Az értelemig és tovább Tanulmányok a vallásfilozófia köréből Szerkesztette Mezei Balázs Piliscsaba, 2005
Fides et ratio A vallásbölcselet kiskönyvtára Szerkeszti Mezei Balázs és Paul Richard Blum K ü l ö n k i a d á s 2
Kötetünk a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Filozófiai Intézetének első Fides et ratio-konferenciájának anyagát tartalmazza. A koferencia-sorozat általános elnevezése, a Fides et ratio (Hit és értelem) II. János Pál pápa azonos című enciklikájára utal, mivel e sorozatban azokat a célkitűzéseket szeretnénk megvalósítani, amelyeket e körlevél fogalmazott meg a filozófiai gondolkodás számára. Első konferenciánkat remélhetőleg a jövőben több is követi. Munkánk hozzájárulás a vallásról való gondolkodáshoz egy olyan korban, amikor ez a gondolkodás ismét megérett arra, hogy a legkülönbözőbb megközelítésekben egyre határozottabban kifejeződjék. Kötetünk címéül azért választottuk József Attila nevezetes versének egy sorát, hogy ezzel is kifejezzük, mihez képest és merre szeretnénk haladni. 3
Előszó Kötetünk a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Filozófiai Intézetének első Fides et ratio-konferenciájának anyagát tartalmazza. A koferencia-sorozat általános elnevezése, a Fides et ratio (Hit és értelem) 1 II. János Pál pápa azonos című enciklikájára utal, mivel e sorozatban azokat a célkitűzéseket szeretnénk megvalósítani, amelyeket e körlevél fogalmazott meg a filozófiai gondolkodás számára. Első konferenciánkat remélhetőleg a jövőben több is követi majd. 2 Az 1998-ben kiadott Fides et ratio hosszú évtizedek után az első olyan textus volt, amelyben a katolikus egyház feje elemző módon foglalt állást a kor filozófiai gondolkodásának alapvető kérdéseiben. II. János Pál maga is filozófus volt, akinek jelentős munkája, A cselekvő személy (Osoba y czyn 1969, németül Person und Tat, angolul The Acting Person) a maga korában jól mutatta az egyházi gondolkodás viszonyát a kortárs filozófiai problémákhoz. II. János Pál korán fölismerte, hogy a vallás bizonyos értelemben rászorul a gondolkodásra, ezen belül a filozófiai gondolkodásra; ebből fakadóan óriási felelősség hárul a filozófiai gondolkodásra a tekintetben, hogy miképpen gondolja el azokat a kérdésköröket, amelyekben a legalapvetőbb vallási tematika elhelyzekedik. A korai filozófiai mű méltó folytatása, noha műfaja szerint más természetű kiegészítése volt a Fides et ratio enciklika, amely szándéka szerint azt a gondolkodást kívánta bátorítani, amely nélkül a vallás végeredményben elgondolatlan, ezért kifejtetlen marad. Kötetünk a maga ereje szerint hozzájárul ennek a kezdeményezésnek a beteljesítéséhez. Összejövetelünk a hit és értelem problémakörét vizsgálta intézetünk filozófus oktatóinak szakmai szempontjai alapján 2004 őszén. Az így kialakult szövegegyüttes szép példáját nyújtja a kortárs, magyar nyelvű filozófiai gondolkodás sokszínűségének és egységességének. Noha korunk a szekularizáció kora, mégis jól látható, hogy a vallás kérdései a legváratlanabb módokon és a legkülönbözőbb helyzetekben bukkanak fel. A mai kor 1 A fides et ratio latin kifejezés népszerű fordítása hit és ész. Mivel azonban filozófiai tartalmú szövegről van szó, helyesebb, ha a ratio valódi magyar megfelelőjét használjuk, amely az értelem. A görög nousz latin fordítása hagyományosan intellectus, német fordítása Vernunft, magyarul ész. Ugyanez a leszármazás másfelől: dianoia ratio Verstand értelem. Mivel a hit és ész szópár népszerű a magyar nyelvben, nehéz lett volna a most leszögezett szóhasználatot mindenütt következetesen betartanunk. 2 2006 tavaszán kerül megrendezésre a II. Fides et ratio-konferencia Ember a világban. Antropológiai kérdések a kortárs gondolkodásban címen. 4
gondolkodói, dolgozzanak bár a világ bármely táján, nem kerülhetik meg a vallás fontosságára vonatkozó kérdések felvetését. Mindezzel lehetővé teszik, hogy a vallás, ezen belül a hit legmélyebb problémái a kérdező és válaszoló értelem számára is megközelíthetővé váljanak. Munkánkat részben vagy egészben a magyar filozófiai gondolkodás közegében végezzük. Ezzel a magunk módján megerősítjük azt a fejlődést, amely az elmúlt évtized folyamán bontakozott ki és vezetett el egy sokszínű vallásfilozófiai gondolkodás kialakulásához a hazai kultúrában. Ennek jelentősége a fenti minta szerint közelíthető meg: Amíg nem értjük a vallás elgondolásának fontosságát, addig nem jöhet létre a vallásról való valódi gondolkodás. Ez utóbbi híján sok minden elgondolatlan marad abban, aminek szerves része lenne az, hogy gondolkodjunk rajta. A vallásról való gondolkodás bevezeti, illetve kiteljesíti azt, amit a maga teljességében csak a vallás adhat, mivel csak a vallás képes arra, hogy feltárja azt, ami a vallásban rejlik. A katolikusság mindig is tudatában volt a vallásról való gondolkodás fontosságának, akár mint bevezető, akár mint kiteljesítő tevékenységnek; tudatában volt tehát annak, hogy egy nyelvi kultúra, amely nélkülözi a vallásról való gondolkodást a maga egészében, illetve a szakismereti köröknek megfelelően, elzárja magát attól a segítségtől, amelyet az efféle gondolkodás jelent. Különösen fontos ennek tudatosítása a közép- és felsőfokú oktatásban, ahol ma egyre kevesebben vannak olyanok, akik tudnák, hogy a filozófia voltaképpen miről is szól. Noha a filozófia természetesen szól a legkülönbözőbb szakkérdésekről a logikától kezdve az elmekutatásig, egészében véve mégis arról szól, ami a maga teljességében, ha egyáltalán, csak a vallásban tárulhat fel. A filozófiai gondolkodás végső soron vallásfilozófiai gondolkodás, mert a vallásfilozófiában egyesülnek a filozófiai hagyomány és kérdéskör szertegazó vonalai és ívei. A vallásfilozófia voltaképpen a vallásról való gondolkodás szerkezetét jelenti, míg ennek a szerkezetnek a részei a vallásról való gondolkodás speciális kérdései kiválóan szóhoz juthatnak olyan tanulmányokban, amilyeneket a jelen kötet is tartalmaz. Munkánk hozzájárulás a vallásról való gondolkodáshoz egy olyan korban, amikor ez a gondolkodás ismét megérett arra, hogy a legkülönbözőbb megközelítésekben egyre határozottabban kifejeződjék. Kötetünk címéül azért választottuk József Attila nevezetes versének egy sorát, hogy ezzel is kifejezzük, mihez képest és merre szeretnénk haladni. Piliscsaba, 2005. október 19., Pázmány-nap. Dr. Mezei Balázs egyetemi tanár a PPKE BTK Filozófiai Intézetének vezetője 5
