a művészetek városa pályázat a Szentendrei Kulturális Központ Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság előadó- művészeti ügyvezetői munkakörének betöltésére VASVÁRI CSABA 2016
tartalom személyes motiváció 3 gondolatok nemzeti kultúránk helyzetéről és jövőképéről 6 gondolatok a színházról 10 paradigmaváltás küszöbén 16 az előadó- művészeti tevékenység három alappillére 21 a harmadik pillér 28 művészeti koncepció erőforrásgazdálkodás 39 zárszó 44 mellékletek 45 2
személyes motiváció Színházvezetői pályázatról lévén szó színész aspiránsként kínálná magát a performatív gesztus, miszerint a Miért szeretnéd te a Szentendrei Teátrumot irányítani? kérdésre hosszabb rövidebb gondolkozás után, sokat sejtető mosoly és talányos gesztus kíséretében azt feleljem: Csak! Vagy választhatnék érzelemdúsabb megoldást is, s így kiálthatnék fel: Mert szeretem Szentendrét! Olyan sok régi emlék köt ide! A nyári kibiciklizések, a lángosok és remek fagylaltok íze, az itt látott remek képek és alkotások, az itt tapasztalt különleges hangulatok, a fantasztikus színházi és operaelőadások lenyomatai, az operaszakos zeneakadémisták, vagy színművészetisek vizsgaelőadásai, később az itteni próbaidőszakok, majd a lejátszott előadások emlékei, mind- mind élénken élnek még bennem. Ám ha kicsit is elemezzük a fentebb vázolt megoldásokat, rögtön el is vethetjük azokat. Az elsőként felskiccelt minimálverziót több okból is. Egyrészt nem valószínű, hogy lehet olyan rövid, vagy olyan hosszú gondolkodási időt megválasztani, valóban olyannyira sokat sejtető mosolyra fakadni, s oly talányos gesztussal élni, mely után a Csak! bármilyen mérce szerint is kulturáltan hatna, másrészt félő, hogy egyesek esetleg olyasféle tartalmakat asszociálnának az ilyenfajta válasz mögé, melyek nem egyeznének az általam szándékoltakkal. A másodikként vázolt megoldásnál viszont félő, hogy üresen teátrális maszlaggá hígulna a hosszadalmas, és mások számára talán kevésbé átélhető lista. Következésképp más választ kell adnom, s bár első hallásra, vagy olvasásra ez is rövidnek tűnhet, mégis jóval differenciáltabb az egy szótagos verziónál, s biztos, hogy nem oly szentimentális, mint az esetünkben érzelmileg esetleg feleslegesen túltengő második változat A megfelelő válasz tehát ennyi: Mert akarok valamit. 3
Tényleg ennyi? Nem túl rövid? sejtem rögtön a reakciókat, de az (minden lehetséges kritika ellenére is) biztos, hogy ez a válasz legalább karakán, s mindenképp újabb kérdéseket vet fel, ami legalább ilyen fontos. Ám mielőtt rátérnénk a lehetséges újabb kérdésekre, elemezzük magát a fenti választ. Erőszakosnak is tűnhet az akarok használata a kétségkívül udvariasabb (ám ez esetben talán túl finomkodó) szeretnék használatánál. Ám míg a szeretnék pusztán csak vágyat fejez ki, arra vonatkozó óhajt, hogy az embernek legyen valamije, csinálhasson valamit, vagyis puszta kívánalmakat, addig az akarat előrevetíti, s mintegy magába foglalja már a tettet is. Ezzel tehát, nem mellékesen és remélhetőleg végül mégis elérkeztünk a kezdetekben említett performatív gesztushoz, s talán magához a válaszként adható legperformatívabb gesztushoz is. Hiszen az akarat, a tettekben megnyilvánuló szándék minden drámának, minden cselekedetnek, így magának a színháznak is mozgatórugója. Legendás drámatörténet tanárom, Hegedűs Géza író, újságíró, költő, színházi szakíró, kritikus, egyetemi tanár úgy tanította nekünk, hogy a drámairodalom valamennyi alkotásának története összefoglalható egyetlenegy mondatban: Valaki, vagy valakik akarnak valamit, valaki, vagy valakik valami mást akarnak, és a végén más helyzet áll elő, mint ami az elején volt. Ez az egy mondat amúgy jól leképezi egy pályázati folyamatban részt vevők helyzetét is, lévén a pályáztatás maga is drámai folyamat. A pályáztató is akar valamit, úgyszintén a pályázók, s az összes érintett is. Tehát: mindannyian akarunk valamit. Az akarat az embernek azon képessége, melyet a kitűzött cél elérésére irányuló tudatos törekvés jellemez; így hát mindannyian célokat fogalmazunk meg, majd megpróbáljunk elérni azokat. De miből erednek ezek a célok, s az elérésüket szolgálni hivatott tudatos törekvések? Nos, jobb esetben abból, hogy az ember feltérképezi a körülötte tapasztalható viszonyrendszereket és erőtereket, az ezek kínálta lehetőségeket, s a birtokában lévő erőforrásokra alapozva az előbbiek által kínálkozó, s az utóbbiak biztosította átgondolt tettekre szánja el magát, cselekszik, lépéseket tesz az általa kitűzött célok elérésének érdekében, vagyis megnyilvánítja akaratát. 4
Személyes motivációm tehát a következő: felmérve a Szentendrei Teátrum működésében rejlő potenciált, s a rendelkezésemre álló erőforrásokat, úgy érzem, ezek gondolatébresztő interferenciát mutatnak, így a feladatot érdekes és távlatos szakmai kihívásnak látom. Ezért pályázom meg tehát ezt a pozíciót, s remélem, pályázatom képes lesz majd választ adni a bírálókban felmerülő további miértekre is. Budapest, 2016. 03. 30. Tisztelettel: Vasvári Csaba 5
A virág elfáradt már szagosodni. Unta, hogy mifenének tettük asztalunkra. S igyekezett árnyékot vetni, nagyobbat, mint a kertben s elfáradt, mikor nem néztünk oda. De észrevettem. (József Attila: Kultúra) gondolatok nemzeti kultúránk helyzetéről és jövőképéről A színházvezetőnek, így a Szentendrei Teátrum vezetőjének is egyik legfőbb feladata a reá bízott erőforrások hatékony felhasználásával a kultúra ápolása és fejlesztése. Fontosnak tartom tehát, hogy pályázatomban a kultúráról, s ezen belül a színházról való gondolataimat is taglaljam pár mondat erejéig. A kultúra fogalmához az értelmező kéziszótár több jelentést társít. Az első jelentés szerint a kultúra az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége, a művelődésnek valamely területe, illetve valamely népnél, valamely korszakban való megnyilvánulása. A civilizációval szemben pedig (amely műszaki, technikai fejlettséget is jelent) kultúra alatt a szellemi javak, a műveltség és annak színvonala értendő. A kultúra ugyanakkor valakinek művelt mivoltára, műveltségére is vonatkozik. Végül természettudományos értelemben a kultúra valaminek a termesztését, művelését, illetve biológiai értelemben tenyészetet jelent. Segítségünkre lesz persze a fogalom megértésében, ha egy pillantást vetünk a szó etimológiájára. A kultúra (cultura [gondozás, művelés; gazdaság; szellemi képzés]) latin jövevényszóként a latin colere igére vezethető vissza, melynek jelentése gondoz, művel. A kifejezésről első írásos emlékünk Cato (i.e. 234-149) egyik művéből 6
