Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR Gazdaságdiplomácia és Nemzetközi Menedzsment Szak Levelező tagozat Szakdiplomácia szakirány AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK BALKÁN- POLITIKÁJÁNAK NÉHÁNY KÉRDÉSE, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL BOSZNIA-HERCEGOVINÁRA Készítette: Sinkovicz Regina Budapest, 2004-3 -
Tartalomjegyzék Bevezetés - 5 - I. A polgárháborúhoz vezető út - 7 - I. 1. Történelmi előzmények - 7 - I. 2. Az európai közösség reakciója a kibontakozó válságra - 10 - II. Nemzetközi szerepvállalás a konfliktus kezelésében - 13 - II. 1. A konfliktus kezdete - 13 - II. 2. Az elismerés politikája - 14 - II. 3. A Carrington-terv - 18 - II. 4. Az Egyesült Államok növekvő szerepe és a fegyveres beavatkozás kérdése- 20 - II. 5. A boszniai háború és a nemzetközi közösség béketervei - 25 - II. 5.1. Cutilhiero-terv - 26 - II. 5.2. Vance-Owen terv - 29 - II. 5.3. Owen-Stoltenberg terv - 33 - II. 5.4. A washingtoni megállapodás - 35 - III. Az Egyesült Államok békejavaslata: A Dayton Megállapodás és következményei - 41 - III. 1. A tárgyalásokról - 41 - III. 2. A béke-megállapodás - 43 - IV. Az Európai Unió Balkán-politikája Dayton után - 47 - IV. 1. Gazdasági és politikai törekvések 1999 közepéig - 47 - IV. 1.1. Gazdasági törekvések - 47 - IV. 1.2. Politikai törekvések - 50 - IV. 1.3. Demokratizációs törekvések - 52 - IV. 2. Stabilitási Paktum - 55 - IV. 3. Stabilizációs és Társulási eljárás (SAP) - 61 - IV. 3.1. Thesszaloniki csúcs - 64 - IV. 3.2. Bosznia-Hercegovina megvalósíthatósági tanulmánya - 67 - IV. 4. Biztonságpolitikai törekvések 1999 közepétől - 68 - Összefoglalás - 71 - Irodalomjegyzék - 76 - - 4 -
Bevezetés Az 1990-es évek legtragikusabb európai eseménysorozatát kétségkívül a Jugoszlávia felbomlása során végbement polgárháborúk jelentették. E szomorú, de tanulságos folyamat rámutatott a nemzetközi közösség gyengeségeire, egymásnak ellentmondó politikájára. A válság elhúzódása pedig tükrözte tehetetlenségét. A szerző a háború befejezését követő években több alkalommal is tagja volt először az ENSZ, majd az EU által vezetett boszniai békefenntartó misszióknak rendőri megfigyelőként, amely során jelentős tudásanyagot és tapasztalatot szerzett a volt Jugoszláv tagállamok történelmét, politikai és gazdasági helyzetét illetően. Úgyszintén a válságkezelésben és a békefenntartásban fő szerepet játszó Európai Unió és Egyesült Államok térségbeli politikája tekintetében. E tudásra és tapasztalatra alapozva készült el jelen dolgozat, amely elkészítéséhez nagy segítséget nyújtottak konzultációk révén a Bosznia-Hercegovinai Magyar Nagykövetség és Konzulátus munkatársai, továbbá a kutatási tevékenység engedélyezése révén a Magyar Külügyminisztérium Dokumentációs Főosztályának munkatársai, akiknek a szerző ezúton is köszönetét fejezi ki. A téma kutatása során a szerző elsősorban arra kereste a választ, hogy a nemzetközi közösségnek milyen szerepe volt a felbomlás folyamatában, milyen eszközökkel próbálta azt befolyásolni. Vizsgálta az Európai Közösségek és az Egyesült Államok a válság rendezése érdekében és egymás irányában az eltérő politikákból fakadó ellentétek feloldására tett diplomáciai törekvéseit és hogy a háború végét jelentő daytoni béke-megállapodás utáni években hogyan próbálta a nemzetközi közösség a különböző nemzetközi intézményeken keresztül fenntartani a békét és Bosznia-Hercegovinát a fejlődés útján elindítani. Végül pedig az ország Európai Uniós csatlakozásának jelenlegi esélyeit és az oda vezető utat vizsgálta. A kutatás során a szerző azt tapasztalta, hogy a téma irodalmi feldolgozottsága elenyésző, amely a kérdés bonyolultságát és sokszor megfoghatatlan voltát bizonyítja. Különösen a jelenkori helyzet esetében igaz ez, amelyet a szerző politikai (biztonságpolitikai), gazdasági és diplomáciai szempontból próbált megközelíteni. Ezért volt nagy jelentősége a személyes tapasztalatnak és a több éve Boszniában dolgozó diplomatákkal folytatott konzultációknak, valamint a Boszniában élő különböző nemzetiségű emberekkel folytatott beszélgetéseknek. - 5 -
A szerző azt reméli, hogy a dolgozat megfelelő képet nyújt az olvasónak a jugoszláviai konfliktus és a nagyhatalmak balkán-politikájának alaposabb megismeréséhez, továbbá Bosznia-Hercegovina jelenlegi és jövőbeni politikai és gazdasági lehetőségeinek jobb megértéséhez. - 6 -
I. A polgárháborúhoz vezető út I. 1. Történelmi előzmények A volt Jugoszláviában az 1990-es években végbement események okait vizsgálva egy komplex; vallási, etnikai, politikai és gazdasági ellentéteken alapuló következtetésre jutunk. Ezek az ellentétek Jugoszlávia 1918-as megalakulása óta fennálltak és feszültségeket okoztak, azonban azt a jugoszláv vezetés, időnként nemzetközi politikai és gazdasági támogatással, 1989-ig kezelni tudta. Ekkor olyan események zajlottak le Közép- és Kelet-Európában valamint a Szovjetunióban, amelyek nemcsak a balkáni térség e részére, hanem egész Európára nagy hatással voltak és felborították az addig fennálló bipoláris világrendet. A Jugoszlávia felbomlásához vezető utat kettősség jellemezte; egyrészt magában az államban, a tagköztársaságok és tartományok között feszülő belső ellentétek, másrészt a nemzetközi szinten végbemenő változások. Maga az államalakulat az egyik legheterogénebb volt Európában és eltérő történelmi régiókat fedett át. A tagköztársaságok határai soha sem estek egybe a nemzetietnikai határokkal és a gazdasági fejlettségbeli különbségek is nagyon eltérőek voltak. A tagállamok közötti feszültségek és nacionalista megmozdulások felerősödtek az 1980-as évek elejére, amelyet tovább erősített a Jugoszláviát is sújtó gazdasági és adósságválság, Tito 1980-ban bekövetkező halálát követő kormányválság, valamint az 1981-től fennálló koszovói válság 1. Tito, erőskezű politikusként, képes volt egybetartani a tagköztársaságokat a problémák ellenére is. Kettős politikát folytatott; egyrészt igyekezett megfelelni a szovjet elvárásoknak a szocializmus építésében, amely azonban nem volt feszültségektől mentes, másrészt próbált jó kapcsolatot fenntartani a Nyugattal azáltal, hogy az ország nyitott volt mind gazdaságilag, mind a kereskedelem és turizmus szempontjából. Tito halálát követően az ország válaszút elé került; továbbhaladni a titóista-szocialista úton vagy a demokratizálódás felé vinni az országot. A tagköztársaságok és tartományok, valamint az etnikumok érdekei eltérőek voltak e tekintetben. 1 A koszovói válságról bővebben: Juhász József-Márkusz László-Tálas Péter-Valki László: Kinek a békéje? Zrínyi Kiadó, Budapest, 2003, 9-10. o. - 7 -
