EURÓPAI TÜKÖR XIV. ÉVF. 3. SZÁM n 2009. MÁRCIUS

E U R Ó PA I TÜ KÖR A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FOLYÓIRATA EURÓPAI TÜKÖR XIV. ÉVF. 3. SZÁM n 2009. MÁRCIUS A TARTALOMBÓL n Közjogi megegyezésre is szükség van Beszélgetés Török Ádám közgazdász akadémikussal n Forgács Imre: Tanulság Európának is: a neokonzervatív buborék n Németh Gabriella: Átmeneti mentességek n Drinóczi Tímea: Az adminisztratív költségek és terhek csökkentése n Marján Attila: Gondolatok a magyar EU-elnökség elé n Remek Éva: Biztonságunk a globalizáció árnyékában XIV. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2009. MÁRCIUS

EURÓPAI TÜKÖR Kiadja a Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma, a HM Zrínyi Kommunikációs Szolgáltató Kht. támogatásával. Felelõs kiadó: A szerkesztõbizottság elnöke: A szerkesztõbizottság tagjai: Fõszerkesztõ: Lapszerkesztõ: Lapigazgató: Rovatszerkesztõk: Szerkesztõk: Mûszaki szerkesztõ: A szerkesztõség címe: Terjesztés: Korsós Tamás Palánkai Tibor Bagó Eszter, Balázs Péter, Balogh András, Barabás Miklós, Baráth Etele, Bod Péter Ákos, Erdei Tamás, Gottfried Péter, Halm Tamás, Hefter József, Horváth Gyula, Hörcsik Richárd, Inotai András, Iván Gábor, Kádár Béla, Kassai Róbert, Kazatsay Zoltán, Levendel Ádám, Lõrincz Lajos, Magyar Ferenc, Nyers Rezsõ, Somogyvári István, Szekeres Imre, Szent-Iványi István, Török Ádám, Vajda László, Vargha Ágnes Forgács Imre Hovanyecz László Bulyovszky Csilla Fazekas Judit, Becsky Róbert Asztalos Zsófia, Farkas József György Lányi György Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma 1027 Budapest, Nagy Imre tér 4. Telefon: 458-1475, 458-1577, 458-1361 Horváthné Stramszky Márta, stramszkymarta@kum.hu Az Európai Integrációs Iroda kiadványai hozzáférhetõk az Országgyûlési Könyvtárban, valamint a Külügyminisztérium honlapján (www.kulugyminiszterium.hu; Kiadványaink menüpont). A kiadványcsalád borítón látható emblémája Szutor Zsolt alkotása. Nyomdai elõkészítés: Omigraf Kft. Nyomdai kivitelezés: Pharma Press Kft. ISSN 1416-6151

EURÓPAI TÜKÖR 2009/3. A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FOLYÓIRATA

TARTALOM Közjogi megegyezésre is szükség van Beszélgetés TÖRÖK ÁDÁM közgazdász akadémikussal (Hovanyecz László)................... 3 FORGÁCS IMRE: Tanulság Európának is: a neokonzervatív buborék. Kérdések a prudenciális szabályozásról a válság idején.............. 9 NÉMETH GABRIELLA: Átmeneti mentességek Bulgária és Románia 2007. évi EU-csatlakozása tükrében......................... 27 DRINÓCZI TÍMEA: Az adminisztratív költségek és terhek csökkentése. Program az uniós vállalkozások sikere érdekében................ 55 Magyar EU-elnökség, 2011 MARJÁN ATTILA: Gondolatok a magyar EU-elnökség elé............... 73 Európai biztonság- és védelmi politika REMEK ÉVA: Biztonságunk a globalizáció árnyékában................. 81 Szemle PÁLFINÉ SIPÕCZ RITA: Kényes egyensúly. Az Európai Unió és Oroszország energetikai kapcsolatai.................................. 91 Uniós aktualitások SCHUCHTÁR ENDRE: A gyermekjátékok biztonsága. Elfogadta az EP az új játékbiztonsági irányelvet........................... 118 Központi Statisztikai Hivatal KÁTAINÉ MAROSI ANGÉLA: Az élelmiszeripar helyzete az Európai Unióban.. 121 Olvasólámpa Horváth Gyula (szerk.): Regionális fejlõdés és politika az átalakuló Oroszországban (Ludvig Zsuzsa).......................... 136 Monitor............................................... 141 English summaries........................................ 149

3 Közjogi megegyezésre is szükség van Beszélgetés Török Ádám közgazdász akadémikussal Az akadémikus szerint olyan nemzetek feletti szervezetet létrehozni, amely a gazdaságpolitikai fegyelmezetlenségeket kordában tudja tartani, reménytelennek látszik. Ugyanakkor az a véleménye, hogy a válságkezelés terén az Európai Unió érte el a legjobb eredményeket. Ezért jó, hogy Magyarország a tagjai közé tartozik. Ámde tudomásul kell venni, hogy 2000 2001 óta hitelbõl élt jól a magyar társadalom. Ezért most fizetni kell. Minél gyorsabban és radikálisabban rendbe kell tenni a költségvetést, Csehországgal és Lengyelországgal együtt mihamarabb be kell jutnunk az euróövezetbe. Mindez azonban csak úgy lehetséges, ha a politika képes lesz a szükséges közjogi reformok végrehajtására. Alan Greenspan, az USA szövetségi bankja a Fed elõzõ, nagyhatalmú elnöke is elismerte, hogy egy évszázadban jó, ha egyszer fordulnak elõ olyan válságok, amilyet napjainkban élünk át. Ön szerint ez egyike a ciklikus válságoknak, vagy valóban gazdaságtörténeti fordulatról van szó? Netán a (neo)keynesiánusok triumfálhatnak az önszabályozó piac mindenhatóságát hirdetõ neokonzervatívok fölött? Rendkívül óvatosan mondom: aminek jelenleg szemtanúi vagyunk, némileg hasonlít arra, amit Kondratyev-ciklusnak nevez a szakma. Emlékeztetõül: a szovjetorosz közgazdász 20 30 éves növekedési, illetve alkalmazkodási és válságszakaszokra osztotta a kapitalizmus történetét. Nos, ma valószínûnek látszik, hogy 15 20 évenként felnõ egy-egy újabb nemzedék, amely nem tanul a korábbiakból, és úgy gondolja, hogy vele nem fordulhatnak elõ azok a tévedések, amelyek az elõdeikkel. Én tehát bizonyos vagyok benne, hogy a mostani nagy válságból is kilábalunk, ámde paradox módon minél hamarabb jutunk ki belõle, annál drasztikusabb lesz a következõ krízis, mert a szükséges magatartásbeli és intézményi átalakulásoknak csak kisebb része valósul meg. Egyszersmind azt hiszem, hogy a ciklikus válság fogalma az utóbbi évtizedek eseményeire nem alkalmazható. Statisztikailag persze kimutathatók voltak a visszaesések, de a világ nem érezte õket drámaiaknak. Fõként a fejlett ipari világ. Arról pedig, hogy gazdaságtörténeti fordulat elõtt állunk-e, a néhai kínai államelnök, Csou En-laj esete jut eszembe, akit egy alkalommal arról kérdeztek, miként ítéli meg a francia forradalmat. A politikus azt válaszolta, hogy túlzottan közeli esemény ahhoz, hogy ítéletet mondjunk róla. Ami most történik, az még kevésbé alkalmas az ítéletalkotásra. Annyit természetesen kockázat nélkül megállapíthatunk, hogy súlyos történésekrõl van szó, amelyeknek igen komoly tanulságai vannak. Úgy vélem azonban, hogy e tanulságokkal igazán nem foglalkoznak azok, akiknek a feladatuk volna. Sem idehaza, sem a világ más tájain. Épp azért nem, mert mint mondtam, a válságnak majd vége lesz. Vége kell hogy legyen, mert mindenkinek az az érdeke, hogy ne húzódjon a végtelenségig.

