1 Collegium Hungaricum ösztöndíj 2012. március 1-március 31. SZAKMAI BESZÁMOLÓ A Collegium Hungaricum ösztöndíjamat 2013. év március hónapjában valósítottam meg, azzal a céllal, hogy az előző évben sikeresen megvédett doktori értekezésem esetleges publikálásához kiegészítő forrásanyagot gyűjtsek. A kiegészítő forrásanyag gyűjtésében az opponensi véleményekben megfogalmazott javaslatok szolgáltak számomra iránymutatóul, miszerint az értekezésemben tárgyalt időszakot (1571-1613) szükséges volna kiterjeszteni legalább a Szepesi Kamarának kiadott első instrukció idejéig (1567), valamint a disszertációban túl vázlatosan bemutatott úgynevezett szatmári cseretárgyalásokat részletesebben kellene tárgyalnom mind politikatörténeti, mind diplomáciatörténeti szempontból. A fenti irányelveket figyelembe véve a kamarai archívumban található Vermischte ungarische Gegenstände vonatkozó fasciculusait tekintettem át (Österreichisches Staatsarchiv, Finanz-und Hofkammerarchiv, Alte Hofkammer, Vermischte ungarische Gegenstände) [A továbbiakban VUG RN]. Az 1567 és 1571 közötti időszakra vonatkozóan a VUG RN 12a állagai tartalmaztak értékes forrásanyagot, míg a cseretárgyalásokkal kapcsolatos iratanyagot pedig a VUG RN 45 (45a, 45b, 45c) belül a 171. számot viselő konvolutum (folio 1-325) illetve a 80. konvolutum (folio 1-4.). Ugyancsak az opponensi javaslatokat figyelembe véve kezdtem el az alsó-magyarországi bányavárosok gazdasági és pénzügyigazgatási iratanyagának feltérképezését, ugyanis a három bányavárosban alkalmazott adminisztrációs modellt több alkalommal megpróbálták bevezetni a szatmári bányavidéken is, ezek a kísérletek kudarccal végződtek. Ez a sikertelenség azonban nem csak a szatmári bányavidék fejletlenségéből adódott, hanem a két bányászati régió eltérő szerkezetéből, így akkor lehet teljes bizonyossággal következtetéteseket levonni az Udvari Kamara törekvéseiről, ha alaposan megvizsgáljuk a fennmaradt igazgatási iratanyagot. A kamarai archívumban található forrásbázisok közül az Ungarisches Münz-und Bergwesen-t emelném ki [A továbbiakban MBW RN] a VUG RN 11 állagai mellett. Korábbi kutatásaim során is használtam a MBW iratait, ezeknek döntő többsége az alsó-magyarországi bányavárosok működésével kapcsolatos, tetemes iratmennyiség, így feltérképezéséhez további kutatásokra van szükség (RN 5, 7, 8, 9.). A VUG RN 11c belül található Körmöcbányával és Selmecbányával kapcsolatos kevert iratanyag, amely az 1590 és 1616 közötti éveket öleli fel. A feldolgozott forrásanyagból elsősorban a korszakban kiadott instrukciókat emelném ki,
2 ugyanis a bányaigazgatásban dolgozó alkalmazottak számára készített útmutatások híven tükrözik a korabeli kormányzati elképzeléseket, és következtetéseket lehet levonni az adott bányaigazgatási struktúrára vonatkozóan. Ezek közül egyet ismertetnék, amelyet 1590 decemberében adott ki az Udvari Kamara Höll Boldizsár számára, aki a körmöcbányai cementező, vagy más elnevezéssel tisztítómű vezető tisztviselője volt [ unser Obrister Ciementer ] (VUG RN 11c fol. 912-917.). Az instrukció elemzése révén megállapíthatjuk azt, hogy az alsó-magyarországi bányavárosokban működő igazgatási struktúrában megvalósult a többszintű kontroll elve, az Alsó-ausztriai Kamara által fizetett tisztviselők egymás munkáját és annak hatékonyságát is ellenőrizték, megosztották egymás között a felelősséget, az átláthatóság is biztosítva volt, hiszen az alkalmazottak egyik legfontosabb feladata volt a rendszeres adatlejegyzés, jegyzőkönyvvezetés valamint számadás, kimutatás elkészítése. A naprakész adatok révén mind helyben, mind a központban reális információkkal bírtak a bányászat helyzetéről, a termelők