L. RITÓK NÓRA A NYOMOR SZÉLE

L. RITÓK NÓRA A NYOMOR SZÉLE BLOG / 2009

TARTALOMJEGYZÉK 2009 41. Esélyegyenlőségi napló Szeptember... 3 42. Gyermekvédelmi kedvezmények itt, és ott... 4 43. Büntetés iskolakerülésért... 5 44. Mikulás... 6 45. Írástudatlanság a gyakorlatban... 7 46. Düh... 8 47. Hideg... 9 48. Hazugság... 10 49. Ahol nem ünnep a karácsony... 11 50. Korai fejlesztés... 12 51. Van, ami ingyen van, és van, ami nem... 13

41. ESÉLYEGYENLŐSÉGI NAPLÓ SZEPTEMBER 2009. szeptember 01. Indul a tanév. Tanévnyitó ünnepséggel, ünneplő ruhában, befedett tankönyvekkel, új füzetekkel, tanszerekkel. De vajon mindenkinél így van? Ezen a napon, egy kistelepülés telepszerűen szegregált utcájában jártam. Ennek most ez a szakmai meghatározása. Mintegy 40 iskolás-óvodáskorú gyermek él itt, mélyszegénységben. A kisebbek egy része meztelen, több családnál még a ruházat is gond. A 400 lelkes faluban már évek óta nincs iskola, a szomszéd település társulásában működő intézménybe járnak, 5 km-re. Iskolabusszal. A tanévzáró és tanévnyitó ünnepségre nem jár iskolabusz, feltehetően takarékosságból, vagy figyelmetlenségből, hiszen, a tanév másnap indul. A gyerekek így az ünnepség ideje alatt mindannyian otthon voltak, nagy részük még azt sem tudta, az előző tanévet sikerrel zárta e vagy sem, mivel az évzáróra sem tudtak bemenni. Kerékpár csak elvétve, egy-két családnál van, ahhoz meg nagyon fontosnak kellene lennie a találkozásnak, hogy gyalog tegyék meg az utat. De ez nem fontos. Sem nekik, sem másnak. A másnap kezdődő tanulásnak a gyerekek iskolatáska, tankönyv, füzetek, írószerek nélkül látnak majd neki. Már aki bemegy az iskolába. Mert míg nem megy a felszólítás, feltehetően nem lesz más motiváció. Itt még sosem fordultak meg az általános iskolai pedagógusok, családlátogatásra, kapcsolatteremtésre, azért, hogy utánanézzenek a hiányzások okainak, esetleg motiváljanak. Ez nincsen benne a munkaköri leírásokban. Hatás, viselkedési minta persze így is akad. Épp az utca végén jártam, amikor az egyik háznál egy részeg férfi randalírozott, valóságos tömegverekedés tört ki, a gyerekek álltak, és nézték az üvöltözve káromkodó felnőtteket. Fél óra múlva lecsendesedett a helyzet, és csoportokban értékelték újra a történteket. Ezek a viselkedési minták épülnek be a gyerekek mindennapjaikba. Ők így indulnak a 2009/2010-es tanévnek. http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2009/09/01/eselyegyenlosegi-naplo-szeptember/

42. GYERMEKVÉDELMI KEDVEZMÉNYEK ITT, ÉS OTT 2009. október 11. A család teljes mélyszegénységben él, öt gyerek, közülük három sajátos nevelési igényű. Mégsem esnek bele a gyermekvédelmi kedvezményezett kategóriájába, mert két éve meghalt a családfenntartó édesapa. Az árvasági, a családi pótlékkal már jóval meghaladja a kedvezmény jövedelemhatárát. Tehát fizetni kell az étkezésért, tankönyvért, művészeti oktatásért, stb.. De nem bírnak. Sem ezt, sem tüzelőt, kabátot, élelmet venni. Mert amikor a hónap elején 6-a és 10-e körül megkapják a pénzt, máshoz megy. Ahhoz, aki az apa betegsége idején kölcsönt adott. Kamatra. Amiből nem lehet kiszállni. Úgyhogy pénz, amit a megélhetésre lehetne fordítani, a családnál nem marad. A gyerekek otthon gyakran éheznek, ingerültek, és rendszeresen lopnak. Az uzsorás? Elkaphatatlan. A feljelentés szóba sem jöhet, a félelem erősebb. A rendőrség tehetetlen, még ha tettenérés is van, és bevihetik az uzsorást, az eljárást nem tudják lefolytatni, bizonyíték nincs. Ez a család tehát nem részesül rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben, mert papíron a jövedelemhatár felett vannak. Egy másik család jogosult. Az ő igazolt jövedelmük alatta van ennek. Nekik jár az ingyenes étkezés, tankönyv, művészeti oktatás..december első hetében rendszerint nem jár iskolába a kislányuk, mert a francia Alpokban síelnek. http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2009/10/11/gyermekvedelmi-kedvezmenyek-itt-es-ott/

