DISPUTA Rehabilitálni, de kit? 2006 szeptemberében a Honvédelmi Minisztérium Rehabilitációs Bizottságának javaslatára a köztársasági elnök a honvédelmi miniszter ellenjegyzésével posztumusz helyreállította néhai kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredesi rendfokozatát. A döntés sokak körében felháborodást váltott ki, mert Farkas Ferenc tevékenysége 1944 õszén és 1945 elején kapcsolódott a Szálasikormányhoz. Az eset a döntés és visszhangja megmutatta a magyarországi katonai rehabilitáció problémáit, a kérdés több szempontú megközelítésébõl következõ gyakran egymásnak ellentmondó véleményeket, vitákat. És szembesítette azt az európai a magyartól többnyire eltérõ gyakorlattal. 2006. december 16-án a HM Hadtörténeti Intézete és Múzeuma konferencián próbálta értékelni a katonai rehabilitációs eljárás 1990 2006 közötti folyamatát. Az eltérõ vélemények jórészt Magyarország II. világháborús szerepének és a katonai elit megítélésének különbözõségébõl, az azzal kapcsolatos vitákból erednek. (Errõl Romsics Ignác és Szakály Sándor történészek beszéltek.) A vitát kiváltó kisbarnaki Farkas Ferenc személyérõl Kovács Tamás történész és Bonhardt Attila levéltáros tartott elõadást. A rehabilitációról és az akörüli jogi kérdésekrõl Zinner Tibor, József Péter, Fleck Zoltán és Simon Géza jogászok beszéltek. Alább Romsics Ignác elõadását közöljük, majd összefoglalót Szakály Sándor és Zinner Tibor elõadásáról. Az összeállítást Sipos Péter hozzászólása zárja. Magyarország a II. világháborúban A magyar politikai elit szerepe Magyarország II. világháborús szerepének ismertetésekor néhány olyan problémával szeretnék foglalkozni, amelyek a historiográfiában is viták tárgyát képezték, és amelyekhez a közvéleményben is ellentétes vélemények kapcsolódnak. Belépés a II. világháborúba Hihetetlen, de máig nincsen konszenzus a történészek körében a tekintetben, hogy Magyarország mikor és milyen körülmények között lépett be a II. világháborúba. A hagyományos álláspont szerint 1941. június 26-án a Szovjetunió elleni támadáshoz való csatlakozással. Ez az álláspont jelenik meg az 1953-as kiadású Magyar nép története c. munkában, a Molnár Erik által szerkesztett 1962-es és 1964-es kétkötetes Magyarország történetében, Juhász Gyulának az 1968-ban kiadott külpolitika-történetében, és az utóbbi években született olyan összegzésekben és részben jegyzetként is használt munkákban, mint amilyen Gergely Jenõé vagy Ormos Máriáé. Ugyanakkor találkozunk más állásponttal is. Eszerint Magyarország II. világháborúba való belépése 1941. április 11-én vette kezdetét. Vagyis akkor, amikor a magyar csapatok a németek és az olaszok oldalán csatlakoztak a Jugoszlávia elleni támadáshoz. Ez az álláspont jelenik meg Dombrády Lóránt és Tóth Sándor 1987-es, a Magyar Királyi Honvédség két háború közötti mûködésérõl írott munkájában. Ugyanezzel a véleménnyel találkozunk a Sipos Péter és Fülöp Mihály által közösen írt Magyar- Markovics jugoszláv és Bárdossy magyar külügyminiszter kicserélik a jugoszláv magyar örök barátsági szerzõdés ratifikációs okmányait, amellyel a paktum hatályba lép. Bal oldalon szemüvegben Teleki Pál miniszterelnök. Budapest, 1941. február 27. 18