I. Kortárs problémák 6
Megjegyzések a Fides et ratio enciklikus levél vallásfilozófiai hátteréhez Mezei Balázs Bevezetés Az alábbiakban a II. János Pál által 1998-ban közreadott Fides et ratio, Hit és értelem című körlevél tartalmával kívánok foglalkozni. Az elmúlt években a körlevél széles körben, mind filozófusok, mind teológusok között visszhangot keltett; idehaza több kezdeményezés is megindult a körlevél tartalmának befogadására. Így Paul Richard Blum és Mezei Balázs szerkesztésében könyvsorozat indul el a Szent István Társulatnál 2001-ben, mely a Fides et ratio: A vallásbölcselet kiskönyvtára címet viseli. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának Filozófiai Intézete ugyancsak azt a célt tűzte maga elé, hogy szakmai-oktatói tevékenységét, amennyire lehetséges, a Fides et ratio felfogása alapján alakítsa ki. E bevezetőben a vonatkozó, hatalmas irodalomból válogatva legyen szabad röviden három álláspontot ismertetnem: Richard Schaefflerét (é. n.), Walter Kasperét (é. n) és a Notre Dame Egyetemén (Indiana, USA) tevékenykedő Alfred Freddosóét (é. n.). Mindhárman egyetértenek abban, hogy a Fides et ratio jelentős dokumentum, ám megfogalmaznak néhány kritikus pontot. Schaeffler kiemeli, hogy a dokumentum túlságosan fekete-fehér képet ad a kortárs filozófia és teológia viszonyáról. Némi kételyt mutat a tekintetben is, hogy a dokumentum által ajánlott filozófiai megoldás, a létfilozófia valóban a leginkább járható út az olyan filozófiai gondolkodás kialakításához, amely megvalósítja filozófia és teológia harmóniáját. Walter Kasper erősnek érzi egyes filozófiai irányzatok határozott elutasítását az enciklikában, s utal arra, hogy Tempier püspök 1277-ben Aquinói Szent Tamás több tételét is elítélte. Walter Kasper szerint a fő kérdés az, hogy mennyiben avatkozhat be a teológia a filozófiába, a magisztérium a filozófusok munkájába. Válasza szerint a beavatkozás, az intervenció több értelemben vehető. Amennyiben a hagyományos intervencióról van szó, amely indexek összeállításában, a modernizmus elítélésében fejeződött ki, annyiban a dokumentum régi utat követ. Ezt azonban meghaladja; Kasper kiemeli, hogy a 19. században ontologizmussal vádolt Antonio Rosmini e dokumentumban a jelentős filozófusok között említtetik; s fontos, hogy az intervenció voltaképpen a teológia és a filozófia dialógusát jelentse. Freddoso megközelítése erősen eltér a két fenti állásponttól. Ennek oka az anglofón filozófiának a kontinentálistól különböző helyzete, amelyben a fizikalizmus (vagy 7
naturalizmus) álláspontja erőteljesebben artikulálódik és élesebben elválik a nem-fizikalista, antinaturalista álláspontoktól. A fizikalizmus különböző változataival szemben ennek megfelelően élesebb kontúrokkal jelenik meg az, amit általánosan keresztény filozófiának nevezhetünk, ezen belül is a keresztény filozófia nem-fizikalista, hanem végeredményben hitalapú felfogása. Freddoso a dokumentumban oly közismert, metafizikus szerzőkkel együtt, mint Nicholas Wolterstorff vagy Peter van Inwagen nemcsak lehetőségét, hanem kiindulási pontját is felismeri annak a filozófiai megközelítésnek, amely képes arra, hogy a bevett és erősen érvényesülő filozófiai felfogásokkal szemben univerzális, hitalapú, és végeredményben nem-fizikalista, nem-szcientista, nem-relativista filozófiai felfogást alakítson ki. Freddoso megközelítése úgy jellemezhető, hogy néhány kisebb kritikus megjegyzése mellett a dokumentum felfogását iránymutatóul fogadja el minden olyan filozófus számára, aki a filozófiát nem-analitikus, nem-szaktudományos, hanem klasszikus értelmében kívánja megőrizni és továbbfejleszteni. Saját megközelítésem némiképpen eltér az említett szerzőkétől. Kasperhez és Schaefflerhez hasonlóan magam is a kontinentális filozófia, pontosabban fogalmazva a klasszikus filozófia szempontjából nézem a dokumentumot, és Freddosóhoz hasonlóan fontosnak tartom iránymutató jellegét. Ám szempontom a vallásbölcseleté, amelyet a klasszikus filozófia voltaképpeni tartalmának tartok, s amely lehetővé teszi a dokumentum voltaképpeni történeti és tartalmi értékelését. A vallásfilozófia helyzete ma Ha filozófiai szempontból közelítjük meg a körlevél tartalmát, kézenfekvő, hogy rámutassunk arra a filozófiai helyzetre, amelyben a körlevél megfogalmazódott. Mint filozófus a nyugati emberiség történetét lényegében azonosnak tartom a nyugati gondolkodás, a nyugati ember történetével. Sehol nem fejeződött ki ez a történet oly átfogóan meghatározó módon, mint éppen a filozófiában. A filozófia nem szaktudomány, nem is csúcstudomány, hanem a nyugati ember gondolkodásának legalapvetőbb jellegzetességeit tartalmazó, azt történetileg kibontó fennállás, amelynek jelentősége a nyugati történet minden pontján a legvilágosabban kimutatható. A nyugati ember történetét végeredményben nem valamely szaktudomány fejlődése határozta meg, nem is politikai hatalmak felemelkedése és hanyatlása, nem a technikai haladás, hanem egyáltalában véve a nyugati ember gondolkodásának alakulása, melynek elsődleges kifejeződése a filozófia volt és bizonyos határok között mondhatjuk mind a mai napig az is maradt. 8