43. BÜNTETÉS ISKOLAKERÜLÉSÉRT 2009. november 11. Az asszony 11 gyereket szült, két agyvérzésen van túl. Most öt gyerek után jár nekik a családi pótlék, a legkisebb mindjárt három éves. Ebből élnek. Az öt közül a másodikkal van baj. Többször bukott, nagylány. Legalábbis az osztálytársaihoz képest nagy. Nem érzi jól magát a kicsik közt. Csúfolják. Utál iskolába járni. Évet eddig is főleg a hiányzásai miatt ismételt. Most már szökik, vagy reggel, az iskolabuszról leszállva, vagy az első szünetben, amint tud. Akkor is, ha otthon kikap. Akkor is, ha agyonütik Rengeteg a hiányzása. Jön a felszólítás, majd a büntetés, 70 ezer Ft. Az asszony őrjöng a hivatalban, 120 ezerből, amit havonta kapnak. Kérhet részletfizetést. 7 hónapra. De fizetni kell. Sír, nem akar. Amit kapnak sem elég, a hónap másik felében már nincs mit enniük. Mert az ötön kívül még ott vannak néhányan, akik nem dolgoznak, de esznek, laknak. A hivatalnok magyarázatát végül megérti. Megért annyit, amit bír: ha nem fizet, börtönbe viszik, és a gyerekei abban a pillanatban állami gondozásba kerülnek. Ez kulcsszó! Ezt nem akarhatja. Felfogja, bár tudja, a többiek szájától vonódik el a havi tízezer. Hazamegy. Hibáztatja a gyereket. Miatta van az egész. A gyerek is felfogja, amit felbír: ő a hibás. Amikor nem látják, beszedi az anyja vérnyomáscsökkentőit. Szerencsére még időben észreveszik, mentő, gyomormosás, saját felelősségre hazaviszik. Pénteken. Hétfőn még elmegy iskolába. Kedden már nem http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2009/11/11/buntetes-iskolakerulesert/

44. MIKULÁS 2009. december 11. A kislány ötéves. Még sosem volt óvodában. Mindig van kifogás, tény, hogy még nem jár. Általában meztelen. Most, hogy hideg van, most is csak egy koszos, hosszú ujjú póló van rajta. Alul semmi. Mikuláscsomagokat viszek. Oda, a sorra, ahová nem szokott menni a Mikulás. Megállok az autóval, kiszállok. Látom, fut ő is, része annak a riadóláncnak, ami rögtön beindul, ha megjelenek. Elérek a házukig. Már várnak. A ház, amit önkényesen foglaltak el (bár ez itt senkit nem zavar, itt sok az üres ház), két helyiségből áll. A belsőben csak két ágy, egy matrac, és valami szekrényféle, az elmaradhatatlan tv-vel, a külsőben asztal, két felfordított láda, és egy vaslemez kályha. Lyukas, füstöl, ezért nyitva az ajtó is. Meg egyébként is nyitva, napközben mindig, errefelé nagy az átjárás. A gyerekek közül két kicsi van itthon, a kislány, és három éves öccse. A kisfiún van valami szanda féle, de bugyi rajta sincs. Ugrálnak az örömtől, és az izgatottságtól. Próbálom előadni a Mikulás küldte szöveget, de látom, fogalmuk sincs a témáról. Úgyhogy inkább odaadom a csomagot. Ketten két fele szaladnak vele. A kislány a kályha mögé, a sarokba. Bontja, örül. Mellékuporodok, nézem. A mogyoróval nem boldogul. Mutatom, hogy kell. Megkóstolja, majd visszateszi. A szaloncukrot inkább. Gyorsan, míg más észre nem veszi. Az a biztos, ami már a pocakban van. Nézem a kis lábát. A nedves sár a lábujjai között nyilván friss. A többi talán reggeli, vagy tegnapi? Ki tudja? Kint 10 fok körül van. Nézem, ahogy elmélyül a zacskó tartalmában. Odafigyel, és mellesleg, reflexszerűen, ügyesen, begyakorlottan, felváltva tarja talpacskáit a kályha felé. Pont olyan távolságba, hogy ne égesse meg. De átmelegítse. Az efféle begyakorlott mozdulataira, ami annyira idegen egy ekkora gyerektől, egyszer, nemrég, már rácsodálkoztam. Akkor késsel egy karéj kenyeret evett. Csak úgy, magában. Gyakran eszik ezt. Egy kis kés volt nála. Ügyesen, gyakorlottan, miközben engem figyelt, és oda sem nézett, vágta ki a kenyér belét a szikkadt héjából, és rakta a szájába. Nem úgy, mint egy ötéves, hanem mintegy sokat megélt öregember. Forrás http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2009/12/11/mikulas/

