillik a Visegrádi utca szovjet kiadásához Kun Béla írt előszót. Az a Kun Béla, akit Sztálin sok-sok magyar kommunista emigráns társaságában kivégeztetett. Ezek után Lengyel sorsa meg volt pecsételve. Összesen tizennyolc évet töltött a Gulagon és száműzetésben (többet, mint Rákosi idehaza fegyházban), és csak 1955-ben tudott szabadulni s hazatérni. Ekkor már közel volt a hatvanhoz, de írói pályáját úgy folytatta, mintha mi sem történt volna közben. Érdekes módon a korabeli kritika szinte észre sem vette, hogy az Igéző című kötet címadó novellája maga a csoda. Egy száműzöttről szólt és egy kutyáról. Egy ismeretlen magyarról, aki Szibériában hol csősz, hol szénégető, akinek nincs múltja, családja, gyereke, semmije, aki senkihez se szól mit is szólna a Gulag után, ám akit valami ellenállhatatlan érzelem hajt egy kutya felé, s a kutyát őfelé. Kevés olyan szép alakja van a kortárs irodalomnak, mint Najda, a kutya, aki minden belenevelt fegyelmét levetkőzve, rabiátus gazdájának a szó szoros értelmében ellentmondva, ami, ugye, nem állati tulajdonság, repül, repül a magyar rab karjaiba, csak azért, hogy a gazda idővel, mint hűtlen dögöt, elveszejtse. András, a hős megigézte a kutyát, a kutya megigézte Andrást; szeretetet ők ketten tudniillik csak egymás iránt tudtak érezni. Aki olvasta az Igézőt, maga is megigéződött. Az már egy másik történet, hogy egy évvel később Lengyel Elejétől végig

címmel megírta a maga Ivan Gyenyiszovicsát, melyről én azt hallottam akkori történelemtanáromtól, a különös dolgokat mondó Komlós Gyulától (a Toldyban, ugyanott, ahol Antall József tanított), hogy az Elejétől végig jobb, mint Szolzsenyicin kisregénye, csak épp senki nem hajlandó észrevenni. Hát nem jobb. Irodalmi értelemben biztosan Szolzsenyiciné a jobb, de Lengyelé megrázóbb. Lengyelé rettenetes. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az Igézőből utóbb Szinetár Miklós készített gyönyörű tévéfilmet, miáltal a történet közkinccsé vált. Legyen lábjegyzet, hogy Lengyel József majdnem olyan keserű emberként halt meg, mint a kutyát sirató Andrása; naplójából ítélhetően fokozódó rosszkedvvel nézte a kádári Magyarországot, odáig is eljutott, hogy nem akar párttagként meghalni. Az se volt a szíve szerint való kommunizmus, ahová hazajött, az emberarcú csehszlovák szocializmus eltiprása után végképp nem. Látta, Sztálint nem lehet levetkőzni. Kádár kirándulásai Az év legelején Kádár János felbukkant a barcsi Vörös Csillag termelőszövetkezetben. Az ország első embere nem volt szenvedélyes téeszlátogató, tehát annak, hogy vállalkozott a barcsi kirándulásra, valami különös oka kellett hogy legyen. Vajon mi? Nézzük csak. Ekkortájt már többé-kevésbé befejeződött az 59-60-ban elindított, illetve újraindított szövetkezetesítés. Jó szövetkezetekből azonban kevés volt még, gyöngékből annál több. A barcsi a jók közé tartozott. Kádár már akkor is kitüntette figyelmével, amikor elnöke még Losonczi Pál volt. Az újonnan feltámadt érdeklődés szólhatott volna akár Losonczinak is, hiszen őt időközben földművelésügyi miniszterré tette meg Kádár. De nem annak szólt. Hanem annak a jövőre nézve biztató rendszernek, amelyet a barcsi Vörös Csillagban meghonosítottak. Ekkortájt a téeszek rettentő kevés pénzt fizettek tagjaiknak, inkább terménnyel egyenlítették ki a járandóságot. Mintha feléledt volna a részesművelés hagyománya. Kádár azonban nem volt olyan érzéketlen a parasztság igényeivel szemben, mint mások. Tudta, hogy nem elég a téeszesítést szakadatlanul a magyar nép nagy forradalmi győzelmeként ünnepelni, pénzt is kell tenni a jelszavak mellé. Felfigyelt arra, hogy Barcson, amelyet ez idő tájt Losonczi fivére igazgatott, a munkaegységet nyomban pénzre konvertálják, s a tagok minden hónapban jogosultak az összeg 80 százalékának a felvételére. Elhatározta tehát, hogy személyes súlyával népszerűsíti a példát. Ezért is zarándokolt el Barcsra. A történethez tartozik persze az az apróság, hogy a Losoncziak téesze valószínűleg extra elbánást kapott a kormánytól addig is, különben aligha lettek volna meg a forrásai ahhoz, hogy a tagoknak majdnem évi és fejenkénti 20 ezer forint jövedelmet garantáljon, a