Ante Marković, aki 1989 márciusa és 1991 decembere között szövetségi miniszterelnöki posztot töltött be, volt talán az egyetlen olyan politikus, aki továbbra is egyben próbálta tartani a hat tagköztársaságot és a rendszerváltás útjára vinni az országot. A gazdasági válság enyhítésére gazdasági reformot hirdetett, amely kezdetben igen sikeres volt. Később azonban a köztársaságok civakodásai miatt kudarcba fulladt. Szlovénia és Horvátország a demokratikus átalakulás híve volt és függetlenedni akart. Mint Jugoszlávia két gazdaságilag legfejlettebb, többségében római katolikus tagköztársasága, megelégelte a déli szegényebb tagköztársaságok támogatását és jó esélyt látott a váltásra a világpolitikai helyzet e fázisában. A két ország egy laza konföderációs szövetséget tartott elképzelhetőnek. Szerbia, különösen miután Miloševićet 1989-ben elnökévé választották, nem ellenezte a két ország kiválását. Elfogadta egy kisebb Jugoszlávia létét azon tagköztársaságokkal, melyek benne akartak maradni. Milošević politikája, hogy összetartsa a tagköztársaságokban szétszóródva élő szerb nemzetet, egyre radikálisabbá vált, hiszen számukra Jugoszlávia jelentette az állami egységet. Szerbiában ekkor már óriási gondot jelentett Koszovó tartomány és az albán kérdés. Ugyanis 1961 és 1991 között az albán-szerb százalékos arány 67-24-ről kb. 85-10 becsült arányra módosult 2. A szerbek jelentős kisebbségbe kerültek és az időnként fellángoló albán nacionalista mozgalmak miatt elnyomva érezték magukat. Ezért kezdetben jelentős számú elvándorlással fejezték ki elégedetlenségüket, később pedig, már Milošević vezetése alatt, fellázadtak és a szerb földeken létrejött albán állam megszüntetését követelték. Tovább növekedett a feszültség, miután Belgrád megvonta az autonómiát Koszovótól és a Vajdaságtól. Bosznia sajátos helyzetben volt mint etnikailag legheterogénebb tagköztársaság (1991:43.7% bosnyák, 31.4% szerb, 17.3% horvát, 5.5% jugoszláv, 0.3% montenegrói) 3, Jugoszlávia közepén. Gazdaságilag viszonylag elmaradott volt, ezért érdeke azt kívánta, hogy Jugoszláviában maradjon, mert ezáltal központi támogatást kap. Az 1990-ben köztársasági elnökké választott Alija Izetbegović ellenezte az ország felosztását és ezzel a politikával hozzájárult a későbbi fegyveres konfliktus elmélyüléséhez. 2 Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia, Aula, 1999, 193.o. 3 Chronology - Bosnia and Herzegovina 1989-99, 1. o. www.v2.nl/~arns/texts/chrono/bih.html - 8 -
Macedónia és Montenegró is hasonló álláspontot képviselt viszonylag fejletlen és kis köztársaságok lévén. Jugoszlávia jövőjét illetően az etnikai egyensúly fontos szerepet játszott. Ugyanis ha az egyetlen etnikailag tiszta köztársaság, Szlovénia kiválik, akkor a többi nemzet relatíve kisebbségbe kerül a szerb nemzettel szemben, amely később további konfliktusok forrásává válhatott volna. A felbomláshoz azonban a külső események adták meg a döntő lökést. Az 1989-ig fennálló bipoláris világrend két meghatározó hatalma az Egyesült Államok és a Szovjetunió volt. Jugoszláviának kulcsszerepe volt a nyugati stratégiában, mivel elválasztotta a kommunista blokk országait az Adriától. Ezért élvezte a Nyugat támogatását, miközben megtarthatta integritását 4. A berlini fal leomlásával, a Varsói Szerződés és a Szovjetunió szétesésével megszűnt a bipoláris világrend. A térség országai és a Szovjetunió utódállamai a demokratizálódás útjára léptek, a többpártrendszer és piacgazdaság kiépítése irányába. Ennek hatására a Jugoszláv köztársaságokban 1990-ben megindult egy pluralizálódási folyamat, amelynek eredményeként szinte minden tagállamban nemzeti, nacionalista pártok kerültek hatalomra. Horvátországban a Franjo Tuđman vezette Horvát Demokrata Közösség (HDZ) és a horvátországi szerbek által alakított Szerb Demokrata Párt (SDS). Szerbiában a Milošević vezette Szerb Szocialista Párt (SPS), amely ugyan elismerte a többpártrendszert, de politikájában azt figyelmen kívül hagyta. Koszovóban a Koszovói Demokratikus Liga (LDK), amely a köztársasági státusz elérését célozta meg. Boszniában pedig a horvátok alakította HDZ, amelyet Horvátország támogatott, a szerbek alakította SDS, amely nem volt független Szerbiától és az Izetbegović által vezetett Demokratikus Akciópárt (SDA), amely három párt koalíciót alkotott. A tagállamok korábbi elképzeléseit az immáron hatalmon lévő nacionalista pártok igyekeztek megvalósítani. Elsőként Szlovénia és Horvátország 1991. június 25-én nyilvánította ki függetlenségét Jugoszláviától, amelyre reakcióképpen a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) bevonult Szlovéniába, azonban a függetlenedést már nem tudták megakadályozni. Ugyanazon a napon a horvátországi szerbek fellázadtak a horvátok ellen, amelynek eredményeként decemberben kinyilvánították a Krajinai Szerb Köztársaságot. A boszniai parlament 1991. október 15-én kinyilvánította az 4 Jovan Ilić: The Balkan Geopolitical Knot and the Serbian Question, 8-9.o. www.rastko.org.yu/istorija/ilic_balkan_knot.html - 9 -
ország szuverenitását, decemberben pedig függetlenségét Jugoszláviától; egyben kérte az Európai Unió elismerését. A boszniai szerbek tiltakozásul népszavazáson ellenezték a kiválást és vezetőik kinyilvánították önálló köztársasági létüket, kiválásukat Boszniából. A kezdetben horvátországi fegyveres konfliktus tovaterjedése már megállíthatatlan volt. I. 2. Az európai közösség reakciója a kibontakozó válságra A bipoláris világrend felbomlásával az Egyesült Államok szuperhatalommá vált. A kelet-közép-európai térség leértékelődött stratégiájában, amely arra ösztönzött egyes európai vezetőket, hogy lazítsanak Európa Egyesült Államoktól való függésén, és hogy saját kézbe vegyék a kontinens problémáinak megoldását az európai politikai együttműködés (EPC) 5 keretében. Az EPC-t nem foglalták hivatalos szerződésbe, gyakorlata a tagállamok megállapodásán alapult. Egyszerű kormányközi konzultációs fórumként működött, tehát a külpolitikai együttműködés a felek kompromisszumkészségének függvénye volt. Célja közös álláspont kialakítása volt a tagállamok között és egységes fellépés bizonyos külpolitikai kérdéseket illetően. Európának egyetlen hatalma sem rendelkezett még ekkor olyan politikai és katonai súllyal a kontinensen, mint az Egyesült Államok, amely fokozatosan építette le pozícióit, és nem volt vezető hatalma, amely maga mögé állítva a többieket keresztül tudott volna vinni egy egységes európai elhatározást. Európa nem rendelkezett hatékony katonai eszközökkel és egységes politikával egy, a délszláv válsághoz hasonló probléma kezelésére. Mindemellett Nyugat-Európa figyelmét ekkor nagymértékben lekötötték a kommunista országokban végbemenő átalakulási folyamatok és a német egyesülés. Jugoszláviát, nyitottsága miatt, közelebb érezte magához, mint a kelet-európai térség bizonyos elmaradottabb területeit. Az 1992-ben aláirt maastrichti szerződés hatálybalépésével az EPC-t felváltotta az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája (CFSP), azonban ennek szervezete és eszközei csak a 1990-es évek végén kezdtek konkrét formát ölteni leginkább a balkáni konfliktusnak köszönhetően. 