Nemzetközi közjog Kovács, Péter

Átírás

1 Nemzetközi közjog Kovács, Péter

2 Nemzetközi közjog Kovács, Péter Publication date Szerzői jog Péter, Kovács Kivonat A tankönyv bemutatja a nemzetközi jog alapkérdéseit, a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát és az ebben a tárgyban született ré-gebbi és újabb alkotmánybírósági határozatokat.

3 Tartalom 1. A leggyakrabban használt rövidítések... 1 Előszó... ii Előszó a 2. kiadáshoz... iii 2. ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE I.. FEJEZET A nemzetközi jog története Az ókor nemzetközi joga A középkor nemzetközi joga Az újkor nemzetközi joga A modern kor nemzetközi joga A nemzetközi jog tudományának története II. FEJEZET A nemzetközi jog jogi természete és sajatossagai Jog-e a nemzetközi jog? Miért kötelező a nemzetközi jog? Milyen kapcsolatban áll egymással a nemzetközi jog és a belső jog? A nemzetközi jog és a magyar jogrend Az évi XX. törvény és módosításai, illetve alkotmánybírósági értelmezése A 2011-ben elfogadott Alaptörvény a nemzetközi szerződések és a nemzetközi jog jogrendszerbeli helyzetéről A nemzetközi jog funkciója, jellemzői és tanulmányozásának értelme Közjogi és magánjogi jellemzők és technikák a nemzetközi jogban MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI III. FEJEZET A nemzetközi szerződések joga A nemzetközi jog jogforrási rendszere A nemzetközi szerződések definíciója és tipológiája A nemzetközi szerződések megkötése A fenntartások A nemzetközi szerződések és az érvénytelenség A nemzetközi szerződések értelmezése A nemzetközi szerződések hatálya, végrehajtásuk biztosítékai és a normakonfliktus A szerződések végrehajtásának biztosítékai A szerződések végrehajtása és a normakonfliktus A szerződések módosítása, kiegészítése, felfüggesztése A szerződések módosítása, kiegészítése A szerződések felfüggesztése A szerződések megszűnése A szerződésekben való államutódlás IV. FEJEZET A nem szerződéses jogforrások és az értelmezés segédeszközei A NEM SZERZŐDÉSES JOGFORRÁSOK A szokásjog A civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek Az államok egyoldalú jogi aktusai mint jogforrások A nemzetközi szervezetek határozatai és minősítésük jogforrástani szempontból A méltányosság mint jogforrás A JOGSZABÁLYOK ÉRTELMEZÉSÉNEK SEGÉDESZKÖZEI A bírói gyakorlat A jogtudomány és szerepe a jogviták eldöntésében AZ ABSZOLÚT DISZKRECIONÁLIS BÍRÁSKODÁS ELVI LEHETŐSÉGE Az ex aequo et bono alapon történő bíráskodás HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI V. FEJEZET Az állam mint a nemzetközi jog alanya Az állam fogalmi elemei A főhatalom és alávetettség a nemzetközi jognak: a keretek közötti mozgásszabadság 100 iii

4 Nemzetközi közjog Az állami főhatalom lényege A területi főhatalom A személyi főhatalom Az állampolgárság megszerzésének két fő jogcíme Kettős vagy többes állampolgárság A közfunkciós főhatalom Az államhatár A területszerzés jogcímei Az államnak nem saját állami területen gyakorolt területigazgatási hatáskörei Az egyedül és önállóan végzett területigazgatás alapesetei A kollektív igazgatás jogcímei Az ellenőrzött igazgatás jogcímei Az államok egymás közti kapcsolatainak nemzetközi jogi alapelvei A szuverén egyenlőség elve A belügyekbe való beavatkozás tilalma Az erőszak alkalmazása tilalmának elve A viták békés rendezésének elve Az államok együttműködésének elve A nemzetközi kötelezettségek jóhiszemű teljesítésének elve A népek, nemzetek önrendelkezési joga Államok keletkezése, megszűnése és az államutódlás A szerződésekben való államutódlás Államutódlás az 1978-as egyezményben nem szabályozott egyéb nemzetközi jogi jogviszonyokban Államutódlás a belső jogi jogviszonyokban Állami javakban, archívumokban és államadósságokban való államutódlás Államelismerés, kormányelismerés és egyéb elismerési formák Államelismerés A kormányelismerés Nemzetként, felkelőként és hadviselőként elismerés Különleges státusok Nemzetközi igazgatás alatti területek Az Apostoli Szentszék és a Vatikán jogalanyiságának sajátosságai VI. FEJEZET A nemzetközi szervezetek mint a nemzetközi jog alanyai A szervezetek fogalma és fajtái Tagfelvétel, kilépés és kizárás A nemzetközi szervezetek struktúráinak és működésének legfontosabb kérdései VII. FEJEZET Az egyén a nemzetközi jogban Az egyén aktív és passzív jogalanyiságának alapjai Az emberi jogok osztályozása AZ EMBERI JOGOK VÉDELMÉNEK NEMZETKÖZI JOGI ALAPINTÉZMÉNYEI Az emberi jogok védelme az Egyesült Nemzetek Szervezetében Az emberi jogok védelme az Európa Tanácsban Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet az emberi jogokért Az Európai Unió Alapjogi Chartája Egyéb emberi jogvédelmi mechanizmusok KÜLÖNLEGES JOGOK SAJÁTOS HELYZETBEN LEVŐ EGYÉNEK ÉS CSOPORTOK SZÁMÁRA Kisebbségvédelem Menekültek és hontalanok Különleges jogok a munka világában Az egyén nemzetközi jogi felelőssége a nemzetközi bűncselekményekért VIII. FEJEZET A nemzetközi jog egyéb alanyai Társaságok A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága Lovagrendek A nemzeti, etnikai, vallási kisebbség A nép és a nemzet Az emberiség jogalanyisága NEGYEDIK RÉSZ A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ALAPINTÉZMÉNYEI iv

