MIÉRT SZERETNÉK SZOCIÁLIS MUNKÁS LENNI?

Átírás

1 MIÉRT SZERETNÉK SZOCIÁLIS MUNKÁS LENNI? Érdekesnek tűnik egy dolgozat címét kérdésként feltenni. Ez számomra azt jelenti, hogy nem egy szokványos házi dolgozatról beszélünk. Amióta Kocsis tanárnő feladta a leckét, azon gondolkodom, hogyan is álljak neki a feladatnak. Első körben elhatároztam, hogy oldalakon keresztül utána olvasottságomról teszek tanúbizonyságot, megfogalmazok egy csomó általánosságot, melyeken a tanárnő a dolgozat javítása közben szunyókálhat, hiszen milliomodszorra olvassa őket. Aztán úgy döntöttem kockáztatok, és inkább leírom, én hogyan jutottam el a főiskola szociális munkás képzésére. (Bár lehetséges, hogy ez is szunyókálásra készteti az oktatómat). Amennyiben nem jól teljesítem a feladatot, legfeljebb visszakapom, és jöhet az utána olvasottság. A Miért is jelentkeztél a szociális munkás szakra? kérdést beszélgetés szintjén már több oktatónk is feltette nekünk. Különböző lehetséges válaszokat maguk a tanárok is felajánlottak, melyek közül a legtöbbet a Mert nincs matek! változaton szoktunk viccelődni. Igazából az én korosztályomba tartozó osztálytársaimról (az 1971-esek és környékbeliek) általánosságban egy közös jellemző vonás mindenképpen elmondható: későn érő típusok vagyunk, nem tanultunk akkor, amikor kellett volna. Miután köztisztviselőként húsz évet legályáztunk a munkahelyünkön feleannyi fizetésért, mint felsőfokú végzettséggel rendelkező kollégáink, ráébredtünk a nagy igazságra: Kell egy diploma! Az ember a reggeli ébredés után is körül néz: Hol van? Milyen nap van ma? Mi a teendője? Így történt ez az iskolakereséssel is. Tehát ott tartottunk, hogy kellene egy diploma. A bökkenő csak az, hogy a tandíjat a gyermekét egyedül nevelő és lakását egyedül fenntartó szülő elég nehézkesen, mondhatni sehogyan sem tudja összespórolni. Ekkor az ember lánya előveszi a viszonylag jónak mondható érettségi bizonyítványát 1989-ből, és kiválasztja belőle a viszonylag jónak mondható jegyeit, megkeresi, hova nem kell a matek, majd megcélozza az államilag finanszírozott helyeket a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Főiskolai Kar Szociális Munka és Szociálpolitikai Intézetének Levelező Tagozatán. Következő lépésként elmegy a főnökéhez és közli, hogy majdan - a fősuli elvégzése után - szeretné áthelyezését kérni a Szociális és Gyámhivatal állományába. A főnök bólogat, megbeszéli a jegyzőnővel a dolgot, majd kirúgják. Szuper! Újabb akadály! (De ezt a hegyet majd csak három év múlva kell megmászni, most vannak másfajta kiemelkedések, melyek legyőzendők.)

2 augusztusában aztán fősulis és büszke vagyok magamra lettem. (Közben - csak mellékesen jegyzem meg - nyolc szingli év után feladtam a függetlenségem, felégettem magam mögött mindent, fogtam a lányomat és összeköltöztem a párommal. Albérlet, lakásfelújítás, húsz év után iskolapad, egyenlő: dodzsem. Még jó, hogy tudom fogni a kormányt, különben kirepülnék.) Az októberben megkezdődött konzultáció után meggyőződésemmé vált, hogy a klónozás tudományos magyarázata csakis egy felsőfokú tanulmányait frissen megkezdett, amúgy főállású munkahellyel és gyermekkel rendelkező háziasszony agyából pattanhatott ki, amikor szembesült azzal, hogy sehol sem tud igazán helytállni, és jó lenne minden területen saját magából csatasorba állítania egyet-egyet. A főnök kirúgásának egyik következményeként ugyanis ugrott a tanulmányi szabadság kedvezménye, de még így is örülhetek, hogy a konzultációs napokat túlórában ledolgozhatom. Tehát vagy dolgozom, vagy tanulok, vagy iskolában vagyok, de várjunk csak: ki is éli az életemet helyettem? Végül is minden panaszkodás ellenére szépen lassan beszivárgott a tudatomba, hogy szeretem ezt az iskolát csinálni. A Neten miközben azután kutattam, más miért akar szociális munkás lenni rátaláltam a Leendő szociális munkás naplója című blogra. Ott szocialismunkás jeligével valaki pró és kontra érveket sorol fel a szocimunka mellett és ellen. Ezen pontok közül mazsolázgattam ki néhányat, és így próbálom rendszerezni én is a gondolataimat. 1. pont: A szociális munka az egyik azon kevés szakmák közül való, melyekre a munkaerő- piacon kereslet van. Tehát, ha el akarsz helyezkedni diplomaszerzés után, légy szoc. munkás. (Lesz ugyan munkahelyed, de diplomás minimálbérnél aligha fogsz többet keresni. Ha mégis, akkor valószínűleg a civil szférában dolgozol, ahol viszont bármikor megszűnhet a szervezet, amelyik alkalmaz. Ha nem célod a magas jövedelem és magas életszínvonal, akkor hajrá, vár a szociális munka! Fogalmam sincs, mennyit keres a Diplomás Minimálbéres, de szerintem nálam, a Diplomátlan Majdnem Minimálbéresnél jobban. (Egyébként is mennyivel előkelőbben hangzik majd a huszonöt éves osztálytalálkozómon a Diplomás Majdnem Minimálbéres.) Különben pedig a mai világgazdasági válságos viszonyok között a munkahely megléte a legfontosabb, tehát ebből a szempontból helyben vagyunk, és úgy tűnik jó úton járunk. Jöhet a kettes pont.

