Szabó Szilárd 2002. A környezetvédelem sajátos területe: a talajvédelem Debreceni Szemle, 4., Debrecen, pp. 663-680. SZABÓ SZILÁRD A KÖRNYEZETVÉDELEM SAJÁTOS TERÜLETE: A TALAJVÉDELEM Bevezetés Ne feledd: a talajon nemcsak állsz, hanem élsz is! Stefanovits Pál akadémikus mármár klasszikusnak számító figyelmeztetését sokszor elfelejtjük. A talajt kb. 400 millió évvel ezelőtt egyszerű élőlények hozták létre az élettelen kőzetekből. A primitív talajok együtt fejlődtek az élővilággal, és egyre kedvezőbb feltételeket biztosítottak a magasabb rendű növények számára, miközben maguk is egyre bonyolultabbá váltak. A talajokon fejlődhetett ki a rendkívül fajgazdag szárazföldi növényzet, s végső soron az egész szárazföldi élővilág a talajoknak köszönheti létét. Különleges adottságukat, a termékenységet az ember hamar felismerte, már tízezer évvel ezelőtt elkezdte a növénytermesztést. A talaj a természeti környezetben meghatározó tájalkotó tényező, a mezőgazdaság számára pedig elengedhetetlen termelési feltétel. Az intenzív mezőgazdálkodás, az ipari termelés, a közlekedés és még számos más emberi tevékenység káros hatások sorával veszélyezteti ezt a pótolhatatlan természeti tényezőt. Tanulmányunkban ezeket a veszélyeztető folyamatokat vesszük sorra, hogy felhívjuk a figyelmet a talajvédelem fontosságára. Mindenekelőtt a talajok főbb funkcióiról szólunk. A talajok működése A talaj a természetföldrajzi folyamatok működésének sajátos terméke: anyaga részben élő, részben élettelen; abiotikus és biotikus részrendszerek működési egysége, amelyben e két alapvetően különböző folyamatrendszer szorosan összekapcsolódik, egymástól elválaszthatatlan. Ez a tulajdonság az ökológiai rendszerek sajátja, így ilyen értelemben a talaj is ökológiai rendszer, mely maga is magasabb szintű ökológiai rendszerek részrendszere. Mint minden ökológiai rendszerre, a talajra is jellemző a környezettel való anyag- és energiakicserélődés, vagyis nyílt rendszerről van szó (Kerényi, 1995). A talajban felépítő, lebontó és átalakító folyamatok bonyolult sora működik, melyek a természetes talajfejlődés keretein belül dinamikus egyensúlyi állapotban vannak, és ez adott földrajzi környezetben a talaj funkcióinak optimális ellátását teszi lehetővé. A legközismertebb talajfunkció, a termékenység mellett jelentős a szűrő, tompító és méregtelenítő hatás is, amely az élőlények számára káros, szélsőséges hatások és folyamatok kivédését eredményezi, s ezzel az ökológiai rendszerek működését, az alapvető anyag- és energiaciklusok zavartalan működését biztosítja. A talajok környezeti hatásokra való érzékenysége az öntisztulási képességüktől függ. E természetes képesség azért igen fontos, mert a talaj ezáltal részt vesz a szennyező anyagok ártalmatlanításában, így például szerepet kap a települések vizének szennyeződésektől való védelmében, vagy abban, hogy elzárja a tápláléklánc elemei (köztük az ember) elől a toxikus nehézfémeket. Az öntisztulásban a talaj komplex fizikai, kémiai és biológiai folyamatok eredményeként lebontással, semlegesítéssel csökkenti a változatos összetételű szennyező anyagokat, illetve szünteti meg azok hatásait. A talaj felszínén a napsugárzás baktériumölő- és 1
hőhatása, a kondenzáció és adszorpció jut érvényre, a talajban pedig a szemcsézettségből és a porozitásból adódóan viszonylag nagy fajlagos felület alakul ki. Minél nagyobb a finomabb szemcseösszetételű alkotórészek aránya, annál több a talajkolloid, melyek külső és belső határfelületén adszorpciós folyamatok mennek végbe, így szaganyagok, gázok, kationok (kálium, nátrium, magnézium, stb.), anionok (foszfát, szilikát, karbonát, szulfát, stb.) kötődnek meg. Emellett jelentős szerep jut a mikroorganizmusoknak is, nélkülük nem lenne öntisztulás, steril talajban ez a folyamat leáll. A talajmikrobák az öntisztulásban önállóan és egymással kölcsönhatásban (szimbiózisban) vehetnek részt. E komplex szűrőhatás a pórusokénál kisebb részecskéken is érvényesül, így nemcsak egyszerű mechanikai szűrőhatásról van tehát szó, hanem fizikai, kémiai, fizikai-kémiai reakciók (oxidáció, redukció, hidrolízis stb.) és biológiai hatások is érvényesülnek (Moser - Pálmai, 1992). Ezen hatások hiányában a pórusok átmérőjénél nagyobb részecskék szűrődnének csak ki, a kisebbek változatlanul áthaladnának. A talajok környezeti hatásokra való érzékenysége tehát, mint láthatjuk sokféleképpen szerepet kap a természet élő és élettelen elemei és a köztük lévő sokoldalú kölcsönhatásrendszer fenntartásában, működésük biztosításában. Ha valamilyen hatásra az öntisztuló képesség csökken, vagyis az érzékenység növekszik, az vissza fog hatni a teljes rendszer működésére a hatótényezők módosulásával. A tájban a talaj kettős szerepet tölt be: egyrészt tehát a természeti környezet alapvető tényezője, másrészt az emberi társadalom ősi és ma is fontos termelőeszköze (Stefanovits, 1977). E két funkció ellentétbe kerülhet, és mint a gyakorlat bizonyítja, ellentétbe is kerül egymással. A talajvédelem feladata, hogy a talajt, mint a természeti környezet és a tájhasználat alapvető elemét fenn tudja tartani olyan állapotban, hogy az eleget tudjon tenni a természeti és az emberi irányítás alatt álló ökoszisztémákban játszott szerepének is. A talajokat veszélyeztető tényezők A szennyeződések és a talajképző folyamatokat módosító környezeti feltételek megváltozása miatt a talaj természetes anyag- és energiaáramlási ciklusa módosul; elszennyezhet más környezeti elemeket (víz, levegő); használata veszélyt jelenthet az élővilágra nézve. A veszélyeztető tényezők legnagyobb része helyileg kezelhető probléma, másik részénél viszont a megoldás globális és részben nemzetközi összefogást kíván. Helyi probléma az ésszerűtlen talaj- és területhasználati módokon való változtatás, talajvédő agrotechnika alkalmazása. A talajok savanyodása a légköri savas ülepedés nagy területekre való kiterjedése miatt jó példa lehet a csak globálisan, nemzetközi összefogással megállítható folyamatokra (pl. az oslói jegyzőkönyv a kén-dioxid kibocsátás csökkentéséről). Az 1994. évi (LV.) termőföldtörvény a következőkben foglalja össze a hazánk talajait leginkább károsító és megelőzendő folyamatokat: - víz és szélerózió; - talajsavanyodás; - másodlagos szikesedés; - fizikai degradáció; - a vízháztartási tulajdonságok szélsőségessé válása; - biológiai degradáció; - a tápanyagforgalom kedvezőtlen irányú megváltozása; - a pufferképesség csökkenése, talajszennyeződés. A továbbiakban ezt a megközelítést követve, helyenként ettől eltérve, nemcsak a mezőgazdaság szempontjából tárgyaljuk a veszélyeztető tényezőket. 2
