Az érzékek ismeretelméleti és antropológiai jelentősége

Ungvári Zrínyi Imre Az érzékek ismeretelméleti és antropológiai jelentősége Kulcsszavak: intencionális élmény, intencionális tárgy, intencionális matéria, időtárgy., észlelési mező, érzéki modalitás, világra nyitottság A szemlélet és a gondolatiság viszonyára irányuló kérdésfelvetés (ami a Fogalom és kép című többéves konferenciasorozat tárgyát képezte) magától értetődő módon magába foglalja mind a kép, mind pedig a hang és a fogalmi gondolkodás összefüggéseinek ismeretelméleti, illetve komplex filozófiai vizsgálatát. Az eddigi alkalmak lehetővé tették számunkra a látás, láthatóság és láttatással összefüggő problémák (mint például a saját és az idegen perspektívák látványok, képzetek, képanalógiák viszonya a gyakorlati ítélethozatalban, a dokumentumfilmes valóságábrázolás dokumentum jellegével, illetve ezen belül a valóságélmény és értelemtapasztalat viszonyával kapcsolatos kérdések, valamint a vizuális jelentés tudományos, művészeti és médiakommunikációs perspektívái) a megvizsgálását. A látás (és láttatás), illetve a hallás (és hangképző képesség) a többi érzékekkel és a nekik megfelelő érzéki modalitásokkal együtt egyrészt mint a szubjektum tudatélményeinek (észlelési élményeinek) sajátos típusai, a megismerő folyamat aspektusaiként és feltételeiként jönnek számításba, s ebből a szempontból a tapasztalat fenomenológiai leírása számára meghatározó jelentőségű adottságmódok (ill. rájuk épülő kifejezési formák) hordozói, másrészt viszont az emberi érzékelés összstruktúrájában betöltött szerepük szempontjából szemlélhetők mint az ember egymást kiegészítő és egymással összekapcsolódó érzéki modalitásai, az ebből következő kölcsönhatásokkal és változó összehangolásuk többletlehetőségeivel együtt, ami viszont az érzékek antropológiájának tárgya. Ez utóbbi megközelítésben az érzékek jelentősége nem merül ki információtartalmukban, hanem olyan viszonylatok jelentőségét vizsgálja, mint az érzékelésnek az eleven test általi összehangoltsága, amelyből nemcsak komplex környezeti és proprioceptív benyomások, illetve tájékozódási formák, hanem mozgások, érzések, mértékek és állapotok kölcsönösen egymást szabályozó harmonikus egyensúlya is származik. Az itt körülhatárolt ismeretelméleti és antropológiai szempontok, noha az elemzések és különösen a filozófiai szemlélet megalapozása során egy-

50 Fogalom és kép IV. mástól világosan elkülönítve, az ismereti feltételek tisztázását előnyben részesítve tárgyalandók, kölcsönösen függnek egymástól. Egyrészt minden gondolatmenet az ember sajátos alkatában, fizikai és szellemi lényében, önmagára és környezetére való reflektálásában gyökerezik, másrészt bármely antropológiai adottságról vagy emberi létállapotról kialakított gondolatmenet, amennyiben filozófiai kíván lenni, kijelentéseinek eleve tisztázott ismeretelméleti-módszertani határokon belül kell mozognia. Az a módszertani feltételrendszer, amely a következőkben gondolatmenetünk keretét képezi, a fenomenológia, az egymással szembenálló ismeretelméleti és antropológiai szempontok kifejtésében pedig Edmund Husserl, Merleau- Ponty, illetve Helmuth Plessner szemléletének összevetésére támaszkodik. Célunk megmutatni, hogy a fenomenológiai szemlélet a pusztán ismeretelméleti szempontok figyelembe vétele mellett sajátos észleletiéletvilágbeli és antropológiai szempontokból is tárgyalja az érzékszervek szerepét, illetve hogy ezen belül az érzékszervi, szűkebb értelemben pedig az akusztikai modalitások fontos szerepet játszanak az ember világra nyitottságának a feltárásában. Ily módon az ismeretelméleti és antropológiai szempontok egymást kölcsönösen kiegészítő szempontrendszereket jelentenek az emberi létállapot, az ember érzéki és szellemi létfeltételeinek a kutatásában. Az érzékelés