való, aki ezt a szót használja a föld megművelésével kapcsolatban. A cultura agri kifejezés az embert környező természet gondozását, ápolását, nemesítését jelenti. A mai értelemben vett kultúra kifejezés elsőként valószínűleg Cicero Tusculanae Disputationes (Kr. e. 45 körül) művében található, ahol a szerző a cultura animi, a lélek művelése metafórát használja az emberi kultúrára vonatkozóan. A kultúra fogalmát nem pusztán folyamatként értelmezzük, hanem valami olyan dologként, jelenségként magyarázható, amely dolog, vagy jelenség a társadalomban való lét egyik fontos velejárója, következménye, és értelmező valósága. Az emberek nem élhetnek a kultúrán kívül; a kultúra az emberi lét anyagi és szellemi alkotásokban megnyilvánuló formája, az alkotó emberi szellem dialógusa teremtőjével és környezetével, s egyben minden társadalom legnagyobb kincse. Ahogyan azt Ryszard Kapuscinski Nemzeti kultúra a globalizáció korában című írásában megállapítja, egy nép világban elfoglalt helyét, elfogadottságát, az iránta tanúsított tiszteletet kultúrájának értékével, kisugárzási erejével mérik, ezért annak ápolásában, szellemi, anyagi gazdagságának és nyitottságának gondozásában a korszerű hazafiság jut kifejezésre. Egyet kell értenünk vele abban is, hogy azokban az országokban, amelyek figyelmüket a jövőre és a nemzeti kultúrájukra váró kihívásokra összpontosítják, az ezzel kapcsolatos beruházások előkelő helyet foglalnak el a társadalmi és állami kiadások sorában. Nem egyirányú, vissza nem térülő adományokról van itt szó. Ellenkezőleg a kultúrával kapcsolatos beruházások a legmegalapozottabb, gazdaságilag legkifizetődőbb beruházások közé tartoznak. (A kulturális beruházások generálta addicionális költésekkel és ezek lehetséges nagyságrendjével a későbbiekben még foglalkozom.) Ahol a kultúra háttérbe szorul, ott a társadalom atomizálódik, a szövetét összetartó szolidaritás és empátia drámaian csökken, eluralkodik az egymás iránti apátia, a reménytelenség és a közügyek iránti érdektelenség, az államgépezet akadozik, a gazdaság hanyatlik, az értelmiség elhallgat, a katedrák kiürülnek, a művészet prostituálódik, az emberi kiteljesedésre lehetőséget kínáló erőterek pedig leépülnek. Az elüzletiesedő, élvezethajszoló jóléti társadalom negatív hatásai mellett, napjainkban tapasztalható a riasztó mértékben terjedő szegénység, valamint az 7
állandósulni látszó fegyveres konfliktusok megsemmisítő hatása is a kultúrára, amelyek megfosztják azt életadó erőitől, rangjától. Jelenleg a világban tapasztalható számos társadalmi megosztottság mint például a szegények és gazdagok megosztottsága mellett egyre határozottabban körvonalazódik egy újfajta egyenlőtlenség: vannak, akik hozzájutnak a tudáshoz, a kultúrához, és vannak, akiknek ez nem jut osztályrészül, következésképpen marginalizálódásra ítéltetnek. Rendkívül fontos, hogy a fiatal nemzedékek világszerte felismerjék ezt. Míg az idősebb nemzedékek, a kultúrpolitikusok, döntéshozók, a tudományos és művészeti területen működő szakemberek feladata és felelőssége pedig, hogy a tudás és a hozzáférhető kulturális javak megszerzésének vágyát fokozzák, illetve az értékekre is fokuszáló műveltség, és ne pusztán csak a sikerorientált tudás kultuszát erősítsék a felnövekvő generációkban. Sok félreértés és tévedés származik a kultúra nálunk meghonosodott kétféle értelmezéséből, az angolszász különösen az amerikai valamint az európai kultúraértelmezés különbözőségéből. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy az amerikai fölfogás szerint a műalkotás emberi munka terméke, e munka értékét pedig a befogadó a vásárlás aktusával vagy annak elutasításával mondja ki. Ezzel szemben Európa a műalkotást mindig is az ihlet gyümölcsének tartotta, olyan dolognak, amely a sacrum elemeit hordozza, a piaci érték itt tehát másodlagos szerepet játszott. A globalizáció terjedésével viszont egyre nagyobb teret nyer az Amerikában meghonosodott értelmezés. E kétféle kultúramodell közötti különbség nem csupán filozófiai természetű, a különbségnek gyakorlati következményei is vannak. A planetáris kultúra termékei a filmek, sorozatok és más televíziós programok, a szórakoztató zene, az irodalom, a showbusiness, a szórakoztatóipari termékek, valamint a festészet egyes szegmensei azért vannak jelen ilyen mértékben mindennapjainkban, mert ez a korporációknak és monopóliumoknak mesés hasznot hoz. A globalizáció nagy felfedezést hozott: a kultúra, az oktatás és az információ nagyszerű üzletté is válhat. Történik mindez hatalmas méretekben míg ugyanis a 20. század elején a tömegtársadalom jött létre, jelenleg a tömegtársadalom 8
planetáris társadalommá alakulását éljük, miközben a tömegkultúra immár planetáris méreteket ölt. Az globalizáció jelensége bizonyos szempontból ugyan előrelépést jelenthet az emberiség számára, ám egyúttal alattomos rombolómunkát is végez. Az egységes világcivilizáció a múlt és jelen nagy civilizációit tápláló kulturális források rovására, azok elkoptatása, elhasználása árán valósulhat meg. Ez a fenyegetés a szemünk láttára terjedő tömegkultúrában ölt testet. A világ majd minden táján megtalálhatóak már ugyanazok a rossz filmek, ugyanazok a copyrightozott tucatshowk, játékok, játékautomaták, vagy számítógépes játékok, műanyag vagy alumínium sorozatgyártott rémségek, egy kaptafára szabott szórakoztatóipari termékek, replika- musicalek, a nyelv torzulásához vezető már- már propagandaszerűen terjedő pop- kultúra elemei, a kulturális terméknek szánt silányságok. Az emberiség nagy tömegei azzal, hogy elérték a fogyasztói kultúra bizonyos szintjét, meg is rekedtek egy szubkultúra szintjén. A világban kialakult új kommunikációs helyzetben a ma embere már nem csupán egyetlen, saját nemzeti kultúrájával érintkezik, hanem a kulturális környezetszennyezés hordalékát most leszámítva több tucatnyi más, gyakran nagy és gazdag kultúrával, ezért állandóan választhat, sőt választania kell, ezek közül melyeket fogadja be, annál is inkább, mivel az emberi elme befogadóképességének sajnos megvannak a maga korlátai. Persze világunk a hatás- ellenhatás törvénye szerint működik, így az univerzális kultúra szerepének növekedése mellett valószínűleg éppen a nemzeti kultúrák fölértékelődésének tendenciája jellemzi majd a 21. századot. Magyarország, sajátos történelmi múltjával és geopolitikai helyzetével, különleges lehetőség előtt állhat e tendencia következtében, így hatványozottan meg is növekednek tehát nemzeti kultúrájával kapcsolatos kötelezettségei. A megkönnyített és korlátozásmentes kommunikáció világában, abban a térben, amelyet ma hatalmas és dinamikus kultúrák igyekeznek megtölteni, csak rugalmas, alkotó, vonzó és gazdag nemzeti kultúrának van esélye a fennmaradásra és arra, hogy szerepét betöltse. 9