45. ÍRÁSTUDATLANSÁG A GYAKORLATBAN 2009. december 15. Élelmiszert osztottunk, amiről, az elszámolás végett átvételi elismervény készült. A családfők, vagy a felnőtt családtagok közül, akik épp otthon vannak, írják alá. Néhány helyen gyorsan szalad a toll a papíron, reflexszerű, begyakorlott az írás. De többségében lassan, hozzákészülve formálják a betűket. Van, ahol kérésemre ránt egyet a vállán a hatvan körüli nagymama: én nem tudok írni. Lassan rajzolja a két keresztet is. De így vezeti fel az alig negyvenes anyuka: sem én, sem a testvéreim nem tudnak se írni, se olvasni. Tetszik tudni, úgy mondják ezt, analfabéta segíti ki a magyarázkodást a férje, és átveszi az aláírni valót. Másik falu, itt az apuka ír alá. Negyvenesnek nézem, bár lehet, fiatalabb. Látom rajta, baj van, túl sok a készülődés. Aztán lassan elkezdi. Nyomtatott nagy B betűt ír, majd vár. Odahajolok, betűzöm: A, L, O, G. és így tovább. Lassan, külön formálódik minden betű. Végre kész. Szemlesütve néz rám: teszik tudni, túl világos van itt, a szemembe sütött a nap, és nem láttam jól. Értem. Megértem. Vagyis dehogy. Aztán eszembe jut Norbi, aki most másodikos, és nyomtatott betűvel sem képes a nevét leírni. Vagy Dzseni, aki már anyányi, harmadikos, és alig tudom kisilabizálni a nevét az ákombákomokból a rajza hátoldalán. Hogyan jutottak el idáig? Vagy az a húszas éveiben járó apuka, aki most neveli újdonsült élettársa gyermekeit, két osztállyal, analfabétán. Akit görgetett az oktatási rendszer egy darabig, minimális eredmény nélkül. Modern kort élünk. Számítógép, csetelés, blogok. Persze csak az írástudóknak. http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2009/12/15/1-irastudatlansag-a-gyakorlatban/

46. DÜH 2009. december 17. Az adományosztás lebonyolítása figyelmet igényel, hogy az igazságosság elve meglegyen. Mivel nem egységcsomagokról van szó, és pl. a használt ruhákat, cipőket célszerű felpróbálni, úgy jó, ha az ember váltogatja a házak sorrendjét is, különben a hamarabb lehetőséghez jutók jobban járhatnak. Ahol nagy a szükség, ott az összemérés is állandó, ki, mit kapott, mennyit, miből. Kevés a türelem, nagy a feszültség. A fiatal pár a sor egyik végén lakik. Ők sosem kérnek, csak várnak, hogy rájuk kerüljön a sor. Pedig nekik sincs. Szinte semmi. Kaptam némi édességet, narancsot egy adományozótól. Nem sokat, 17 csomagocska lett. Tudtam, több a ház az utcában, de másnapra ígértek még, gondoltam, akinek nem jut, másnap majd kap. Most az utca másik végén kezdtem. Gyorsan haladtam, az információ megelőzött, már az első ház után vártak. Az utolsó két házhoz már nem jutott csomag. Az utolsó előttinél nem voltak otthon, fáért mentek. Az utolsónál viszont ott voltak. A fiatal pár két kisgyermekével a ház előtt vár. Szorosan, egymáshoz simulva állnak a hidegben. Négyen együtt sem lehetnek sokkal több 100 kilónál. A 7 éves az apja mellett, a 3 éves az anyja ölében, egy kabátba fogja, meztelen kis talpa kilóg a dzseki alól. Várnak, ahogy szoktak, némán. Fékezek, kiszállok, magyarázom: most keveset kaptam, nem jutott mindenkinek, de holnap újra jövök majd, és maguknál kezdem. A felnőttek bólintanak. Tudják, holnap jövök majd. De a kicsi nem érti. Csak azt, hogy nem kap. Ő nem. Nem sír, hanem három évének minden erejével, és dühével az anyja arcába vág. Ököllel. És üti. Az anyja némán tűri, és kicsit elhajolva felsőtestével az ütések elől, elindul vissza a házba. http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2009/12/17/duh/