viszonyairól, illetve pénzügyi helyzetéről. A cementező mű, amelyet Höll Boldizsár vezetett, a körmöcbányai bányakamara (bányahivatal) részét képezte, ide tartozott még az ércbeváltás és a pénzverde is. A bányakamara vezetője az alkamaragróf volt [ under Cammergraff ], aki ugyancsak az Alsó-ausztriai Kamara alkalmazásában állott, neki tartozott a cementezőmester, a beváltó [ Einnehmer ] és a pénzverde vezetője is [ Wardein ]. A finomító műben tisztították meg a beváltott ezüstöt és aranyat, amelynek értékét először a próbálás során megállapították, és ezen érték alapján fizettek készpénzben a termelőknek. Az instrukció értelmében a próbálásnál ott kellett lennie a cementező vezetőjének, valamint a beváltónak, és a számvevőnek [ Buchhandler / Gegenschreiber ] kellett ellenjegyeznie a felírt értékeket és mennyiségeket. A cementező műben dolgozók munkája nagyon fontos volt, mert a törvényes próbálás után az érc finomításán múlott az, hogy a termelők a beadott ércért cserébe mekkora összeget kaptak kézhez. Ebből kifolyólag nem volt szabad megkárosítani a termelőket olyan formán, hogy a beadott érc minőségét alá becsülték, illetve a mennyiségét csökkentették a törvényes kereten felül (fél-egy pisetum mennyiséget volt szabad felhasználni a próbálás céljából). Így fennállt annak a veszélye, hogy a termelő inkább az illegális utat választva a csempészeknek adja az ércet, vállalva az esetleges súlyos következményeket is, mivel a kitermelt ércet kizárólag az uralkodó bányakamaráiban volt szabad beváltani. A csempészeti tevékenység leszorítása miatt a termelőknek azonnal a beváltás után ki kellett fizetni a beadott érc után járó összeget, hogy ne kelljen megvárniuk a finomítás, tisztítás hosszadalmas folyamatát, a gyors, zökkenőmentes folyamat érdekében azonban a beváltónak, a cementező vezetőjének, a próbálónak és számvevőnek összehangoltan kellett dolgoznia. Ennek fontosságát is kihangsúlyozta Höll
3 Boldizsárnak kiadott instrukció. A termelők érdekeinek védelme mellett a kincstár érdekeit is szem előtt kellett tartania a kamarai tisztviselőnek, ezért minden egyes adatot, az átvett ércmennyiségét, a minőségét (arany esetében karát, ezüst esetében lot), a próbáláshoz elhasznált mennyiséget, a tisztítás után maradt mennyiséget fel kellett jegyeznie, erről pontos számadást vezetnie, amelyet a beváltó vagy a számvevő ellenjegyzett. Félévente valamint évente arról kellett kimutatást készítenie a cementező vezetőjének, hogy a tisztításhoz, finomításhoz mennyi fát, ólmot, eszközt, illetve egyéb szükséges anyagot használtak fel, ezt is ellenőrizne kellett vagy a beváltónak, vagy a számvevőnek, mielőtt felküldte azt az Alsóausztriai Kamara tanácsához. Az instrukció részletesen foglalkozott a cementezés technikai eljárásaival is, amelyeket követnie kellett Höll Boldizsárnak. A fehér arany esetében különösen oda kellett figyelni a megfelelő hőmérsékletre, a hozzáadott adalékanyagok arányára, valamint a cementezés idejére, esetleges megismétlésére, hiszen a fehér arany értékesebb és ritkább volt, mint a sárga arany vagy az ezüst. A tisztító mű vezetője felelősséggel tartozott az alatta dolgozó emberekért, ha valaki nem végezte rendesen a munkáját, azt elbocsáthatta, azonban az elbocsátott alkalmazott fizetését nem vehette fel, és nem is oszthatta szét a többi munkás között, hanem benn kellett hagynia a kamara pénztárában. Az alsó-magyarországi bányavárosokban dolgozó kamarai, bányászati tisztviselők ehhez hasonló, részletes, minden területre kiterjedő instrukciót kaptak, a szatmári bányavidékkel kapcsolatos ilyen instrukciót kizárólag az 1573/1574. évből maradtak ránk. Az 1567 és 1571 közötti időintervallumra vonatkozó