4 EURÓPAI TÜKÖR 2009/3 MÁRCIUS Némiképp egyoldalúnak tartom a válság oly módon történõ bemutatását, hogy nõ a munkanélküliség, és akinek van munkája, annak a jövedelme csökken. Nagyon figyelemreméltó, hogy ebben a válságban komoly vagyonok tetemes hányada vész el. Ha magyar példát veszünk, akkor olyasmit láthatunk, hogy akinek két esztendeje 20 milliárdja volt, annak most talán csak 7 8 milliárdja van. Erre persze lehet azt mondani, hogy nem sajnáljuk. Csakhogy az ilyen veszteségek nem individuálisak. Megvan a maguk drasztikus társadalmi hatása. Ha igaz az a gazdagságra, hogy leszivárog, akkor ez igaz a veszteségre is. Mármost ha a közgazdasági irányzatok helyzetének jövõjérõl kell véleményt mondanom, zavarban vagyok. Ugyanis nehezen tudnám definiálni, hogy ki a neokonzervatív, illetve ki a neokeynesiánus. Az persze világos, hogy vannak például egyetemi emberek, akiket fenntartás nélkül neokonzervatívnak nevezhetünk. Azt sem lehet vitatni, hogy a Greenspan nevével fémjelzett gyakorlatot így titulálhatjuk. Ámde én úgy látom, hogy általában elméleti és gazdaságpolitikai eszmerendszerek keverednek, noha korántsem esnek egybe. Az önszabályozó piac mindenhatóságában azért eléggé kevesen hittek õszintén az már más kérdés, hogy hosszabb idõn át divat volt úgy tenni, mintha hinnének. Ettõl függetlenül a globalizációkritikus Stiglitznek igaza volt abban, hogy a piaci folyamatokat nem lehet teljesen magukra hagyni. Az is tény viszont, hogy Nobel-díjasként volt rá lehetõsége, hogy kimondjon olyan dolgokat, amelyeket ha más mond ki, akkor kétségbe vonják a szakmai hitelességét. Úgy gondolom, nem kell triumfálni a neokonzervativizmus felett. Ehelyett azt ajánlanám, hogy tartsuk szem elõtt: amennyiben a növekedésnek vannak szakaszai, anynyiban a gazdaságpolitikáknak is kell hogy szakaszaik legyenek. Tehát óhatatlan, hogy egyaránt legyenek keynesiánus és liberális szakaszok. Annyi bizonyos, hogy a most következõ idõben egy nagyon komolyan felfogott keynesiánus szakaszra van szükség. Mit ért ön ezen? Nem csupán azt, hogy például bankokat kell visszaállamosítani. Itt van elõttem a Spiegel címû mértékadó német lap legutóbbi száma, amely felveti, hogy immáron a személyes felelõsség megvizsgálásától sem lehet eltekinteni. Amikor olyan tapasztalataink vannak, mint például az, hogy a Lehman Brothers bank múlt évi összeomlása után az egyik vezetõje a több millió dolláros házát 10 dollárért eladta a feleségének, nyilvánvalóan a személyes vagyon kimentése történt, amit semmiféle szankció nem követett. Sok ilyen eset van. Ebbõl egyértelmûen következik, hogy az állami szerep megerõsítése nem csupán gazdaságpolitikai lépéseket, hanem számos jogi intézkedést is megkövetel. Sok az egytényezõs magyarázat a válság okairól: a korrupt és mohó bankárokról szóló népszerû, bár kissé populista magyarázatra, a pénzügyi ellenõrzést kiiktató deregulációs kampányokra, az amerikai átlagfogyasztó hitelekbõl finanszírozott mértéktelenségére és hasonlókra gondolunk. Ön hogyan rangsorolná a válságot elõidézõ okokat? Itt azért különválasztanék két olyan dolgot, amely a köznapi gondolkodásban nagyon könnyen összemosódik. Szerintem nem állítható általánosságban, hogy a bankárok korruptak volnának. Hogy mohók, az más kérdés. Aki nem mohó, az ne menjen bankárnak. Ami a deregulációt illeti, azzal kapcsolatban nem tartom helyénvaló-

KÖZJOGI MEGEGYEZÉSRE IS SZÜKSÉG VAN 5 nak kampányról beszélni. Ellenkezõleg: folyamatról, nagyon is hosszú folyamatról van szó. Azt hiszem, hogy az a helyes, ha úgy fogalmazunk: a pénzintézetek és a pénzpiac kormányzati ellenõrzését számos országban marginalizálták. A kontrollt megszüntetni, kiiktatni természetesen nem lehet. De marginalizálni igen. Ennek pedig olyan intézményi oka is van, amelyrõl keveset beszélnek. Arról van szó, hogy mind Amerikában, mind Európában léteznek politikafüggetlen elemek a gazdaságpolitikában. Ezeknek az elemeknek intézményeknek a függetlensége sok helyen erõsen elhalványult az utóbbi másfél-két évtizedben. Nem feltétlenül az történt, hogy közvetlen politikai utasításoknak engedelmeskedtek az ilyen ellenõrzõ intézményekben mûködõ személyek, hanem az, hogy egyre inkább elképzelték, ki akarták találni, mit vár tõlük a politika. Ami az amerikai átlagfogyasztó mértéktelenségét illeti, azt hiszem, nem specifikus jelenség. Az átlagfogyasztó mindenütt mértéktelen, ha teheti. Ugyanakkor nem téveszthetjük szem elõl, hogy ez a mértéktelenség rengeteg munkahelyet teremtett Amerikában. Az utóbbi másfél évtizedben rendkívül sikeres volt az Egyesült Államok a munkahelyteremtés szempontjából. Európa ezért irigyelte is Amerikát. Nagyon sajátságos, hogy ennek a munkahely-teremtési modellnek a példáit Európában többek között a Baltikumban láthatjuk viszont. E térséggel kapcsolatban sokan már-már ájultan beszéltek arról, hogy valóságos növekedési csodának lehetünk szemtanúi. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy 2007-ben beutazhattam az ottani országokat, és mivel nagyon szembetûnõek voltak észrevettem az átalakulás visszásságait. Azt láttam, hogy azokban az államokban nem olyan infrastruktúra, nem olyan szellemi tõke van, mint Magyarországon. Lehet, hogy nálunk nem jó a gazdaságpolitika, és nagy az adósság. A Baltikumban viszont egy a hitelbõl finanszírozott fogyasztásra épülõ növekedés valósult meg. Magyarul: a munkahelyek igen tetemes része nem a produktív szektorban jött létre. E munkahelyek addig mûködnek, amíg a hitelbõl származó pénz engedi. Ezt a példát azért mondtam, hogy lássuk, az átlagfogyasztó nem csupán Amerikában költekezik mértéken felül. Az amerikai fogyasztó ugyanúgy gondolkodás nélkül vette fel az olcsó hitelt, mint kisebb mértékben a magyar. A válságról szóló mindennapi hírek fõként a csõdökrõl, a drámai módon növekvõ munkanélküliségi adatokról és a gigantikus kormányzati mentõcsomagokról szólnak. Ön a világgazdasági folyamatok kutatójaként hogyan látja azt a globális problémát, amelyre inkább csak a szakértõk hívják fel a figyelmet: az Egyesült Államok túlfogyasztását és eladósodottságát nem kis részben a BRIC-országok*, mindenekelõtt Kína finanszírozza? Az is egyértelmûnek látszik, hogy a válság jelenlegi legnagyobb vesztesei a kevésbé fejlett országok, miután az általános tõkehiány elsõsorban õket sújtja. Ha az arányokat nézzük, akkor azt látjuk, hogy az úgynevezett BRICországokból eredõ finanszírozásból Kínára körülbelül 70, Indiára mintegy 20 százalék esik, a többire együttesen 10. Nos, Kínával kapcsolatban az a probléma, hogy noha a népesség lényegében véve stagnál, iszonyatos az a nyomás, amelyet a vidék- * Brazil, Russia, India, China (Brazília, Oroszország, India, Kína)

