Az ember és kutya közötti kommunikáció evolúciós megközelítése Miklósi Ádám Kivonat A kutya és az ember hosszú ideje él egymás környezetében. A szociális interakciójuk némelyik elemét kommunikációként írják le, melynek során mindkét faj befolyásolja egymás viselkedését meghatározott viselkedési minták révén. A legutóbbi kutatások célja a kutya és ember közötti kommunikatív interakció megjelenésének az evolúciós magyarázata. Jelen cikk összefoglalja, hogyan lehet óvatosan alkalmazott kísérleti módszerekkel megválaszolni a hasonló kutatási kérdéseket annak érdekében, hogy szétválasszák a különböző folyamatokat, melyek a kutya mentális képességeiért lehetnek felelősek. Bevezetés Az utóbbi időben számottevően növekedett a kutya (Canis familiaris) viselkedése iránti érdeklődés. Sok kutató tette meg a bátor lépést, hogy etológiai módszerekkel vizsgálja ezt a fajt (Miklósi 2007). A háziasítást evolúciós folyamatként értelmezték újra (Price 1984), s az ember és kutya együttélésére most olyan szelekciós események következményeként tekintenek, mely befolyásolta az ős faj, a farkas (Canis lupus) némely populációját. Fontos megjegyezni, hogy az etológiai megközelítés egyszerre alapul a viselkedésgeneráló alapvető és közvetlen folyamatokon. Előbbiek az ökológiai helyzetre és az evolúciós történetre vonatkozó okozati tényezőkre utalnak. Utóbbiak viszont a viselkedési mechanizmusok és a fejlődés hatásainak tanulmányozását takarják. Bár üdvözölni kell a kutyák iránti megnövekedett érdeklődést, az interdiszciplináris kutatás némely területén fennáll a régi tévedések felszínre kerülésének veszélye is. Érdekes módon a kutya vizsgálatát hátráltatta mind az antropomorfizmus, mind a behaviorizmus, valamint az illúzió, hogy a kutatók ismerik a kutyákat, hiszen mindig körülöttünk vannak. Valójában a kutyákat is ugyanannak az aprólékos, tudományos vizsgálatnak kell alávetni, mint a többi fajt. Megjegyzendő, hogy a kutya egyedülálló helyzetben van az állatvilágban a komplex szociális készségeinek köszönhetően. Sok más fajjal ellentétben (pl. csimpánzok, szürkepapagájok, delfinek stb.), melyeket általában kutatók egy exkluzív csoportja vizsgál néhány helyen, a kutyák mindenütt jelen vannak. Ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy a kutya a szociális kognícióval kapcsolatos összehasonlító munka általános alanya legyen. Ebből kifolyólag fontos, hogy a kutyák vizsgálata esetén a kutatómunka elméletileg és módszertanilag is megbízható. A kommunikáció etológiája A kommunikáció emberi pszichológiában megfogalmazott definíciójával ellentétben mely a résztvevők közti információcserére összpontosít az etológiai definíció az ilyetén kommunikáció költségét emeli ki. Eszerint a küldő megváltoztatja a fogadó viselkedését (és belső állapotát) bizonyos viselkedési
