Balázs Géza Anyanyelvi világképünk 1. A világ nyelvi képe Mind az amerikai, mind pedig az európai nyelvtudományban a világ nyelvi képe fogalom kutatásának sokféle hagyománya van. Az alapkérdés az, hogy miben áll a világ nyelvi képe, miként írhatjuk le és elemezhetjük. A szemantikában a következőkre keresik a választ: 1. a nyelven kívüli valóságnak a természetes nyelvben rögzült képe, 2. ebben a képben megőrződött tudás, tapasztalat, érték, hagyomány. A nyelv világnézet és tudásfajta A világ nyelvi képe hagyomány Herdertől és Humboldttól indul el. Herder szerint minden nemzet rendelkezik egy saját gondolati készlettel, kincstárral, amely gyakorlatilag a nemzet nyelve. Humboldt írja le elsőként, hogy a nyelv világnézet. A nyelv segít bennünket ahhoz, hogy felfoghassuk a világ dolgait. Humboldt nyomán a neohumboldtiánusok úgy vélték, hogy a nyelv szókincsében és szintaxisában a világ tagolódása mutatkozik meg. A németek mellett a világ nyelvi képe problematika az amerikai antropológiai nyelvészetben is felbukkant (Boas, Sapir, Whorf) és a híres Sapir-Whorf hipotézisben, valamint a nyelvi relativizmus nézetében fogalmazódott meg. A világ nyelvi képe kérdésével foglalkozó tudósok Humboldttól kezdve a mai kognitivistákig vallják, hogy a nyelv ráerőlteti használóira saját kategóriáit, 29
struktúráit, ezáltal meghatározza az emberi gondolkodást, világnézetet. Ezt a gondolatot Wittgenstein ekképp fogalmazta meg: Nyelvem határai világom határai. Vagyis ennek alapján a valóság csak a nyelv alapján van adva az ember számára. Banczerowski azonban megjegyzi, hogy a valóság megismerésében vitathatatlan a szerepe az emberi erőfeszítésnek is. A világ nyelvi képét helyesebb a valóságról való tudásfajtának tekinteni. Ez pedig nem más mint az ember mentális információs térképe, a világ belső képe, amelynek a nyelv integráns része, mivel benne létezik, benne van kódolva és rögzítve a nem lineráris fogalmi struktúra formájában. A nyelvtantól a frazémákig Humboldttól származik az a máig élő gondolat is, hogy a nyelvi rendszer grammatikája inkább tartalmazza az adott nyelvközösségre jellemző világképet, mint lexikája. A grammatikában különösen a szórendre, a logikai hangsúlyra terelődött a figyelem. De a szókincs is a világ interpretációjának fontos eszköze. A kutatások arra irányulnak, hogy megvizsgálják a szókészlet rétegződését, a lexikai-szemantikai mezők felépítését. A nyelvben rögzült kulturális hagyományról, értékekről tanúskodnak a frazeologizmusok, valamint a szövegfajták. A sztereotípiák, sztereotipikus kifejezések nemzeteket, foglalkozásokat, állatokat, természeti jelenségeket érintő kész képeket közvetítenek. 30
Tanulságok Az ember folyton összehasonlít, és viszonyítása középpontjába önmagát helyezi. Az is általános emberi vonás, hogy mások viselkedését saját jelképrendszerünk jelenségeivel vessük össze, ezáltal kategorizálva a másikat, anélkül, hogy valóban megértenénk. Ezzel szemben a kulturális antropológia arra tanít, hogy a tőlünk eltérőt elfogadjuk, természetes kulturális jelenségnek tekintsük. Kategorizációnk mélyén ott lapul a nyelv, sőt azt is mondhatjuk, hogy világlátásunk alapja a nyelvünk. Ebből pedig az következik, hogy nemcsak a más kultúrákban, de a más nyelvekben is meg kell merítkeznünk ahhoz, hogy jobban, például előítéletektől mentesen értsük meg egymást. A kulturális antropológia nyomán az antropológiai nyelvészet azt vallja, hogy a különböző nyelvcsoportok és nyelvek másként látják, másként képezik le a világot. A különféle nyelvcsaládok és kulturális környezetek nyelvi világképeinek kutatása az antropológiai nyelvészet fontos feladata. Néhány példa Az indiánok számára az idő nem egyenes vonalú (linerális), hanem visszatérő (ciklikus). Ennek alapján nem úgy tagolják az időt, mint az indoeurópai kultúrákban élők. Az indiánok a folyamatos jelenben élnek. Az angloamerikaiak számára az indián idő kifejezés a pontatlanságot fejezi ki. 31
