1. GYERMEKIRODALOM (Fogalomismertetés, sajátosságok, forrásrétegek, műfajok)

1. GYERMEKIRODALOM (Fogalomismertetés, sajátosságok, forrásrétegek, műfajok) 1. 1. Fogalomismertetés A gyermekirodalomban használatos fogalmak nagyrészt azonosak az egyetemes irodalom fogalmaival. Fejezetünkben főleg azoknak a fogalmaknak a megismertetésére törekszünk, amelyek a gyermekirodalomra jellemzőek, külön választva a használatukkal és az értelmezésükkel kapcsolatos információkat, azzal a szándékkal, hogy megkönnyítsük a megértésüket. 1. 1. 1. Fogalomhasználat Tágabb összefüggésben szemlélve a gyermekirodalom része a gyermekkultúrának, a gyermeklélektannal, a gyermekpedagógiával, a gyermekfilozófiával stb. együtt hozzájárul valamely történelmi korszak, illetve társadalom gyermekkepének (gyermekekről vallott felfogásának) kialakításához. Esztétikai értékeket közvetít, véleményt fogalmaz meg a világról, és hírt ad, információkat közvetít az egyes civilizációk és társadalmak gyermekképéről. A gyermekirodalom fogalma kultúránként és koronként egyaránt változik, ennek a változásnak a megértéséhez célszerűnek látszik külön-külön megvizsgálni a gyermekirodalom fogalmának a használatát és az értelmezését. A fogalomhasználatban tapasztalható eltérések első sorban irodalomtörténeti jellegűek, és az egyes nemzeti irodalmakban kialakult szóhasználattal függenek össze. Az angol és az orosz irodalomban a gyermekirodalom szót használják: children s literature, gyetszkaja lityeratura, (детьская литератуа), s többnyire a francia elegendőnek tart annyit, hogy litterature enfantine, ennek nyomán használják a román irodalmi kultúrában is a literatura pentru copii elnevezést. A magyar nyelv az árnyaltabb gyermek- és ifjúsági irodalom kifejezést vette át a német Kinder- und Jugendliteratur nyomán. Az ifjúsági jelző pontosabbá teszi a szóhasználatot, de több okból is problematikus. Az ún. ifjúsági irodalom olvasója nem a tizennyolcadik életévét betöltő ifjú, hanem a serdülő, a kamasz. Sőt az életkori fejlődésnek ezt a szakaszát is pontosítanunk kell. Ezen belül a modern pszichológia három alszakaszt különböztet meg: a korai serdülőkort (11 14 év), a középső serdülőkort (15 18 év) és a kései serdülőkort (19 21 év). Vannak olyan felosztások is, amelyek a 12 14., 15 17. és a 18 20. évben látják a serdülőkor hármas határát. E három, karakteres korszak ellenére sokan csupán a gyermek- és a felnőttkor közötti átmenetnek tartják a pubertás kort. Az ifjúsági irodalom olvasója úton van a felnőttek irodalmához. Hamarabb ér oda, mint ahhoz, hogy felnőtt státusát a társadalomban kivívja. A felnőtté válás kalandos folyamata 6

ugyanis tovább tart a civilizált országokban, mint az ifjúsági irodalom olvasása. A gyermekés ifjúsági irodalom olvasója végül is gyerek, pszichológiai, szociológiai és jogi értelemben egyaránt. Nem téves tehát az angol, az orosz, a francia és a román szóhasználat. A mindennapi életben igen gyakran mi is csak a gyermekirodalom szót használjuk. Meghonosodni látszik Egyetemi jegyzetünkben mi is gyermekirodalomként emlegetjük tárgyunkat, hozzájárulva a fogalom elterjedéséhez. 1. 1. 2. Fogalomértelmezés A fogalomhasználatban megismert kettősség a gyermekirodalom fogalmának értelmezésében is fellelhető. A hagyományos felfogás szerint a gyermekirodalom elsősorban alkalmazott irodalom. Szolgálólánya például a pedagógiának, emiatt gyakran erkölcsi példatárrá degradálódik. Szövegvilágának könnyen azonosítható struktúrái vannak és jól elkülöníthető tematikus motívumai. Ez a felfogás sajátos írói státuszt feltételez, feltételnek tekinti továbbá a gyermekirodalom speciális intézményrendszerét. Konzervativizmusa ellenére ennek az elképzelésnek is vannak igazságtartalmai: bőven akad benne olyasmi, amit az alkalmazott irodalom (adaptáció) tárgykörébe sorolhatunk, az általa létrehozott intézményrendszer pedig kimondottan hasznosnak mondható (gyermeksajtó, gyermekkönyvtár, gyermekszínház stb.). A korszerűbb felfogás szerint a gyermekirodalom elsősorban irodalom, integráns része a nemzeti és a világirodalomnak. Jelenségei elválaszthatatlanok s mindenkori kortárs irodalom állapotától és az irodalomtörténeti folyamatoktól. Akkor járunk el helyesen, ha a gyermekolvasó felől próbáljuk meg értelmezni. A gyermekirodalmi műfajoknak (gyermekvers, gyermekpróza) nincs külön poétikai sajátosságuk, csak a címzettjük (szándékosan vagy szándék nélkül) a gyermekolvasó. A gyermekirodalmi alkotás sem más, mint a valóság komplex modellje. Emberi élmények rögzítése, tárolása és továbbítása az irodalom eszköznyelvének segítségével. Az irodalmi mű befogadása sajátos kommunikációs folyamat eredménye. Ha a műalkotás és a gyermekolvasók között létrejön a kommunikáció, akkor az ő könyvükről van szó. Ha a mű nem jut el a címzetthez, kommunikációs zavar áll be, nem történik meg az átélés, beleélés és a befogadás. Nekünk közvetítő felnőtteknek kell mérlegelnünk, hogy tud-e azonosulni a gyermekolvasó a hőssel, el tud-e igazodni a mű világában. 7

1. 2. A gyermekirodalom sajátosságai A fogalom értelmezéséből következik, hogy a gyermekirodalom sajátosságai csakis a befogadó, a gyermekolvasó szempontjából írhatók le. A német kifejezés nyomán és csupán módszertani megfontolásból a sajátosságok árnyalatainak érzékeltetéséhez szétválasztjuk a gyermek- és ifjúsági irodalmat. Az életkorhoz köthető olvasói érdeklődés más-más jellemzői nem csupán pszichológiai sajátosságok, hanem a szociológiai állapot és számos más külső tényező következményei is. Nem véletlen, hogy a gyermekirodalomnak értékekben folyamatosan gazdagodó világa van. A különböző értékeknek a gyermekirodalom piacán van nagyobb esélyük. Azáltal is, hogy a gyerek helyett a felnőtt választ, vásárol könyvet. Mivel magatartása értékorientáltabb, sokban befolyásolja a gyermekirodalom presztízsét. Jobban vonzza a tehetségeket, mint az ifjúsági irodalom, ezért műfaji gazdagsága is teljesebb (gyermekvers, verses mese, meseregény, gyermektörténet, gyermekregény). Nem véletlen tehát, ha a kisgyermekeknek szóló irodalomban több az eredeti mű, és kevesebb az adaptáció. Az ún. ifjúsági irodalom történetében sokkal több a máról holnapra fellelhető tömegcikk, melyben tobzódnak a népszerű műfajok kellékei. A kaland és a szép érzelmek jegyében született művek jó része nem a romantikához vezet, hanem a lektűr és a ponyva előszobája. A kamasz maga választ és vásárol olvasnivalót, gyakran a kortársak befolyása alatt. Az értékek nagyon viszonylagosak és nehezen érhetők tetten ebben az átmeneti közegben. Ezért az ifjúsági prózának nagyobb szüksége van az adaptációkra. A jelentősebb írókat nagyon ritkán vonzza ez az irodalomtípus. A lélektani- szociológiai jellemzők mellett poétikai- esztétikai sajátosságok is társíthatók a korábban differenciált befogadói rétegekhez. Más-más esztétikai minőségek és esztétikailag értékelhető mozzanatok jellemzik a gyermekirodalmat és az ifjúságit, mert eltérő a gyermek és a kamasz elváráshorizontja is. A gyermektörténetek többsége nem szép, hanem bájos. Nem tragikus, de a mindent belengő optimizmus mögött ott bujkálhat a szomorúság. A képtelenség természetes a kisgyerek számára, így a gyermekirodalomban otthonos a nonszensz. A kamasz inkább az eseményességet, az érdekességet honorálja, de elviseli a tragikust is. Viszont mindkettő számára érték a humor. 8