A színház célja, hogy gyarlóságainkat kiigazítsa, rossz szokásainkat nevetségessé tegye. (Carlo Goldoni) gondolatok a színházról A színház legkonvencionálisabb értelmezésben az a hely, ahol a játszó megszemélyesíti a figurát, mely aktusnak tanúja a néző. Jobbára mások által kitalált történetet mutatnak meg a valóságos vagy képzeletbeli figurák bőre bújt színészek, azt feltételezve, hogy valamilyen módon, az eseményekben, vagy valamely szereplőben a néző magára ismer. Ez a felismerés a benne lévő feszültséget feloldja, ráismer a magával, másokkal, a szereplővel és a mellette ülővel való azonosságra vagy különbözőségre, a felszabadító élmény pedig építően hat rá. a játszó Amit a színész a színpadon művel, az a teremtés művelete. A néző szeme láttára új valóságot, a hétköznapitól eltérő minőséget hoz létre. Azáltal, hogy beleél, tulajdonképpen teremt. Ez a tevékenység pedig mivel Istent idézi mindig mágikus rítus, melyre valójában csak a kiválasztottak jogosultak. A színházi terepen csak az igazi tehetség, az igazi művész felvértezett a teremtés képességével. Emiatt a színészmesterséget nem elég pusztán tanulni bár igen sokat kell tanulni hozzá, mert nélkülözhetetlen hozzá a legfontosabb adottság: a tehetség. Csak a tehetség válhat művésszé. Művésszé, aki képes átlátni és láttatni a valóságot. Ebben az értelemben a színész egyben morális lény is. A színházat, és benne önmagát, nem tekintheti másnak, mint a társadalom olyan intézményesült 10
terepének, amely a folyamatosan változó valóságban élő ember sorsának, viselkedésmintáinak demonstrálására szolgál, ezzel eligazodási pontokhoz segít, irányt mutat. Azzal, hogy estéről- estére a színpadra áll, tulajdonképpen részt vállal a közös jövőről szóló diskurzus keretében a jelen kritikájából. Magától értetődően és tudatosan a gyengék, a meg nem értettek, az elesettek, a rászorulók mellett foglal állást, mert ha nem így tesz, akkor tevékenysége merően narcisztikus esztétizálás csupán. a játék Egy biztos: ha a művész morális lény, az előadás szükségszerűen morális állásfoglalás is egyben. Már az antik tragédiák és komédiák is ezért írattak, és a ma színházának legfőbb célja sem más, minthogy az említett fel- és ráismeréseken keresztül tanulmányozhassuk, megismerjük, megértsük magunkat és másokat, s így a társadalom egésze is megértse az egyént és a polgári közösségeket napjainkban érintő, leginkább foglalkoztató problémákat, az emberek közötti és a társadalmi ellentmondásokat pusztán azzal, hogy szembesíti nézőit ezekkel. A szembesülés élménydús történéseken keresztül, erőteljes érzelmeket kiváltva kell hogy vezesse a nézőt a ráeszmélésen és felismerésen keresztül a katarzison át a megértésig úgy, hogy az események maguk is gyönyörködtessenek, ne pusztán a külsőségek. A színház, lényegét tekintve, tehát egyszerre intellektuális és misztikus hely, és ha az a bizonyos csoda megtörténik, ma sem más, mint a lelket és szellemet az ártó szenvedélyektől megtisztító, félelmet és részvétet ébresztő, vagy éppenséggel az álságosságot nevetségessé tévő katartikus szertartás, amelynek gyökerei még az írott történelem előtti időkben élt népek kultikus szertartásaiból erednek. A közösség életének fenntartása, a termelőmunka megóvása, a bajelhárítás, és a továbbélés biztosítása állt a szertartások középpontjában. Amilyen társadalmi szerkezetben folytak ezek a főtevékenységek, olyan szerkezetbe szerveződtek a szertartásokban, majd a színjátékban a cselekvésmódok. Amilyen mértékben és módon lépnek fel a konfliktusok és küzdelmek a közösség termelő, mitikus, és önfenntartó 11
tevékenységében, olyan mértékben, és hasonló módon jelentkeztek konfliktusok és küzdelmek, drámai elemek a színjáték kialakulásában. A drámai konfliktus megjelenését és alakulását a színjátékban mindenkor megelőzi az emberek közötti, a társadalmi ellentmondások jelentkezése és alakulása. A színház legfőbb célja pedig, hogy ezen konfliktusok, küzdelmek és ellentmondások feldolgozásával segítse azok megoldását. A színházművészet, a színészet, amellett, hogy adottság (tehetség, intuíció, hajlam, képesség, kitartás, szorgalom és lemondás), ráadásul még mesterség is. Annak a megtanulása, hogyan engedjük ki a szellemet a palackból, de annak is, hogyan küldjük vissza. Bár a színház, a színészet mágia, amennyiben a megidézett meg is jelenik de olyan, ami a megfelelő mederben fut, rejtetten ugyan, de konstruált és szabályos; és annyiban illúzió is, amennyiben a tudatos színészi fegyelem láthatatlan és folyamatos jelenléte mindig megakadályozza a teljes azonosulást a megidézettel. A beleélés, az azonosulás testvére a színészi jelenlét. Egy ember mozdulatlanul áll a színpadon, és magára vonja a figyelmünket. A másiknak tripla szaltót ugorva sem sikerül ugyanez. Mi ez a különbség? Mit jelent biológiailag, kémiailag, pszichikailag, fizikailag? A választ sok színház- teoretikus kutatta, ám közmegegyezéssel elfogadott értelmezés létrejöttéről egyáltalán nem beszélhetünk. A jelenlét forrását legtöbben valamiféle aurának tartják, ami nem passzív, hanem a teljes környezet felé erőteljes energiahullámokat sugároz. Idealista lévén, a színészi jelenlét forrásának a magam részéről elfogadom az aura- elvet, amit lelki eredetű energia- kisugárzásnak tartok. A színészi jelenlét eszerint nem pusztán fizikai bár a színházi előadás létrejöttének ez is elengedhetetlen feltétele hanem mentális tartalmat is jelent. A fizikai jelenlét ugyanis még messze nem elegendő: hiába van jelen egy színész a színpadon, ha hiányzik az a bizonyos kisugárzás. A színház egésze viszont, bár a színész személyiségén, a tehetségen alapul, lényegében konstruált erőtér, amelyben a színész és szerep eggyé válásának illúzióját, együttműködésük harmóniáját kell megteremteni. Ez persze csak a színész 12