Erózió, defláció A talaj pusztulása nagyon lassan természetes körülmények között is megtörténik. Ezzel a lepusztulással a talajképződés még lépést tud tartani, a két folyamat sebessége többékevésbé megegyezik. A lepusztulás ezen formáját geológiai eróziónak nevezzük. Az antropogén hatásra bekövetkező erózió ezzel szemben igen gyorsan játszódik le, amellyel a talajképződés már nem tud lépést tartani. Elnevezése is a sebességre utal: gyorsított erózió. A továbbiakban a szakirodalomnak megfelelően mi is a gyorsított eróziót értjük erózió alatt (Kerényi, 1991). Tágabb értelemben e fogalom a víz- és széleróziót is, szűkebb értelemben azonban csak a vízeróziót jelenti, a széleróziót deflációnak nevezzük. Az erózió kezdeti szakasza az areális erózió, melynek során először a becsapódó esőcseppek (csepperózió), majd a felszínen lepelszerűen mozgó víz (lepelerózió) fejti ki hatását. Az esőcseppek szétrombolják a talajszerkezeti elemeket és az így szétválasztott részecskéket a fröccsenő víz és a lepelszerű szállítás lejtőirányban könnyen elmozdítja. Minél meredekebb a lejtő, annál nagyobb a lefelé mozduló talajszemcsék mennyisége (pl. 20%-os lejtés esetén 1:9 a fel- és lefelé fröccsenő talajszemcsék aránya). A problémát fokozza, hogy az esőcseppek becsapódása miatt a talaj aggregátumai szétesnek, a kis talajszemcsék eltömik a nagyméretű pórusokat, a csapadékvíz elől elzárva a beszivárgás útját. Ezután már kis lejtés esetén is számottevő lefolyással számolhatunk, amelyben a szétesett aggregátumok hordalékként könnyedén áthelyeződnek a lejtőn. Az areálisan mozgó víz energiája kicsi, a lepusztulás nagy területre terjed ki, vékony talajréteget érint, a folyamat mégis súlyos problémát jelent, mert egy-egy nagyobb zápor hektáronként akár 40 t talajt mozgat meg. Egy bizonyos vízréteg vastagság elérése után (ez területenként változó lehet a talajtulajdonságok, a lejtés és a növényborítottság függvényében) a víz lineárisan mozog tovább a felszín kisebb mélyedéseiben. E kisebb vízfolyások a lejtő alsóbb szakasza felé egyre nagyobbakká válnak, és hatásukat is lineárisan fejtik ki, ezért az eróziónak ezt a szakaszát vonalas eróziónak nevezzük. A koncentráltan, nagyobb vastagságban, nagyobb sebességgel mozgó víz erózióbarázdákat, illetve eróziós árkokat (0,5 méternél mélyebb maradandó lineáris forma) alakít ki. Kialakulásukat elősegítik keréknyomok és egyéb lejtőt keresztező lineáris formaelemek. Az eróziós árkok idővel szakadékos formákká alakulhatnak, melyek létrejöttének megakadályozása több okból is fontos: élet- és balesetveszélyes, mezőgazdaságilag holt terület és esztétikailag sem kívánatos (Kerényi, 1991; Stefanovits, 1977). E folyamat hazánkban 2,3 millió hektárnyi területet veszélyeztet, évi 100 millió t talajveszteséget és 1,5 millió t szervesanyag-veszteséget okoz. Az erózió kiváltó okai a csapadék és a lejtés, de emellett befolyásolják a geológiai- és talajviszonyok, a növényzet és persze az ember is. Az utóbbi évszázadok során a gazdálkodó ember egyre jelentősebb tényezőjévé lépett elő az eróziónak, ezért erről és az ezáltal keletkező károkról egy kicsit bővebben is szólunk. A helytelen területhasználat, amely alatt a korábbiakban már említett lejtőirányú művelést, a szántási előírások be nem tartását, a túllegeltetést és az erdőirtást értjük az egyik legveszélyesebb veszélyeztető tényező. A jelenlegi gyakorlat szerint a hegy- és dombvidéki területeken nem szintvonal menti talajművelést alkalmaznak, hanem a régebbi időkből visszamaradt nadrágszíj-parcellás művelést, melynek lényege, hogy mindenkinek jusson a hegyoldal kedvezőbb és kedvezőtlenebb adottságú szakaszaiból is. Így a művelés során a lefolyásiránnyal párhuzamos 3
sorokkal szabad utat adnak a lefolyó olvadék- és csapadékvizeknek, felerősítve az eróziót. A lejtős területek túllegeltetése a felszíni lefolyás ugrásszerű növekedését okozza, mivel amellett, hogy pl. a kecskék, juhok szinte teljesen eltüntetik a növénytakarót, taposásukkal a talajt is tömörítik. Problémát jelent az is, hogy a rendszerváltás előtti időszakban egybefüggő, nagy területű parcellákat alakítottak ki és megszüntették a régebbi fasorokat, erdősávokat. Ezzel a széleróziót, vagyis a deflációt segítették elő olyan talajokon is, amelyekre ez korábban nem volt jellemző. Egy erdő tarvágása után már az enyhe lejtőkön is felfokozódik a talajerózió, minek következtében lehordódik a legfelső humuszos réteg, megváltozik a felszín vízgazdálkodása és a változnak a lefolyási viszonyok. A kevesebb beszivárgás és gyorsabb felszíni elfolyás miatt kevésbé érvényesül a talajkolloidok szűrő hatása, ezután szélsőséges esetben a korábbi növényzet képtelen lesz regenerálódni még emberi segítséggel is. Részben az erdőirtások is hozzájárultak az árvizek növekedéséhez. A Tisza forrásvidékén, és az ukrán szakaszon nagy mennyiségű fát vágtak ki, így a víz összegyülekezése (az az idő, ami a víz lefolyásához szükséges a vízgyűjtő legtávolabbi pontjától a vízgyűjtő elhagyásáig) gyors, a felszínre hulló csapadék legnagyobb része rövid idő alatt lefolyik. Nincs növényzet, ami lassítaná a lefolyó vizet, és a talaj, ahová beszivároghatna egyre vékonyabb a lepusztulás miatt. A lepusztult talaj az enélkül is sok hordalékot szállító folyóba kerül, ahol a lassabb szakaszokon lerakódik, feliszapolva a hullámteret. Így a korábban megfelelő magasságú gátak, mára a feliszapolódás miatt már alacsonyak, mindehhez hozzájárul a hirtelen nagy mennyiségben lefolyásra kerülő csapadékvíz is. A lepusztulás éppen a legtermékenyebb humuszos réteget érinti, így jelentős tápanyagveszteséget okoz. 1 mm talajlepusztulás átlagosan 250 kg/ha humuszt mozgat meg, mely 90 kg (40% hatóanyagtartalmú) pétisónak, 165 kg (17,5%-os) szuperfoszfátnak, vagy 130 kg (40%-os) kálisónak megfelelő nitrogén, foszfor, illetve káliumveszteséget jelent (Thyll, 1996). Jelentős a be nem szivárgó víz lefolyási hányadának a megnövekedése miatti