iratanyag igen vegyes összetételű, nagyobbik részét a Szepesi Kamara és az Udvari Kamara közötti levelezés teszi ki. A levélváltások legfontosabb témája az újonnan visszafoglalt szatmári bányavidék helyreállítása, az ott található érclelőhelyek felmérése és a bányászat újraindítása. Ide kapcsolódik az a kimutatás, amelyet Patai Simon nagybányai polgár készített a Szepesi Kamara és a felső-magyarországi főkapitány, Lazarus von Schwendi megbízásából, ebben az összeírásban leírta az ércbányák általános állapotát, a tárnákhoz tartozó épületeket, eszközöket és a birtokstruktúrát, ezen belül kitért arra, hogy a korábbi évek két befolyásos termelőjének, Szentgyörgyi Péter deáknak és Mátyás deáknak mely bányák, legelők és szőlők voltak a birtokában. Szentgyörgyi Péter vagyonának felmérésére azért volt szükség, mert az egykori nagybányai kamaraispán ellen hazaárulás miatt eljárás indult, és vagyonától megfosztották, amelyet rangos katonai vezetők, köztük Lazarus von Schwendi, között osztottak fel (VUG RN 12a fol. 200-201.). A kiegészítő források alapján teljes bizonyossággal megállapítható, hogy az 1567 és 1585 közötti időszakban a katonai vezetők befolyása (felsőmagyarországi főkapitány, szatmári főkapitány), és a Hadi Tanács által kiadott útmutatások
4 döntő szerepet játszottak abban, hogy melyik kamarai szakembert küldték bizottsági tagként Nagybányára (Hans Feigel, Peter Feigel), illetve, hogy ki vezethette a komoly bevételi forrást jelentő bányakamarát (Felician von Herberstein, az Udvari Haditanács tagja). A pénzügyi jelentőség mellett azért is fontos volt a koronához hű embereket helyezni a bányaigazgatás élére, mert a szatmári bányavidék határvidék is volt egyben, és ahogy több kamarai forrás is kihangsúlyozta a korszakban, túlságos közel feküdt az Erdélyi Fejedelemség területéhez. (VUG RN 12a fol. 197-198, fol. 202.). A bányavidék valós helyzetének feltárására a legtöbb esetben kamarai bizottságot küldtek ki, hogy a tanácstagok személyesen tudják megvizsgálni a helyi viszonyokat, így reális képet tudjanak feletteseik szeme elé tárni. Fontos rendező elv volt az is, hogy a helyi termelőket is bevonják a vizsgálatba, így legtöbbször a város bíráját, és több tekintélyes polgárt kértek fel arra, hogy a biztosok munkáját segítsék, mondják el véleményüket, ahogy ez Körössy Mihály deák, a szatmári udvarbíró, által készített jelentésből is kiderül. Eszerint a szatmári udvarbíró a szatmári kapitány, Erasmus Mager javaslatára, a nagybányai városvezetőt, Károly Gáspár deákot, valamint az egyik leggazdagabb termelőt, Lakatos Jánost kérte fel tanácsadásra (VUG RN 12a fol. 168-171.). Az iratanyag 1567 előtti forrásokat is tartalmaz, ezek közül a Drágffy család birtokaival kapcsolatos irat együttest emelném ki, ugyanis ennek a birtoktestnek a sorsa fontos a szatmári bányavidék szempontjából. 1555-ben, miután Drágffy György halálával magszakadás történt, az utána maradt javak a magyar törvények értelmében az uralkodót illették, azonban a Báthory család két ága (ecsedi és a somlyói), mint Drágffy György örökösei bizonyos birtokokra igényt tartottak. Ebből kifolyólag Miksa főherceg véleménynyilvánításra kérte fel a Magyar Kamara tanácsosait, miszerint mely birtokok a legjövedelmezőbbek, és mely javakhoz ragaszkodjon az Udvari Kamara az egyezkedés során (VUG RN 12a fol. 15-32.). A levélváltásból kiderült, hogy a kővári uradalom, a nagybányai határban több falu, illetve Nagybányán, az alsóváros területén egy ház kis szőlővel is a Drágffy család tulajdonában volt. A híres kamarai szakember, Werner György véleménye szerint kizárólag kisebb birtokokat, részbirtokokat, esetleg falvakat szabadna átengedni a Báthory