Nyilvánvaló, hogy pedagógiai elvek is befolyásolják a gyermekirodalmat, különösen annak szerzői és közvetítői oldalát. Lehetőleg kerüli az alantast, az öncélú agresszivitást, a dühkitöréseket vagy a kétértelmű kifejezéseket. Bármennyire őszinte a gyermekvilághoz, védelmezni és oltalmazni is akarja. Pedagógiai szempontból követelmény az is, hogy ne vezessük félre a gyereket: se a valóságban, se a történelemben, se a természet világában. Az ábrázolásnak a befogadó érdekében egyértelműnek kell lennie. Pedagógiai szempont az is, ha a gyermekirodalom segítségével fejlődik a gyermekolvasó nemzeti identitástudata. Miközben olvas a gyerek, anyanyelvét is tanulja. A gyermekirodalom szövegvilága nem véthet az anyanyelv szabályai ellen: szabatosnak, világosnak, magyarosnak kell lennie. A gyerek sokszor feledésbe merül, fontos szavakat tanul meg az irodalmi művekből. Szókincsével együtt tágul számára a valóság. A gyermekirodalom jellemzője az is, hogy igazodik a befogadó világképéhez. A kisgyermek világképe mágikus, animisztikus, kettős tudatával ideális befogadója a mesének. A mese valójában a gyermekolvasó szemével nézett világ. Az ifjúsági regény valósága pedig olyan egyszerű, mint a romantikáé: a jó és a gonosz világa. A mindenkori gyermekirodalom következetesen ragaszkodik ehhez a morálhoz, amit még a mesétől, a mítosztól örökölt, s ami a fekte-fehér gondolkodás sajátja. A gyermekirodalomban erkölcsi világrend uralkodik: összeköttetés van a sors és az érdem között, a szenvedések pedig nem esnek hiába. Mindig érvényesül a mesemorál, amelynek alaptörvénye: jó tett helyébe jót várj. 1. 3. A gyermekirodalom forrásai és rétegei A gyermekirodalomnak több forrása és rétege van. Természetesen ez egyfajta elméleti konstrukció, a szakirodalom hipotézise, és annyiban értékelendő, hogy megkönnyíti a tájékozódást. Tudnunk kell viszont, hogy a gyermekirodalom határai nem vonhatók meg egyszer s mindenkorra. A gyermekirodalomnak három forrása és rétege van, valamit egy nagyon sajátos negyedik is: a. Szövegek, amelyeket eredetileg is gyerekeknek írtak (pl. A.A.Milne: Micimackó, Carlo Collodi: Pinokkió, Móricz Zsigmond: Pipacsok a tengeren, Lázár Ervin: Négyszögletű kerek erdő). b. Szövegek, amelyeket eredeti vagy átigazított formában a népköltészetből vett birtokába a gyermekirodalom (Mondókák, találós kérdések, mesék, népdalok, gyermekjátékok). 9

c. Szövegek, amelyek változatlan formában vagy adaptációként, a szerző szándékától függetlenül vagy a szerző tudtával lettek gyermekirodalmi alkotások (Cervantes: Don Quijote, D. Defoe: Robinson Crusoe, Stevenson: A kincses sziget, Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig). d. Szövegek, amelyeket 6 14 éves gyerekek írtak és írnak (pl. Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem, József Attila gyerekkori versei). A rétegek között nincsenek merev határok. Mark Twain például nem gyerekeknek szánta a Tom Sawyer kalandjait, de már az első kiadás gyerekeknek jelent meg. A mai gyermekolvasó számára ez a mű ugyanúgy adaptáció formájában olvasmány, mint a Robinson Crusoe vagy a Bőrharisnya-ciklus. A gyermekirodalom fogalmának tágabb értelmezése nemcsak a szépirodalmat, hanem a gyerekeknek szánt ismeretterjesztő irodalmat is magában foglalja. A gyermekolvasó különösen erős vonzalmát egy-egy ismeretterjesztő könyv iránt néha csak évtizedek múltán értjük meg igazán. Az utóbbi időszakban látványosan megnőtt a szépirodalom és az ismeretterjesztés határvidékén lévő műfajok szerepe (pl. tudományos-fantasztikus irodalom). Az ismeretterjesztő irodalom esélyeit az is növeli, hogy a gyermekolvasóban a nonfiction iránti érdeklődés együtt nő a kamaszsággal. 1. 4. A gyermekirodalom műfajai (Gyermekvers; mese; monda, legenda, történelmi elbeszélés; meseregény; ifjúsági regény) 1. 4. 1. A gyermekvers A gyermekköltészet egyidős az emberiség kultúrájával. A mondókák eredete például az őskorban gyökerezik. A gyermekirodalom művelői tisztában vannak azzal, hogy az első versélményeket tudatosan vagy akaratlanul az édesanya közvetíti gyermeke számra mondókák formájában. Ezek a mondókák lehetnek altatók, tornásztatók, állni és járni tanítók, csiklandozók, lovagoltatók, hintáztatók stb. A kisgyermek élvezi a ritmust, a mozgást, a szülő testi közelségét, az együttlétet. A kisgyermeket közösségbe, óvodába kerülve újabb élmények érik. Az óvodapedagógusok feladata, hogy a szülők által kialakított versszeretetet tudatosan tovább mélyítsék. A mondókahallgatás időszakát fokozatosan felváltja a mondókamondás. A ritmus mellett mindinkább a szöveghatás kezd élni, és az öt-hat éveseket egyre jobban megfogják a versekből áradó hangulatok, érzelmek, gondolatok. 10