vízveszteség is. A 12%-nál nagyobb hajlásszögű lejtőkön nagy intenzitású csapadékok esetén akár 80%-ot is elérhet a lefolyási hányad. A lepusztuló talaj mellett óriási károkat okoz a lehordódott, és az alacsonyabb részeken felhalmozódó talaj is: hazánkban évente kb. 50 millió m 3 talaj lerakódásával kell számolni, melynek kisebb hányada vízmosásokba, kisvízfolyásokba, folyókba kerül a meder feliszapolódását, a hullámterek feltöltődését és a zátonyképződés intenzitását fokozva; nagyobbik hányada (4/5-e) pedig völgyfenéki mezőgazdasági területeken rakódik le (és részben kisvízfolyások medrének feliszapolódása miatt bekövetkező sorozatos árvizek eredményeként), azok elvizenyősödését okozva (Thyll, 1997). A szélerózió (vagy defláció) természetes körülmények között leggyakrabban homokés láptalajainkon jelentkezik, az utóbbi évtizedekben azonban az aszályok, illetve a nagyüzemi mezőgazdálkodás során kialakított nagy táblaméretek miatt olyan talajokon is megjelenhet, ahol ez korábban nem volt jellemző. A deflációt kiváltó tényező a szélsebesség és a szél örvénylő mozgása miatt kialakuló turbulencia, befolyásoló tényező pedig a deflációs terület hossza, a felszín érdessége, a talaj tulajdonságai (szemcseösszetétel, szerkezetesség, szervesanyag-tartalom és a nedvességtartalom) és a növényborítottság. A szél talajszemcséket egy meghatározott sebesség, a kritikus sebesség fölött tudja elragadni. A kritikus sebesség többek között a talajszemcsék átmérőjétől és azok sűrűségétől függ. A szélerózióra legalkalmasabb szemcseösszetételi-tartomány a 0,08-2 mm közé eső 4
frakció. Az ez alatti frakció túl finom, kevésbé mozdul el, az ennél nagyobb frakció elmozdításához pedig már nagy indítósebességre van szükség, ezért ezek mennyisége kisebb. Az elmozduló szemcséket szél lebegtetve, görgetve és ugráltatva szállítja, a szemcseátmérő növekedésével arányosan kisebb távolságokra. Ha talajaink minél jobb biológiai, kémiai és fizikai állapotban vannak, a széleróziónak is jobban ellen tudnak állni. Minél szerkezetesebb a talaj, minél nagyobb a humusztartalma, és aktívabb a talajélet, annál jobban tudja hasznosítani, hosszabb ideig tárolni a nedvességet. Ilyen talajon jobban biztosítható a felszín növényi fedettsége, mely kettős célt szolgál: egyrészt csökkenti a szél sebességét (így az nem éri el a kritikus sebességet), másrészt pedig csökkenti a párolgást is, a nedvesebb talaj pedig ellenállóbb lesz a szélnek. A szélerózió folyamata melynek során a talaj egyik helyről áthelyeződik egy másik helyre több szempontból is káros. A folyamat problémát okoz azzal hogy adott helyről kifújja a talajt. A növények ennek hatására kidőlnek, vagy ha a fejlődésük kezdeti szakaszán tartanak, ki sem kelnek. A szállítás során a legnagyobbrészt ugráltatva mozgó talajszemcsék nekiütődnek a növényeknek, felsértve azok szárát, levelét. Ha ez a fizikai hatás nem is okozza a növények pusztulását, az így keletkező sérülések következtében szövetelhalás, illetve gombafertőzések alakulhatnak ki. A lerakódó hordalék a növények leveleinek befedésével gátolja a fotoszintézist és a növényi légzést, más esetekben pedig akár a teljes növényt elfedheti (Thyll, 1996). A folyamat során a levegőbe kerülő por a talajkolloidokhoz kötődő szennyezőanyagok (növényvédő szerek, nehézfémek, mikroorganizmusok stb. lásd később) miatt lehet veszélyes az élőlényekre, allergiás panaszokat, gyulladást válthat ki (Stefanovits, 1977). Talajsavanyodás A savanyodás, vagyis a ph-csökkenés természetes körülmények között is olyan mérteket ölthet, hogy a talaj javítása elengedhetetlenné válhat savanyú, nem karbonátos talajképző kőzet, fokozott kilúgzás, és a növényi maradványok savanyú bomlástermékei következtében. A legfőbb kiváltó okok mégis antropogén hatásra vezethetők vissza: légköri savas ülepedés, helytelen műtrágyahasználat, és nem megfelelően elhelyezett savanyító hatású melléktermékek, hulladékok. Az atmoszférába jutó gázok nagyobb hányada savas kémhatású. A természetes geokémiai ciklushoz az antropogén terhelés a teljes SO 2 -kibocsátás több mint 50%-ával, a teljes NO x -emisszió több mint 30%-ával járul hozzá. A csapadékvíz a CO 2 - víz egyensúlyi rendszer miatt eleve savas kémhatású (5,65), amely az emberi tevékenységekből származó terhelés miatt tovább savanyodik (4,2-4, de előfordult már ph=2 is Papp Kümmel, 1992). Ennek hatására kis pufferkapacitású vizek és talajok elsavanyodnak. Bár napjainkban a szennyező üzemek bezárásával csökkent a veszély, az antropogén terhelés megmaradt, egyrészt a hazai kibocsátás, másrészt a határokon túlnyúló transzmisszió, a szennyezőanyagimport miatt. A légköri savas ülepedés természetesen nemcsak savas esőt, vagyis nedves ülepedést jelent, hanem száraz ülepedést is, melynek mértéke jelentősebb, mint a savas esőé; hazánkban a kétfajta ülepedés mértéke közel azonos, ezért a fogalom mindkettőt jelenti (Kerényi, 1995). Általában a savas légköri források közelében a száraz, a forrásoktól távol inkább a nedves ülepedés a meghatározó. Magyarországon a légköri savas ülepedés egyes lokális gócoktól eltekintve általában nem okoz jelentősebb talajsavanyodást és ezen keresztül jelentős környezeti károkat. Az ipari termelés visszaesése következtében jelentősen visszaesett a kibocsátott savanyodást okozó szennyező anyagok kibocsátása is. A terhelés kb. 2 kmol/ha/év (Várallyay, 1994). 5