6 EURÓPAI TÜKÖR 2009/3 MÁRCIUS rõl a városba özönlõ tömegek gyakorolnak a gazdaságpolitikára. Egyetlen megoldás mutatkozik: mind több munkahelyet kell teremteni. A mostani válság azt jelenti, hogy a folyamat megfordult. Az export visszaesése nyomán az embereknek a városból vissza kell térniük a falusi környezetbe, és ennek kiszámíthatatlan következményei lehetnek. Errõl sem szabad megfeledkeznünk. Itt én azt hangsúlyoznám, hogy a gyors gazdasági növekedés valamiféle eladósodással valamelyik oldalon mindig együtt jár. Ezzel tehát a jövõben is számolnunk kell. A G20-ak tavalyi év végi csúcstalálkozója, vagy az Európai Tanács ugyancsak meghirdetett újjáépítési terve bõvelkedett a hangzatos elvi deklarációkban. A szükséges változtatásokban (például: kell-e globális bankfelügyelet, hogyan kerülhetõ el a protekcionizmus újabb hulláma) már jóval kisebb az egyetértés. Mintha Európa meghatározó gazdaságai legalábbis azok politikai vezetõi is inkább egyéni megoldásokat keresnének. Ha új Bretton Woods nem is várható, vajon remélhetjük-e valamilyen nemzetek feletti egyeztetõ fórum létrejöttét? Ismét a már említett Spiegel-számra kell utalnom. Ebben egyebek között az olvasható, hogy Davosra már nincsen szükség, mert az idõk során komolytalanná vált. A cégek arra használják fel, hogy reklámozzák magukat, a politikusok pedig arra, hogy elmondják, nem felelõsek semmiért. Egyáltalán: olyan nemzetek feletti szervezetet létrehozni, amely a gazdaságpolitikai fegyelmezetlenségeket kordában tudja tartani, reménytelennek látszik. Ugyanakkor azt tudom mondani, hogy e téren az Európai Unió érte el a legjobb eredményeket. Ezért jó, hogy Magyarország a tagjai közé tartozik. Még elképzelni is rossz, hogy mi történik akkor, ha 2001-ben robban ki a mostanihoz hasonló válság. Ebben az esetben nem valószínû, hogy 2004-ben felvettek volna bennünket a tagok közé. Ön tehát az Európai Uniót jól mûködõ nemzetek feletti szervezetnek tartja? Egész pontosan szólva: jól mûködõ nemzetek feletti koordináló szervezetnek. Természetesen nem idealizálom. Számos hibája nagyon is szembeötlõ. Ugyanakkor, amint jelenleg is látjuk, erõteljes stabilizátorként képes mûködni. Éppen ezért nem tartom lehetetlennek, hogy a közös valuta, az euró bevezetésének a szabályait nem túl hosszú idõ múltán rugalmasabbá teszik. Ma reggel lehetett hallani a rádióban, hogy egyszerre hat ország ellen indítanak eljárást a magas deficit miatt. Közöttük van Franciaország. Ez is azt bizonyítja, hogy nincs kivétel, a rendszer tisztességesen és megbízhatóan mûködik. Az európroblémára visszatérve: most látjuk igazán, hogy az övezeti tagságnak milyen áldásos hatása van. Most látjuk, amikor a forint árfolyamának hektikussága annyi gondot okoz. Nem az a baj, hogy gyengül a forint. Mert az is lehet, hogy majd erõsödik. De a kiszámíthatatlan árfolyam-ingadozásnak olyan hatása van, mint az ugráló vérnyomásnak. Az a szervezet alkalmazkodását nehezíti meg, az árfolyam-ingadozás az ésszerû vállalkozói döntéseket teszi szinte lehetetlenné. És a forinttal kapcsolatos spekulációkat nem lehet megtiltani. Így tehát egyetlen megoldás marad: bejutni az euróövezetbe. Ehhez szükséges volna összefogni a lengyelekkel és a csehekkel, akik hasonló fejlettségi szinten vannak, mint mi, és Brüsszelben meg kellene értetni, hogy a reálkonvergencia és a fejlettségi mutatók tekintetében

KÖZJOGI MEGEGYEZÉSRE IS SZÜKSÉG VAN 7 közelebb állunk a közösség fejlett tagjaihoz, mint mondjuk a szlovákok. De nem csupán ezzel kellene érvelnünk, hanem azzal is, hogy vállaljuk azt a gazdaságpolitikai fegyelmet, amit a közös valuta megkíván. Reménykedem benne, hogy ebben egyezségre lehet jutni a lengyelekkel és a csehekkel. Ugyanakkor nem beszélek a baltiakról, a románokról meg a bolgárokról, mert a reálkonvergencia tekintetében õk jóval mögöttünk vannak. Röviden: a nominális és a reálkonvergencia összekapcsolásában gondolkodom. Hangsúlyozom: nem arra gondolok, hogy a magyar kormány 2010-ben be tudja vezetni a közös valutát. Hanem arra, hogy valami módon meg kell értetni az unióval, hogy a maastrichti kritériumok immáron veszélyesek. Amikor bevezették õket, egészen más volt a helyzet. Jelenleg óriási probléma, hogy nagyon komoly deflációs veszély fenyeget. Márpedig a maastrichti szabályok éppen azt jutalmazzák, aki vállalja ezt a deflációs veszélyt. Hogy lássuk, mivel játszunk, tudnunk kell: már 1 százaléknyi és tartósabb defláció is több jóléti kárt okozhat, mint akár a 10 százalékos infláció. Egy olyan kicsi, nyitott gazdaságú országot, mint amilyen Magyarország, még jobban megrázzák a világgazdaság nagyjait is megrengetõ viharok. Hogyan látja a mi kilábalási esélyeinket, különös tekintettel arra, hogy önt februárban az Országgyûlés csaknem egyhangú szavazással megválasztotta a Költségvetési Tanács tagjává? A Költségvetési Tanácsról röviden: nagyon örülök annak, hogy hasonló habitusú szakemberekbõl áll majd a testület. Azt hiszem, mindhármunk felfogására az óvatos konzervatív alapállás a jellemzõ, amely tudomásul veszi, hogy olykor elkerülhetetlenül szükség van keynesiánus válságkezelési módszerekre. Ami pedig a kérdés érdemi részét illeti: végre tudomásul kell vennünk, hogy 2000 2001 óta hitelbõl éltünk jól. Az egész ország, a kisfogyasztó is, a nagyfogyasztó is. A vállalatok és a pénzintézeti rendszer is. Ezt most vissza kell fizetni. És azt is tudomásul kell venni, hogy minél hamarabb fizetjük vissza, annál jobb. Roppant fontos a költségvetési deficit minél gyorsabb és minél radikálisabb csökkentése. Csak így lehet visszaszerezni az ország nemzetközi reputációját. Milyen módon lehet ezt a gyors és radikális csökkentést megvalósítani? Itt vannak a különféle nagyberuházások. A négyes metró fõvárosi beruházás, ám ha Budapest súlyos helyzetbe kerül, akkor az államnak kell érte jótállni. De ugyanez a helyzet mindenféle önkormányzati projekttel. Ezért azt mondom, hogy noha látszólag gazdaságpolitikai problémákról van szó, azok nem oldhatók meg radikális közjogi változtatások nélkül. Ezek persze a napi politikai érdekek miatt roppant nehezen realizálhatók. De elkerülhetetlen, hogy megakadályozzák az önkormányzati szféra presztízsberuházásait, különféle címeken folytatott felelõtlen költekezését. Úgy hiszem, a szociális ellátórendszerben is elég sok tartalék van. Ugyancsak sok veszteségforrást látok a gazdaságban, s ezekrõl sajnos a politikai közbeszédben nem esik szó õszintén. Akár állatorvosi lónak is minõsíthetjük ebbõl a szempontból a MÁV-ot. Soha nem volt tisztességes politikai vita tárgya, mekkora MÁV-ra van szüksége a társadalomnak. A MÁV természetesen csak példa a sok közül arra nézve, hogy az állami kiadások tekintélyes része olyan helyekre megy, ahol az örökölt jogok kényszerítenek ki ésszerûtlen költekezést.

8 EURÓPAI TÜKÖR 2009/3 MÁRCIUS Az oktatási rendszert belülrõl ismerem. A felsõoktatási rendszer nagyon túlméretezett, egyszersmind szétdarabolt, ennélfogva pazarló a maga több mint hetven egyetemével, fõiskolájával. Gyakran emlegetik az amerikai példát. Csakhogy ott önkormányzati pénzekbõl vagy vállalati adományokból tartják fenn az olyan alacsony színvonalú általunk korábban nem alaptalanul lenézett intézményeket, amelyeket nálunk az állami költségvetés tart életben. Hosszan lehetne tovább sorolni a gondokat, de azt hiszem, ennyi is elég. Ugyancsak kényes szakmai és politikai szempontból, amirõl az IMF vezérigazgatója tett említést legutóbbi budapesti látogatásakor. Emlékezetes módon azt mondta Dominique Strauss-Kahn, hogy Magyarországon a jelenlegi helyzetben nem jöhet szóba az adócsökkentés. Ez igaz. Azonban van lehetõség az adórendszer átrendezésére. Azokra az intézkedésekre, amelyeket mostanában tervez a kormány, ha tényleg megvalósulnak, a Gazdasági Versenyképességi Kerekasztal elnökeként nagyon büszke leszek, mert a 2007 végén beterjesztett javaslataink legalább 80 százalékát viszontlátom bennük. A mi alapkoncepciónk egy nullszaldós csomag realizálása volt. Nagyon leegyszerûsítve: itt emelni, ott csökkenteni, egyszóval a csökkenéseket emelésekkel ellensúlyozni. Hogy konkrétumot mondjak, az áfaemelést is mi javasoltuk elõször. A javaslat elfogadása két szempontból is fontos eredmény. Egyfelõl: a kormány elismeri, hogy annak idején az általános forgalmi adó 5 százalékos csökkentésével hibát követett el. Másfelõl: a világgazdaság mozgásának deflációs szakaszában egy inflációt némileg ösztönzõ intézkedés nem helytelen, hanem helyénvaló. Hiszen az infláció növekedésével elméletileg legalábbis automatikusan növekednek a költségvetési bevételek, mivel inflálódnak a jövedelmek. Sokak szerint ez nem szép dolog, de ahhoz, hogy rálépjünk a kilábalás felé vezetõ útra, elengedhetetlenül szükség van rá. Ráadásul tudományosan is alátámasztható intézkedésrõl van szó. Van olyan közgazdasági tapasztalat, például a vámelméletbõl, amely szerint bizonyos, kisebb arányú adóemelések nem hatnak negatívan társadalmilag, de az állami költségvetésre jó hatásuk van. Az általános forgalmi adó tervezett 3 százalékpontos növelése éppen ilyen eszköz lehet. Összességében tehát azt tudom mondani, hogy a válságból kivezetõ úton az elsõ lépés a költségvetési konszolidáció. Ezen túl természetesen számos más intézkedésre is szükség van. Hogy csak egyet említsek: a felelõsség radikális javítása mind az államigazgatásban, mind az állami vállalatok világában. Ha ez nem történik meg, annak komoly következményei lesznek Magyarország nemzetközi hitelét illetõen is. Nem szabad, hogy kívülrõl nézve úgy tûnhessék: itt olyan vadkapitalizmus van, amelyben bármilyen törvénytelenség elõfordulhat. Arról nem beszélve, hogy a társadalomnak joga van tudni, mi történt például a vállalati támogatásokkal. Sok szó esik arról, hogy húsz éve más rendszerben élünk, mint korábban. Talán ez is ösztönzõ lehet arra nézve, hogy értesüljünk róla, mi történt az említett területeken ebben a két évtizedben. HOVANYECZ LÁSZLÓ