minták ( jelek ) segítségével, és bizonyos időn belül ezek a cselekedetek legalább a küldőnek (vagy mindkét félnek) valamilyen haszonnal járnak (Krebs és Davis 1993). E definíció előnye az, hogy megkerüli az információ rejtélyes fogalmát, továbbá magyarázattal szolgál az emberi és állati kommunikáció végső okaira. Emellett az evolúciós nézet feltételezi, hogy a kommunikációra használt viselkedési minták erre a funkcióra választódtak ki, s ezeknek speciális történelme (eredete) van. Azonban ez nem zárja ki, hogy az ember és állat közötti kommunikatív interakció során tanult viselkedési komponenseket használjanak a felek. Az etológiai irodalom két folyamatot különböztet meg időtartam alapján, melyek a kommunikatív viselkedés kialakulásához vezettek. A korábbi evolúciós folyamatot ritualizációnak nevezik, mely több tízezer vagy millió év során zajlik le (Krebs and Davis 1993). A komplex egyedközi kommunikációra gyakran utalnak egyedfejlődési ritualizációként, mely az egyed élete során következik be (Tomasello and Call 1997). Az evolúciós ritualizáció célja leírni, hogyan alakulnak ki a jelek, valamint a fogadásukat lehetővé tevő eszközök egy fajon belül. Ahhoz, hogy a kommunikációs jelek elérjék a hatásukat, biológiailag hatást kell gyakorolniuk a fogadó félre, tehát annak belső állapotát fizikai behatás nélkül kell megváltoztatniuk. Néhány újabb keletű ellentmondás ellenére a kommunikatív jelekre a küldő belső állapotát kifejező jelzésekként tekintenek (őszinteség), ugyanakkor bizonyos esetekben manipulációra (félrevezető jelek) is sor kerülhet. Az állati jeleket többnyire a közvetlenül a küldő belső állapotára, valamint a környezet valamely aspektusára (referenciális jelek) utaló jelekként szokták csoportosítani. Előbbi csoportba sorolják általában az udvarlással, agresszióval, anyai viselkedéssel stb. kapcsolatos jeleket. Az utóbbi időben viták témájává vált a kérdés, hogy az állatok jelei milyen mértékben utalnak a környezetükben zajló eseményekre. Vegyük szemügyre a következő problémát: egy kutya alázatos viselkedést mutat (pl. lekonyuló farok és fülek stb.) egy közeledő ismeretlen kutya láttán. Az alárendeltség viselkedésmintáit egy környezeti tényező (a közeledő kutya) váltotta ki, ugyanakkor a kutya megváltozott belső állapotát is tükrözi. Senki sem vitatja, hogy az előbbi esetben a viselkedési jelek a belső állapotot tükrözik, azonban a kifejezetten a külső eseményekre vonatkozó kommunikatív jelek keresése során óvatosan kell eljárni. Ennek egyik módja annak a bebizonyítása, hogy legalább két vagy több típusú esemény létezik, melyek hasonló belső állapotot váltanak ki, mégis különböző viselkedési jelekkel kerülnek kifejezésre. Például sok faj vészjelzései különböző alanyokra (ragadozókra) utalnak, mégis feltételezhetően ugyanazt a belső állapotot ( félelmet ) váltják ki a küldőben. Sok kutató funkcionálisan referenciális alapon különbözteti meg ezeket a jeleket (Hauser 1996). A fajok közötti kommunikáció általános keretrendszere Az állati kommunikáció etológiai modellje a fajtársak közti interakciókra koncentrál. Azonban előfordul, hogy különböző fajok egyedei kommunikálnak egymással. Például a borzok a feketetorkú mézkalauz (indicator indicator) segítségével találnak rá a méhkaptárokra. A borz nagy távolságokon át követi a madarat a kaptárig, elfogyasztja a mézet, a viaszt és a lárvákat pedig meghagyja a madárnak eledelül. A legegyszerűbb esetben a kommunikatív viselkedés evolúciós homológiái, valamint a tanulás valamely formája vesznek részt a hasonló, mindkét faj számára előnyös interakciók kialakulásában. Hasonló magyarázatot lehet adni olyan esetekre, melyek során az állatok más fajok vészjelzéseire reagálnak.