3 3 2. pont: Ha számodra valamiért fontos az, hogy a munkáddal jót tegyél másoknak, segítsd az embereket, akkor sokkal inkább jelentkezz szoc. munkára, mint mondjuk kalauznak, APEH-ellenőrnek vagy egyéb kellemetlenkedőnek. Igazándiból rájöttem, hogy a jelenlegi munkám is félig-meddig szocimunka, mert itt is rengeteg bajba jutott, lecsúszott emberrel találkozom nap mint nap. A törvényes határok között próbálok segíteni is. Teljesen fű alatt jegyzem meg, előfordult már, hogy megmutattam szerencsétlenül járt embereknek, merre van azon a bizonyos kiskapun a kilincs. Munkám során elég nagy emberismeretre tettem szert, ami a szocimunkás területeken nem éppen hátrány. Egyébként pedig szeretek másokon segíteni, mert attól én is több leszek. Azok az emberek, akik csak saját magukkal vannak elfoglalva, előbb-utóbb magányos, magukba forduló sündisznók lesznek. Én nem szeretnék se sün, se másik lenni. Jó, tudom, hogy ezek nagy szavak. Amikor a Szociális Irodán dolgozó kolléganőmet megkergette az utcán az etnikum, mert nem tudott nekik segélyelőleget adni - mivel nem volt nyitva a pénztár -, erősen elgondolkodtam az elhivatottságon Szerintem az ember átmegy bizonyos szakaszokon: lelkesedés, unalom, fásultság, rosszabb esetben kiégés. Amikor látod, hogy olyannak osztasz segélyt, aki taxival jön érte, esetleg már elég Öreg Róka vagy, és fel tudod mérni a milliárdokat, amik értelmetlenül elúsznak, és tudod, hogy ennél átfogóbb programra lenne szükség, vagy egy rád meredő fekete szempárhoz hónapok óta csak egy maszatos gyermekarcot csatolhatsz az emlékeidben egy pár meleg cipő helyett, na, akkor káó. Mégis pipáljuk ki ezt a pontot is, mert úgy gondolom, ha az én segítségemmel akár egyetlen gyermek is van, aki tele hassal fekszik le, már megérte güriznem. Ja, és utálom az APEHosokat, a kalauz egyenruha pedig nem állna jól rajtam. 3. pont: Ha olyan csoporttársakat akarsz az egyetemen, akik kölcsönadják a jegyzeteiket, hagyják, hogy puskázz róluk a vizsgán, csokit vesznek azért, mert segítesz nekik, akkor jó helyen jársz, mert a szoc. munkások még az ösztöndíjuk rovására is nagylelkűek és segítőkészek. Naná, hogy jó fejek a csoporttársaim. Ugyan nekünk nincs ösztöndíjunk, de mindig veszünk egymásnak csokit, és volt már olyan vizsgám, amit nekik köszönhettem. (Meg lesz is!) 4. pont: Ha szeretnél szembesülni a saját defektjeiddel és felfedezni mások defektjeit (értsd ez alatt: hiányosság, hiba, probléma, esetleg elmebaj stb.), akkor légy szoc. munkás. (Zárójeles megjegyzés: ha a saját defektjeidet megtalálod, akkor már megérte ide