Az óvodás korosztálynak szánt irodalmi alkotások közül első helyen a népköltészet kis remekei, a mondókák állnak. Ezek az ételekről, állatokról, időjárásról, jeles napokról szóló alkotások új ismereteket közölhetnek, illetve rögzíthetik a meglévőket. A gyermekvers kitűnően alkalmas a közismereti anyag élményszerű közvetítésére. A szerepjátszás és általában a játék segítségével felkészít a felnőtt életre, megkönnyíti a szocializációs folyamatot. Vonatkoznak ezek a megállapítások azokra a gyermekversekre is, amelyek épp a folklórtól ihletetten vagy a gyermekkori élményt megidézve segítik hozzá az óvodásokat az önfeledt átéléshez. Egységes szakmai vélemény szerint a népi gyermekvers általában mondóka, azaz rövid versike, amely inkább rigmus, és alig van benne tartalmi- logikai közlés. A szakirodalmi felosztás szerint két nagy csoportja van a mondókáknak: 1. A felnőttek mondják gyerekeiknek; 2. A gyerekek mondják egymásnak és/vagy környezetüknek. Először a felnőttek mondókáit mutatjuk be. A kisgyermek első irodalmi élménye az ún. dajkarímekhez fűződik, amelyeket a szülő tolmácsolásában hallanak. Az így kialakuló játékos tevékenység, amelynek a felnőtt és a gyermek egyaránt aktív résztvevője, meghitt, bensőséges, érzelmileg telített. A gyermek életének fontos velejárója a ritmus: szívesen ismételget különböző műveleteket (gyakorló játék), mert az így begyakorolt mozdulatok biztonságot adnak. Örömöt jelent számára a különböző szavak ismételgetése is. A felnőttek által közvetített mondókák játékos szóalkotásai, hangutánzó és hangfestő szavai és a hozzájuk kapcsolódó játékos mozdulatok, valamint a ritmus nagy élményt jelentenek a gyermekeknek. Az altatók vagy bölcsődalok alkotják a népi gyermeklíra egyik nagy csoportját. Az anya így szeretné megnyugtatni kicsinyét. A bennük előforduló becéző kifejezések, a ringató szavak gyöngéd és meghitt hangulatúvá teszik a bölcsődalokat. Terjedelmük rövid, ritmusuk a ringatáshoz hasonló. A hangos, monoton és gyakori ismételgetés segíti álomba a gyermeket. Ezek téma szerint szólhatnak az alvó természetéről (Tente, baba, tente), a szülők munkájáról (Aludj baba ), ígérhetnek ajándékot (Csícsíjj, csícsíjj, babája), kívánhatunk szép álmokat (Aludj, baba, aludjál). Nagyon elterjedtek és változatosak a kézjátékok: a tenyércirógatók (Kerekecskedombocska), a tapsolók (Tapsi, tapsi mamának), a csipkedők (Csíp, csíp, csóka). A kiolvasók felhívják a gyermek figyelmét az ujjak külön életére: nemcsak mozgathatók, hanem mindegyiknek saját funkciója van (Ez elment vadászni, Hüvelykujjam almafa). A mondókák egy sajátos csoportját alkotják az állni és a járni tanítók (Áll a baba, áll; Ki fut ide hamarább ). Közismertek a térden lovagoltatók (Gyí te, lovam) vagy hőcögtetők 11

(Hőc, hőc, katona), és a karjaikban hintáztatók (Hinta-palinta). Játék közben a gyermek ismereteket szerezhet saját testéről: ezeket segítik a különböző arcjátékok (Hazajövök, kinyitom az ajtót), a homlok-összekoccintók (Egy hegy megy), az orr-összedörzsölők (Én is pisze), az arcsimogatók (Ciróka, maróka). Ebbe a műfajcsoportba tartoznak a rajzoltató mondókák (Pont, pont, vesszőcske). A népi gyermeklíra másik csoportja a gyermekmondókákat foglalja magába. A kisgyermek lelkesen mondja, ismételgeti az állatokról szóló mondókákat, a csigahívogatókat, a katicabogár-röptetőket, a lepkekergetőket (pl. Katalinka, száll jel!). A háziállatok külön élményt jelentenek minden gyermeknek, boldogan üdvözlik azokat, és utánozzák hangjukat. Természetszerűleg védelmezik a szelíd vagy gyenge állatokat a ragadozóktól, de csúfolódnak is velük (Szebb a páva, mint a pulyka). A madarakról szóló mondókák megszólítottja leggyakrabban a fecske, a csóka és a varjú. De ide tartoznak a gólyával kapcsolatos mondókák is: Gólya, gólya, gilice; Hosszú lábú gólyabácsi. Némely gyermekvers rég eltűnt szokásokat idéz. A naphívogatók például a pogánykori természetkultuszra utalnak (Süss fel, nap!),a termékenység és növekedés kultuszának emlékét idézik az esőüdvözlők (Ess, eső, ess!). Az idő fogalmának tisztázására szolgálnak az ún. naptárversek, amelyek az esztendőről, az évszakokról, a hónapokról szólnak (Január elöl jár). Meg kell említeni a jeles napokhoz, népszokásokhoz kapcsolódó köszöntőket. Jeles napoknak nevezi a néprajz azokat a napokat, amelyekhez valamilyen állandó szokás, hiedelem, szertartás kapcsolódik. A népszokások, köszöntők részben a keresztény ünnepekhez (karácsony, húsvét, pünkösd), a paraszti munkákhoz (aratás, szüret), részben a családi ünnepekhez (lakodalom, névnap) kapcsolódnak. A játék létfontosságú gyermeki szükséglet, a kikapcsolódáson túl felkészülés is az életre, és nem egyszer a felnőttek foglalkozási tevékenységének a mása. A játék közben elhangzó munkadalok, mondókák (Szita, szita ) készítik fel a gyermekeket arra, hogy tárgyak nélkül az izmok beidegzésével hogyan bánjanak majd az eszközökkel. A gyermekek kedvencei az ún. sebes mondások, valamint a nyelvgyakorlók, ill. nyelvtörők, nyelvgyötrők (Répa, retek, mogyoró). A beszédgyakorlat szempontjából is fontos nyelvgyötrőknek három csoportja van: a. előrímes, alliterációs mondókák (Csalitban csicsergő, csattogás / csörgedező csermely csobogás ); előrímes és magánhangzó- ismétlő mondókák (Öt ördög görbe úton görgőn görget / gömbbé gombolyodott öt görögdinnyét); szóismétlő mondókák (Nem minden szarka farka tarka ). 12

A gyermekek 4-5 éves korban egyre jobban vonzódnak a társas- vagy páros játékokhoz. A társas játékok szereplőit, pl. a hunyót kiszámoló verssel választják ki. Ezek lehetnek számokból alkotottak (Egy, kettő, három), egy képet felidézők (A sámsoni piacon), illetve meseszerűek (Egyszer volt egy ember). A legérdekesebbek a halandzsázó kiszámolók, amelyeket két csoportra lehet osztani. Egyesek szövegében még fellelhető jelentéshordozó szó (Ecem, ecem, pityfalvára), másokban értelmetlen szavak sorakoznak egymás után (Antanténusz). A halandzsaszövegek eredete a babonák, a mágia, a szóvarázslat világára utal, az értelmetlen szavak mormolása a mágia egyik eszköze volt, ma már csak játék a hangokkal. Az érdeklődés, a játékkedv felkeltését szolgálják a különféle biztatók, játékra szólítók. Kiváltképp a körjátékoknak van szép kísérő szövege (Dombon törik a diót; Lánc, lánc, eszterlánc, Bújj, bújj, zöld ág ). Meg kell említenünk még a találós kérdéseket, a magyar folklór szóbeli rejtvényeit, amelyekben a találékonyság, a fantázia és a humor ötvöződik. A gyermekköltészet elválaszthatatlan része irodalmunk egészének. Kincsestárát azok a költői művek alkotják, amelyeket szakértő felnőttek a gyermekolvasók számára hasznosnak, alkalmasnak találnak. A gyermekvers zeneisége miatt a műfaji skála sokkal szélesebb, mint az irodalom egyéb tartományaiban: a szépség boldogító mámorától egészen a gépies szövegismétlésig terjedhet. Hogy közelebb jussunk a gyermekvers lényegéhez, célszerű megvizsgálni azokat a területeket, amelyeken a gyermek- és a felnőttköltészet egymással érintkezik: a lírai hőst, a költői képet és a zeneiséget. A lírai hős. A kortárs költészet egyik tendenciája a lírai hős egyre személyesebbé válása. A gyermekversek hőse alapvetően különbözik a felnőttversek lírai ideáljától. A művek többsége vállalja a felnőtt alkotó gyermekbefogadó alaphelyzetet. A vers hőse sohasem lehet mesélő felnőtt, és ez meghatározó sajátossága a gyermekköltészetnek. Gyakran a vershallgató gyerek a hős vagy olyan külső szereplő, akivel azonosulhat a gyermekolvasó. Ebből következik, hogy a gyermekköltészetnek erős epikai kötődése van. A gyermekeknek szánt lírát a nekik szóló verses epikától időnként nagyon nehezen lehet, talán nem is érdemes elválasztani. A kép. A gyermekköltészetnek a másik előnyös eltérése a felnőttköltészettől a sajátos képalkotásban rejlik. Ez a sajátosság nem a költőktől ered, hanem a befogadóktól. Ha a vers által kiváltott látvány azonos a valósággal, akkor elmondhatjuk róla, hogy unalmas, költőietlen. A költészet világában, mint a mesében, természetesnek tartjuk, hogy megelevenednek a tárgyak, a színek dalolnak, és a hangok kiszínesednek. A mesének természetes eleme a végbement csoda, a költői kép is ilyen csodatétel. A mesén iskolázott gyermekolvasó kevésbé absztraktan, inkább plasztikusan látja a költői képeket. Vizuálisan 13

