A sorozat szerkesztőbizottsága BEREND T. IVÁN E. FEHÉR PÁL KENDE JÁNOS KISS GY. CSABA KŐVÁGÓ LÁSZLÓ MISKOLCZY AMBRUS NIEDERHAUSER EMIL SZÁRAZ GYÖRGY

KÖZÖS DOLGAINK A sorozat szerkesztőbizottsága BEREND T. IVÁN E. FEHÉR PÁL KENDE JÁNOS KISS GY. CSABA KŐVÁGÓ LÁSZLÓ MISKOLCZY AMBRUS NIEDERHAUSER EMIL SZÁRAZ GYÖRGY TÓTH GYULA

HAJNAL ISTVÁN A BATTHYÁNY-KORMÁNY KÜLPOLITIKÁJA Második kiadás Az előszót írta és sajtó alá rendezte URBÁN ALADÁR GONDOLAT BUDAPEST, 1987

AZ ELŐSZÓT LEKTORÁLTA VARGA JÁNOS ISSN 0237-2487 ISBN 963 281 787 7 HAJNAL ISTVÁN JOGUTÓDJA, 1957

TARTALOM Előszó: Hajnal István és az 1848. évi magyar külpolitika (Urbán Aladár) 7 Bevezetés 23 Pozsonyi külpolitika 25 Volt-o 48-ban magyar külügyminisztérium? 38 A tavaszi koncepció: Anglia barátsága 49 A tavaszi koncepció: Lengyelország feltámasztása... 62 A frankfurti magyar követség 70 A cári hatalom ( 92 Itália szabadsága 108 Magyar külpolitika a déli szomszédok felé 118 A francia köztársaság: Teleki László küldetése 131 Kossuth egyedül 157 Jegyzetek 169

HAJNAL ISTVÁN ÉS AZ 1848. ÉVI MAGYAR KÜLPOLITIKA A történetírás számára rendszerint nyereséggel jár, ha egy történész később visszatér korábbi kutatásaihoz. Időközben nemcsak tárgyi ismeretei szaporodnak, de bővül eszköztára és gyarapodnak általános tapasztalatai is, amelyek segítségével a múlt már vizsgált eseményeit mélyebben és gazdagabban tudja megközelíteni. Ilyen alkalom volt Hajnal István (1892-1956) egyetemi tanár számára az 1848-49-es magyar forradalom külpolitikájával való foglalkozás. Kutatásainak nem ez volt a fő területe, hanem a technika- és írástörténet, amelyeknek mind itthon, mind külföldön elismert szakembere volt. E tárgykörök elsősorban folyamatokra koncentráló, viszonylag személytelen jellegével magyarázható talán, hogy Hajnal szívesen foglalkozott olyan kérdésekkel, ahol a cselekvő személyeknek nem csupán tetteit, hanem azok sokszor bonyolult indokait is fel kell tárni, a cselekvés lehetséges alternatíváit megvizsgálni. Ilyen ábrázolás számára kétségtelenül hálás terület a politikusok viszonylag kis csoportját megmozgató, sokszor egyes személyekhez kötődő diplomáciatörténet. Az 1848 49. évi magyar forradalom külpolitikai eseményeivel Hajnal István először az 1920-as években foglalkozott. Ekkor kapcsolódott be a Magyar Történelmi Társulat által kezdeményezett nagy munkába, amely a háborús vesz- 7

teség és a történelmi Magyarország széthullása után - a történtek tudományos magyarázatát keresve - forráskiadványok publikálását kezdeményezte. A Magyarország újabbkori történetének forrásai" címú sorozat két alsorozatra oszlott: az egyik a nemzetiségi kérdéssel foglalkozott, s elsőként 1926-ban Szekfú Gyulának a reformkori magyar államnyelvért folyó küzdelmet feldolgozó kötete jelent meg. A másik alsorozat az 1849 utáni magyar emigráció dokumentumait kívánta közreadni, s ezek sorában 1927-ben Hajnal Istvánnak "A Kossuth-emigráció Törökországban" címú kötete volt az első. Az okmányokat tekintélyes, több mint négyszáz oldalas tanulmány vezeti be, amely máig a legrészletesebb feldolgozása Kossuth és a török birodalom földjére menekült környezete 1849 augusztusától 1850 februárjáig terjedő történetének. Ennek keretén belül 1848 szeptemberéig visszanyúlva vizsgálta meg a szerző a magyar események európai visszhangját és a magyar szabadságharc külpolitikai erőfeszítéseit. Ennek az áttekintésnek a célkitúzését így fogalmazta meg: Nem nézhetünk mindent a végső eredmények pontjáról visszafelé... A lehetőségeket kell elénk állítani, melyek között az akkori politika forgott és az akkori politikusok tudták magukat." Anélkül, hogy az önálló kötetet kitevő bevezetés részleteit összegeznénk, csak azt kívánjuk megjegyezni, hogy abban Hajnal nem marasztalja el Kossuthot, mint az a maga korában várható lett volna. Óvatos fogalmazásban inkább arra hajlik, hogy Görgey talán túl sietve vonta le a végkövetkeztetést, mielőtt Európa hatalmai érdemben reagáltak volna a bekövetkezett cári intervencióra. A bevezető tanulmány legfőbb érdekessége, hogy finom lélektani elemzését adja a vereségtől lesújtott, majd újra magára találó és a küzdelmet továbbfolytatni kész Kossuth magatartásának. Ilyen történetírói előzmények után érthető, hogy amikor a Magyar Történelmi Társulat Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára emlékkönyvet kívánt kiadni, a készítendő tanulmányok szerzői között Hajnal István neve is felmerült. Az 1945-47 között a bölcsészkar dékáni tisztét betöltő, szu- 8

verén alkatú és a felettes hatóságok neheztelését gyakran magára vonó tudós 1950 óta - kényszernyugdíjazása következtében - már nem volt részese az újjáéledt tudományos életnek. A felkérés enyhíteni látszott mellőzöttségét, s így érthető, hogy nagy írástörténeti munkájának befejezéséhez közeledve vállalta a megbízatást. így készült el 1952 elejére a teljesen új levéltári kutatásokra alapozott, Kossuth külpolitikája 1848-ban" című tanulmánya. Az anyag fölényes biztonságú kezelése, a tanulmány által rajzolt nemzetközi körkép, a szereplők jellemzése, s mindenekelőtt az, ahogy a kiegyezés korának történetírásával ellentétben Hajnal bebizonyította, miszerint 1848 külpolitikája nem Kossuth és Szemere titkos akcióin alapult, hanem a Batthyány-kormány egészének volt a politikája, a munka bírálóinak elismerését váltotta ki. Méltányolták azt is, hogy a szerző a minisztérium iratainak elemzése alapján egyértelmű tényként szögezhette le, hogy az első felelős magyar kormány Esterházy Pált, a király személye körüli minisztert" hivatalba lépése pillanatától külügyminiszternek címezte, s ezt a megszólítást az osztrák kormánnyal is elfogadtatta. Ennek logikus folytatása, az ti., hogy a Batthyány-kabinet valamiféle magyar birodalom" megteremtésére gondolt arra az esetre, ha Ausztria örökös tartományai beolvadnának a német egységbe, már nem talál helyeslésre. A Hajnal István kutatásaiból fakadó önálló felismerés nemcsak új és szokatlan volt, hanem kényelmetlen is, hiszen nacionalista hódító szándékokat tulajdonított a magyar kormányférfiaknak, s köztük Kossuthnak. Bár hangzottak el más részletekkel kapcsolatban is megjegyzések, nyilván ez volt az alapprobléma, amiért a szerkesztők előbb a tanulmány rövidítését kívánták a szerzőtől, majd az utolsó pillanatban kihagyták disszonáns hangvételű munkáját a reprezentatív kötetből. A tanulmány értékét, újszerűségét nem lehetett elvitatni. Az Emlékkönyvből való kihagyását olyan politikai megfontolások motiválták, amelyek az országos politika változásával érvényüket vesztették. Ezzel a fenntartások ellenére is méltánylattal fogadott mű előtt megnyílt a publikálás lehetősége 9

