Holndonner Róbert László Politikusi hazugság és a jogi-politikai következmények 1. BEVEZETŐ GONDOLATOK, AZ ELEMZÉS ELŐREVETÍTÉSE Az olasz reneszánsz legnagyobb hatású politikai gondolkodójának, Niccoló Machiavellinek A fejedelem című művében olvashatunk hosszabb fejtegetést a hatalom birtokosának azon kívánatos erényéről, hogy regnálása során tudja alkalmazni a cél szentesíti az eszközt elvét. A gondolat némiképp megerősítést nyer a modernitás egyik legnagyobb politikai gondolkodójának, Max Webernek a politikusi hivatásról szóló, később publikált előadásában, amelyben élesen elhatárolja az érzületetikát a felelősségetikától, és a politikus számára követendőként egyértelműen az utóbbit jelöli meg. Természetesen a két gondolkodó téziseit lehet vitatni, azt pedig még inkább, hogy a fenti tézisek hitellel alkalmazhatóak-e Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kormányzati tevékenységének és kampánykommunikációjának igazolására. Az mindenesetre tényként kezelhető, hogy az ezeket sajátos habitussal sommázó és sajátos éllel értékelő, az elhangzása után hónapokkal később napvilágra került balatonőszödi beszéd felvetette azokat a kérdéseket, amelyekre az említett két gondolkodó is érvényes válaszokat keresett. Ennek a dolgozatnak nem célja az ítéletalkotás; a törekvése mindössze annyi, hogy röviden felvázolja a botrány kirobbanásának a miniszterelnök pozíciójára gyakorolt hatásait. Ezeket a hatásokat érdemes összevetni azzal, hogy milyen következményekkel járt az Egyesült Államok elnökeire, amikor hazugságon kapták őket, illetve személyüket esetleges bűncselekmények vádjával illették. Példaként három jól ismert eset felvázolását kíséreljük meg: a Nixon elnök lemondását eredményező Watergate-botrányt, a Clinton elnök alkotmányos felelősségre vonásába torkolló Lewinskyügyet és George W. Bush elnök az Irak ellen 2003-ban megindított háború legitimációját alátámasztó érvrendszere kritikus pilléreinek megrogyását, amely leginkább csupán egy késéssel jelentkező népszerűségvesztést eredményezett. 2.1. AZ ELEMZÉS APROPÓJÁUL SZOLGÁLÓ MAGYAR ESEMÉNYEK TÉNYSZERŰ VÁZOLÁSA, A KÖVETKEZMÉNYEK RÖVID ÉRTÉKELÉSE Gyurcsány Ferenc néhány héttel koalíciójának választási győzelme után és az újonnan megalakítandó kormány által szükségszerűen foganatosítandó népszerűtlen és a választási ígéretekkel több ponton szembemenő intézkedések megkezdése előtt, 2006. május 26-án, egy a kormányüdülőben tartott zárt frakcióülés keretében mondta el beszédét, amely szeptember 17-ei nyilvánosságra kerülésével komoly politikai vihart kavart Magyarországon. A beszéd egyfelől trágár stílusával okozott meghökkenést, másfelől azon kijelentéseivel, amelyben a miniszterelnök nyíltan beismeri, sőt hangsúlyozza párttársainak többek között azt, hogy végighazudták kormányzásának teljes időszakát, különös tekintettel a választási kampány időszakára, amelyben kifejezett törekvés volt egyes lényeges adatok, illetve a választási győzelem esetére tervezett valós kormányzati szándék eltitkolása. A beszéd rögzített hanganyaga máig tisztázatlan módon nyilvánosságra került. A felvétel valódiságát a kormányfő elsőre elismerte, annak értelmezésére és értékelésére pedig haladéktalanul vállalkozott a sajtó megkereséseinek eleget téve, sőt a teljes szöveg is felkerült a miniszterelnöki blogra még a kiszivárgás napjának estéjén. A magyarázatadást azonban csak október 6-án, a miniszterelnöknek a parlament plenáris ülése előtt elmondott beszédében követte nyílt és egyértelmű bocsánatkérés.