ország külpolitikája a XX. században c. munkában. Mi az igazság? Bár a tényeket mindenki ismeri, a minõsítés dilemmája mégis fennáll. Nevezetesen: mennyire vehetõ komolyan Horvátország függetlenségének április 10-i deklarálása, és az a magyar érvelés, hogy ezt követõen a jugoszláv állam, amellyel Magyarország néhány hónappal korábban barátsági szerzõdést kötött, megszûnt. Az elõzmények ismertek: az 1941. március 27-i fordulat; a német csapatok április 2-i felvonulása magyar területen; az április 6-i támadás; és az, hogy válaszul szerb gépek magyar területeket is bombáztak. Erre Magyarország reagálhatott volna úgy, hogy nem provokált támadásnak fogja föl a szerb légi akciót, és Magyarországot hadba lépettnek tekinti. A kormányzat azonban nem ezt tette. Megvárta április 10-ét és csak 11-én indította el a csapatokat. A szerb hadsereg április 17-én tette le a fegyvert; a magyar hadsereg komoly ellenállásba nem ütközött. Mindezek ellenére, véleményem szerint a hadba lépés Magyarország részérõl nem 1941 áprilisában, hanem 1941 júniusában történt meg. Részben azért, mert ezt így fogta föl Nagy-Britannia is, de azért is, mert a jugoszlávok részérõl is érzékelhetõ volt egyfajta megengedõ álláspont. A jugoszláv békedelegáció vezetõje, Edvard Kardelj 1946. augusztus 1-jén, amikor Párizsban békét kötöttek a vesztesek és a gyõztesek, mondandóját a következõ szavakkal kezdte: amikor a német és olasz támadók gyalázatos módon nekünk rontottak. Nem volt szó tehát benne a magyarokról, noha a magyar csapatok néhány nap múlva kétségkívül megindultak, és a magyar megszálló tevékenységet más megnyilatkozásaiban Kardelj indokoltan elítélõen említette. Fölhozható érvként az is, hogy a késõbbiekben a szerb bábkormánnyal Magyarország elég szívélyes viszonyt épített ki. Bácskai bevonulás A másik, vitára sarkalló kérdés, hogy Magyarország tehetett volna-e mást a bácskai bevonulás esetében. Az a véleményem, hogy a németek átengedésére vonatkozó kérést Magyarország csak rendkívül nagy kockázattal utasíthatta volna vissza. Ha nemmel válaszolt volna, akkor ismereteim szerint nagy valószínûséggel Németország elõször Magyarországot szállta volna meg. Más a helyzet a magyar részvétel kérdésében. Erre elvileg a magyar kormány mondhatott volna nemet, mondhatta volna azt, hogy a német csapatokat átengedjük, de Magyarország tekintettel a korábbi kötelezettségére és álláspontjára nem vesz részt ebben a háborúban. Mondhatta volna ezt akkor, ha a Délvidéken nem él mintegy félmillió magyar. Mivel azonban élt, ezt kimondani és képviselni azt gondolom nemigen lehetett. Ebben a kérdésben az akkori politikai elit körében nagyfokú konszenzus uralkodott. Bethlennek és öngyilkossága elõtt Telekinek is az volt az álláspontja, hogy Jugoszlávia megszûnése esetén a magyar csapatok bizonyos feltételek mellett vegyenek részt a megszállásban. Kétségtelen, hogy ez válaszút elé állította a magyar politikát. Elvileg természetesen születhetett volna más döntés is. Például hogy csak jelképesen veszünk részt az akcióban. Ezzel azonban valószínûleg lemondtunk volna az így visszakerült területekrõl. Összegezve tehát úgy gondolom, hogy a német csapatok átengedése elkerülhetetlen volt, és Magyarország részvétele az ott lévõ magyar kisebbségek miatt indokolható és elfogadható döntésnek tekinthetõ. Magyar katonák összetûzésben a Délvidéken. Zombor, 1941. április Kronológia, 1941 1944 1941 március 27. Belgrádban népmozgalomtól támogatott katonai puccs lemondásra kényszeríti Pál régensherceget és a kormányt. A 17 éves II. Péter király személyesen veszi át a királyi jogok gyakorlását. A fõvárosban és más városokban németellenes tüntetésekre kerül sor. Hitler aláírja 25. sz. titkos utasítását a Jugoszlávia elleni villámháborúról. Ebben olasz, magyar és bolgár részvétellel számol. A hadjárat célja: a görög fronthoz átjáró biztosítása. Hitler a magyar kormányzónak küldött üzenetében a Jugoszlávia elleni támadásban való részvétel fejében elismeri Magyarország területi igényeit déli szomszédjával szemben. március 28. Horthy válaszlevelében közli egyetértését Hitlerrel. március 30. Budapesten német magyar katonai megbeszélések folynak. Megegyeznek a Jugoszlávia elleni közös hadmûveletekben. április 1. A magyar Legfelsõ Honvédelmi Tanács ülésének határozata: a magyar részvételt a