A mezőgazdaság intenzívvé válásával egyre nagyobb mennyiségű kemikáliát juttatunk a környezetbe az 1990-es évekig. Ezek közül e szempontból a savanyító hatású műtrágyák a legfontosabbak. Nem megfelelően megtervezett műtrágyázás esetén a talaj teljes mértékben elsavanyodhat. Kadlicskó (1995) a savasodás számszerű értékeinek többszörös regressziójával 63,8%-ban a műtrágyákat teszi felelőssé a folyamatban, ezen belül is 56,5%-ban a nitrogénműtrágyákat. Megfigyelése szerint a meszezéssel együtt kijuttatott nitrogénműtrágya-adagok a termés szignifikáns növekedésével jártak több növénykultúra esetében. A másik fontos savanyodást okozó műtrágya-fajta a gyakran savmaradékokat tartalmazó szuperfoszfát. A műtrágyázásból származó savterhelés 5-6 kmol/ha évente, mely megelőzhető lenne ésszerűen kivitelezett műtrágyázással, és/vagy mésztrágyázással. Az országban a hulladékdeponálás 2700 lerakóban történik, melyek 70%-a nem felel meg a környezetvédelmi előírásoknak, és csupán 10%-uk rendelkezik megfelelő védelmet nyújtó műszaki háttérrel. Az igen változatos összetételű háztartási szemétbe belekerülnek a környezetre igen káros anyagok is (gyógyszerek, olaj, szerves oldószerek, szárazelemek, stb.) kb. évi 14-16000 tonna mennyiségben, ezért a lerakók kijelölésénél ezt is figyelembe kellene venni (Kereszty, 1998). A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a lerakók legnagyobb hányadát úgy alakítják ki, hogy egyáltalán nem ismerik a terület földrajzi adottságait, és nem akadályozzák meg a lerakók csurgalékvize és a talajvíz kapcsolatát; gyakoriak a vadlerakók. A hulladékok nehézfémtartalma vízoldható állapotba kerül, illetve abban marad, a lerakókból kikerülő savanyú csurgalékvizek hatására, ami az ivóvízbázist veszélyezteti (Fazekas, 2001.). Mindezek mellett arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a mezőgazdasági termeléssel járó szerves anyag kivitel is jelentős mennyiségű kalciumot von ki a talajokból. A növények számos vegyületet építenek be növekedésük során, amelyek az elszállítás után nem kerülnek vissza, illetve nem ugyanott kerülnek vissza a természetes körforgásba. A savanyodás következményeként kipusztulnak, vagy károsodnak a fák, illetve a betegségekre fogékonyabbak lesznek; elsavanyodnak a tavak; a nagyvárosok lakossága a savas füst és porszennyezés hatására kialakuló szív- és légzőszervi betegségektől szenved; és még hosszan sorolhatnánk a káros hatásokat, most azonban elsődleges célunk a savanyodás talajokra gyakorolt hatásainak a bemutatása. A megnövekedett H + -ion koncentráció kihat a talaj fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságaira, aminek számos negatív következménye van. Savanyú kémhatás mellett nem következik be a humuszanyagok koagulációja, a szabad humuszsavak és az agyagásványok nem alkotnak komplexeket, így nem alakulnak ki kedvező morzsás aggregátumok. Az ilyen talajok levegő- és vízgazdálkodási tulajdonságai igen kedvezőtlenek lesznek (Stefanovits et al., 2000). A savanyodás hatására a talaj szerves anyagai, a szabad humuszsavak kilúgzódnak és mélyebb genetikai szintben halmozódnak fel. 5,5 ph alatt megnő a gyökerekre mérgező hatású Al 3+ - és Mn 2+ -ionok mennyisége a talajoldatban. Az alumínium-ionok nagy koncentrációja korlátozza a foszfor, a magnézium és a vas felvételét (Stefanovits, 1977; Stefanovits et al., 1998). A kémhatás az egyik legjelentősebb nehézfémtartalmat befolyásoló tényező. Az alumíniumhoz és mangánhoz hasonlóan nehézfémek is oldatba kerülnek a savanyodással. A cink és a kadmium esetében már kis savas hatásra is megnő a talajoldatban a koncentrációjuk, az ólom és króm esetében viszont nagyobb ph-csökkenésre van szükség. A környezet általános savanyodása mellett olyan területek válhatnak veszélyeztetetté, amelyek eddig nem voltak nehézfémmel szennyezettek (kémiai időzített bomba jelensége) (Várallyay, 1994). 4,5-5 ph-nál visszaszorul a biológiai tevékenység, a baktériumok többsége nem fejlődik, a nitrifikáció visszaszorul (Azotobacter és gyökérgumó-baktérimok), a gombák esetében a mikorhizza-gombafonalak inaktívvá válását eredményezi. Ez a talajnak a korábbiakban említett öntisztuló képességét veszélyezteti (Stefanovits et al., 1999, Stefanovits, 1977). 6
A savanyodás a mezőgazdasági növények terméscsökkenését is előidézi, illetve természeti területek biodiverzitás-csökkenését okozza. Az ülepedő savas anyag közvetlenül is okozhat problémát a növényeknek. A SO 2, NO x tartalmú gázok a növények légzőnyílásain jutnak be a növényi szervezetbe, ahol szulfittá, hidrogén-szulfittá, vagy kénessavvá alakulnak. Szervetlen szabadgyök-reakciók indulnak meg, amelyek az un. gyökpatológiai jelenséget okozzák. Ennek következtében módosul a növényi légzés, víz- és ionösszetétel; alak- és színváltozások lépnek fel (Jakucs, 1986), stb. A közvetett hatások a vizeken, vagy a talajon keresztül jelentkezhetnek. Vizeinket a savanyodás viszonylag magas CO 3 2+ - és HCO 3 - - tartalmuk miatt kevésbé veszélyezteti, mint más országok vizeit (pl. a skandináv tavakat). A ph-ra nézve szűktűrésű növények nem viselik el a talaj savanyodását. Ezek a növények csak meghatározott ph-tartományban képesek növekedni, fennmaradni, megfelelő mennyiségű termést adni (Stefanovits et al., 1999). A világ erdei és az európai erdők nagy része szenved a savas ülepedés miatti károktól, leginkább a savanyú kémhatású talajokon lévő fenyőerdők. Hazánkban a legnagyobb kár az őshonos tölgyeseket érte, részben a mikorhizza - növényi hajszálgyökerek közti szimbiózis megszűnésének következményeként (Jakucs, 1986). Szikesedés, másodlagos szikesedés Szikes sós talajok természetes körülmények mellett hazánkban sajátos hidrológiai, domborzati és geológiai viszonyok, elsősorban felszínközeli (0-3m), nagy nátriumsó-tartalmú talajvíz következtében alakulnak ki. Kicsit leegyszerűsítve egy talaj akkor szikes, ha a vízben oldható nátriumsó-tartalma 1 méteres mélységben meghaladja a 0,15%-ot. A problémát a sós öntözővizek, vagy a nagy sótartalmú vizek és a túlöntözés, vagy rosszul szigetelt csatornák, tározók következtében felszínközeli helyzetbe kerülő talajvíz jelentheti, melynek következtében másodlagos szikesek alakulnak ki. Negatív példa a Keletifőcsatorna, melynek környezetében több, mint 100 ezer hektár másodlagos szolonyec szikes talaj alakult ki a Hortobágy keleti peremén. Pozitív példa a Tisza-tó, ahol megfelelő tervezéssel ezt el tudták kerülni (Thyll, 1996). E folyamat elsősorban a mélyben sós csernozjom, réti és öntéstalajokat veszélyezteti leginkább: leromlanak a talajok hő-, levegő- és vízgazdálkodási tulajdonságai, valamint a kedvezőtlen irányú lesz a növényi tápanyagforgalom, a nagy sótartalom emellett a növények vízfelvételét is akadályozza (Szabó, 1996). A romló fizikai tulajdonságokkal egyidejűleg romlik a talaj szerkezetessége is. Szétesnek az aggregátumok és a jó minőségű kalcium-humátok helyett a nátrium-humátok válnak uralkodóvá, melyek víz hatására elfolyósodnak, a szerves anyag mozgékonnyá válik és az alsóbb szintekbe vándorol. Antropogén fizikai hatások, fizikai degradáció, szélsőséges vízháztartás A települések épületeinek felépítéséhez és vonalas infrastruktúrájának (utak, vasutak, vezetékrendszerek) kialakításához nagy területre van szükség, ami részben terméketlen területeket, részben azonban értékes termőföldeket érint. Sajnos néha még természetvédelmi oltalom alatt álló területek is áldozatául esnek a beépítéseknek, melyekre napjainkban is több példát találhatunk: Pomázon egy ökológiai folyosó szerepét betöltő zöldterületet építettek be (HVG, 2002. augusztus 3.), a Gellért-hegyen pedig egy vendéglőteraszt hoztak létre az illetékes hatóságok tiltakozása ellenére. A talajokat az építkezések során a következő hatások érik: 7