A történteket illetően büntetőjogi felelősség kérdése komoly fórumon, jogi megalapozottsággal és hivatalos formában nem merült fel. Bár a kérdést mind az utcai kormányellenes csoportosulások egyes prominensei, mind pedig ellenzéki körök felvetették, eljárás nem indult, miután az okiratok meghamisításának vagy egyéb bűncselekménynek a bizonyíthatóságára nem volt kilátás, a közvélemény félrevezetése pedig nem büntetőjogi kategória, mint ahogy kampányban tett ígéretek be nem tartását sem lehet jogilag számon kérni. A probléma morális, illetve politikai, nem pedig jogi jellegű volt, így a megoldására is csak morális megnyilvánulások vagy politikai aktusok kínálkozhattak. A miniszterelnök népszerűsége, illetve alkalmasságának megítélése példátlan mélypontra süllyedt 1, ugyanakkor az adatok és a beszéd kiszivárgása között nem lehet közvetlen kapcsolatot kimutatni, ha figyelembe veszzük azt, hogy a tendencia a megelőző hónapok kormányzati intézkedéseinek hatására is ebbe az irányba mutatott, illetve, hogy az adatok három hónappal később még kedvezőtlenebb képet mutattak egy átmeneti enyhe javulás után. A népszerűségvesztés a miniszterelnök pártjának támogatottságában is megmutatkozott, ami az október 1-jei önkormányzati választások elsöprő ellenzéki előretörésében jutott kifejezésre, a főváros életét egyre inkább megnehezítő tömegmegmozdulások az október 23-ai nemzeti ünnepen történtekben tetőzve, illetve a parlament előtti tiltakozások pedig szintén állandósulni látszottak. Jóllehet az ellenzék mindebből igyekezett politikai tőkét kovácsolni, és felvetette a kormánynak egy nem pártpolitikai alapon felálló, szakértői kormánnyal való felváltását, Gyurcsány Ferencet pedig a magyar politikai és közélet persona non gratájának nyilvánította, a legitim módon pozícióba került kormányfő alkotmányos módon történő eltávolítására nem kínálkozott mód. A kormányfő menesztése miután ő maga nem mondott le önként ugyanis csak az Országgyűlés által lehetett volna elképzelhető (a köztársasági elnök ugyan feloszlathatja az Országgyűlést ezzel egyúttal a kormányt is felmentve megbízatása alól, és kiírhat újabb választást, de csak bizonyos feltételek megléte mellett, amelyek az adott helyzetben nem voltak adottak). Az Országgyűlés általi menesztésnek pedig politikai relevanciája nem volt: az Országgyűlés önmaga általi feloszlatása és így új választások kiírásának lehetősége szóba sem került, a konstruktív bizalmatlansági indítvány megszavazásához pedig az ellenzéknek nem lett volna többsége ezt demonstrálta az a tény, hogy a miniszterelnök, legitimitásának megerősítése érdekében, magabiztosan kérhetett bizalmi szavazást maga ellen, amelynek során a kormánykoalíció frakciói egyértelműen felsorakoztak mögötte. Az ellenzéknek csak hatástalan politikai nyomásgyakorló eszközök maradtak a kezében: az utcai elégedetlenkedések hallgatólagos támogatása, illetve a miniszterelnök által kezdeményezett találkozókról való távolmaradás, valamint az ülésteremből való tüntető kivonulás a parlament plenáris ülésein elhangzó miniszterelnöki felszólalások alkalmával. A tanulságok levonása, illetve az erre irányuló törekvés a kormány részéről legkézenfekvőbben a kormány 1105/2006 (XI. 6.) számú határozatával létrehozott elemzői szakértői munkacsoport, az úgynevezett Gönczöl-bizottság megbízásán tapintható ki. A bizottság 2007. február 2-ára készült el terjedelmes és az eseményeket széles spektrumon vizsgáló jelentésével munkájuk eredményének használhatóságát, illetve az abban foglaltak részrehajlástól mentes szakmaiságát a kormány és ellenzéke ellenkezőképpen ítélte meg. 2.2.1. AMERIKAI PÁRHUZAM I.: A WATERGATE-ÜGY ÉS RICHARD NIXON ELNÖK LEMONDÁSA A Watergate-botrány néven a köztudatba vonult visszaélés-sorozat egy közönséges betörés leleplezésével kezdődött. 1972. június 17-én éjjel rajtakaptak öt embert, akik felforgatták a Demokrata Párt Országos Bizottságának a washingtoni Watergate 1 A Gallup közvélemény-kutató intézet adatai alapján.