A filozófia azonban mindenekelőtt első filozófia, ahogyan Arisztotelész fogalmazott, s mint ilyen a hagyományos elnevezés szerint metafizika. Ezen belül a filozófia első sorban speciális metafizika, mivel kimutatható, hogy a történetileg kibontakozó filozófiai álláspontok olyan, bizonyos elvekből logikailag eredő virtuális vagy tényleges rendszerek, amelyek a speciális metafizika területéhez tartoznak. E terület Isten, a világ, és az ember létét öleli fel. A vallásfilozófia mint viszonylag új keletű kifejezés szakkifejezésként csak a 18. század végén bukkan fel, voltaképpen a speciális metafizika alapkérdéseivel foglalkozó tudomány. Vallásfilozófiai szempontból jól látható, hogy a nyugati gondolkodás nagy korszakai éppen a vallásfilozófia körében kialakult felfogások szerint tagolhatók; elég, ha csak Platónra, Arisztotelészre, Plótinoszra, Ágostonra, Bonaventúrára, Tamásra, Cusanus-ra, Descartes-ra, a klasszikus német filozófia nagyjaira, majd a 20. század gondolkodástörténetére utalunk. A klasszikus német filozófia a vallásfilozófia virágkora, amely a kifejezés eredeti jelentésének megfelelően méltán nevezhető klasszikusnak, azaz mind a megelőzőkre, mind a rákövetkezőkre nézve meghatározó, rendszerező jellegűnek. Ez a korszak Kanttal vagy bizonyos értelemben már Leibnizcel vette kezdetét, és többé kevésbé világos kontúrokkal Martin Heidegger munkásságában zárult le. Ebben az időszakban a német filozófiában sokszor egymással ellentétes módokon fogalmazódott meg a metafizikai problematika már Kant és Fichte, Schelling és Hegel vonatkozásában, de rajtuk túlmenően Hegel és a poszthegeliánus filozófia, vagy az idős Schelling és a kialakuló szakfilozófia viszonyát tekintve is. A klasszikus időszak, különösen Hegel szintézise váltotta ki a maga ellenhatását részben a feuerbachizmus és a marxizmus, részben a kierkegaardizmus es nietzscheanizmus formájában hogy csak a legismertebb szerzőknél maradjunk. Ezen túlmenően elindított egy olyan gondolkodási átalakulást, melyet a sok elnevezés közül egyet kiválasztva leginkább analitikus gondolkodásnak nevezhetünk. A klasszikus materializmus, fizikalizmus, pozitivizmus ebbe az analitikus folyamatba tartoznak, amiképpen a radikális politikai filozófiák is, mint a nihilizmus vagy az anarchizmus, amelyek a legmesszebb ható átalakulásokat idézték elő a nyugati emberiség életében. E változások nemcsak a politika területére hatottak ki, hanem a nyugati ember egész létét átalakították. Az átalakítás kulcsszava Edmund Husserl szerint a technológia, míg Martin Heidegger ismertes módon technikáról beszél. Mindez azonban mindenekelőtt analízis: A filozófiai gondolkodásban a szintézis nagy időszaka után megindult az analízis korszaka, amelynek egyik elágazása a technikai gondolkodás. De ez a gondolkodás kétségkívül az analízis, a felbontó, az elemző, a részletek szerkezetére kíváncsi, az elemi, mechanikus rekonstrukcióban érdekelt gondolkodás szerteágazása. Az analízis nemcsak elemzést, hanem 9
felbontást, felbomlást, feloldódást is jelent: Történetileg először is a nagy szintetikus gondolkodási formák felbomlását, ezen túl az egységes emberi tudás felbomlását, a tradicionális állam- és társadalomformák feloldódását, jogi téren az európai jog átalakulását, a kultúra terén a klasszikus európai kultúra elaprózódását, a vallás terén a kereszténység feloldódását, az erkölcs körében a hagyományos morális rend szétesését és így tovább. A nyugati emberiség a 19. század első felének nagy szintézise után visszazuhant az analízis időszakába, melyet forradalmi megújulásként fogott fel. S amennyiben nemcsak a filozófiában mint mások mellett például Nicholas Rescher (1994) kimutatta, hanem egyáltalában az emberiség történetében érvényes, hogy minden analízis feltétele és bevezetője valaminő szintézisnek, annyiban az analízis korszakának ideologikusan csengő, progresszivista önértelmezése eltekintve az értelmezésbe kapaszkodó, akár programmatikusan is komolytalan divatfilozófiáktól ebben a tág és átfogó keretben végül is nem tűnik teljességgel helytelennek. Különösen elfogadható ez az önértelmezés, ha megfontoljuk, hogy az analízis időszakában minden téren megindul a szintézis utáni törekvés: Átfogó politikai valóságok, megújuló vagy új vallási alakzatok, univerzális ideológiák, az egységtudomány célja, új, egységes kultúra kialakításának a törekvése formáiban. Ha mindez a mai helyzetben inkább kaotikus benyomást kelt, ítéletünkben ügyeljünk arra, bizonyos fejlemények elbírálásához egyelőre nem kínálkozik minden további nélkül megfelelő távlat, ami nélkül nem vagyunk képesek fölismerni az események valós menetét, helyzetét és irányát; s különösen érvényes ez a filozófiában. A 20. század a klasszikus vallásfilozófiai gondolkodás kicsengését hozta, amely oly jelentős alkotók munkáiban fogalmazódott meg, mint Martin Heidegger vagy Ludwig Wittgenstein. Mindkettő új utat keresett: Heidegger a nyugati gondolkodás meghaladása, Wittgenstein a rejtett lehetőségek megnyitása értelmében. Az analízis mindenható uralma megtörik e két gondolkodó munkásságában; Heideggerében látványosan, hiszen ő az a gondolkodó, aki a legvilágosabban fordult szembe az analízis korszakának tendenciáival és mutatott rá az analízis voltaképpeni jelentőségére, azaz egy új szintézis végső feltételeire. Wittgenstein pályája ezen belül a pozitivizmus egész menete a maga egészében az analízis kudarcát és egy másféle gondolkodás keresését mutatja; s élete végén megfogalmazódó törekvései meghaladják, nem kis részt megcáfolják fiatalkori felfogását. S míg az európai gondolkodás a II. világháború után elmerül a másodlagos jelentőségű gondolkodási formák kultuszában amint ez minden jelentős korszakot követő hullámvölgy-időszakban megtörténik, addig Heidegger és Wittgenstein nyomán kibontakozásnak indultak az újabb 10