4 4 jelentkezni. Ha nem találtad meg, akkor ne is légy szoc. munkás, nem érdemes önismeret nélkül bármit is csinálni ezen a területen. Pszichoszociális készségfejlesztés elnevezésű tantárgyunk kimondottan arra van kiélezve, hogy ön- és emberismeretre tanítson minket. Emlékszem az első kiscsoportos foglalkozáson már egy hullámhosszra kerültünk, és elcsodálkoztunk azon, hogy micsoda emberi sorsok vannak az addig ismeretlen arcok mögött. Bátran nyílunk meg egymás előtt, és mindig tiszteletben tartjuk a másik érzéseit. Az órák után általában nem rohanunk haza, inkább beszélgetünk. Ha valaki rossz passzban van, azt bátorítjuk, lelket öntünk belé, ha kell, segítjük egymást. Hát mi ez, ha nem szociális munka? 5. pont: Ha szeretnél szembesülni, hogy a Te életed mennyire nagyon jó, akkor gyere szoc. munkás szakra, mert egy csomó ember rossz körülményeit, gondjait látva a Te életed tündérmesének tűnik. Nem gondolnám, hogy az én életem vagy bármely csoporttársam élete tündérmese lenne, hiszen mindenkinek megvan a saját keresztje, de valóban kemény dolgokat láttunk az első féléves terepgyakorlatokon. Azt tanultuk, hogy a szociális munkás nem lelkizhet, mert akkor nem alkalmas erre a munkára, ha együtt rídogál a klienssel. Ezért is jók ezek a gyakorlatok, így az ember fel tudja mérni, hogy mit is bír el. Lehetséges, hogy eddig azt gondolta, értelmi fogyatékos gyerekekkel szeretne foglalkozni, de miután végigsírta az utat Palánktól a Főiskoláig úgy dönt, inkább a börtönbe megy dolgozni. 6. pont: Sokat gondolkodtam, hogy írjam-e, nem kell olyan veszett sokat tanulni, de az nem biztos, hogy jót tenne a szakma presztízsének, aztán meg embere válogatja, kinek mennyi tanulás szükségeltetik a tudáshoz. Van olyan csoporttársam is, aki heteket készül egy vizsgára, másnak egy délután is elég. Szóval ez egészen relatív. 7. pont Egy viszont biztos, kevés olyan szakma van, ahol ennyire széleskörű tudást kapsz: a jogtól, közgazdaságtantól, szociológiától, szociálpolitikától, pszichológiától kezdve egy csomó tudományterületet érint a képzés, és ha nem is olyan nagy lexikális tudást, de jó rálátást kapsz a világ dolgaira. Ezzel a lexikális tudás dologgal mindig is hadilábon álltam, hiszen viszonylag kevés ember képes az agyában hosszú távon milliárdnyi adatot rögzíteni. A fősulin tanultak viszont zömében a való életet mutatják be. Egy csomó mindenre döbbentem rá, amióta idejárok. Kapizsgálom a rendszerváltás-okozta változásokat, vagy kezdem sejteni, milyen összetett a cigánykérdés.

5 5 8. pont: Ha magas presztízst szeretnél társadalmi megbecsüléssel, akkor ne válaszd a szoc. munkát (vagy menj külföldre vele). Tulajdonképpen mit jelent a magas presztízs? Láttam már embereket azzal a két bizonyos betűvel a nevük előtt elítélendő módon viselkedni, és tiszteltem már azt a takarító fiút, aki epilepsziás betegsége mellett napi tizenöt-tizenhat órában húzkodta maga után a porszívót havi ötvenezerért, hogy a családjának segítsen. Számomra itt kezdődnek az értékek. Nem attól nézek fel valakire, mert öltönyben van, és márkás autóból száll ki. 9. pont: Ha magasan kvalifikált, jól öltözött, kellemes modorú emberekkel akarsz a munkád során találkozni, akkor hagyd a szoc. munkát másnak! Jelenleg sem ilyen munkahelyen dolgozom, de elnézve a magyar társadalmat, másoknak sincs sokkal nagyobb szerencséjük, max. a csecsemőgondozóknak. Olyan világban élünk, ahol az értékek veszendőben vannak. A társadalom nagy részének a puszta megélhetés is gondot okoz, az emberek magukba zárkóznak, a családi és emberi kapcsolatok meglazultak. A problémák generációról generációra öröklődnek. A rászoruló embereknek nagyobb odafigyelésre és gondoskodásra van szükségük. Ha kitaszítjuk magunk közül a gyengéket, ahelyett hogy segítő kezet nyújtanánk nekik, helytelenül cselekszünk. Húsz egynéhány évvel ezelőtt okos emberek felismerték a szociális munkás képzés szükségességét. A rendszerváltás óta a problémák csak fokozódtak. A gazdasági világválság sok vékony cérnaszálon függő életet szakított el. A szakadék szélén táncolva kétségbeesetten próbálunk csak felfelé nézni, és nem gondolni arra, mi van alattunk. Nekem belső megnyugvást okoz, ha megetetek egy éhes kutyát, vagy a gyermekem kinőtt ruháit odaadhatom olyanoknak, akiknek nem telik rá. Tudom, hogy fárasztó nap mint nap mások problémáit hallgatni, és a bürokrácia sodrásával szemben evezni, de a segítségnyújtás pozitív tulajdonság. Eddigi képzésem során bepillanthattam abba, mennyire szerteágazó és embert próbáló a szociális munka. Minden tiszteletem azoké az embereké, akik saját mindennapi gondjaik mellett még tudnak mosolyogni, amikor idős embereket, értelmi fogyatékosokat gondoznak, hajléktalanoknak próbálnak segíteni. Mindent egybe vetve: nem bántam meg, hogy szocimunkásnak jelentkeztem. Abban ugyan biztos vagyok, hogy nem a Mátyás király u. 59. szám alatt fogok dolgozni, de mindenképpen ezen a területen szeretném hasznosítani magam. Horváth Eszter I. évfolyam