épületkomplexumban található központi irodáját. Az ügyből valószínűleg nem is kerekedett volna ilyen komoly politikai következményekkel járó botrány, ha a The Washington Post oknyomozó riporterei, Bob Woodward és Carl Bernstein nem veszik mélyebb elemzés alá az esetet a lap hasábjain. A hivatalban lévő Nixon elnök feddhetetlensége akkor kérdőjeleződött meg először, amikor a vizsgálódás során kiderült, hogy az elektronikus titkos megfigyelőeszközökkel felszerelkezett betörők közül többen is közvetlen kapcsolatban állnak a CIA-vel, illetve az éppen folyó elnökválasztási kampány előkészítésére és lefolytatására létrehozott bizottsággal, a CREEP-pel ( az Elnök Újraválasztási Bizottsága ), továbbá az elnök legközvetlenebb tanácsadói körével is. Ennek kapcsán egyre világosabban kirajzolódott, hogy a cselekmények a politikai ellenfél taktikájának kifürkészésére irányultak megengedhetetlen eszközök igénybevételével és a kormányzati apparátus anyagi és emberi erőforrásainak felhasználásával. Bár a motiváció egyértelmű gyanú megalapozására adott alkalmat, a választási győzelemért folytatott versengésben magabiztosan vezető elnök egyértelműen tagadta, hogy a Fehér Háznak bármi köze is lenne a dologhoz. Ilyen körülmények között és ellenére aratott a novemberi választásokon végül könnyű, elsöprő győzelmet Nixon elnök demokrata párti ellenfele, George McGovern fölött, az országosan leadott szavazatok 61 és az elektori szavazatok 97%-ának megszerzésével. A régi-új elnököt 1973 januárjában az alkotmányos hagyományoknak megfelelően be is iktatták hivatalába, azonban pozíciója egyre instabillá kezdett válni. Az ügyben a Szenátus indított vizsgálatot 1973 februárjában, amely nyilvános, televízióban közvetített meghallgatásokhoz, vádak, ellenvádak, pletykák és fenyegetések egész sorához vezetett: az ügy résztvevőinek szájából olyan vallomások hangzottak el, melyek szerint a Fehér Ház közvetlenül érintett volt és törekedett az ügy eltussolására, egészen a megvesztegetések eszközéig merészkedve. John Dean, Nixon elnök különtanácsadója, az ügyben vádlottként meghallgatott fiatal ügyvéd végül azt is kijelentette, hogy az elnök véleménye szerint hazudott a közvéleménynek az ügyben játszott saját szerepét illetően: míg az elnök úgy nyilatkozott, hogy az ügy eltussolására irányuló kísérletekről egészen 1973. március 21-éig nem szerzett tudomást, Dean azt vallotta, hogy főnöke már 1972. szeptember 15-én biztosan tudomással bírt minden részletről, és kizárólag arra törekedett, hogy önmagát mentse az elnök ezen vallomása után menesztette egykori beosztottját. Az ügyben azonban további, közvetlen és cáfolhatatlan bizonyítékok előkerülésére lehetett számítani: az üggyel foglalkozó vizsgálóbírónak és a szenátusi vizsgálóbizottságnak tudomására jutott, hogy a Fehér Ház Ovális Irodájában évekre visszamenőleg hangfelvételek készültek, magának Nixonnak az utasítására. Miután Nixon, a hivatalára való kiváltságokra hivatkozva, megtagadta a hangszalagok kiszolgáltatását, az ehhez továbbra is ragaszkodó, az Igazságügyi Minisztérium által kijelölt vizsgálóbírót menesztetni akarta, erre azonban minisztere nem volt hajlandó, és helyettesével együtt inkább lemondott. Nixon ezen a ponton hátrált meg, és előbb csak néhány szalagot, később pedig még továbbiakat átadott a nyomozóknak. Bár a felvételek több szakaszon is hiányosak, rongáltak voltak amire a Fehér Ház csak megtámadható magyarázatokkal tudott szolgálni, mégis elég bizonyítékot tartalmaztak nemcsak az elnök szavahihetőségének, de büntetőjogi feddhetetlenségének a megkérdőjelezéséhez is: így például a felvételek szerint Nixon már hat nappal a történtek után, 1972. június 23-án tudott az eltussolási kísérletről szemben korábbi állításaival. Szavahihetőségén újabb csorba esett, amikor a hangfelvételek összevetésre kerültek a Fehér Ház által készített, komoly torzításokat tartalmazó, szerkesztett átiratukkal. A Legfelsőbb Bíróság 1974 júliusában egyhangúlag megerősítette a bíróságok jogát az ügy akadályozatlan kivizsgálására, 1974. július 30-án a kongresszusi vizsgálóbizottsága pedig megszavazta, hogy az impeachment eljárást a Képviselőház elé terjeszti, amelyben az elnököt az igazságszolgáltatás akadályoztatásával, az elnöki hatalommal való visszaéléssel és az impeachment eljárás hátráltatását célzó kísérletekkel vádolták. Bár Nixon augusztus 5-én