nagyfokú koncentrációjával lehetséges. Sztanyiszlavszkij ezt úgy fogalmazta meg, hogy a színésznek az a feladata, hogy az alakítás kiindulásaként a nyilvános egyedüllét állapotát teremtse meg önmagában. Ez a koncentráció, a belső figyelem tudatos irányítása, olyan felfokozott tudatállapot, amelyben minden, ami lényegtelen, megszűnik létezni. Az, hogy a beleélés valamiféle játék, ezért szoros kapcsolatban van az arisztotelészi utánzással, nem igényel részletes bizonyítást, így csak egy rövid kitérőt a játék mibenlétére. Huizinga, a kiváló holland történész 1938- ban nagyszerű könyvet írt arról, hogy a játék milyen fontos szerepet töltött be az emberi civilizáció történetében. Bár jól ismerte a különböző fiziológiai, biológiai, pszichikai és szociológiai játékelméleteket, nem ezen hipotézisekből indult ki. Meg volt ugyanis győződve arról, hogy minden emberi tevékenységet, és általában az egész emberi civilizációt mindig és mindenütt áthatotta a játék szelleme. A rítus a szakrális játékból nőtt ki, a költészet a játékban született, és mindenkor a játék táplálta, a zene és a tánc színtiszta játék volt. ( ) Végül is meg kell állapítanunk, hogy a civilizációt, korai korszakaiban, játszották. Nem úgy jön a játékból, mint ahogy egy csecsemő az anyaméhből: a civilizáció játékban és játékként születik, és sohasem hagyja el azt. Az igazi, tiszta játék a civilizáció egyik fundamentuma. a befogadó A művész sohasem teljes tudatossággal alkot, hanem művészi tudatossággal, ahol az intuíció, a játékosság, az ihlet igen nagy jelentőségű. Lényegében az vezeti a kezét, ahogy mondani szokták az ihletett révületben történő alkotásról, ami egyén fölötti, a személyiségnél több, magasabb rendű szellemi valóság, ezért nincs is teljesen a művész tudatának ellenőrzése alatt. Így fordul elő, hogy maga a mű gyakran többet mond, mint a művész. A játék szakrális, mert újra és újra bemutatja a teremtést, vagy mondhatjuk úgy is, Isten kozmikus cselekedetét másolja. Lehetővé teszi emellett, hogy az ember kilépjen a hétköznapokból, túllépjen az élet mindennapi szükségletein, legyőzze az 13
anyagi világ determinizmusait, és átlépjen a spiritualitás, a szabadság, az autonómia, a tisztesség és a méltóság szférájába, a hétköznapokból az ünnepbe. Ez történik a színházban is estéről estére, amennyiben a játéknak van morális hitele. Eddig csak a színházi alkotó művészetéről szóltunk, s nem érintettük a befogadás művészetét, holott épp ezen a tájékon búvik meg munkánk lényege. Az előadás ugyanis nem a színészben, vagy a színpadon jön létre, hanem magában a nézőben. A színházi játék, az előadás olvasata, értelmezése, dekódolása közös és egyéni elemekből áll össze. A ma embere, amikor a műalkotáshoz közelít, gyakran a művésztől indul el. Mi lehet annál fontosabb, amit a művész, a mű alkotója mond? Ezért lehet az, hogy többnyire művészeket interjúvolnak, nem pedig műveket elemeznek. Holott bármilyen műalkotás esetében háromféle üzenetet tartunk számon. Az első a művész üzenete, a második a műé, a harmadik pedig magáé a mindenkori műélvezőé. Az a lényegi üzenet, az a megfejtés, amit a műből ő maga kiolvas, ami benne képződik meg, ami a felkínált tükörben előtte sejlik fel. A reneszánsz óta közkedvelt toposz miszerint a színház a valóság tükre, holott a tükör tisztán optikai értelemben a pillanatnyi és pontos reprodukció eszköze és emblémája. A színpadi valóságtükörkép létrejöttekor tudjuk, hogy az nem pusztán a valóság élethű másolata, s nem egy irányba, hanem oda- vissza tükröződik. A valóság képe visszahat a valóságra a játszó a nézőre és néző a játszóra ezáltal, furcsa módon, meg is változtatja azt. Ez a színház varázslata, a mágia, a feszültségek és lüktető energiák, amelyek képesek a változtatásra miközben maguk is folyamatosan változnak. A tükör persze csak hasonlat, és tulajdonképpen nem is túl pontos. Azt feltételezhetné, hogy az előadás, miközben felmutatja a valóság tükörképét, valami egyértelműt, mindenki számára egyformán értendőt állít. Pedig erről szó sincs. Az előadásnak vannak pillanatai, amelyeket minden néző egyformán ért, ám a legtöbb pillanata mindenki számára mást jelent, valami egyénit, valami speciálisat, valami semmi mással össze nem téveszthetőt. Ez így is van rendjén, ha az előadás az alkotók 14
tehetsége és munkája nyomán rendezett egységben áll össze, és ezt a rendezettséget a befogadó akár mindegyikük másképp érzékeli. A valóság tükörképe, amit az előadásban látunk, tulajdonképpen nem más, mint egy mintázat, aminek fő vonalait, csomópontjait mindnyájan ugyanott láthatjuk bár, de mellékvonalainak megrajzolása és a köztes terek kitöltése egyéni: mindannyiunk szabad asszociációira van bízva. A színházi munkában a kiállított előadás tehát csak a kezdet, s mivel a színházi mű bemutatása mindig egy meghatározott, egyszeri közegben jön létre, ezért maga az előadás ugyanabban a formában megismételhetetlen. A téridő függvényében ugyanis folytonosan változik a közeg, ennek megfelelően változnak a résztvevők. Mind a színész, mind a közönség, és annak minden tagja, s változik fizikai és mentális állapotuk is. Az élmény tehát meglehetősen komplex: a színészi játék eredményeként létrejön a közösen átélt izgalom, fájdalom, részvét, félelem, vagy épp ellentétes irányban a felszabadultság, a nevetés, az öröm, a megkönnyebbülés kollektív élménye, melyek mellett fontos szerepük van a meghatározhatatlan egyéni olvasatoknak is. A színház az a tér, idő és helyzet, amikor az ember valaki máson keresztül önmagára reflektál, mintegy idegenként, másik emberként, pontosabban a másik ember a színész szemével látja önmagát, saját sorsát és viselkedését. A színház az emberi lényeget, annak egy adott állapotát jeleníti meg aminek dekódolása, ahogy erről korábban már volt szó, természetesen minden egyes néző számára más ebben az értelemben történik mindig identitásképzés és identitásváltás a színházban. A színház a határátlépés tere, ahol a tapasztalt esztétikai minőség hatására a néző számára megnyílik a határátlépés lehetősége. Hogy aztán ez valóban megtörténik- e, vagy sem, az már más kérdés. Munkánk során alig tudhatunk valamit az előadás egy- egy nézőben gerjesztett pszichés következményéről, hiszen ez már nem pusztán a mi munkánkon, hanem magán a nézőn múlik, meg azon is, hogy különböző kultúrák és különböző történeti korszakok színházai milyen módon kínálják az identitásváltás a határátlépés lehetőségét. 15