fenomenológiai, ismeretelméleti értelmezése Husserlnél a.) Az ismeretelméleti beállítottság elsődlegessége A fenomenológiának az az igénye, hogy vizsgálódásai során magukból a dolgokból, vagyis tudati adottságukból induljon ki, azt jelenti, hogy a dolgokról való benyomások vagy élmények ideális tartama és adottságmódja közötti evidens összefüggésekre építi a megismerés lehetőségét. A fenomenológia ily módon megszünteti az alany és tárgy kettősségét, mert azt állítja, hogy mind az alany, mind pedig a tárgy csakis a tudati élményekben ragadható meg. A tudat pedig nem egyéb, mint élményeinek összessége, legyen szó akár az empirikus én ún. valós pszichikai élményeiről, ezen élmények belső észleltségéről vagy azon sajátos módozatokról, amelyekben a tudat a maga intencionális tárgyaira vonatkozik, azokat tárgyakként értelmezi, általuk tárgyakat jelenít meg és bármilyen módon hozzájuk viszonyul. A tárgyi lét [Gegenstand-sein] írja Husserl [...] olyan aktusokból áll, amelyben valami tárgyként mutatkozik meg vagy tárgyként elgondolt (Husserl 2009, 24). Ebben a felfogásban tehát az érzetkomplexumok vagy tárgyakat megjelenítő, fenomenológiai tisztaságukban megragadott pszichikai élmények szolgálnak konkrét alapként azon fundamentális fogalmak absztrakciója számára, melyek a logikában, az etikában, az esztétikában

Ungvári Zrínyi Imre / Az érzékek ismeretelméleti és... 51 szisztematikus szerepet játszanak, nevezetesen azon fogalmak számára, melyek ezeknek a diszciplínáknak az ideális törvényeit felépítik (Husserl 2009, 27). Lényegileg különböző tudatmódok, azaz a tárgyra irányuló (észlelő, emlékező, elképzelő, leképező, jelölő) intencionális vonatkozások vannak, és különböző fajtájú szemléleti és gondolkodási aktusok tárgyaivá tehetjük őket. Husserl különbséget tesz az aktus valós [reell] és intencionális (fenomenológiai) tartalma között. Meghatározása szerint: Egy aktus valós [reell] fenomenológiai tartalmán annak konkrét vagy absztrakt részeinek totális összességét [Gesamtinbegriff] értjük; más szavakkal, az aktust valós módon [reell] felépítő részélmények totális összességét (Husserl 2009, 38). A valós tartalommal szemben, amelynek felmutatása a leíró-pszichológiai elemzés feladata, az intencionális tartalom esetében az intencionális élmény (vagy aktus) sajátosságaival van dolgunk, mégpedig három különböző fogalomra vonatkozóan: az aktus intencionális tárgyára, intencionális matériájára és az aktus intencionális lényegére. Hasonlóképpen különbséget tehetünk az aktus általános karaktere vagy minősége (azon sajátossága, hogy megjelenítő, ítélő, érző vagy kívánó) és az aktus matériája (az, ami megjelenített, megítélt, érzett, kívánt) között. Az intencionális tárgyiság különböző aktusokban lehet különböző vagy ugyanaz, jogosult vagy jogosulatlan, reális [reell] vagy ideális, valóságos, lehetséges vagy lehetetlen, egyáltalán csak azt kell tudnunk, hogy az aktus erre a tárgyiságra irányul (Husserl 2009, 40). A matéria az aktusnak tárgyi vonatkozást kölcsönöz, amint Husserl írja: A matéria mondhatnánk [430] a nagyobb világosság kedvéért az aktus fenomenológiai tartalmában levő sajátság, ami nem csak azt határozza meg, hogy az aktus felfogja a mindenkori tárgyiságot, hanem azt is, hogy miként fogja fel; hogy önmagában milyen ismertetőjegyeket, vonatkozásokat, kategoriális formákat tulajdonít a tárgyiságnak (Husserl 2009, 42 43). Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy az aktusminőség csakis valamely matériának az aktusaként, a matéria csak valamely aktusnak, aktusélménynek (megjelenítésélmény, ítéletélmény stb.) a matériájaként gondolható el. A fenomenológiai elemzés megköveteli az érzékelés konkrét, szubjektív aktusainak, az érzékelt tartalomnak és a rá irányuló tudati aktusok összefüggéseinek pontos leírását és viszonyuk kimutatását azokkal a nem érzéki, illetve nem tapasztalati, ideális feltételekkel, amelyek az érzékelés sajátos lényegi tartalmainak tiszta fenomenológiai állományát evidens módon hozzáférhetővé teszik számunkra. Husserl az intencionális élmények és részeik viszonyának szemléltetésére a hang hallásának az esetét idézi fel. Miképpen kiemeli, hogy bár kezdetben deskriptív pszichológiai elemzés keretében az önmagukban és önmagukért véve megtapasztalt élmények felbontásából

52 Fogalom és kép IV. indulunk ki, az elemzés csupán hangokra és hangok egységformáira vagy absztrakt részeire talál [...] nincs dolga hangrezgésekkel, hallószervekkel stb.; továbbá semmi olyannal, mint az ideális értelem, mely névvé teszi a hangképződményt; és nincs dolga a személlyel sem, akit e név által megnevezünk (Husserl 2009, 38). A pszichológiai-tapasztalattudományos beállítódástól a fenomenológiai-ideáltudományoshoz való átmenet során kikapcsolunk minden tapasztalati tudományos appercepciót és létezéstételezést, csupán a belsőleg megtapasztaltat vagy egyéb módon (például a puszta fantáziában) belsőleg szemléltet [...] vesszük számításba [...]. Ideatív módon kivonjuk ezekből az általános lényegeket és lényegösszefüggéseket, a különböző általánosságfokú ideális élmény-specieseket és ideálisan érvényes lényegismereteket... (Husserl 2009, 38). A tudati aktusoknak ez a pontos és elkülönült leírása tartalmazza az egyes intencionális aktusminőségek (érzékelés, felfogás, észlelés) és a nekik megfelelő tárgyi tartalom (aktusmatéria) megkülönböztetését, noha világos, hogy az intenció és tartalma együtt képezi a konkrét aktus teljességét. A fenomenológiai gondolatmenet számára fontos, hogy tisztázza az intencionális matéria viszonyát annak lényegi képzetalapjához, mégpedig az alap eltérő jelentéseinek figyelembevételével, ami magában foglalja a szemlélet különböző fajtáinak mindenekelőtt az érzéki szemléletnek a megismerés szempontjából való elemzését. A további elkülönítések sorában Husserl fenomenológiai elemzésnek veti alá a szignifikáció és az intuíció általános fogalmait és ezeken belül a szemlélet különböző fajtáit, mindenekelőtt az érzéki szemléletet, amelynek a megismerés tisztázása szempontjából alapvető jelentőséget tulajdonít. Éppen erre építi a következőkben az érzéki anyag és a kategoriális forma, vagy fenomenológiai értelemben érzéki és kategoriális aktus megkülönböztetését, amelyekkel szoros összefüggésben válik lehetségessé az érzéki (reális) és kategoriális tárgyak elhatárolása. Az érzéki és a kategoriális közötti említett összefüggést és a megismerésben való egymásrautaltságukat illetően Husserl úgy gondolja, hogy a kategoriális aktusok intuitív következésképpen egyszersmind imaginatív betöltöttsége az érzéki aktusokon alapul. A puszta érzékiség azonban soha nem lehet képes arra, hogy kategoriális, pontosabban szólva: kategoriális formákat tartalmazó intenciók betöltődéséhez juttasson; a betöltődés inkább mindenkor egy kategoriális aktus által megformált érzékiségben áll (Husserl 2009, 50).

Ungvári Zrínyi Imre / Az érzékek ismeretelméleti és... 53 b.) Az érzékelés tartalma és formája filozófiai és pszichológiai szempontból Az akusztikus érzékelés Husserl munkásságában számos konkrét gondolatmenet példái között felmerül. Az eddig említett intencionális viszonyok leírása mellett idetartoznak még az észleletek egységének és sokféleségének a bemutatása és az ún. időtárgyak érzékelésének a példái. Érzékelés, észlelés, illetve tárgyi tartalmaikkal kapcsolatos példák sorában a Logikai vizsgálódásokban akusztikus és vizuális érzékelésre vonatkozók egyaránt szerepelnek. Így például Husserl egyetértőleg idézi és kommentálja Natorpnak a hang, a hang hallása és a hallóképesség viszonyára vonatkozó kijelentését, miszerint Tekinthetek egy hangot önmagáért-valóan