még biztosította az ország nyilvánosságát, hogy cselekedetei nem indokolják a lemondását, a lemondásra végül elkerülendő az egész Szenátus előtt zajló tárgyalás megszégyenítő látványosságát augusztus 9-én sor került; igaz, bűnösségének elismerésével adósan maradva, csupán azzal az indokkal, hogy a törvényhozásban nincs meg a kellő politikai bázisa. Nixon tehát kitért az alkotmányos felelősségre vonási eljárás elől, helyére pedig alelnöke, Gerald Ford lépett. A normál bírósági eljárás, amely ezek után folytatódott, és Nixon több segítőjének elmarasztalásához, sőt bebörtönzéséhez vezetett, Nixont vád alá nem helyezett társ-összeesküvőként nevezte meg, és bűnvádi eljárás egészen addig fenyegette, míg utódja, Ford elnök amnesztiát nem hirdetett az elnöksége idején az állam ellen elkövetett bűnökre vonatkozóan. Bár Ford cselekedetét sokan egy kegyvesztett és elkeseredett ember iránti együttérzésként, illetve a demoralizáló botrány végérvényes lezárásának szándékaként értékelték, egyes elemzők szerint ez is nagyban hozzájárult az újraválasztásért egy évvel később esedékes, Carter elnökjelölt és későbbi elnök elleni küzdelemben való alulmaradáshoz. Az ügy, lezáratlansága okán, végül a magas közhivatalokat betöltők iránti bizalom hosszú távú megingását eredményezte ugyanakkor egyes elemzők az évtizedek távlatából dicsérik Nixont, amiért lemondásával megkímélte az Egyesült Államok elnöki tisztének intézményét a meghurcolástól. 2.2.2. AMERIKAI PÁRHUZAM II.: A LEWINSKY-ÜGY ÉS A BILL CLINTON ELNÖK ELLEN MEGINDULT IMPEACHMENT ELJÁRÁS Bill Clinton demokrata párti elnököt második hivatali ciklusának közepén taszította mind magánéletileg, mind politikailag válságos helyzetbe a Lewinsky-ügy és ennek kapcsán a kongresszusi vád alá helyezési eljárás. Az ügy előzményei még Clinton első elnöki ciklusára vezethetők vissza, amikor is 1995-ben a frissen diplomázott Monica Lewinsky gyakornokként dolgozott a Fehér Házban, és ez idő alatt szexuális kapcsolatba került az elnökkel. Az ügy kiszivárgását az tette lehetővé, hogy a közben a Pentagonba átkerült barátnőjének bizalmasan beszámolt az elnök és közte fennálló korábbi viszonyról, aki ezt titokban rögzítette, majd pedig, miután Lewinsky egy másik jogeset kapcsán (Paula Jones ügy) az illető kapcsolatot tagadó eskü alatti írásbeli nyilatkozatot tett, rendelkezésére bocsátotta Kenneth Starrnak, aki független ügyészként vizsgálatokat folytatott az elnök néhány más korábbi ügyében, és akinek az Egyesült Államokban egyúttal legfőbb ügyészként is funkcionáló igazságügyi miniszter engedélyt adott vizsgálatainak az újabb ügyre történő kiterjesztésére. A botrány 1998. január 17-én egy kisebb honlapon nyert publicitást, amit négy nappal később a mainstream sajtó és média is átvett. A sajtó megkeresései elől először kitérni próbáló elnök, végül engedve a nyomásnak, január 26-án a Fehér Ház sajtótájékoztatóján adott egyértelműen cáfoló nyilatkozatot; az épp ezen az estén esedékes szokásos elnöki évértékelő beszédben, a State of the Union Addressben természetességgel kerülte a témát, nem is térve ki a személyét és az elnöki intézményt ért vádakra, mellette pedig felesége, Hillary Clinton is támogatóan állt ki minden nyilatkozatában az ügy kipattanását követő, komoly megpróbáltatást jelentő hónapokban. A következő főbb fordulatra hónapokkal később, 1998 júliusában került sor, amikor Lewinsky újabb tanúvallomással és tárgyi bizonyítékok kiszolgáltatásával állt elő végül, amelyek egyértelműen megkérdőjelezték Clinton hivatalos álláspontjának hitelességét. Clinton végül egy augusztus 17-ei meghallgatáson, előző nyilatkozatait megcáfolva, bevallotta, hogy a gyakornoknővel volt a munkakapcsolaton túlmutató fizikai kapcsolata is. Bár önmagában mindez még nem tekinthető bűncselekménynek legalábbis jogilag semmiképp, de még politikailag sem, legfeljebb erkölcsileg, Clinton politikai szorult helyzetét az teremtette elő, hogy mindezek alapján Kenneth Starr alappal vonhatta le azt a következtetést, hogy az elnök illethető a hamis tanúzás vádjával, miután a fentebb már idézett Paula Jones ügyben eskü alatt vallotta az elmúlt hónapok alatt kiderültek ellenkezőjét. Jóllehet
