1. GONDOLATOK A FRANCIA REGÉNYRŐL 9 2. MONTESQUIEU AKTUALITÁSA JULIEN LAJTORJÁJA (Stendhal: Vörös és fekete) 51

Átírás

1 Tartalom 1. GONDOLATOK A FRANCIA REGÉNYRŐL 9 2. MONTESQUIEU AKTUALITÁSA NIETZSCHE, VOLTAIRE, LEIBNIZ (Voltaire: Candide) JULIEN LAJTORJÁJA (Stendhal: Vörös és fekete) BALZAC HÁROM VILÁGA (Szamárbőr, Goriot apó) LÉTEZIK-E FÉL-BŰN AVAGY A MANDARIN-METAFORA (Még egyszer: Goriot apó) A FORMA PROTEUSA FORMA ÉS KÖLTÉSZET (Balzac Az ismeretlen remekmű) FLAUBERT ÉS A REGÉNY MEGÚJÍTÁSA (Bovaryné) MAUPASSANT TÉLI (ÉS NYÁRI) UTAZÁSA 123

2 10. ANDRÉ GIDE ÉS AZ ACTE GRATUIT (A Vatikán pincéi) PROUST ÉS A PILLANAT CSODÁI CÉLINE ÉJSZAKAI UTAZÁSA CÉLINE-NAPLÓ A POLGÁRSÁG HÁROM ILLÚZIÓJA (Roger Martin du Gard: A Thibault család) MALRAUX ÉS A KALAND ETIKÁJA (Királyok útja) CAMUS ÉS A TEREMTÉS VISSZAVÉTELE (Közöny) ALAIN ROBBE-GRILLET ÉS A FANTASZTIKUS IRODALOM (Szem labirintus átváltozás) MODIANO A NYOMKERESŐ (Dora Bruder) 233

3 1. GONDOLATOK A FRANCIA REGÉNYRŐL A filológia az a tiszteletreméltó művészet, amely hódolójától mindenek előtt egy dolgot kíván meg, hogy vonuljon félre, ne siessen, csendesedjen le, lassuljon le a filológia mint a szó aranyművessége és műértésének művészete, mely csupa finom, óvatos munkát követel meg, és semmit sem ér el, ha nem lento éri el. (Friedrich Nietzsche) Hol kezdődik a francia regény? És egyáltalán: mi a francia regény? Annyit bizonyosan tudhatunk, hogy Gyergyai Albert szavával a regény, az európai regény szülőföldje és melegágya Franciaország, 1 hogy a francia regény több évszázadon át, egészen a közelmúltig, ha nem is meghatározta, de erőteljesen befolyásolta az európai irodalom, sőt az európai szellemi élet fejlődését, hogy népszerűsége, olvasottsága hosszú időn át páratlannak mondható. De végül is ha csak nem vetjük alá magunkat a megszokás formálta hagyománynak hogyan határozhatnánk meg, mi foglalható és mi foglalandó abba a korpuszba, amit a francia regény történetének neveznénk? Mert ha az európai regény kezdetét mint oly sokan Miguel de Cervantestől (vagyis 1615-től) számítjuk, vagy ha a modern regény megteremtőjeként Daniel Defoe-t (1706) tekintjük, akkor mit kezdünk azokkal a remekművekkel, amelyek Defoe vagy Cervantes előtt íródtak? S egyáltalán, hogyan határozhatnánk meg a regényt? Mert hiszen nyilvánvalóan ennek az igazán sohasem kodifikált műfajnak a meghatározása nyomán láthatnánk csak neki a különféle időbeli, térbeli műfaji, minőségi határok óvatos megjelölésének. A kodifikálás, az ars poeticákba foglalás hiánya nyilvánvalóan a regény kezdettől fogva kettős természetével, vagyis funkcióinak szó- 1 GYERGYAI Albert, A mai francia regény, Franklin, Budapest, é.n. (1937) 5. 9