Az indián nyelvekben nincsenek elvont főnevek, a főneveket konkrét dolgokra használják. Minden állapotot, viszonyt, betegséget, légköri jelenséget vagy eseményt igékkel fejeznek ki. Ennek nyelvtani alapja az indián nyelvek többségének bekebelező (poliszintetikus) nyelvtana. Az ilyen nyelvek egy komplex igébe építik be a többi mondatrészt kifejező szófajt, toldalékot. Az indián nyelvekben tudjuk az e téren is hiteles indiánregényekből az embereket sem nevezik meg főnevekkel. Az egyik nyelvben a feleség az, aki a szívedről gondoskodik, a leány aki gazdagítja az életedet, s a fiú aki férfivá válik, egy másik nyelvben a férfi aki emberré vált. A keresztnevek is gyakran szószerkezetek, például: aki farkasokkal táncol. (Banczerowski 2000: 258 265. nyomán). 2. Négy cáfolhatatlan antropológiai indok az anyanyelv mellett Az anyanyelv édesanyánk nyelve ez csodás metafora, de persze tudományosan másként mondjuk: az elsőnek megtanult nyelv. Miért fontos az anyanyelv, tehát az elsőnek megtanult nyelv, az anyanyelv? Négy tételt mondok el ezzel kapcsolatban: (1) az anyanyelv elsődleges, tehát elemi, (2) az alapvető kognitív és társadalmi kategorizálás meghatározója, világszemléletet határoz meg, (3) a közvetlen környezetben orientációt és integrációt nyújt, (4) alkotó továbbfejlesztésére gyakorlatilag csak az anyanyelvi beszélő képes. 32
Gondolataimat a kulturális antropológia áramába sorolható antropológiai nyelvészet módszerével mutatom be. E tudományok legfontosabb jegyei (amelyek részben a nyelvtudományban is megvannak, illetve, ami nincs, az nagyon hiányzik): a résztvevőmegfigyelés, a holisztikus nézőpont, a területspecifikus szakértelem, az émikus (élmény közeli) nézőpont és a kulturális relativizmus. Lássuk most a négy említett tételt kifejtve: (1) Az anyanyelv elsődleges, tehát elemi. Az embereket megfigyelve úgy tűnik, hogy ami először épül be az agyba, az marad meg legtovább. Úgy kezdődik, hogy mama, papa, baba, papi, lámpa, tütü Majd jönnek az gyermek által felépített, egyébként soha nem hallott anyanyelvi szavak és mondatok s végül néhány év alatt ott áll teljes fegyverzetben az anyanyelv. De a felejtés útja is ugyanez, csak visszafelé. Ami legelőször épült be, az marad fenn legtovább (2) Az alapvető kognitív és társadalmi kategorizálás meghatározója, világszemléletet határoz meg. Ez a gondolat részben a nyelvi relativizmushoz sorolható. Eszerint az anyanyelvek ha nem is meghatározzák, de befolyásolják a gondolkodást, a világszemléletet. Gondoljunk csak a sajátos szavakra és szószerkezetekre (édesanya, testvér, avagy mondjuk: haspárt), de általában a metaforák (szóképek) hatalmára, amelyek egy egész világot hoznak létre: és ezért a szó szoros értelmében lefordíthatatlanok, csak más szavak- 33