- Az építkezés által közvetlenül érintett területről eltávolítják, áthelyezik és máshol felhasználják Jó minőségű talaj esetén ez fontos tény mezőgazdasági szempontból. E talaj azonban már nem lesz azonos az eredeti talajjal, csak fizikai valójában kerül át, ugyanis az áthelyezés során megbontják a természetes szerkezetét, szintezettségét, átkeveredik, megváltozik vízbefogadó és víztartó képessége és nem utolsó sorban a megváltozó ökológiai feltételekhez csak részben képes alkalmazkodni a talaj élővilága, így bizonyosra vehető az összetételének átalakulása. - A talaj tömörödik az építkezés során, mert az építésen dolgozó gépek a leendő építményen kívüli területeken mozognak, amivel a talajszerkezet rombolását okozzák. - A domborzati viszonyok megváltoztatásával, mesterséges lejtők kialakításával a környezettől eltérő adottságú területek alakulnak ki, ahol a talajtípus is eltérő lesz. - A ház-, illetve útalap a talajvízáramlás számára gátként szolgálhat, az út menti árok pedig lecsapolhatja a talajvizet e változások idővel a vegetációban is szemmel láthatóan éreztetik hatásukat. Lejtős területen az út rézsűjének kiképzése is hozzájárulhat a talajerózióhoz azáltal, hogy az erózióbázis az út felületére kerül át (Baráti et al., 1994). A mezőgazdasági termelés során alkalmazott nehézgépek tömörítő hatása miatt a talaj tömörödik, szerkezeti elemei vázrészekre esnek szét, így elveszíti a pórusainak jó részét, aminek visszamaradott növényfejlődés és terméskiesés lesz a következménye. A tömörödött talajban a növények gyökerei nem tudnak megfelelően fejlődni egyrészt a talaj fizikai ellenállása, másrészt a kedvezőtlen levegő-, víz- és tápanyagellátás miatt. A fizikai degradáció hazánk talajainak 54%-át veszélyezteti. A legnagyobb problémákat a nem megfelelő időben végzett mély talajművelés okozhatja. Hosszú száraz periódust követően a talaj művelése nem a várt eredményre vezet: az így képződő talajszerkezeti elemek mérete nagy lesz, tömődöttségük nem lazul, a pórusok aránya nem változik, a szántás nyomán viszont a talaj még mélyebben kiszáradhat. További hátrány, hogy ilyen szántásnál a talajjavító anyagok elkeverése sem biztosítható. A károsabb, ám a gyakorlatban kevésbé gyakran elkövetett hiba, amikor túl nedves talajokon végzik a munkálatokat. A talaj a gépek nyomvonalán erősen tömörödik, a talajművelő eszközök közelében pedig kenődik. Ilyenkor gyakori a gépek megcsúszása, ami tovább fokozza a talaj tömörítését. A gépek, járművek nyomvonalán bekövetkező tömörödés azért is káros, mert hosszan elnyúló alakjukkal lejtős területeken a nagy zivatarokból hirtelen lezúduló nagy mennyiségű csapadék levezetőiként működnek, felerősítve a lineáris eróziót. E folyamat eredményeként szélsőséges esetekben több méter mélységű és szélességű eróziós árkok is kialakulhatnak a termőföld rovására. A megfelelő időben végzett talajmunkálatok mellett is bekövetkezik a talaj tömörödése, főleg a szántott réteg alján. A szántás során a talajkolloidok lefelé vándorlása és kicsapódása révén egy ún. eketalpréteg alakul ki (Stefanovits et al., 1999) melynek eredményeként romlik a talaj termékenysége. Ez a kedvezőtlen helyzet főként akkor áll elő, ha évről évre mindig ugyanabban a mélységben történik a szántás az altalajlazítás nélkül. A Szent István Egyetemen folyó kutatások szerint a búza és a kukorica terméshozamát alapul véve a legrosszabb eredményt a talajművelés nélküli direktvetés és a tárcsázás adja, míg a legjobb akkor, ha 35-40 cm mélységű középmély lazítást alkalmazunk (Gyuricza, 2000). A túl gyakori talajművelés a talaj elporosodását, kérgesedését, cserepesedését okozhatja, ami szintén csökkenti a termékenységet. Talajaink 43%-a kedvezőtlen vízgazdálkodású. Természetes okai a szélsőségesen nagy agyag-, vagy homoktartalom, a szikesedés, a láposodás és a túl sekély termőréteg (Várallyay, 1994). Mesterséges okai a korábbiakban tárgyalt tömörödés és porosodás, kérgesedés, ezenkívül a másodlagos szikesedés. A probléma minden esetben az, hogy a talaj felszínére 8
érkező csapadék nem tud beszivárogni, vagy éppen túl gyorsan szivárog át rajta - a víz nem tud hasznosulni a talajszelvényben. Biológiai degradáció, pufferképesség csökkenése, talajszennyeződés Környezeti alrendszertől függetlenül szennyező anyagnak azokat az anyagokat és energiákat nevezzük, amelyek többletként adódnak a természetes biogeokémiai ciklushoz. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy nemcsak antropogén, hanem természetes (vulkánok, pollen, szél által elragadott ásványi por, stb.) forrásból is származhatnak, a továbbiakban azonban csak az előbbivel foglalkozunk (Kerényi, 1995). A környezet általános elszennyeződése igénybe veszi talajaink öntisztuló képességét, és mivel a terhelés nem csökken, a talajok egyre kevésbé tudnak megfelelni szűrő-tompítólebontó feladatuknak. A terhelés sokrétű, szinte minden emberi tevékenység szennyezéssel jár, a talajok ellenálló képessége pedig véges. A szennyezéseket szennyező források szerint három nagy csoportba sorolhatjuk: pontszerű, lineáris és diffúz. Míg a pontszerű szennyezések elsősorban ipari eredetűek (pl. gyárkémény, szivárgó olajos hordó), addig a diffúz szennyezések legnagyobbrészt a mezőgazdaság termelésből származnak. Ez utóbbinak a hatásterülete nehezen határolható le, mivel a mezőgazdaságban használatos vegyszereket nagy területen alkalmazzák, így a szennyezés helye nem jelölhető meg egyetlen pontban, az adott terület egészét érinti. A lineáris szennyező forrásokat a közlekedési eszközök alkotják, a talaj szennyezésére nézve általában szűkebb hatásterülettel. A továbbiakban ez alapján röviden áttekintjük a legfontosabb talajszennyező tényezőket