paradigmaváltás küszöbén Ahhoz, hogy egy művészeti intézmény működésének alapvető irányait meghatározzuk, tekintettel kell lenünk azokra a társadalmi, gazdasági és kulturális erőterekre, melyekben a városi és az azon kívüli, ám a városra is ható folyamatok zajlanak. Ezek az erőterek ugyanis jelentős hatást gyakorolnak a külső és belső városimázsra, valamint a városlakók identitásának felépítésére, módosulására is. A helyi identitás persze nem pusztán a helyben lakók által formált építőkövekből áll össze. Egy várost az azon kívül álló erők is célba vehetnek, a központi hatalom is kiszemelheti magának, ahogyan ez Szentendre esetében is megtörtént; így az önkép és városimázs nem pusztán a helyi érdekek figyelembevételével épül. Azokat a folyamatokat, melyek a szentendrei identitás, a város önképének és külső imázsának létrejöttét befolyásolták átfogóan elemzi az Erdősi Péter és Majorossy Judit által szerkesztett Kép, önkép, múltkép című tanulmánykötet, amely 2014- ben a Ferenczy Múzeum kiadásában látott napvilágot. A kötetben szereplő Kende Tamás és Erdősi Péter idézetek érzékletesen világítanak rá azokra a tényezőkre, melyek a fejlődés természetéből adódóan a Szentendrén évtizedekre prolongált identitásproblémák - hoz vezettek. A jelenlegi városvezetés, a városi intézmények vezetői, és a véleményformáló helyi értelmiség igen nehéz feladat, egyben óriási lehetőség előtt is áll: újra ki kell találnia Szentendrét. Hiszen a várost jellemezni hivatott korábbi és jelenleg is használatos jelzők, az ezek sugallta irányok, valamint a jelzőket generáló aktivitások megkoptak, az eddigi húzóágazatok vonzereje halványulni, de mindenképp átalakulni látszik. A főváros gyümölcskosara; földönjáró, gyakorlatias kereskedők gazdag, kispolgári városa; szegény, bohém művészek fészke; turista- és múzeumváros; az országpropaganda, az idegenforgalom megkerülhetetlen része. Mind- mind olyan jelző és meghatározás, mely a múlt évszázad terméke. A nagy kérdés: Milyen jelzőket hoz majd az új évezred? Képes- e Szentendre újra meghatározni önmagát, s a 16
meglévő értékek, a fantasztikus tárgyi és szellemi örökség kínálta lehetőségekre építve új lendületet venni? Álláspontom szerint a múzeumvárosként, kirakatvárosként, galériavárosként elkönyvelt Szentendre számára, a képzőművészetekhez képest jóval látványosabb és figyelemfelkeltőbb előadó- művészeti aktivitások, és a kulturális turizmus ezekre épülő új irányainak okos kitalálása adhat ismét előrelendítő energiákat. Mielőtt azonban részleteznénk ezeket a lehetséges új irányokat, vizsgáljuk meg, miként került a helységnévtábla második sorába a festők városa elnevezés, majd azt is, miféle táptalajból nőttek ki és táplálkoznak Szentendrén a jelenleg meglévő előadó- művészeti aktivitások. A korábban már említett Kép, önkép, múltkép című kötetben szereplő Kende tanulmány szerint: A város utcái, házai, a Dunakanyar, a helyi festők és műtermeik, a híresebb régi- új szentendreiek, a Teátrum beköltöztek a magyar családokhoz. A Szentendrén történt rendszeres protokoll látogatások a híradó révén Kovács Margitot éppúgy bevezették az ország lakásaiba, mint az ezek mellett és mögött vágóképként feltűnő várost. A televíziónak köszönhetően Szentendre már nem csak vizuális közügy, de egyúttal vizuális közhely is lett. A protokolláris szentendrei séták az 1990- es évekre megszűntek. Szentendre kirakatszerepe visszavonhatatlanul elmúlt. (...) A szentendrei kirakat az 1980- as évek második felében repedezni kezdett, majd végleg összetört. Ma már nincs szükség arra, hogy az egykor sugárzott idillikus képet történetileg re- konstruáljuk. Az idill mögött már a «kirakat fénykorában» is számos ellentmondás, feszültség rejtőzött, amelyeket azonban a kirakati kép hosszú ideig sikerrel eltakart. Erős állítások. Ám kétségtelenül jelzik, hogy a képzőművészetek biztosította nimbusz alatt mára sokat koptak a tartóoszlopok. Az emblematikus alkotók közül sokak lendülete megkopott, kapcsolatai hálójuk átrendeződött. A múzeumváros, mint kirakatváros szerep mellett korszakunk másik jellegzetességének számított, hogy Szentendre főleg annak barokk belvárosa és főtere díszletként is funkcionált. Az 1960- as évek végén fedezték fel az akkori Marx (ma Fő) teret budapesti színházi szakemberek, hogy létrehozzák a Szentendrei 17
Teátrumot. A Teátrumról azért is külön kell szólni, mert folyamatos konfliktusok forrásává lett a kezdetektől egészen a megszűnéséig, amelyek rámutatnak azokra az egymással vetélkedő részérdekekre, amelyek a legújabb korban Szentendrét alakították. A Teátrumot felfedező és kiharcoló két rendező, Békés András és Zsámbéki Gábor alapkoncepciója szerint színház és díszlet az egész szentendrei belváros, a «Szentendrei Teátrum ott kezdődik, ahol az ember a városba ér». A kisvárosi Fő tér gyakran több volt mint látványos színpadkép, háttér. A Teátrum sajátos módon vált a szentendrei belváros lakóinak mindennapi részévé.: «1972- re, a negyedik évadra már kialakultak, szinte megszokottakká váltak a helyi lakosság számára azok a korlátozások, melyeket a játéknapokon feltétlenül alkalmazni kellett. (...) Mindez várakozásteli izgalommal, érdekes élményekkel járt az első években, később azonban főleg az idegenforgalom növekedésével, a szentendrei közönség arányának gyors csökkenésével, amikor a szentendreiek egyre kevésbé érezték már magukénak [a Teátrumot] kellemetlenek, terhesek lettek e korlátozások.» Az 1980- as évek legelejétől kezdődően egymást váltották a nem kizárólag budapesti társulatok a szentendrei Fő téren, egyre kommerszebb, idényvégi tájdarabokkal. A Fő tér díszletként bármilyen darabnak és bármely társulatnak megfelelt, ugyanakkor a nézőtér ormótlan vasszerkezete miatt a Teátrum ideje alatt kisvárosi központi térként egyáltalán nem funkcionálhatott. Kérdés persze, hogy a tanulmány írója és a helyben élők számára mi számít izgalmas és érdekes, valódi művészi értéknek és mi tűnik idényvégi tájdarab - nak a Szentendrei Teátrumban színre vitt produkciók közül. Hiszen, ha az Országos Színházművészeti Múzeum és Intézet internetes adattárában a Szentendrei Teátrum keresőszó alapján jelenleg fellelhető harminchárom előadást végigböngésszük, igazán remek neveket felvonultató színlapokra bukkanhatunk, és igencsak impozáns névsorokat állíthatunk össze. Elég, ha csak az itt dolgozó rendezők némelyikét említjük. Békés András, Ruszt József, Vámos László, Kerényi Miklós Gábor, Sík Ferenc, Iglódi István, Kerényi Imre, Zsámbéki Gábor, Csiszár Imre, Máté Gábor, Gothár Péter, Mácsai Pál, Gálffi László, vagy a szentendrei munkák idején végzős, illetve frissen végzet rendezőszakos hallgatók sora, akik mára már szintén elismert színházi alkotókká váltak. 18