Jugoszlávia elleni háborúban több formai feltételhez köti. A legfontosabb kritérium: a jugoszláv állam elõzetes felbomlása. április 2. Barcza György londoni magyar követ táviratban jelenti az angol álláspontot: a német átvonulás engedélyezése esetén Anglia megszakítja Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatokat; ha a magyar hadsereg maga is részt vesz a Jugoszlávia elleni támadásban, akkor Magyarország számíthat Anglia és szövetségesei hadüzenetére. A német hadsereg megkezdi magyar területen a felvonulást Jugoszlávia ellen. április 3. Teleki Pál miniszterelnök öngyilkosságot követ el. (Teleki tisztában 19
volt azzal, hogy minden esély megvan egy olyan világkoalíció létrejöttére, amely szétzúzza a német olasz tengelyt, és Magyarország ismét a vesztes oldalra kerül. Úgy érezte, õ is felelõs a katasztrófáért, mert nem lépett fel eléggé határozottan, hogy megkísérelje visszatartani Horthy Miklós kormányzót a Jugoszlávia elleni háborúban való részvételtõl.) Bárdossy László lesz az új kormányfõ. április 6. Németország megtámadja Jugoszláviát és Görögországot. Belgrádot súlyos légitámadások érik. A Szovjetunió és Jugoszlávia barátsági szerzõdést köt Moszkvában. (Az okmányt április 5-i keltezéssel látják el.) Az elsõ légiriadó Budapesten. (Oka: jugoszláv bombázók magyar területen átrepülve Graz térségét támadják.) április 7. Jugoszláv légitámadások Pécs és Szeged ellen. Nagy-Britannia megszakítja Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatot. április 10. Német csapatok elfoglalják Zágrábot. Megalakul a Független Horvát Állam. április 11. Megkezdõdnek a magyar csapatok hadmûveletei Jugoszlávia ellen. április 12. A magyar csapatok elfoglalják Zombort és Szabadkát. Német csapatok elfoglalják Belgrádot. április 14. A magyar csapatok befejezik a Bácska, a baranyai háromszög, a Muraköz és a Muravidék visszafoglalását. április 17. A jugoszláv hadsereg április 18-i hatállyal leteszi a fegyvert. II. Péter király és a kormány Londonba menekül. április 24. Három órán át tartó Hitler Horthy találkozó az ausztriai Mönichkirchenben. Hitler közli: Magyarország megkapja a Bácskát, a baranyai háromszöget és a Muravidéket, a Nyugat-Bánátra vonatkozó magyar igényeket azonban egyelõre félreteszik. Hitler kitérõen válaszol Horthy kérdésére a Hadba lépés a Szovjetunióval A 2. magyar hadsereghez tartozó 1. páncélos hadosztály vonata elhagyva a litván határt útban az orosz front felé, 1942. június 29. Más a helyzet a Szovjetunió elleni hadba lépéssel. Ezzel Bácskától eltérõen a magyar politikai elit egésze akkor sem értett egyet. Markánsan elkülönült egyrészt a szélsõ jobboldalnak és a katonai vezetés meghatározó köreinek többek között Werth Henriknek az álláspontja. Õk abból a feltevésbõl indultak ki, hogy Németország nyeri meg a háborút, és Magyarország a területi revíziós céljait csak úgy tudja kiteljesíteni, hogy ha minél elõbb és minél nagyobb erõkkel részt vesz a háborúban Németország oldalán. Bethlen és környezete viszont azzal érvelt, hogy amíg lehet, tartsuk távol magunkat a nagyhatalmak mérkõzésétõl, ezért minden beavatkozást kerülni kell, s a háború végére tartalékolni a magyar erõt. Öngyilkosságáig Telekinek is ez volt az álláspontja. Még ha Kassát, illetve a Kárpátaljáról Budapestre tartó vonatot szovjet gépek is bombázták elõbbit bizonyítani eddig egyértelmûen senkinek sem sikerült, a korábbi moszkvai üzenetek alapján legalábbis meg lehetett volna kérdezni a Kreml vezetõit arról, hogy mi történt. Feltételezhetõ ugyanis, hogy még ha szovjet gépek voltak is, nem Moszkva parancsára történt a támadás, hanem például egy, az elsõ vonalban lévõ szovjet parancsnok adhatott ki ilyen utasítást, vagy egyszerûen eltévedt néhány pilóta. Tehát nem zárom ki azt a lehetõséget, hogy szovjet gépek bombáztak, viszont nyilvánvaló, hogy egyes magyar politikai körök csak ürügyre vártak. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy ha ekkor a magyar politika visszafogottabb lett volna, akkor Magyarország ki tudott volna maradni a II. világháborúból. Nyilvánvaló, hogy nem. Magyarország nem Svédország, vagy nem Bulgária geopolitikai helyzetében volt. De nem volt mindegy, hogy Magyarország mikor és milyen körülmények között hozza meg a döntését. Nem értek egyet az elhunyt Kéri Kálmán és mások azon érvelésével, hogy Magyar- Egy partizántámadás során elsõként elesett két tüzér frissen hantolt sírja a polnikovói templom elõtt, 1942. július 23. 20
országnak a bolsevizmus elleni harc érdekében, mint keresztény országnak, ilyenfajta kötelezettségei lettek volna. Ugyancsak nem érthetek egyet Antall József azon megállapításával sem, ami 1993. szeptember 1-jén hangzott el egy interjújában. Ami pedig a hadba lépést illeti, azt maga Horthy ellenezte, és ellenezte a kormány számos tagja, vezetõ politikusok is mondotta a miniszterelnök Horthy újratemetése alkalmából. Bethlen és még néhányan (például Keresztes-Fischer) valóban ellenezték, de Horthy, a miniszterek és a parlamenti képviselõk többsége sem ellenezte. Ez tény, amit a rendelkezésünkre álló dokumentumok egyértelmûen bizonyítanak. Az viszont, hogy ez helyes vagy helytelen lépés volt-e, már interpretáció, illetve értékbeállítódás kérdése. Én hibás döntésnek tartom. A magyar elit hibája A Kállay-kormány miniszterei, középen a miniszterelnök, Kállay Miklós, 1942. március A Don-kanyar, Sztálingrád, vagy a még korábbi Midway, vagy Észak-Afrika után, 1943 tavaszától joggal lehetett föltételezni, hogy a háború Németország vereségével fog befejezõdni. Tehát egy németekkel szövetséges ország, hogyha jövõjét biztosítani akarja, akkor jól teszi, ha eltávolodik szövetségesétõl, és a potenciális gyõztesek felé közeledik. Kállay kormánya ebbõl a szempontból jól értelmezte a feladatát, és 1943 szeptemberére sikeresen állapodott meg és tárgyalt a szövetségesekkel az elõzetes fegyverszüneti feltételekrõl. Ez fontos és jó lépés volt, melynek a jelentõsége akkor lett volna nagy, ha a szövetségesek nem állnak meg Észak-Olaszországban, vagy ha 1943 novemberében nem a normandiai, hanem a balkáni partraszállás mellett döntöttek volna. Ám nem így történt, és a normandiai partraszállás teljesen új helyzetet teremtett. Érdektelenné, súlytalanná tette a korábbi Kállay-féle kísérletet a nyugati államokkal. Van egy olyan vélekedés is, hogy a teheráni megállapodás titokban maradt. Véleményem szerint a magyar elit pontosan tudta, hogy Teheránban mi történt, és azt is, hogy mi lesz ennek a katonapolitikai következménye. Bethlen István iratai között maradt egy olyan dokumentum, amely hírszerzõi források alapján elég pontosan leírta, hogy Teheránban mirõl döntöttek a szövetségesek, s hogy a mi szempontunkból ez mit fog jelenteni. Szerepel benne, hogy az oroszok fognak elõbb ideérni, és Magyarországnak velük kellene tárgyalni. Ezt többen megértették a térségben. Megértették a románok, akik 1943 végétõl már tárgyaltak Stockholmban és Kairóban is az oroszokkal arról, hogy hogyan lehetne a kiugrást megszervezni. Megértette Beneš is, aki 1943 decemberében Sztálinnal tárgyalt Moszkvában. Végül megértette Tito és környezete is, akik egy olyan hadserenémet szovjet viszony várható alakulásáról. május 27 29. Német magyar katonai megbeszélések Budapesten a határvédelem megerõsítésérõl a magyar szovjet határon. június 14. Werth Henrik gyalogsági tábornok, a honvédvezérkar fõnöke emlékiratban sürgeti a kormányt, hogy tegyen formális ajánlatot a német kormánynak Magyarország önkéntes csatlakozására a várható német szovjet háborúhoz. Addig