vagy más tudattartalmakhoz való viszonyában, anélkül, hogy valamely én számára való létezését [Dasein] is figyelembe venném, de magamat és hallásomat [Hören] nem vehetem tekintetbe önmagukban anélkül, hogy ne gondolnék magára a hangra is (Husserl 2009, 32 33). Husserl kiegészítése mindenekelőtt a hallás képessége és a hang hallása közötti elválaszthatatlan viszonyra vonatkozik. Az mindenesetre bizonyos írja, hogy a hang hallásától nem szakítható el maga a hallás, mintha a hallás egyáltalán volna még valami a hang nélkül is. Ezzel azonban nem azt mondjuk, hogy e kettőt ne kellene megkülönböztetnünk: a hallott hangot, az észlelés objektumát és a hang hallását, vagyis az észlelési aktust (Husserl 2009, 33). Az említett összefüggésben megtalálhatók nemcsak az érzékelés, de az értelmezés alapmozzanatai is, amennyiben nemcsak a pusztán érzékileg megjelenő, de nem feltétlenül tudott tartalom (érzettartalom) adódik ezáltal, hanem a közelebbről meghatározott észlelettárgy értelmében felfogott tartalom is. Jól kifejezi ezt az értelmezés oldaláról meghatározott adottságmódot Husserl példája is: Én hallok, ez a pszichológiában jelentheti azt, hogy érzékelek; a mindennapi beszédben pedig jelentheti azt, hogy észlelek [nehme wahr] valamit: hallom a hegedű adagióját, a madarak csivitelését stb. (Husserl 2009, 33). Az idézett példában említett két eset különbsége nem lényegi, ugyanis az egyik esetben természettudományos-pszichológiai módon megragadott tartalmakról van szó, míg a másik esetben empirikus-reális mozzanatokról. Az viszont, ami a filozófiai értelmezés számára meghatározó jelentőségű, éppen a minden empirikus-reális mozzanat kikapcsolása után fennmaradó tiszta élmény és annak lényegi tartalma. Husserl szerint e szférán belül ideatíve kell megragadni a tiszta specieseket és specifikus tényállásokat, tehát az érzékelés, a felfogás, az észlelés az észlelthez való viszonyában mutatkozó észlelés tiszta specieseit éppúgy, ahogy a köztük fennálló lényegi viszonyokat is (Husserl 2009, 34). Az így adódó tényállásokat és viszonyokat jól szemléleti Husserl vizuális érzékelésre vonatkozó példája, amelyben a doboz mint dolog, illetve külön-külön oldalainak látványa nem

54 Fogalom és kép IV. érzékletek, hanem különböző átélt tartalmakban egyazon tárgy észlelése. Mint hangsúlyozza, fontos figyelembe vennünk, hogy bár az átélt tartalmak és a nekik megfelelő»élménykarakterek«eltérőek, mindvégig ugyanazon tárgyról van szó, amelyhez sajátos közvetlen»azonosságtudat«társul, ugyanis a különböző érzettartalmakat»ugyanabban az értelemben«fogjuk fel, és az azonosságtudat annak a közvetlen tudata, hogy az eltérő élménykarakterek mind ugyanarra vonatkoznak (Husserl 2009, 34). Ez a vizuális tartalmakra vonatkozó leírás, amint a továbbiakban látni fogjuk, alapösszefüggéseit tekintve nagymértékben hasonló az időtárgy és részeinek egységét megállapító gondolatmenethez, amelynek jellegzetes példája az auditív dimenzióban található. c.) Hangérzékelés és időtudat A genetikus fenomenológiai módszer kidolgozásával Husserl figyelme már nem csupán az érzéki tapasztalat és a kategoriális jelentések viszonyának kérdéseire irányul, mint a statikus fenomenológiai redukcióban, hanem egyre inkább az időben konstituálódó értelem folyamatára. A tapasztalat interpretációjára irányuló erőfeszítése ettől kezdve nem csupán a szubjektum pontszerű élményeinek ( a tudat pillanatnyiságának a dogmája Ullmann (2010, 181) értelemegységekben való összefoglalását tekinti feladatának, hanem azon komplex jelenségek megértését is, amelyek az egyes jelentésegységek összeadódásából és a jelentésintenció folyamatszerűségéből ( a tudat immanens idejére való összpontosításból (Ullmann 2010, 181) merítik értelmüket. Az ilyen folyamatként lejátszódó élmények, azaz az időtárgyak sorában