Valószínűleg nem pusztán a darab, szereplő és rendezőválasztáson múlik tehát a helybéliek megítélése. Kell, hogy legyen valamiféle kapocs a létrejövő produkció és a város között, olyasvalami, amitől a város magáénak érezheti az itt születő előadásokat, valami, amitől ismét várakozásteli izgalommal, érdekes élményekkel jár - hat egy- egy teátrumi esemény. Az érdekes élmények gerjesztette várakozásteli izgalom felkorbácsolására persze valószínűleg nincs általánosan bevált recept. Produkcióról produkcióra haladva kell megtalálni azokat a minőségeket, azokat a fellehető, vagy kiépíthető kapcsolódási pontokat, lépésről- lépésre ápolgatni azokat a hajszálgyökereket, melyek az itt születő előadásokat a lehetőségekig szentendreivé avatják. Ez lehet a témaválasztás, az itteni oktatási és kulturális intézményekkel kialakított együttműködés, a próbaidőszakhoz járuló egyéb aktivitások, a marketing sajátos eszközei, a megcélzott közönségréteg helyi szegmenseinek direkt elérése, vagy bármilyen más lehetőség, ami a szentendrei közönséget már az alkotás folyamatába bevonja, érdeklődését kiválthatja, benne az együttes alkotás érzetét keltheti, ezáltal a későbbiekben taglalt kokreatív folyamatok alapjait is megteremti. Az így beinduló kokreáció rengeteget lendíthet a városimázs szükségszerű módosításán, kívánatos újrafogalmazásán is, hiszen a város életéhez igazán szervült önmeghatározás mindenképp csak kollektív és átfogó folyamatok eredménye lehet. Emlékezzünk csak, miképp is jött létre a festők városa szlogen! Soktornyú Szentendre, a templomok, a festők városa, ékszerdoboz, a mediterrán hangulatú, befogadó, vendégszerető Szentendre, múzeumváros, a nyelv megannyi állandósult eleme, amely a hely adottságainak és identitásának kifejezésére, imázsának építésére szolgál. Lépten- nyomon ismétlődnek a város leírásaiban, vonzó adottságait méltató útikalauzokban, cikkekben és egyéb írásokban; a Szentendrére vonatkozó gondolkodást és beszédet mindinkább meghatározó és ma úgy tűnik alig nélkülözhető asszociációs bázist alkotnak. Ezek a képzetek nem örökérvényűek és nem a semmiből keletkeztek: történeti produktumok, egy részük elhalványulhat, kikophat, helyét másnak adhatja át egyéb elemei viszont tovább élhetnek, megszilárdulhatnak. Más szóval: Szentendre felfedezése, invenciója során meg- és kitalált elemekből épült fel a ma ismert városimázs. Következésképp az említett városimázs újra meg- és kitalálható! A képpé formált város jelenleg is megcsodálható tárgyi öröksége mellett erősíteni kell a még mindig 19
hézagosan feltérképezett szellemi és kulturális örökség tovább élésének lehetőségét, s az ezekre épülő, ezeknek új lendületet adó aktivitásokat is ki kell találni. A még meglévő nyomokra alapozva kell felkutatnunk azokat a forrásokat, azokat a tényezőket, melyekre építve megtervezhető, megálmodható, hogy miképp töltjük fel élettel a kiüresedett tereket. Szentendre egyszer már mert nagyot álmodni, s ez az álom igen jövedelmezőnek bizonyult a későbbiekben. Ahogy Erdősi Péter fogalmaz: Starzsinszky László 1 polgármesternek a művészeket befogadó, számukra telepet alapító döntéséről tehát idővel kiderült, hogy tőkét jelent, nagy jövő előtt áll és jelentős tartalékai vannak. Az 1920- as évek beruházása a vizualitásba egy többgenerációs történet nyitánya volt. Starzsinszky tervétől több állomáson át a hivatalos Szentendre végül eljutott odáig, hogy emblematikusan a «festők városa», «a művészetek városa» kifejezést alkalmazza magára.(...) Imázs, sőt önértelmezése ma már nehezen elképzelhető enélkül. Ez a jelenség azonban (...) elválaszthatatlan a (...) várospolitikai intézkedésektől a városkép idegenforgalmi kiaknázásától. Vegyük csak észre! Ismét a szükségszerű várospolitikai intézkedéseknél és a város motorjaként szolgáló idegenforgalomnál tartunk, s mostanra azt is láthatjuk, hogy a múlt századtól a Kádár- korig épülő nagy álmokkal lassan le kell számolni. Merni kell újat is álmodni, hiszen új álmok nélkül a kultúra alapvetésiről szóló korábbi fejezetben említett, a filléres és szállítószalag- turizmust kiszolgáló silány és kommersz termékek, valamint a bóvli gerjesztette és a bóvlit újratermelő hozzáállás a műemléki környezetet, a tárgyi örökség megmaradt elemeit is tovább erodálja. A porosodó útikönyvek kicsinyítő- képzős, rajongó nyelvezete mára tehát kiüresedni látszik. Az üres szólamok, a kopottas fordulatok még visszhangozhatnak jó ideig, de az a korábbi érzet, melyet pár évtizeddel ezelőtt a város felfedezésének kalandja nyújtott, már nem oly bizsergető érzés. A Szentendréről alkotott kép, valamint a Szentendre által álmodott és megélt önkép jelenleg is formálódik. Leginkább rajtunk múlik, hogy merre. 1 Starzsinszky László 1924- től 1934- ig volt Szentendre polgármestere. Ő adta át a Szentendrei Művésztelepet megalapító nyolc Réti- tanítvány festőművésznek 1926- ban az első, Pomázi úti épületeket, majd 1928- ban a mai, Bogdányi úti Művésztelep területét, s ezzel hozzájárult ahhoz, hogy a város nemcsak a magyar, hanem az egyetemes művészettörténetnek is elismert színhelye lett. 20
az előadó- művészeti tevékenység három alappillére Három, egymástól jól elkülöníthető, ám egymást szorosan támogató tevékenységcsoport megszervezésével és felfuttatásával, az ezekhez szükséges erőforrások meghatározásával, majd aktivizálásával teremthető meg az a működési struktúra, amely új lendületet biztosíthat a Szentendrei Teátrumnak, s az általa kifejtett előadó- művészeti tevékenységen keresztül magának a városnak is. Az említett három működési irány közül az első, a szentendrei polgárokat, a helyben élőket megszólító aktivitások halmaza, a második a kiépítendő együttműködői hálózaton, valamint az együtműködőkkel közösen kifejtett előadó- művészeti, továbbá PR és marketingtevékenységen alapuló, közegbefolyásolást és imázsváltást célzó tevékenységeké, a harmadik pedig a hazai és nemzetközi kulturális turizmust érintő, bevételt generáló aktivitásoké. Vizsgáljuk meg egyenként részletesebben e három működési irányt! első pillér Egy városi kulturális intézmény esetében talán a legfontosabb a helyi elfogadottság, az itt lakókban kialakult érzetek, beidegződések és megítélések, melyek szerint magukénak érzik azokat az ügyeket, melyeket a szervezet felvállal és érdeklődnek azok iránt a kulturális termékek és egyéb kapcsolódási pontok iránt, melyeket a szervezet előállít, vagy munkája során felkínál. E szempont elsődlegessége belátható, ha végiggondoljuk, hogy a Szentendrei Kulturális Központ Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság, a Szentendrei Teátrum a város intézménye; alapítója és tulajdonosa a város önkormányzata, irányító szerve Szentendre Város Önkormányzatának Képviselő- testülete, működése elsődlegesen támaszkodik az önkormányzati támogatásra, és a tevékenysége során használt infrastruktúra többnyire városi tulajdon. A szervezet munkájának irányítása során tehát 21