Általában három, egymást nem kizáró mechanizmus működhet a fajok közti kommunikáció során. Először is, a rokon fajok hagyatkozhatnak olyan homológ kommunikatív jelekre, melyek valamilyen mértékben hasonlítanak egymásra. Például a különböző kutyafélék nagyon hasonló viselkedési jelkészletet használnak a versengés és megalázkodás kifejezésére. Továbbá a különböző fajok is rendelkezhetnek hasonló kommunikatív jelekkel, mivel ezek egy hasonló környezetben alakultak ki. Például a különböző vészjelzések hasonló akusztikus felépítéssel rendelkeznek a hasonló szelekciós nyomás miatt, melyek ezekre a viselkedésformákra hatnak. A közös szelekciós környezet egymáshoz közelítő (konvergens) jelzőviselkedéseket hoz létre, melyek így kommunikatív interakciókhoz vezethetnek a törzsfejlődésükben egymástól független fajok között. Végül a közös környezet szintén vezethet a kommunikatív jelek kölcsönös megtanulásához (például a páviánok és az antilopok megtanulják egymás vészjelzéseit). Elvileg bármilyen viselkedésforma kaphat kommunikatív szerepet, ha megbízhatóan előrejelzi a küldő jövőbeni cselekedetét vagy a környezetben lezajló eseményeket. A fajok közti kommunikáció tanulmányozása gyakran irányul a fenti mechanizmusok szerepének szétválasztására. Fontos hangsúlyozni, hogy a fajok közti interakciók során kommunikatív jelzésként használt viselkedések más szerepet tölthetnek be a küldő és a fogadó elméjében. Vegyünk egy egyszerű példát: egy kutya megtanulja, hogy leüljön az Ül! parancs ismételt elhangzására (és némi jutalomért). A jövőben ezt az interakciót kommunikációnak lehet tekinteni, mivel a küldő ember képes megváltoztatni a fogadó kutya viselkedését egy bizonyos viselkedési jelzéssel. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a jel különböző szerepet tölt be az ember és a kutya elméjében. Előbbi esetén az ül része a gazdag nyelvi rendszernek, melyben bizonyos absztrakt jelentésekkel rendelkezik. A kutyának az Ül! egy különleges akusztikus jel, mely egy adott testtartásra vonatkozik egy szűk kontextusban. A háziasítás gyakorlati megközelítése A kutyákon végzett legutóbbi kutatások fenntartják a nézetet, hogy a kutyák oly módon fejlődtek, ami növelte a túlélés esélyeit az emberközeli környezetben (Topál és mások 2009). Az emberekkel folytatott kommunikációra nézve ez azt jelenti, hogy a kutyák olyan készségeket fejlesztettek ki, melyek segítik az emberrel való kommunikációt. Ez a folyamat valószínűleg 20-25 ezer éve kezdődött, és különböző fokozatokon esett át (Miklósi 2007). Kezdetben a kutyák ősei pusztán hozzácsapódtak az embercsoportokhoz, de a későbbiekben a két faj közti interakció erősödött, és néhány fosszília szerint a kutyák és emberek közötti kapcsolat individualizálódott. Mindezt megerősítik a 10-15 ezer éves európai és közel-keleti temetkezési helyek (Morey 2006). Az utóbbi 5-10 ezer évben a kutyák nemesítésen is átestek annak érdekében, hogy segítsék az embereket különféle munkák (például vadászat, halászat, terelés, őrzés, szánhúzás) során. A kutatók feltételezése szerint ezzel egy időben tudatalatti és tudatos kiválasztási folyamat is zajlott, mely azokat a fejlett kommunikatív készségekkel rendelkező kutyákat részesítette előnyben, melyek megfeleltek az adott munkához. Így a könnyedség, mellyel (normál esetben) egy házi kutya kialakítja a kommunikatív kapcsolatot a gazdájával nem véletlen és nem is nélkülözi az evolúciós előzményeket. Meg kell jegyezni, hogy ez a nézet ellentétes a nemrégiben felvonultatott érvekkel (Udell és mások 2008), melyek szerint a kutyák kommunikatív képességei