Clintonnak némi mozgásteret biztosított a szexuális együttlét különböző definícióival történő érvelés, az impeachment eljárással szembe kellett néznie. Az impeachment kongresszusi vád alá helyezés, illetve alkotmányos felelősségre vonás intézménye az Egyesült Államok alkotmányában lefektetett intézmény. A politikaijogi procedúra lényege, hogy szigorúan, ugyanakkor nem egzaktul meghatározott esetekben, így hazaárulás, vesztegetés vagy más súlyos bűnök és vétségek esetén az egyébként mentességet élvező magas hivatalokat betöltő személyeket a Kongresszus Képviselőháza többségi szavazással helyezhet vád alá, aminek megalapozottságáról a Szenátus a Legfelsőbb Bíróság főbírájának elnökletével lezajló meghallgatás-sorozat eredményeképp dönt minősített (kétharmados) többséggel; az elmarasztaló döntés eredménye kizárólag pozícióvesztés és a közhivatalok jövőbeli betöltésétől való eltiltás lehet, minden további felelősségre vonás már a rendes bíróság hatáskörébe tartozik. Az Egyesült Államok történetében Andrew Johnson elnököt érintő 1867-es és 1868-as kísérletek után másodszor került sor impeachment eljárásra. A 105. Kongresszus ciklusközi választások előtt álló, republikánus párti többségű kimenő Képviselőháza még az új választások alapján hivatalba lépő képviselők beiktatása előtt keresztül kívánt vinni az eljárást, ami 1998. december 19-ei határozatával 4-ből 2 pontban sikeres is volt: nagyjából a pártvonalak határa mentén megoszló, mégis az Európában és Magyarországon általánosan megszokott frakciófegyelem hiányáról tanúskodó (és a leköszönő politikusok számára még egy utolsó feltűnésre alkalmat adó) döntés szerint Clinton esetében a vád alá helyezést indokoltnak tartották az igazságszolgáltatás akadályoztatása és hamis tanúzás vétkében, míg a hatalommal való visszaélés vádjának felterjesztését elutasították. Ezt követően került sor két kongresszusi cikluson átívelve a szintén republikánus párti többségű Szenátus felmentést eredményező szavazására 1999. február 12- én: figyelemre méltó, hogy bár a felmentéshez elég lett volna 100-ból 34 szavazat is, a 45 demokrata párti kisebbséghez a két vádpontban átszavazott még 5, illetve 10 republikánus párti szenátor is. Az ügy kimenetele tehát: Clinton hivatalban maradhatott. A bíróság megsértése okán ugyanakkor polgári idézést kapott, és felmerült a pénzbüntetés és a jogászi tevékenységre jogosultságot adó engedélyének a felfüggesztése. Az arkansasi fellebbviteli bíróság végül 2000 áprilisában hozott határozatot jogászi engedélyének átmeneti felfüggesztéséről, amit Clinton az elnöki leköszönése előtti napon, 2001. január 19-én, 25000 dollár összegű pénzbírság fizetésével egyetemben elfogadott. A Legfelsőbb Bíróság megerősítette jogászi engedélyének felfüggesztését, és 40 napot adott a volt elnöknek a határozat elleni kifogás emelésére, Clinton azonban nem élt a lehetőséggel, és visszaadta engedélyét. Az ügy további érdekessége, hogy több elismert közvélemény-kutató cég felmérése alapján az elnök elfogadottsága, illetve támogatottsága pontosan botrányos hónapok időszakában volt a legmagasabb, egész hivatali idejét (mindkét ciklusát) tekintve, leköszönésekor pedig 68%-kal messze a legelfogadottabb elnök volt a felmérések kezdetétől eltelt hetven évet figyelembe véve igaz, a megkérdezettek többsége úgy válaszolt, hogy Clintonra a botrány kapcsán fognak emlékezni, semmint politikai eredményeit felidézve, vagyis a szimpátia mögött vélhetően a meghurcoltatott iránt tanúsított részvét áll. 2.2.3. AMERIKAI PÁRHUZAM III.: AZ IRAKI HÁBORÚ MEGINDÍTÁSÁT IGAZOLÓ BIZONYÍTÉKOK HAMISSÁGA ÉS GEORGE W. BUSH ELNÖK ÚJRAVÁLASZTÁSA George W. Bush első ciklusa előtti kampányában még egészében véve mértéktartó, realista, pragmatista álláspontot képviselt külpolitikai kérdésekben. Ezt a mértéktartást azonban 2001. szeptember 11-e aláásta a váratlan és kétségtelenül nagy horderejű események ismeretében ez természetesen teljességgel magyarázható és érthető, ugyanakkor a külpolitikai irányváltás a hazai és nemzetközi közvélemény előtti megalapozatlan,
torzított vagy hamis tényekkel való alátámasztása már kevésbé tekinthetjük objektív szemmel védhetőnek. Bár az iraki diktatórikus rezsim megbuktatásának tervezete hivatalosan csak 2002 közepén fogalmazódott meg, és akkor is csak bizonyos feltételekkel és előzményekkörülmények megtörténte-fennállása esetén, egyes források szerint a maga köré szervezett szakértői csapat az elnököt már a választási periódusban meggyőzte a lépés megtételének szükségességétől, az viszont bizonyítható is, hogy a kérdés elnöki beiktatását követően már a Nemzetbiztonsági Tanács (NSC) első ülésén is felvetődött, 2001. szeptember 11-e után pedig gyakorlatilag hallgatólagos döntés született a kérdésben az hogy az amerikaiakat