háromszorosát annak, mint akkortájt egy elmaradottnak minősülő közös gazdaság. Az év első felében Kádár még kétszer kirándult az életbe: először az Ikarus gyárat kereste fel, aztán a szocialista brigádvezetők országos értekezletén szólalt fel, mindkét alkalommal olyan dolgokat mondott, amilyeneket máshol akkortájt nemigen lehetett hallani. Az Ikarusban ekkorra már klasszikussá lett jelszavát, az aki nincs ellenünk, velünk van -t próbálta plasztikussá tenni, ez volt hosszú és helyenként dagályos szónoklatának a politikai üzenete. Tulajdonképpen mert az üzenet saját, még mindig bosszúért lihegő, keményvonalas kollégáinak szólt védelmébe vette azokat, akik az ő fogalmazása szerint tisztességesen élnek és dolgoznak, és ezenközben nem emelnek kezet a munkáshatalomra. Miért is kellene háborúskodnunk velük? tette fel a költői kérdést. Miért is kellene azokkal az emberekkel, akiknek más a múltjuk, mások a nézeteik? Ők nem háborúságot, hanem emberséget és bizalmat érdemelnek, fejtette ki. Majd, ugyancsak célzottan, arról elmélkedett, hogy a bajokat most már, hat évvel 56 után, korszerűtlen dolog az úgynevezett osztályellenség nyakába varrni. Osztályellenség természetesen van, koncedált Kádár, de és ekkor jött a lényeg annyit nem árthat nekünk, mint a saját hibáink. Szabad fordításomban: ha rossz dolgokat látnak, kedves elvtársaim, akkor ne az ellenséget keressék, hanem szíveskedjenek saját magukba nézni. Mellesleg Kádár mindig másként beszélt, mint a többiek, és feltűnően másként, mint az akkori szocialista országok vezetői. Valahogy mindig talált módot arra, hogy a mondandójába beleszője a Rákosi rendszer kritikáját, azaz az 56 előtti időktől való elhatárolódást. S minthogy a Rákosi-diktatúra emléke hat év távolából még élénken élt az emberekben, nem mondhatni, hogy az első titkárnak nem akadt figyelmes és befogadó közönsége. Nagyon érdekes az, ahogyan a szocialista brigádvezetők értekezletén elmondott beszédét megkonstruálta. Volt ebben minden, amit egy hívő kommunistától el lehetett várni, de amúgy mellékesen mindig találtatott két perc az elhatárolódásra. Azaz: a szocialista brigádmozgalom gyökereit Kádár a haladó szovjet példában találta meg, és nem átallott olyan kijelentést tenni sem, hogy ez a mozgalom idézem a magyar nép egyik legnagyobb győzelme az ellenforradalom fölött. A szónok agyában azonban mozoghatott valami arról, hogy miközben ő a haladó szovjet példát emlegeti, a magyar fejekben felidéződik a sztahanovista munkaverseny réme. Holott a szocialista munkaverseny nem az. Elidőzött tehát a Sztahanov név említése nélkül, de a néhai rákosista munkaversenyekkel példálózva azon, hogy ennek a versenynek az élet valódi körülményei között kell zajlania, nem úgy, hogy néhány kiválasztott munkásnak a legjobb gépeket adják oda, soha nem fogy ki

se az anyagból, se a szerszámból, ráadásul öten-hatan dolgoznak a keze alá, aztán 900 százalékra teljesíti a tervét. Az ilyen, mondta Kádár, nem életszerű. Megkönnyebbült sóhajok a nézőtéren. Az Öreg megint jó volt. A Marosán-ügy A VIII. pártkongresszus előtt kb. egy hónappal még történt valami, ami akkortájt igazi politikai szenzációnak számított. Az október 14-i lapokban az volt tudniillik olvasható, hogy a Központi Bizottság kizárta tagjai sorából Marosán Györgyöt. Marosán akkortájt a második embernek számított az MSZMP-ben, népszerűsége a párt baloldalán nagyobb volt, mint Kádáré. Kizárása (ami egyenlő volt a politikai megsemmisüléssel) azért érte villámcsapásként a közvéleményt, mert előzmény nélkül való volt. Az emberek, az akkori kor szokása szerint, még csak nem is gyanították, hogy baj van vele. Néhány szó arról, hogy ki volt Marosán. Két évtizeddel korábban a Szociáldemokrata Párt egyik ifjútörökje, jó szervező és remek szónok, igazi munkásvezérnek született ember. Foglalkozására nézve pék. A háború után a kommunistákkal való együttműködés, majd az egyesülés fő-fő szószólója, többek szerint valójában kommunista ügynök a szocdemek között. Ő az, aki megtisztítja az SZDP-t jobboldalától, valójában vezetőinek 90 százalékától. Sorsát így sem kerülheti el, mert Rákosiék aztán őt tisztogatják ki, hozzá csapódó elvtársaival együtt. Börtönbe kerül, és csak 56-ban szabadul. Onnantól azonban Kádár legközelebbi harcostársa az úgynevezett ellenforradalom elleni harcban. Pontosan ráillik az a kép, amelyet a közvélekedés a véresszájú kommunistáról kialakított. Mindenütt ott van, ahol ütni kell, őt beszéltetik, amikor félelmet kell kelteni alosztályellenségben. A megtorlások elmúltával azonban lassan fogyni kezd körülölte a levegő. A konszolidáció nem neki való. Kádár szövetséget akar kötni mindenkivel, akivel lehet, míg ő merev osztályalapról kíván politizálni. Ellensége a paraszt és az értelmiségi. A konszolidáció személyzeti politikáját se tudja elviselni. Harsány, szókimondó elvtársak, lánglelkű prolik helyett mind több simulékony hivatalnokot lát a vezetésben, érzékeli, hogy Kádár immár nem őrá, hanem azokra számít és csak azokat tűri meg maga mellett, akik kritikátlanul kiszolgálják. Egy ponton elszakad nála a cérna, 1962 szeptemberében panaszait a Központi Bizottsághoz írott levélben foglalja össze. E levél tartalmát soha nem hozzák nyilvánosságra. Amikor nyilvánosságra kerül, már 1989-et írunk, Kádár halott, közeleg a rendszerváltozás. Egykori fellépésének történetét Félre kellett állnom című önéletrajzi könyvében maga Marosán írja meg.