5 Nemzetközi közjog 1. IX. FEJEZET A diplomáciai és konzuli kapcsolatok joga A diplomáciai kapcsolatok eredete és az államok érdekeltsége A diplomaták kiválasztása és kinevezése Az agrément: a kiszemelt misszióvezető előzetes jóváhagyatása a fogadó állammal A megbízólevél átadása, annak joghatásai és protokolláris ceremóniája Megbízólevél-átadás Párizsban Megbízólevél-átadás Brüsszelben Megbízólevél átadása a Szentszéknél Megbízólevél-átadás Budapesten Az átadás egyéb szabályai A diplomáciai képviselet funkciói A diplomáciai megbízatás megszűnése A diplomáciai kiváltságok és mentességek A konzuli kapcsolatok létesítése és a konzul kinevezése A konzul feladatköre A konzuli megbízatás megszűnése A konzuli kiváltságok és mentességek Egyéb diplomáciai missziók és képviseletek Különleges diplomáciai missziók Az egyetemes nemzetközi szervezetek státusa és a melléjük akkreditált képviseletek helyzete Néhány más fontosabb nemzetközi szervezet státusa és a melléjük akkreditált képviseletek helyzete Egyes különleges képviseleti megoldások X. FEJEZET Az államok nemzetközi jogi felelőssége A nemzetközi jogi felelősség kodifikációs folyamata és alapelemei A jogellenes cselekmény betudhatósága A törvényhozó cselekedeteinek betudhatósága A végrehajtó hatalom cselekedeteinek betudhatósága A bírói hatalmi ág cselekedeteinek betudhatósága A betudhatóság különleges esetei Kimentés a felelősség alól A nemzetközi felelősség jogkövetkezményei A nemzetközi felelősség érvényesítése A jogszerű tevékenységgel okozott károkért való felelősség XI. FEJEZET A viták békés rendezése A nemzetközi jogvita és a rendezés fogalma A nem bírói vitarendezési módok A nem bírói vitarendezés hagyományos, államközi módozatai A nemzetközi szervezetek szerepe a nem bírói vitarendezésben A választottbírósági vitarendezési módok A Nemzetközi Bíróság és szerepe a viták békés rendezésében Az állandó nemzetközi bíráskodás intézménye melletti érvek A Nemzetközi Bíróság tagjainak megválasztása Ad hoc bírák a Nemzetközi Bíróságon A Nemzetközi Bíróság joghatósága A Nemzetközi Bíróság előtti eljárás menete Az ítélet meghozatala, orvoslatai és érvényesítése A tanácsadó véleményezési eljárás Két atipikus tanácsadó vélemény a Nemzetközi Bíróság eljárásában: tanácsadó véleménynek öltöztetett eljárások igazgatási és (2010-ig) munkajogi döntésekben XII. FEJEZET A kényszer alkalmazása és következményei a nemzetközi jogban Az agresszió definiálhatósága és a jelenlegi definíció jogi természete Az ENSZ hatáskörei az Alapokmány VII. fejezetének szövege szerint A nemzetközi béke és biztonság érdekében tett ENSZ-lépések a gyakorlatban Az önvédelem mint az erőszak alkalmazásának legitim formája Az ún. ellenséges államok klauzula Az erőszak alkalmazása tilalmának elbizonytalanodása az ezredfordulón Lépések az ENSZ-reformjára: Kofi Annan főtitkár évi tervezete v

6 Nemzetközi közjog 5. XIII. FEJEZET A hadviselés során alkalmazandó nemzetközi jogi szabályok A hadijog és a humanitárius nemzetközi jog története A kombattáns A hadifogoly Különleges kategóriák és megkülönböztető jelzések A hadműveletek vezetése, a tiltott fegyverek és a tiltott célpontok A polgárháborúra vonatkozó szabályozás A háborús bűncselekmények megelőzése, kivizsgálása és megtorlása A semlegesség XIV. FEJEZET A tengerjog A parti állam szuverenitása és ellenőrzési jogosítványai A parti állam kitermelési, hasznosítási jogosítványai A Zóna Tengerjogi jogviták és rendezésük Egyes tengeri szorosok és tengeri csatornák különleges helyzete XV. FEJEZET Az édesvizekre vonatkozó nemzetközi jogi szabályrendszerek alapelemei XVI. FEJEZET A légtérre és a légi közlekedésre vonatkozó nemzetközi jogi szabályok XVII. FEJEZET Világűrjog XVIII. FEJEZET A környezet védelmének legfontosabb nemzetközi jogi kérdései Ajánlott irodalom a téma magyar nyelven megjelent műveiből Fontosabb honlapcímek vi

7 1. fejezet - A leggyakrabban használt rövidítések CPA: Cour Permanente d Arbitrage Állandó Választottbíróság CPJI: Cour Permanente de la Justice Internationale Állandó Nemzetközi Bíróság CIJ: Cour Internationale de Justice Nemzetközi Bíróság CEDH: Cour Européenne des Droits de l Homme Emberi Jogok Európai Bírósága Com. EDH: Commission Européenne des Droits de l Homme Emberi Jogok Európai Bizottsága CJCE: Cour de Justice des Communautés Européennes Európai Közösségek Bírósága Rec: (értelemszerűen) Recueil des arrts, avis consultatifs et ordonnances de la Cour Internationale de Justice, Publications de la Cour Européenne des Droits de l Homme (arrts et décisions), Recueil de la Jurisprudence de la Cour de Justice des Communautés Européennes RAI: Recueil des Arbitrages Internationaux RSA: Recueil des Sentences Arbitrales Série A/B: Publications de la Cour Permanente de la Justice Internationale ILM: International Legal Materials JDI: Journal de Droit International RGDIP: Revue Générale de Droit International Public ord: ordonnances (a Nemzetközi Bíróság végzése) mes. cons.: mesures conservatoires (a Nemzetközi Bíróság döntése ideiglenes intézkedések tárgyában) ex. prél.: exceptions préliminaires (a Nemzetközi Bíróság ítélete pergátló kifogások tárgyában) fond: a Nemzetközi Bíróság érdemi ítélete 1