Husserlnél kiemelten szerepelnek az auditív szféra jelenségei, mint például a felhangzó hang vagy dallam. E jelenségek esetében sem a pszichológiai jelenségek leírása a cél, hanem az időben kibontakozó tapasztalat lehetőségének ismeretelméleti megalapozása, az értelem genézisének tettenérése. Husserl már közvetlenül az Időelőadások elején figyelmeztet a pszichológiai és fenomenológiai időfogalom különbségére: Ahogyan a valóságos dolog, a valóságos világ nem fenomenológiai adat, ugyanígy a világidő, a reális idő, a természetnek a természettudomány értelmében, valamint a lelki természettudományként felfogott pszichológia értelmében vett ideje sem az (Husserl 2002, 14). Ebből világosan megérhető, hogy a husserli időfogalom nem pszichológiai, hanem fenomenológiai (ismeretelméleti) időfogalom, amelynek tematizálása nem a pszichológiai tapasztalat lefolyásának faktikus kérdéseire, hanem az időtapasztalat által a tapasztalat lehetőségének ismeretelméleti kérdéseire, végső soron a tapasztalat lényegének a kérdésére irányul (Husserl 2002, 19). Mint Husserl világosan kifejti: nem a világidő létezését, a dologi tartam létezését (és így tovább) feltételezzük,

Ungvári Zrínyi Imre / Az érzékek ismeretelméleti és... 55 hanem a megjelenő időt, a megjelenő tartamot mint olyat ezek pedig abszolút adottságok, amelyekben kételkedni értelmetlenség lenne. A létezés ebben az esetben nem valamiféle transzcendens objektivitáshoz kapcsolódik, amelyhez való hozzáférésünk amúgy is örökre problematikus maradna, hanem éppen ellenkezőleg, a minden közvetlen észlelés és értelemmegragadás kiküszöbölhetetlen háttérjelenségéhez, az áramló tudatlefolyáshoz, amelynek érzékileg megragadható analógiája a hangérzékelésben található meg. Husserl megfogalmazása szerint természetesen egy létező időt is elfogadunk, ez azonban nem a tapasztalati világ ideje, hanem a tudatlefolyás immanens ideje. Arra vonatkozóan, hogy a hanglefolyás, egy olyan dallam tudata, amelyet most hallok, egymásutánt mutat, olyan evidenciánk van, amely minden kételyt és minden tagadást értelmetlenné tesz (Husserl 2002, 15). A dallam észlelésében valami olyasmi ragadható meg, aminek azonossága az időben konstituálódik, mégpedig az egymáshoz kapcsolódó hangok sorozatán keresztül, anélkül, hogy az emlékezet segítségéhez kellene folyamodni, vagy hogy valamiféle pontszerű hangegységek között pusztán a fantázia közvetítene. A dallam kiterjedése nem a felhangzás pontszerű kiterjedéseiből építkezik, hanem egész, időben kialakuló kiterjedés, amely egymástól elkülöníthetetlen mozzanatokból álló sokaságra fut ki (Husserl 2002, 32). Míg Husserl minden kérdésfelvetésében, s így az érzékelés szerepére vonatkozókban is, az eidetikus tapasztalat lehetőségének ismeretelméleti kérdéseire összpontosított, s így számára a hangok is minden faktikus vonatkozástól függetlenül csak mint egy sajátos ismeretelméleti kérdés hordozói, az idő-tárgyak vizsgálata szempontjából jöttek számításba, addig Maurice Merleau-Ponty azért igyekezett megoldani az észlelet fenomenológiai szerkezetének a rejtélyét, hogy sajátos fenomenológiai felfogásának megfelelően a lényegeket visszahelyezze a létezésbe, és az embert és a világot a fakticitás felől értse meg. 1 Ennélfogva filozófiájának kiinduló tézise a világ elsődlegességét és az észlelés, illetve tágabb értelemben a preteoretikus rétegek eredendőségét állítja minden filozófiai reflexióhoz képest. 2. Az érzékelés aspektusai Merleau-Ponty fenomenológiájában Kiválóan jellemzi Merleau-Ponty gondolkodásának sajátosságát Losoncz Alpár megfogalmazása, miszerint Merleau-Pontynál a cogito 1 A fenomenológia egy olyan filozófia is, mely a lényegeket visszahelyezi a létezésbe, és nem gondolja, hogy az embert és a világot másként is megérthetnénk, mint fakticitásuk felől. (Merleau-Ponty 2012, 7.)