A részletek ma már teljesen érdektelenek. Csak annyit érdemes megemlíteni közülük, hogy Kádár és munkatársai másfél hónapon át alkudoztak a lázadó politikussal, semmisítse meg levelét, álljon vissza a sorba. Nem állt. A Központi Bizottság ezek után kénytelen volt megtárgyalni az ügyét, és persze keményen elítélte. Némi joggal. A beadvány ugyanis egy indulat gerjesztette, terjengős zagyvalék volt, amely az elvtársakat inkább meghökkentette, mint megijesztette. Az ítélet mindenesetre szigorú volt. Marosán megszűnt a Politikai Bizottság tagja és a Központi Bizottság titkára lenni e testületekből, úgymond, visszahívták, a Központi Bizottságból azonban egyenesen kizárták. Két év múltán aztán ő lépett: egyenesen ki a pártból. Utóirat: tíz évvel később, amikor Kádár már a nemzet atyjának számított, Marosán megint kisebb politikai szerepekhez jutott. Utaztatták külföldre is, akadt kényes megbízatása. A 70-es évek közepén, a szegfűs forradalom idején ugyanis a portugál kommunisták saját szociáldemokrata elvtársaikat szemelték ki főellenségnek, pont úgy, mint a Sztálin-korszak kommunista pártjai. A magyar testvérpárt erre kiküldte Lisszabonba Marosánt, magyarázza már el Cunhal elvtárséknak, hogy ez nagy, történelmi hiba. Ő például a saját bőrén tapasztalta, mekkora. A kubai rakétaválság John Fitzgerald Kennedy, az Egyesült Államok elnöke 1962. október 22-én este 7 órakor jelentette be a televízióban, hogy az amerikai haditengerészet blokád alá veszi Kubát, mert a hírszerzés vitathatatlan bizonyítékokat mutatott be arról, hogy a Szovjetunió közepes és köztes hatótávolságú rakétákat, valamint nukleáris eszközök célba juttatására alkalmas bombázó repülőgépeket egyszóval: támadó fegyvereket állomásoztat kubai földön. E vitathatatlan bizonyítékok fényképfelvételek voltak amerikai kémrepülőgépek készítették őket. Maga a Szovjetunió soha nem tagadta, hogy fegyvereket szállított Kubának, azt azonban igen, hogy ezek támadó jellegűek lettek volna. Attól a pillanattól kezdve, hogy Kennedy bejelentése elhangzott, a világ lélegzetvisszafojtva várta, hogy a Kuba felé haladó szovjet hajók vajon mikor érik el a blokádvonalat. (Amelynek a kubai partoktól való távolságát érdekes módon soha nem hozták nyilvánosságra. Tudjuk azonban, hogy ez 500 tengeri mérföld volt.) Roy Medvegyev szovjet történész szerint a blokád hírére Hruscsov utasítást adatott a szóban forgó hajók kapitányainak: dacoljanak! Úgy tudni azonban, hogy az utasítást állítólag Mikojan nyomására később visszavonták. Erről azonban az emberek akkor mit sem tudtak. A nyilvánosság a szovjet kormánynak a TASZSZ által közreadott nyilatkozatát ismerte meg, amelyben a következőket lehetett olvasni: Ismét leszögezzük,

hogy azok a fegyverek, amelyek kubai területen vannak, függetlenül attól, hogy milyen kategóriába sorolják őket (kiemelés tőlem, A. E.), kizárólag védelmi célokat szolgálnak, és a Kubai Köztársaság biztonságának szavatolására hivatottak egy külső agresszióval szemben. A Szovjetunió nem tagadta tehát, hogy az általa szállított fegyvereket a szakma támadó jellegűként (is) osztályozhatja, ehelyett azoknak a rendeltetéséről nyitott vitát. De az eltökéltsége az emberiség legnagyobb szerencséjére lényegében e vita lefolytatására szorítkozott. Kennedy stábja fölöslegesen tartott attól, hogy Moszkva a kubai blokádra Berlin nyugati szektorainak blokád alá vételével válaszol, ilyesmit Hruscsovék még csak nem is fontolgattak. Viszont a lehető legszerencsétlenebb politikát választották. Szovjet illetékesek egyfolytában tagadták, hogy Kubában szovjet rakéták lennének. Erről csak annyit: nem lehettek valami nagy véleménnyel az amerikai hírszerzésről. Harmadnap, október 24-én blokádközelbe kerültek az első szovjet hajók. Ám az égadta világon semmi sem történt. Először lelassítottak, később útvonalat változtattak, illetve visszafordultak a 19 közül 16! De ez csak délelőtt 10 óra 25 perckor derült ki. Addig a washingtoni válságstáb létezésének legfeszültebb