8 Előszó 1997-ben jelent meg az Osiris Kiadónál a francia nyelvterületen jelenleg a legsikeresebbnek tartott, Nguyen Quoc Dinh (f) Alain Pellet Patrick Daillier: Droit international public című tankönyv általam fordított, tömörített és a szerzők engedélyével aktualizált, valamint magyar vonatkozású részekkel kiegészített adaptációja, Nemzetközi közjog címmel. A rendszerváltozás utáni Magyarországon kiadott új nemzetközi jogi tankönyvek sorában ez egy hónapos különbséggel másodikként jelent meg, és a francia nemzetközi jogi gondolkodásmódot tükrözte. Ez a talán pedagógiai szempontból is érdekes kísérlet beváltotta a hozzá fűzött várakozásokat, pótolta a tankönyvkiadásban a tantárgyunkat érintő, akkor már évek óta egyre kínosabb hiányt. A kiadás óta eltelt évtizedben azonban természetesen számos új nemzetközi bírósági ítélet és tanácsadó vélemény született, több jelentős új nemzetközi szerződés jött létre, és bővült a magyar Alkotmánybíróság nemzetközi jogi vonatkozású joggyakorlata is. Az államok döntöttek a Nemzetközi Büntetőbíróság felállításáról, de a következő évtized számára valószínűleg azok az intézményi változások lesznek a legjelentősebbek, amelyek humanitárius intervenció vagy éppen preventív önvédelem címén, a nemzetközi terrorizmus elleni harc szükségleteire hivatkozva a szemünk előtt formálódnak, érezhetően a második világháború utáni nemzetközi jogi koordinátarendszer újragondolását igényelve, egyszersmind az Egyesült Nemzetek Szervezetét a régóta halogatott reformok kidolgozásának felgyorsítására ösztönözve. Az Osiris Kiadó ösztönzését és több nagyra becsült kollégám bátorítását is magam mögött tudva döntöttem úgy, hogy az előbb-utóbb minden tankönyvet elérő, elkerülhetetlen aktualizálás immár egy önálló, saját tankönyv megírásával valósuljon meg. Lényegében megtartottam azonban a Nguyen Quoc Dinh-tankönyv által is használt, a hagyományos magyar megközelítéstől tulajdonképpen eltérő francia eredetű szerkezetet, és a nemzetközi bírósági ítéletek és tanácsadó vélemények is ahhoz hasonlóan, alapvetően mondatonkénti idézetek formájában kerültek beépítésre. Az egyes fejezetek kidolgozása során igyekeztem figyelembe venni mindazokat a szerkesztést és a tartalmat is érintő kritikai megjegyzéseket, amelyeket az elmúlt években a Miskolci Egyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem joghallgatóitól kaptam. A többi tankönyvtől eltérően beiktatott, viszonylag nagy mennyiségű térkép remélhetően segíti az egyes ügyek és problémák jobb megértését, a magyar történelem ismert eseményeire történő hivatkozások pedig a továbbgondolkodásra kívánnak ösztönözni, bizonyítva és emlékeztetve arra, hogy mennyire összekapcsolódott történelmünk számos eseménye a nemzetközi folyamatokkal, konkrét nemzetközi jogi problémákkal. Igyekeztem emellett írásban is átadni azokat a gyakorlati ismereteket, amelyek a steril elméleti tételeket árnyalják. Hálás vagyok Kussbach Erich nagykövetnek, a PPKE c. egyetemi tanáraként is tanító kollégámnak, hogy elfogadta a lektori felkérést, és aprólékos megjegyzéseivel segített abban, hogy e tankönyv minél pontosabb és használhatóbb legyen. Köszönettel tartozom Gábor Lucának a gondos szerkesztésért. Ezúton is köszönöm a Miskolci Egyetemen velem együtt tanító fiatal kollégáimnak, Garamvölgyi Orsolyának, Kirs Eszternek és Raisz Anikónak, hogy a szöveg gondozásában részt vettek, és a nyelvhelyességi, stilisztikai és gépelési hibákat javították. Köszönöm továbbá Bányász Rezsőnek, Bratinka Józsefnek, Breuer Klárának, Jeszenszky Gézának, Szávai Jánosnak és Trócsányi Lászlónak, hogy a diplomáciai kapcsolatokról készített fejezet elkészítéséhez nagyköveti emlékeik leírásával hozzájárultak. Miskolc és Budapest, június havában A szerző ii

9 Előszó a 2. kiadáshoz A 2006-ban megjelent tankönyv eredetileg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Miskolci Egyetem joghallgatói számára íródott, időközben azonban bevezették a Debreceni Tudományegyetemen folyó jogászképzésbe, majd egykori alma materem, a Szegedi Tudományegyetem is megtisztelt ezzel. A tankönyv kinyomtatott példányainak az egyetemi könyvesboltokban való elfogyását észlelve döntött úgy az Osiris Kiadó, hogy itt az ideje a 2., átdolgozott és bővített kiadás elkészítésének. Az 1. kiadást alapul véve, az abban minden gondos átnézés ellenére bennmaradt, utóbb felfedezett hibákat javítva, az elmúlt öt év nemzetközi jogi, diplomáciai jogi fejleményeit, a nemzetközi bírósági joggyakorlat újabb fontos elemeit abba beledolgozva készült el az új változat, amely figyelemmel van a 2011-ben elfogadott új alkotmányszövegnek a nemzetközi jogot érintő cikkeire, nem hagyva azonban feledésbe merülni az Alkotmánybíróság joggyakorlatának a nemzetközi joghoz kötődő elemeit sem. A 2. kiadás tekintetében is hálásan fogadom a kritikai, illetve szövegjavító megjegyzéseket, ötleteket, kiegészítési javaslatokat, egy majdani, már jelentősebben átdolgozott kiadásra készülve. Budapest, július havában A szerző iii