pusztán az emberi környezetben végbe ment intenzív tanulás (operáns kondicionálás) eredménye. A tanulás (egyedfejlődési ritualizáció) fontosságának kétségbe vonása nélkül fenntartjuk, hogy a kutyák azért képesek komplex kommunikatív interakciót folytatni az emberekkel, mert az evolúciós folyamat előnyben részesített néhány olyan viselkedési (és mentális) tulajdonságot, melyek elősegítik a velünk folytatott interakciók megjelenését. Az előbb említett mechanizmusok (viselkedési homológiák, konvergenciák és egyedfejlődési ritualizáció) különböző szerepeket játszanak az ember-kutya kommunikációban. Talán a közös emlős származás alapján a kutyák és az emberek is hasonló mechanizmusokkal rendelkeznek, melyek a viselkedési jelek bizonyos formáit irányítják. Például mindkét faj esetén (csakúgy, mint a többi emlős esetén is) az alacsony frekvenciájú hangkiejtés versengő viselkedésre utal. Bár a tanulás szerepét nem lehet kizárni, az ilyen hangjelzésekre adott kölcsönös reakció része lehet a közös evolúciós hagyatéknak (Pongrácz és mások 2009). Feltehetően az emberi iránymutató gesztusok megértésének alapjául az a képesség szolgál, melynek segítségével a farkasok a préda irányát jelzik. Ez a konvergens evolúció egyik esete lehet, ha ez az elsődleges képesség olyan kiválasztódási folyamat alapjául szolgált, mely az emberi iránymutató jelek megértésének fejlődéséhez vezetett. Az emberek és kutyák közti kötődési viselkedés hasonlósága szintén a közös evolúció bizonyítéka (Topál és mások 2005). Végül az emberi gesztusok és hangjelzések használatát az egyedek függetlenül tanulják meg, továbbá az egyedek között számottevő különbségek vannak, melyek némelyike genetikai eredetű. Például néhány kutya kitűnik abban, hogy a nyelvi jeleket tárgyak neveiként használják (Kaminski és mások 2004). Az ember és kutya közti vizuális kommunikáció megfigyelésének kísérleti megközelítései A vizuális kommunikáció folyamata különböző szakaszokra bontható. Először a küldőnek magára kell vonnia a fogadó fél figyelmét, és meg kell bizonyosodnia arról, hogy létrejött a kölcsönös figyelem. Ezután a küldő félnek olyan jelet kell küldenie, mely képes a fogadó fél viselkedését befolyásolni. A kutya-ember kommunikáció esetén bizonyítékok támasztják alá mindegyik szakaszt. Mind a kutyák, mind az emberek képesek felhívni magukra a figyelmet bizonyos viselkedésminták segítségével, képesek eldönteni, hogy figyel-e rájuk a másik fél, valamint a gesztikulációs jelzések széleskörű választéka áll rendelkezésükre a vizuális kommunikáció során. Kutatások mutatták ki, hogy ha a kutyák megoldhatatlan feladattal vagy helyzettel szembesülnek, hosszas bámulással és tekintetváltásokkal kezdeményeznek kommunikatív interakciót az emberekkel (Miklósi és mások 2000; 2003). Úgy tűnik, ez a kommunikatív viselkedés a kutyákban fejlettebb, mint az azonos szinten emberhez szoktatott farkasokban. Feltehetőleg a kutyákat előnyben részesítő szelektív környezet elősegítette ennek a viselkedésnek a kialakulását. Más kutatások a kutyák figyelemmel kapcsolatos viselkedésminták iránti érzékenységét alapozták meg. Például Virányi és mások (2004) kimutatták, hogy a kutyák hajlandósága a feladatok végrehajtására attól függött, hogy merre nézett az ember. A legtöbb kutya figyelmen kívül hagyta a parancsot, ha az ember a parancs kiadása közben egy másik személyre nézett. Más környezetben a kutyákkal egy bizonyos távolságban lévő tárgyat hozattak parancsra a gazdájuk elé (Gácsi és
mások 2004). A kutyák számottevő része a gazdájuk elé hozta a tárgyat, még akkor is, ha a gazda hátat fordított a kutyájának. Továbbá a kutyák szívesebben könyörögnek élelemért olyan emberektől, akik feléjük fordulnak. A viselkedésük ugyancsak változik annak függvényében, hogy éppen figyelik őket vagy sem: Schwab és Huber (2006) kimutatták, hogy a kutyák jobban tartózkodtak a tiltott élelem elfogyasztásától abban az esetben, ha a gazda vagy a kísérletező figyelte őket. Végül a kutyák képesek megtalálni a rejtett élelmet, ha a megfigyelt ember a rejtekhelyet figyelte, viszont akkor nem mutattak hajlandóságot, ha az ember a szoba széle felé fordult és a fejével a plafont nézte (Soproni és mások 2001). E tények összegezve azt sejtetik, hogy a kutyák jó készséggel tudják meghatározni az ember figyelmi állapotát annak viselkedésmintái alapján. Több részletes tanulmány kutatta a kutyák abbéli képességét, hogy emberi gesztusmintákat használjanak fel egy kommunikatív kontextusban (összefoglalásért lásd Miklósi és Soproni 2006). A legtöbb feladat során a kutyának választania kell két egyforma tároló között