képes újra átélni a felnőttek által rég elfogadott elnevezések keletkezését. Ez a magyarázata annak, hogy miért fogadhatnak be a gyermekek a racionális, fogalmakban gondolkodó felnőttek által érthetetlennek minősített költői alkotásokat is. Ez magyarázza meg a magyar gyermeklíra legmeghatározóbb egyéniségének, Weöres Sándornak a fogadtatását is. A gyermekek plasztikus képi látásmódja és többnyire érzelmeken alapuló, gyakran öncélúan játékos képzettársítási képessége azt is döntően meghatározza, mely költők és milyen költői irányzatok kapcsolódhatnak be a gyermekköltészetbe. Az elkötelezett realistáknak kevés az esélyük, az expresszionistáknak még kevesebb. A szürrealisták és a dadaisták már eleve gyermeki ösztönösségből próbálták leszűrni maguknak a konvenciók által nem csonkított zseniális mű megalkotásának titkait. A korízlés és a gyermeki sajátosságok igényeinek közeledése jelentős felvirágzást eredményezhet, ennek a hatása akár több generáción keresztül is kimutatható. A zene. Amit mi versnek hívunk, az mesterséges képződmény. Az írásbeliség hozta létre, a könyvnyomtatás kodifikálta, és terjesztette világszerte. Valaha minden szövegnek dallama volt, és a szövegritmus a dallamritmushoz igazodott. A rögzíthetetlen dallam az idők folyamán lekopott a versről, kihalt belőle, mint csiga a csigaházból. Gyermekverseink efféle csigaházak, melyeknek ritmusa még őrzi az egykori dallam lenyomatát. Gyermekverseink többsége az ún. ütemhangsúlyos versformában készült. Ez természetesen következik a szavak első szótagjára eső magyar szóhangsúlyból, ez adja népdalaink szövegeinek ritmusát is. A hangsúlyos vers kényelmes, kevésbé alkalmas ritmikai mutatványokra, merész játékokra. Ezen segít az ütemes és az időmértékes vers szabályai szerint egyaránt ritmizálható szimultán vers, amelynek legkülönfélébb változatait találhatjuk meg modern gyermekköltészetünkben. Korunkban polgárjogot nyert a szabadvers, a svéd gyermekversek nyomán kezdték utánozni a gyors sikert ígérő mintát. A szabadvers végül pontosan megtalálta a maga helyét: szinte kötelező formája lett a gyermekmonológoknak. 1. 4. 2. A mese Nincs egyetlen olyan műfaj sem, amelyet annyit vizsgáltak volna, mint a mesét, ezen belül is a népmesét. Kutatták eredetét, elterjedését és változatait, történetét, elnevezéseinek és műfajváltozatainak sokszínűségét, a mesemondás körülményeit, a mesemondó egyéniségét, vizsgálták a mesekutatás és mesegyűjtés történetét; monográfiák születtek a mese kultikusszakrális hátteréről stb. Elemeire bontották és összehasonlították motívumaikat, tömbösítették 14

a szereplők funkcióit, és oppozíciós paradigmatikus viszonyokat állítottak fel közöttük. A kutatások eredményeiből és a meghatározások tarkaságából kiderül, hogy szinte lehetetlen általánosságban beszélni a népmeséről, közelebb jutunk a meghatározáshoz, ha a műfajt az alcsoportjai szerint vizsgáljuk meg. Amikor a 19. század közepén a Grimm testvérek úttörő munkája nyomán megkezdődött a nemzeti mesekincsek összegyűjtése és feldolgozása, a kutatók meglepődve tapasztalták, hogy a mesék nagyon hasonlítanak egymáshoz. Ezt minden mesekutatói irányzat másképp magyarázta: a földrajztörténeti irányzat vándorláselmélete szerint minden mese Indiából ered, onnan terjedtek el a mesemotívumok az egész világon. Mások szerint valamennyi azonos mesemotívumnak görög, keleti vagy kelta eredete van. A pszichoanalitikus mesekutatók azt állítják, hogy a mesék azért hasonlítanak egymásra, mert a meseteremtő lelki folyamatok az egész világon egyformák. A típuskutató és katalógusíró iskola legelső képviselői azon fáradoztak, hogy a hatalmas meseanyag ismeretében elvégezzék a folklorisztikai rendszerezést, azaz megalkossák a nemzetközi mesekatalógust és a típusszámokat (1928). Ez a mai napig az alkotók nevének kezdőbetűit viselik: AaTh = Antti Aarne (finn) és Stith Thompson (amerikai). A mesei alcsoportokat a katalógus szerkesztői a mesék főbb szereplői, alakjai és cselekménymagja alapján határolták el egymástól. Így állapították meg a mesetípusokat: állatmesék, mitikus vagy valódi mesék, tréfás mesék és formulamesék. A Magyar Népmesekatalógus megjelent kötetei ezeken belül is alcsoportokat különböztetnek meg, s külön tárgyalják az állatmeséket, a tündérmeséket, a novellameséket, a legendameséket, az ostoba ördögről szóló meséket, a rátótiádákat, a tréfás meséket, a hazugságmeséket és a formulameséket. Az említett változatok közül mutatunk be néhányat. Állatmesének nevezünk minden olyan mesét, amelyben az állatok az emberrel egyenrangú módon gondolkodnak, beszélnek és cselekszenek anélkül, hogy ezáltal akár a mese emberszereplőiben, akár a mesemondóban vagy a hallgatóban a csoda érzetét keltenék. Az állatmesék általában életbölcsességek, erkölcsi igazságok, társadalmi fonákságok szemléltetésére szolgálnak. Az állatmese gyökerei az állatmítoszokig és az irodalmi eredetű indiai görög latin moralizáló fabuláig nyúlnak vissza. Az archaikus mesék, melyek szoros kapcsolatban állnak a mítoszokkal, rítusokkal, szokásokkal, azt mutatják, hogy az állatok fontos szerepet töltöttek be az egyes törzsek életében, beletartoztak a hierarchiába, sőt előkellő helyet foglaltak el benne. Az állatmesékben az állatok nem sietnek az ember segítségére, mint a tündérmesékben, mivel erkölcsi példázat szereplőiként vannak jelen. A 19. század első feléig az állatmese 15