csak a rezsimváltás nyugtatná meg (vagyis akkor is támadnak, ha teljesülnek a feltételek) már a 2002. jan. 29-ei évértékelő elnöki beszédből is kitűnik, például a gonosz tengelye fogalmának a megteremtésével. Bush ebben a szellemben mondott beszédet az ENSZ Közgyűlése előtt is 2002. szeptember 12-én, amelyben hangsúlyozta, hogy Irak nem tartja be az évtizedes ENSZ-határozatokat a tömegpusztítófegyver-programját illetően, terrorszervezeteket támogat, és rendszerszerűen megsérti az emberi jogokat. A beszéd akár burkolt hadüzenetként is értékelhető, miután értelmezve kiolvasható belőle, hogy ha Szaddam Husszein teljesíti a követeléseket, akkor az ENSZ segítségével távolítják el, ha nem, akkor egy meghozandó BT-határozat értelmében rohanják le, ha pedig ilyen sem születik, akkor anélkül is, gyakorlatilag mozgástér nélkül hagyva a világszervezetet is (Bush mindezek ellenére úgy fogalmaz: Az ENSZ-határozatok tekintélyének védelmében kell megtámadni Irakot! ). Ezt követően hiába tiltakoztak neves hazai biztonságpolitikai szakértők nyílt levélben a támadás ellen, 15 pontos érvrendszerben összefoglalva az ellenjavallatokat, illetve hiába tett meglepő nyitásként az iraki fél eleget Kofi Annan ENSZ-főtitkár elvárásainak (ezzel megnyugtatva a legfőbb nyugat-európai kontinentális partnereket is), a kormányzat inkább használta saját 2001. szeptember 11-e kapcsán már rosszul vizsgázott hírszerzési információit és a 2002. szeptember 24-én kelt brit kormánydossziét stratégiája végigviteléhez. A Tony Blair szájából hitelesebben kommunikálható helyzetkép többek között azt az állítást is tartalmazta, miszerint Irak 45 percen bevethető tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik mint később kiderült, az információk egyetlen megerősítetlen forrástól származtak, ráadásul annak megszorító, illetve feltételes megjegyzéseit, amit az szolgálatok szakmai jelentése még tartalmazott, a politikai megnyilatkozásban már elhagyták (általánosan elmondható, hogy a brit hírszerzés is csupán az amerikai elektronikus hírszerzésre és az önérdeket kereső iraki emigránsok információira támaszkodott; a BBC egyértelműen felhívta a figyelmet a "feltupírozás" tényére már közvetlenül a nyilvánosságra hozatal után). Bár ezek után 2002 végén több amerikai és közös ihletésű ENSZ-tervezet is született a rendezésre, és a bennük foglalt intézkedésekkel Szaddam Husszein is együttműködőnek mutatkozott, az amerikai álláspont mit sem változott. Bár Hans Blix, az ENSZ fegyverzetellenőreinek vezetője 2003. január 9-ére elkészítette első érdemi beszámolóját, amiben kifejtette, hogy Irak együttműködik és eddig nem találtak semmilyen terhelő nyomot, január 28-ai szokásos évértékelő beszédében Bush a tényekkel dacolva vészhelyzetről beszélt, február 5-én pedig Colin Powell az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé olyan bizonyítékokat terjesztett, amit az átvételükkor maga is bullshitnak (sic!) titulált. Néhány nappal később újabb brit kormányjelentés látott napvilágot, amelynek egyik fejezetéről kiderült, hogy egyik fejezete egy arab-amerikai PhD-hallgató az internetről letöltött írásának a plágiuma, és aminek a tartalmát ráadásul Hans Blix és Mohamed el-baradei, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség vezetője még cáfoltak is. Bár mindezek tekintetében Bushnak újabb érvet, a közel-keleti békerendezést kellett behoznia a támadás szükségességének alátámasztásához, a tömegpusztító fegyverek megléte mellett továbbra is kiállt az elnök. 2003. március 17-én pedig mindössze Condoleezza Rice akkori nemzetbiztonsági tanácsadóval és kampányszóvivőjével egyeztetve ultimátumot adott az iraki diktátornak országa
elhagyására, ráadásul részben a nemzetközi közösség nevében, amely meglehetősen megosztott volt és a háborús tervek nemzetközi jogi megalapozottságát nagyban megkérdőjelezte, nem negligálható nyugat-európai szereplők pedig egyenesen hiteltelennek értékelték a beavatkozás politikáját. Az ultimátumban foglaltaknak megfelelően a az USA vezetésével két ország koalíciójában és 35 támogatásával meginduló támadást az elnök végül március 19-én bejelentette. Miután sem tömegpusztító fegyvereket, sem terrorkapcsolatokra utaló adatokat nem találtak azóta sem, a kormányzat egyre erőteljesebben kezdte hangsúlyozni az invázió céljaként az iraki nép felszabadítását. Az elnök végül 2005. december 14-én ismerte be személyesen egyértelmű nyíltsággal, hogy az invázió