5 Az EPC-t az 1986-ban aláirt Egységes Európai Okmány hozta létre. Az Európai Közösségek külpolitikai egyeztetési mechanizmusának szerepét töltötte be. - 10 -
Ebben a helyzetben az európai közösség tehetetlenül állt a jugoszláviai események előtt és reménykedett abban, hogy a konfliktus békésen megoldható és Jugoszlávia szétesése elkerülhető. A nyugat-európai vezetők nem ismerték fel időben a délszláv válság mélységét és veszélyességét, pedig Koszovó már az 1980-as évek elejétől folyamatosan vészjelzéseket adott a közelgő konfliktus kirobbanására. Az európai optimizmus jeleként Jugoszlávia 1989. június 8-án meghívotti státuszt nyert az Európa Tanácsban, 1990. május 20-án az EK ígéretet tett a társulási szerződés megkötésére, július 16-án pedig bekerült a PHARE-programba 6. Ezen felül Brüsszel öt év után először ismét kedvezményes hitelt adott az országnak 1.02 milliárd USD összegben. 1991 tavaszától kezdett megváltozni az európai közvélemény a jugoszláv helyzetet illetően. Brüsszel egyre inkább összekötötte a Szerbiának tett gazdasági felajánlásait az egységes és demokratikus Jugoszlávia igényével 7. Miután Szlovénia és Horvátország 1991. februárjában megszavazta a függetlenedési folyamat elindítását, az EK-trojka 8 újabb hitelajánlattal és a társulási szerződés gyors megkötésének ígéretével tett látogatást Jugoszláviában. Ugyanakkor sajtónyilatkozataiban egyre nyíltabban bírálta az országban kialakult válságos helyzetet és a szerb politikát; valamint innentől kezdve folyamatosan figyelemmel kísérte a jugoszláv eseményeket. Az EK az 1991 júniusában kirobbant fegyveres harcok ellenére is egységes államként tekintett Jugoszláviára és annak jövőjét is egységes államalakulatként képzelte el. A tagállamok vezetőivel folytatott tárgyalásain és május 8-i, valamint június 8-i nyilatkozataiban az EK Jugoszlávia határainak és állami egységének megőrzését hirdette, továbbá az egységes és demokratikus Jugoszlávia fenntartásának szükségességét 9. Sajátos módon ez a politika a milosevicsi szerb törekvésekkel esett egybe, noha a Nyugat Jugoszlávián belül a markovicsi demokratikus föderáció kialakítását támogatta. A szerb nacionalizmus ilyetén legitimálása akkor sem ingott meg, mi- 6 Az EK által 1989-ben beindított, kezdetben Magyarországnak és Lengyelországnak szánt gazdasági és pénzügyi segélyprogram, amelyből később más országok is részesültek. 7 Statement by an informal Ministerial Meeting concerning Yugoslavia, Chateau de Seningen, 26 March 1991 8 Az EK-trojkát a soros EK-elnök, elődje és utódja alkotta. Ekkor Jacques Poos luxemburgi, Gianni de Michelis olasz és Hans van den Broek holland külügyminiszter. A trojka képviselte az Uniót egyes külügyi kérdésekben. 9 Statement concerning Yugoslavia, Brussels, Luxembourg, 8 May 1991; Statement concerning Yugoslavia, Brussels, Luxembourg, 8 June 1991. KÜM Dokumentációs Főosztály - 11 -
kor az újraegyesült Németország az 1991 júliusi EK fórumon megbontotta a közös nyugati álláspontot Jugoszlávia egységét illetően 10. Az EK tagországok különböző álláspontjai a konfliktus kezelése során többször is megmutatkoztak jelezve a közös külpolitikai megnyilvánulás kezdetlegességét. 10 U.o. - 12 -
II. Nemzetközi szerepvállalás a konfliktus kezelésében II. 1. A konfliktus kezdete A fegyveres konfliktus kirobbanásával az európai vezetők aszerint cselekedtek, mintha Európa fel lett volna készülve egy, a kontinensen kialakult feszültség kezelésére. Jogos félelem volt, hogy ha a konfliktus tovaterjed, akkor az egész Európa biztonságára kihathat. Az EK-trojka aktív diplomáciai tárgyalásokba kezdett a szlovén, horvát és szerb elnökkel, valamint a jugoszláv szövetségi vezetőkkel. A tárgyalások célja az volt, hogy a felek kössenek tűzszünetet és diplomáciai úton egyezzenek meg az államhatárok tekintetében. Ekkor még az EK úgy gondolta, hogy ezzel megelőzhető a konfliktus eszkalációja. A tervezett lépésekről Moszkvát csak tájékoztatták; az Egyesült Államok pedig egyenlőre nem akart beavatkozni; a rendezést rábízta az Európai Közösségekre 11. Az EK politikájában ekkor egy fordulat figyelhető meg. A konfliktus kirobbanásáig kitartottak azon elképzelésük mellett, hogy Jugoszláviát egységes államként kezeljék. Azonban a két ország függetlenségének kinyilvánítása után elkezdődött harcok egyik napról a másikra arra ösztönözték az európai vezetőket, hogy a két immáron demokratikus köztársaság és szabadon megválasztott kormányaik védelme mellett álljanak ki, szemben egy kommunista elvű jugoszláv hadsereggel. A trojka 1991 júniusi tárgyalássorozatát az EK sikeresnek ítélte és úgy vélte, hogy sikerült rábeszélni a feleket a tűzszünet megkötésére, a JNA visszavonulására és egy három hónapos függetlenségi moratóriumra. Ez az optimizmus azonban nem sokáig tartott, mivel a harcok csak átmenetileg szüneteltek és a Szlovén parlament a moratóriumot csak a függetlenségi nyilatkozat végrehajtása vonatkozásában hagyta jóvá. Az EK nem hagyta megtorlatlanul az egyezségek felrúgását és fegyverembargót rendelt el Jugoszláviával szemben, valamint befagyasztotta a pénzügyi segélyeket 12. Újabb tárgyalássorozatot kezdeményezett, amelyet Brioni szigetén folytattak le, ahol végül EK közvetítéssel 1991. július 7-én megszületett a fegyverszüneti egyez- 11 Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 35.o. 12 Statement concerning the situation in Yugoslavia, Strasbourg, 9 July1991. KÜM Dokumentációs Főosztály - 13 -