9 FORGÁCS IMRE Tanulság Európának is: a neokonzervatív buborék Kérdések a prudenciális szabályozásról a válság idején Az egyesült államokbeli pénzügyi buborék (financial bubble) világot rengetõ kipukkadása 2009 elején még nagyon közeli, és az általa világszerte elõidézett gazdasági sokk is annyira bénító, hogy a tanulságok tudományos igényû feldolgozásához bizonyára évek kellenek. Maga a pénzügyi buborék-fogalom azonban igen szemléletesen utal arra, hogy a tõkés piacgazdaság jó kétszáz éves története során a gazdasági ciklusok leszálló ágában a reálgazdasági visszaesés általában a pénzügyi piacok összeomlásával járt együtt. 1 Így például az 1880 1890-es évek vasútépítési lázát 1893-ban nagy visszaesés és csõdsorozat követte (railroad bubble), melynek során mintegy 500 bank ment csõdbe. A Nagy Depresszió kezdetén, 1929 októberében a New York-i Tõzsde vesztesége öt nap alatt mintegy 30 milliárd dollár volt. A jelenlegi válság közvetlen elõzményeként is említhetõ 2001-es ENRON-csõd tõzsdepiaci veszteség-számlája már 60 milliárdos volt, nem is szólva a nyugdíjalapok ezzel összefüggõ 2 milliárd dolláros veszteségérõl. Fontos megjegyezni, hogy az energetikai óriáskonszern összeomlásában nem kis szerepe volt az egykori Arthur Andersen pénzügyi tanácsadó világcégnek is, amely egyszerre volt tanácsadója és könyvvizsgálója az ENRON-nak, és ebbéli kettõs minõségében éveken keresztül zavartalanul auditálhatta a hamisított mérlegbeszámolókat. Az elsõ igazi, már a 2008-as gigantikus adatokat idézõ veszteségcsomag mégis egy másik globális ágazat összeomlását, az informatikai buborék 2002-es kipukkadását kísérte. Ekkor mintegy két év alatt az IT-cégek tõzsdei megsemmisülésének nagyságrendje már elérte az 5000 milliárd dollárt. 2 Nézõpont kérdése, hogy a különösen az elmúlt évtizedben felgyorsult globális tõkemozgások okozta tektonikus rengéseket csupán a schumpeteri kreatív pusztulási folyamatok egyik újabb megnyilvánulásának tekintjük-e, vagy miként a 2009-es Davosi Világgazdasági Fórum felszólalói közül sokan mondták az eddigi axiómák újragondolására is szükség van. 3 Talán az is figyelmeztetõ lehet napjaink 1 Barry Eichengreen, a Berkeley Egyetem és Michael Bordo, a Rutgers Egyetem pénzügyiválság-kutatói kimutatják például, hogy a hetvenes évektõl, a neokonzervatív gazdaságpolitikai fordulatot kiváltó stagfláció évtizedétõl a pénzügyi válságok számottevõen gyakoribbá váltak világszerte. Az 1973 és 1997 közötti idõszakban 139 pénzügyi válságot regisztráltak a kutatók, ebbõl 44-et a fejlett országokban. Ezzel szemben a válságok száma a II. világháború utáni fellendülés évtizedeiben, 1945 és 1971 között összesen 38 volt. Idézi: Edward Carr: Greed and fear In: The Economist January 24th 2009. 2 Az adatokat idézi a Newsweek mellékletében Jon Meacham és Evan Thomas: We Are All Socialists Now (The Perils and Promise of the New Era of Big Government) Newsweek Feb. 16. 2009. 3 Joseph Schumpeter a XX. század elsõ felének jeles cseh származású amerikai közgazdásza az önszabályozó piac mindenhatóságának hirdetõi közé tartozott. Capitalism, Socialism, and Democracy címû 1942-es könyvében és más mûveiben is többnyire azzal érvelt, hogy a jövedelmek egyenlõtlenségeit csökkenteni, illetve a gazdaság ciklikus kilengéseit mérsékelni törekvõ állami beavatkozások károsak, mert akadályozzák a vállalkozói szellem kibontakozását.

10 EURÓPAI TÜKÖR 2009/3 MÁRCIUS stratégái számára, hogy Ronald Reagan egyik legodaadóbb (elnöki) tanítványa, George W. Bush mesteréhez hasonlóan rendíthetetlenül hitt az adócsökkentések mágikus, gazdasági teljesítményt fokozó erejében. Nem okulva a Reagan-kormányzat elsõ ciklusának példáján amikor is az adócsökkentések megötszörözték a demokrata Carter elnöktõl örökölt szövetségi költségvetési deficitet, a Clintonadminisztráció 128 milliárdos többletét a Bush-éra nyolc éve alatt az adócsökkentésekkel sikerült közel 500 milliárdos hiánnyá változtatni, amiben természetesen szerepük volt a 2008. õszi bankmentõcsomagoknak is. Közben még csak arról sem esett szó, hogy az adócsökkentések fejében a kedvezményezett üzleti szféra vállale legalább minimális foglalkoztatási követelményeket. A legújabb már Barack Obama elnökségéhez köthetõ, közel 900 milliárdos gazdaságélénkítõ csomaggal együtt a szövetségi költségvetési deficit akár a több ezer milliárd dolláros nagyságrendet is elérheti. Ez pedig sajnos azt is jelenti, hogy a globális pénzpiac az amerikai államkötvény-vásárlásokon keresztül csak az ugyancsak tõkehiánnyal küzdõ Amerikán kívüli világ terheit növelve finanszírozhatja az Egyesült Államok gazdaságának újjáépítését. 4 A Nemzetközi Pénzügyi Intézet (The Institute of International Finance) elõrejelzése szerint például a fejlõdõ piacokon (emerging markets) várható magántõke-beruházás 2009-ben mintegy 80 százalékkal lesz kevesebb, mint 2007-ben volt. 5 A közgazdasági Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz davosi beszámolója is megerõsítette, hogy a tanácskozáson éles bírálatot kaptak azok az amerikai pénzügyi vezetõk, akik megpróbálták magukat is áldozatként feltüntetni. Szerinte õk valójában az elkövetõk, akik továbbra is fegyvert szegeznek a kormányokra és a gazdasági összeomlás rémképével zsarolják ki a gigantikus mentõakciókat. Így a pénz ezután is tulajdonképpen azokhoz áramlik, akik a válságot okozták. Ráadásul az új források az állami szándékoktól eltérõen többnyire nem a gazdaság újraindulásához szükséges hitelezést erõsítik, hanem mint az botrányként járta be a világsajtót jórészt bónuszok és osztalékok formájában kerültek ki a rendszerbõl. Nem véletlen, hogy a most hivatalba lépett amerikai elnök bejelentette, hogy azoknak a magángazdasági csúcsmenedzsereknek, akik részesültek a bankmentõcsomagokból, évi 500 ezer dollárban kívánják limitálni a fizetését. Stiglitz szerint az is súlyosbítja a szegény országok helyzetét, hogy õk nem képesek olyan mértékû betéti garanciákat nyújtani a befektetõknek, mint az Egyesült Államok. Részben ez- 4 Az Egyesült Államok legalább morális értelemben vett globális felelõsségét az amerikai jelzáloghitel-piac összeomlásával okozott világkatasztrófáért a nemzetközi fórumokon különösen annak kapcsán emlegették többen, hogy a bankmentõcsomagokkal megsegített pénzügyi szektor egyes csúcsmenedzserei az állami mentõöv megszerzése után is felvettek 100 millió dollárt meghaladó vezetõi prémiumokat. (Igaz, ez a menedzsermagatartás Európában is terjed.) A Davosi Világgazdasági Fórum nemzetközi sajtó által kiemelt témái mégis inkább azt jelzik, hogy a világ legfejlettebb országaiban olyan mértékû pánikhangulat lett úrrá a világgazdasági összeomlás ma még beláthatatlan idõtávú és mélységû hatásai miatt, hogy gyakorlatilag a félperiféria vagy periféria országainak egyre reménytelenebbé váló helyzete nem igazán érte el még a média ingerküszöbét sem. 5 Számszerûen a több mint 900 milliárdos összeg várhatóan 160 milliárdra csökken. Idézi: Michael Elliott és Peter Gumbel davosi tudósításában: How can we get out of this Mess? In: Time Febr.16. 2009.