igazolásaként szolgált, a fenyegetettségről és a 2001-es terrorcselekményekért való felelősségről szóló korábbi hírszerzési adatok nagy része alaptalan volt hozzátéve azonban, hogy a beavatkozásról szóló döntését ezzel együtt is helyesnek tartja. Annak ellenére, hogy a 2004-es kampánynak hangsúlyos pontját képezte az iraki háború megindítása annak kritikája, illetve védelme mindkét fél részéről, és hogy a közvélemény viszonylag szélesebb rétegeihez is eljuthatott a háborús propaganda félrevezető szándékúként történő értékelése például Michael Moore Fahrenheit 9/11 című, 2004 júniusában bemutatott filmje kapcsán Bush magabiztosabb előnnyel, és ezúttal senki által nem vitatott előnnyel nyerte meg második választását 2004-ben, mint az elsőt 2000-ben. Elemzők ennek okát abban látják, hogy a szavazóknak az állandóság és az ezzel járó biztonság sokat nyomott a latban, illetve hogy a kampány finisébe fordulva sikerült a tematizálásban olyan fordulatot venni, amelyben nagyobb hangsúlyt kapott a gazdaság és a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások, mint az iraki háború vagy az egyes szövetségesekkel megromlott kapcsolatok. Azóta Bush elnök támogatottsága nagy mértékben csökkent, aminek oka talán abban is kereshető, hogy az iraki háború az elnök 2003. május 1-ei küldetés teljesítve mottójú beszédében vázolt képhez képest súlyos áldozatokkal járó elhúzódásba torkollt. Ennek egyértelmű mérésére kínálkozik az is, hogy Bush győzelme óta, az időközben tartott kongresszusi választások eredményeképp Bush pártja, a republikánusok elveszítették többségüket mind a Képviselőházban, mind a Szenátusban, ezzel nagyban lecsökkentve az elnök mozgásterét bizonyos vitás ügyekben. 3. ÖSSZEVETÉSEK, ÖSSZEGZÉS ÉS KONKLÚZIÓK Amennyiben össze kívánjuk hasonlítani a fent részleteiben leírt eseteket, bizonyos szempontok szerint alapvető különbségeket kell megállapítanunk. Míg a Watergate-ügy és a Lewinsky-ügy kapcsán Nixon és Clinton elnökkel szemben nem egyszerű hazugságról, hanem büntetőjogi tényállásokról van szó, addig a Bush-féle iraki háború és Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszéde kapcsán kifejezetten, tisztán politikai természetű botrányt okozó hazugságról vagyis Bush esetében, egészen pontosan, egy nyíltan beismert fatális tévedéssorozatról beszélhetünk. A hazugság fő motivációi közt a következőket találjuk: választási győzelem (Nixon, Gyurcsány), politikai program végigvitele elvi meggyőződésből (Bush, Gyurcsány), imázs-megőrzés és/vagy politikai-jogi felelősség megkerülése (Nixon, Clinton). A hazugság napvilágra kerülésében az idézett négy esetből kettőnél (Clinton, Gyurcsány) titkos hangfelvétel kiszivárogtatása játszotta a kulcsszerepet, míg a harmadiknál (Nixon) a bizonyítási eljárás során játszanak központi szerepet titkos hangfelvételek Bush esetében, ahol eddigi ismereteink szerint nem készültek hangfelvételek, hazugság beismeréséről nem is esik szó (a Gyurcsány-féle szöveg annyiban sajátos, hogy nem korábban hangoztatott állásponttal ellentétes álláspont hallható rajta, hanem a tárgy magának a hazugságnak a beismerése). A következményeket tekintve mind a négy esetben hasonlóság, hogy a nyílt vagy burkolt-közvetett beismerést egyik politikus sem kerülhette meg, viszont az érdemi felelősségre vonást mind a négy politikusnak sikerült elkerülnie. Nixon ugyan
lemondásra kényszerült, de az impeachment eljárást szuverén döntésének köszönhetően ezzel megelőzte, büntetőjogi felelősségre vonására viszont amnesztia miatt nem kerülhetett sor, vagyis politikailag meglakolt, jogi értelemben azonban nem. Clinton esete épp ezzel ellentétes, hisz neki szembe kellett néznie az impeachemnt eljárással, ám az rá nézve felmentőleg zárult, és így kitölthette teljes hivatali idejét (újraindulására pedig alkotmányosan sem volt több lehetősége), ugyanakkor leköszönése után, civil emberként pénzbírságot kellett fizetnie, továbbá méltatlanná válás okán felfüggesztették, majd visszavonták a jogászi ténykedésre vonatkozó engedélyét. Bushnak, szemben mindekettejükkel, semmilyen felelősségre vonással nem kellett számolnia, sőt még újra is választották. Gyurcsány Ferenc szintén kiállta a bizalmi szavazás próbáját ami, az amerikai példával ellentétben, parlamentáris körülmények között nem jelentett valós kockázatot, inkább formális jelentősége volt, és hivatalban maradt, töretlenül képviselve a választások előtt-után meghirdetettmegkezdett