valamilyen emberi gesztus alapján. Bizonyítható, hogy a kutyák képesek rövid, disztális mutatógesztusokra hagyatkozni, továbbá megértenek néhány szokatlan gesztust is, mint a lábbal való mutogatást (Lakatos és mások 2009). Habár nem áll rendelkezésre számottevő közvetlen bizonyíték, a kutyák emberközeli környezetben szerzett általános szociális tapasztalata feltehetően elősegíti a képességüket, hogy különféle, iránnyal kapcsolatos emberi gesztust megértsenek (pl. Miklósi és mások 1998). Továbbá néhány kísérleti munka kimutatja, hogy a kutyák e készsége jobb, mint az intenzíven szocializált farkasoké (Miklósi és mások 2003), ugyanakkor feltehető, hogy ez a különbség pusztán egy bizonyos fejlődési szakaszra vonatkozik (Gácsi és mások 2009a). A kutya fajközi kommunikatív képességei mögött rejlő mechanizmusok leírása A kutyák komplex fajközi kommunikatív képességeit gyakran tekintik a háziasítás folyamatának eredményének (lásd feljebb, valamit Hare és mások 2002). Azonban az utóbbi években vita kezdődött a mögöttes mechanizmusok pontos természetét és eredetét illetően. Alapvetően három, egymást nem kizáró lehetőség áll fenn. Talán a háziasítás közvetlenül hatott a kutyák azon kognitív képességeire, melyek az emberrel folytatott kommunikáció során működnek. Továbbá a háziasítás befolyásolhatta a kommunikatív képességeket segítő alárendelt mechanizmusokat is. Például Hare és Tomasello (2005) feltételezi, hogy a kutyák természetében lezajlott evolúciós változások ( emotionalit ) hozzájárulhattak a fejlett kommunikációs készségekhez, melyek nem haladják meg a farkasok kognitív képességeit. A legutóbbi fejlemények valószínűleg alátámasztják ezt a felvetést, mivel a fiatal, szocializált farkasok azért sikertelenek a kommunikatív gesztusok használatában, mert kevésbé hajlandók a kísérletezővel kommunikációt kezdeményezni (Gácsi és mások 2009a). Továbbá a kommunikatív interakció teljesítményét valószínűleg nagyban növelte a tény, hogy az emberrel való vizuális együttműködésre (pl. terelés) választották ki a kutyákat (Gácsi és mások 2009b). Udell és mások (2008) szerint a kutyák és farkasok közti különbség azzal magyarázható, hogy a kutyáknak több lehetőségük van az emberrel történő kommunikációra. Részletesebb kutatások hiányában egyik említett folyamat szerepe sem zárható ki, különösen azért nem, mert a különböző kutatások során használt módszerek alapjaikban különböznek.
Fontos megjegyezni, hogy nagyon nehéz megérteni, hogyan lehet a tanulást kísérlet céljából befolyásolni természetes rendszerekben, mint a házi kutyák és farkasok esetén. Továbbá az is valószínűtlen, hogy a kutyák hozzávetőlegesen rövid evolúciója nagymértékű változáshoz vezetett volna a kognitív képességek terén. Tehát valószínűbb, hogy a változások a kommunikációs képesség alapjait jelentő kiegészítő rendszereket érintették. Ezek közé sorolható a hosszabb figyelemtartomány, a hajlandóság, hogy odafigyeljenek és alávessék magukat a szociális kommunikatív ingereknek (pl. a kutyák az emberi szemkontaktust kezdeményezésként értelmezik), a kommunikatív jelként alkalmazható viselkedésminták bővülése, a viselkedés tiltó (önmegtartóztató) tendenciáinak fejlődése. Mindezen készségek hozzájárulhattak (függetlenül és ráadásként) a kutyák emberekkel folytatott kommunikációs sikeréhez a kooperatív helyzetek során, ellentétben a farkasokkal, még abban az esetben is, ha mindkét fajt hasonló szinten szocializálták és hasonló kognitív kapacitás áll rendelkezésükre a tanuláshoz. Végkövetkeztetés A legutóbbi kutatások kimutatták, hogy a háziasítás befolyással volt a kutyák kommunikációs képességeire, különösen az emberek iránt. A kutyák képesek kommunikatív interakciót kezdeményezni, vizuális emberi gesztusokra hagyatkozni és felismerni a vizuális figyelem egyszerűbb formáit. Bár feltételezzük, hogy ezek a készségek valamilyen mértékben hozzájárultak a kutyák sikeréhez az emberközeli környezetben, a készségeket meghatározó pontos viselkedési mechanizmusok még feltáratlanok, s a jövőben további precíz kutatásra lesz szükség. A cikket fordította: Ferencz Kitti