kal-szóképekkel mondhatók el. A szóképek tágabb világába sorolhatók a frazémák (frazeológiai egységek), amelyeknek többsége hagyományos ismeret, tudás nélkül nem is értelmezhető. Annak viszont, aki tudja, ismeri a hátterét, egy világ nyílik meg amögött, hogy ásó-kapa és a nagyharang válasszon el egymástól benneteket, avagy a híres szögedi szólás: Néha az ördögnek is kő gyértyát gyújtani. A fene se (sé) érti ezt, hacsak nem Szegeden született, nem járt utána Pedig ősi, talán pogány kori emlék. Van azután a nyelvben kódolva számos megmagyarázhatatlan dolog. Hogy a magyarban miért van oly sok ikerszó, s hogy miért nem dombos-dimbes, ami dimbesdombos, hogy miért nem János Kovács, hanem Kovács János, hogy miért fél szemmel kacsint, s hogy a nyelvhasználat világából is hozzunk példát: miért kötelező panaszkodni a magyar kultúrában? Ezekre a kérdésekre persze vannak válaszok: a hagyományos magyar nyelvtudományban is, a nyelvmetafizikának nevezett területeken, de érdekes bizonyítékokat szolgáltattak a hangmetafora-tesztek, általában a hangszimbolika terén végzett kutatások. Ezek egy részét nem tartják tudományosnak, de a szemiotika, a kognitív nyelvészet sok régi (talán naiv) fölvetésnek ad ma igazat. (3) A közvetlen környezetben orientációt és integrációt nyújt. Bizonygatni sem szükséges, hogy az anyanyelv az adott területen nemcsak kommunikációs segítséget, de ezen keresztül azonosulást, megértést, tehát boldogu- 34
lást, boldogságot is jelent. Ez igazából akkor tűnik fel, ha az orientációban és az integrációban hiányok mutatnak. Ha valaki az utcán vagy az iskolában mégsem használhatja az anyanyelvét. Ha rászólnak, ha megbélyegzik. Ha vegyes házasságra lép, és megbomlik a nyelvi egyensúly, és azt újra kell hangolni. És ha a házaspár már el is döntötte, akkor mi lesz a gyerekekkel? De az anyanyelv és a környezet kapcsolatában meghatározóak a nevek: a személy- és földrajzi nevek is. Egy magyar anyanyelvű ember számára orientáció és integráció az, hogy János, Jani, Janika, Jancsi, Jancsigyerek, Jancsicska, János bácsi, János bátyó, János bá. És természetesen a földrajzi nevek is. És ezek összekapcsolódnak a (2) pontban említett állandó nyelvi formákkal. Ha egy magyar ember a Tisza partjára megy, (ma még) óhatatlanul versbe kezd, Petőfit szaval: Nyári napnak alkonyulatánál, megállék a kanyargó Tiszánál. Ha a Túr folyó torkolatához jut, aligha feledheti, hogy ott, ahol a kis Túr siet beléje, mint gyermek anyja kebelére. És ugyanígy van a Duna mentén (A Dunánál) s kinek-kinek az ismeretanyaga szerinti emlékeket hívnak elő nyelvünk hagyományai. Leginkább a legkisebb körökben fedezhetjük ezt föl: gondoljanak szülőfalujuk, szülővárosuk nevére (4) Alkotó továbbfejlesztésére gyakorlatilag csak az anyanyelvi beszélő képes. Bár vannak ellenpéldák, nyelvet váltó, és a másik nyelven magas fokon beszélő, sőt alkotó emberek, nagy vonalakban mégis igaz Jókai Anna szállóigéje (amelyet éppen itt, Adán mondott el néhány éve): 35
Anyanyelven azt mondom el, amit akarok, idegen nyelven azt, amit tudok. Az ellenpéldák között magyar írókat is mondhatunk, vagyis Agota Kristófot, aki francia nyelven lett világhíres, vagy Ferdinandy Györgyöt, aki spanyolul is kifogástalanul ír a Dominikai Köztársaságban (igaz, magyarul is). De ismét a kisebb körökre összpontosítsunk: az ember anyanyelvének foglya legtöbbször a szójátékokban, a szókeletkeztetésben (mi szómagyarításnak mondjuk), a jelentések finom játékában, amelyek elképzelhetetlenek a társadalmi együttműködésben. Mindig csodálom, hogy Nádas Péter vagy Esterházy Péter hogy adható vissza németül vagy hollandul. Nem azt akarom mondani, hogy lefordíthatók-e, mert nyilván igen (le is fordították őket számos nyelvre). De azok a nyelvi megoldások, amelyek sokszor a legcsiszoltabb logikájú magyar beszélőt is próbára teszik, ugyanúgy előállíthatók egy másik nyelven? A fejezet elejére azt írtam: cáfolhatatlan indokok az anyanyelv mellett. Világos, hogy sokan ezt cáfolni igyekeznek. De az már más terület, a politika, avagy a szerencsétlen nyelvpolitika világa. Itt most nem vitatkozunk velük, más dimenzió. 3. Hat antropológiai nyelvészeti tétel Előadásom második felében hat antropológiai nyelvészeti alaptételt mutatok be, amelyek szorosan kapcsolódnak az anyanyelvi világképünk gondolatmenetéhez. A Bevezetés az antropológiai nyelvészetbe című kötetünkben (Takács Szilviával közös kötet) húsz alapvető tételt állítottunk fel. A következőkben ezek 36