47. HIDEG 2009. december 18., A gyerekek zöme örül az ilyen időnek, hóesésnek, hidegnek, hiszen van lehetőség szánkózásra, korcsolyázásra. De nem mindenki. Ilyenkor nagyon csendes az utca a soron. Mindenki behúzódik, felnőtt és gyerek. Ahol lehet, ott a kutya is. Itt nem építenek hóembert, nem szánkóznak, nem hancúroznak a hóban. Kevés a meleg ruha, kesztyű elvétve, és a vizes ruha is nehezen szárad. Az átfázott test is nehezen melegszik fel. Itt meg kell gondolni a gyerekeknek az ilyesmit.. A férfiak korán kelnek. Vállukon fűrész, fejsze. A vásárolt fa már novemberben elfogyott. Errefele nem fűtenek szénnel. Túl drága. Amikor még jó idő volt, kevesebb kellett. Most egész nap fűteni kell. Tehát mennek. Fát keresni, a határba. Van, aki szerencsés, talál kertet, ahol a gazda megengedi, hogy kivágja az elszáradt gyümölcsfát, jövéseket. Ahogy ezek elfogynak, mindig messzebbre kell menni. Gyalog, mert a bicikli csúszik a hóban. A kivágott fát vállon viszik haza, ki zsákban, ki összekötve. Páran az akácot gyűjti, az út mentén. Van, aki a kökényt. Nehéz kivágni, nagyon szúr, de jól ég. Más messzebbre merészkedik, a földekre. Itt, a szántók szélén, meg az erdőkben vastagabb fákat is találnak, de ez már másnak a tulajdona, lopás. A nagyobb faluban, ahol van rendőrség, és valakit falopáson kapnak, attól elkobozzák a fát, ráadásul nekik kell becipelnie a rendőrségre, és még meg is büntetik. A kisebb helyeken ritkán jár rendőr, csak a gazdáktól kell tartani. Úgyhogy ide hajnalban indulnak. Mert kell a fa. A gyerekek fáznak. És főzni is a kályhán főznek. A házakban többnyire meleg van. Az asszonyok fűtenek, a férfiak hordják a fát. Ahol van férfi. Az asszonynál nincs. Az ablak sarka kitört, egy rossz kabáttal dugta be a nyílást. A kályha az első helyiségben, kevés meleget ad. Kevés a fa. Körülötte kuporog három gyerek. Fáznak. Nincs több 10 foknál idebenn. A másodikban csak ágyak vannak. Az egyikben nyakig bebugyolálva a negyedik kicsi. Most ő lázas, a múlt héten a testvére volt az. Az asszony sír. Mi lesz, ha elfogy ez a kevés fa is? http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2009/12/18/hideg/

48. HAZUGSÁG 2009. december 20. Fura dolog a hazugság, és annak megítélése is. Aki hazudik, jogosnak érzi, indokoltnak. Akinek hazudnak, az becsapásnak, szemétségnek. Holott van olyan helyzet, amikor mindkettőnek elfogadhatóak az indokai. Az egyik hazugság egy cigányasszonyé. Szegények, de nem a legnagyobb nyomorban élnek. Kilátástalan helyzetben, de kicsit nyitottabban szemlélve a világot, mint a környezetük. Rendszeres támogatottjaink. A jó képességű kislányuknak még számítógépet is szereztünk. A múlt hónapig, igaz, rövid ideig, de még internetük is volt. Hamar rátalálnak alapítványunk honlapja után egy adománygyűjtő oldalra. Az asszony megrázó levelet ír, hogy éheznek, napokig csak kenyeret esznek, fáznak, és senki, de senki nem segít rajtuk. Könyörög a jó érzésű emberekhez, adományokért. Ám a kör hamar zárul, nálam érdeklődnek a honlap üzemeltetői, igaz e a dolog. Hát, nem teljesen.. A másik hazugság egy olyan segítő munkatársé, akinek inkább adminisztratív területen vannak rendben a dolgai. Úgy tökéletesen. Ám a gyakorlatban sok a mulasztása. Tehetne valamit, de nem tesz. Ám beszélni tud róla, szívesen fényezi magát. Amikor a főnökei előtt beszél, különösen. Folyamatosan hazudik, a mulasztásait sosem említi. Sőt javaslatokat ad másoknak, hogy ők is hasonlóan jól dolgozhassanak. Ugyan, miért beszélne a hibáiról? Ezen a területen mindig menekülési lehetőség a szakember számára az én próbáltam, de ezekkel nem lehet típusú szöveg. És egyébként is: az ő munkáját mindig az adminisztráció szempontjából ellenőrzik. Soha, senki nem kérte számon rajta ezen túl a szakmaiságot. Hát hazudik. Mindketten hazudnak a jobb megítélésért, az előnyökért, a túlélésért. Fura, hogy míg az egyiket a többség elfogadja, a másikat elutasítja. http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2009/12/20/hazugsag/