gondolkodás körvonalai. Különösen igaz ez a francia és az anglofón filozófiára. A francia vallásfilozófia 1945 után hosszú időn át a nyomatékosan ateista gondolkodás igézete alatt állt. Ám Emmanuel Levinas, Paul Ricoeur, Gabriel Marcel és mások nyomán elindul az a folyamat, melyet Dominique Janicaud néhány évvel ezelőtt úgy jellemzett, mint a francia fenomenológia (vagyis az 1940-es évektől kezdve lényegében a francia filozófia) teológiai fordulatát. Janicaud értékelésében e fordulat eltérést jelent a klasszikus fenomenológiától, különösen Husserl hagyatékától és a rá épülő analitikus francia fenomenológiától, amelynek példáit Janicaud elsősorban Sartre és Merleau-Ponty munkáiban igyekszik megtalálni. Noha elismeri, hogy e szerzők sem mentesen ideológiai elfogultságtól, mégis értékesebbnek ítéli analitikus törekvéseiket az új, teológiai fenomenológia produktumainál. Ez az értékelés azonban maga is elfogult. Nem veszi észre a klasszikus fenomenológia, a francia gondolkodást meghatározó husserli és heideggeri fenomenológia azon, némi leegyszerűsítéssel metafizikainak mondható tartalmait, amelyek már egészen korán, Max Scheler munkásságában is elhozták a fenomenológia teológiai fordulatát, s nem egyszerűen egyetlen szerző, Scheler érzékenységének vagy filozófiai érdeklődésének köszönhetően, hanem magának a fenomenológiai gondolkodásnak tulajdonítható jelleggel. Emmanuel Levinas sok tekintetben nem tett mást, mint egy relígiózus minta alapján amelyre Bernhard Waldenfels már korán felhívta a figyelmet kiemelte és újraértékelte a felismert teológiai implikációkat. Mert a fenomenológiai gondolkodás, mint minden valóban elmélyült emberi gondolkodás, nem szabadulhatott meg a legmélyebbre hatoló és legigézőbb gondolati problémáktól, a velük való komoly és szigorú ernst és streng szembesüléstől, azaz a kezdeti, absztrakt-logikai fenomenológia radikális átalakítása szükségességének a felismerésétől. Jól nyomon követhető mindez már Husserl transzcendentális fordulatában, amely nem volt más, mint az absztrakt, fenomenológiai szakfilozófia átalakítása metafizikai filozófiává a transzcendentalizmus örökségének továbbgondolásával. S jól látható ez Scheler vallásfilozófiai kísérleteiben is, amelyekben a fenomenológia analitikus-konkrét irányultsága ötvöződik a nagy vallásfilozófiai témák újrafogalmazásával; végül Heidegger új gondolkodói törekvéseiben, amelyek noha ez jórészt kimondatlan marad az életműben nem válhattak volna lehetővé a két nagy előd, Husserl és Scheler problémafelvetései nélkül. Az eredeti perspektíva, amelyben Heidegger gondolkodása lehetővé vált, a két előd gondolkodásában nyílt meg, ők hozták létre a tisztást, amelyen a heideggeri gondolkodás tárgyai és szerkezetei helyet foglalhattak. Nem kétséges, hogy ez utóbbiak nemcsak a fenomenológiát jutatták sit venia verbo metafizikai kiteljesedéséhez, hanem magát a német gondolkodást 11
is, s ezen keresztül a klasszikus, európai filozófia átfogó értékelését is lehetővé tették. Janicaud megközelítése, amely felismeri a fenomenológia teológiai fordulatát, ám egyben igyekszik ezt visszaszorítani egy felületesen megértett és még felületesebben értelmezett husserlianizmusba, nem más, mint esetleg jól csengő, ám a kellő filozófiai mélységet nélkülöző gondolkodói korlátozottság. Jól mutatja ezt az általa oly olykor ironikusan támadott Michel Henry vagy Jean-Luc Marion munkássága. E két szerző másokkal egyetemben az imént dióhéjban összefoglalt fejleményeknek tudatában alakította ki a maga fenomenológiai vallásfilozófiáját. Nem kétséges, e vallásfilozófiák élesen eltérnek egymástól, amennyiben mindketten Levinas örökségétől ihletvén Marion egyfajta megújított schellingianizmust hoz létre, míg Henry favoritja kimondatlanul is a nem kis részben Marx összefüggésében recipiált Hegel. Marion egyfajta kartezianizmust alakít át misztikus-vizionárius gondolkodássá s a karteziánus analízis akkor is jellemző marad rá, amikor nem annyira magukat a jelenségeket, mint inkább szövegeket elemez, míg Henry oly módon tálalja a maga fenomenológiai hegelianizmusát, mintha az radikálisan újat hozna a nyugati gondolkodásban. A radikális életfilozófia kétségtelenül új a tekintetben, hogy az élet fogalmát a lehető legközelebb viszi a francia gondolkodást amúgy is átható szenzualizmushoz, ám nem új abban a másik tekintetben, amit a szenzualitás, az affektivitás, és a fogalmiság szisztematikus-dinamikus összefüggéséről Hegel, a maga vibráló, szerteágazó stílusában, egyszer már megfogalmazott. Mindkét szerző úgy véli, hogy a klasszikus fenomenológia mélyreható, talán megsemmisítő bírálatát nyújtva jut el saját belátásaihoz, s ennek megfelelően nem észleli azt a gondolati mátrixot, amely a maga dinamikája szerint már a klasszikus fenomenológiában is létrehozta az általuk prezentált gondolati vonalak világos olykor egyenest világosabb és messzebbre mutató rajzolatát: Egy olyan grafikont, amelyben nemcsak a most említett két szerző gondolati világának általános jellemzői helyezhetők el többé-kevésbé megnyugtató biztonsággal, hanem azon konfigurációk is, amelyek egyelőre létre sem jöttek a francia fenomenológia teológiai fordulatának perspektívájában. Az anglofón gondolkodásban a Russell-féle pozitivizmussal mindenekelőtt saját munkatársa, idősebb kollegája, Alfred Northon Whitehead fordult szembe. Whitehead folyamatfilozófiája voltaképpen folyamatteológia, amelyben az anglofón gondolkodásra jellemző természettudományos-matematikai, végeredményben analitikus gondolkodás sokak szerint korszakos jelentőséggel kapcsolódik össze egy új, nagyszabású metafizikai szintézissel. Whitehead történetileg legközelebb ahhoz a brit idealizmushoz áll, amelynek ihlető forrása Hegel volt és maradt; ám sem James és Bradley, sem a természettudományos 12