- talán egyidejűleg azzal, hogy a korábbi akadémikusi címét elveszített Hajnal István 1955-ben megkapta a tudományok doktora fokozatot. Először arról volt szó, hogy esetleg a Századokban jelenjen meg a munka, ami nyilván csak kihagyások árán lett volna lehetséges. Majd az Értekezések a történeti tudományok köréből" új sorozatának tervezett megindítása lehetőséget kínált arra, hogy a terjedelmes dolgozatot érdemi kihagyások nélkül publikálhassák. Ez utóbbit a szerző érthető örömmel fogadta. A kézirat nyomdai előkészítését azonban nem tudta már elvégezni, mert az elmúlt évtized izgalmaitól megviselt szíve 1956 júniusában felmondta a szolgálatot. Hajnal István posztumusz tanulmánya 1957-ben, az Értekezések új sorozatának első köteteként jelent meg. A bevezetésben a szerkesztő, Barta István utal arra, hogy a szükséges változtatásokat - amelyekkel a szerző is egyetértett - már a kötet lektorai valósították meg. Ezt a feladatot a szerző egyéniségének teljes tiszteletben tartásával, eredményeinek megőrzésével s koncepciójának sértetlenül hagyásával" végezték el oly módon, hogy az általuk kifogásolt félreérthető szövegrészekben kisebb méretű kihagyásokat eszközöltek". A kiadott szöveget a fennmaradt eredetivel összevetve, valóban csak a Posennel [Poznan] kapcsolatos - az alábbiakban még tárgyalandó - porosz magatartás értékelésénél találjuk jelentősebb kihúzás nyomát. Ezen kívül csak Kossuth 1848-at megelőző külpolitikai nézeteinek, illetve az utolsó fejezet végén Kossuth 1848 októbere után folytatott külpolitikai tevékenységének összefoglalása maradt ki a kötetből. Ez utóbbi változtatásokat értelemszerűen sugallta a tanulmány megváltozott címe: A Batthyány-kormány külpolitikája". Mindezeken a módosításokon túl elhanyagolható az az egy-két kisebb kihagyás (Batthyány, Kossuth vagy Szemere jellemzésénél), amelyet a szövegek részletes összevetésénél felfedezhetünk. A tanulmány címének megváltoztatását nem tekinthetjük úgy, mint kísérletet, hogy elfeledtesse az írás keletkezésének 10

körülményeit. Az új cím tulajdonképpen igazodott Hajnal kutatási eredményeihez, aki Kossuth 1848. évi külpolitikai tevékenységét kívánta kutatni, s arra a megállapításra jutott, hogy a korábban Kossuthnak tulajdonított lépések az egész kormány tudtával végrehajtott akciók voltak. Bár mindjárt a második fejezetben tisztázta, hogy a király személye körüli minisztert" Batthyány és társai következetesen külügyminiszternek címezték, ez nem vezette a szerzőt herceg Esterházy szerepének túlértékelésére. Átvizsgálva a minisztérium levéltárát, mindenekelőtt Batthyány és Esterházy levélváltását, Hajnal István arra a megállapításra jutott, hogy a herceg szerepe inkább hasonlított valami magyar nagykövetéhez az udvarnál", mintsem a külügyminiszteréhez. Ki irányította akkor a külpolitikát? Az anyagok ismeretében a szerző válasza határozott és egyértelmű: A magyar külpolitikát tehát lényegében az egész minisztérium intézte és főként Batthyány, a kormány feje." Három évtizeddel e sorok megjelenése után már kellő távlattal és megfelelő új ismeretekkel rendelkezünk ahhoz, hogy méltányoljuk ezt a megállapítást. A szerző ezzel ugyanis nemcsak a dualizmus korának és a Horthy-korszaknak Kossuth és Szemere titkos diplomáciájáról szóló nézeteivel szállt szembe, de kiemelte - elsőként - Batthyány Lajost abból a jelentéktelenségből, amelyre a korábbi történetírás kárhoztatta. Az újabb kutatások igazolták Hajnal felismerését, hogy érdemi külpolitikai lépések nem történtek Batthyány nélkül, továbbá azt, hogy az udvarral való kapcsolat kényes feladata is a miniszterelnökre hárult. így Batthyány bécsi és innsbrucki útjai mindig a kormány tudtával, sót megbízásából történtek. Ennek a kollektív külpolitikának tulajdonképpen csak két olyan akciója volt, amely valóban megérdemli a külpolitika megjelölést: követek küldése a frankfurti parlamenthez és megbízott delegálása a francia kormányhoz. A tanulmány gondos elemzéssel mutatja ki, hogy a Batthyány-kormánynak ez a két intézkedése egyértelművé teszi az önálló külpolitika megteremtésére irányuló lépéseket. Mindkét kezdemé- 11

nyezés ismert volt a kabinet egésze számára, s mindkét esetben Batthyány írta alá a szükséges okmányokat. Érthető Hajnal következtetése, hogy ezek alapján indokolatlan az a hiedelem, amely a Batthyány-kormány története egyik jellemző sajátságának a Kossuth-Batthyány ellentétet tekintette. Mai tudásunk alapján tehát megállapíthatjuk: a tanulmány hasznosan egészítette ki az 1848-ról kialakult képet. A frankfurti és párizsi küldetések történetét az újabb kutatások alapján csak árnyalni tudjuk. így kérdésesnek tűnik az, hogy a Londonból érkező hűvös, gyakorlatilag elutasító válasz miatt került volna sor a frankfurti követek elküldésére. Igaz, Batthyány az április 21-i megbeszélésen azt mondotta Blackwellnek, az angol kormány nem hivatalos ügynökének, hogy ó inkább Anglia támogatását szeretné, mint Németországét. Ez azonban egyáltalán nem jelenthette azt, hogy Palmerston kedvező válasza esetén nem küldik el a magyar követeket a frankfurti össznémet alkotmányozó nemzetgyűléshez. Igaz az is, hogy Esterházy Bécsből május 13-i kelettel jelentette Batthyánynak az angol választ, és Pázmándy Dénes valamint Szalay László útnak indításáról másnap döntöttek Pesten. Az azonban több mint kétséges, hogy Esterházy levele valóban megérkezett-e másnap, s hogy ettől tették volna függővé a két politikus küldetését. Kései indításuk valószínűleg inkább Batthyány május eleji bécsi útjának volt a következménye, honnan a miniszterelnök május 11-én tért vissza. A fővárosban a Lederer-féle macskazene által kiváltott izgalmak és tanácskozások várták, s talán ez utóbbiak miatt halasztódott a követek útnak indítása az utolsó pillanatig, amikor még lehetséges volt, hogy a parlament május 18-án esedékes megnyitásáig megérkezzenek Frankfurtba. Teleki László párizsi küldetésével kapcsolatban csak megerősíthetjük a tanulmány megállapítását, hogy a magyar külpolitika mintha óvatosan kerülte volna a francia politikával való nyílt érintkezést". Ebben a vonatkozásban valóban fontos információt tartalmaz Kossuth július 11-i megajánlási" beszéde, amely a kormány lehetséges külkapcsolatairól szólva nagy elismeréssel emlegette a francia nemzetet, de 12