és ezek hatásait. A növényvédő szerek alkalmazása hosszú utat járt meg a Franciaországban, 1763-ban alkalmazott dohányporos kezelés óta az 1874-ben Othmar Zeidler által szintetizált, majd Paul Herman Müller által 1934-ban újra felfedezett DDT-n át (a vegyület rovarirtóhatását fedezte fel, amiért Nobel-díjat is kapott) napjainkig. A későbbiekben felsorolásra kerülő káros hatások ellenére tudatában kell lenni annak is, hogy használatukkal (ezen belül is a DDT használatával) sikerült a II. világháború idején a kiütéses tífuszjárványt megakadályozni, vagy Magyarországon a maláriát felszámolni. A kellően megválasztott hatóanyaggal és körültekintéssel kivitelezett növényvédelemre napjainkban is szüksége van a mezőgazdaságnak, mivel a kártevők és a növényi betegségek továbbra is potenciális veszélyt jelentenek. A mezőgazdaságban az elmúlt évtizedekben alkalmazott túlzott mértékű műtrágya és növényvédőszer-használat napjainkra visszaszorult. Az 1990-es évek előtt világviszonylatban is jelentős növényvédőszer-gyártó ipar (még 1992-ben is a 20. helyen állt) az évtized végére jelentősen visszaesett a szovjet exportlehetőségek megszűnése, a hazai felvevőpiac beszűkülése (szövetkezetek felbomlása, családi termelők anyagi problémái) és az éleződő importverseny következtében. A felhasználás ugyan csökkent, de a korábban kijuttatott vegyi anyagok szermaradványai, illetve azok bomlástermékei (amik akár veszélyesebbek lehetnek, mint az eredeti anyag) még hosszú évtizedekig a talajban maradnak. A sokat emlegetett DDTt hazánk elsőként tiltotta be a 1968-ban, nyomai azonban mindmáig kimutathatók mindenütt. Emellett sok klórozott szénhidrogén és szerves foszforsav származék került forgalomba, melyek hatása messze túlhaladta a DDT hatását. Napjainkban is sok olyan vegyszer van forgalomban, mely nem felel meg a hosszú távú környezeti érdekeknek (kb. a vegyszerek 1/5- e), viszont a forgalomban lévő vegyszerek kb. 1/3-a a legszigorúbb követelményeknek is megfelel) (Darvas, 2000). E vegyszerek megváltoztatják a talaj természetes mikroflóráját és faunáját, ezzel csökkentik az öntisztuló-képességüket. Hosszú tartózkodási idejük miatt a 9
táplálékláncon végighaladva mennyiségük növekszik (biomagnifikáció), így az embert elérve akár egészen nagy koncentrációkat érhet el (a növényekben még kicsi a koncentráció, a növényevő állatokban már nagyobb, a ragadozókban pedig még nagyobb). A helytelen műtrágyahasználat káros hatásairól már írtunk a talajsavanyodás kapcsán, most ezt kiegészítjük néhány további problémával. A növénytermesztés tápanyagpótlás hiányában folyamatosan csökkenti a talajok termékenységét, ami a termésátlagok csökkenését okozhatja. A mezőgazdasági termelés kezdete óta használunk különböző módszereket ennek ellensúlyozására, főként szerves trágyákat. A szerves trágya mennyisége azonban nem volt elegendő a termőföld növekvő tápanyagigényének a kielégítéséhez, így a talaj lassan kimerült. A megoldást a műtrágyák jelentették, melyek első használata Liebig nevéhez fűződik, aki 1840-ben csontőrleményből kénsavval állított elő kalcium-foszfátot. Ezt követően 1888-ban előállították az első nitrogén műtrágyát, 1926-ban az első kevert műtrágyát és e termékek lassan kiszorították a szerves trágyákat. Hazánkban az 1950-es évektől kezdett felfutni a használatuk, kezdetben tápanyagfeltöltési, majd a nyolcvanas évek közepére a terméshozam-maximalizálási céllal és a kezdeti 100 ezer tonna felhasználás 1,5 millió tonnára futott fel (Szabó, 1996). Amellett, hogy a talajerő-utánpótlás igen fontos dolog, hangsúlyozni kell, hogy a termőhelyi adottságokat figyelmen kívül hagyó műtrágyázás igen nagy környezeti károkat okozhat. A talaj valós tápanyagszükségletét meghaladó műtrágyaadag számottevően nem javít a terméshozamokon, sőt egy bizonyos mennyiség fölött inkább már terméskiesést okoz. A műtrágyák fő hatóanyagai közül a foszfor és a kálium megkötődik a talajkolloidokon, a nitrogén viszont könnyen kimosódik, így egy nem megfelelő módon és időben kivitelezett műtrágyázás után szinte teljesen kimosódhat a talajszelvényből, elszennyezve a talajvizet. Hazánk több száz kistelepülésén nitrátosodott el a talajvíz, ami a csecsemőknél methemoglobinaemiát okoz, a felnőtteknél pedig növeli a gyomorrák kockázatát. A nitrogéntöbblet egészségügyi határértéket meghaladó mértékben jelenhet meg egyes élelmiszernövényeinkben is, különösen a zöldségfélék zöld levéltermésében (fejessaláta, spenót, karalábé, sárgarépa, paradicsom)(kádár, 1998). Mindazonáltal napjaink talajnitrogénmérlegére az őszi időszakban különösen 1992 óta folyamatosan növekvő nitrogénhiány a jellemző a Környezetvédelmi Minisztérium 2002-ben, a környezet állapotáról készült kiadványa szerint. A foszfortöbblet nem mosódik ki a talajból, a talajjal együtt viszont elmozdulhat és az erodálódó talajjal bemosódhat tavaink vizébe (pl. Balaton), ahol eutrofizációt okozhat (Kerényi, 1995). A rendszeresen és nagy mennyiségben kijuttatott műtrágyák nehézfém-felhalmozódást is okozhatnak a talajban, mivel a műtrágyák a hatóanyag mellett jelentős mennyiségű ún. vivőanyagot és szennyező anyagokat is tartalmaznak (Szabó, 1996). A vivőanyag egyes műtrágyáink felét, kétharmadát alkotja, gyakran olyan elemek formájában, mint például a klorid, mely környezetileg káros (Kádár, 1998). Ugyanez a megállapítás vonatkozik a növényvédőszerekre is a gyártás során keletkező szennyezőanyag-tartalom és a stabilitást, eloszthatóságot stb. javító formázóanyagok miatt (Darvas, 2000). A Debreceni Egyetem Alkalmazott Tájföldrajzi Tanszékén, mezőgazdasági területen végzett vizsgálatok eredményei szerint a nehézfémek felhalmozódásából származó veszély még a nagyüzemi művelés alatt álló szántó és szőlőterületeken sem számottevő, bár a szerző felhívja a figyelmet a rézgálic (CuSO 4 ) használatának esetleges hosszú távú veszélyeire. Egy elméleti számítást elvégezve a rézgálic használatának előírásait alapul véve a rézszennyezés a talaj felső 5 cm-es rétegében 7 év alatt érné el az egészségügyi határértéket. Ez persze csak egy elméleti lehetőség, mivel a talajművelés miatt jóval mélyebben keveredik el a réz, viszont az akkumuláció üteme elgondolkodtató (Szabó, 2000). A műtrágyázásból származó nitrát a közeli település kútjaiban legalább 2-szeresen, de néhány esetben akár 10-szeresen is 10