56 Fogalom és kép IV. beleíródik a fakticitásba, amely a világ sajátja (Losoncz 2010, 11). A világ és a világgal való naiv, illetve tudományos kontaktus (újra) filozófiaivá alakítása egyike Merleau-Ponty visszatérő motívumainak. A preteoretikus viszonyulás eredendőségéről és a tapasztalatok megszüntethetetlen egyediségéről vallott felfogásával összhangban Merleau-Ponty egyszersmind kiáll a saját látás és megélés megalapozó jelentőségének gondolata mellett. Eszerint Mindent, amit a világról tudok, még azt is, amit a tudomány révén tudok róla, egy saját látás vagy világtapasztalat révén tudom, amely nélkül a tudomány szimbólumai semmit sem jelentetnének. A tudomány teljes univerzuma a megélt világra épül, és ha magát a tudományt szigorúan el akarjuk gondolni, pontosan akarunk ítélni értelméről és terjedelméről, akkor mindenekelőtt ezt a világtapasztalatot kell felfednünk, amelynek a tudomány másodlagos kifejezése (Merleau-Ponty 2012, 8). Az észlelés mint eredendő világvonatkozás a valóságos leírásának kiindulópontja, amely mindazonáltal nem sorolható az ítélet, az aktus vagy predikáció rendjébe tartozó szintézisek közé (Merleau-Ponty 2012, 8). Az észlelési mező az észlelési történések ( visszaverődések, zajok, tünékeny taktilis benyomások ) kontextusa, amelynek eseményei a világhoz tartozókként jelentkeznek. Az észlelés persze nem lesz ezáltal a világ tudománya, sem aktus vagy állásfoglalás, csupán előfeltétel, az az alap, amelyről minden aktus leválik (Merleau-Ponty 2012, 11). Az észlelő ember világra nyitott, de ez a nyitottság nem jelent tárgyiasító vagy konstitúciós pozíciót, sem kitüntetettséget, ugyanis a világ nem konstituált, és nem tárgyiasítható, hanem minden gondolatom és minden explicit észlelésem természetes környezete és mezeje (Merleau-Ponty 2012, 11). Mint láttuk, Merleau-Ponty felfogásában az észlelés az ember világba való beilleszkedésének közvetítője, amely mindenekelőtt a test központi jelentőségű szerepének a kidolgozása által közvetített. Koncepciója ennélfogva mind szempontrendszerének, mind pedig következményeinek köszönhetően közel kerül az ember egzisztenciális és antropológiai értelmezésének elméleteihez, mintegy sajátos átmenetet képezve a hangsúlyozottan ismeretelméleti és a szűkebb értelemben antropológiai elméletek között, mint amilyen például Husserl egykori göttingeni tanítványának, Helmuth Plessnernek az érzékek antropológiájaként kidolgozott felfogása, amelyben, akárcsak Merleau-Ponty felfogásában, meghatározó szerephez jut a világra vonatkozó nyitottság. 3. Helmuth Plessner az érzékek antropológiájáról Plessner mindenekelőtt szakít az érzékek ismeretelméleti és esztétikai szemléletével. Nem az érzékszervi információk terjedelme vagy helyessége, illetve az érzékek igénybevételeinek határai érdeklik, és nem valamely esz-

Ungvári Zrínyi Imre / Az érzékek ismeretelméleti és... 57 tétikai kánon felállításának lehetősége, hanem maga az érzékelés struktúrája, mégpedig abból a célból, hogy ebből tárja fel az ember modalitásai által meghatározott lehetőségeit. Művének alapirányultsága tehát nem ismereti feltételek feltárására irányul, hanem az érzékek antropológiájának kidolgozására. Ez azt jelenti, hogy gondolatmenetének kiindulópontját nem a faktikus vagy nembeli adottságok elutasítása és a megértés transzcendentális feltételeinek kidolgozása képezi, hanem éppen ellenkezőleg, az érzékek mint faktikusan, illetve nembelien (azaz az emberi érzékenység színvonala által) behatárolt. Megfogalmazása szerint: Az érzékek teljesítményére vonatkozó normák [...] belül vannak a láthatónak és hallhatónak a tartományán, és határértékek szabják meg őket, miközben Jól tudjuk, hogy az érzékeinkkel hozzáférhető terület a tapasztalatnak csak egy szeletét képviseli (Plessner 1995, 187). Alaporientációját tekintve Plessner maga is a fenomenológiai eljárásra épít, és elismeri Husserl érdemét az érzéki tapasztalatok kialakulására és pótolhatatlanságára vonatkozó felfogás megalkotásában, ezzel együtt eleve lemond a metafizikai és ismeretelméleti