annak oltalmától vagy szövetségétől nem kívánta függővé tenni a nemzet életét". Ehhez még hozzátehetjük, hogy a jelek szerint Batthyány volt az, aki fontosabbnak tartotta a francia kapcsolatot, mint Kossuth. Ami pedig Teleki László személyét illeti, akit szoros baráti kapcsolat fűzött a miniszterelnökhöz, ót minden bizonnyal Batthyány választotta. Teleki ugyanakkor indult útnak Pestről augusztus végén, amikor Batthyány és Deák Bécsben tartózkodott, így Kossuth volt az, aki utasította a bécsi magyar külügyminisztérium államtitkárát, Pulszky Ferencet, hogy a küldetéshez szükséges aranyakról gondoskodjék. Ha ez az akció Batthyány nélkül indul, akkor a miniszterelnök nem láttamozta volna Teleki megbízólevelét (amely egyébként pesti kelettel és korábbi dátummal - de lehet, hogy Bécsben készült), s nem kereste volna fel Teleki küldetése ügyében a bécsi francia követet. Teleki László megbízásával kapcsolatban Hajnal István még egy értékes vonással egészítette ki a Batthyányról kialakult képet. Károlyi Árpádnak az első magyar miniszterelnök főbenjáró pörét feldolgozó nagy munkája óta történetírásunkban elfogadott volt az a tétel, amit Batthyány védekezésül mondott a bíróság előtt, hogy ti. Telekit a hazai politika színteréről akarta eltávolítani, s Párizsba csak azért küldte, hogy Bastide francia külügyminisztert a román kérdésről és a magyar kormány álláspontjáról tájékoztassa. A tanulmány azonban egy, a Károlyi könyvével egyidejűleg megjelent publikációra hivatkozva bebizonyítja, hogy a francia külügyi levéltárból előkerült eredeti megbízólevél szövegéből nyilvánvaló: Teleki küldetése nem volt ilyen ártatlan. Batthyány védekezését azonban - épp Károlyi kutatásai alapján Hajnal teljesen jogosnak tartja, hiszen a volt miniszterelnöknek egyre világosabban kellett látnia az ellene felhozott vádak veszélyességét. Mindenesetre ez a tanulmány volt az első, amely példával is bizonyította, hogy Batthyány nézeteit, miniszterelnöki magatartását nem szabad vallomásai alapján megítélni. Hajnal figyelmeztetett: gyakran bizonyítható, hogy Batthyány vallomása nem más, mint a tények tagadása, 13

jogos önvédelem egy szörnyeteg hatalom bosszúja ellen". Majd hozzátette, hogy Károlyi Batthyányja szinte természetfölötti lénynek sikerült", de érdemeit nem kisebbítjük azzal, ha rábizonyítjuk, hogy megcselekedte azt, amit tagadott". Erre a felismerésre támaszkodva a tanulmány finoman kritika alá is vette azt a képet, amely Kossuth és minisztertársai viszonyáról Károlyi Árpád egyébként igen értékes, de konzervatív szemléletű munkája alapján kialakult. Nem vitás az, mondja Hajnal István, hogy voltak ilyen ellentétek, s az sem, hogy Batthyány Kossuth nélkül akart új kormányt alakítani. Mégis - írja - 1848 szeptemberében talán a magyar minisztérium volt a kontinens leghosszabb életű kormánya". A fentiekhez azt tehetjük hozzá, hogy 1848 április májusában az alapvető kérdésekben Batthyány és Kossuth együttműködése jól nyomon követhető, s viszonyuk megromlása igazán csak július elejétől, az országgyűlés összehívásától mutatható ki. De még augusztus végén, a hadügyi kérdés vitájában, majd szeptember közepén, Batthyány újbóli miniszterelnöki megbízatása idején is sor kerül a két államférfi együttműködésére. A tanulmány igazi feltűnést keltő újdonsága azonban nem Károlyi Árpád nézeteinek bírálata volt, hanem azok a részek, amelyekben az olasz segély" kérdése kapcsán Hajnal rámutatott, hogy a Batthyány-kormánynak esze ágában sem volt, hogy a már elveszettnek tartott két olasz tartományt: Lombardiát és Velencét visszafoglalja a Habsburgoknak. A tervezett haderő kiállítása mögött érvel a dolgozat a nagymagyar koncepció" húzódott meg, vagyis az a törekvés, hogy Budát egy nagy birodalom székhelyévé tegyék". Bár a továbbiakban a tanulmány csak Dalmácia kapcsán villantja fel ezt a szándékot (és nem vizsgálja részletesen az al-dunai tartományokkal kapcsolatos magyar elképzelést), a korabeli kritika méltányolta a Batthyány-kormány nacionalizmusának ezt az újszerű megközelítését. Egyben el is marasztalta a szerzőt, s elsősorban nem azért, mert nem illette kellő kritikával ezt a délkelet-európai hegemónia megszerzésére irányuló törek- 14

vést, hanem azért, mert a program korabeli realitását elfogadta. A kérdést mai szemmel és ismereteink alapján vizsgálva elsősorban arra kell rámutatnunk, hogy az Ausztriának Itáliában adandó katonai segély és a nagymagyar koncepció" összekapcsolása nem volt indokolt. A Batthyány-kormány valóban nem kívánt katonaságot adni Lombardia visszafoglalására, de ezt a parlament nyilvánossága előtt nem mondhatta meg, ezért a megajánlást olyan feltételekhez kötötte, amelyek valójában semmissé tették azt. Igaza van Hajnal Istvánnak, amikor azzal érvel, hogy a megajánlott haderő egyszerűen" legázolhatta volna Jellacicot, s nem kellett volna a magyar kormánynak az osztrák segítségre támaszkodnia. Csakhogy ez a haderő még nem létezett, s megajánlása egyszerre szolgálta az önvédelmet és a partnerség jogcímét az egységes Németországgal tervezett védelmi szövetséghez. Az olasz segély" erőtlen megajánlásából és a kétszázezer főnyi magyar haderő tervéből tehát még nem következett magától értetődően a birodalmi koncepció. A birodalomépítő szándék természetesen létezett. A magyar reformkor liberális politikusainak sorában valóban élt a középkori magyar birodalom feltámasztásának gondolata, miként általános volt a nemzeti öntudat erősödése idején más népeknél is a múlt nagyságának romantikus megidézése. Nem annyira megvalósíthatónak tekintett program volt ez, mint inkább olyan forrás, amelynek a napi politikai küzdelmekhez kellett erőt adnia. Ezek az elképzelések természetesen a saját nemzetet kívánták nagynak látni - akár más nemzetek rovására is. Ez nemcsak a magyar törekvésekre érvényes, hanem minden korabeli nacionalista programra, amelyek sorában például a pánhellén" és a nagybolgár" elképzelések igencsak keresztezték egymást. Létezett tehát a nagymagyar" elképzelés, de korabeli reális szerepének megértéséhez két dolgot kell hangsúlyoznunk. Az egyik az, hogy nincs annak nyoma - Hajnal István sem utal ilyesmire -, hogy ezt a programot agresszív, hódító törekvések útján kívánták volna megvalósítani. Batthyány az 15