közül idézem azokat, amelyek tehát az anyanyelvekhez szorosabban kapcsolódnak (a tételek eredeti sorszámát is megtartom, hogy könnyebben visszakereshetők legyenek). (5.) Minden emberi nyelv hagyományon alapul. Ezért a nyelv alapvetően hagyományőrző és ismétlő jellegű (pl. a szavak vagy a nyelvtani szerkezetek története jól mutatja ezt). Minden emberi nyelv kialakítja az egyre bővülő és változó idiomatizmusait (frazeológiáját). A szövegek mint nyelvi emlékek" élnek és alakulnak át, vándorolnak egyik kommunikációs közegből a másikba. A hagyományközpontúság tehát megragadható a nyelvi szerkezetben, a szókészletben, de az ahhoz szorosan kapcsolódó frazeológiában, valamint a ritkábban említett nyelvi szokásokban, szövegtípusokban is. A hagyományközpontúság ellentmondani látszik a nyelvi kreativitásnak, felfogásomban azonban a kettő dialektikusan értelmezhető: a nyelvi hagyomány mozgásba lendítése, aktualizálása föltétlenül kreativitásnak tekinthető. A nyelvi hagyomány fontosságának elfogadása teszi elengedhetetlenné a spontán anyanyelvtanulás mellett az iskolában elsajátítandó kulturális ismeretanyagot: a magas és a mindennapi kultúra szövegeinek tanulását, beleértve olyan tanulási formákat is, mint pl. a hangos, szövegértő olvasás, a memoriter, a felszólalás, a kiselőadás vagy például a naplóírás. 37
Az ismétlő jelleg a nyelvkeletkezés és a nyelvfennmaradás, például a szövegalkotás állandó motivációja. Utólagos betoldás: Sajnálatos módon a modernnek nevezett pedagógiák támadják a memoritereket, és mára jórészt száműzték is a magyar oktatásból. Nyilván semmi köze nincs ennek a ma már az egyetemeken is tapasztalható kulturális színvonalsüllyedéshez, vagy (éppen) a magyarországi katasztrofális idegennyelvtanuláshoz. (10.) Minden emberi nyelv a világot máshogy tükrözi, másként képezi le. Ez a nyelvi relativizmus. Vagyis a különféle nyelvek meghatározzák az adott nyelvet beszélők gondolkodását, világnézetét. Mindez nem jelenti azt, hogy lehetetlen lenne a nyelvek és népek közötti fordítás, megértés, csak annak korlátozott voltát jelzi. A nyelvi meghatározottság és a nyelvi relativizmus felfogása az ún. Sapir Whorf-hipotézis, amely máig viták tárgya, de eredeti felfogásában aligha követi bárki is napjainkban. A Sapir Whorf-hipotézis gyengébb változatát azonban rendszerint elfogadják: Eszerint bár a nyelv nem határozza meg gondolkodásmódunkat, befolyással van arra, hogyan érzékelünk és emlékezünk, és hatással van a mentális feladatok nehézségére. Számos kísérlet bizonyította, hogy könnyebben jutnak eszünkbe dolgok, ha egyszerűen elérhető szavak és kifejezések kapcsolódnak hozzájuk. Továbbá minden bizonnyal könnyebb a fogalmi különbségtétel, ameny- 38