meghaladja az egészségügyi határértéket. Emellett vegyszermaradékok is kimutathatók voltak (atrazin, gramoxon bomlástermékei), sőt a mezőgazdasági gépekből származó olefin, parafin és aromás vegyületek is (Kerényi et al., 1998). A talaj szempontjából az ipari szennyezéseket két nagy csoportba sorolhatjuk, melyek egyik típusa, amikor a szennyezés közvetlenül a talajra, illetve talajba kerül (1), például a talajra ürített fáradt olaj, vagy egy mélyben szivárgó üzemanyagtartály formájában. Mindkét esetben (általában) lokálisabb szennyezésről van szó a talaj esetében, ami sajnos nem jelenti azt, hogy a probléma kisebb, mivel a szennyező anyag a talajvízbe (vagy akár a rétegvízbe) kerülve súlyos környezeti károkat okozhat. Ilyen esetben a terület mentesítése igen költséges, ezért kifizetődőbb lenne a megelőzés és elővigyázatosság elvét követni. Hazánkban mintegy tízezer olyan a terület van, ahol feltehetőleg kármentesítésre lenne szükség. Ezek közül csak a könnyen azonosítható területekről van tudomása a hatóságoknak, a felszín alatti szennyezésekre esetleg már csak akkor derül fény, amikor már megtörtént a baj. E helyzet felszámolására született 1991-ben egy középtávú intézkedési terv a kormány részéről, melynek célja a szennyezett területek felmérése, a szennyezett területek számbavétele és megszüntetése lett volna, de anyagi források híján a munkának csak az első üteme kezdődött el. 1996-ban indították el az Országos Környezeti Kármentesítési Programot, mely beépült a Nemzeti Környezetvédelmi Programba és kb. 200 olyan szennyezett területet vettek nyilvántartásba, melyek a talajt és a felszín alatti vizeket 86%-ban veszélyeztetik. E program keretében zajlott többek kötött a debreceni veszélyeshulladék-kezelő telep kármentesítése (McIntosh R. Maján Gy. et al. 2001). A talajok ipari szennyezésének másik típusa a közvetett szennyezés (2), amely a levegő és a víz közvetítése miatt alakul ki, mert amíg e két környezeti elem inkább szállítja a szennyező anyagokat, addig a talaj akkumulálja őket. A levegőbe kerülő szennyezések előbb-utóbb a talajra kerülnek, egyrészt gravitációsan, a száraz és a nedves kihullás által (lásd a Talajsavanyodás c. fejezetnél), másrészt a turbulens diffúzió révén (a levegő örvénylő áramlásának lefelé irányuló összetevője is van, így a szennyező részecskék és gázok érintkezésbe kerülnek a talaj igen nagy aktív felületű kolloidjaival, ahol adszorbeálódhatnak). Az ilyen jellegű szennyezések rendszerint nagyobb területeket érintenek, csökkentésükhöz pedig nemzetközi egyezményekre (és azok betartására) van szükség. A víz esetében a problémát a folyók által szállított szennyező anyagok jelenthetik, amik egyrészt a légszennyezőkhöz hasonlóan gravitációsan kiülepednek, másrészt a folyóvízi üledék kolloidjainak felületén kötődnek meg. A szennyezett üledékek még nagyobb veszélyt jelentenek az élővilágra, mint a szennyezett talajok, mivel ezekben az üledékekben nem indult meg, vagy nagyon a kezdeti stádiumában tart a talajképződés, így öntisztuló képességük minimális, kizárólag akkumulálni tudják a szennyeződéseket. A közlekedés az előzőekhez hasonlóan szintén több módon hat a környezetre. Szennyeződések már az építési pályák kialakításakor is érhetik a talajt és ekkor jellemző az építési hulladékok talajba kerülése is. Szerencsés esetben e hulladékok nem szennyező anyagok. A működési fázisban rendszeressé válik a szennyezés és az idő múlásával a talaj egyre szennyezettebbé válik. Az 1. táblázatban a közúti közlekedésből származó szennyezéseket és hatásaikat foglaltuk össze. 11
1. táblázat. A közúti közlekedésből származó talajokat érő legfőbb források és hatásaik (Baráti, et al., 1994) forrás gázemissziók (CO 2, SO 2, NO x ) NO x és nitrogéntartalmú vegyületek benzin ólomtartalma fékbetétek kopásából származó szennyezők gumiköpenyek, fémalkatrészek kopása gépjárművekből kikerülő üzemanyag és kenőolajok katalizátorokból környezetbe kerülő platina, palládium, stb. balesetek következtében kikerülő szállított anyagok útfelület sózása útszegélyek gyomtalanítása várható hatások talajsavanyodás nitrogénakkumuláció ólomakkumuláció azbeszt-, Zn-, Cu-felhalmozódás Cd-szennyeződés talaj és talajvíz olajszennyezése elhanyagolható esetileg meghatározandó ph változás, talajszerkezet romlás herbicid származékok megjelenése A legnagyobb lineáris szennyező forrás korábban a közúti közlekedésből származó, levegőből ülepedő ólom volt. Az ólomszennyeződés az úttól 50 méteres távolságig és 0-25 cm mélységben a legjelentősebb, általában a távolsággal exponenciálisan, a humusztartalommal lineárisan csökken a koncentrációja (Szegedi S. 1999). Az útpadkán a legnagyobb a nehézfém-feldúsulás, mivel a szennyező anyagokat az útról a szél és a csapadék ide szállítja legnagyobb koncentrációban. Napjainkra ez a veszély gyakorlatilag megszűnt, a benzinkutakban már csak ólmozatlan benzin kapható, viszont az ólom igen hosszú tartózkodási ideje miatt még a jövőben is számolnunk kell a hatásaival. Emellett még megmaradt a fékbetétek és súrlódó felületek kopásából származó cink-, réz- és kadmiumszennyezés. Új szennyező forrást jelent az autók katalizátorából szerencsére csak kis mennyiségben környezetbe kerülő palládium, platina, stb. Az utak mentén a nagyobb veszélyt a balesetek során az egyszeri, nagy mennyiségben környezetbe kerülő szennyező anyagok jelentik (pl. veszélyes anyagokat szállító teherautók, kamionok balesetei). Az így kialakuló szennyezés viszont már pontszerű forrásnak számít. Végül hangsúlyoznunk kell, hogy a felsoroltakon kívül megszámlálhatatlan probléma merülhet fel a talajokkal kapcsolatban (pl. a háborúk és hadgyakorlatok hatása, stb.), ebben a rövid összefoglalóban csak a legfontosabb veszélyeztető tényezőkre tértünk ki. A talaj védelmének törvényi szabályozása hazánkban Talajaink védelmét jelenleg az 1994. évi LV. törvény szabályozza, melynek V. fejezete foglalkozik a termőföld hasznosításával és VI. fejezete a védelmével. A hasznosítással kapcsolatban a törvény meghatározza a hatósági engedélyköteles földhasználatokat, valamint azon területek körét (jellegzetes domborzati formákat, természetes vizeket és vizes élőhelyeket, a mezőgazdaságilag értéktelen területek természetes növényállományát, valamint a történeti és kulturális örökségünkhöz tartozó tájértékeket [kunhalmok, földvárak, stb.]), 12