téren jelentősebb szakértelemmel bíró Whitehead nem volt képes arra, hogy megváltoztassa az anglofón gondolkodásnak a 20. századra megszilárdult, általánosnak tekinthető pozitivizmusát. Emlékeztetnünk kell arra, hogy hasonló, tudományos alapokra hivatkozó pozitivizmus uralta a német gondolkodást is 1854, Schelling halála után, noha e gondolkodásban mindig megjelentek olyan személyek és irányzatok például Hermann Lotze, Eduard von Hartmann, az újkantianizmus, Nietzsche és a populárfilozófiai áramlatok, amelyek és akik átszínezték a német filozófiai pozitivizmust. Russell munkásságának, majd a Bécsi Kör hatásának köszönhetően azonban az angol gondolkodás e korábbi pozitivizmus egyre határozottabb formái felé fordult, míg a német gondolkodásban a fenomenológia leküzdötte, meghaladta a pozitivizmust, a pszichologizmust, az életfilozófiát, és főképpen Heidegger személyében aki Leo Strauss szavai szerint korunk egyetlen nagy gondolkodója egy, az anglofón gondolkodástól gyökeresen eltérő alakzatot hozott létre. Mindazonáltal magában az anglofón gondolkodásban is jelentős változások zajlottak le a pozitivizmus öncáfoló jellegének feltárulása nyomán. Az egyik ilyen fejlemény kétségtelenül a vallásfilozófiai gondolkodás fokozatos térnyerése volt, amiben nem kis szerepet játszott a brit és USA-beli újskolasztika és újtomizmus szívós küzdelme a filozófiai közösség elismeréséért. Ez a vallásfilozófiai hagyomány az 1960-as évek végén két olyan jelentős gondolkodó felbukkanását tette lehetővé, akiknek legalábbis eredetisége és jelentősége általánosan elismert: Az egyik a református Alvin Plantinga, a másik azt eredetileg anglikán, ma már görög-ortodox Richard Swinburne. Noha e két szerző felfogása alapvető pontokon eltér egymástól hiszen az utóbbi a természetes vagy filozófiai teológia hagyományát folytatja, az előbbi a közvetlen hitbizonyosság filozófiai kimutatása érdekében érvel, mégis közös bennük a tendencia, amely az anglofón filozófián belül a mai állapothoz vezetett. A jelen helyzetben a vallásfilozófia az egyik legnépszerűbb diszciplína, amelynek részletkérdéseit minúciózus elemzés boncolgatja száz és száz filozófiai fakultáson. A sokszínű és újszerű vallásfilozófiai érdeklődés mellett továbbra is jelen van a hagyományos tomista realizmus, de a transzcendentális tomizmus is, amelyek egésze valamiképpen mégis az anglofón filozófia általános pecsétjét hordja. Közös bennük a természettudományos érdeklődés, a logikai formalizálás iránti igény, valamint legáltalánosabban véve egy, az idealizmussal szemben definiálható ismeretelméleti és metafizikai realizmus. Ez a realizmus akkor is közel áll egyfajta naturalizmushoz, ha célja nem egyszer éppen a fizikai tudományok alapján képviselt, leegyszerűsítő naturalizmus cáfolata; mert a naturalizmus nem csupán filozófiai értelemben vett fizikai monizmust jelenthet, hanem olyan gondolkodást is, amely a köznapi tapasztalat naturalizmusát minden további nélkül átruházhatónak tartja arra, amit 13
Peter van Inwagen végső realitásnak nevez. Ha ez a végső valóság végeredményben nem más, mint a köznapi valóságmozzanatok halmazában az ezzel a halmazzal homogén végső, akkor végsőképpenisége még teljességgel ismeretlen, avagy rosszabb esetben: Végsőképpenisége egy olyan félreértés áldozata, amely kategorikusan egybevág a szaktudományos vagy a köznapi naturalizmussal. E tablószerű áttekintés azt a célt szolgálta, hogy megalapozottabban szembesülhessünk a Fides et ratio filozófiai követelményeivel. A Fides et ratio filozófiai karaktere A Fides et ratio egyik legtöbbet alkalmazott kifejezése a személy, mely történetileg a klasszikus fenomenológia egyik jelentős terminusa volt. A személy mint filozófiai-teológiai téma korábban is előfordul gondoljunk Kant személyfogalmára, azt megelőzően a személyi egység modern kérdésére, vagy a Szentháromság teológiai személyeire 3, ám filozófiailag a nem kis részben osztrák és újskolasztikus eredetű fenomenológia körében, nevezetesen Max Scheler munkásságában fogalmazódik meg sokirányú részletességgel. A körlevél itt is megmutatja szoros filozófiai kapcsolatát ezzel az iskolával; ám más kifejezései is ebbe az irányba mutatnak. Ilyen a lét filozófiája kifejezés, mely ugyan a klasszikus metafizika ontológiájára mutat, ám közelebbről nézve szoros kapcsolatot jelez a 20. század létgondolkodójának, Heideggernek a munkásságával. A technológia fogalma is ezt a kapcsolatot érzékelteti; s az eklekticizmus, az egyoldalú empiricizmus, a relativizmus, a nihilizmus és a historicizmus kritikája is olyan témák, amelyek nyomatékosan szerepelnek a 20. századi fenomenológiában. Kétségtelen, hogy a körlevél személyfogalma némileg eltér, hangsúlyosabban teológiai jellegű, mint Scheler fogalma volt. Ám vallásfilozófiai műveiben maga Scheler is az isteni személy vonatkozásában fogja fel az emberi személyt, a végtelen vonatkozásában a végeset, amely utóbbi autonómiáját nem az erkölcsi imperatívusz létében látja kifejeződni hogy ezen keresztül posztulálja az istenség létezését, hanem éppen ellenkezőleg: Azt állítja, hogy az ember személyvolta már mindig is feltárta az isteni személyt. Másfelől jól látható, hogy a lét filozófiája és az ezzel rokon kifejezések a körlevélben olykor erősen eltérnek attól a fogalomkörtől, amelyben a kifejezés a legnagyobb 3 A Szentháromság személyei a latin teológiában válnak hangsúlyossá, míg a görög atyáknál a hüposztaszisz-fogalom csak burkoltan személyi jellegű a szó újabb kori értelmében. 14