mény. Az egyezmény véget vetett a szlovéniai harcoknak és egyben előírta Jugoszlávia jövőjének tárgyalásos rendezését is 13. Szlovénia és Horvátország státuszáról az egyezmény nem rendelkezett, azonban az EK és Szerbia azokat de facto elismerte. Milošević számára az egyezmény kedvező politikai légkört teremtett nagyszerb törekvései megvalósításához, hiszen Szlovénia államszövetségen belül tartásához nem fűződött érdeke, katonailag pedig a JNA visszavonulása jó alkalmat teremtett annak saját céljaira történő átszervezésére. Ekkor még az EK számára sem volt világos, hogy Szerbiának mekkora szerepe lesz Jugoszlávia sorsának alakulásában. II. 2. Az elismerés politikája Az EK első lépései Szlovéniát illetően sikeresek voltak és egységes külpolitikai elhatározást tükröztek. Horvátország esetében ez az egység megbomlott és a vezető európai hatalmak részéről önálló törekvések figyelhetők meg. Ennek legjobb példája Németország volt, amely az újraegyesülést követően az EK legnagyobb tagállamává vált. A német diplomácia támogatta a két ország elszakadási törekvéseit; elsőként számukra volt világos, hogy a jugoszláv föderáció fenntartása lehetetlenné vált. A német politika hátterében elsősorban a földrajzi és történelmi közelségből eredő helyismeret játszott közre, valamint a közös vallásból eredő szimpátia a két ország felé. Nem elhanyagolandó azonban a német külpolitika azon törekvése sem, hogy növelje a közép-európai régióban meglévő német befolyást. Erre gazdasági - kereskedelmi tényezők is ösztönözték. Ezek közül fontos megemlíteni az Adriához vezető kereskedelmi útvonal jelentőségét, továbbá új piaci lehetőségeket a német termékek és tőke számára. A tagállamok közül leginkább szorgalmazta a fegyveres beavatkozást a háború elterjedésének megakadályozása érdekében saját részvételének alkotmányos korlátozások miatti kizárása mellett. Németország ezzel jelezni kívánta nagyhatalmi jellegét és szerepvállalását az új világrendben. 13 Az egyezményről bővebben: Joint declaration of the Brioni meeting on the Yugoslav crisis. Brioni, 7 July 1991. KÜM Dokumentációs Főosztály - 14 -
Míg az EK többi tagállama a maastrichti szerződés kidolgozásával volt elfoglalva, a tárgyalások alatt a német külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher elérte a két tagállam függetlenségének európai elismerését. A brit politika azonban ezt úgy ítélte meg, hogy ezzel Németország felgyorsította a boszniai háború kirobbanását. Sürgető szükség volt egységes vélemény kialakítására, tehát hogy egyidejűleg ismerjék el az új köztársaságokat vagy tagadják meg elismerésüket. Ezt várták a horvát és szlovén politikusok is, akik csatlakozni kívántak az európai integrációs folyamathoz biztosítva ezáltal jövőjüket, szemben a Balkán elmaradott országaival. Az Európai Parlament tette meg az első lépést az elismerés irányába. 1991. március 13-án elfogadott határozatában kinyilvánította: A Jugoszláviát alkotó köztársaságoknak és autonóm tartományoknak meg kell adni azt a jogot, hogy békés és demokratikus úton, elismert nemzetközi és belső határok között szabadon határozzák meg saját jövőjüket 14. Ez azonban nem jelentette a függetlenedés támogatásának általános érvényét. Jacques Delors, az EK Bizottság elnöke belgrádi látogatása során a szövetségi köztársaság fenntartását támogatta. Az EK nem véletlenül időzítette a horvát függetlenségi referendum idejére a társulási szerződés aláírását Szerbiával, amelynek feltételéül a föderáció egyben maradását szabta. Horvátország óvatosabb politikát folytatott és a függetlenség kinyilvánítását követően nem sok lépést tett annak gyakorlati megvalósítására, amely közrejátszott a háború kirobbanása idejének eltolódásában. Azt követően azonban már az egész nemzetközi közösség számára világos volt, hogy Jugoszlávia felbomlása elkerülhetetlen. Francia kezdeményezésre 1991 augusztus 5-én összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa, ahol békefenntartó erők térségbe küldése is felmerült. A szovjet képviselő azonban ellene volt minden ilyen jellegű indítványnak. Moszkva álláspontja az volt ebben az időben, hogy Jugoszlávia önálló, független állam, amelynek belügyeibe más országoknak nem szabad beavatkoznia. A német kormány azonban nem tudta tétlenül nézni az eseményeket és augusztus 24-én fenyegetésképpen jelezte, hogy elismeri a két köztársaság függetlenségét, ha a jugoszláv kormány nem fékezi meg a fegyveres harcokat. Példáját az olasz kormány 14 Idézi: Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 45-46.o. - 15 -
két nappal később követte. Az EK külügyminiszterei pedig nyilatkozatban közölték, hogy nem fogják elismerni az erőszakkal megváltoztatott határokat 15. A tagállamok közötti ellentétek feloldására az EK 1991. augusztus 27-én Brüsszelben olyan döntést 16 hozott, hogy kezébe veszi a horvátországi válság kezelését, egyben az EPC keretében javaslat született békekonferencia összehívására. A Hágában ülésező Jugoszlávia-konferencia első elnöke, Lord Carrington volt brit külügyminiszter, egyben EK-közvetítőként lépett fel. Az EK a konferenciával szerette volna megmutatni közös külpolitikájának életképességét. A konfliktussal kapcsolatos nemzetközi jogi kérdések eldöntésére életre hívott döntőbizottság volt hivatott segíteni az EK-t döntései meghozatalában. A bizottság tagjait eredeti elképzelés szerint három EK-bíró és kettő jugoszláv bíró alkotta volna, azonban a jugoszláv alkotmánybíróság csonka elnöksége nem tudott egyezségre jutni, hogy kiket delegáljanak a bizottságba. Így helyettük a francia, német és olasz alkotmánybíróság elnökei mellé a belga és spanyol alkotmánybíróság elnökeit választották. A bizottság a francia elnök után kapta a Badinter-bizottság nevet, üléseit pedig Párizsban tartotta. Funkcióját, hogy nemzetközi jogilag kötelező döntést hozzon a jugoszláv föderáció felbomlása során felmerülő jogi kérdésekben végül nem töltötte be, csak véleményt nyilvánított a konferencia elnöke által elé terjesztett kérdésekkel kapcsolatban. Lényegében tehát a harcoló felektől független testület jött létre, amely a nemzetközi jog írott és szokásjogi normáit vette alapul véleményei kifejtésénél, amelyek alapvetően a fejlett nyugat-európai gondolkodást tükrözték és nem vették figyelembe a térség kulturális - szokásjogi normáit. A konferencián az EK képviselőin kívül Szerbia és az elszakadni kívánó két köztársaság vett részt. Az EK nyilatkozatban közölte 17, hogy nem ismeri el azokat a határváltozásokat, amelyek nem békés úton jöttek létre, valamint elítélte a szerb irreguláris erők fellépését és felszólította a szövetségi elnökséget, hogy hagyjon fel a jogellenes erőszakkal. Az EK külügyminiszterei pedig kijelentették, hogy ha a fentiek tekintetében szeptember 1-ig nem jön létre egyezség, akkor szankciókat léptetnek életbe az érintettekkel szemben. 15 Statement by an extraordinary EPC Ministerial Meeting concerning Yugoslavia, Brussels, 27 August, 1991. KÜM, Dokumentációs Főosztály 16 EPC Declaration, EPC Press Release, 82/91. 27 August, 1991. KÜM Dokumentációs Főosztály 17 Uo. - 16 -