TANULSÁG EURÓPÁNAK IS: A NEOKONZERVATÍV BUBORÉK 11 zel magyarázható, hogy az alacsony államkötvénykamatok ellenére továbbra is az amerikai piacokra dõlnek a pénzek, ahonnan pedig a mostani válság kiindult: A fejlõdõ államok emellett a fiskális ösztönzõ programokban sem tudják állni a versenyt. Eközben az IMF változatlanul a kiadások csökkentését és a kamatok megemelését követeli a hozzá forduló kormányoktól, ettõl a helyzetük még súlyosabbra fordul. 6 Külön elemzés tárgya lehetne, hogy a nagyobb válságok esetében kimutatható volt-e olyan egyértelmû ok-okozati összefüggés, mint napjainkban: ma ugyanis sokak véleménye, hogy a neokonzervatív, reagani filozófia elveit követõ pénzügyi rendszer csõdje volt az egyik döntõ oka annak, hogy a világgazdaság reálszektorai is csaknem példátlan módon omlanak össze. A történeti válságelemzés helyett azonban csak arra igyekszünk rámutatni, hogy az elmúlt évtizedek szisztematikus államtalanítása, a pénzügyi piacok tudatos deregulálása miként idézhette elõ a pénzügyi, majd az egyéb szektorokra is átterjedõ összeomlást, illetve hogy mindez mit üzen az Európai Uniónak. Európa számára talán az egyik legfontosabb tanulság vagy inkább egyre fenyegetõbb kérdés a történtek után, hogy a földindulás nem söpri-e el végleg a robusztus növekedés éveiben született, de egyértelmûen neokonzervatív ihletésû maastrichti konvergenciakritériumokat. Nehéz vitatni, hogy a tagállamok együttesen ezermilliárd eurót (az éves uniós költségvetés tízszeresét) is elérõ mentõcsomagjai láttán egyre inkább illúzió a költségvetési fegyelem és az államadósság nominális kritériumaihoz ortodox módon ragaszkodni. Az már csak közbevetett kérdés, hogy vajon hogyan fogjuk megítélni a gigantikus ágazati támogatási csomagokat a leggazdagabb tagállamokban az európai versenyjog és az állami támogatások általános tilalma alapján? Végül az is nehezen fenntartható helyzet, hogy az ezermilliárdos kormányzati mentõcsomagok korában az egységes európai cselekvést ténylegesen lehetõvé tevõ éves uniós költségvetés alig haladja meg a tagállamok összesített GDPjének 1 százalékát. (Eközben a tagállamok állami költségvetésének összege közelít az 50 százalékhoz, s már az Egyesült Államok szövetségi költségvetési kiadási szintje is meghaladja a GDP 47 százalékát.) E számok összevetése alapján joggal állítható, hogy az Európai Unió minden pozitív szándékú válságkezelõ nyilatkozata így akár a már beharangozott, az európai pénzügyi ellenõrzésrõl szóló Larosiereprogram is az elemzõk számára ugyan igen hasznos lehet, de egyébként alig lesz több jámbor óhajnál, ha nem párosul a közösségi cselekvést valóban megalapozó uniós költségvetési felhatalmazással. Ennek ma egyetlen, de komoly akadálya, hogy a gazdagabb európai kormányok nem igazán kívánnak lemondani azokról a belpolitikai elõnyökrõl, amelyeket számukra a tagállami költségvetési redisztribúció lehetõvé tesz. Sajnos a válság idején még nagyobb a késztetés, hogy az amúgy is pro- 6 Joseph E. Stiglitz: A davosi fórum vendégeinek depressziója, Világgazdaság Online 2009. február 10. A Stiglitz által felvetett bizalmi paradoxon jó példája Magyarország is, ahol a 11 százalék feletti hozamot kínáló államkötvénypiacokon állandósult a kereslethiány, annak ellenére, hogy egy nem is a legfejletlenebb uniós tagállamról van szó. Az USA tízéves lejáratú államkötvényének kamata mindeközben 2,7 százalék. Az adat forrása: The Economist 21st February 2009.

12 EURÓPAI TÜKÖR 2009/3 MÁRCIUS tekcionizmusra, a vendégmunkások elüldözésére hajló nyugat-európai közvéleményt ne nyugtalanítsák a föderális állam sikeresen elterjesztett rémképével, s a takarékosságot is egyszerûbb például a közösségi célú kiadások visszafogásával kezdeni. 1. Szabályozhatók-e egyáltalán a pénzügyi piacok? Elméletileg igen, a gyakorlati tapasztalatok szerint alig. Legalábbis ezt jelzi, hogy egy tagállamban például amely több mint tíz éve, a Bizottság értékelése szerint is sikeresen alakítja EU-konformmá bankrendszerét, emellett öt éve tagja is az Európai Uniónak arról folyik a vita, hogy változtatni kellene a kereskedelmi bankok és a lakossági ügyfelek jogi kapcsolatrendszerén. Tenni kellene valamit annak érdekében, hogy a kereskedelmi bankok üzletpolitikai érdekeikre hivatkozva ne módosíthassák bármikor és egyoldalúan a lakossági hitelszerzõdéseiket. A magyar Gazdasági Versenyhivatal jelenlegi elnökének véleménye szerint az ügyfelek, amíg keresik a hitelfelvételi lehetõséget, addig a versengõ kereskedelmi bankok sokaságával találkoznak. A rendszerbe belépve azonban saját hitelük foglyává válnak: Bár a versenyhivatali fenyegetettség a bankok számára fennáll, azonban ennek a lehetõségnek a kihasználása túlzottan nagy potenciális többletbevételt jelent nekik ahhoz, hogy arról könnyen lemondjanak. Jelenleg a lakossági hitelkihelyezés teljes rendszere arra épül, hogy a szerzõdéskötést követõ 15 nap után a bank, ha üzletpolitikai érdeke úgy kívánja, bármikor egyoldalúan módosíthatja a hitelszerzõdés feltételeit. 7 Az elnök szerint az egyoldalú szerzõdésmódosításnak az a lényege, hogy az összes kockázati elemet az ügyfélre rakják. Így a bankok nemcsak a tõlük függetlenül felmerülõ kockázatnövekedésbõl származó többletköltségeket, hanem minden rossz döntésük következményét is ki tudják fizettetni ügyfeleikkel. 8 A példa talán rávilágít arra a mélyebb gyökerû problémára is, hogy még az amerikainál mindenképpen szigorúbb és részletesebben kimunkált európai prudenciális szabályozásban is túlzottan nagy szabadságot élveznek a bankok a kockázatértékelési rendszerek és módszertan kialakításában. Az idézett versenyhivatali elnök véleménye szerint a probléma fogyasztóvédelmi vagy versenyjogi eszközökkel nem igazán kezelhetõ. Vélhetõen csak a jelenleginél korlátozóbb szabályozás jelenthetne megoldást, amikor is publikus jogszabály rögzíthetné, hogy például mi az, ami az ügyfelekre áthárítható költség, díj, kamat stb., és mi az, ami nem. A jelenlegi pénzügyi válság és a szabályozás összefüggései kapcsán azonban mindenképpen érdemes felidézni azokat a szakirodalmi véleményeket is, amelyek a vállalatok külsõ forrásainak biztosítása terén jelentõs különbségeket látnak az angolszász 7 Börtönbe kerülhetnek az útkartellezõk. Interjú Nagy Zoltánnal, a Gazdasági Versenyhivatal elnökével In: Népszabadság 2009. február 16. 8 2008 2009-ben ez nagyüzemi méreteket öltött, hiszen a sok ezer milliárd dolláros bankmentõ- és stabilizációs csomagokat a kormányok közismerten költségvetési forrásokból, vagyis közpénzbõl finanszírozzák.