eredetű teóriákról. Úgy véli, hogy a különböző metafizikai álláspontok érzéki tapasztalattal kapcsolatos előítéleteinek leküzdése az újabb fenomenológiai irányultságú filozófia jelentős teljesítménye (Plessner 1995, 192). Antropológiai szemléletének megfelelően az érzékek antropológiája megpróbálja leírni az érzékelés struktúráit, az ember modalitásai által meghatározott lehetőségeit, átfogó értelemben pedig az egymásra nem visszavezethető érzéki élményminőségek korrespondenciájának rendjét kutatja. Plessner elgondolása szerint az érzékek antropológiájának középpontjában az egyes érzékszervekre jellemző érzéki móduszok leírása, illetve ezek kölcsönhatásai és a testre vonatkoztatott komplex érzékszervi hatások és dimenziók együttes jelenségei állnak. Az érzéki móduszok a látás, a hallás, a szaglás stb., amelyekhez egy-egy meghatározott minőségre specializálódott érzékszerv kapcsolódik, illetve amelyek között kölcsönösen összefüggő gátló és aktiváló kapcsolatok vannak. Ennek megfelelően kiegészítik, illetve egyik vagy másik akadályoztatása esetén, bizonyos határok között tendenciaszerűen igyekeznek helyettesíteni is egymást. Kölcsönviszonyaik alapja az emberi test mint funkcionális egység, amelynek eleven, testi jelenléte az erő- és izomérzékek proprioceptív modális tartományán keresztül nyilvánul meg (Plessner 1995, 194). Az érzékszervek kölcsönhatása és a test motorikus rendszerével való összekapcsoltsága komplex érzékelések és érzéki átvitelek képességéhez vezet, mint amilyen az, hogy Plessner kifejezésével éljünk, amikor a két lábon járás lehetővé teszi a sebesség, a lépéshossz, a ritmus változtatását a»verslábakhoz«hasonlíthatóan. Az egyes érzékszervekre jellemző lehetőségek természetesen nem csupán maguknak ezeknek a szerveknek a képes-

58 Fogalom és kép IV. ségei, hanem az ezekhez kapcsolódó tudatos értelmezésé is, amelyben a helyes értelmezés és a szimbolikus, anticipált, helyesen vagy helytelenül tulajdonító attitűd egyaránt szerepet játszik. Erre utal Plessner a következő gondolatmenetével: A látás strukturálisan valami-látás, direkten, közvetítés nélkül. Azt szoktuk mondani, hogy ez vagy az»világosan megmutatkozik«eredendően voltaképpen azt kellene mondanunk:»láthatóvá lesz«, s ez a körülírás könnyen különféle ismeretelméleti és ontológiai tévutakra vezethet bennünket. A»megmutatkozás«kedvelt formulája egy olyan felfogást szuggerál, amely a látott dolog olyasféle aktivitásából indul ki, amit a szemlélő megpillant, amit észrevesz (Plessner 1995, 199 200). Az auditív dimenzió sajátosságai közé tartoznak az ember kettős hangbefogadó és hang-képező képessége, a hallás érzékelésének hatótávolsága és a látástól eltérő, a távolságot nélkülöző, behatoló-átütő (visszafoghatatlan) mozzanata, illetve az a jellegzetessége, hogy az észlelésben összehasonlítva a látással és a tapintással csak alkalomszerű, s akkor is a leginkább jelző vagy kiegészítő szerepet játszik, ami viszont az érzékelési környezettől függően más és más lehet. Amint Plessner rámutat, a hang behatoló-átütő jellegén túl a hangnak van terjedelme és hatóereje, amelyeket viszont csak más érzéki tartományokkal való összefüggésben, azaz csak intermodálisan lehet érzékelni. E két említett jellemvonás a ritmus jelenségében sajátos módon összefonódik, és a motorikus funkció részvételével különleges érzéskomplexumok átélésére vagy akár kifejezésére adhat alkalmat, mint Plessner írja: Szárnyaló hatással lehet ránk, felizgathat vagy megnyugtathat (Plessner 1995, 210). Hasonlóképpen igen gazdag átélő, kifejező, sőt másokkal való összehangoló lehetőségeket foglal magába az különleges helyzet, hogy a hangok tartományában egyszerre lehetünk produktívak és receptívek (Plessner 1995, 214), aminek igen gazdag lehetőségei vannak az éneklésben, zenélésben, táncban, de akár a különféle együttműködési és együttmozgási helyzetekben a mozgások összehangolásában is. 4. Az ismeretelméleti és antropológiai szemlélet viszonyáról Az ismeretelméleti és antropológiai szemlélet megkülönböztetésének jelentőségét mindenekelőtt módszertani-logikai, a filozófiai szemléletmód megalapozásának lehetőségével és kijelentéseinek érvényességével, egyetemességével vagy partikularitásával kapcsolatos szempontok indokolják. Éppen ilyen megfontolásokból ragaszkodott Husserl a Logikai vizsgálódások című művében és később Heidegger Lét és időjével folytatott polémiájában is a filozófiai igazságok, végső soron pedig a fenomenológia egyetemesen megalapozó szerepéhez, amelyet szerinte minden, a pszichologizmusnak és az anropologizmusnak tett engedmény veszélyeztet. A tiszta