perceit élte. A hajók akkor még nem álltak meg, megjelent viszont és beékelődött két szovjet hajó közé egy szovjet tengeralattjáró. Válaszként az Essex repülőgép-hordozó anyahajó utasítást kapott arra, hogy készüljön fel az egyik szovjet hajó elfogására. Noha az elfogás nem történt meg, és a szovjet hajók zömmel visszafordultak, Hruscsov egy amerikai üzletember előtt kijelentette, Bertrand Russel filozófusnak pedig táviratban megüzente, majd Kennedy elnöknek egy levélben tudomására hozta, hogy az agresszióval (máshol kalózkodásnak nevezte) szemben kész önvédelmi lépésekre, s hogy a blokádot a szovjet hajók nem fogják tiszteletben tartani. De ez csak handabandázás volt. és Hruscsov alkuja Kennedyvel Október 25-én kisebbfajta bomba robban Washingtonban: Walter Lippman, az egyik, ha nem a legtekintélyesebb amerikai újságíró javaslatot tesz arra, hogy a Kubába telepített szovjet rakéták visszavonásáért cserébe Amerika vigye haza Törökországba szállított Jupiter-rakétáit. Másnap, október 26-án a Szovjetunió szinte valószerűtlen körülmények között Amerika értésére adta, hogy miként képzeli el a megoldást. Az üzenetet Alekszandr Fomin, forma szerint a washingtoni szovjet nagykövetség tanácsosa, valójában a KGB állomásfőnöke vitte, és John Scali, az

ABC tévétársaság külügyminisztériumi tudósítója fogadta. Ebéd közben, 13 órakor. Lényege az volt, hogy ENSZ-felügyelet mellett leszerelik a kubai rakétákat; Castro ígéretet tesz arra, hogy soha, semmilyen körülmények között nem importál támadó fegyvereket; Amerika ugyancsak megígéri, hogy nem támadja meg Kubát. Ma már van ok feltételezni, hogy Fomin nem volt ugyan felhatalmazva egy ilyen javaslat megtételére, de egy levél, amelyet Hruscsov ugyanaznap küldött Kennedynek, ugyanabban a szellemben íródott, mint az őáltala vázoltak. Már ekkor látszott, hogy a szovjetek nem fognak kevesebbel megelégedni, mint Amerika ünnepélyes fogadalmával: Kubát megkíméli. Ha ezt elérik, okoskodhattak Moszkvában, akkor elmondhatják, hogy megvédték Kubát, s ilyenformán a védelmet szolgáló tehát nem támadó! fegyverek minden különösebb presztízsveszteség nélkül visszavonhatók lesznek. Hruscsov azonban egy újabb üzenetben még a török rakétákat is belekavarta az ügybe. Mi innen, ti onnan adta értésre az alkut. Megteremtődtek az alapok, jöhetett az egyezkedés. Az amerikai álláspont a következő volt: 1. Ha a szovjet rakétákat nem vonják vissza Kubából, az Egyesült Államok katonai erőszakkal távolítja el azokat. 2. Ha visszavonják, az Egyesült Államok ígéretet tesz arra, hogy nem támadja meg Kubát. 3. Nyilvános alku a törökországi Jupiterek elszállításáról nem lesz, de ha a kubai válság megoldódik, a Jupitereket rövid időn belül visszavonják. Amerika ezzel lényegében helyt adott Hruscsov ama okfejtésének, hogy ha az Egyesült Államokat zavarják a partjaitól 90 tengeri mérföldre telepített rakéták, akkor engedtessék meg a Szovjetuniónak, hogy őt is zavarják a közvetlenül a határai mellé helyezett és harckészültségben lévő Jupiterek. Október 28-án reggel a dolog érdemét tekintve lezárult a kubai válság. A moszkvai rádió 9 órakor nyilvánosságra hozta Hruscsov Kennedyhez intézett üzenetét: A szovjet kormány, kiegészítve korábbi utasításait, amelyekben elrendelte a szóban forgó fegyverek elhelyezésére szolgáló építmények munkálatainak abbahagyását, elrendelte az önök által támadónak minősített fegyverek leszerelését. Ezután már csak azt kellett tisztázni, vajon mely fegyverek minősülnek támadónak. Az amerikaiak november 2-án ugyanaznap, amikor Kennedy ünnepélyesen bejelentette, hogy folyamatban van az összes rakétalétesítmény leszerelése átadtak egy listát, amelyen nemcsak a rakéták és tartozékaik, hanem az IL-28-as bombázók és a Komar osztályú torpedórombolók is szerepeltek. Ez némileg megnehezítette a végleges megállapodás létrejöttét, Hruscsov megsértődött, de aztán a bombázókat minden írásos megállapodás nélkül mégis visszavonták. A Komarokat viszont megkímélték.