10 2. fejezet - ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE 1. I.. FEJEZET A nemzetközi jog története Az ókor nemzetközi joga 1. A jelen tankönyv tárgya, a nemzetközi jog, egyidős az államisággal és a joggal. Ahogyan a jog megjelenésének a pontos dátuma nehezen határozható meg, hiszen az írás megjelenése előtti korszakokban a bizonyítás értelemszerűen lehetetlen, legfeljebb a természeti népek szokásaiból és gyakorlatából lehet analógia alapján bizonyos következtetéseket levonni; tárgyunk tekintetében is csupán annyi bizonyos, hogy évezredekre visszamenően lehet számolni a modern nemzetközi jog előképeivel. Ezek a vadászmezők elhatárolásával, megjelölésével kezdődhettek, amelyekből utóbb az államhatár emelkedett ki, a törzsek közötti kontaktusokkal, amelyek a követségi jogot előlegezték meg, és szükségképpen meg kellett jelennie az ígéretnek, kötelezettségvállalásnak, amiből a szerződés formálódott ki. Valószínűleg megjelent bizonyos törzsek között az őket közösen fenyegető egyéb törzsekkel szembeni szövetkezés, segítségnyújtás is. 2. Az írásos formában dokumentálható nemzetközi jog is több ezer éves: ismereteink szerint a párizsi Louvreban őrzik az első nemzetközi jogi dokumentumokat, Az írás kezdetei című kiállítási tárlóban. Itt az emberi civilizációnak a Tigris és az Eufrátesz vidékéhez, az ókori Mezopotámiához kapcsolódó emlékeiről van szó: Kr. e körül (egyesek 3000 körülire teszik a keletkezés időpontját) Uruk és Lagas városok között tisztázták a határokat, és egy kettétört velős csontra emlékeztető, ékírásos cserépszög (az ilyeneket ünnepélyesen földbe helyezték és templomot építettek köré) mellett a határvitát elmesélő, cukorsüvegforma feljegyzés, azaz egy ősi diplomáciai jegyzőkönyv is fennmaradt. Ráadásul a XIX. században megfejtett szövegből kiderül, hogy egy régebbi határmegállapító szerződés megújításáról, a határok újbóli kijelöléséről volt szó. A szövegben a szankció is megjelenik, legalábbis abban a formában, hogy a bosszúálló istenek pusztító haragjával fenyegetik azt, aki megszegi a megállapodást. 3. A Kr. e közöttiként azonosított megfejtett ékírásos szöveg szerint ekkor Entemena, Lagas hercege és Lugal-Kinisedudu, Uruk hercege szövetséget kötött. A jegyzőkönyv utal arra, hogy három nemzedékkel korábban volt egy szövetségi szerződés, és árokkal választották el a területeket, ezt azonban az urukiak megsértet- ték. Entemena újra kiásatta az árkot, és az ezt megsértőkre az istenek átkát kérték. Enlil, a király, az istenek apja, megvonta a határt (...) Meszalim, Kis ura mérőkötéllel kimérte és oszlopot emelt oda. 4. Elámi nyelven, de akkád írásjelekkel készült a szintén a Louvre-ban őrzött szövetségi szerződés a mezopotámiai Agade és Avan városok között (Kr. e között), amelyben Avan királya hűséget esküdve kimondja, hogy Narám-Szín barátja az én barátom, Narám-Szín ellensége az én ellenségem. 5. Manitusu akkád király (Kr. e körül készíttetett) obeliszkjének tanúsága szerint ismerték a mezopotámiai népek az adásvételt mint az államterület békés gyarapításának intézményét. 6. Egyiptom és a mai Törökország területén élt hettita nép állama gyakran keveredett konfliktusba egymással. A nagyjából döntetlenre végződött kadesi csatát követően azonban szövetségi és békeszerződést kötött II. Ramszesz és III. Hattusilis (Kr. e ben, de egyes szerzők ezt 1259-re, 1283-ra vagy 1296-re teszik.). A szerződést követek segítségével kötötték, egy ezüsttáblára vésve (ami azóta eltűnt), viszont számos hiteles másolatot készítettek róla, amelyet a hettita birodalom különböző pontjain működő levéltárakban helyeztek el (ma az ankarai és a berlini régészeti múzeumban találhatóak példányaik), az egyiptomiak pedig a karnaki Ramesszeum egyik falára véstek. A karnaki szöveg jóval terjedelmesebb, nemcsak a hieroglifikus írásmód miatt, hanem azért is, mert hosszasan elmeséli az előzményeket, egyes hűbéresek átcsábítását és a kadesi csatát. A szerződés érdemi tartalma azonban nagyjából azonos a hettita és az egyiptomi változatban: együttműködés, meg nem támadás, kölcsönös katonai segítségnyújtás, az uralkodójának járó hűséget megtagadó, átmenekülő alattvalók be nem fogadása, a hűbéresi viszonyban levő fejedelemségekre kiterjedő érdekszférák tiszteletben tartása. Mivel a megállapodást küldöttek készítették, a két uralkodó megerősítette. A ma ratifikációnak nevezett 4