4 francia regénytörténet rakoztató, hasznos, magasrendű nem kielégítő meghatározásával függ össze. A regény mint műfaj fokozatos elismerése ugyanis csak a 19. században történik meg, holott már François Rabelais, 1532-ben azzal próbálkozott, hogy egy létező és népszerű história elemeinek figuráinak, szituációinak, tónusának felhasználásával fogalmazza meg mindazt, amit az emberekről, az életről, a világról gondol. A regényműtaj lényege s máig tartó elevenségének, bámulatos életerejének a titka azonban feltehetőleg épp a szabadságában rejlik. Ez a szabadság persze nagyon sokféleképpen értendő; szóljunk először a formai szabadságáról. Pontosabban arról, hogy poétikai értelemben nagyon kevés állandó jellemzője van, ezek a jellemzők mégis elegendők műfaji folyamatosságának biztosításához. Ezek az állandók: a több szereplőt mozgató, eseményes, viszonylag terjedelmes történet, a fikcionális jelleg, a prózai nyelv, a hétköznapiság, az élet magánszférájának tárgyul választása, s törekvés ha másért nem, legalább a befogadóra teendő hatás kedvéért bizonyos formai zártságra. Az állandókon kívül minden változó, vagyis minden szabad, ezért sorolhatók egyazon műfajba olyan, egymástól távolságban lévő müvek, mint a Pantagruel, a Clèves hercegnő, a Candide, a Bouvard és Pécuchet, a Patkányfogó, A Thibault család, az Útvesztő hogy csak néhány ismert francia példát hozzunk. Érdemes talán egy pillanatra kitérnünk a műfaj elnevezésére, a roman szóra, amely először a 12. században bukkant fel, méghozzá a római eredetű (azaz a nem frank) történetek megnevezésére, és amely a középkori irodalom néhány nagyméretű verses elbeszélését, mint például a Sándor-regényt (1130) vagy a Rózsa regényét, (1212) jelöli. Bár akad olyan regénytörténet, amely ezeket is belefoglalja anyagába, meghatározásunkar aligha tágíthatjuk ki annyira, hogy ezeket a többnyire allegorikus jellegű verses elbeszéléseket is regénynek tekintsük Ha ennyire vissza kívánunk menni az időben, akkor inkább kereshetjük a regényműfaj elődeit azon művek között, amelyek mint Giovanni Boccaccio Dekameronja vagy annak francia mása, Navarrai Margit Heptameronja szándékoltan banális tárgyukat erőteljes konstrukcióval párosítják. Annál is inkább, mert épp a Heptameron századában alakul át a roman szó jelentése, hogy már azt jelölje, amit máig is: fiktív prózában szóló hosszú elbeszélést. 10

5 GONDOLATOK A FRANCIA REGÉNYRŐL Mielőtt tovább mennénk, még egy szót a roman derivátumiairól s mellékjelentéseiről: a belőle képzett melléknév a köznyelvben mindig regényest jelez, vagyis olyat, ami a megszokottól, az elfogadottól, sőt a valóságostól is eltér, másfelől belőle ered a romantika (s így a romantikus) kifejezés, ami nyilvánvalóan ugyancsak a konkréttól, a realitástól való elrugaszkodás közös hátteréből emelkedik ki. Vagyis a regényen (ugyanúgy, mint a nyelvújítás korában született magyar megfelelőjén) sokáig rajta a nem-igaz-mondás hogy hazugságot ne mondjunk bélyege; sommásan összefoglalva, a regény kitalált történet, melynek egyedüli feladata a szórakoztatás. Holott már kezdettől fogva, sok író kezén, sokkal több kíván lenni szórakoztatásnál. Láttuk ezt Rabelais-nál, s még inkább láthatjuk Madame de Lafayette kis remeke, a Clèves hercegnő esetében (1675); ez utóbbi ádáz esztétikai viták középpontjába kerül, amelyek először a műfaj történetében a bonyodalom és a végkifejlet valószínűségét vagy valószínűtlenségét vitatják. A klasszicizmus százada ugyanis a szenvedélyes esztétikai-műfaji viták százada is elég, ha a legismertebbre, Corneille Cidjének műfaji tisztátalanság miatti elmarasztalására utalunk, s ezek a nézetütköztetések, bár közvetlen folytatásuk nem volt, a valószínűség fogalmának a centrumba állításával már a későbbi műfaji vitákat, iskolaváltásokat előlegezik. Mindamellett a rákövetkező másfél évszázad során, bár a regények sora megszakítatlan, sikere egyre növekvő, sőt mind több jelentős és más műfajú alkotásai révén elismert író, mint például Marivaux, Voltaire, Diderot ír regénynek jelölt prózát, a műfaj mégsem tud kitörni a szórakoztatónak mondott irodalom határai mögül. Elismerése tulajdonképpen majd csak a klasszikus esztétikát fölrúgó romantika diadalának köszönhető, s ekként a francia irodalomban legalábbis a 19. század harmincas éveire tehető...