moralizáló fabulát jelentett (ezópusi mese, tanítómese), és bizonyos életbölcsességeket, erkölcsi igazságokat fogalmazott meg. Hangneme, valamint tanító- okító szándéka miatt az állatmese igen népszerű műfaj volt Magyarországon. A magyar állatmesék legkedveltebb állatai: a róka, a farkas, a medve, a kakas, a sün, a macska, a kutya, a ló, a nyúl, az egér, a béka és az oroszlán. Az állatok közötti viszony mindenkori alapja az állatmesékben a rivalizálás. Nemcsak a vadállatok között folyik vetélkedés, hanem a vadállatok és a háziállatok, valamint az állatok és az emberek között is. A tündérmesék fogalmát legpontosabban Vlagyimir Jakoblevics Propp orosz mesekutató határozta meg, mégpedig a szerkezet felől. Varázsmesének nevezte azt, amit a nemzetközi mesekutatás tündérmesének hív: Varázsmesének az olyan műfajú mesék tekinthetők, amelyek valamilyen kár vagy veszteség (elrablás, elűzés stb.) bevezetésével kezdődnek, vagy valami birtoklásának óhajával (pl. a király elküldi fiát a tűzmadárért); folytatódnak a hős otthonról való távozásával, segítőjével való találkozással, akitől mágikus tárgyakat kap, melyek segítségével a keresés tárgyát megtalálja. A továbbiakban a hősnek az ellenséggel való találkozása (fő formája a sárkányküzdelem) szerepel, majd visszatérés és üldözés. Ez a kompozíció gyakran tovább bonyolódik. A hős már visszatérőben van, amikor testvérei szakadékba taszítják. Ezután mégis megérkezik, nehéz próbákon esik át, megnősül és király lesz vagy saját országában vagy apósáéban. Ez a rövid kompozicionális mag, amely igen sok és nagyon sokféle szüzsé alapját képezi. A tündérmesék legkedveltebb alakjai a természetfölötti vagy emberfölötti tulajdonságokkal rendelkező lények, valamint a csodálatos segítőtársak és varázstárgyak. Éppen ezért a Magyar Népmesekatalógus készítői külön tárgyalják a szörnyetegről szóló tündérmeséket, a csodálatos feleségről, férjről vagy testvérről szóló meséket, valamint az emberfeletti feladatokkal, természetfölötti segítőtársakkal, mágikus tárgyakkal, bűvös képességekkel kapcsolatos meséket. A novellamesét az különbözteti meg a tündérmesétől, hogy nincsenek benne csodás elemek; e világi szintéren e világi szereplők mozognak bennük. A történetek közös sajátossága, hogy okos, de alacsony társadalmi helyzetű szereplők kerülnek konfliktusba gazdag, általában ostoba ellenfeleikkel, s a próbatételeket ésszel vagy cselvetéssel oldják meg. A legendamesék átmenetet képeznek a mese és a legenda, olykor a monda és a legenda között. A legendamese olyan népi epikum, amely nem az egyházak által beiktatott, követendő példaként bemutatott szentek életét meséli el, hanem elsősorban Krisztus személyével kapcsolatos eseményeket mond el. A magyar legendamese leggyakoribb cselekménytípusa a következő három: a) Krisztus szállást kér valahol, a háziak hozzáállásától függően jutalmaz vagy büntet. 16

b) Krisztus és Szent Péter vándorlásai a földi világban, és konfliktusaik az emberekkel. c) Krisztus igazságot szolgáltat vagy bebizonyítja igazát. Ezen a négy fő mesecsoporton kívül további alcsoportok is alakíthatók a magyar mesekincsben. A rászedett ördögről szóló mesék közé tartozók központi motívuma az Ördög, a Sárkány, az Óriás, a Halál vagy a hozzájuk hasonlatos mitikus lények becsapása. A velük szemben álló hős nem rendelkezik természetfölötti képességgel, e helyett furfanggal és ügyességgel győzi le ellenfelét, miközben nevetségessé is teszi. E mesék komikumának forrása az emberek világában esetlenül csetlő-botló szörnyek megjelenítése, akik elveszítik titokzatosságukat, viszont ostobaságuk mitikus méreteket ölt. A rátótiádák (falucsúfolók) ismert személyekhez, helységekhez kötődő történetek. Ezek egy része valóban megtörtént, vándortéma, mely több évszázada tapad egy-egy településhez. Pl. a kikindai nagyharangról vagy a rátóti csikótojásról szóló mese. A tréfás mesékben a rátótiáda, az anekdota, a tréfa és adoma formai sajátosságai keverednek, méghozzá úgy, hogy a mesék a nyelvi elemek spontán szerveződéséből teremtődnek. Tréfás mesék legjellemzőbb vonása két fél közötti konfliktus keletkezése és megoldása. Az ellentétek oka lehet társadalmi, foglalkozásbeli, etnikai, vallási, nemi és generációs különbség, a konfliktus jellege pedig intellektuális, morális vagy fizikai. Lényeges elem, hogy a viszonyítási alap sohasem az abszolút érték, hanem az adott közösség által elfogadott norma. A legtöbb tréfás mese ravasz fickókról szól, de ide tartoznak az ostoba házaspárokról, a minden áron férjhez menni akaró lányokról, a vénlányokról, a pórul járt szeretőkről és a kicsapongó életű papokról szóló mesék is. A hazugságmesék jellegzetes típusa a nagyottmondásokról felismerhető münchauseni mese, de ide tartoznak az ekkora halakról és vadakról szóló vadászhistóriák, a versenyhazudozások és egyéb képtelenségek is. A hazugságmesék eszköze a túlzás és az egyes szám első személyben előadott hitelesítés. A népmesék utolsó csoportjába a formulamesék tartoznak: a halmozómesék, a beugrató mesék, a csali mesék, a végtelen mesék, a nyelvtörők és a halandzsamesék. A formulamesék akkor kerültek elő mesemondás közben, amikor a mesélésbe belefáradt mesemondó már nem akart újabb mesébe kezdeni, a visszavonulásra csak egy módja volt: a hallgatóság beugratása. 1. 4. 3. Mondák, legendák, történelmi elbeszélések 17