11 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE intézmény külső formáját is részletesen leírja a szöveg: Ramszesz isteni mivoltára utaló nevet használ, Hattusilis saját királyi nevében ratifikálja a megállapodást, de felesége, Puduhepa is megerősíti, talán papnői múltja miatt mintegy hettita oldalról is isteni erővel felruházva a megállapodás kötelező voltát. 7. Ez a megállapodás hosszú időre stabilizálta a hettita-egyiptomi kapcsolatokat, aminek következtében sokasodtak közöttük a békés érintkezés intézményei: diplomáciai úton tájékoztatták egymást Asszíriával, Babilonnal kapcsolatos lépéseikről, jegyzékeket küldözgettek egymásnak kisebb-nagyobb ügyekben, dinasztikus házasságok jöttek létre, maga Ramszesz is feleségül kapta Hattusilis egyik leányát. 8. A közel- és közép-keleti térség egymással vetélkedő népei (az egyiptomiak, hettiták, asszírok, babilóniaiak és zsidók) az El-Amarnában és Bogazköyben felfedezett ékírásos táblácskákat raktározó diplomáciai archívumok tanúsága szerint tisztában voltak az irattározás jelentőségével, használtak írásos kapcsolataikban olyan közvetítő nyelveket, például az arámit, amelyet mindannyian értettek. Ismerték a követek mentességének intézményét, vannak utalások a protokoll szabályaira (ajándékozás), a megbízólevél és az útlevél intézményére, sőt a ma vízumként ismert be- és átutazási engedély megtagadásáról is tudunk. (Így például fennmaradt II. Kadasman- Enlil asszír uralkodónak Hattusilishez címzett értesítése, hogy nem engedi áthaladni a Ramszeszhez küldött követeit.) A korabeli utasokat számos veszély fenyegette, és alattvalóikat ért sérelem esetében az uralkodók nem voltak restek tiltakozni és elégtételt kérni, azaz éltek a ma diplomáciai védelemnek nevezett eszközrendszerrel. Valószínűleg a hettita udvar leletei között talált Kr. e. XIX. századi agyagtáblácskák az első bizonyítékok a választottbíróság intézményének ismeretére. 9. A térség államalakulatai szerződéseket is kötöttek, ezek javarészt szövetségi, alávetési, illetve békeszerződések voltak. A nagyobb birodalmak a szomszédságukban levő kis városfejedelemségek hálózatát tudták magukhoz kapcsolni, s gyakran az ő képviseletükben is eljártak: a későbbi korokban ezt protektorátusnak hívták. Egy-egy szuverén átcsábítása egy másik birodalomhoz casus bellit, háborús okot is jelenthetett. A Louvre-ban őrzik azokat a Kr. e. XIV századból származó, katonai segítségnyújtás iránti folyamodványokat, amelyekben Rib-Addi, Büblos uralkodója katonai segítséget kér III. Amenhotep fáraótól, vagy amelyikben a palesztinai Suvardata tájékoztat arról, hogy visszaverte az apirukat, de azért katonai segítséget is kér. Biridiya megiddói herceg például azért panaszkodott, hogy a közmunkákban szomszédai nem segítik. 10. Az államhatárok pontos kijelölése és láthatóvá tétele igen fontos volt. Rendszerint díszesen faragott sztéléket, oszlopokat használtak erre a célra. Babilonban a kudurrunak nevezett jelölőköveknek egy bizonyos fajtáját államhatár megjelölésére használták, szerényebb kivitelű és más szövegű változatát pedig a mezőgazdasági ingatlantulajdonok számára készítették. Hammurapi törvénykönyve alapvetően a babiloni állam büntetőjogi és civiljogi szabályait tartalmazza, van azonban benne néhány olyan utalás, amelyet a menedékjog vagy (a fordítástól függően) esetleg a protektorátusi kapcsolatrendszer ismeretével lehet azonosítani. 11. Asszíria hadviselési módszere az akkoriban szokásosnál is sokkal kegyetlenebb volt. Nem volt ritka a hadifoglyok tömeges megcsonkítása, megvakítása: ezt a szomszéd államok jogsértésnek tekintették. Az asszírok alávetési szerződések és trónutódlási szerződések megkötésére bírtak rá több szomszéd államot. A szerződési szövegek hitelesítésére a vésett uralkodói pecsét intézményét használták. Ok is éltek a követküldés intézményével. Tisztában voltak azzal is, hogy a diplomáciai küldött egyik feladata a fogadó ország megismerése, és fennmaradt Kr. e. VIII. századból egy asszír küldött jelentése a szomszédos ország, Urartu belső viszonyairól. A túszok állítását szerződési biztosítékként kezelték. 12. Babilon és Asszíria bukása után Perzsia emelkedett regionális hatalommá: a szokásos követküldési gyakorlat mellett a perzsák a meghódított területeknek, illetve egyes vallásoknak készek voltak önkormányzatot biztosítani (lásd például III. Artabanosz perzsa király dekrétumát Szúza városa javára). Ismerték a konzuli bíráskodást is, és a környező népekkel ők is könnyen érthető nyelvet használtak diplomáciai nyelvként: az arámit és az akkádot. Rendszeres futárszolgálattal biztosították a birodalom egységét és a kapcsolattartást diplomáciai küldötteikkel: fennmaradt ebből a korból a diplomáciai levelezést tartalmazó futárzsák is. Perzsia hatalmi pozíciója révén egyenlőként tárgyalhatott és köthetett szerződést a kor egyes nagy birodalmaival: így például Róma is egyenrangúként kezelte a birodalmat szerződéskötéseiben. 13. Az Ótestamentumban megtaláljuk Izrael határainak olyan pontosságú kijelölését (Mózes IV34), amely a modern szerződésekre emlékeztet, részletesen leírva azokat az egyértelműen felismerhető természeti jellemzőket (hegyek, csúcsok, patakok, tavak), amelyek révén a határ bármikor rekonstruálható. A zsidó államok is ismerték a követküldés és -fogadás intézményét, a követek mentességét, a szerződésekben vállalt kötelezettségek betartásának elvét. Az ókori zsidó államalakulatok nemzetközi jogi kapcsolataiban visszatérően felismerhető a hol három, hol hat menedékváros által biztosított asylum intézménye (Mózes IV32, \(4,19,23, Józsué 20,2-9), megjelennek azok a gondolatok, amelyeket utóbb az emberi jogok előképeinek neveztek, így a zsidók közé 5