utolsó rendi országgyűlésen tett olyan kijelentést, hogy eljöhet az idő, amikor Magyarország visszanyeri régi határait". Ezt azonban nem érheti el a nyelvi affinitás" segítségével (vagyis a magyar nyelv dominanciájának erőltetésével), ezért helyette a politikai affinitás" lehetőségét kell kínálnia. Meg is magyarázta elképzelését, amely szerint olyan alapot kell teremteni, amely mágnesként" vonzza a szomszéd nemzeteket: olyan institúciókat kell tehát kivívni, melyek bámulásukat, irigylésüket idézzék elő". Ezek az institúciók az alkotmányos monarchia, vagyis az alkotmány útján biztosított intézmények, amelyek reformkori liberálisaink nézetei szerint az elnyomott népek számára nagy vonzerőt jelentettek volna. Mivel ezek a politikusok Erdély uniójára nem ilyen jogcímen számítottak, s Dalmáciára is történeti jogon" formáltak igényt, a megcélzott terület a Portához tartozó, de a cár befolyása alatt álló Moldva és Havasalföld volt. Ezt bizonyítja a Batthyány-kabinet későbbi politikája, annak megkísérelt románbarát törekvései. Ehhez az elképzeléshez kívánták megnyerni Anglia támogatását is, amint az kiviláglik az április 12-i minisztertanács Esterházyhoz intézett utasításából, hogy miről tájékoztassa a bécsi angol nagykövetet. Van egy másik szempont is, amelyre ügyelnünk kell a nagymagyar" birodalom feltámasztásának esélyeit mérlegelve. Nevezetesen az, hogy homályos elképzelésből tényleges programmá ez a törekvés csak az 1848-as forradalom realitásai közepette vált. Pontosabban szólva, az 1848 tavaszán olyan elemi erővel kibontakozó és a gyors megvalósulás ígéretével kecsegtető német egységmozgalom láttán merült fel a kérdés: ha Ausztria örökös tartományai csatlakoznak az egységes Németországhoz, mi lesz akkor a Habsburg Birodalom Lajtán-túli területeinek a sorsa. Magától értetődőnek tűnt, hogy az új helyzetben a Habsburgoknak Budára kell székhelyüket áttenni, s innen kormányozni a megmaradt birodalomrészt. Joggal merült fel viszont az aggodalom, hogy az osztrák és cseh-morva tartományok nélküli új Habsburghatalom nem lesz képes betölteni azt a szerepet, amelyet 1815-ben a bécsi kongresszuson neki szántak: a cári Oroszor- 16

szág ellensúlyozását. Ebben az összefüggésben tehát nem a hódítás mámora, hanem az erőviszonyok kedvezőtlen megváltozásától, vagyis a jövőtől való félelem tette kívánatossá a területszerzést, az új középhatalom erősítését. Nem az előnyomulás, inkább a védekezés stratégiája ez egy olyan történelmi helyzetben, ahol nem egyenjogú népekben, hanem lélekszámban és négyzetkilométerekben gondolkodtak. Ez természetesen nem változtat azon, hogy nacionalista törekvések húzódnak meg a gondolat mögött. Azt azonban szem előtt kell tartanunk, hogy a kor nagyhatalmi politikáját birodalmi szempontok diktálták, s a védekezésből kiépíteni szándékozott birtokegyüttes ellenpontjaként a cári hatalom állott egy olyan külpolitikai gyakorlat időszakában, amikor csak az erő számított. Mindehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy az elképzeléseknek ez a sora tehát nem egyszerűen a sikeres magyar forradalmi fellépés adta önbizalomból fakadt. Része volt a német egység napirenden lévő megvalósulásának, s mint ilyen egy bekövetkező lehetőségre, egy eventualitásra adott válaszként értékelendő. Nem a magyar kormány kizárólagos programja volt, hanem alternatív program, amelynek megvalósíthatóságát a német egység létrejötte látszott garantálni, illetve kikényszeríteni. Ez egyben a program realitásának kérdésére is választ adhat. A német egység 1848 május júniusában nagyon valószínűnek tűnt Európa legkülönbözőbb beállítottságú politikusai számára a francia köztársaság külügyminiszterétől az orosz cárig. Ha ez valóban megvalósul, akkor kerül napirendre a Buda központú új államalakulat létrehozása, amelynek indítékot ad ugyan az erőviszonyok átrendeződése, de korántsem magától értetődően hozza létre a megvalósulás feltételeit. Vagyis a nagymagyar" elképzelés a hatalmi sakkjátszma egy lehetséges lépésére adandó válaszok közül a legjobbnak ígérkezett, de megtétele feltételezte magának a lépéskényszernek a létrejöttét. A nagyralátó és hamar szétfoszlott terv tehát - az azt kísérő lelkesedés ellenére nem belső, hanem külső késztetésre keletkezett és optikai csalódás az, ha úgy tekintünk rá, mint a Batthyány-

kabinet maximális programjára". Ez a kormány a népképviseleti országgyűlés és felelős minisztérium működését akarta intézményesíteni, az osztrák-magyar viszonyt fokozatosan a tiszta perszonál-unió, vagyis csak az uralkodó személye által biztosított kapcsolat szintjére kívánta szorítani. Ennek a programnak külpolitikai vetülete volt az a kísérlet, amely az önálló magyar külképviselet megteremtésére irányult, s amelynek -a frankfurti követ ideiglenes elismerésétől eltekintve - még azt sem sikerül elérnie, hogy a Balkánon magyar konzulokat küldhessen a Bécs által delegált konzulok mellé. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar birodalmi elképzelés létező terv volt ugyan, de nem azonos a Batthyány-kormány külpolitikai programjával, hanem annak csak egy lehetséges változata. Nem alaptalan tehát vele kapcsolatban a tanulmány szerkesztői előszavának fenntartása s az ismertető kritika észrevétele, amikor az utóbbi a nagymagyar" koncepció középpontba állítását, illetve reális programként való kezelését kifogásolja, s azt, hogy a szerző nem fordít figyelmet más alternatívák: a szomszéd népekkel lehetséges kapcsolatok esélyeinek vizsgálatára. Egyet kell értenünk azzal, hogy Hajnal István 1848 tavaszán túlértékeli a francia-porosz együttműködést, amely látszólag Lengyelország feltámasztására irányult, de valójában csak az oroszellenes nagypolitika rövid ideig tartó epizódja volt. Igaz, a szerző ezeknél a részeknél a népek tavaszának" ígéreteit sajnálja: az új államtípusok és szövetségek kialakulásának elmaradását, a népek közötti közvetlen érintkezés rendszerének csődjét. A diplomácia megmaradt az uralkodók előjogának, a diplomáciai megbízatás udvari szolgálatnak - mondja. A meg nem valósult nagy ígéretek feletti naivnak tűnő sajnálkozás után azonban következik a lényegi megállapítás: A diplomáciának ez a feudális felfogása és magatartása nagymértékben oka volt annak, hogy a népek 48-as mozgalmai nem tudtak egységessé szerveződni." Talán tegyük még hozzá, hogy a régi vágású diplomaták hivatalban maradása mellett, akik változatlanul a megszokott hatalmi szempontok alapján irányították a külpolitikát, a forradalmaknak sokkal 18