A magyar monda szó a nyelvújítás korából származik. A mende-monda ikerszóból keletkezett szóelvonással. Korábban históriának, igaz történetnek, boszorkánymesének hívta a népnyelv. Mai értelemben a monda olyan meseszerű történet, amelynek valós alapja van. Juhász Gyula szerint mondája olyan mesélő népnek van, amelynek múltja van. Tehát a monda olyan igaz történet, melyet egy mese magyaráz. Felosztása mindig az igaz történet alapján történik. Ez foglalja magába az ismeretet, mely jellege szerint történelmi, földrajzi vagy természeti lehet. A mese funkciója, hogy valamiféle valós, ám rendkívüli dolgot magyarázzon meg. A rendkívüli fogalmába sok minden belefér: esemény, hős, jelenség. Rendkívüli lehet mindaz, ami az emberek rendes, mindennapi tapasztalatától eltér. Az európai kutatók négy fő mondacsoportot állapítottak meg: az első valamely nép természetismeretével kapcsolatos, a második történelmi-földrajzi érdeklődését tükrözi, a harmadik forrása a néphit, a negyediké a vallás. Ehhez a tematikához igazodik a mondák csoportosítása: a) Eredetmagyarázó természeti mondák a világ keletkezéséről és végéről; állatok, növények, természeti jelenségek eredetéről szóló történetek. b) Történeti és kultúrtörténeti mondák, ide tartoznak a helyi mondának nevezett történetek is. c) A hiedelemmondák természetfölötti lényekről és erőkről szólnak: boszorkányokról, lidércekről, garabonciásokról stb. d) Vallásos legendák A magyar történeti mondák típusai: alapítási, névmagyarázó, helyi, őstörténeti, háborús és hősmondák. A mondákat származási helyük szerint is megkülönböztetjük: élő népmondák; krónikákból, gesztákból származó mondaszerű elbeszélések. A magyar mondák első írott változatát középkori krónikáink őrizték meg, keletkezésük azonban a honfoglalás előtti időkre tehető. Ilyen az Emese álma, az Árpád-nemzettség totemisztikus mondája, a Csodaszervas-monda, a magyarság eredetmondája. A fehér ló mondája már az új hazáért folytatott harcokról szól. Ezeket a mondákat valószínűleg hivatásos énekesek terjesztették, őrizgették évszázadokon át, és így váltak forrásaivá a krónikáknak is. Kronológiailag így oszthatjuk fel mondakincsünket: hun-magyar mondák, a honfoglalás és a kalandozások mondái, az Árpádházi királyok mondái, ún. vegyesházi királyok mondái, mondák Hunyadi Jánosról és Mátyás királyról. A magyar nép Mátyás királyra emlékszik a legnagyobb szeretettel. Róla szóló mondák számos kiadást megértek már, közülük 18

irodalmilag kiemelkedő Szép Ernő gyűjteménye Mátyás király tréfái címmel, amely közel félszáz vidám mesében adja közre az igazságos király mondáit. Szakmailag értékes gyűjteménynek számít Kriza Ildikó válogatása: Mátyás, az igazságos. A magyar történelmi mondák igen alkalmasak a történelmi szemlélet kialakítására, az identitástudat formálására. Ezt igazolja Benedek Elek ötkötetes munkája is: Magyar mese- és mondavilág (1849-1896). Gál Mózes feldolgozása a kisebb olvasókhoz szól: Magyar hősök és királyok (1900 1901). Számos mondai elemet találunk Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula műveiben. A legátfogóbban Lengyel Dénes dolgozta fel a különféle történelmi mondákat: Régi magyar mondák (1972), Magyar mondák a török világból és a kuruc korból (1975), Kossuth Lajos öröksége (1977). Haszonnal forgathatók Komjáthy István kötetei is: Mondák könyve (1955) és Botond (1958). A legenda műfaja sokat módosult az évszázadok során. Kezdetei azok a rövid följegyzések, amelyeket a keresztényüldözések mártírjairól készítettek. A 13. századtól vált tudatossá a vértanúk számontartása és megörökítése. A kereszténység térhódításával együtt jelenetek meg azok a szentek, akik egész életükkel szolgálták hitüket. Ezt a hosszú esztendőkön át tartó tanúságtételt, csodatételük sorozatát rögzítették rövidebb-hosszabb történetekben. Innen ered a latin legenda elnevezés, amely magyarul olvasnivalót jelent, még pontosabban kegyes olvasmányt a hívők épülésére. A magyar legendárium szentjei: István, Gellért, Imre, László, Margit, Erzsébet, Kinga. A színes feldolgozások közül kiemelnénk Móra Ferencét, aki a gyermekolvasó számára is érthetően meséli el Szent Erzsébet cselekedeteit. A Margit-legenda is csodálatos regényformát kap Gárdonyi Géza Isten rabjai című művében. A történelmi elbeszélések a história egy-egy epizódját örökítik meg. A történet főhőse lehet uralkodó vagy más ismert személyiség, és általában a kisember nézőpontját képviseli az író. Többnyire tehát történelmünk epizódszereplői kerülnek ezeknek az elbeszéléseknek a fénykörébe, sokszor gyerekek, akikkel szívesen azonosul az olvasó. A magyar irodalomban Mikszáth Kálmán (Magyarország lovagvárai regékben, A két koldusdiák), Krúdy Gyula (Rákóczi harangja, Az utolsó várkisasszony, A Tisza fia, A cirkuszkirály, Magyarország aranykertje) és Móra Ferenc (Történeti elbeszélések, A kóchuszár, Titulász bankója) ennek a műfajnak a jeles művelői. A történelmi regénytől eltérően a kisepikának nincs ideje és tere arra, hogy nagyobb panorámát mutasson be a múltról. Csak egy-egy emlékezetes pillanat krónikása lehet, ám az élményszerű történelemszemlélet így is felragyoghat benne. 19

1. 4. 4. A meseregény A meseregény átmeneti műfaj, egyike az ismert hibrid irodalmi műfajváltozatoknak, ugyanis a mese és a regény műfajának ötvözete. Ezért párhuzamos bemutatáshoz kell folyamodnunk, ha be akarjuk mutatni, az azonosságok és az eltérések számbavételére teszünk kísérletet: a) A mese ősi műfaj, a regény viszonylag újkeletű. A mese népköltészeti alkotás, a regény a feltörekvő polgárságé. A köztük levő hasonlóság: mindkettő jó ideig kirekesztődött a magas irodalomból, háttérbe szorította a líra, a dráma és az eposz. b) A mese viszonylag rövid, lineáris vonalvezetésű, egyenesen célba tart. A regény terjedelmesebb, lassú folyású, kitérőkkel tarkított. A meseregény mindezt igyekszik elkerülni, ezért meseelemeket rak egymás mellé. Az epizódsorozatok általában nem feltételezik egymást, azaz nincs közöttük ok-okozati összefüggés, akár össze is keverhetőek. Az eseménysort jobbára csak a főhős tartja össze. c) A mese jellemei statikusak. A regény inkább a jellemek változásának, fejlődésének a műfaja. A meseregény ezt a jellemfejlődést adaptálta sikeresen: a kis hősök egyre okosabbak, ügyesebbek, karakteresebbek lesznek kalandjaik során. d) A mesék, főként a meseátdolgozások naiv, gyermeki igény kielégítésére születnek. A regény többnyire tapasztalt és művelt olvasóra számít. A meseregény kettős műfajú, gyermek és felnőtt egyaránt befogadhatja, bár az írói horizont a gyermekvilágban húzódik, ugyanakkor parabolisztikus igénnyel is dolgozik (a parabola az epika ősi eszköze). e) A mese őrzi a csodát, valójában ez az éltető eleme. A regénynek viszont illik leszámolnia vele. A meseregény mégsem lehet meg csodás elemek nélkül, élnie kell a tündérkedés, a varázslás, az álom eszközeivel. Kiindulópontja a valós világ, ebből szökken szárba a mese, és ide tér vissza az esemény. Ezért is használja gyakran a legtöbb meseregény a keretes megoldást. f) A meseregény epizódjai valójában kalandok, így rokonítható a korai lovag-, illetve pikareszkregényekkel. Itt kell megemlítenünk azt is, hogy az izgalom, a mozgalmasság, az egzotikum a gyermekolvasó elemi igénye. g) A regénynek többféle előadásmódja van. A meseregény általában szerzői elbeszélést alkalmaz; az író imitálja a mesemondó (anya, idősebb testvér, pedagógus) szerepét. Jó, ha elfogulatlanul közli, amit látnunk, hallanunk kell, rossz, amikor okítani is akar. A meseregény írója akkor teszi jól a dolgát, ha közérthető nyelven, ám fordulatosan mesél, mesél Az sem 20