kormányprogramját. Azt is látnunk kell, hogy a hazugság nyilvánosságra kerülése nem jár egyértelmű népszerűségvesztéssel. Nixon és Bush esetében a hiteltelenné válás folyamata kampányidőszak kellős közepén, a véghajrába fordulva tetőzött, illetve már jóval a kampány megindulása előtt elkezdődött gyakorlatilag, a közvélemény mégsem reagált rá igazából, nem adott hitelt a vádaknak, vagy a kényelmes állandóságra adta voksát. Clinton esetében a botrány kirobbanása kifejezetten növelte a politikus népszerűségét, miután megtámadottsága sokakban részvétet keltett, vagy éppen ellenszenvet a támadói iránt. Ez a jelenség valamelyest Gyurcsány Ferenc kapcsán is feltételezhető, hisz megismételhetjük korábbi megállapításunkat, miszerint népszerűsége mélyponton volt már a botrány kirobbanása előtt is, közvetlenül utána pedig kis átmeneti emelkedést mutatott. Ebből talán azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a választók jelentős része valamilyen szinten ösztönösen alkalmazza Max Weber képletét, vagyis a politikust sikeressége és nem erkölcsössége alapján ítéli meg Bushnál az iraki háború sikertelenségének egyre nyilvánvalóbb volta (és nem a félrevezető háborús propaganda gyenge pontjaira való rámutatás) okozhatta a későbbi komolyabb népszerűségvesztést, míg Gyurcsánynál is a 2006 nyári kormányzati cselekvés nyomta rá bélyegét a mutatókra. Érdekességként említhető, hogy a népszerűségvesztés egy az elnök, illetve a miniszterelnök személyétől független intézményen, a politikai személyiség által képviselt párton csapódott le, hiszen utóbb a republikánusok vesztettek kongresszusi helyeket, illetve az MSZP szenvedett súlyos vereséget a helyhatósági választásokon, miután a választópolgárok az országos politikai teljesítményről a helyi vezetőség felett mondtak ítéletet. Természetesen a fentiekkel nem kívánhatjuk azt állítani, hogy a politikusi hazugság törvényszerűen büntetlenül és jogi vagy politikai következmények nélkül marad, hiszen nyilvánvalóan lehetne sorolni olyan példákat is, amelyekben arányosan, vagy esetleg példát statuáló túlzással vonták felelősségre a választóit félrevezető politikust. A következmények nyilvánvalóan mindig az adott esettől függenek: a hazugság tárgyának fontosságától; a fórumtól, amelyen elhangzott; a hazugság mértékétől és stílusától ; az aktuális politikai erőviszonyoktól; a külső körülményektől (mint amilyen a ciklusidő adott fázisa vagy nem befolyásolható események bekövetkezte); napvilágra kerülésének hátterétől, esetleg médiumától. És persze nem kevéssé attól is, hogy mennyire lehet kimagyarázni a hazugságot: megindokolni a szükségességét vagy elferdíteni a tartalmát.
SZAKIRODALOM: Almond, Gabriel A. Powell, Bingham G. Összehasonlító politológia. Osiris Kiadó; Budapest, 1996. Andor László Tálas Péter Valki László. Irak háborúra ítélve. Zrínyi Kiadó; Budapest, 2004. Bayer József. A politkai gondolkodás története. Osiris Kiadó; Budapest, 1998. Körösényi András. A magyar politikai rendszer. Osiris Kiadó; Budapest, 1998. Kukorelli István. Alkotmánytan, Harmadik (átdolgozott) kiadás. Osiris-Századvég; Budapest, 1994. Magyarics Tamás Frank Tibor. Handouts for U.S. History A Study Guide and Workbook. Panem McGraw-Hill; Budapest, 1995. EGYÉB KÉZIKÖNYVEK: Harenberg, Bodo [sorozatszerk.]. Az emberiség krónikája. Officina Nova; Budapest, 1990. Válogatás Reader s Digest. A múlt nagy rejtélyei. Reader s Digest Kiadó; Budapest, 1990. INTERNETES INFORMÁCIÓK AZ EGYES RÉSZTÉMÁKHOZ (A TELJESSÉG IGÉNYE NÉLKÜL): Amerikai Egyesült Államok Kongresszusának, illetve két házának a honlapja {www.congress.org, www.senate.gov, www.house.gov} BBC honlapja {http://news.bbc.co.uk} CNN hírtelevízió honlapja {http://us.cnn.com} Gallup Magyarország honlapja {ww.gallup.hu} HVG archívum {www.hvg.hu} Magyar Távirati Iroda honlapja (www.mti.hu) Wikipedia: The Free Encyclopedia egyes szócikkei ELSŐDLEGES FORRÁSOK (A TELJESSÉG IGÉNYE NÉLKÜL): A Magyar Köztársaság alkotmánya Gönczöl Katalin et al. Vizsgálati jelentés a 2006. szeptember októberi fővárosi demonstrációkkal, utcai rendzavarásokkal és rendfenntartó intézkedésekkel kapcsolatos eseményekről Gyurcsány-blog {http://blog.amoba.hu/blog-3.php} Országgyűlési Napló {www.parlament.hu} Sólyom László köztársasági elnök beszédei és közleményei {www.keh.hu} The Constitution of the United States The State of the Union Address by the Presindent of the United States (2002, 2003) {www. whitehouse.gov}