befolyásra tett szert a 20. század során, vagyis Heidegger gondolkodásától. Heideggernél a létre vonatkozó gondolkodás radikálisabb jelentésű, mint a körlevélben, amennyiben az előbbiben a lét elgondolása végeredményben csak a lét oldaláról mehet végbe, és nem egy hagyományos ontológia értelmében. Az a kérdés, hogy miképpen lehetséges ez a radikális különbség egy filozófiai felfogás és egy elvileg emennél radikálisabbnak vélhető, teológiai gyökerű felfogás között, nem könnyen megválaszolható. Ez utóbbiban, amely az enciklikát teljes egészében áthatja, egyfajta externalizmus érvényesül, amely mintha gyöngítené nemcsak annak a lehetőségét, hogy valódi vallási mélységet érjen el, hanem annak a lehetőségét is, hogy ezt a mélységet magában az emberi gondolkodásban nyissa fel. A létre vonatkozó heideggeri kérdés eredeti meglepő, újszerű volta nem abban állt, hogy egy externalista realizmus körében vetette fel ezt a kérdést ekkor bizonyára nem válthatta volna ki az ismeretesen nagy hatást, hanem abban, hogy feltételezve az externalizmus és a realizmus fenomenológiában adott, már Husserl által végrehajtott kritikáját feltárta a létgondolat egy, a kritika alá nem eső mélyebb, eredetibb értelmét. Mint másutt, Heidegger ezen az úton is Scheler követője volt, mert Scheler sejtette meg elsőnek noha kifejtésében bizonytalan maradt, hogy a husserli kritikával egy mélyebb felfogás helyezhető szembe, egy mélyebb, mondhatnánk transzcendentálisabb realizmus, amely felismeri a reálisban a végsőképpeni jelenlétet. A technológia mint az európai tudományeszmény elfajzásának a bírálata már Husserlnél is a modern európai történelem válságának az egyik legfontosabb eleme; és ismeretes, hogy Heideggernél a technika milyen középponti jelentőségű a modern emberiség megértésére nézve. Ám Husserlnél a technológia uralma csupán következménye annak az értelemválságnak ismét egy, a körlevélben is szereplő kifejezés, amely a modern európai emberiség romlását okozta. A romlásban Husserl szerint a főszerepet az a felfogás játszotta, amely nem látta be a transzcendentalizmus döntő fontosságát, hanem azt félreértve a naturalizmus, a historicizmus és a relativista szkepticizmus útjára tévedt, és a tudományt a technológiai sikerrel helyettesítette. A körlevél kritikai fogalomapparátusában e kifejezések historicizmus, szkepticizmus, relativizmus fontos szerepet játszanak; és ismeretes, hogy e kifejezések egyik nagy hatású kritikájával éppen Husserl szolgált mintegy száz esztendővel ezelőtt. A nihilizmus kifejezése, mely a körlevél szerint az egyik legkárosabb következménye a téves útra tért filozófiai gondolkodásnak, Scheler kritikájából merít, noha itt érdemes hozzátennünk, hogy magát a kifejezést Jacobi alkotta meg a 19. 15
század első éveiben. 4 Mindemellett a körlevél azt a filozófiai irányzatot követi, amely az 1879-ben közreadott Aeterni patris kezdetű enciklika nyomán a tomista gondolkodás újjáformálására törekedett. A tomizmus együtt járt a skolasztika széles körű megújulásával, amely a fenomenológián belül is jelentős szakadásokat okozott. Heidegger első figyelmet keltő, Duns Scotus-ról szóló munkája a legtöbb recenzens szerint az újskolasztikus mozgalom eredménye volt; Heidegger ontológiai gondolkodása egyébként eredetileg is Franz Brentano hatása alatt állt. Edith Stein, Husserl asszisztense az első azok közül, akik nő létükre Németországban filozófiából doktoráltak ugyancsak az újskolasztika hatására fordult szembe mestere transzcendentalizmusával és indult el azon az úton, amely az eredetileg zsidó vallású nőt elvezette a katolicizmushoz, majd a karmeliták közé, végül a vértanúsághoz, amelyet az Egyház Edith Stein szentté avatásával pecsételt meg. Az újskolasztika tomista vonala visszatérően átüt a körlevél gondolati szövetén; nemcsak abban, hogy egyes képviselőit név szerint említi, hanem abban is, ahogyan középponti jelentőséget tulajdonít Aquinói Szent Tamás egyes felfogásainak. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy az általános neotomista elnevezés majdnem annyiféle gondolkodásmódot jelöl, ahány kialakult iskoláról beszélhetünk, amelyek közül némelyek főképpen az anglofón körben a naiv realizmushoz vagy objektivizmushoz állnak közel, míg mások inkább a transzcendentalizmus fonalát követve felfogták a naiv objektivizmus és a tudományos naturalizmus szoros, és filozófiaiteológiai szempontból fatális kapcsolatát. Mégsem lenne helyes a Fides et ratiót tomistának vagy újtomistának minősíteni. Noha a tomizmus a tradícióhűség kifejezéseképpen jelen van a szövegben, az említett elemek és főképpen a perszonalizmus motívuma túlvezeti a körlevelet a tomizmus horizontján, és egy olyan filozófiai forma körvonalára mutat, amelyben számos egyéb elem is megtalálható. Ezen elemek közül a legfontosabb kétségtelenül a keresztény teológia hagyományos filozófiaértelmezése a patrisztikus kezdetektől a jelenkorig menően. Ebben a hagyományban ugyan egymással éles ellentétet alkotó felfogások is szerepelnek gondoljunk csak Tertullianus gyökeres filozófiaellenességére szemben Alexandriai Kelemen platonizálásával, vagy a későbbi augusztinianizmus ellentétére az arisztotelianizmussal, ám ez a hagyomány 4 Itt érdemes arra utalnunk, hogy Heidegger felfogásában a nihilizmus éppen a kereszténység következménye. Heidegger számára a köznapi, morális, vagy akár a magasabb, tudományos vagy filozófiai nihilizmus csupáncsak kifejeződése annak a mélyebb nihilnek, amely egyfelől a kereszténységben feltárt végsőképpeninek a feltárás formáiban adódó történeti kiüresedéséből, másfelől az előbbi következményeképpen e feltárásból való visszahúzódásából adódik. 16