TANULSÁG EURÓPÁNAK IS: A NEOKONZERVATÍV BUBORÉK 13 pénzügyi rendszer és a kontinentális gyakorlat között. 9 A külsõ forrásokat ugyanis az angolszász országokban jelentõs részben a tõkepiacon kibocsátott értékpapírokból, míg Japánban, vagy az Európai Unióban inkább banki finanszírozással biztosítják. Az angolszász típusú, zömmel értékpapír-alapú finanszírozásnak a vállalati menedzsment feletti kontroll szempontjából is nagy jelentõsége van, ugyanis a tulajdonosi szerkezet ezáltal jóval diverzifikáltabb, kevésbé megszemélyesíthetõ. A pénzügyi befektetõk hagyományosan inkább csak külsõ ellenõrzést gyakorolnak a tõkepiacokon keresztül, számukra a siker fõ mutatója a rövid távon realizálható hozam. Ez viszont oly módon hat a mindenkori menedzsment magatartására, hogy a profitmaximalizáció minden más szempontot megelõz a döntéshozatal során, hiszen a többnyire saját részvényekkel történõ javadalmazás (a bónuszrendszer különbözõ változataiban) alapvetõen a tõkepiaci szerepléstõl függ. 10 Paradox módon azonban ez azt is jelenti, hogy az amerikai vállalati menedzserek sok tekintetben hasonló motivációkkal mûködtek/mûködnek, mint amit Kornai János a hetvenes-nyolcvanas években még csak a kelet-európai állami vállalatok menedzsereinek tulajdonított. A pénzpiaci válság láttán elmondhatjuk, hogy számos pénzintézeti menedzsernél sem mûködött a valódi tõkekorlát (Kornai ezt a jelenséget nevezte puha költségvetési korlátnak ), felhatalmazásuk viszont korlátlan volt, kvázi tulajdonosi jogokkal rendelkeztek, azzal a lényeges különbséggel a tulajdonosokhoz képest, hogy nem a saját pénzüket kockáztatták, amint ez a bankcsõdök esetében mára nyilvánvalóvá vált. E motivációkkal viszonylag könnyen magyarázható, hogy az amerikai kormányzat és pénzügyi felügyelet miért volt folyamatos lobbinyomásnak kitéve különösen a reagani korszak deregulációs kampányai óta, hogy tovább csökkentsék (lehetõleg a nullára) a pénzpiacok szabályozottságát, szabadon szárnyalhassanak az egyre bonyolultabb, de egyre kockázatosabb elektronizált pénzügyi termékek. A sub-prime válság idején tudatos kereskedelmi banki gyakorlat volt például, hogy a némi eufémizmussal toxikusnak nevezett értékpapírügyleteket (értsd a valóságban: az értéktelen, tényleges fedezetet nem nyújtó jelzálog-követeléseket új kötvénykibocsátások biztosítékaként kínálva készpénzre váltották) kiszervezték olyan cégekbe, amelyekre még a korlátozott bankfelügyeleti jogi eszközök sem voltak alkalmazhatók. E körben nyilván elõkelõ hangzású elnevezésük miatt is népszerû pénzügyi instrumentumok voltak az eszközalapú értékpapírok, az ún. ABSek (Asset Backed Securities). Ezek sajátossága volt, hogy kibocsátójuk az ilyen eszközökért semmiféle garanciát nem vállalt. A lakáshitelezõ bank ugyanis többnyire készpénzért eladta a jelzálog-követelést egy céltársaságnak, ezzel megszabadítva magát annak kockázatától. Az értékpapírosítás során a jelzálog-követelést fedezetként használó, kötvényt kibocsátó céltársaság (amely többnyire maga is hitelbõl vásárolt) csak azt vállalta, hogy abban az ütemben fizet az általa kibocsátott kötvé- 9 A magyar nyelvû szakirodalomból ld. például Vígvári András munkáját: Pénzügy(rendszer)tan, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2008, illetve Simon István tanulmányát: A pénzügyi piac joga In: Pénzügyi jog I. Osiris tankönyvek, Budapest, 2007. 10 Ezt a jelenséget már a hatvanas években is leírták, jóllehet a jelenleginél kevésbé pusztító összefüggésben, többek között J. K. Galbraith Az új ipari állam címû mûvében. Részletesen idézi: Vígvári: i. m. 161. o.

14 EURÓPAI TÜKÖR 2009/3 MÁRCIUS nyekért, ahogyan majd be tudja hajtani a hiteladósoktól a tartozásukat. A hitelminõsítõk mint pl. a Standard and Poor s pedig az ilyen kötvényekre, vagy legalábbis egy részükre kiadták a legbiztonságosabbnak jelzett AAA minõsítést. 11 Az ingatlanpiac bedõlése után, a céltársaságok által követelésvásárlásra felvett hitelek értelemszerûen a nekik hitelezõ bankok veszteségét növelték, és az ABS-ek tömegességük miatt így válhattak a bankcsõdök egyik fõ elõidézõjévé. A kontinentális modellben a fentiekkel szemben abból is következõen, hogy nagyobb a banki finanszírozás szerepe a tõkepiacokon relatíve szigorúbban ellenõrzött bankok maguk is részesei a menedzsment feletti belsõ kontrollnak. Jelentõsebbnek mondható a tulajdonosi befolyás, és ami talán a legfontosabb a vállalati értékpapírok másodlagos piaca nem gyakorol annyira közvetlen hatást a vállalati döntésekre, mint az Egyesült Államokban. A pénzügyi piacok viszonylag kisebb befolyása azzal is összefügg, hogy a kilencvenes évek fellendülése idején a meghatározó európai gazdaságokban a pénzügyi szektor egészének szerepe is nagyságrenddel kisebb volt, mint az angolszász modell országaiban. Az OECD tagjai közül az USAban például az összes részvénypiaci befektetõ 45 százaléka tartozott a pénzügyi szektorba (ezen belül is a nyugdíjalapok részaránya közel a fele, 22 százalék, míg a bankoké mindössze 3 százalék volt), s a fennmaradó 55 százalék volt sorolható a nem pénzügyi ágazatokba. Németországban viszont az összes részvénypiaci befektetõnek csak 29 százaléka tartozott a pénzügyi (ezen belül 14 százalék a bankok aránya), és 71 százalék az egyéb gazdasági szektorokba. Hasonlóak voltak a belsõ arányok az angolszász modell másik vezetõ gazdaságában, az Egyesült Királyságban is: a pénzügyi szektor 62 százalék (ezen belül a nyugdíjalapok részaránya 34 százalék), a nem pénzügyi szektor viszont 38 százalék. Ennek ellentéteként Franciaországban a pénzügyi szektorbeli befektetések aránya mindössze 8 százalék volt a 72 százalékos nem pénzügyi befektetõkkel szemben. 12 A fenti kettõsség természetesen inkább a válságfolyamatok pénzügyi filozófiájának megértéséhez szükséges. A valóság nyilván sokkal összetettebb, részben azért, mert a pénzügyi piacok az elmúlt évtizedekben valóban globálissá váltak, s a kontinensek közötti különbségek is relativizálódtak egyrészt a pénzügyi konglomerátumok nemzetek feletti tulajdonosi szerkezete, másrészt a globális marketing és értékesítés miatt. 13 Általános tendenciává vált a világméretû versenyben, hogy a pénz- 11 A technológia további részleteit összefoglalja Kun János A pénzügyi válság elõzményei címû ismertetõjében. In: Népszava 2009. január 13. A cikk szerzõje idézi azt is, hogy a nevezett hitelminõsítõ például 2005 és 2007 között mintegy 855 milliárd dollárnyi sub-prime jelzáloghitelre épülõ értékpapírt látott el a legjobb minõsítéssel. A röviden ismertetett technika alapján az érdeklõdõk némi empátiával arra a költõi kérdésükre is választ kaphatnak, hogy tulajdonképpen hová lett a világgazdaságból ma hiányzó pénz? 12 Hoós Jánosnak a kilencvenes évek közepére vonatkozó összehasonlító adatait idézi Vígvári: i. m. 202. o. 13 Egyes becslések szerint a mérgezõ értékpapírok legalább fele már az európai bankok portfólióját terheli, így Európában is hódít az ezek speciális kezelésére, kimentésére létesített, államilag felügyelt rossz bankok (bad banks) ötlete. Gonosz kommentátori vélekedések szerint e téren ma igen bõ a választék, ezért nem szükséges túlságosan nagy kormányzati erõfeszítéseket tenni, nem szólva az amúgy is szûkös közpénzek további költésérõl.