12 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE befogadottak gyermekeinek egyenlősége (Ezékiel 47), vagy hogy a rabnői sorból szabad polgár által feleségül vett asszony még válás esetén is megtartja szabad státusát (Mózes V,4). Több utalás van a hadviselés során alkalmazandó szabályokra, a fosztogatás tilalmára, a hadikövet intézményére, asszonyok, gyermekek kíméletére (Mózes IV,31, \(20, Eszter 9, Józsué 6,7,11). A hadviselés korlátait illetően azonban jelentős különbség volt aközött, hogy az ígéret földjén folyik-e a háború, vagy azon kívül. E korlátok döntően az utóbbi esetre vonatkoztak. Egyiptomhoz és Babilonhoz fűződő kapcsolataikban hol a függetlenség, hol az alávetettség érvényesült. 14. A nagy birodalmak, kevésbé kötődnek a nemzetközi joghoz. A nemzetközi jogra emlékeztető elemek inkább belső jogszabályokban vagy irodalmi művekben maradtak ránk. Az ókori India számos sikeres háború után eljutott a háborúindítás jogáról való lemondáshoz, ahogyan ezt Asóka császár oszlopain és girnari sziklaediktumain (kb. Kr. e. 258) olvashatjuk. Csandragupta császár (Kr. e ) kancellárja, Csanakja készített a koronahercegeknek egy uralkodásra felkészítő tankönyvet (ez volt az Arthasastra), s ebben visszatérő utalások vannak a mások fegyveres konfliktusaiban való semlegesség intézményének értelmére és feltételeire. Elkülönítette a hadüzenetet és a tényleges hadviselést, nagyvonalú bevándorlási politikát szorgalmazott, bevallottan az agyelszívásra törekedve, amit az ország gazdagodása és a szomszédok gyengítése miatt tartott hasznosnak. Különbséget tett a másik állam területe egy részének katonai megszerzése és teljes beolvasztása, valamint a békés területszerzés különböző, ingyenes és visszterhes formái között. Hangsúlyozta, hogy az uralkodók közötti megállapodás érvénye nem függhet attól, hogy írásba is foglalták-e a szerződést. A Kr. e. I. századból származó Manu törvénykönyve a diplomáciai kapcsolatok protokolláris szabályait, a követek mentességét, a mentesség alóli kivételeket (például visszaélés a státussal, tiltott határátlépés) is érinti. A világirodalom valószínűleg leghosszabb műve, a Mahábhárata a korabeli hadviselési szabályokat is tükrözi, ideértve a mérgezett nyilak használatának és a hadi álnokság (perfídia) tilalmát. A nők, a fegyvertelen vagy menekülő ellenség ellen tartózkodni kellett a fegyver használatától. Megjelenik benne a bűnös parancsot kiadó parancsnok és a végrehajtó beosztott katona felelősségének azóta is visszatérő problémája. Asóka császár már említett oszlopain maga utal a háborús kegyetlenkedések miatti uralkodói szégyenérzetére s ezt mind saját bűnelkövető katonái, mind a fellázadt lakosság javára ígért amnesztia intézményével akarta ellentételezni. 15. Kína, a Mennyei Birodalom istencsászárai nem érezték úgy, hogy akadna velük egyenrangú állam, illetve uralkodó: így Kína államközi kapcsolatai a szomszédos alávetett államokkal való érintkezésben jelentek meg, formájukat tekintve inkább kínai belső szabályokként. A diplomáciai jogot illetően a formalitásoknak nagy szerepet tulajdonítottak. Kínában is találunk trónörökösi tankönyveket, így a bambuszrúdsze- letekre rótt A háború művészete című alkotást (szerzője egy korábbi nagy hadvezér, Szun-ce neve mögé rejtőzve Szun Pin lehetett). Ebben a foglyul ejtett katonákkal szembeni emberséges bánásmód kötelezettségére találunk utalást, valamint megjelenik a mintegy két évezreddel később nemzetközi szerződésekben is rögzített szabály, hogy a hadviselés célja nem az oktalan pusztítás, hanem az ellenséges katonai erő megtörése. A katonai erő mindenáron való megsemmisítése helyett a vereség utáni elvonulás engedélyezését tanácsolja. Konfuciusz írásaiban az erkölcsnek és a jognak olyan kapcsolatait érintette, hogy az utókor a természetjogi filozófia és az emberi jogok egyik előfutáraként tiszteli. Szerinte az egyetemes emberi cél a béke, a háború pedig elítélendő, szükséges rossz. 16. Az ókori hellén városállamok éppen sokaságuk, viszonylag kis méreteik, egymással összevethető erejük miatt kedvező terepet jelentettek a nemzetközi jog továbbfejlődéséhez. A láthatóan már korábban is megjelent ad hoc diplomáciai megbízottak mellett a görögök ismerték az egyik városállam állandó megbízatásával egy másik városállamban az előbbi polgárai javára tevékenykedő, a mai szóhasználatban konzulnak nevezett intézményt. A görögproxenosz rendszerint a tevékenységi hely szerinti város polgára volt, azaz leginkább a mai ún. tiszteletbeli konzulra emlékeztet. Az állomáshely szerinti városállam proxenoszi dekrétumokkal igazolta a megbízatást. Fennmaradtak például a Kr. e között az Athénban Abidosz városka polgárait képviselő proxenoszok javára kiállított kődekrétumok, vagy a krétai Olonte városában ilyen jogosítvánnyal rendelkezők nevei (Kr. e. III II. sz.) az utóbbi azon a nagy kőlapon, amelyet közszemlére helyeztek el. Megmaradt a larisszai Arisztonosz nevére kiállított proxenoszi igazolás vagy Kosz városában Pythonax fia számára a proxenoszi feladatok ellátásért adott kitüntetés is. A konzulok a képviselet mellett bíráskodási funkciókat is elláthattak. 17. A poliszok közötti kapcsolatok intézésében közhivatalnokok is tevékenykedtek: a béke idején tevékenykedő, a népgyűlés vagy a tanács által választottpreszbüsz funkciója az eseti feladat ellátására küldött diplomatákéra emlékeztet. Idegen államok küldötteit Athénban az ötszázak tanácsa fogadta. A kherüsz a hadüzenetet és adott esetben a békefeltételeket közvetítette. Mindkettejük személyét a felkeresett poliszokban sérthetetlenség illette meg. 18. A városállamok kötöttek egymás között jogsegélyügyi megállapodásokat (Athén és Naxosz, Kr. e. IV sz.), valamint szövetségi szerződéseket (Kr. e. 433-ban Athén Rhe- gionnal, Kr. e. 420-ban Athén Argosszal, 6