melyeket a termőföld hasznosítása során is meg kell őrizni. Mivel a törvény abból indul ki, hogy mindenki a művelési ágnak megfelelően köteles hasznosítani a termőföldet és ez nem minden esetben lehetséges, ezért az is megfogalmazásra került, hogy a termőföld más célú hasznosítása milyen feltételek mellett valósulhat meg. A talajvédelem esetében a bevezetőben már említett termékenység és minőség megóvása, a kedvező biológiai, kémiai és fizikai tulajdonságok fenntartása a legfontosabb. A talajokat leginkább veszélyeztető tényezőkként a korábbiakban már említett eróziót, deflációt, savanyodást, másodlagos szikesedést, szélsőséges vízháztartású talajok kialakulását, valamint a szennyezést tünteti fel, célként pedig az ellenük való védekezés és a megelőzés fontosságát és biztosítását fogalmazza meg. Természetesen közvetve és közvetlenül több más törvénynek és jogszabálynak is vannak a talaj védelmére irányuló törekvései. Az 1995. évi környezetvédelmi (LIII.) törvény II. fejezetében a környezeti elemek kapcsán külön foglalkozik a föld védelmével, amibe már nemcsak a talaj, hanem a kőzetburok vastagabb rétege is beletartozik (ez gyakorlatilag megfelel a földtani közeg fogalmának, mely a föld felszínét és felszín alatti rétegeit jelenti: a talajt, a kőzeteket). E törvény végrehajtási rendelete a 10/2000. KöM-EüM-FVM-KHVM együttes rendelet, melyet a már bekövetkezett szennyeződések minősítésére és a szükséges intézkedések megalapozására hoztak létre. A talajok és a felszíni alatti vizek szoros kapcsolata miatt a 33/2000. kormányrendelet is érinti a talajok szennyezés elleni védelmét. Az 1996. évi természetvédelmi (LIII.) törvény a talajokat az élőhelyek védelme kapcsán említi meg, bár emellett megjelenik a védetté nyilvánítható tudományos, esztétikai, kulturális, esztétikai, gazdasági, stb. értékek között a tipikus és ritka talajszelvények megőrzésének elvi lehetősége is. Jelenleg még sajnos valóban csak elvi lehetőségről van szó, mivel a gyakorlatban ezidáig még nincs példa ritka talajszelvények olyan jellegű védelmére, mint a növény- és állatfajok esetében. Mindezen törvények és jogszabályokon kívül természetesen még találhatunk többet is, melyek közvetve a talajkörnyezet védelmével is foglalkoznak (pl. 1996. évi XXI. törvény a területfejlesztésről és a területrendezésről; 5/2001. FVM rendelet a növényvédelemi tevékenységről, stb.), jelen tanulmányunknak azonban nem célja a teljes jogi szabályozás áttekintése. A problémák jó része ismert, emellett a törvényi háttér is legnagyobbrészt rendelkezésre áll a talajok multifunkcionalitásának megőrzéséhez. Mindezzel együtt nem lehetünk teljesen nyugodtak a jövőt illetően. Az elkövetkezendő években az a feladatunk, hogy azonosítsuk azokat a területeket, ahol bármilyen tényező veszélyezteti talajainkat és igyekezzünk valamit tenni a megóvás érdekében. A törvények akkor érnek valamit, ha be is tartják őket, ha megvannak a végrehajtási rendeletek, és a környezetkárosításért kivetett bírságoknak valóban elrettentő hatása van. Mindez persze önmagában nem elég. A végső megoldást az jelentheti, ha az emberek szemléletében történik változás és belátják azt, hogy nem élhetünk a környezettől függetlenül. A leírtak alapján nem arra kell gondolni, ha valaki lát egy pusztuló lejtőt, hogy ezt ő úgysem tudja megfékezni, hanem arra, hogy az életnek megvannak azok a területei, ahol mindenki tud tenni valamit. Irodalom Babus E. 2002. Zöldet vissza nem adunk - Legalizált természetkárosítás Pomázon, HVG, XXIV. 31. pp. 68-71. Darvas B. 2000. Virágot Oikosnak, L Harmattan, 430 p. Gyuricza Cs. 2000. Talajművelés talajállapot termés, Agro Napló Online, IV/12. http://www.agronaplo.hu/ 13
Fazekas I. Pinczés Z. 2000. Helyi és regionális hulladékkezelés sajátosságai és környezeti problémái Hajdú-Bihar megyében, In: Beszámoló a magyar-osztrák kormányközi együttműködés keretében 1999-2000. évben végzett munkáról, Debrecen, pp. 70-150. Jakucs P. 1986. A légköri eredetű savasodás hatása a természetes élővilágra. Időjárás, 90., pp. 150-158. Kádár I. 1998. A mezőgazdaság és környezetvédelem, Szaktanácsadási Füzetek V., GATE MFK, Gyöngyös, 90 p. Kerényi A. Kiss G. Dinya Z. 1998. Nitrate and micropollutants in soil and groundwater of foothills of the Bükk Mountains, In: ed. Filep Gy.: Soil Pollution, Agricultural University of Debrecen, Debrecen, pp. 168-175. Kerényi A. 1991. Talajerózió, Akadémia Kiadó, Budapest, 219 p. Kerényi A. 1994. Talajerózió - talajvédelem, In: Természeti és társadalmi környezetünk (Varga E. ed.), Budapest, ELTE TTK, pp. 72-97. Kerényi A: 1995. Általános környezetvédelem, Mozaik Oktatási Stúdió, 383 p. Kereszty A. szerk. 1998. Zöld tények könyve, Greger-Delacroix, 464 p. McIntosh R. Maján Gy. Kozák M. Püspöki Z. 2001. Veszélyes antropogén hulladék kezelésének általános és környezetföldtani tanulságai Debrecenben, Acta Geographica Debrecina, Tom. XXXV., Debrecen, pp. 183-197. Moser M. Pálmai Gy. 1992. A környezetvédelem alapjai, Tankönykiadó, Budapest, 494 p. Stefanovits P. - Filep Gy. - Füleky Gy. 1999. Talajtan, Mezőgazda Kiadó, 472 p. Stefanovits P. szerk. 1977. Talajvédelem, környezetvédelem - Mezőgazdasági Kiadó, Szeged, 243 p. Szabó Gy. 2000. Talajok és növények nehézfémtartalmának földrajzi vizsgálata egy bükkaljai mintaterületen, Studia Geographica, Institutum Geographiae, Universitas Debreceniensis, 144 p. Szabó L. 1996. A mezőgazdasági termelés hatása a környezetre, In: Thyll Sz. szerk. 1996. Környezetgazdálkodás a mezőgazdaságban, Mezőgazda Kiadó, Budapest, pp. 225-284. Szegedi S. 1999. Közlekedési eredetű nehézfémek Debrecen talajaiban és növényzetében, ennek talajtani és városökológiai összefüggései, PhD Értekezés, KLTE, Debrecen, 138 p. Thyll Sz. 1996. A talaj szennyeződése és leromlása, védekezés a káros hatások ellen, In: Thyll Sz. szerk. 1996. Környezetgazdálkodás a mezőgazdaságban, Mezőgazda Kiadó, Budapest, pp. 155-190. Thyll Sz. 1997. Talajvédelem és vízrendezés dombvidéken, Mezőgazda Kiadó, 350 p. Várallyay Gy. 1994. Talaj talajvédelem talajhasználat, In: Természeti és társadalmi környezetünk (Varga E. ed.), Budapest, ELTE TTK, pp. 3-71. 14