TANULSÁG EURÓPÁNAK IS: A NEOKONZERVATÍV BUBORÉK 15 ügyi szolgáltatók mindenütt törekszenek a szolgáltatások minél teljesebb körét biztosítani (ld. pénzügyi hipermarket-jelenség). Ezért világszerte nõtt a szabályozó hatóságokra és pénzügyi ellenõrzõ szervezetekre gyakorolt nyomás az elmúlt évtizedekben, hogy dereguláljanak, vagyis töröljék el például a szolgáltatási szegmensek közötti még meglévõ szabályozási korlátokat. 14 A pénzügyi termékek beláthatatlan sokfélesége (pénzügyi innováció, új pénzügyi instrumentumok, mint például a jelzálog-követelések értékpapírosítása, a kizárólag a szervezõk számára sikeres pilótajátékok ) óriási vonzerõt gyakoroltak/gyakorolnak a laikus közönségre: A növekvõ piaci kockázatok kezelésére kockázatkezelõ és kivédõ eszközök, határidõs ügyletek, kamat és deviza csereügyletek (swapok), valamint opciók jelentek meg. Az innovációk, amellett, hogy a korábbiaknál jóval rugalmasabb finanszírozást biztosítottak, erõsítették a nem-banki, értékpapír alapú finanszírozást. Ez jelentõsen felértékelte a kereskedelmi bankokon kívüli szolgáltatók (befektetési bankok, könyvvizsgáló és rating cégek) szerepét. 15 Ezek a szervezetek és termékeik a liberalizált pénzügyi piacokon azáltal válhattak mérgezõvé, hogy a prudenciális szabályozás és pénzügyi ellenõrzés erõsítése messze elmaradt e globális pénzügyi folyamatok mögött. A bank- és tõkepiacra vonatkozó felügyeleti tevékenység alapvetõen még mindig nemzeti keretek között szervezõdik, a nemzetek feletti szabályozás pedig igen lassan, és ráadásul ajánlásokkal, etikai kódexekkel, vagyis nem igazán hatékony jogi eszköztár felhasználásával épül. Az amerikai jelzáloghitel-piaci válság kapcsán sok szó esett a pénzügyi buborékokról is. Látnunk kell azonban azt is, hogy a pénzügyi buborék önmagában se nem pozitív, se nem negatív, miután minden spekulációra épülõ pénzügyi piaci tevékenység magában hordozza a buborékképzõdés lehetõségét. Lord Káldor, a világhírû magyar származású brit közgazdász klasszikus megfogalmazása szerint A spekulációs cselekvés indítéka az uralkodó árak megváltozására számító várakozás, és nem az a nyereség, amely a javak használata, átalakítása vagy különbözõ piacok közötti szállítása révén érhetõ el. 16 A pénzpiaci spekulációnak így sajátos, korrekciós funkciója is van. Az értékpapírok másodlagos piacán azok vásárolnak, akik szerint egy adott termék alulárazott, vagyis várható, hogy árfolyama emelkedni fog. Eladni az szeretne, aki úgy gondolja, hogy az általa birtokolt termék felülárazott, s azért kell szabadulni tõle, mert árfolyama csökkenni fog. 17 A spekuláció tehát elvben az egyensúly felé is terelheti a piacot, de a mesterséges keresletteremtés révén mindig fennáll a túlzott likviditásképzõdés, vagyis a buborékosodás veszélye. Ezért merült fel a válság kirobbanása után szabályozási javaslatként, hogy a buborékképzõdés lassítása érdekében jogi eszközökkel például legalább az ún. shortolás lehetõségét kor- 14 Ahogy már korábban is utaltunk rá, ennek jegyében helyezték például hatályon kívül éppen egy nem konzervatívnak tekintett kormányzat a Clinton-éra idején az ún. Glass-Steagall törvényt, ami a Nagy Válság óta írta elõ a befektetési és kereskedelmi banki tevékenység elválasztását. 15 Ld. részletesen Vígvári András: A pénzügyi piacok evolúciója c. fejezetét. i. m. 192 193. o. 16 Uott. 17 Látható, hogy a másodlagos értékpapírpiac éppen ellentétesen elven mûködik, mint egy hagyományos árupiac. Az árupiac azonnali (spot) piac, tehát akkor érdemes vásárolni, ha az árak csökkennek, és fordítva.

16 EURÓPAI TÜKÖR 2009/3 MÁRCIUS látozni kellene, vagyis azt, hogy valaki árfolyamesésre spekulálva, olyan értékpapír eladására is szerzõdhessen, ami még nincs is a tulajdonában. A spekuláns ilyenkor arra számít, hogy az értékpapír határidõs visszavásárlásakor még alacsonyabb lesz az árfolyam, így az eladáskori és vételi árfolyam közötti különbség lesz a nyeresége. Ezt a fajta tranzakciót úgy is végre lehet hajtani, hogy a befektetõ meg sem vásárolja az általa eladott értékpapírt, hanem csak kölcsönzi a tényleges tulajdonostól. Soros György véleménye szerint a válság pénzügytechnikai okai között az óriási volumenû hitelgarancia csereügyletek mellett (credit default swaps) kiemelkedõ szerepe volt a shortolást addig korlátozó szabályok (uptick rules) 2007-es eltörlésének. A magyar származású pénzügyi guru úgy látja, hogy a válság elmélyülését olyan átgondolatlan kormányzati döntések is siettették, mint az, hogy engedték a befektetési óriásbank, a Lehman Brothers csõdbe jutását. Szerinte ténylegesen ez jelentette a fordulópontot, ami végül is a pénzügyi rendszer teljes széthullásához vezetett. 18 2. A prudenciális szabályozás alapelvi dilemmái 19 A pénzügytani kézikönyvek szerint az állam szabályozó tevékenysége a pénzügyi piacokon többféle filozófiára is épülhet, ami egyúttal a beavatkozás eltérõ mértékeire is utal. Szigorúan szabályozott piaci körülmények között a szabályozó hatóságok általában a szerkezeti (strukturális) típusú beavatkozási technikákat alkalmazzák. Ez a filozófia ami azért a kétpólusú világgazdaság korában is inkább csak a politikai szembenállás korai évtizedeit jellemezte tulajdonképpen szöges ellentéte volt mindannak, mint ami az elmúlt évtizedek globalizált és szélsõségesen liberalizált pénzügyi piacairól elmondható. A világrendszerhatárok nemcsak korlátozhatták/korlátozták a külföldi pénzügyi szolgáltatók letelepedését, hanem a határokon átnyúló szolgáltatást is megtiltották. A nemzeti határok között akadályozhatták a pénzügyi és az egyéb piacok (pl. feldolgozóipar és más szolgáltató szektorok) szereplõi közötti intézményes kapcsolatok építését, vagy különösen a kétszintû bankrendszer bevezetése elõtt az egyes részpiacok (bank, értékpapír, biztosítás, lakossági vagy vállalati hitelnyújtás stb.) is csak önálló szabályrendszer alapján mûködhettek. 20 A liberalizált pénzügyi piacokon ezek a technikák értelemszerûen nem alkalmazhatók. Ismert, hogy az Európai Unió az alapító szerzõdés szintjén, önálló címben írja elõ a személyek, a szolgáltatások és a tõke szabad mozgását. 21 Fõszabály szerint 18 The game changer In: Financial Times January 29. 2009. 19 A prudenciális szabályozás jogi aspektusainak összefoglalásakor elsõsorban Simon István A pénzügyi piac joga már idézett tanulmányára támaszkodtunk, s a szabályozási megoldásokat a közösségi joganyaggal harmonizált magyar pénzügyi joganyagból idézzük. 20 A legalább középkorúak nyilván emlékeznek még rá, hogy Magyarországon például az OTP sokáig a lakosság bankja volt. 21 Az Európai Közösség Nizzai Szerzõdéssel módosított alapszerzõdése III. Címén belül, tehát az áruk szabad mozgása mellett a tõke szabad mozgása egyike a Római Szerzõdés négy alapszabadságának.