13 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE Mantineával és Eisszel, Kr. e. 392 körül Athén és Szirakuza alapvetően Karthágó ellen). A szövetségi szerződések hálózatában két különleges típus igen gyakorivá vált: az amphiktüonia, amit szent helyek védelmére kötöttek (Delphoi, Olümpia), s ezek sérthetlenségét garantálták, utóbbi esetben ezeket az olimpiai sportjátékokkal összekapcsolva (Kr. e. 380). Garantálták nézők, versenyzők számára az akadálytalan eljutást, együttműködtek mai szóval élve a rendészeti biztosításban, de érintették az alapvető infrastrukturális hátteret, például a játékok színhelyére vezető utak felújítását. Az amphiktüonia a közös költségek fedezésére önálló költségvetéssel rendelkezhetett. A szümmakhia a modern katonai szervezetek előképének tekinthető kölcsönös védelmi szövetség volt, részben a fenyegető perzsa hatalommal szemben (Kr. e. 487: déloszi szövetség), részben egy már létező másik szümmakhia kiegyensúlyozására: a kölcsönösség a kezdeti fegyveres segítségnyújtásból fokozatosan átalakult a kisebb államok adófizetési kötelezettségévé (Kr. e : attikai tengeri szövetség), s az ebből fenntartott athéni, spártai haderő védte a kisebb poliszokat. Az akháj szövetséget szimbolizáló ezüstpénzek egyik oldala poliszonként azonosan Zeusz-fejjel volt díszítve, a másik oldalra a pénzt verő város szimbóluma került. Az amphiktüoniák is küldhettek közös követet: a phülagoraszt. 19. Kötöttek a poliszok békeszerződéseket is, s az ókori Hellászban már tisztában voltak a szerződések időbeli hatályának jelentőségével: határozott időre (például ötven évre) kötöttek békeszerződéseket, amelyek lejárta után a városállam dönthetett további lépéseiről. A békeszerződés részleges demilitarizálást is tartalmazhatott: Spárta így rákényszeríthette Athént, hogy rombolja le a városnak és pireuszi kikötőjének erődített falait (Kr. e. 404). 20. A görögök ismerték a viták békés rendezésének számos intézményét, mint például a békéltetést vagy a választott bíróságot. A makedón uralkodó az attikai városállamok vitáiban többször járt el választottbíróként. A görög mitológia több példát is hoz az Iliászban a megvesztegetésre, mint ami a szerződéskötési akarat vagy a választottbírósági döntés manipulálására irányul. 21. A hadviselés szabályait illetően ismerték az elesett ellenfél tiszteletét és eltemetésének kötelezettségét, a templomok és szenthelyek kivonását az ellenségeskedések alól s ezzel összefüggésben az egyházi asylumot (görögül aszülon), valamint a templomi javak fosztogatásának tilalmát. Elvárták, hogy a hellén hadseregek ne rombolják le egymás városait, és nem lehetett a vizet elzárni az ostromlott várostól. A hellén poliszok nemzetközi jogában ismerték a semlegesített városok intézményét is. A kis poliszok szövetkezéséből és viszálykodásából, a klasszikus demokrácia kora után a külső fenyegetettség miatt is egy-egy állam hegemóniára törekvése vált jellemzővé. A makedón állam Fülöp majd fia, Nagy Sándor katonai sikerei nyomán világbirodalmi aspirációkig is eljutott. A Kr. e. 215-ben Hannibál és III. Fülöp között létrejött megállapodás (amelyet utóbbi helyett Xenophanosz követ tárgyalt le és írt alá) az érdekszférák megosztását és a Rómával szembeni egyeztetett külpolitika alapelveit fektette le. 22. Nagy Sándor a perzsákkal vívott isszoszi csata (Kr. e. 333) után a vesztesként elmenekülő Dareiosz elfogott anyját, feleségét és gyermekeit rangjuknak megfelelően kezelte, az elfoglalt Perszepoliszt azonban kifosztotta és felgyújtotta (Kr. e. 331). A szú- zai menyegző néven ismert történet, a makedón katonák és a perzsa özvegyek több mint tízezer pár összeházasításáról a már legyőzött birodalommal való egybeolvadás és a békés kiegyezés szimbóluma volt. A birodalmi haderőben és a közigazgatásban eredeti területükön helyezte el a perzsa tiszteket, tisztviselőket. Nagy Sándor birodalma a harminchárom éves uralkodó Kr. e. 323-ban bekövetkezett halálával felbomlott, és a tartományok élére helyezett alvezérek területükön önálló dinasztikus államokat (szeleukida, ptolemaida birodalmak) szerveztek, amelyek némi hellenisztikus mázzal a meghódított területek korábbi hagyományaihoz hasonultak. 24. Úgy tartják, Rómát a nemzetközi jog addig érdekelte, amíg városállamként kellett védenie érdekeit. Rómának Romulus idejében Albával kötött szerződése azt is tartalmazta, hogy viszály esetén előbb békés megegyezésre kell törekedni, mielőtt fegyverekhez nyúlnának. A békére jellemző szerződések voltak az amititiák, barátsági szerződések, a hospitium publicum vendégjogot és ellátást jelentett egy-egy város valamely polgára számára. Kötöttek szövetségi szerződéseket is. Békeidőkben a görög proxenosz funkcióját a patronus látta el: amikor például a VII. Claudia légió kiszolgált, földhöz juttatott katonái megalapították Tupusuctu települést Africa provinciában, volt parancsnokukat, a Rómába visszatért Q. Julius Secundust kérték fel, hogy képviselje a település érdekeit. A megbízást egy-egy bronztábla tanúsította: az egyik Tupusuctu fórumán lett elhelyezve, a másikat pedig a patronus házára függesztették fel (tessera hospitalis). 25. A külügyi funkciók intézése, a követküldés és fogadás, a követi utasítások megadása a szenátusra tartozott. Róma követként gyakran tekintélyes szenátort küldött, a praetor által jelöltek közül sorsolva vagy kiválasztva. A hospitium publicumhoz kapcsolódva a követek sérthetetlenségét és területenkívüliségét Rómában jogszabály is biztosította (ut ne impedietur legatio). Rómában a külföldi követek elhelyezésére egy időben külön épület, a 7