nagyobb kárt okozott az, hogy a hadseregek is a régi tisztek parancsnoksága alatt maradtak. Az európai forradalmak 1848. nyár végére bekövetkezett vereségének és hanyatlásának ez volt az alapvető oka. Harminc év nemcsak a történelemben, de sokszor még a történeti kutatásokban sem nagy idö. Olyan központi kérdésnél azonban, mint amilyen a hazai történelemben 1848-49, az új eredmények gyorsabban idéznek elő változást egy-egy eseménysor vagy személy megítélésében. Ennek fényében még inkább nyilvánvaló, hogy Hajnal István tanulmánya nemcsak újszerű, de értékálló eredményeket hozott nem annyira Kossuth, mint inkább Batthyány esetében, továbbá azzal, hogy a korabeli nagymagyar" elképzelések jelentkezésére felhívta a figyelmet. Ehhez járul még a szereplők időnként csak néhány szavas finom jellemzése. Ezek sorában Kossuth és Batthyány mellett elsősorban a kormány más tagjainak bemutatása érdemel figyelmet. Újabb kutatások is megerősíteni látszanak azt a megállapítást, hogy Esterházy meglágyította" a neki adott utasításokat, s hogy a zárkózott Szemere valóban kereste 1848 nyarán a közelebbi kapcsolatot Kossuthtal (amit jól mutatnak Kossuth s. k. javításai Szemere rendeleteinek vagy leveleinek fogalmazványán) - miközben nyilvánosan nem állt ki mellette. Deák jellemzése már halványabb, de figyelemre méltó az a gyors és találó arcképvázlat, amit a tanulmány a frankfurti küldöttekről: Pázmándyról és főleg Szalayról nyújt. A szereplők bemutatásánál különleges figyelmet szentelt a szerző Joseph A. Blackwellnek, a bécsi angol nagykövet által a pozsonyi országgyűlésre küldött tudósítónak (ágensnek). A tanulmány első fejezete Blackwell reformkori magyarországi kapcsolatait és nézeteit foglalja össze annak érdekében, hogy 1848. évi jelentéseinek és a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékának értékét bemutassa. Hajnal István ezt az áttekintést azért végezte el, hogy a kiegyezés korának fenntartásaival szemben egyrészt bebizonyítsa, hogy Blackwell szélsőséges magyarbarát érzelmei ellenére sem lehet jelentéseit mellózni, s hogy az angol 19

ügynök fejtegetései egy konföderált magyar birodalomról nem Kossuthtól származnak, mert csak futólag ismerték egymást. Ennek kapcsán a tanulmány feltérképezi Blackwell magyar kapcsolatait, s ebből megtudjuk, hogy az angol ágensnek nemcsak Kossuthtal, de egyidejűleg Széchenyivel szemben is fenntartásai voltak, s igazán csak Szemerével, Eötvössel és Szalayval volt jó kapcsolata. Ezek a megjegyzések azonban már túlmutatnak Hajnal pillanatnyi célkitűzésén. Azzal ugyanis, hogy tisztázza Blackwell informátorait, segít abban, hogy az ügynök 1848. márciusi jelentéseiben szereplő tájékoztatásokat (például egyes politikusok minősítéséről, vagy a kormány alakításának nehézségeiről) személyekhez, illetve politikai csoportosulásokhoz tudjuk kötni. A tanulmány eredetileg Blackwellt csak azért mutatta be, s azért helyezte el 1848 tavaszának pozsonyi körképében, hogy rámutathasson: Blackwell nagymagyar koncepciójának is van bizonyos forrásértéke", s hogy ezek a nézetek nem feltétlenül a magyar reformellenzék baloldalának a nézetei. Hosszabb távon azonban felhívta a hazai kutatók figyelmét a pozsonyi országgyűlésre kiküldött angol ügynök jólértesültségére és eddig elhanyagolt jelentéseinek használhatóságára. Végül még egy kérdésről kell szót ejtenünk: a tanulmányban előforduló tárgyi tévedésekről. A történetíró ugyanis nemcsak értékeléseiben tévedhet, de pontatlanságok vagy valótlanságok is becsúszhatnak munkájába. Ennek egyaránt lehet oka az, hogy nem kerül minden lényeges adat a kezébe, vagy az általa nem vizsgált összefüggések esetében mások pontatlan vagy meg nem alapozott eredményeinek átvétele. A téma jól körülhatárolt forrásanyaga, valamint Hajnal István történetírói tapasztalata és gondos munkája egyaránt szerepet játszik abban, hogy a kis kötetben az elmúlt évek intenzív kutatása és új részleteredményeinek ismerete után is alig találunk említésre méltó tévedést. Ilyen például az olasz segély kapcsán kifejtett tétel, hogy a magyar kormány nem volt szorult helyzetben Jellaciccsal szemben, s nem kellett az 20

udvar segítségére számítania. A szükséges sereg - mint utaltunk rá - még csak határozatban létezett, s a magyar kormány még a délvidéki szerb felkelőkkel sem tudott megfelelő számú sorkatonát szembeállítani. Hrabovszky József tábornok mint kiküldött kormánybiztos nem tudott és nem akart erővel fellépni a horvát bán ellen, így a Batthyány-kormány számára Jellaciccsal szemben nem állott más eszköz rendelkezésre, mint a királyi szó tekintélye, majd az igénybe vett közvetítési kísérlet. A tévedésnek különös esete forog fenn János főherceg, a Frankfurtban ideiglenes jelleggel megválasztott államfő esetében. Róla két ízben is azt írja a tanulmány, hogy Batthyánynak megígérte, hogy Szalay László követségét hivatalosan elismeri. Hajnal István, aki nagyon takarékosan bánt a hivatkozásokkal, forrását egyik esetben sem jelöli meg. Károlyi Árpád könyvéből tudjuk, hogy már Batthyány pere idején eltűnt a főherceg és a miniszterelnök levelezése. Más források pedig nem erősítik meg Hajnal állítását, sőt minden jel arra mutat, hogy a liberális hírében álló főherceg a bécsi kormány centralizációs törekvéseit támogatta és nem volt baráti a magyar minisztériummal. A szerző a külpolitikai kérdésekben illetéktelen Mészáros Lázár emlékezéseit nyilván nem forgatta, s így nem találhatott rá arra a kitételre, amely Batthyánynak és minisztertársainak János főherceggel kapcsolatos elmarasztaló véleményét rögzítette. Összegezve az elmondottakat, megállapíthatjuk, hogy a fenti kiegészítések vagy kritikai megjegyzések nem homályosíthatják el. a tényt, hogy Hajnal István írása A Batthyánykormány külpolitikája" a neves történetíró jelentős, mind a mai napig alapvető fontosságú tanulmánya. A pozsonyi napokról, vagy a kormány délszláv politikájáról, a német egységtörekvésekről, a francia diplomácia magatartásáról vagy Teleki László küldetéséről azóta már többet tudunk, de az első felelős minisztérium külpolitikai törekvéseiről és erőfeszítéseiről mindmáig ez a munka adja a legteljesebb összefoglalást. Kiegészítésére is inkább a szomszéd népek irányunkban 21

folytatott, az önálló magyar kormánnyal kapcsolatos politikájának megismerése útján számíthatunk. Ezek tehetik teljesebbé azt a körképet, amelyet a kelet-európai politikai viszonyokról és hatalmi törekvésekről Hajnal professzor tanulmánya elsőként vázolt fel. Urbán Aladár