A kubai elvtársakat Hruscsov természetesen nem tájékoztatta előzetesen arról, hogy október 28-i üzenete mit fog tartalmazni, még kevésbé konzultált velük. Castro, meghallván a hírt, több forrás teljesen egybehangzó közlése szerint kurafinak, gazembernek, seggfejnek nevezte első dühében Hruscsovot, de ez az első düh meglehetős ideig kitartott még: egy-két nappal később, egy ugyancsak színes fordulattal, olyasvalakinek írta le a szovjet vezetőt, mint akinek nincs vér a pucájában. (Ez szabad fordítás. A szóban forgó spanyol mondás olyan férfira vonatkozik, akinek üres a herezacskója, azaz nem is férfi, hanem gyáva féreg.) Castro azonban tisztában lévén azzal, hogy a Szovjetunión kívül senki másra nem számíthat már november 1-én bizalmát nyilvánította a szovjet vezetés iránt; javasolta honfitársainak, hogy tartsák észben a Szovjetunió nagyvonalúságát, barátságát. Ez volt a nagy válság legutolsó epizódja. A VIII. kongresszus 1962 novemberében az MSZMP megtartotta VIII. kongresszusát, amely valójában az MSZMP történetének második kongresszusa volt csak, de hozzászámították a magyar kommunisták összes ilyen 20. századi rendezvényét. A vezérszólam az volt bármit jelentsen is ez, hogy Magyarország a szocializmus teljes felépítésének korszakába lépett. Itt jegyzem meg gyorsan, hogy a nagy Szovjetunió ekkor már egy éve a kommunizmust építette, hála Hruscsov álmodozó természetének. Kádár azonban nem volt egy álmodó típus, ráadásul hogy vette volna ki magát az, ha mi ugyanott tartunk, ahol a nagy példakép? A vezérszólam tehát a szocializmus teljes felépítése volt, de a hangsúly nem erre esett. Kádár előadói beszédének hangsúlyait máshol kellett keresni, éberen figyelve a korábbi évekhez képest erőteljesnek mondható eltolódásokat is. Én itt két dolgot emelnék ki. A mából visszanézve se érdektelenek. Először. Kádár az előző kongresszus óta eltelt három év legnagyobb eredményének a mezőgazdaság szocialista átszervezését minősítette. A vonakodó és keserű emlékeiket őrizgető parasztok százezreivel szemben ez tűnhetett erőfitogtatásnak is. De Kádár nem annak szánta, szavait másoknak címezte. Éspedig azoknak az elvtársaknak, akik hagyták volna a kistulajdonosi szemlélettel megvert parasztokat a saját levükben főni, és rettenetesen sokallták azt az áldozatot, amelyet az országnak a téeszek életben tartására kellett fordítania. Ezek az elvtársak úgy vélték, hogy a munkásosztály rövidül meg azzal, amit a kormány a téeszekre költ. Úgy vélték továbbá, hogy a parasztnak nem adni kell, hanem elvenni tőle. Ami természetesen nem lehetett napirenden, hiszen Kádár és munkatársai eldöntötték, semmit sem

sajnálnak azért, hogy a termelőszövetkezeteknek legalább a felét életképessé tegyék. Ezzel ugyanis az általuk magántulajdonosi szemléletnek nevezett, elmaradott nézetrendszerre reméltek végső csapást mérni, amit egyébként az első titkár erőteljesen hangsúlyozott, megint csak azoknak szónokolva, akik nem értették meg a téeszesítés történelmi jelentőségét. Másodszor. Az ellenforradalom és az osztályellenség szüntelen felidézését a szövetségi politika, sőt a szocialista nemzeti egység fogalmai váltották fel. Szövetségi politikán akkor két dolgot értettek: egyrészt a munkásosztály, a dolgozó parasztság és az értelmiség úgynevezett szövetségét, amely mint fogalom eddigre eléggé elkopott; másrészt a párttagok és pártonkívüliek szövetségét, amelyet viszont könnyű volt tapintható módon érzékeltetni. Kádár ezt úgy tette, hogy kiállt a pártonkívüliek közfunkciókba juttatása, illetve ennek gyakoribbá tétele mellett, ami új dolog volt. Újnak számított az is, hogy egyszerre fontossá vált a szakmai alkalmasság, a politikai alkalmasságot pedig nem azonosították a párttagsággal. No és még valami. A kongresszusi beszéd természetesen anyagiakban is vissza kívánta igazolni az 1956 óta folytatott politika eredményességét, különös tekintettel arra, hogy olyan intézmények, mint a nyereségrészesedés, csak a kádári világban verhettek gyökeret. Elhangzott tehát az az imponáló szám, hogy 