TANULSÁG EURÓPÁNAK IS: A NEOKONZERVATÍV BUBORÉK 17 tilos a tagállamok közötti, valamint a tagállamok és a harmadik országok közötti tõkemozgás minden korlátozása, és ugyanez vonatkozik a fenti országok közötti fizetések korlátozására is. 22 Az egységes európai belsõ piac követelménye szerint minden tagállam köteles megengedni, hogy a másik tagállamban bejegyzett hitelintézetek leányvállalatot és fióktelepet hozhassanak létre. A határon átnyúló pénzügyi szolgáltatás engedélyezésének kötelezettsége pedig azt jelenti, hogy bármely tagállam területén egy másik tagállamban székhellyel bíró vállalkozás letelepedés nélkül is szabadon nyújthat szolgáltatást. 23 A fenti két stratégiai célt követõ szabályozást az tette lehetõvé, hogy az Európai Unióban a kilencvenes évek közepére (1994) lényegében megvalósult a pénz- és tõkemozgások csaknem teljes körû liberalizációja, illetve a kelet-európai pénzügyi piacok felosztása, s ez összhangban volt nemcsak a neokonzervatív maastrichti konvergenciakritériumokkal, hanem a globális, elektronizált világbankrendszer gyakorlati igényeivel is. 24 A szabályozás lehetõségeit alapjaiban befolyásoló szempont, hogy az európai bankrendszer (is) tulajdonosi szempontból rendkívül koncentrált. Az Európai Bizottság adatai szerint mintegy 8000 bank mûködik az unióban, de a teljes eszközállomány kétharmadának 44 multinacionális világcég a tulajdonosa. 25 A csaknem teljes liberalizáció és a devizakorlátozások eltörlése ellenére, az engedélyezési és mûködési feltételek megállapítása területén jelentõsek maradtak a tagállami szabályozási különbségek (eltérõ tõkekövetelmények, pl. ún. dotációstõke-igény a fióktelep létesítésekor, a hazai diploma mint feltétel elõírása a vezetõ tisztségviselõknek, és hasonlók). Az Európai Unió a kilencvenes évektõl miután még a maastrichti konszenzus sikeres elsõ évtizedében sem volt esélye az engedélyezési feltételek teljes jogharmonizációjának tanácsi és parlamenti irányelvekkel törekedett az egységes piaci feltételek kialakítására. Az igen terjedelmes irányelvi szabályozás mindenekelõtt a kölcsönös elismerés elvére épült, ami azt jelentette, hogy amennyiben egy hitelintézet az egyik tagállamban megkapja a felügyeleti hatóság mûködéshez szükséges engedélyét, akkor azt az 22 Uott. 56. cikk (1) és (2) bekezdés. 23 A jogharmonizációs alapelvekrõl ld. például Koós-Hutás Katalin: Jogharmonizáció az Európai Unióban: az egységes bankpiac célkitûzése címû összefoglalóját. In: Európai Füzetek 46. (Szakmai összefoglaló a magyar csatlakozási tárgyalások lezárt fejezeteibõl), A Miniszterelnöki Hivatal Stratégiai Elemzõ Központja és a Külügyminisztérium közös kiadványa, Budapest, 2003. 24 A kelet-európai bankprivatizációk és a pénzügyi piacok felosztása idején sokat lehetett hallani a kereskedelmi bankok ügyfelekért folytatott versenyének várható jótékony hatásairól. A piaci dogmatizmus hazai hívei például állandóan arról beszéltek, hogy az állam nem jó tulajdonos, és a piaci önszabályozás feleslegessé teszi az állami ellenõrzést. Ma a neokonzervatív modell követõi által romba döntött világgazdaságban már Amerikában is felfedezték válságmenedzserként az államot, amit az is jelez, hogy a kincstár egyre több pénzintézetnek válik fõ részvényesévé (Citigroup, AIG, Fannie Mae/Freddie Mac és mások). Az állam- és szabályozásellenes neokonzervatív szakértõket úgy tûnik lassan már csak nálunk tekintik a strukturális reformok kizárólagos letéteményeseinek. Tanulságos, hogy napjainkban még a The Economist" publicistája is azon élcelõdhet, hogy a kelet-európai új EU-tagok miután az elmúlt években harsogták szabadpiaci elveiket és elutasították az olyan országok nehézkes megközelítésmódját, mint Németország vagy Franciaország" most mégis Európától várnak segítséget. Ld.: The Economist, February 28th-March 6th 2009. 28. o. 25 EurActiv.com Calls for single EU financial supervisor resurface 9. February 2009.

18 EURÓPAI TÜKÖR 2009/3 MÁRCIUS összes többi tagállam hatóságának is el kellett fogadnia (egyetlen engedély elve). 26 Másik fontos szabályozási alapelv a székhely szerinti ország által gyakorolt ellenõrzés elve, melynek alapján a hitelintézeti tevékenység felett mindig annak a tagállamnak a hatóságai gyakorolják a felügyeletet, amely az engedélyt kibocsátotta. A hitelintézeteknek csak egyszer kell megfelelniük az engedélyezési eljárás követelményeinek, újabb engedély helyett elegendõ már a hatóságnál való bejelentés is ( európai útlevél ). A hitelintézeti szektor biztonságos mûködésére, a betétesek védelmére vonatkozó prudenciális szabályozásnál a közösségi jogalkotók azt a technikai megoldást választották, hogy az erre vonatkozó irányelvek bizonyos minimumkövetelményeket (szavatoló tõke, nagykockázat, irányítás) törekedtek meghatározni. A valóban egyenlõ piaci versenyfeltételek megteremtésének a pénzügyi szektorban azonban számos egyéb akadálya is fennmaradt. 27 Maga a prudencia (a latin prudentia, okosság, körültekintés szóból származó nemzetközi fogalom) is alapvetõen a számviteli alapelvekre utal. 28 A korábban említett szerkezeti-strukturális állami beavatkozásokat különösen az elmúlt tíz évben világszerte a prudenciális bankszabályozás váltotta fel. Ennek lényege, hogy a szabályozó hatóságok egyrészt a kockázatok különbözõ típusait próbálják meg elõrelátó módon azonosítani, másrészt olyan tõke-megfelelõségi és számviteli kötelezettségeket írnak elõ a hitelintézetek számára (pl. kötelezõ tartalékképzés, értékvesztés stb.), amelyek a kockázatos esemény bekövetkeztekor is képesek biztosítani a bank likviditását és szolvenciáját. 29 Simon István tankönyvében sokatmondó tömörséggel foglalja össze a prudenciális szabályozás visszaszorulásának elmúlt tízéves történetét, ami sok tekintetben rávilágít a jelenlegi pénzügyi összeomlás szabályozó-rendszerbeli hátterére: A jogi szabályozás legújabb, lassan tízéves fejleménye, hogy az állam részben visszavonult az univerzális bankok prudenciális szabályozásának területén, és a részletes szabályozás helyett keretszabályokat és az ezeken alapuló, a bank által kidolgozott, a felügyelet által jóváhagyott belsõ kockázatkezelõ modellek alkalmazásának választását tette lehetõvé. 30 A kérdés tehát úgy is felvethetõ, hogy vajon nem lenne-e sürgetõ ezen a téren is újabb filozófiaváltás, miután az elmúlt tíz- 26 Koós-Hutás Katalin: i. m. 10. o. 27 Koós-Hutás Katalin idézett tanulmányában ezek közül alapvetõen az adóztatási különbségeket emeli ki (megtakarítások adóztatásának összehangolása és a társasági adó harmonizációja). Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy a versenyfeltételek globális összehasonlításánál gyakran alkalmazott, az adókulcsok összehasonlítására alapozott gyakorlat nem igazán megbízható. A nominális adókulcsok összevetése ugyanis általában semmit nem mond, miután a tényleges adóterhek alapvetõen az adóalap kiszámítására vonatkozó anyagi jogi és számviteli szabályokon múlnak. Mint látni fogjuk, hasonló a megoldandó probléma a prudenciális szabályozás esetében is. 28 Ahol a beszámoló készítése során például különbözõ értékelések lehetségesek, ott mindig a legalacsonyabb értékeket kell figyelembe venni. A lehetséges veszteségeket mindig ki kell mutatni, a lehetséges hasznokat nem. A magyar számviteli jogban például az ennek megfelelõ egyik tartalmi alapelv az óvatosság elve, miszerint a nem realizált eredményt nem szabad a beszámolóban kimutatni. 29 A likviditás az azonnali fizetõképesség folyamatos fenntartását jelenti (folyamatos rendelkezésre állás), a szolvencia pedig a mindenkori fizetõképességet, vagyis azt, hogy a bank vagyona nyújtson elegendõ fedezetet a kötelezettségek teljesítéséhez. 30 Simon István: i. m. 294. o.