BEVEZETÉS A 48-as magyar államférfiak Európa szép tavaszának emberei voltak. Nem áll az, hogy a mérséklést, az óvatosságot és a kifogástalan lojalitást tartották volna a legfőbb érdemnek és kötelességnek. Még a leghiggadtabbak közöttük sem voltak a bölcsesség szobrai, amivé később a kiegyezés korszaka faragta őket; s nem az a magas szenátus, amilyenné később a történetírás csoportosította őket, hogy ítéljenek egy véres esztendő felelősei felett. A kiegyezés történetírása az Osztrák-Magyar Monarchia örök, rendíthetetlen valóságának súlya alatt állott és kora-okos kétkedőkkel és tisztánlátó jósokkal tűzdelte meg politikusaink sorait, vigasztalni akarván a nemzetet saját életrevaló józanságával. S közben elfeledtette a legszebb vigasztalást: az ujjongó, ünnepi örömöt, amellyel a nemzet egyesült egész Európa örömével, az örök emberi igazságokat érezvén örök realitásoknak, és harcolni is tudott érettük, győzelmesen harcolni magára hagyatottan is. A történetírás mindinkább elfedte egyedül igaz és kötelező módszerét: hogy igyekezzék bensőleg átélni az időket, amiket meg akar eleveníteni. És nincs a 48-as történetnek még egy olyan területe, amelyen az élettelen utólagos okosság annyira eltorzíthatná a valóságot, mint a külpolitikának a története. Harcunkat voltaképpen a külpolitika döntötte 23

meg, az a nemzetközi helyzet, amely megengedte a cári hatalom beavatkozását, miután már végeztünk Ausztria katonai erejével. Itt kellett volna tisztán látni mondják; számolni egy régi dinasztia világtekintélyével, egy birodalomnak az európai egyensúlyban való elismert és nélkülözhetetlen szerepével. Itt vált katasztrofálissá az illúzió, a túlzás, a tájékozatlanság, az ötletszerű kapcsolás és a felelőtlenség. Minden más történet készségesebben átérti az erők és emberek mélységeit, a diplomáciatörténet számára azonban könnyen kaland minden nagy erőfeszítés, és könnyen hiú ábránd minden nagy gondolat- ami az adott játszmában sikertelennek és kivihetetlennek mutatkozott. S a történetírás észrevétlenül és öntudatlanul, vagy gyakran nem is öntudatlanul, éppen a magyar külpolitika tévedéseit fűzi következetesen Kossuth nevéhez. Mi nem is akarjuk kétségbe vonni, hogy a forradalom és a szabadságharc külpolitikájában Kossuthnak mindig döntő szerepe volt. Úgy látjuk azonban, hogy nem csupán az ó egyéni külpolitikája volt ez, állítólag mesterkedésekkel is keresztülhajtva, hanem munkatársaival a tavaszi hónapokban együttesen megkezdett nagy mű, aminek célja Magyarország külpolitikai önállósága, egyenjogúsága a népek családjában. Amikor Kossuth egyedül maradt, külpolitikája nem volt más, mint elszánt folytatása annak, amit az első felelős minisztérium kezdeményezett. A diplomáciatörténet számára bukott üggyé lett ez; valójában azonban a szabadságharc tett bennünket elismert nemzetté a világ előtt és saját öntudatunkban is. Mi tehát a következőkben elsősorban a 48-as magyar minisztérium külpolitikáját kívánjuk megvizsgálni. Nem kiemelni akarjuk Kossuthot, hanem együtt akarjuk látni a nagy férfiakkal, akiktől utóbb az emlékezet az ó nevét mesterségesen elválasztotta. Elég azt tudnunk, hogy Kossuth volt akkor az egész magyar politikának szívedobbanása. Mennyire és miként nyilvánult meg a 48-as világmegújulásnak hite az első magyar minisztérium külpolitikájában? E kérdésnek vizsgálata nem más, mint törekvése az akkori idők új átélésére és Kossuth alakjának új, igazibb átértésére.

POZSONYI KÜLPOLITIKA Deák Ferenc nem volt Pozsonybn a márciusi nagy napokban és amikor vidékről odaérkezett, úgy találta, hogy az országgyűlésen mindenki részeg: az örömtől. Bajokat és veszedelmeket látott: Oroszország nyom el majd bennünket, vagy ismét Ausztria? De pár nap múlva már azon is panaszkodott, hogy odafönn Bécsben nem tudják megszokni a dolgoknak új rendjét". Hamar rendjén találta tehát azt, amit a mámor alkotott. Isten látja lelkemet, gyermekkoromtól fogva epekedtem a dolgok átalakulása után", mondja a nagyszerű francia eseményekről" beszélve.' Eötvös lózsef, a nagy gondolkozó ugyancsak nem zavarosságokat, túlzásokat és ellentmondásokat látott mindabban, ami oly hirtelenül és csodálatosan történt; bizalom és munkakedv öntötte el, nekiült és éjjel-nappal dolgozott művén az ország reformkérdéseiról. Magyarországot oly hatalmas és virágzó országnak akarja" - írja róla március 19-én az angol Blackwell -, hogy minden ország számára értékes legyen szövetsége, az orosz cárizmus fékentartására". 2 Széchenyi István naplójegyzetei most is, mint mindig belső vívódásairól tanúskodnak, de más iratain ünnepi hangulat ömlik el: Csudákat élünk!" Gyönyörű reggel tűnt fel oly sokáig elnyomott hazánk fölött!" S ó is, más későbbi sötét kiábrándulok is, jutalomnak érzik a tudatot, hogy az ó nehéz munkájuknak is része van az átalakulás 25

nagy müvében. 3 Nincs senki a komoly emberek között, aki kalandnak, a pillanatnyi alkalom kockázatos kihasználásának tartaná a márciusi eseményeket. Ellenkezőleg, mindenki évtizedek céltudatos, szenvedésteljes magyar küzdelmeinek eredményét látja bennük, néha csaknem úgy, mintha nem is Európa igaza érkezett volna el hozzánk, hanem a mi igazunknak ideje jött volna el Európában. Pedig ez a mi igazunk, amint akkor érezték, nem volt valami mérsékelt, illedelmes, alkalmazkodó igazság, amilyennek később szerették feltüntetni és megdicsérni. Egy fájdalmas múltú nemzet lépett be a népek családjába, teljes szabad s önálló egyéniséggel és harsogó életvággyal. Nagy kár, hogy e hetekben nem volt jelen Pozsonyban jóegypár idegen, akik a külföld szemével nézték volna az eseményeket s napról napra jegyezték is volna, hivatalos felelősségük tudatában. Az idegen államokat képviselő diplomatákra gondolunk. Ki-ki saját szempontjából figyelve, egymást kiegészítve s ellenőrizve, irataik határozottabb képet adnának nekünk a magyar alkotmány keletkezéseinek napjairól. A miénknél sokkal kisebb országokban is, még a dunai fejedelemségekben is voltak idegen követségek és konzulok, Magyarországon nem volt semmiféle idegen képviselet. Pozsonyban akkor egyetlen idegen félhivatalos megbízott működött, megbízása csak az országgyűlés tartamára szólott s nem is diplomáciai működésre, hanem csupán információk szerzésére. I. A. Blackwell angol ügynök volt ez, forma szerint a bécs angol nagykövet ideiglenes megbízott ja, nem pedig az angol kormány képviselője. Metternich kormánya még az ó jelenlétét is sanda szemmel nézte. Jelentéseit nem is merte a postára bízni, rendszerint alkalmi szívességek vitték Bécsbe, többnyire magyar mágnásifjak, akik gyakran rándultak fel a császárvárosba. A többi bécsi idegen követség rendesen a politikai életben is forgolódó képzett magyar férfiakat szerzett információk küldésére az országgyűlésekről. Blackwell hivatalos minősége nem sokkal többől állott, minthogy jelentéseit a nagykövetség hivatalos iratokként kezelte, s hogy bemutatták ót a magyar előkelőségeknek, József és István 26