49. AHOL NEM ÜNNEP A KARÁCSONY 2009. december 23. Az ünnep előtti utolsó látogatásom emlékétől próbálok szabadulni, hogy én is a családomra, az ünnepre koncentráljak. De nem megy. A félhomályban csillogó három kis szempár, a mocskos kis arcok látványa mélyebben rögződött bennem ahhoz, hogy elfeledjem. Megkopogtatom az ajtót, majd betolom. Kilincs nincs, csak egy madzag. A kutya gyorsan besurran a lábam mellett, és tanácstalanul körbenéz. Itt sincs sokkal melegebb, mint kint. A kályhához megy, szimatol. Ma még nem volt begyújtva. Beljebb, a belső helyiségben, megjelenésemre örömteli kiabálások. Négyen vannak itthon. A nagyobbacska lány az ágy szélén ül. A három kicsi az ágyban, a takaró alatt. Hárman, összebújva, alig több mint egy négyzetméteren fekszenek. Nincs hancúrozás, mert hideg van. Pedig három, négy és ötévesek. Hancúrozhatnának. Csupa mocskos, taknyos mindegyik. Ők még sosem láttak fürdőszobát, fogkefét, tusfürdőt. Víz távolabb, az utcai kútnál, WC sincs. És nincs más sem, gáztűzhely, hűtő, mosógép, konyhaszekrény, edények alig. Tv, rádió sem. Játék annyi, amit én viszek, amíg szét nem megy. Még sosem láttam száradó ruhát náluk. Amikor már nagyon elkoszolódik a gyerekeken, eldobják, vagy elégetik. Én meg újra adok. Mert nem bírom nézni. A kiskád, amit vittem nekik, hetek óta érintetlenül a ház mellett, a földön. Előveszem a szaloncukrokat. Erre kibújnak a koszos takaró alól. Mind a három mezítláb, a középsőn csak egy rövidnadrág. A másik kettő legalább hosszúnadrágban. Nagy az öröm, tömik be az édességet. A legkisebb nehezen boldogul, fogával tépi a csillogó papírt. A többiek nem segítenek, mindenki a magáéval van elfoglalva. Fél tizenkettő van. Érdeklődöm, reggeliztek e már. A legnagyobb válaszol: még nem. Érdeklődöm a szülőkről. Apu fáért ment, anyu meg elment kaját venni-hangzik az egykedvű válasz. Próbálok rájuk koncentrálni, hiszen ezért jöttem. Ugrándozva, egymást lökdösve az ágyon örülnek a néhány apróságnak, amit tudtam vinni. Az ő karácsonyuk ennyi 2009-ben. Nem bírok tőlük Boldog Karácsonyt! mondattal búcsúzni. Nevetséges lenne. És nincs kedvem nevetni. http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2009/12/23/ahol-nem-unnep-a-karacsony/