mindenképp figyelemmel kell lenni Szentendre, a szentendreiek elvárásaira és igényeire, hiszen a tevékenység jó része értük folyik, az itt készülő előadások főként róluk, értük és nekik kell hogy szóljanak. A szervezet munkájáról kialakított véleményüket nem pusztán a jegyvásárlással vagy annak elutasításával fejezhetik ki, hanem rendelkezésükre állnak azok a fórumok is, melyek a város életére, következésképp a teátrum működését befolyásoló erőterekre is hatással vannak. A Teátrum előadásit megtekintő nézők közt vannak és közülük kerülnek ki azok az önkormányzati képviselők, és döntéshozók, akik a képviselő- testületben döntéseket hoznak a társaság ügyeit illetően, sőt, azok is, akik a Polgármesteri Hivatalban a társaság ügyes- bajos dolgaiban, adminisztratív ügyieben eljárnak. Egyértelmű tehát a helyi elfogadottsági és szerethetőségi mutatók fontossága. Ezek a mutatók persze legfőképpen magas művészi színvonalú, és élményt kínáló előadásokkal javíthatók, de más terepen is munkálkodni kell, hogy a szentendreiek újra magukénak érezzék a Teátrumot és az itt születő produkciókat, s hogy újra tapinthatóvá váljanak a korábban idézett Kende- tanulmányban emlegetett várakozásteli izgalmak és érdekes élmények. Ez pedig a szerethető, felvállalható és büszkeségre okot adó előadásokon túl egyfajta tulajdonosi szemlélet kialakításával érhető el. A szentendrei polgár bennfentességének érzetét kell megteremteni és erősíteni! Ezt pedig többek között a műsortervek és a programkínálat összeállítása során kifejtendő, valamint a helyben folyó próbaidőszakokat kísérő, első látásra talán járulékosnak tűnő, de a későbbiekben sokat kamatozó aktivitásokkal lehet elérni. Minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy a helyben élők egyre inkább az itteni színházi kínálatra fordítsák figyelmüket, a Szentendrét ma még alvóvárosnak tekintő lakosok is egyre inkább az itt készülő és itt kínált előadásokra fordítsák figyelmüket, s ne pusztán a budapesti Nagykörút, a Petőfi Sándor vagy Nagymező utca jelentse számukra a színházi élmények terepét. E cél elérésében komoly támasz lehet a Kulturális központ közművelődési tevékenységének célközönsége, a közművelődési aktivitások, az itt működő csoportok tagsága jelentette erőforrások, valamint a meglévő és a jövőben tovább erősítendő, helyi intézményi együttműködések. Miért ne lehetne bevonni a helyben működő csoportok tagjait, s rajtuk keresztül a családokat, a családokhoz kötődő ismerettségi köröket, egyáltalán, az amúgy is 22
rendelkezésre álló kapcsolati hálót az előadó- művészeti tevékenység előkészítő folyamataiba és propagálásába? Ötletparádék, pályázatok, kokreatív elemek és akciók, nyílt próbák, drámapedagógiai foglalkozások, pódium és háttérbeszélgetések, a helyi önszerveződő közöségek megszólítása és bevonása, hírláncok kiépítése, a virtuális közösségek bemozgatása, a gerillamarketing megengedhető elemei, vagyis a folyamatok társadalmiasítása, mind- mind ezt a célt szolgálhatják. S még ha első olvasatra ezek nem is tűnnek egy előadó- művészeti szervezet számára mindenképp kitűzendő célnak, nem szabad megfeledkeznünk a helyi adottságokról. Arról, hogy a Szentendrei Teátrum egy közművelődési célokat szolgáló szervezet integráns része. Ezt a helyzetet nem nyűgként kell megélni, hanem előnyt kell kovácsolni belőle, s ahogy a közművelődéssel foglalkozó munkatársak és szervezeti egységek támogathatják az előadó- művészeti munkát, úgy lehet ez utóbbi is a közművelődés szolgálatára. Ha csak a város által elfogadott közművelődési rendeletben megfogalmazott célok és feladatok közül emelünk ki párat a helyi társadalom kapcsolatrendszerének fejlesztése, közösségi életének érdekérvényesítése; a gyermekek és fiatalok művészeti, közművelődési és közösségi életének előmozdítása, kiemelt figyelmet fordítva a szentendrei ifjúság kulturális tevékenységére, a civil társadalom önszerveződő tevékenységének erősítésére rögtön visszaköszönnek a már eddig említett, és felsejlenek a továbbiakban felfedezendő kapcsolódási pontok. második pillér Habár másodikként részletezem, a következő irány legalább olyan fontos, mint az előbb említett és erős hatást is gyakorol rá. Ez pedig a létrejövő előadások szakmai megítélésén, illetve a részben meglévő, ám mindenképp tovább építendő együttműködői hálózat hatásain keresztül a Szentendrei Teátrum szakmai hitelének újraépítése, az itteni előadó- művészeti tevékenység nimbuszának újjáteremtése, a városban folyó előadó- művészeti tevékenység újrapozicionálása. Szentendre halványuló nimbuszának újraélesztése, a 90 - es évek közepéig tapasztalható kulturális pezsgés fokról- fokra való visszaépítése nem kis feladat, s ebben a feladatban az együttműködők, az itt színre vitt darabok, és az ide meghívott 23