egységes a tekintetben, hogy a filozófia a teológiával szemben másodlagos helyzetbe kerül. A filozófia: Theologia naturalis; s noha ez a kifejezés Marcus Terentius Varrónál misztikuskontemplatív teológiát jelentett, a Varrót bíráló Ágoston felfogásában a kinyilatkoztatásból fakadó, az isteni illuminációra támaszkodó szent tannal szemben csupán másodlagos jelentőségű. Hiszen a filozófia Ágoston szerint csak közvetve képes rámutatni arra, ami a kinyilatkoztatásban felülmúlhatatlan közvetlenséggel nyilvánult meg. A Fides et ratio körlevél újra meg újra kísérletet tesz annak a szakadéknak az áthidalására, amely a filozófiai és a teológiai gondolkodást az évszázadok folyamán többé vagy kevésbé elválasztotta. A teológia hibát követ el, ha nem támaszkodik a filozófiára, s a filozófia is tévútra jut, ha nem veszi figyelembe a teológiát. A teológia és a filozófia viszonya a dokumentum szerint körszerű: Akármelyik pontjáról indulunk el, eljutunk a másikhoz, a filozófiától a teológiához, és a teológiától a filozófiához. E szintetikus kijelentések mellett a körlevél természetesen megismétli a hit elsőbbségének hagyományos felfogását, amint egyes kifejezéseiben közel kerül a filozófiát inkább eszközként használó teológiai gondolkodás köreihez. Néhány kritikus pont Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy a körlevél pontosan milyen filozófiai felfogást tükröz, úgy válaszunk az, hogy az említett elemeken túlmenően nem találunk benne világos filozófiai mintát. Filozófiai hatások érvényesülnek a szövegben, noha nem egységesen; hol az egyes filozofémák szelektív megértését mutatja, hol alávetésüket a hagyományos teológiai interpretációnak. Ezt a helyzetet filozófiai szempontból talán nem alaptalan egyfajta eklekticizmusnak tartanunk; mert noha a filozófiai eklekticizmust a körlevél elítéli, olykor mégis úgy tűnik, hogy filozófiai értelemben maga sem teljesen mentes attól, hogy egyes olvasóiban eklektikus benyomást keltsen. Az imént jeleztem, hogy például a lét filozófiájának kiemelése ugyan Heidegger gondolatait is felidézi a mai olvasóban, ám a körlevél a kifejezést a heideggeritől jelentősen eltérő értelemben használja. Ugyanígy említhetjük, hogy a historicizmus, a relativizmus és más izmusok elítélése során a körlevél bőven merít nemcsak a 20. századi filozófiai hagyomány, hanem a katolikus álláspontok tárából is. Kétségtelen, hogy egyes filozófiai felfogások elutasítása az eklekticizmus, a historicizmus, a szcientizmus, a pragmatizmus, a posztmodernizmus és a nihilizmus törekvéseinek kiemelésével nem kis részben összecseng a hagyományos keresztény-katolikus állásponttal. Mégis szembetűnő, hogy míg a körlevél elítéli a 17
historicizmust, már nem említi a naturalizmust, amely két kifejezés Husserl nagy hatású kritikájában egymást kiegészítő felfogásokra utalt, és amelyek kritikája filozófiai szempontból nézve a legszorosabban összetartoznak. A naturalizmus elítélésének a hiánya a körlevél azon felfogására vezethető vissza, melyben a tomista gondolkodás empiricisztikus értelmezése a meghatározó, egy olyan empiricizmusé, amely történeti értelemben előfutára volt a későbbi brit empirizmusnak. 5 Noha mások mellett Husserl szerint is elkerülhetetlen, hogy az empirizmus szkepticizmushoz és relativizmushoz vezessen, a körlevél felfogása ettől eltér; mert bár meghaladhatónak ítéli az empirizmust, ám nem foglal állást a tekintetben, hogy maga az empirikus tapasztalat milyen filozófiai jelentőséggel bír. Az eklekticizmus veszélye azért merülhet fel a körlevélben, mert minden jelzett felfogás ellenére a körlevél mégsem bír kellően elmélyített és kidolgozott filozófiai állásponttal. Noha hangoztatja azt a hagyományos tételt, hogy a teológia nem szólhat bele filozófiai iskolák vitájába, ám bizonyos pontokon a körlevél megfogalmazója kifejezetten állást foglal ilyen vitákban, másutt pedig óhatatlanul implikál efféle állásfoglalásokat. Itt is érvényes, hogy filozofálni elkerülhetetlen (philosophari necesse est): Mert már akkor is implikálunk egy bizonyos filozófiai álláspontot, ha ezt nem tesszük maradéktalanul nyilvánvalóvá. A teológia története világosan mutatja, hogy a teológiától mint szent tantól elkülönülő filozófiai felfogások mily mélyen meghatározták a hitről való gondolkodást. Elég csupán Ágoston újplatonizmusára, Tamás arisztotelizmusára vagy a 18. század teológusainak kartezianizmusára utalnunk. De a 20. század is számos instanciát mutatott például Kant vagy Heidegger teológiai recepciójának kísérletére. Mindezzel nem állíthatjuk, hogy a teológiát a maga lényegében a filozófia határozhatná meg; csupán azt, hogy a teológiai álláspont meghatározásában és kifejezésében jelentős szerepet játszottak kidolgozott filozófiai felfogások. Tamás arisztotelizmusa rendkívül merész lépés volt egy olyan korban, amelynek ortodox hagyományát a platonizáló augusztinianizmus jelentette; s való igaz, hogy Tamás szélesebb körű elfogadása is csupán évtizedek múltán következhetett be. Ezen a ponton szeretném kiemelni a körlevél filozófiafelfogásában mutatkozó (véleményem szerint) legsúlyosabb veszélyt. A hagyományos teológiai felfogás egyfelől másodlagos helyzetbe utalta a filozófiai gondolkodást, másfelől mégis támaszkodott rá. Ha határozottabban fogalmazunk, azt mondhatjuk, hogy a teológia felhasználta a filozófiát; mert 5 A tamási Arisztotelész értelmezés egyik kulcsmondata nihil est in intellectu quod non fuerit prius in sensu Locke empirizmusának alapja. Tamás formulája így szól: Praeterea nihil est in intellectu quod non sit prius in sensu. (Questiones de veritate, II, III, 19). A felfogás husserli kritikájához lásd Az intencionalitás problémája, in: Mezei 2003, 238 250. old. 18