nádoroknak is, persze minden diplomáciai formalitás és megbízólevél nélkül. Egy ízben Metternich is fogadta ót és hoszszan beszélgetett vele. Iratainak másolatát, hozzánk való ragaszkodása jeléül, később Akadémiánkra hagyta; ez az egyetlen közvetlen diplomáciai forrásanyagunk" önálló független alkotmányos kormányunk megalakulásának történetére. A konkrét adatokon, amelyeket Blackwell iratai fenntartottak számunkra, természetesen kapva-kapott történetírásunk. Egyébként azonban, magyarbarátságáért általános hálás megemlékezéssel, nemigen volt szokásos komolyan venni és bővebben idézni leírását és nézeteit a tavaszi magyar politikáról. Gyakorlati gazdasági ügyekkel foglalkozó, világot járt ember volt, de - úgy látta történetírásunk mintha a magyar dolgokban nem tudta volna fékezni fantáziáját. Az angol követek 1843 óta mégis ismételten kiküldték ót hozzánk és komolyan vették, még maga Palmerston is, az ó információit. Igaz, hogy már az 1830-as évektől állandó összeköttetésben volt magyar urakkal, főként mágnásokkal, legrégebben, úgy látszik, Esterházyval; tanulmányai is jelentek meg rólunk, huzamosabb időket töltött nálunk, amikoris, a kor angolbarát hangulatában, kézről kézre adták ót a vendégszerető magyar házakban, illetve kastélyokban. Eléggé megtanult magyarul is, számos más európai nyelven kívül, amiket legalább az olvasásig elsajátított. Az angol egyetemen kívül technikai iskolát is végzett s így a gráci vasútépítésnél kapott alkalmazást, osztrák nőt vett feleségül, ismerte tehát a Monarchia másik felét is. Az 1843-i országgyűlésen főként az lett volna a feladata, hogy a Monarchiát megnyissa az angol kereskedelem számára. Minthogy a magyar országgyűlésnek joga volt a határvámok tételeinek megszabására, Anglia itt akarta először elfogadtatni a szabad kereskedelem elvét, az angol iparcikkek és a magyar nyersanyagok szabad cseréjét, hogy aztán Ausztria is kénytelen legyen engedni szigorú védővám-rendszeréből. Blackwell meglepetésére azonban a magyarok nem kaptak két kézzel az ajánlaton, mert ók is hazai gyáripart kívántak és List német közgazdász nemzeti 27

védővám-elméletének hívei voltak. Ennek a magyar manufacturing mania"-nak rabja volt Kossuth is, akivel Blackwellt 1843-ban ismertették össze s akinek Védegylet-propagandáját Blackwell nem sok jóakarattal figyelte. Egyébként is sok dologban meglátta a magyar hibákat, nem hiányzik nála sem a félázsiai" jelző rólunk, modortalan more magyarorum" viselkedések felhánytorgatása, az országgyűlések végtelen rhetorikáján való panaszkodás s főként a hivatalos iratok barbár dunai latinságán, cikornyás körmondatain, amelyeknek angolra fordítása neki oly sok vesződséget okozott. Felháborodik egyes véres követválasztások hírére. Kifogásolja, hogy az alsóházban alig van gyakorlati ember, jogászok és papok dominálnak. Blackwell fáradhatatlan volt nem csupán az ülések hallgatásában és a társaság keresésében, hanem az országgyűlésen szerepelt kérdések alapos ismertetésében is. Tájékozott volt a magyar történelemben, a Corpus Juris-ban, az ország adminisztratív szervezetében. Jelentéseiben és leveleiben nem is szorítkozott a puszta információra, a legkényesebb politikai kérdésekről is igen energikusan és következetesen írta meg saját nézeteit és különösen Gordon nagykövet láthatólag figyelemre méltónak is tartotta ezeket, válaszolgatott reájuk. Tény, hogy Blackwell és Gordon már évek óta együtt szidták az osztrák kormányférfiak korlátolteszú" (ez a jelző Blackwellnél mint soha el nem maradó homéroszi jelző kíséri a bécsi politikusok minden említését) politikáját, amitől Blackwell előbb-utóbb a Monarchia teljes szétbomlását várta. Gordon utódával, Ponsonbyval már nem volt ilyen fesztelen Blackwell viszonya, már az is akadályozta ezt, hogy Ponsonby nem barátkozott magyar urakkal és így Blackwellnek kevésbé volt módja bizalmas jelentéseket Bécsbe továbbítania. De ha Blackwell Londonban járt, maga Palmerston is méltónak tartotta arra, hogy nyílt eszmecserékbe bocsátkozzék vele s elviselje ismételt szemrehányásait is, amiért nem követte tanácsát s nem nyújtott a magyaroknak 1848 tavaszán legalább morális támogatást; ez, Blackwell szerint, önmagában is elegendő lett volna a polgárháború kitörésének megakadályozására. Amikor Palmerston 1849 28

júliusában Blackwellt Ausztriába küldte a magyar események megfigyelésére, egyúttal előkészítő diplomáciai szerepet is szánt neki azon esetre, ha az osztrák kormány hajlandó lenne elfogadni Anglia ajánlkozását a békeközvetítésre. Magyarországon Blackwell kifogástalan diplomata tartózkodással viselkedett. Pozsonyban bevezették a mágnáskaszinóba s aztán nehéz helyzetbe jött, amikor az ellenzéki kaszinó is meghívta és udvarias kifogásai sem használtak. Végül Gordon beleegyezésével mégis elfogadta a meghívást. Még a Pozsonyi promenádot" is lehetőleg elkerülte, mert ha ott meglátták, mindjárt egy tucat követ csoportosult köréje, ami könnyen felkeltheti egynémely nyomorult osztrák spion figyelmét és híven jelentenék ezt Bécs korlátolteszú politikusainak". A nemzetközi életnek ez egyetlen, szinte véletlenül a mi körünkbe került képviselőjét gyakran megkérdezték nagy kérdésekben is a magyar vezetőemberek, ó mindig hangsúlyozta, hogy kormánya véleményét nem ismeri, őt csak informálódásra küldték ide. Nem is hallatszott utóbb sem semmi szemrehányás, hogy áltatott volna valakit is a mieink közül az angol kormány politikai támogatását illetőleg. Fesztelen beszélgetéseiben azonban nyilván lelkes magyarbarátnak mutatkozott és így közkedvelt alakja lett a társaságnak; de felsőségétől szelíd figyelmeztetéseken kívül semmi korholás nem érte, hogy kompromittálta volna az angol politikát. El kellett róla mondanunk mindezt, mert iratainak forráskritikájához tartozik. Lehetetlenség Blackwell egyéni komolyságát kétségbe vonnunk. Furcsa helyzet előtt állott tehát a magyar történetírás: egy angol ügynök, aki Magyarország nagy jövendőjét illetőleg túlszárnyalja a legfantasztikusabb magyar kombinációkat is, és hivatalos jelentéseiben is újra és újra előadja e szélsőséges elképzeléseit; és aki 48 márciusában mintegy ideglázban figyelmezteti fölötteseit, hogy Magyarország most már teljesen önálló, független ország, Ausztria véglegesen elvesztette ez országot és legfeljebb arról lehet még szó, hogy ne veszítse el a Habsburg-dinasztia is! Történetírásunk nem is tekintette forrásanyagnak a ma- 29