alkotók okos megválasztása lehet az egyik legfontosabb tényező. Ehhez a feladathoz bizony nem elég a Kende által említett idényvégi tájdarabokkal megtölteni a Teátrum műsorát. Szükség van olyan alkotókra, olyan darabokra és olyan együttműködőkre, akik a szakmailag magas színvonalú következésképp sikeres produkciókon keresztül ismét Szentendrére irányítják a szakmai közvélemény figyelmét, ez ugyanis nélkülözhetetlen alapja a szaksajtó megújuló figyelmének, s az ezt követő szélesebb médianyilvánosságnak. El kell érnünk, hogy Budapestről újra sikk legyen kijárni Szentendrére előadást nézni, hogy újra a szakmai figyelem gyújtópontjába kerüljön egy- egy, majd egyre több itt születő produkció. Ha a véleményformáló helyi és budapesti értelmiség, a kultúrára affinis igényes fogyasztó megtalálja a kínálatban a számára tetsző előadásokat, a Teátrum újra beléphet abba az erőtérbe, ami már gerjesztőleg hathat a szélesebb közönség és közvélemény érdeklődésére is. Az alfejezet elején említett visszahatás pedig egyértelmű: ha a szentendrei polgár azt tapasztalja, hogy színháza híres, megbecsült és mások által nagyra tartott, maga is egyre inkább kötődik hozzá, egyre kíváncsibb lesz előadásaira, egyre inkább megszereti és segíti azt, így a színház egyre több erőforráshoz juthat a további szakmai építkezéshez és közönségsikerek eléréséhez. Ebben az építkezésben számos építőkocka rendelkezésünkre áll, hiszen a jelenlegi együttműködő partnerek közt sokan szolgálhatják a fenti célokat, ám melléjük újakat kell felkutatni és mozgósítani a siker érdekében. Pár olyan intézmény, melyek vezetőinél puhatolózó kérdés szintjén érdeklődtem a lehetséges együttműködésről, annak módozatairól és adott esetben szívesen maradnának a jövőben is, avagy örömmel lépnének be a Szentendrével már együttműködők soraiba: Nemzeti Színház Örkény István Színház Radnóti Miklós Színház Miskolci Nemzeti Színház Színház- és Filmművészeti Egyetem, Színházművészeti Intézet Kaposvári Egyetem Művészeti Kar, Színházi Intézet Orlai Produkciós Iroda 24
Manna Kulturális Egyesület Magyar Művészeti Akadémia, Színházművészeti Tagozat Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. ELTE Konfucius Intézet OPERETTISSIMA Előadó- művészeti Nonprofit Közhasznú Kft. A fenti impozáns névsor persze korántsem teljes. Számos intézményt kell a továbbiakban is megkeresni, melyek segíthetnek a kitűzött célok elérésében. A helyben működő közművelődési, oktatási és kulturális intézmények és múzeumok mellett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, a Magyar Képzőművészeti Egyetem, a Moholy Nagy Művészeti Egyetem, a Magyar Táncművészeti Főiskola, a Magyar Állami Operaház, a Rózsavölgyi Szalon, a Magyar Turizmus Zrt., a Kolibri Színház, a drámapedagógia műhelyek és független társulatok, a különböző médiumok, kulturális és programkereső portálok lehetnek azok a szervezetek, melyekkel továbbépülhet az a kapcsolatrendszer, ami újabb impulzust adhat a Szentendrei Teátrumnak. Bevonzásuk persze nem megy egyik pillanatról a másikra. A már meglévő rendezvényeket és eseményeket kell apránként feltölteni a hosszabb távra megcélzott partnerekkel, s lépésről lépésre erősíteni elkötelezettségüket. Ha a kisebb projektek létrehozása kölcsönösen előnyösnek bizonyul, bizonyára kiépül az a bizalmi tőke, melyre alapozva a nagyobb volumenű események együttes szervezése előtt is megnyílik az út. Az együttműködő partnereknek persze nem csak a programok létrehozásában, hanem a kapcsolati háló továbbépítésében, a nemzetközi színterekre való kilépésben, a sajtókapcsolatok és médiamegjelenésének meghatványozásában, továbbá a jegyértékesítő hálózatok integrálásában és optimális kihasználásában is szerepük lehet. harmadik pillér A harmadikként tárgyalt irányra talán hatványozottan igaz, amit az első alfejezetben a közművelődési terület erőforrásainak bemozgatásával kapcsolatban jegyeztem meg. Ez az irány ugyanis még kevésbé tűnhet egy vidéki város előadó- művészeti 25
szervezete által mindenképp kitűzendő célnak. Ne feledkezzünk meg viszont arról, hogy ez a vidéki város épp Szentendre! Így máris érthetőbbé válik az a harmadik vektor, mely a kulturális turizmus szegmenseit veszi célba. A bölcs városatyák és városanyák persze ezt az irányt is megelőlegezték a korábban már említett közművelődési rendeletben, hiszen a megfogalmazott célok és feladatok között szerepel a város vonzerejének, lakosságmegtartó képességének növelése, a városi lakosok életminőségének, életesélyeinek javítása, az egyetemes, nemzeti, nemzetiségi és kisebbségi kultúrák megismertetését, és gyarapítását, a különböző kultúrák közötti kapcsolatok kiépítését és fenntartását célzó tevékenységek. Lássuk, hogy állunk ma ezekkel! Valószínűsíthető, hogy Szentendre ma is vonzó célpont a hazánkba látogató külföldi és belföldi turisták számára, s bár a városba irányuló turizmusra vonatkozó aktuális és pontos számsorokra alaposabb keresés után sem bukkantam, a főváros közelségéből adódóan gyanítható, hogy a külföldi turistákat szállító buszok többsége a délelőtti budapesti városnézés után, vagy a délutáni előtt veszi célba Szentendrét, hogy a pár órára érkező külföldi fölsétálhasson a Templomdombra, elkészíthessen pár szelfit a háztetők és szűk sikátorok kínálta varázslatos háttérrel, majd a kötelező köröket letudva, s az érintett templomokat is lefotózva, a fagylalt és lángos mellé sietve levadásszon egypár szuvenírt is valamelyik ajándékkereskedőnél, hogy aztán idejében érkezzen vissza az órájára pislogva türelmetlenül népszámláló idegenvezető oltalma alá, s induljon vissza Pestre a délutáni dugóban, a már megrendelt vacsorára. Ezt a feltételezés a turisztikai tapasztalatokkal és kapcsolatrendszerrel bíró szakemberek is megerősítették, s további igazolása ennek a forgatókönyvnek, hogy a város egyik jófekvésű penziójára az Eladó! felirat került ki a MEGTELT tábla helyett, s hogy a helyiek elmondása és a város honlapja kínálta webkamera képeinek tanúsága szerint is az esti órákra kihalt lesz a város. Hogyan változhat ez a helyzet? A város vezetése világosan foglalta össze legfontosabb célkitűzéseit, a városvezetés dicséretes misszióját: Küldetésünk, hogy Szentendre egyedi értékeit óvó és gyarapító, nyitott, egymásra figyelő, szabálykövető közösség formálásával és élenjáró 26
közszolgáltatás nyújtásával elérjük, hogy vágyott dolog legyen köztünk élni, dolgozni, vállalkozni, vonzó legyen befektetni és visszalátogatni. Olyan nemes küldetés, melyet a Szentendrei Teátrumnak is érdemes a maga módján szolgálni. Meg kell tehát tervezni és ki kell állítani azt a programkínálatot, mely a turista főszezonra koncentrálva a jelenleginél vonzóbb desztinációvá teszi a várost, s nem csupán a pár órás turisták számára, de azok számára is akik az itt kínált esti kulturális programok után vacsorájukat is itt költik el és szállást is a városban foglalnak, hogy a másnap délelőtti múzeumi vagy egyéb programokon is lehetőségük legyen részt venni. A fellendülő kulturális turizmus motorjai pörgethetik fel úgy a várost, hogy valóban vágyott dolog legyen itt élni, dolgozni, vállalkozni, hogy vonzó legyen befektetni és visszalátogatni Szentendrére. 27