baj, ha például vázlatosak maradnak a leírásai, de a művészi igényességről sohasem mondhat le. Az igazi jó meseregény kortalan, egyaránt szól gyermekhez és felnőtthöz. A felnőtthöz nemcsak azzal, hogy megidézi egykori gyermek önmagát, hanem újabb értékeket is felfedezhet a műfajban. A meseregény kisegítő műfaj az olvasáspedagógia számára. A kisiskoláskor végén komoly fordulat következik be a gyermekolvasó életében. Most már olyan fokon tud olvasni, hogy nem terhelik figyelmét az olvasástechnikai nehézségek, és személyes élményeivé válhatnak az olvasmányok, a meseregénnyel lép be igazán az irodalom gazdag birodalmába. A meseregény két évszázados történetét címekben foglalhatjuk össze röviden: G. A. Bürger: Münchausen báró (1786), C. Collodi: Pinokkió (1883), Lewis Caroll: Alice Csodaországban (1865), Alice Tükörországban (1871), J. Frank Baum: Óz, a nagy varázsló (1900), J. M. Barrie: Peter Pan (1906), Selma Langerlöf: Nils Holgersson csodálatos utazása (1907), Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön (1920), P. J. Travers: A csudálatos Mary (1924), A. A. Milne: Micimackó (1926), Micimackó kuckója (1928), A. de Saint Exupéry: A kis herceg (1943), Lázár Ervin: Négyszögletű Kerek Erdő (1985). 1. 4. 5. Az ifjúsági regény A világ hosszú ideig megvolt regény nélkül, az ifjúsági próza viszont nem. A gyermekés ifjúsági irodalom születése ugyanis egybeesett a regényírás kezdeteivel. A nemzeti gyermekirodalmak kibontakozása pedig akkor történt, amikor a regény műfaja kiteljesedett. A regény történetéből hasznosítható információk az ifjúsági műfajváltozathoz: a) A középkori lovagregény vagy kópéregény eredetileg történetek és kalandok füzére, a meseregény és az ifjúsági regény a mai napig hasznosítja ezt a struktúrát. Ezek a regények valójában prózában írt románcok voltak. A románc írója meg sem próbált valóságos elemeket teremteni, inkább stilizált figurákat alkotott, amelyek fokozatosan pszichológiai aspektusokká minősültek át (pl. a hős, a hősnő, az áruló, az intrikus stb.). Valójában szerepköröket töltenek be a műben, mint a népmese hősei, emiatt könnyedén léphetnek át egyik történetből a másikba. A magyar irodalom közismert románca Arany János Rózsa és Ibolya című műve. 21

b) A világirodalom első igazi regénye Cervantes Don Quijote-ja (1605, 1615). A lovagregények paródiája, közbeszőtt novellái kis pásztorregények, az egész pedig a pikareszk világában játszódik. (Szerb Antal) c) A regényirodalom következő fejlődési fokát a robinzonád és a lányregény jelenti. D. Defoe Robinson Crusoe (1719) című regényét tekintjük a robinzonád prototípusának. A lányregények klasszikusai: Richardson Pamela (1740), Jane Austen Büszkeség és balítélet (1813) és Charlotte Bronté Jane Eyre (1847). d) A lovagregény és a románc műfaját hasznosítja a romantika, és a történelmi téma feldolgozásával újra aktualizálja a 19. század első felében: Walter Skott Ivanhoe (1819), Stevenson A kincses sziget. e) A 19. századi amerikai regénynek elvitathatatlan érdemei vannak az ifjúsági regényváltozat kialakulásában: Melville Moby Dick, a fehér bálna, Mark Twain Hucklebery Finn, H. Beecker Stowe Tamás bátya kunyhója. f) A romantikus kalandregény összegezi az eddig felsorolt típusok műfaji sajátosságait: Dumas Monte Christo grófja, Wilhelm Hauf A spessarti fogadó, Ch. Vulpius A haramiák kapitánya. A sajátos ifjúsági regényműfajok (robinzonád, indiánregény, lányregény, állatregény) tulajdonképpen változatok a romantikus kalandregényre. g) A 19. század végén a regényirodalomban polgárjogot nyert a gyermekábrázolás: Dickens Copperfield David, Twist Oliver, M. Twain Tom Sowyer. A 20. század elején jelenik meg a bandaregény: Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk, L. Pergand Gombháború, Gajdar Timur és csapata A robinzonád több-kevesebb művészettel megírt kalandregény. A műfaj jellemző motívumai: leleményes és bátor utazó; hajótörés; lakatlan sziget; a hős megszervezi életét, és civilizációt teremt. Az alapmotívumok egyike- másika idővel módosult, pl. magányos hős helyett lehet család vagy csapat, hajótörés helyett idegen partokra vagy elszigetelt tájra vetődhetnek a hősök. A robinzonád rokonai a 18. századi tengerészregények és a késő középkori utópiák. A tengerészregény motívumai nélkülözhetetlenek a műfaj számára, az utópia úgyszintén, a legtöbb hős eszményi társadalmat akar megvalósítani a maga szigetén. A robinzonád világképe általában vallásos, eszményíti az egyszeri és természetes életformát, de a didakszis sem áll távol tőle. A műfaj prototípusa Defoe Robinson Crusoe kalandjai című műve, a mai napig őt utánozzák a robinzonádok írói. Világirodalmi előzményei: a keleti meseirodalom (Szinbád), Homérosz Odüsszeia, Szophoklész Philoktétész című drámája és Grimmelshausen Kalandos Simplicissimusa. A Robinson Crusoe nyomán számos adaptáció készült, jelentős Compe 22

Ifjabb Robinsonja, és ismerünk francia, svájci, amerikai, svéd, magyar Robinsont (Szekér Aloysius Magyar Robinson, az újvári és a miskolci magyar vitézek viszontagságairól). A magyar regényirodalomban ismerjük Robinson hasonmásait is: Jelky Andrást (Sándor István: Jelky Andrásnak, egy született magyarnak történetei, 1791; Hevesi Lajos: Jelky András bajai fiú rendkívüli kalandjai ötödfél országrészben, 1872) és Benyovszki Móricot. A robinzonád a 19. és a 20. században is tovább él: Stevenson A kincses sziget, Verne A rejtelmes sziget, L. Golding A legyek ura. Az indiánregény. Ez a műfaj az ifjúsági próza egzotikus táját jelenti. A gyermekolvasók nemcsak elolvassák, hanem át is élik. A kamasz képzeletében a játék és az irodalom észrevétlenül tűnik át egymásba. Minden korban létezik egy úgynevezett indiánláz, mely hol magasra szökik, hol alábbhagy, más műfajokban is hódít: cowboy-történetek, western (könyv, képregény, filmvászon). Indiánregényeken azokat a műveket értjük, amelyek az indiánok életéről, a rézbőrűek és a fehérek harcáról szólnak. A történetek központi figurái példaképhősök, akik erős akaratúak, nemesek, hűségesek, büszkék, becsületesek, kitartóak, ügyesek és önuralmuk csodálatra méltó. A regényfigurák arzenálja: fehérek, telepesek, vadászok, katonák), indiánok (jók és rosszak), valamint lányok, akikbe bele lehet szeretni, akiket meg lehet menteni, és ki lehet szabadítani. A legfontosabb cselekménymotívumok: harc, vadászat, hírszerzés, nyomolvasás. Ez a 19. század második felétől kibővül aranyásással, vasútépítéssel, vonatrablással, a Vadnyugat meghódításával. Az első indiánregényt Ch. B. Brown írta 1789-ben (lexikonadat). A műfaj megteremtője J. F. Cooper A nagy indiánkönyv (1823 1841): Vadölő, Az utolsó mohikán, Nyomkereső, Bőrharisnya, A préri. Th. M. Reid kalandos írása (A fej nélküli lovas) és F. F. Gerstacker regényei (Az indián bosszúja, Az arkansasi lókötő) tartósították a műfaj sikerét, ha a trivialitás felé vitték is el. Az indiánregény igazi közönségsikerének Karl May életműve mondható, fő műve Winnetou (1893). Az ő regényei kevésbé gazdagok információkban, mint Cooperéi, viszont nagy mestere a kalandnak, és értett a várakozás felcsigázásához, ügyesen forgatva a műfaj sémáit, kliséit. Az Ezüst-tó kincse című regényében szinte valamennyit együtt találjuk, mintha összefoglalná benne sajátos regényvilágát. A 20. században nem volt az indiánregénynek Cooperhez és Mayhoz fogható hiteles és sikeres alkotója, ennek ellenére tovább él a műfaj. (Anna Jürgen Az irokézek fia, Liselotte Welskopf Henrich A Nagy Medve fia). A lányregénynek is vannak rangos irodalmi ősei: Richardson, Jane Austen, a Bronté nővérek. A műfajnak máig van köze a szentimentalizmushoz és a romantikához, különösen a 23