is szükségesnek tartja a magyar haderõ felének mozgósítását. június 15. A magyar kormány elutasítja a vezérkari fõnök javaslatait az önkéntes felajánlkozásra a Szovjetunió elleni német támadásban való részvételre. június 16. Ribbentrop német külügyminiszter tájékoztatja a magyar kormányt, hogy várható a német szovjet viszony tisztázása, és intézkedéseket kér a magyar szovjet határ biztosítására. június 22. Németország elõzetes hadüzenet nélkül megtámadja a Szovjetuniót. június 23. Magyarország megszakítja a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. V. M. Molotov szovjet külügyminiszter arról tájékoztatja Kristóffy József moszkvai magyar követet, hogy a Szovjetuniónak nincsen követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, és nincsen kifogása erdélyi revíziós törekvései ellen. A szovjet álláspontot tartalmazó távirati jelentést, amely június 24-én érkezett Budapestre, Bárdossy eltitkolja minisztertársai és a kormányzó elõtt. június 26. Kassát bombatámadás éri, a halálos áldozatok száma 32. A támadó gépek eredete tisztázatlan. A magyar vezérkar, és tájékoztatása alapján az államvezetés a légitámadást a szovjet légierõnek tulajdonítja. Szovjet vadászgépek géppuskával lövik a Kõrösmezõ Budapest vonatot. A kormányzó, majd a minisztertanács elhatározza a megtorló támadást és a hadba lépést a Szovjetunió ellen. Mozgósítják a magyar gyorshadtestet. június 27. Bárdossy László miniszterelnök a parlamentben bejelenti: Magyarország hadiállapotba került a Szovjetunióval. A magyar légierõ bombázza Sztanyiszlav szovjet várost. június 28. A magyar csapatok átlépik a szovjet határt. július 7 8. Magyar csapatok átkelnek a Dnyeszter folyón. július 8 október 6. A Huszton megalakult magyar Kárpát-csoport megszállási feladatokat teljesít Ukrajnában. október 6. Megalakul Ukrajnában a Magyar Megszálló Csoport. 1942 április 11. Megkezdõdik a 2. magyar hadsereg elsõ lépcsõjének kiszállítása a keleti frontra. július 6. A magyar gyorscsapatok éle eléri a Don folyót. A magyar védelmet a 21
Don jobb partján, 196 km széles arcvonalon építik ki. október 23. A Don melletti magyar frontszakaszon leesik az elsõ, 30 cm-es hó. November elejétõl a hõmérséklet 20 fok alatt van. 1943 január 13. Megkezdõdik a Voronyezsi Front fõerõinek támadása a 2. magyar hadsereg ellen. Másnap 80 km szélességben és 30 km mélységben áttörik a magyar arcvonalat. január 17 18. A szovjet csapatok körülzárják a 2. magyar hadsereg részekre szakadt maradványait. január 24. A 2. magyar hadsereg maradékát kivonják az arcvonalból. szeptember 8. Nyilvánosságra hozzák, hogy Olaszország letette a fegyvert. november 28 december 1. A szövetségesek értekezlete Teheránban. 1944 március 19. Német csapatok a Tisza vonaláig megszállják Magyarországot. június 6. Megkezdõdik az angol és amerikai csapatok partraszállási hadmûvelete Normandiában. július 22 23. Szovjet támadás az 1. magyar hadsereg ellen, amely a Kárpátokig szorul vissza. Itt beássa magát a Hunyadi-vonalba, a Keleti-Kárpátok külsõ védelmi vonalába. augusztus 23. Bukarestben németellenes államcsíny zajlik. Mihály király eltávolítja a hatalomból az Antonescu-kormányt, bejelenti, hogy Románia kilép a szovjetellenes háborúból. augusztus 26. Bulgária fegyverszüneti tárgyalásokat kezd a szövetségesekkel. augusztus 30. A magyar hadvezetés elrendeli a 2. és a 3. hadsereg felállítását és mozgósítását. szeptember 4. Finnország beszünteti a háborút a Szovjetunió ellen. szeptember 5. A magyar hadsereg támadása Dél-Erdélyben. szeptember 8. A magyar kormány a háború folytatása mellett dönt. szeptember 23. A szovjet hadsereg Békés és Csongrád megyében átlépi a trianoni román magyar határt. szeptember 27. Az 1. magyar hadsereg visszavonul a Kárpátokon belül lévõ Árpád-állásba. szeptember 28. Moszkvába indul a magyar fegyverszüneti delegáció. október 6. Megkezdõdik a 2. Ukrán Front támadása a Tiszántúlon. október 15. Horthy rádióbeszédében bejelenti, hogy fegyverszünetet kért a Szovjetuniótól. A magyar alakulatok átállnak a németekhez, a németek elfoglalják a stratégiai pontokat, a kiugrási kísérlet délutánra összeomlik. Másnap Horthy aláírja Szálasi miniszterelnöki kinevezését. Forrás: Sipos Péter: Adattár a II. világháború történetéhez. História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 2. Bp., 1994. get állítottak fel és vezettek harcba, amely jelentõs német erõket kötött le. A szövetségesek szempontjából ez rendkívül fontos volt. Diplomáciai csatornákon a britek 1943 szeptemberében már a magyar vezetõk tudomására hozták, hogy mint ellenséges állam, Magyarország jövendõ határai kérdésében nem tarthatnak igényt kíméletre, különösen ott nem, ahol ez szövetségeseiket, Csehszlovákiát és Jugoszláviát érinti. A szovjet álláspont még lehangolóbb volt. Sztálin 1943 decemberében kijelentette Benešnek: a magyarok rosszabbak, mint a németek, akik hóhéroknak használják õket, ezért az az igazságos, hogy a Magyarországról folytatott vitában Románia mellé áll a Szovjetunió, és segít visszaállítani a megelõzõ állapotot az erdélyi kérdésben. 1944 januárjában a helyettes külügyi népbiztos azt írja: a Szovjetunió nem érdekelt erõs Magyarország létrehozásában. Ezenkívül Magyarországnak, úgy, mint Olaszországnak is, értésére kell adni, hogy a szövetségesek nem felejtették el a jelenlegi háborúban elfoglalt pozícióját. Ezért a Szovjetunió politikájának Magyarországgal kapcsolatban arra kell korlátozódnia, hogy megõrizze a magyar államot, de lehetõség szerint szûkítse a területét, a néprajzi elvet szigorúan követve. Azokban az esetekben, ha az adott elv Német motorosalakulat a Halászbástyán, 1944. március vége alkalmazásában valami kétség merül fel, akkor a kérdést Magyarország ellenére kell megoldani. 1944. március 19-én olyan helyzet állt elõ Magyarország számára, amikor csak rossz vagy kevésbé rossz döntést lehetett hozni. A német megszállás minden ellenállás nélküli tudomásulvételének a motivációját ismerjük, tudjuk, hogy Horthyt mivel zsarolta Hitler (a román hadseregnek a bevetésével). Mindazonáltal a szövetségesek körében ez meglepetést okozott. Az amerikaiak napokig nem akarták elhinni, hogy Magyarország ez a katona nemzet, amelyet ebbõl a szempontból mindig a lengyelekhez hasonlítottak minden ellenállás nélkül tudomásul veszi a német megszállást. Azt, hogy mi lesz ennek a hatása, a magyar vezetés tudhatta, hiszen például a Foreign Office (az angol külügyminisztérium) egy nappal a megszállás után azt üzente, hogy Magyarország értékes hozzájárulást tehet az Egyesült Nemzetek eljövendõ gyõzelméhez, amennyiben ellenszegül a német nyomásnak. Ez lesz a megítélés alapja. Egy idõ múlva azonban konstatálták, hogy a magyar lakosság körében németellenes érzés nem tapasztalható, az ellenállási mozgalomnak pedig nyoma sincs. Erre következett 1944 májusában a szövetségesek jegyzéke, amelyben közölték: minél tovább küzd Magyarország a németek, Buday Irén felvétele 22
oldalán, annál szigorúbb elbánásban lesz része. A kiugrás kudarca Föltehetõ a kérdés: mit vártak el a szövetségesek Magyarországtól? Azt, hogy világosan körvonalazott ígéretek hiánya ellenére küldje a hadseregét vágóhídra? Lényegében igen. A varsóiak 1944 nyarán végrehajtottak egy hasonlóképpen reménytelen akciót. Néhány nap után világos volt, hogy a varsói felkelés kudarcra volt ítélve. Varsó népe hosszú heteken keresztül ennek ellenére valami olyat tett, ami a háború után Lengyelország javára fordítódott. Nem igaz az az állítás, hogy a lengyelek is ugyanazt kapták jutalomként, mint