gyar politikai hangulatra és célokra vonatkozólag Blackwellnek ilyesféle fejtegetéseit, legfeljebb elnéző mosollyal tett célzásokat magyarbarát túlzásaira. Tény, hogy Blackwell már az 1830-as években felhívta tanulmányaiban a brit politika figyelmei Magyarország növekedő jelentőségére: E reformtervtől duzzadó ország lesz hamarosan az osztrák birodalom köldöke, a magyar korona kiterjeszti hatóságát a Kárpátoktól a Balkánig, az Adriától a Fekete-tengerig. 4 Országgyűlési jelentéseiben ismételten rámutat a magyar nyelv folytonos feltartóztathatatlan terjedésére a szláv nyelvekkel szemben. Az adminisztratív önállóságért folyó küzdelemből a nemzeti függetlenség fog következni. Anglia érdeke ez, a cári hatalom visszaszorítására. Blackwell, Palmerston számára, 1846-ban terjedelmes memorandumban 5 foglalta össze nézeteit: Ausztria bomlóban, Csehország ugyan nem akar elválni, de adminisztratív önállóságot követel, Galícia forrongásáról a parasztlázadás tanúskodik, az olasz birtokok népei legalábbis alkotmányos különállást követelnek és a német tartományok is ellenségesek a kormányzati rendszerrel szemben. Az első legkisebb külső lökés meg fogja rendíteni a birodalmat. A magyarság súlya egyre növekszik, egységben tartja országát, annak ellenére, hogy 5 milliós lélekszámával 8 és fél millió más népfajta áll szemben. Nyelve dominál; kezében van mindenütt a földbirtok és a vármegye. Bőséges statisztikai táblázatok kísérik Blackwell e fejtegetéseit. 1847 végétől egyre küldi Blackwell figyelmeztetéseit a nagykövethez: vigyázzon, s ne higgye, hogy belőle az elfogultság beszél, ne áltassák odafönn magukat, a magyar liberálisok, ha leplezik is, a nemzeti függetlenségért küzdenek s ha az országgyűlést feloszlatnák, a megyékben oly harc keletkezik, amelyen csak hadierővel lehet úrrá lenni. A heterogén birodalomnak felbomlása ne vegye tőle rossz néven a követ ezt a megjegyzést -, most már csak rövid idő kérdése, következményeként harminc év rövidlátó politikájának. 6 Március első napjaiban megérkezett és elterjedt Pozsonyban a párizsi februári forradalom híre. Mint Blackwell írja, mindenki feszülten várta, mit fog Anglia cselekedni. Kossuth 30

javaslatra készült, a felelős minisztérium követelésére. Megkérdezték Blackwellt; ó ismét hangsúlyozta, hogy nincs megbízása politikába avatkozni, de mint magánember mérsékletet tanácsol; akadályozzák meg Kossuth javaslatát. 7 A javaslat mégis megtörtént, az események drámai fokozódással következtek. Ne higgyék az osztrák miniszterek - írja Blackwell március 9-én-, hogy mivel nem látnak innen fegyveres háborús veszélyt, némi engedmények árán tovább is a régi módszerekkel kormányozhatnak." 8 De március 15-én már azt írja, hogy késő este az egyik legmérsékeltebb liberális politikus jött el hozzá azzal, hogy neki, Blackwellnek, kötelessége jelenteni Bécsben, hogy ha az országgyűlést fel akarnák oszlatni, a fegyveres felkelés kikerülhetetlen. Blackwell ismét hivatkozott arra, hogy politikába nem avatkozhatik, de mégis ki akarta fürkészni látogatóját, figyelmeztette ót, hogy a kormány a reguláris seregeken kívül még 60 000 határőrrel is rendelkezik s ezek a magyarok született ellenségei; s hogy tartani lehet a parasztság felkelésétől is. A magyar erre azt felelte; hogy a határőrökre Bécsnek másutt lesz szüksége, a parasztokat pedig sietve felszabadítják szentesített törvény nélkül is, a megyéknek joguk van erre. 9 Bécsben kitört a forradalom - Blackwell tiltakozik az ellen, hogy a magyarok bujtogatására; Magyarországon nem ismerik a konspirációt, itt csak alkotmányos eszközökkel szokás dolgozni. Metternich lemondott, az udvar kénytelen volt megígérni a magyar követelések teljesítését. A tárgyalások izgalmas napjai következtek. Blackwell nem győzi belevésni Ponsonby tudatába, hogy Magyarország most már de facto teljesen önálló, független királyság. Ausztria szétesik, és Excellenciád pár hónap múlva talán már nem Bécsben lesz őfelsége a királynő követe, hanem a budai udvarnál". Itt most már nincsenek ellenséges pártok, itt most már csak egyetlen párt van. Bekövetkezett, amit ó már régen megjósolt: Ausztria, 400 000 katonájával, megbukott a bécsi diákok támadása előtt. Egész Európára fontos, ami itt történik. Lehet, hogy egyelőre anarchia következik, sót az is lehet, bár nem valószínű, hogy Magyarország átmenetileg orosz tartománnyá lesz; 31

de Ausztria szétesésével Európa képe megváltozik. Ha az osztrák kormány továbbra is függésben akarja tartani az országot. Excellenciád el lehet készülve arra, hogy 50 000 fegyveres magyart fog látni Bécs falai alatt." Itt forradalom van, tudják meg odafönn az uralkodó titkos bizalmas tanácsadói; ha vér nem is folyt, mégis teljes forradalom. Minden idegen katonaságot el akarnak távolítani az országból s minden magyar katonát hazarendelni az idegenből. 10 Ha a dinasztia meg akarja tartani trónját, Batthyányt kell támogatnia, a kijelölt miniszterelnököt, aki kormányát a legmérsékeltebbekból akarja megalakítani - egynek kivételével. Csak Batthyány csillapíthatja le Pest lázongását is, amelynek példájára országszerte nemzeti komiték alakultak; ezek a komiték pár hét múlva nemzeti konventté ülhetnek össze." Március végén Blackwell részletesen leírta, 12 miként képzelné el Magyarország jövőjét, Anglia érdekeinek legmegfelelőbben. Pár hónap múlva - mondja -, Itáliából egyesült királyság lesz, az osztrák tartományok pedig az egyesült Németországhoz csatlakoznak. A német egység, mint az olasz egység is angol érdek, a két agresszív nagyhatalommal, Franciaországgal és Oroszországgal szemben. De gondoskodni kell arról, hogy az intelligens, energikus német nép túl hatalmas ne legyen: nem terjedhet az Északi-tengertől az Adriáig! Magyarország által kell elzárni ettől! Blackwell ezt már 1837-ben megjelent tanulmányában megtervezte, most térképet is rajzolt róla. Sajnos - mondta az új magyar birodalmat nem lehet tiszta etnográfiai alapokon megalakítani, mint azt a modern tudomány kívánná. De Magyarország és Erdély lakosságának zöme magyar. Ezzel a Magyarországgal lépne konföderációba Illíria és Dácia, magyar vezetés alatt. Hiszen Bosznia, Szerbia és Oláhország egykor a magyar koronához tartozott s még V. Ferdinánd is esküdött a korona régi birtokainak visszacsatolására. Európa egyik leghatalmasabb állama alakulna meg így. Igaz, hogy e tartományok most a török fennhatóság alatt állnak de ma forradalom van Európában. A kérdés csupán az, hogy Oroszország vagy Magyarország kebelezze-e be a tartományokat. 32