magyar irodalomban Kármán József és Kazinczy Ferenc nyomán. A műfaj legfontosabb jellemzői, hogy elsősorban érzelmeket vállal témaként, érzéseinkre akar hatni, könnyedén szórakoztat, és regényvilágában egyfolytában az erényé az ellenőrző szerep, emiatt giccsveszélynek van kitéve. A lányregénynek külső ismertetőjegyei vannak: elárulja magát a címmel, sorozatokban él (pl. a Móra Könyvkiadó pöttyös és csíkos könyvsorozata). Malte Dahrendorf kutatásai szerint a lányregényeknek közel a felében lánynév szerepel címként, kisebb hányadában a lány szó, illetve annak valamely változata. Egy részük a családdal kapcsolatos asszociációkat tartalmaznak, és őrzik a szentimentalizmus rekvizitumait. A műfaj nemcsak az érzelmek gazdag világával kötődik a szentimentalizmushoz és a romantikához, hanem a regénytechnika és a stílus is kötődéseket mutat. A lányregények életmesék: gyakran valakinek a naplója, regénye, története. Az író azt próbálja elhitetni az olvasóval, hogy csupán közread valamit. A naplóregény- vagy levélregényforma hitelesíti és közvetlenebbé teszi a történetet. A műfaj leggyakrabban használt poétikai eszköze az áttetszően naiv, késleltető manipuláció. Tulajdonképpen ez a lányregény játékszabálya. Az ébredező érzelmek, a kuszálódó szerelmi szálak, a párcserék, a párválasztások dolgában a kezdet kezdetén felismerhetők a gyanúsítottak. Az események kiszámíthatók, a késleltetéssel pedig eleve számol az olvasó. A szüzsék elemzése régóta bizonyítja, hogy a lányregény sablonokból, történetsémákból építkezik, melyek idővel megkopnak és változnak. A századelő lányregényeiben a következő sablonok azonosíthatók: a) Az elszegényedett árva (félárva) lány kikerül a nemesi fészekből, és nevelőnőként, társalkodónőként keresi meg a kenyerét. Büszkén, önérzetesen viseli sorsát, és őrzi szüzességét. Végül megváltja a szerelem, és a házasságban nyeri el boldogságát (Jane Eyre). b) A másik sémaváltozat azt példázza, miként lesz a rossz modorú, cifrálkodó, kényeskedő, lusta leányzóból minden női erénnyel ékes, tökéletes kisasszony. c) A harmadik változat szerint a hősnő elveszíti rangját, otthonát, csak másokért él. A munka és az áldozatvállalás örömével is beéri. Ebben a típusban a bánat előkellőbb, mint az öröm, miért, miért nem, nehéz megmondani (Szerb Antal). Az álom és az ábrándozás pedig gyakran igazibb, mint maga az élet. Nemcsak tematikája és műfaji szabályai vannak a lányregénynek, hanem sajátos világképe és értékvilága is. Világképe egyszerű, mint a népszerű műfajoké általában: menny föld pokol. Társadalomképében úgy válik szét a jó és a rossz, mint a mesében. Itt nem a 24

világ egészéről van szó, ez csak a kisvilág regénye, amely ritkán veszi tudomásul, hogy nagyvilág is van. Magánszférás, mint a hajdani női lét, ebben akarja eligazítani olvasóját. A lányregény értékvilága néhány alapértéke épül: jóság, hiszékenység, takarékosság, hűség, tisztesség. A lányregény írói között egyaránt találunk klasszikusokat és lektűr-szerzőket. Richardson Pamela, Jane Austen Büszkeség és balítélet, Charlotte Bronté Jane Eyre, Benedek Elek Uzoni Margit, Astrid Lindgren Britta követi a szívét, Tutsek Anna Cilike, Szabó Magda Abigél, Szentmihályiné Szabó Mária Lorántffy Zsuzsanna, Dániel Anna Erzsébet királyné. A modernek közül Janikovszky Éva, Nagy Olga és Marton Lili lányregényei említhetők. Az állatregény. Az állatokról szóló történetek igen sokfélék. Közéjük tartoznak a fabulák, a Grimm-mesék egy része, A dzsungel könyve, Jack London alaszkai elbeszélései, Kästnertől Az állatok konferenciája vagy Brehmtől Az állatok világa. Szinte minden műfaj belefér az állatirodalomba, így az állatregény is. Magának a témának fél tucat típusa van: a) A történet központi szereplői állatok, akiket emberi érzelmekkel, indulatokkal, azaz antropomorf módon ábrázol a szerző. b) Az ábrázolt állatvilág az emberi társadalom szatirikus tükörképe. c) Az állatok világa egészen más, mint az emberi társadalom. d) Az emberek és az állatok törvényeket, szabályokat betartva eszményi módon élnek együtt. e) Az ábrázolt állatvilágnak nincs semmiféle emberi vonatkozása. f) A szerző beszámol az állatok életéről, tudományos ismeretekkel szolgál az olvasónak. Ezek a tématípusok természetesen keveredhetnek is. Az első öt típus a fikció világába tartozik, a hatodik a nonfiction területe. Az állatregény a 19. század végén tűnik fel, karrierje viszont a 20. században kezdődik, népszerűségének csúcsára pedig a mi korunkban ért el. A műfaj első világsikerét Kipling A dzsungel könyve (1893) című műve aratta. Viszonylag gyorsan átültetik magyar nyelvre is, 1902-ben jelenik meg Mikes Lajos klasszikus értékű fordítása. Tanulságos a könyv korabeli recepciója: egyesek szerint Kipling az angol gyarmatbirodalmat dicsőíti, mások a felsőbbrendű fehér ember legendáját látják benne. A gyermekolvasó viszont önmagáért szereti ezt a művet, mert egyszerre egzotikus, izgalmas, értékes és lírai. Kipling nyomán megszületett az első magyar állatregény is: Bársony István A rab király szabadon (1903). Az amerikai Jack London állatregényei és állattörténetei a századforduló, illetve a századelő szülöttei: A vadon szava, Farkasvér 1903-ban, A beszélő kutya és az Éneklő kutya 1917-ben jelent meg. A műfaj ifjúsági változatának történetében egyik legsikeresebb könyv az osztrák Felix Salten nevéhez fűződik, aki 1923-ban írta meg a Bambit, később Bambi 25