Az 1991 szeptember 7-én megkezdődött újabb tárgyalások során a rendezési törekvések középpontjába a háború lokalizálása került, amelynek szellemében az ENSZ BT 1991. szeptember 27-én 713. számú határozatában 18 általános fegyverembargót rendelt el a délszláv térség egészére; valamint már a köztársaságok függetlensége alapján kívántak megoldást találni a kialakult helyzetre. A rendezés során problémaként merült fel az önrendelkezési jog kérdése, amelyet az 1974-es jugoszláv alkotmányra hivatkozva a tagköztársaságok eltérően értelmeztek a nemzetközi joghoz viszonyítva. Az eldöntendő kérdés az volt, hogy az önrendelkezési jogot a nemzet, jelen esetben a horvát és szerb, vagy a nép élvezi e, amely az említett alkotmány szerint nem volt egyértelműen értelmezhető. Ugyanis ha a nemzet, akkor az akár a határok fegyveres úton történő megváltoztatásával is járhat; ha a nép, akkor a határváltoztatás csak a két fél kölcsönös megegyezése alapján történhet. A nemzetközi jogban az önrendelkezési jog alanya a nép. Az EK azon nyilatkozata, hogy nem fogja elismerni az erőszakos területváltozásokat előrelépést jelentett e kérdés eldöntésében, amellyel az uti possidetis 19 elvének alkalmazása mellett szólt. Az elv nemzetközi jogi értelemben azt fejezte ki, hogy az önrendelkezési jog gyakorlása során a határokat illetően a status quóból kell kiindulni. Erre hivatkozva az ENSZ BT is az említett határozatában azt hangoztatta, hogy Jugoszlávia belső határait nem szabad átrajzolni. Mind az európai vezetők, mind az Egyesült Államok ezzel azt kívánták elkerülni, hogy Moszkva a szovjet utódállamokat illetően hasonló igényekkel lépjen fel. A nagyszerb törekvéseknek azonban nem kedvezett a Nyugat ezen álláspontja, miután, mind Horvátországban, mind Boszniában nagyszámú szerb kisebbség élt. Világos volt tehát, hogy egyesülési törekvéseiknek csak fegyveres úton szerezhetnek érvényt, szembeszegülve a nemzetközi akarattal. Milošević az EK nyilatkozatot követően folyamatosan csökkentette együttműködését a nemzetközi közösséggel és kezdett ellenséges magatartást tanúsítani. Az NSZK azon lépése, hogy elsőként, 1991. december 19-én elismerte Szlovéniát és Horvátországot 1992. január 15-ei hatállyal kedvezőtlen visszhangot váltott ki a többi EK-tagállamban, azonban a felbomlási folyamatra semmilyen ha- 18 UN Resolution 713, 25 September 1991, www.un.org/documents/sc/res 19 Eredetileg római jogi kifejezés, jelentése ahogyan birtokoltátok. - 17 -
tással nem volt. A brit politika aggodalmát fejezte ki az iránt, hogy Németországot idő előtti elismerése ellehetetlenítheti a béketárgyalásokat. Az EK ekkor még úgy látta, hogy az elismerés lehetősége fontos eszköz lehet a rendezésben és befolyással lehet Szerbia politikáját illetően. Attól tartottak, hogy a túl korai elismerés eredményeként ez az eszköz kikerülhet a kezükből. Szerbiának ugyan fontos volt, hogy mi lesz a többi köztársaság sorsa, de stratégiáját az elismerés, vagy el nem ismerés nem befolyásolta. Az EK erre csak hónapokkal később jött rá. II. 3. A Carrington-terv A horvátországi fegyveres eseményeket nem befolyásolták az időközben a rendezés érdekében tett nemzetközi lépések; azok egyre inkább elfajultak. A rendezés irányítása ugyan még az EK kezében volt, azonban a BT szerepe és beavatkozása egyre jelentősebbé vált. A már említett 713. számú határozatában megállapította, hogy a jugoszláviai konfliktus a nemzetközi békét és biztonságot fenyegeti és alapokmányára hivatkozva általános és kötelező fegyverembargót irt elő, valamint felszólította a feleket a köztársasági és tartományi határok tiszteletben tartására. Butrosz Gáli ENSZ-főtitkár pedig felkérte Cyrus Vance volt amerikai külügyminisztert, hogy személyes megbízottjaként működjön közre a konfliktus megoldásában. Innentől kezdve az Egyesült Államok aktivizálta részvételét a rendezési folyamatban. Lord Carrington október 3-án, a Hágában összehívott ülésen kihirdetett béketerve 20 szerint a szövetségi államnak laza konföderációvá kellene átalakulnia, amelyben a tagköztársaságok bizonyos feltételek mellett kinyilváníthatják függetlenségüket, amelyet az EK tagok elismernének. A feltételek pedig a kisebbségi jogok tiszteletben tartása egyes térségek autonómiájának biztosításával, nincs egyoldalú határváltoztatás a föderáción belül, valamint részvétel egy olyan konferencián, ahol kidolgoznák a független tagállamokból álló államszövetség kereteit. A terv rugalmasnak volt tekinthető tartalmát illetően, azonban időzítése rossz volt, mivel már a válság háborús elfajulása után terjesztették elő. 20 Laura Silber-Allan Little: Jugoszlávia halála, Zrinyi Kiadó, Budapest, 1996, 256-259.o. - 18 -
Azzal azonban, hogy a szerb lakosság csupán kisebbségi jogokat élvezhetne az új független államokban, elutasította Szerbia azon elképzelését, hogy a szerbeknek egy államban kellene élniük. Ezért a konferencia október 18-i ülésén kihirdetett, már megállapodás-tervezetet egyedül Milošević utasította el a hat köztársasági elnök közül annak ellenére, hogy az EK kijelentette, hogy amennyiben azt a felek november 5-ig nem fogadják el, szankciókat fog alkalmazni velük szemben. A béketerv a többi köztársaság érdekeinek sem felelt meg maradéktalanul, azonban képviselőik abban a biztos tudatban fogadták el, hogy Szerbia azt el fogja utasítani. A hágai konferencia kudarca nyilvánvalóvá vált, amikor Belgrádban november 5-én az időközben módosított béketervet harmadszorra is elutasították. Az EK ígéretének megfelelően az EPC keretében kereskedelmi szankciókat vezetett be Jugoszláviával szemben 21. Felfüggesztette az EK-jugoszláv megállapodást, döntött az általános vámkedvezmény eltörléséről, korlátozta számos jugoszláv áru behozatalát, Jugoszláviát kizárta a PHARE-programból és általános olajembargó