családnak, míg a kővári uradalmat, a Nagybányához tartozó falvakat, valamint a nagybányai házat mindenképpen kamarai kezelésben kellene tartani, a házat bányászati célra is fel lehetne használni. Ehhez a témakörhöz tartozik egy 1566-ból fennmaradt instrukció is, amelyet Kalnassy Ferenc a nagybányai vár és birtok udvarbírájának valamint Lytmandi Miklós kővári udvarbírónak adtak ki. Ebben az időszakban még kamarai kezelésben volt a kővári uradalom, a speyeri egyezmény után (1571) került végleg az erdélyi állam fennhatósága alá. Ez az instrukció azért is fontos a kutatás
5 szempontjából, mert ilyen típusú utasításból igen kevés maradt fenn a szatmári bányavidékre vonatkozóan (VUG RN 12a fol. 97.). A másik, a kutatásom szempontjából fontos terület az úgynevezett szatmári cseretárgyalások irat együttese volt. Az 1583 és 1585 között zajló tárgyalás sorozatra vonatkozó iratok a VUG RN 45a és 45b konvulutumaiban találhatóak. A tárgyalások során Báthory István lengyel király kárpótlást kért egykori családi birtokaiért (Szatmár és Németi) cserébe a magyar uralkodótól. A magyar király által Kassára kiküldött delegáció tagjai között ott volt a felső-magyarországi főkapitány, Ferdinand von Nogarola, Felician von Herberstein, az Udvari Haditanács tagja, a nagybányai Királytáró és bányakamara bérlője. A lengyel király egyik képviselője pedig a lengyel területen működő erdélyi kancellária vezetője, Berveviczy Márton volt. A kiinduló pontot az képezte, hogy a lengyel király és erdélyi fejedelem az elveszett családi birtokaiért olyan birtokokat kért kárpótlásként a térségben, amelyek bevétele megegyezik a korábbi birtokaiéval. Ebben igen nehezen jutottak konszenzusra a felek, a magyar delegáció nem kívánt túl értékes birtokot átadni az erdélyi félnek, míg az erdélyi fél természetesen kevesellte a felajánlott birtokok értékét (VUG RN 45a konv. 171. fol. 93-114.). Igen értékes forrás a biztosok számára kiadott instrukció 1583-ból, amely pontosan leírja, hogy milyen módon kell tárgyalniuk a delegáció tagjainak, valamint milyen birtokokat ajánlhatnak fel, és melyeket nem az erdélyi félnek (VUG RN 45b konv.171. fol. 115-120). A témával kapcsolatos eddig megjelent kisszámú szakirodalom nem foglalkozott Radéczy István egri püspök szerepével, aki mindvégig ellenezte, hogy az értékes bevételi forrásnak tartott szatmári bányavidéket (beleértve a bányakamarát is) átadják a lengyel királynak, ennek veszélyeire többször felhívta az uralkodó, valamint az Udvari Kamara figyelmét is. Ferdinand von Nogarola is hasonlóan vélekedett, ő ugyanis nem bízott meg az akkori bérlőben, Felician von Herbersteinben (VUG RN 45b konv. 171. fol. 101-102., fol. 103-107.). A tárgyalásokkal kapcsolatos dokumentáció nagyszámú, részletes birtokösszeírást is tartalmaz, amelyek alapján a kutatás végre pontosan meg tudja határozni a nagybányai uradalom összetételét, a Kapnikbányához tartozó falvak nevét, valamint a szatmári bányavidékhez tartozó további települések birtok összetételét (VUG RN 45b konv. 171. fol. 99-100., fol. 228-255.). Ezekben az összeírásokban a korábbi Drágffy birtokok felsorolása is szerepel. Külön konvulutumként szerepel az 1585 szeptemberéből származó kimutatás, amely a Nagybányához tartozó falvak lakosságát, az egésztelkes, féltelkes jobbágyok és zsellérek összeírását, a szőlők számát, valamint az innen származó jövedelmek részletes leírását tartalmazza (VUG RN 45c konv. 180. fol. 1-4.). Így a szatmári bányavidék társadalmi, gazdasági helyzetére vonatkozóan is
6 pontosabb adatokkal tud szolgálni a kutatás, amelynek révén egy komplex gazdasági- igazgatási elemzésre is sor kerülhet. Pécs, 2013. április 19. dr. Mátyás-Rausch Petra