nyiben találó szavak állnak rendelkezésünkre nyelvünkben a fogalmak kifejezésére (Crystal 1998: 27). A tétel igazságát az első fejezetben bizonyító példákon mutattam be. (11.) Minden emberi nyelv mindennapi használatában tetten érhető az alkotás (a kreativitás). A nyelvi kreativitás elmélete csak részben látszik ellentmondani a 5. pontban említett hagyománynak és ismétlődésnek. Ahogy ott is említettem, a nyelvi lehetőségek szituációhoz kötése, alkalmazása mindig kreativitást igényel. Az anyanyelvek használatának jelentőségét pedig abban is látjuk, hogy alkotó megújításukra általában (többnyire) csak az anyanyelvi beszélők képesek. És erre is hoztam igazoló példákat az első fejezetben! (12.) Minden emberi nyelv a nemzedékek közötti kapocs, a kultúra hordozója, átadója, hagyományozója és megújítója. Az emberiség folyamatosságának biztosítéka. Különösebb indoklást nem igényel, hogy a világ, a kultúra ismerete, tudása nyelvben van kódolva. Ha egy nyelv anyanyelvi beszélői váratlanul kihalnának, az adott kultúrában fölhalmozott javak pótolhatatlanul elvesznének. Toldás: Egy ősi mondás szerint, ha egy nyelv kihal, az egész emberiségből elvész valami fontos, pótolhatatlan. Nem véletlen a ma gyakran használt ökológiai metafora: a biodiverzitást alapvetően fontosnak tartjuk 39
a Föld fennmaradása szempontjából, de ugyanilyen fontos a kulturális, nyelvi diverzitás fenntartása is. (Bár állítólag az emberiség nem a környezetszennyezés miatt fog elpusztulni, hanem a bürokrácia és a nosztalgia miatt.) (15.) Minden emberi nyelv sajátos kultúrát jelent, de nyelv és kultúra többnyire mégsem azonos. Egy nyelv több kultúrát, egy kultúra több nyelvet föltételezhet. A nemzeti kultúra szimbólumai között mégis az egyik legfontosabb és legjellemzőbb: a nyelv, az anyanyelv. Kiegészítés: Nekünk, magyaroknak ezt indokolni sem kell, mert mindenkiben mélyen él a gyakran ismételt szállóige igazsága: Nyelvében él a nemzet. Természetesen kicsit leegyszerűsített, de igaz. A nemzet értelemszerűen nyelvekben is élhet. (20.) Minden emberi nyelv a közösségek identitásának, identitásmegőrzésének egyik legfontosabb jegye. Ez a törvényszerűség a nyelv identitásjelölő, identitásőrző funkcióját hangsúlyozza. Az, hogy egy nyelvet (nyelvváltozatot) mikor, milyen körülmények között használunk, ha van további lehetőségünk, identitásjelölő. Aligha kell ezt a tételt a határon túli magyaroknak bizonyítani. 40
4. Miről mesélhetnének a maják? Amikor Guatemalában a trópusi őserdőből kikandikáló, illetve az őserdő fái által benőtt maja templompiramisokat szemléltem, csöppet sem zavart a negyvenfokos hőség, az emberfaló szúnyograjok, csak róttam a köveket föl és le. Azóta pedig falom a maja kultúráról szóló könyveket. Érteni szeretném, hogy hogyan éltek, miért építették ezeket a városokat, miért hagyták el őket, miről árulkodnak tudományos fölfedezéseik, megmaradt kódexeik, a legutóbbi időkig titokzatos írásuk. Mai eszünkkel nem emelnénk a trópusi őserdőben ötven-száz méteres templompiramisokat, nem építenénk városokat. Ráadásul sokszor egymástól kőhajításnyira, tucatszám. Miért is? Kimerevítve az idő: ott állok valahol a guatemalai őserődben, egy kisebb, alig számontarott maja városban, Ixchában (ejtsd: Jasa), az egyik templompiramis tetején, nézem a tájat, próbálom megérteni a félévezred, évezred előtti majákat. Balra egy csodás tó, egy kb. egy kilométeres sugarú félkörben sorakoznak a templompiramisok. Fölfedezek egy autópályányi sétányt (?), kétoldalt pedig a papok (?), hivatalnokok (?) házait. Egyedül vagyunk (meg a szúnyogok), a turisták megelégednek a legszebbnek tartott Tikal megtekintésével, pedig itt ugyanúgy minden csodálatos és érthetetlen. A kulturális antropológia, illetve az antropológiai nyelvészet azt vallja, hogy a különböző nyelvcsoportok és nyelvek másként látják, másként képezik le a világot. Anélkül, hogy a rendkívül sokszínű indián nyelvekről bármiféle közös, általános jellemzőt állítanék, 41