Ungvári Zrínyi Imre / Az érzékek ismeretelméleti és... 59 logika megalapozása a Logikai vizsgálódások első kötetében Husserlnél azt a célt szolgálja, hogy szigorúan elhatárolja egyrészt a logika és a pszichológia (illetve antropológia) illetékességi körét és a logikának a pszichológiával (illetve antropológiával) szemben normatív diszciplínaként való értelmezését, másrészt pedig azt, hogy a pszichológiát (illetve mint később látni fogjuk, az antropológiát is) egyaránt a tiszta logikára, azaz a tiszta szellemi lényegtapasztalatok tudományára, a fenomenológiára alapozza. Az alapvető teoretikus cél itt két gondolati akadály leküzdése, egyrészt a bármiféle megalapozást megkérdőjelező szkepticizmusé, másrészt pedig minden gondolati megalapozást az esetleges adottságokra (a lelki folyamatokra vagy a változatlan emberi szellemi karakterre) visszavezető pszichologizmusé és antropologizmusé. Erre azért van szükség, mert a logikai pszichologizmus és antropologizmus elméleti szkepticizmushoz vezet. Ebben az összefüggésben látnunk kell, hogy a tiszta logika eszméje egyszersmind felmutatja a tudomány lényegét, vagyis a gondolatok összefüggését, végső objektív, ideális egységüknek és érvényességüknek az alapját. Az antropológiának (és a pszichológiának) megalapozó diszciplínákként való elutasítása azonban nem jelenti azt, hogy Husserl a fenomenológiai alapokon kidolgozható antropológiát mint kultúrtudományi (szellemtudományi) diszciplínát is elutasítaná. Erről tanúskodnak azok a gondolatok, amelyeket Husserl utolsó alkotói periódusában, Az európai emberiség válsága és a filozófia című előadásában és ehhez hasonlóan az itt jelzett korszakának számtalan kutatási kéziratában is a társadalmi-emberi együttélési formákkal kapcsolatosan megfogalmazott. Eszerint: Személyes életen azt értjük, ahogyan az Én és a Mi közös horizonton belül társulva él. Éspedig különböző egyszerű vagy lépcsőzetes felépítésű közösségekben, mint a család, a nemzet és a nemzetek fölötti közösségek. Az élet szó itt nem fiziológiai jelentésű; célszerűen tevékenykedő, szellemi alkotásokat létrehozó életet, legtágabb értelemben vett kultúrát teremtő életet jelent a történetiség egységében (Husserl 1972, 324). Ebben az értelemben a fenomenológiai szemlélet az érzékek szerepét a jelentésadás statikus és genetikus formáinak az értelmezését követően a társadalmi-emberi együttélési formák és a kultúrát teremtő élet közösségi feltételrendszerének a vonatkozásában is megvizsgálja mint az emberi megismerés és önkifejezés egyik aspektusát, illetve az ember világra nyitottságának kifejeződését.

60 Fogalom és kép IV. Irodalom Husserl, Edmund 1972. Az európai emberiség válsága és a filozófia. In: Edmund Husserl: Válogatott tanulmányai. Gondolat, Budapest. Husserl, Edmund 2002. Előadások az időről. Atlantisz, Budapest. Husserl, Edmund 2009. Logikai vizsgálódások. In: Varga Péter András Zuh Deodáth (szerk.): Husserl és a Logikai vizsgálódások. Ismeretfilozófia és fenomenológiai filozófia. L Harmattan Magyar Daseinanalitikai Egyesület, Budapest. Losoncz Alpár 2010. Merleau-Ponty filozófiája. Attraktor, Máriabesnyő Gödöllő. Merleau-Ponty, Maurice 2012. Az észlelés fenomenológiája. L Harmattan Magyar Fenomenológiai Egyesület, Budapest. Plessner, Helmuth 1995. Az érzékek antropológiája. In: Bacsó Béla (szerk.): Az esztétika vége vagy se vége, se hossza? Ikon, Budapest. Ullmann Tamás 2010. A láthatatlan forma. Sematizmus és intencionalitás, L Harmattan, Budapest.