elrendelését kérte az ENSZ BT-től. Ez a lépés maga után vonta más európai országok (Svédország, Svájc, Ausztria, Norvégia) és az Egyesült Államok csatlakozását is a szankciókhoz. Ezen kívül a Világbank felfüggesztette tevékenységét Jugoszláviában, az OECD és az EFTA megszakította az országnak folyósított segélyeit, az Európa Tanács pedig megvonta Jugoszlávia különleges meghívotti státusát 22. Természetesen ezen lépések csak hosszú távon lehettek hatékonyak, nem oldották meg a pillanatnyi helyzetet. A szankciók átgondolatlanságát tükrözte, hogy Németország nyomására, azokat az EK a békefolyamatban együttműködő tagköztársaságokkal szemben visszavonta. A német kormány a Jugoszláviával kötött légi közlekedési, belső hajózási és közúti szállítási egyezményét mindössze 20 napra függesztette fel. Arra is későn döbbent rá a nemzetközi közösség, hogy a fegyverembargó bevezetése milyen hátrányos helyzetbe hozta a horvátokat, majd később a bosnyákokat is a már Milošević vezette JNA alakulatok erejével szemben, amelyet a horvátországi harcok további eszkalálódása és a megindult menekültáradat jól példázott. Az EK külügyminiszterei decemberben még egy kísérletet tettek az EPC keretében a helyzet rendezésére. Ekkor már aláírták a maastrichtri szerződést, tehát 21 Declaration by an extraordinary EPC Ministerial Meeting on Yugoslavia, Brussels, Rome, Hague, 8 November, 1991. KÜM Dokumentációs Főosztály 22 Juhász-Márkusz-Tálas-Valki László: i.m. 60-61.o. - 19 -
jóval nagyobb figyelmet tudtak szentelni a délszláv kérdésnek. 1991 december 16- án elfogadták az Irányelvek az új államok elismeréséről Kelet-Európában és a Szovjetunióban című dokumentumot 23. Ebben az elismerés feltételéül szabták az ENSZ alapokmányában, az EBEÉ keretében elfogadott Helsinki Záróokmányban és a Párizsi Chartában foglalt rendelkezések, a határok sérthetetlenségének, a leszereléssel és a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásával, valamint a biztonsággal és a térség stabilitásával kapcsolatban fennálló kötelezettségek tiszteletben tartását. Úgyszintén, hogy vállaljanak kötelezettséget arra, hogy megállapodással rendezzék az államutódlással és más kérdésekkel kapcsolatos egymás közötti vitákat. A jugoszláv tagállamok felkérése, hogy fogadják el a fenti feltételeket és egy héten belül nyilvánítsák ki az elismerés iránti igényüket világosan jelzi, hogy Brüsszel arra számított, hogy az elismerés feltételekkel történő kilátásba helyezése kedvező módon befolyásolja majd a föderáció felbomlását, ugyanis ekkor még nem tudhatták, hogy a szerbek milyen szélsőséges politikát folytatnak majd a későbbiekben. A fenti feltételek alapján és végül elfogadva Németország álláspontját az EK elismerte 1992. január 15-vel Szlovénia és Horvátország függetlenségét, amelyet pár hónappal később követett Oroszország és az Egyesült Államok elismerése is. II. 4. Az Egyesült Államok növekvő szerepe és a fegyveres beavatkozás kérdése A fentiekből jól láthatóan az EK törekvése az volt, hogy meggyőzze a tagállamokat a békés kiválásról és a már fennálló fegyveres összecsapások beszüntetéséről. Azt is el szerette volna érni, hogy az új államok többpárti demokráciát hozzanak létre és biztosítsák a kisebbségeknek jogaikat. Az EK-nak azonban nem állt rendelkezésére olyan eszköz, amellyel érdemben nyomást tudott volna gyakorolni ezek betartatására. Szerbia tisztában volt azzal, hogy az EK egyes tagállamai - noha rendelkeztek számottevő katonai erővel, azonban nem volt mögötte elég és egységes politikai akarat - csak a NATO részeként lettek volna képesek katonai fellépésre és a válságkezelés terén sem rendelkeztek tapasztalatokkal. 23 EPC Press Release 128/91. 16 December, 1991. KÜM Dokumentációs Főosztály - 20 -
A katonai szövetség egyetlen igazán ütőképes tagját, az Egyesült Államokat, pedig sokkal inkább lekötötték a Szovjetunió felbomlása körül zajló események, mint a balkániak, mindamellett, hogy csak pár hónappal korábban fejeződött be az Öböl - háború. Az EK diplomáciai lépései tehát nem voltak nagy hatással a harcoló felekre, különösen nem Szerbiára. Nem nagy elszántság kellett ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja az EPC keretében született politikai állásfoglalásokat és diplomáciai figyelmeztetéseket. A gazdasági szankciók pedig gyakorlatilag semmilyen kényszert nem jelentettek Szerbiával szemben. Az Európai Közösségek már 1991. júliusától nem túl sikeresnek nevezhető megfigyelő tevékenységet folytattak Horvátország területén. Először Szlovénia kérte a megfigyelők jelenlétét, majd Horvátország is az ország egész területére kiterjedően. Az ECMM (European Community Monitoring Mission) tagjai fegyvertelen civilek voltak, akik ennél fogva nem tudtak semmilyen hatást gyakorolni a helyzet alakulására, csak figyelemmel kísérni a tűzszüneti megállapodások be nem tartását 24, amelyek sokszor a misszió tagjainak biztonságát is veszélyeztették. Miután az EK látta, hogy az elismeréssel és gazdasági szankciókkal való fenyegetés politikája nem térítette el a feleket a harctól, legfontosabb problémájává a megfigyelők biztonságának szavatolása vált. A megfigyelő tevékenység beindulásával párhuzamosan természetesen felvetődött a katonai beavatkozás kérdése is. A megelőző, béketeremtő jellegű katonai beavatkozásra azonban nem mutatkozott lehetőség miután 1991 júliusában az ENSZ BT még azt az álláspontot 25 képviselte, hogy a jugoszláviai harcok polgárháborúnak minősülnek, így nem látott indokoltnak egy erőteljes katonai fellépést. Ezzel gyakorlatilag a Szovjetunió és az Egyesült Államok érdekeiknek megfelelően megakadályozták a válság katonai kezelését, noha formálisan a rendezést ráhagyták Európára. A Nyugat-Európai Unió (NYEU 26 ) főtitkára, Robert Pontillon, azonban eltökélt volt és 1991 júliusában javaslatot tett néhány száz katonai megfigyelő térségbe küldésére. A NYEU tagállamai augusztusi londoni tanácskozásukon pedig bevonva Kanadát, Lengyelországot, Svédországot és Csehszlovákiát, tárgyaltak a ka- 24 1991. június 28. és november 23. között EK közvetítéssel tizennégy tűzszüneti megállapodást kötöttek és szegtek meg a harcoló felek. 25 Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 65.o. 26 1954-ben hozták létre a védelem és biztonság érdekében. Feladata a védelmi politikával kapcsolatos határozatok és tevékenységek kidolgozása és megvalósítása. A keretében felállított Uniós hadsereg 1995. november 30-án kezdte meg működését. - 21 -