1956- hoz képest a bérből és fizetésből élők reáljövedelme összesen 34 százalékot emelkedett, ami évi 5 százalékot meghaladó gyarapodásnak felelt meg. Ezt az ütemet egyébként elég sokáig, úgy a hetvenes évek közepéig sikerült tartani. Zárszavában Kádár kitért az épp lezárult kubai válságra. A magyar pártvezető természetesen nem késlekedett megismételni az akkori sablonokat az imperialisták fenyegető szándékairól meg a kubaiak hősiességéről, de egy pillanatra szándékosan kiesett szerepéből, és azt mondta: a magyar közvélemény szerint Hruscsovék eszében meg lehet bízni. Elképzelhetetlen lett volna, hogy egy Ulbricht, egy Gomulka, egy Novotný akkortájt Hruscsovékat meg az ő eszüket emlegette volna. Ez egy. Kettő: ezt a bizonyos eszességet legalább kétféleképpen lehetett érteni. Úgy is, hogy Hruscsov végül is megvédte Kubát, amennyiben rakétái visszavonásáért cserébe Amerika ígéretet tett Castro megkímélésére; de úgy is, hogy nem próbálkozott az amerikai blokád feltörésével, azaz nem sodorta háborúba a világot. Említést érdemel még az aki nincs ellenünk, az velünk van jelszóhoz fűzött kádári magyarázat. Ez kifelé szólt, nem befelé. Annak idején a szocialista táborban nem nagyon szerették az effajta ideológiai egyénieskedést, már csak azért sem, mert az idézett jelmondatnak inkább az ellenkezőjét alkalmazták. Kádár tehát jónak látta leszögezni s mint látjuk, ha kellett, nem ment a szomszédba egy kis rabulisztikáért

, hogy a világ minden kincséért se akart ő világnézeti kiegészítést tenni a közös kincshez, ez csak politikai jelszó, semmi köze az ideológiához. Végül, mert volt dramaturgiai érzéke, Kádár bejelentette, hogy a következő tanévtől megszüntetik a tanulóifjúság származás szerinti kategorizálását, azaz a munkás- és parasztfiatalok nem fognak automatikus előnyt élvezni az egyetemi felvételiknél. Kékvérűek helyett nem csinálunk vörösvérűeket, tette hozzá tréfálkozva, ugyancsak a nagy nemzeti megbékélés jegyében. Pokolbéli víg napok Távol a hazától is volt magyar irodalmi élet, még ha annak a hírei gyéren csöpögtek is hazafelé. Ha igen, akkor a Szabad Európa Rádió közvetítésével. Lépjünk egy kicsit vissza. Budapesten 1956. november 2-án jelent meg utoljára, a forradalom leverése után pedig Bécsben, majd Londonban indult útjára a legendás Irodalmi Újság, a forradalom szellemi előkészítésének egyik fő fészke. 1956 nyarán ennél a lapnál azaz az első, hazai Irodalmi Újságnál áhítottabb gyümölcs nem volt a pesti sajtópiacon. Idővel az áhított gyümölcs természetesen tiltott gyümölcs lett, legálisan nem kerülhetett be Magyarországra. A lap első londoni felelős szerkesztője a második emigrációját élő Faludy György lett, aki azért nem volt egészen elfeledett ember idehaza, mert a fél középiskolás ifjúság az ő titokban másolt és sokszorosított Villon-átköltéseit szavalta fülledt bulikon az 50-es évek végén. Nos, Faludy egy egészen kitűnő nevekből álló szerkesztőbizottsággal üzemeltette az Irodalmi Újságot: részben 56- osokkal, mint Aczél Tamás, Enczi Endre és Pálóczy-Horváth György, részben régebbi emigránsokkal, akik a 40-es évek végén távoztak Magyarországról. Ilyen volt Kovács Imre, Szabó Zoltán, Cs. Szabó László. Ez a remek lap azonban kevesebb mint öt évet élt meg a brit fővárosban ekkortájt ugyanis megszűnt az az anyagi támogatás, amelyet a Congress for Cultural Freedom, tehát Társulás a Kultúra Szabadságáért nevű amerikai alapítványtól élvezett. A fordulatban szerepe lehetett az amerikai kormánynak is, amely úgy vélhette, hogy a Kádár-féle liberalizáció (sorban jelentek meg már ekkor az 56 után elítélt írók művei) fölöslegessé teszi párhuzamos irodalmi fórumok működését. Arra a kérdésre, hogy mi köze volt a kormánynak az alapítványhoz, a The New York Times nyomán azt tudom mondani, az Irodalmi Újságot támogató pénz a CIA-tól érkezett. Ugyanabban az évben, amikor az Irodalmi Újság Londonból Párizsba volt kénytelen költözni ez tehát 1962, s Faludy kivált a szerkesztőségből, a költőt jelentős szerencse is érte: megjelent a My Happy Days in Hell, azaz a Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi könyve, mely nagyobbrészt recski internálása éveiről szól. A könyv pár