noha újra meg újra igénybe vette az adott filozófiai mintákat, talán nem ügyelt kellőképpen e minták eredeti jelentőségére, amiből csak azokat a mozzanatokat emelte ki, amelyek számára fontosnak tűntek és tűnnek. A filozófia teológia által való kihasználása kevésbé szembetűnő akkor, ha egységes filozófiai minta teológiai érvényesítéséről van szó; és határozottabban jelentkezik, ha nem a minta átvétele, teológiai értelmezése a kérdés, hanem az egyes filozófiai felfogások elemei. De ezen elemek teológiai megválogatása azt a benyomást keltheti, mintha a teológia a megfelelő filozófiai munka elvégzése nélkül is hivatott lenne szabadon válogatni filozófiai gondolkodók életre szóló törekvéseinek tárházából. Az alexandriai teológusok úgy fogták fel a hellén filozófiát, hogy annak voltaképpeni filozófiai jelentőségére összpontosítottak, és ennek az eredményét kívánták teológiailag hasznosítani. Másszóval filozófiai munkát végezvén jutottak teológiai eredményeikhez. A körlevél ugyan nem tekinthető traktátusnak, ám filozófiafelfogásában megjelenik az a tendencia, amely megfelelő, valóban és önmagában véve filozófiai munka nélkül óhajt válogatni egyes filozófusok gondolatai között. 6 A körlevélben csupán elnagyolt utalásokat találunk arra nézve, hogy a teológiai gondolkodás milyen filozófiai mintát követhetne. Ennek oka az, hogy a 20. század végére nem alakult ki olyan jelentős befolyású filozófiai irányzat, amely alapelveit és ezek következményeit tekintve a kor megítélése szerint egyező lenne a katolikus felfogással. Másfelől a katolikus felfogás tradícióhűsége azt diktálja, hogy a százharminc évvel ezelőtt felvállalt tomista gondolkodás megmaradjon abban a jelentős helyzetben, amelybe az elmúlt időszakban jutott. S noha ez a gondolkodás egy olyan filozófiai szintézist vesz alapul, amely semmiképpen sem mondható újnak, és noha az újtomizmus filozófiai jelentősége ma már korántsem tűnik oly erőteljesnek, mint akár egy fél századdal ezelőtt, ám a mai magisztériumi 6 Itt érdemes kiemelni az Aeterni patris gondolatmenetének egyik elemét. A körlevél bevezető részében, patrisztikus alapokra támaszkodva és bibliai párhuzammal élve, a körlevél szerzője arra biztatja a katolicizmus mellett elkötelezett filozófusokat, hogy a zsidó néphez hasonlóan bátran zsákmányoljanak Egyiptom, vagyis a szekuláris tudomány és filozófia tárházából, hogy az onnan elragadott arannyal és ezüsttel az igaz Isten tiszteletét szolgálják. Az allegória jelentése világos, és éppen ez az, ami némi aggodalommal töltheti el a filozófust. Egyfelől úgy tűnik, hogy maga a körlevél éppen saját útmutatását nem követi, amikor Egyiptom kincsei mondjuk a 19. század jelentős filozófiai teljesítményeinek felhasználása helyett éppen a korábbi skolasztikához való visszatérésre buzdít. Másfelől allegória ide vagy oda, mai érzünkkel némiképpen ellenkezni látszik, hogy mások által kidolgozott rendszereken építsük fel azt, aminek alapjait magunk is lerakhattuk volna, ha kellő erőt és időt fordítottunk volna arra, hogy a filozófiában valódi gondolkodói bátorságot tanúsítsunk, szemben a régi sablonokhoz való ragaszkodással, illetve azok elvetésével, akik mint például a Tübingeni iskola vagy Anton Günther teljesen egyházhű szellemben és érzülettel a katolikus filozófiai gondolkodás megújításán munkálkodtak. 19
teológia mint a körlevél mutatja nem látja elérkezettnek az időt arra, hogy a más felfogásokat is jelző utalásokon túlmenően határozottabb lépéseket tegyen egy gyökeresen új filozófiai minta felvállalása felé. Másfelől úgy is fogalmazhatunk, hogy ilyen minta egyelőre nem alakult ki. Noha a heideggeri gondolkodás, a wittgensteni életmű, a német-francia hermeneutikai filozófia, valamint az anglofón analitikus filozófia olykor azt a benyomást kelti, hogy korunk nagy iskoláinak meghatározó mintáival szolgál, mégsem mondható, hogy a helyzet megérett valamelyik törekvés filozófiai mintájának s nem csupán kifejezésmódjának a felvállalására. Mutatja ezt az is, hogy a körlevél által név szerint említett szerzők Newman, Maritain, Gilson, vagy Edith Stein a megbízható filozófiatörténeti értékelés tükrében az elmúlt másfélszáz év gondolkodói közül nem annyira az úttörők, mint inkább az újragondolók, a történészi újrafogalmazók sorába tartoznak. Voltaképpen ezen a ponton ragadhatjuk meg az enciklika legjelentősebb kockázatát. Mert az a tény, hogy az említett gondolkodók esetében nem beszélhetünk úttörő jelentőségről, felveti a kérdést: Vajon a mai keresztény-katolikus gondolkodás mennyiben felelhet meg a magából a gondolkodásból fakadó gyökeresség más fogalmazásban alaposság, elmélyültség követelményének? Ha az elmúlt két évszázad legbátrabb, legerőteljesebb, úttörő felfogásukkal sok tekintetben a kereszténység alapjait és céljait érintő gondolkodói nem szerepelhetnek azok között, akiket gondolkodói feladatunk teljesítése során példaként láthatunk magunk előtt, vajon nem kerülünk-e olyan helyzetbe, amelyben a másodlagosság kiszorítja az elsődlegesség iránti jogos igényt? A körlevél filozófiai jelentősége Ha mindezzel együtt a körlevelet mégis jelentősnek ítélhetjük, az véleményem szerint a következők miatt van. A hit és értelem kérdését a körlevél túlnyomó részben kölcsönhatásként fogja fel. A körlevél alapkoncepciója világosan megmutatja, hogy nagyszabású teológiai gondolkodás csak nagyszabású filozófiai gondolkodáson alapulhat, amint ezt a filozófia története is történeti értelemben igazolja. A nagyszabású filozófiai gondolkodás nem egyszerűen az intelligo ut credam elvét követi, nem is csupán a credo ut intelligam útmutatását, hanem olyan vállalkozásra utal, amely az értelem és a hit nehezen analizálható egységében szintetikus egységében feladatának látja, hogy minden kockázatával együtt radikálisan újragondolja azt, ami a hitben adott. Zenei hasonlattal élve úgy fogalmazhatunk, hogy a legnagyobb zenei alkotások korábban nem ismert mélységben 20