tonai fellépés lehetőségéről. A szeptember 19-i bonni rendkívüli miniszteri találkozón 27 azonban az EK külügy- és a NYEU védelmi miniszterei nem mérlegelték a katonai beavatkozás lehetőségeit Nagy-Britannia, Dánia és Portugália egyértelmű ellenvetése miatt. Ez azt jelentette, hogy elvetették azt a francia-német javaslatot, hogy telepítsenek 20 ezer békefenntartót a térségbe, amelyek szétválasztó katonai erőként funkcionáltak volna a harcoló felek között. Ugyanakkor felkérték a NYEUt, hogy dolgozzon ki javaslatot a már térségben levő megfigyelők biztonságának védelmére. Maguk a NYEU külügyminiszterek is később elvetették a békefenntartó csapatok küldésének javaslatát. Mindezekből jól látszik, hogy az Európai Közösség mennyire megosztott volt a konfliktus kezelését illetően. A válság további éveiben pedig egyes tagállamok szinte önálló, elkülönült politikát képviseltek, amely jól tükrözte, hogy az EK közös külpolitikája ekkor még nagyon is gyerekcipőben járt ahhoz, hogy egységes politikát képviseljen egy ilyen volumenű konfliktus kezelését illetően, bármennyire is ezt szerették volna mutatni a külvilág felé. Mindemellett a szerző úgy értékeli Pontillon törekvéseit, hogy azok inkább Franciaország integráción belüli pozíciójának erősítését és az integráció biztonságpolitikai vonalának erősítését szorgalmazó francia törekvéseket szolgálták, mintsem egy hatékony Jugoszlávia-politika kialakítását. A katonai beavatkozásról való lemondás tehát annak volt köszönhető, hogy az európai politikát alakító nagyhatalmak, Nagy-Britannia, Németország és Franciaország között alapvető nézetkülönbségek voltak. Franciaország volt a leginkább beavatkozás-párti és ő ragaszkodott a legjobban a jugoszláv egység fenntartásához. Francois Mitterand elnök elgondolása szerint a francia külpolitika szempontjából kulcsfontosságú NYEU zászlaja alatt a térségbe telepített haderő meg tudta volna fékezni a fegyveres konfliktus elterjedését. Számára elfogadhatatlan volt, hogy Németország, aki azonban maga is a katonai fellépés mellett érvelt, felvetette Szlovénia és Horvátország elismerésének lehetőségét és ezt később, mint eszközt használta. Az egyetlen igazán hatékony katonai potenciállal rendelkező európai hatalom, Nagy-Britannia, megvétózta a katonai beavatkozást. Egyrészt azért mert a beavatkozásban a hágai konferencia sikerességének veszélybe kerülését látta. Másrészt 27 Statement by an extraordinary EPC Ministerial Meeting concerning Yugoslavia, Brussels, Hague, 19 September, 1991. KÜM Dokumentációs Főosztály - 22 -
Nagy-Britannia politikai és stratégiai megfontolásokból eleve nem állt ki olyan európai kezdeményezések mellett, amelyekbe az Egyesült Államokat nem vonták be, elkerülve ezzel, hogy az USA európai jelenlétének fontossága megkérdőjeleződjön. Mindemellett ésszerűtlennek tartotta, hogy Európa szárazföldi katonai akcióba kezdjen egy olyan terepen, ahol a felekben nincs készség a megbékélésre 28. Ha meg is lett volna a közös politikai akarat békefenntartók küldésére, annak végrehajthatósága további akadályokba ütközött volna. Egyrészt mert abba a harcoló feleknek bele kellett volna egyeznie és ezt Szerbia nyilvánvalóan elutasította volna. Másrészt az EK-nak nem lett volna elég ideje egy katonai akció megszervezésére, hiszen kevesebb, mint öt hónap az az időintervallum, amelyen belül lehetőség lett volna katonai beavatkozásra 29. A többi EK-tagállam hozzáállása a katonai megoldáshoz igen ellentmondásos volt 30. A beavatkozástól egyedül Görögország zárkózott el mereven. A többiek ugyan elvben egyetértettek vele, azonban ki akartak maradni belőle. A beavatkozás politikai célját illetően is megosztottság mutatkozott. Dánia és Olaszország inkább felbomláspárti volt szemben a spanyol egység párti felfogással. Természetesen az európai megosztottság 31 kialakulására nagy hatással volt az Egyesült Államok Európa-politikája. Washington igyekezett csökkenteni az EK politikai befolyását a délszláv térségben, valamint megakadályozni a katonai beavatkozást. Látva az európai törekvések sikertelenségét és a fegyveres konfliktus elmélyülését, az amerikai befolyásoltságú ENSZ kezébe vette a válság rendezését. A Carrington-terv bukását követően a horvátországi válság pacifikálása került a tárgyalások középpontjába. A horvát kormány már a kezdetektől kérte a nemzetközi beavatkozást, 1991 novemberében pedig jórészt politikai megfontolásokból Szerbia is békefenntartók küldését kérte. Szerbiának ehhez kettős érdeke fűződött. Egyrészt területi céljait Horvátországban nagyrészt elérte és a politikai rendezésig be akarta fagyasztani a status quót. Másrészt az EK kezéből az ENSZ kezébe akarta juttatni a rendezést a németek elfogultan horvátbarát politikája miatt. 28 Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 67.o. 29 Az EK 1991 júniusa és novembere között tudott volna csak katonailag fellépni, ekkor ugyanis megváltozott a katonai helyzet. Már az amerikai Cyrus Vance irányitotta a béketárgyalásokat és a BT döntött katonai alakulatok térségbe küldéséről. 30 Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 67.o. 31 Az Európai Közösségek államainak politikai megosztottsága rányomta bélyegét a pár hónappal később Maastrichtban kihirdetett közös kül- és biztonságpolitikára és megkérdőjelezte annak gyakorlati alkalmazhatóságát. - 23 -
Az ENSZ BT 721. számú határozatával 32 elfogadta a békefenntartók telepítését. A tárgyalásokat a már említett ENSZ-közvetítő, Cyrus Vance vezette és eredményeként a harcoló felek elfogadták a Vance-tervet 33, amely szerint 1992 márciusától 14 ezer fős nemzetközi, katonai és rendőri erőkből álló békefenntartó kontingenst küldtek a válságzónákba 12 hónapos, de a politikai rendezésig meghosszabbítható mandátummal. Az ENSZ 743. számú határozata alapján a katonai kontingens a UNPROFOR 34 elnevezést kapta. Fő feladatuk a tűzszünet érvényesítése, a védett zónák demilitarizálása és a menekültek hazatérésének biztosítása volt. A kontingens döntő hányadát az EK tagállamai delegálták. A legnagyobb létszámmal Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia, Dánia, Spanyolország és Belgium vett részt. A Vance-terv csak részben volt sikeresnek tekinthető. Elérte ugyan a tűzszünet betartását, valamint a JNA kivonulását (fegyverzetét a szerbeknél visszahagyva), viszont a demilitarizáció és a menekültek hazatelepítése nem haladt előre. A