év múltán, immár magyar nyelven, ugyancsak megjelent Nyugaton, de Magyarországon 1989-ig kellett várni a publikálással. A recski kőfejtő mellett működött az Államvédelmi Hatóság talán legkegyetlenebb kényszermunkatábora. Faludy mint úgynevezett jobboldali szociáldemokrata, mint ismert ellenszenvező került az ÁVH börtönébe, először perbe akarták fogni, később megelégedtek sine die internálásával. A fogvatartottak a volt rendszer hivatalnokai és katonatisztjei, kisgazda és szociáldemokrata politikusok, de közönséges munkás- és parasztemberek is, jogi értelemben mind ártatlanok rettenetes nélkülözések és megpróbáltatások között éltek. Ám és ennek dokumentuma az 1962-es Faludy-könyv a szolidaritás olyan erős érzését fejlesztették ki maguk között, s olyan szellemi ellenállást tanúsítottak állapotaikkal szemben (szünet nélkül szervezték az előadásokat, önképzőköröket, eszmecseréket), hogy java részük túlélte a tábort. A költő bizarr valóságérzékelése szerint a szellem élénksége volt az, ami immunizálta a táborlakókat. A fizikai tornamutatványokat a szellemi tornamutatványok tették teljesíthetővé. Faludy György három évet töltött Recsken, 1953 nyarán, Nagy Imre táborfeloszlató intézkedése folytán került szabadlábra. Steinbeck Nobel-díja A mindig vitát kiváltó irodalmi Nobel-díj 1962 telén az amerikai John Steinbecknek jutott. Mellesleg ugyanebben az évben hunyt el a démoninak nevezett realizmus ugyancsak amerikai, ugyancsak Nobel-díjas alakja, a Steinbecknél nagyságrendekkel kevésbé olvasott, kevésbé ünnepelt William Faulkner. Tőle többek közt a Megszületik augusztusbant ismerjük magyarul, már aki. Csak annyit mondok: George és Lennie. A válasz rá: Egerek és emberek. Ez a mű, amelyet maga Steinbeck adaptált színpadra, nálunk is számtalan előadást élt meg, benne felejthetetlen színészi produkciókkal, Ladányi Ferenctől Koncz Gáborig. George és az együgyű Lennie, két vándorló mezőgazdasági munkás saját farmra vágyik, amiből soha nem lesz semmi lesz viszont halál és totális kiúttalanság. Ennyi a történet dióhéjban. Az Egerek és emberek 1937-ben született, az Érik a gyümölcs, a nagy klasszikus rá két évre. Egy rossz fordulattal szólva a második nagy regény ugyanazt járja körül, mint az első: az amerikai álom végét, s amúgy mellékesen a mezőgazdasági munkások hovatovább szégyen ezt a szót használni, de kénytelen vagyok igazán kegyetlen kizsákmányolását a nagy gazdasági válság Kaliforniájában. Az Érik a gyümölcs családregény: az aszály sújtotta Oklahomából Kaliforniába vándorló farmercsalád elszegényedésének, széthullásának és züllésének a története, számos díjjal ékesítve. Ezért a könyvéért ugyanis

Steinbeck noha egyes, való világ iránt érzéketlen kongresszusi képviselők egy agybeteg ember képzelgéseinek minősítették az epikus drámát Pulitzer-díjat is, Nemzeti Könyvdíjat is kapott, sőt John Ford filmet is készített belőle. Most közjáték következik a történetben. Steinbeck a korszak leghíresebb fotográfusával, a magyar származású Robert Capával együtt elfogadott egy szovjet meghívást, s közvetlenül a világháború után Sztálinnál vendégeskedett. Hetekig etették, itatták alkatilag vevő volt rá, viszont a szovjet valóságból szinte semmit se látott. Ebből a semmiből született 1948-ban a Russian Journal, az Orosz napló című mű, amely mihelyt megszületett, már csaknem elfeledetté is vált. Hökkenten nyugtázom ezután, hogy az 50-es évek elején látott napvilágot Steinbeck mindmáig legolvasottabb, legnagyobbra tartott műve, a Káin és Ábel bibliai sztorijára alapozott Édentől keletre, amely azonban a sarkáig nem ér fel a 30-as években született két remekműnek. Egyedül olvasmányosságban, fordulatosságban, könnyedségben múlja felül őket, de hát Steinbeck nem ezért kapott Nobel-díjat. Az Édentől keletre népszerűségét tovább, egy időben az egekig fokozta a regény Elia Kazan által készített filmváltozata időpont: 1955, amelyben a főszerepet