Magyarország büntetésként. Elég csak ránézni a térképre, és akkor nyilvánvalóvá válik mindenki számára, hogy nem egészen ez történt. Egyrészt: Lengyelországtól vettek el területeket, de adtak is neki. Másrészt ismét sikerült valami olyasmit végrehajtaniuk, amelyre a lengyelség azóta is büszkén hivatkozhat. Augusztus 23-a után gyökeresen új helyzet állt elõ a román kilépéssel. Bethlen és az erdélyi politikusok, Teleki Béla, Mikó és mások folyamatosan sürgették a magyar vezetést, hogy ha eddig nem tették meg, akkor most már tárgyaljanak a Szovjetunióval. Ismeretes, hogy Horthy még szeptemberben is Olaszországba küldte Náday István vezérezredest, és csak az utolsó pillanatban szánta el magát a szovjetek irányában való tájékozódásra. Ugyanakkor Magyarország megindította a dél-erdélyi támadást szeptember elején, ami ugyan indokolható az 1. magyar hadsereg védelme és a bekerítés elkerülése szempontjából, de az adott helyzetben mégis növelte a Magyarországgal szembeni ellenszenvet a szovjetek és más országok részérõl egyaránt. Mindez olyan helyzetben történt, amikor Jugoszláviában már több mint félmilliós partizán hadsereg harcolt, amikor már a szlovákok is felkelést robbantanak ki, amikor a finnek is kiválnak a háborúból, és meg tudják oldani azt, amit mi nem. Kitartunk a németek oldalán az utolsó percig, sõt az utolsó perc után is. Én mindig méltánytalannak tartottam, ma is méltánytalannak tartom azt E számunk szerzõi a minõsítést, hogy Magyarország volt a fasiszta Németország utolsó csatlósa. Úgy látom, hogy ebben a minõsítésben nem jelenik meg a geopolitikai helyzetbõl adódó kényszerek súlyossága. De ez nem változtat azon, hogy Magyarországon még akkor is amikor már Mindszenty hercegprímás és sokan mások is azt ajánlották, hogy szûnjön meg az ellenállás, adják fel Budapestet akadtak vezetõk, akik a németek oldalán az utolsó percig vállalták a harcot. Ez is óriási hiba volt. Akár hitt valaki a csodafegyverben, akár nem. II. világháborús teljesítményünk alapján tehát akár rosszabb határokat is kaphattunk volna. Szomszédjainkban, a jugoszlávokban és a szlovákokban a hajlam erre megvolt. Be is nyújtották a követeléseiket, s a Szovjetunió nem titkoltan támogatta ezeket. Abban, hogy nem így történt, s végül kisebb változtatástól eltekintve a trianoni határokat állították helyre, elsõsorban az Egyesült Államoknak volt döntõ szerepe. A kiugrási kísérletben részt vett katonatisztek egy csoportja, akiket a sopronkõhidai fegyházból gyalog vittek Németországba. Ostermünchen, 1945. június ROMSICS IGNÁC ANDRÁSFALVY BERTALAN a néprajztudományok doktora, professor emeritus (PTE); BORHI LÁSZLÓ a tört. tud. kand., tud. fõmts. (MTA TTI); FARKAS ILDIKÓ PhD, tud. mts. (MTA TTI); MAJOR BALÁZS arabista, régész, történész (PPKE BTK Arab Tanszék és az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete); MISKOLCZY AMBRUS az MTA doktora, egy. tanár (ELTE); OPRÁN EMESE tud. smts. (MTA TTI); ROMSICS IGNÁC akadémikus, egy. tanár (Eszterházy Károly Fõiskola, Eger); SCHÖNLEBER MÓNIKA egy. hallgató (PPKE); SIPOS PÉTER a tört. tud. doktora, tud. tanácsadó (MTA TTI); VESZPRÉMY LÁSZLÓ a tört. tud. kand., igazgató (HIM Könyvtára) Rövidítések: egy.: egyetemi, ELTE: Eötvös Loránd Tudományegyetem, HIM: Hadtörténeti Intézet és Múzeum; ig.: igazgató, kand.: kandidátus, MTA TTI: Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet, mts.: munkatárs, PPKE: Pázmány Péter Katolikus Egyetem, PTE: Pécsi Tudományegyetem; tört. tud.: történelemtudomány, tud.: tudományos Elõzõ számunkban tévesen jelentek meg egyik szerzõnk, Oroszi Sándor adatai. Ezek helyesen: Oroszi Sándor, a mezõgazdasági tudományok doktora, erdõmérnök, muzeológus (Magyar Mezõgazdasági Múzeum). Olvasóink és a szerzõ elnézését kérjük. 23