politikai rendezés tekintetében pedig igen nagy volt az ellentét Horvátország és Szerbia álláspontja között, amely évekig elhúzta a rendezés kérdését. A különböző elképzeléseket a nemzetközi közvetítők sem tudták közös nevezőre hozni. Az utolsó kísérletet az un. mini összekötő csoport, az USA, Franciaország és Nagy-Britannia képviselőinek Z-4 terve 35 jelentette 1994 végén, amelynek értelmében horvát Krajinában, amelyet a szerbek Krajinai Szerb Köztársasággá kiáltottak ki, visszaállt volna a horvát fennhatóság, de a szerb autonóm területnek önálló törvényhozó és végrehajtó hatalma lett volna, valamint saját hivatalos nyelve és külön pénze. Az ötletet mindkét fél elvetette 1995 januárjában. Knin azért mert elvesztette volna függetlenségét, Zágráb pedig arra hivatkozott, hogy az autonómia ilyen magas foka konföderálná Horvátországot. Tuđman ezután a UNPROFOR 1995 márciusában lejáró mandátumának meghosszabbításához sem járult hozzá. A vitatott területek sorsának rendezésére ezt követően egyrészt katonai akciókkal, másrészt Tuđman és Milošević 1995. november 12-i daytoni megállapodásával került sor. 32 UN Resolution 721, 27 November 1991, www.un.org/documents/sc/res 33 Juhász József: i.m. 246-247.o. 34 Az ENSZ 1992. február 21-én hozott 743. számú határozatában döntött a UNPROFOR (United Nations Protection Force) telepítéséről. UN Resolution 743, 21 February 1992, www.un.org/documents/sc/res 35 Juhász József: i.m. 247-248.o. - 24 -
II. 5. A boszniai háború és a nemzetközi közösség béketervei Bosznia-Hercegovina a Jugoszláv Föderáció nemzetileg legszínesebb tagköztársasága volt, szinte alig volt benne etnikailag tiszta település. Az egyetlen ország a világon, ahol az Iszlám, az Ortodox Kereszténység és Katolicizmus létezik egyetlen, kis területen. Ez volt a fő oka, hogy itt fajult el leginkább a fegyveres konfliktus és az ország találóan Jugoszlávia véres maradékává 36 vált. Bosznia is a függetlenség útját szerette volna választani, azonban etnikai tarkasága folytán a három domináló nemzet mindegyike (szerb, bosnyák, horvát) másképpen képzelte el a függetlenséget. A boszniai szerb lakosság maradni akart a jugoszláv föderáción belül, esetleg Szerbiához csatlakozva, a bosnyákok önálló állammá kívántak alakulni magában tömörítve az összes muzulmán délszlávot, a horvátok pedig szintén az önállóság mellett érveltek, esetleg Horvátországhoz csatlakozva. Kezdetben a három nacionalista párt, a szerb SDS, a bosnyák SDA és a horvát HDZ koalíciót alkotott a bosnyák Alija Izetbegović vezetésével ezzel is kifejezve optimizmusukat az ország jövőjét illetően. A koalíció 1991 őszéig állt csak fenn, amikor Szlovénia és Horvátország kivált a föderációból, megpecsételve ezzel Bosznia- Hercegovina sorsát. A koalíció felbomlott, a pártok önálló, etnikai alapú politika folytatásába kezdtek. Az SDS Szerbiához, a HDZ pedig Horvátországhoz igazodott. 1991. október 15-én Bosznia parlamentje (bosnyák-horvát többségű) kinyilvánította az ország szuverenitását. Erre válaszul a szerbek október közepén megalakították saját nemzetgyűlésüket, majd november közepén népszavazást tartottak a Jugoszláviában maradás kérdésében. Ennek eredménye egyértelmű igen volt, mivel a népszavazáson jóformán csak szerbek vettek részt. Decemberben Bosznia kinyilvánította függetlenségét Jugoszláviától és kérte az EK elismerését. Az Európai Közösség azonban megtagadta az elismerést, mondván, hogy az ország még nem elég érett az önálló állami léthez. Az elismerés feltételeként szabta, hogy népszavazást kell tartani a függetlenség és szuverenitás kérdésében, amelyet 1992 februárjában a szerbek bojkottja ellenére meg is tartottak és a szavazók többsége a függetlenség mellett döntött 37. Továbbá tanulva a horvát ese- 36 Védelmi tanulmányok No 11., A délszláv háborúk rövid története (1991-1995), Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, 1996, 15.o. 37 Chronology - Bosnia and Herzegovina 1989-99, 2. o. www.v2.nl/~arns/texts/chrono/bih.html - 25 -
ményekből, még az elismerés előtt egyezségre akarta juttatni a Bosznia- Hercegovinában szembenálló feleket. II. 5.1. Cutilhiero-terv 38 A fenti törekvést célozta az EK Jugoszlávia-konferenciájának Bosznia- Hercegovina munkacsoportja által kidolgozott Cutilhiero-terv, amelyet 1992 februárjában terjesztettek elő még a harcok totális háborúvá fajulása előtt, megcélozva ezzel a háború elkerülését a három etnikum kiegyezése révén. A terv, amely a konfliktus rendezése során javasolt négy béketerv közül az első volt, a nemzeti alapon szervezett pártok törekvéseinek figyelembevételével készült. A szerb és horvát résztvevők mindenáron Bosznia etnikai alapú feldarabolása, kantonizálása mellett foglaltak állást, míg a bosnyákok kitartottak az ország egysége mellett. A munkacsoport tevékenységének eredményeként olyan nyilatkozat 39 született, amely tartalmazta Bosznia új alkotmányos berendezkedésének alapelveit. Eszerint Bosznia- Hercegovina önálló államiságot kapott volna, azonban a nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozva azt hét kantonra osztották volna, 44 (szerbek), 44 (bosnyákok) és 12 (horvátok) százalékos területi arányban. A kantonok területét az határozta volna meg, hogy a népszámlálási adatok alapján mely településen mely etnikai csoport volt többségben. A nyilatkozatot a felek március 18-án írták alá. Az EU április 6-án elismerte Bosznia-Hercegovina szuverenitását, amelyet pár nappal később Oroszország és az Egyesült Államok is követett. Az elismeréstől azt várták, hogy elrettentő erővel bír majd a külső agresszióval szemben és segít megteremteni az ország belső egységét. A várakozások ellenére azonban rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a három szembenálló fél közül kettő nem Bosznia szuverenitásának és területi integritásának megteremtésében, illetve megőrzésében érdekelt. A Cutilhiero-terv taktikai okokból történt elfogadását jól példázta, hogy a szerbek április 7-én kikiáltották a Bosznia-Hercegovinai Szerb Köztársaságot Radovan Karadžić elnökletével, a horvátok pedig Mate Boban vezetésével július 2-án a Hercegbosznai Horvát Köztársaságot. Izetbegovicsot a közelgő elismerés vonzotta, 38 A terv José Cutilhiero volt portugál külügyminiszter után kapta nevét. A tervről: Statement on the situation in Bosnia-Herzegovina, Brussels, Hague, 12 May 1992, KÜM Dokumentációs Főosztály 39 Juhász-Márkusz-Tálas-Valki László: i.m. 83.o. - 26 -