az egyes szerzők meglátása alapján néhány jelenséget idézek. Amerika őslakosai a valóságot a folyamatok összefonódásaként észlelik, vagyis látásmódjuk: holisztikus. A világ és az ember kölcsönös és szoros kapcsolatban van egymással. A még számos titkot őrző maja papok, tudósok a mainál is pontosabban ismerték a nap, a hónap, az év fogalmát, viszont nem tagolták az időt hetekre, órákra, percekre mert az nem létezik a természetben. Az angloamerikaiak számára az indián idő kifejezés a pontatlanságot fejezi ki. Az európaiak és az amerikaiak megkülönböztetik a múlt, a jelen és jövő időt. Míg az indiánok a folyamatos jelenben élnek, a modern világ emberei a jövőben. Milyen gyakori megnyilatkozásunk: Ez a gyorsétterem kitűnő! Máskor is ide fogunk jönni! Egy leegyszerűsített megfigyelés szerint a hopi indiánoknak nincs grammatikai formájuk, szavuk a múltra és a jövőre, általában az időtartamra. Kevés érdeklődést mutatnak a pontos sorozatok, pl. a keltezés, a naptár, a kronológia iránt. Ez a korai nyelvészeti nézet talán a kevés és a rossz fordításból eredt. Később megcáfolták, mert megállapították, hogy a hopi nyelvben van igeidő, vannak időre vonatkozó kifejezések, s kultúrájukban az események felidézésére számos módszert alkalmaznak a napkalendáriumtól a naptárzsinórokon át a rovátkázott naptárvesszőkig. Persze másként, máshogy; amely csak más szemüvegen át érthető. A maják legalább négy évezrede, de lehet, hogy sokkal régebben élnek Közép-Amerikában, a Yucatánfélszigeten és annak szomszédságában. Amit tudunk: 42
már több mint száz városukat találtak meg (s talán még egyszer annyit rejt a föld). Az Újvilág görögjei a spanyol hódítás előtti Amerika legfejlettebb civilizációját hozták létre. Templompiramisaik közül a tikali a 20. századig Amerika legmagasabb épületének számított. A fém, a kerék, a háziállatok hiányának ellenére anyagi és szellemi műveltségük a világ bármely civilizációjával vetekszik. Három jelentősebb kódexük és számos kőbe, illetve tárgyra vésett írásos emlékük elárul valamit az életükről. A maja írás az Amerikában kialakult egyetlen valódi írás, megfejtői ellentmondanak egymásnak (hieroglifikusnak, ideografikusnak, szillabikusnak, alfabetikusnak is tartják, de leginkább valamilyen vegyes rendszerűnek de lehet-e ilyen igazából?). Írásbeli emlékeik igen fejlett matematikai, asztrológiai ismeretekre utalnak, azonkívül az uralkodók életét, a szertartásokat, a háborúikat rögzítik. Ha helyesen olvassák őket. Talán az őserdőtől elhódított föld kihasználása, a sorozatos háborúskodás, a vallási tébolyból fakadó emberáldozatok okozták kultúrájuk visszaszorulását, amelyet a spanyol hódítók már csak bevégezek pogány kézirataik elégetésével. Mexikóban, Guatemalában, Hondurasban, Salvadorban és Belizben ma is élnek maják, összesen talán kétmillióan, de ősi írott köveiket már nem értik, legföljebb mutogatják a turistáknak. Engem elvarázsoltak a maják, kereső, kutató lénnyé tettek a nyelv titkai. 43
Szakirodalom Ankerl Géza: Nyugat van, kelet nincs. Osiris, Budapest, 2000. Balázs Géza Takács Szilvia: Bevezetés az antropológiai nyelvészetbe. Pauz-Westermann Inter Prae.hu, Celldömölk Budapest, 2009. Banczerowski, Janusz: A világ nyelvi képe mint a szemantikai kutatások tárgya című írása nyomán 258 265. In: A nyelv és a nyelvi kommunikáció alapkérdései. ELTE BTK, Budapest, 2000. 258 265. Boglár Lajos és munkatársai: A tükör két oldala. Bevezetés a kulturális antropológiába. Nyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest, 2005. Crystal, David: A nyelv enciklopédiája. Osiris, Budapest, 1998. 44