az eredetileg kiválasztott Marlon Brando helyett egy pillanatok alatt ikonná vált és ugyanolyan gyorsan elhalálozott ifjú tehetség, James Dean alakította. Marilyn 1962. augusztus 5-én, 36 éves korában öngyilkosságot követett el Marilyn Monroe filmszínésznő és szexszimbólum. A hivatalos verzió szerint a gyógyszer-túladagolás módszerével lépett ki az életből, de a halál körülményeit soha nem tisztázták megnyugtatóan. Ma, több mint negyven évvel később, számosan fogadnak arra, hogy gyilkosság áldozata lett, mégpedig a Kennedy családhoz fűződő viszonya miatt. Az, hogy az elnök szeretője volt, szinte bizonyosra vehető, de hírbe hozták Robert Kennedyvel, az elnök igazságügy-miniszter öccsével is. A feltételezés az, hogy a gyönyörű, de lelkileg köztudottan ingatag nő egy ponton tehertétellé, kockázattá vált számukra. Marilyn Monroe-t, eredeti nevén Norma Jean Bakert, elképesztően gömbölyű, mindmáig páratlannak mondható idomokkal és lágy, búgó énekhanggal áldotta meg a sors. Egy viszonylag még prűd korban kevés gátlással fotóztatta magát ruhátlanul vagy alig takarva. Szépségét a legelsők között Hugh Hefner, a Playboy magazin tulajdonosfőszerkesztője fedezte fel. Marilyn lett a lap történetének első, a lap közepén levő, kihajtható oldalakon szereplő mezítelen sztárja, habár soha nem állt a Playboy kamerái előtt. Hefner évekkel korábban készült naptárfotókat vett meg Marilynről.

Minden arra predesztinálta, hogy egyfajta szexistennő legyen a filmvásznon, és a producerek meg a rendezők be is tették ebbe a skatulyába. Vélhető, hogy utóbb ez lett tartós boldogtalanságának az oka. Sokkal intelligensebb volt, mint amilyennek hitték vagy tudták, de soha nem kapott egyetlen olyan szerepet sem, amelyben igazi színésznői kvalitásait megmutathatta volna. Egy filmet leszámítva, az Arthur Miller által írt Kallódó embereket. Mely, és ezt csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, végül nemcsak Marilynnek, de a legendás Clark Gable-nek, az Elfújta a szél Rhett Butlerjének az utolsó filmje is lett. Miller egyébként a kérdéses időben a színésznő férje volt, s házasságuk éppen az összeomlás felé közeledett. A Kallódó emberek azért született, hogy megmentsenek belőle valamit. Addig ugyanis Amerika legünnepeltebb drámaírója egyetlen olyan sort sem tudott kierőszakolni magából, ami Marilynnek mint színésznőnek is adott volna valamit. A házasság egyébként a film elkészülte ellenére tönkre ment. Az ünnepelt emberekkel, mint férjekkel Monroe-nak nem volt szerencséje. Miller előtt a kor legnagyobb baseballsztárja, Joe DiMaggio volt a párja, házasságuk azonban a rabiátus férj miatt csak kilenc hónapig tartott. Igaz, Joe mindhalálig, sőt azon túl is imádta volt feleségét: ő temette el, s onnantól húsz teljes éven át hetente háromszor küldött friss rózsacsokrot Marilyn sírjára. Egy olyan film maradt fenn Marilyn után pedig játszott ő Sir Lawrence Olivier-vel és Robert Mitchummal is, amelyre mindenki emlékezik, és amely kétségtelenül többet mutatott meg a színésznő természetes bájából és képességeiből, mint a másik két tucat együttvéve. Ez az alkotás Billy Wilder Van, aki forrón szereti című komédiája, Tony Curtis, Jack Lemmon és Marilyn főszereplésével. Olyan, mint a magyar filmtörténetben a Hippolyt, a lakáj: százszor meg lehet nézni, és akkor sem unja az ember. Szenzációk színpadon, könyvben, filmen A 60-as évek Magyarországára minden nyugati művészeti szenzáció csak jelentős késéssel tudott beérkezni, de szögezzük le: idővel mindig beérkezett. A kultúrpolitika, mondjuk így, erősen fontolva haladt. 1962 második felében például Magyarországon a francia André Schwartz-Bart zsidó tárgyú, szenvedélyeket keltő, iszonyúan megrázó regénye, az Igazak ivadéka volt a szenzáció, Fellini Édes életén csámcsogtunk, miközben a nyugati világban már Edward Albee Nem félünk a farkastól című drámájától és Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényétől volt hangos az irodalmi közvélemény. Évekkel később mindkettőt olvastuk, és láttuk mindkettő filmváltozatát.