50. KORAI FEJLESZTÉS 2009. december 27. Az már rég teljesen világos számomra, hogy az, hová születik egy gyermek meghatározza az életét. Mégis nehéz a különbségeket és lehetőségeket látva feldolgoznom magamban a helyzeteket. Pedig próbálom tudomásul venni. Csak azt utálom, hogy úgy csinálunk, mintha az esély mindenhol meglenne. Van egy gyerek, aki koraszülöttként jön a világra, jó agyagi háttérrel rendelkező, a gyerekért mindent megtevő családba. Egyke. Nem is kell másik, csak ő rendben felnőjön. Mindent elkövetnek, hogy egészségesen fejlődjön. Még kicsi, de már dossziényi orvosi papírja van, több helyről, mindent kipróbálnak, hogy a fejlődése rendben legyen. Szakemberek dolgoznak a mozgásának, beszédének javításán, mindenki lesi minden rezdülését. A legjobb óvodát keresték meg neki. Pénz, idő, nem számít. Biztosan olyan felnőtt lesz, aki képes lesz dolgozni majd a családi vállalkozásban. A másik gyerek egy mélyszegénységben élő családba születik. Ötödiknek. Korábban jön ő is, mint kellene. Az ő szülei távol vannak azoktól a lehetőségektől, ami segítene rajta. Azt sem tudják, mi az, korai fejlesztés. A kisfiú most négy és fél éves. Még nem beszél. Négy éves koráig azért nem mehetett óvodába, mert nem volt szobatiszta. Szeptembertől viszik. Igaz, most is bepisil, főleg alvás közben, úgyhogy délben, ha megebédelt, haza is megy. Ő is, meg a testvére is. Azt a három órát meg kibírja. Legalább reggelizik is. Két orvosi lelete van. Az egyik három éves korában készült, megállapítja, hogy nem beszél, és nem szobatiszta. A másik most, decemberben. Ugyanez van rajta. Az okok firtatása, esetleg javaslat valamire, nincs. Egy év múlva kontroll. A segítő hálózat tudja ugyan a problémát, de mit csináljon? A korai fejlesztés, mint szolgáltatás persze elérhető itt is, igaz, csak a kistérségben, és csak annak, aki be tudja vinni a gyereket. Arra meg nincs pénz. A tanácsi kocsi, ahogy errefelé nevezik, próbálja ugyan segíteni az itt élőket, de kevés a pénz az önkormányzatnál, és akin látszik, hogy beteg, az elsőbbséget élvez. A kisfiún nem látszik. Csak nem beszél. És nem szobatiszta. Az anyuka egyet értett meg az egészből: a doktor néni azt mondta, hogy majd megemelik a gyerekre kapott családi pótlékot. Hamarosan. És ezzel a sora eldöntetett. Próbálkozás, fejlesztés, minden nélkül. http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2009/12/27/korai-fejlesztes-2/

51. VAN, AMI INGYEN VAN, ÉS VAN, AMI NEM 2009. december 30. Az órám épp arra a napra esik, amikor Halász Judit koncert van a környék legnagyobb településén. Mindenhonnan utaznak be a gyerekek. Persze nem mindenki. A teremben csak kis csapat vár, azok, akiknek szülei nem tudják befizetni a koncert árát. Egymás szavába vágva újságolják, hogy azért vannak kevesebben, mert a többiek elmentek a koncertre. Természetes módon fűzik hozzá, hogy ez fizetős volt, és őket a szüleik nem fizették be. Tudjátok mit?- mondom nekik. Akkor titeket a jövő héten elviszlek a Tehén Napjára (évente visszatérő rendezvényünk, kakaóparti, gyermekjátszó, stb.)! Örvendeznek, majd az egyik kislány arca elkomorul. Az ingyen van? kérdezi. Igenlő válaszomra mer csak tovább örülni. És egy hét múlva ott vannak ők is, a 150 gyerek között, örülnek, játszanak, kakaóznak. Mindenféle mókát kieszeltünk nekik, arcfestés is van, több tanár is dolgozik a kis pofikon, hogy mindenkinek meglegyen ez az öröme is. Én is az éppen előttem ülő kis arcra, meg a készülő macskapofira koncentrálok, amikor valaki hozzám bújik, és a fülembe súgja újra a kérdést: ez ingyen van? Felnézek, igen, ő az, akinek hét évesen minden tevékenységét, örömét meg kell előznie annak a kérdésnek, ingyen van e. Mert neki csak azt lehet. Megtanulta a leckét, amikor egyszer jelentkezett. Azóta nem teszi. Amiért fizetni kell, oda nem. Az neki nem jár. Mert szegény. De meg fogja szokni. Ugyanúgy, mint azok, akik felsősként már nem is vágyakoznak azokra a dolgokra, amiért külön kell fizetni. Sem kirándulásra, sem koncertekre, sem élményfürdőbe. Számukra ezek elérhetetlenek. Ők kirekesztődnek. Mi meg nézzük, és elvárjuk, hogy ugyanolyan felnőttek legyenek, mint társaik. http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2009/12/30/van-ami-ingyen-van-es-van-ami-nem/