14 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE Mars-mezei Villa Publica szolgált. Maradtak fenn diplomáciai irattárak (például a Dura Ezopusz-i papíruszgyűjtemény egy része), amelyek a külföldi követek fogadásáról, a nekik biztosított ellátásról számolnak be. Afetiales papi testület a mai külügyminisztériumi technikai funkciókat végezte Rómában: őrizték a szerződések példányait, szakértőként működtek közre a szerződések kötésekor és felbontásakor, döntöttek egy háború igazságosnak vagy igazságtalannak minősítésében. Szószólójuk, apaterpatratus eljárt az elégtétel adásról szóló tárgyalásokon, annak sikertelensége esetén a hadüzenet végrehajtásában, ami a véres (vagy vörös szalagos) lándzsának a határon való átdobásában nyilvánult meg. A recuperator tulajdonképpen nemzetközi (magánjogi) bíráskodási funkciókat látott el a latin szövetség tagállamainak polgárai között: gyakran háromfős választottbíróság formában összeállítva. A tagállamok közötti vitában pedig a római szenátus vagy az általa delegált megbízott járhatott el döntőbíróként. 26. Birodalommá válásával párhuzamosan Róma érdeklődése lanyhult a nemzetközi jog iránt, ehhez való hozzájárulása elmarad attól a közismert jelentőségtől, amelyet a római jog a modern polgári-kereskedelmi jogra gyakorolt. A békeszerződések tartalma többféle lehetett: az első pun háború után Karthágó elfogadta Kr. e ben, hogy hadisarcot fizet, s nem toboroz zsoldosokat római érdekszférából. A békeszerződések tartalmazhattak fegyverzetkorlátozási, leszerelési szabályokat is ismeretes, hogy a punok a Kr. e évi békeszerződésben kötelezték magukat, hogy átadják hadiflottájukat és nem képeznek ki harci elefántokat. Róma megkötött szerződéseit aszerint osztályozta, hogy egyenlőkkel kötötte-e azokat (foedus aequum) vagy az alávetést elfogadó állammal (foedus inaequum). A birodalomépítés során sok szomszédos állam ugyanis rendszerint katonai vereség vagy fenyegetés nyomán elfogadta, hogy provinciaként csatolják Rómához. A provinciák státusa különböző volt, van példa az önkormányzatiság bizonyos szintjére is, de arra is, hogy egyes római jogi szabályokat egyből bevezettek. Ez függött attól is, hogy deditióval vagy occupatióval, annexióval vagy incorporatióval kapcsolták a birodalomhoz. Julius Caesar Kr. e. 48-ban Gallia Cisalpina, Kr. e. 44-ben Orsu meghódított tartományok számára alkotmányt adott: megfogalmazását biztos, ami biztos nem bízta az ottani lakosokra. 27. A hadviselés során a hadikövet mentességének tiszteletben tartására különös figyelmet fordítottak, és a békében csukott ajtajú, háború idején nyitva álló Janus-templom a templomi asylum jelképe is volt. Bár a hadviselés egyik célja utóbb a rabszolgák szerzése volt, Marcus Aurelius oszlopán a germán hadifoglyok lemészárlására, Titus diadalívén a jeruzsálemi templom kifosztására egyértelműen utalnak a szobrászok. A békeszerződések megkötése különös alakszerűségekkel történt: így például a Kr. e. 321-ben Róma és a szamniszok között kötött békeszerződésnek a korabeli emlékplakettje is tanúsítja, ahogy a két parancsnok kardjával vágást ejt egy malac nyakán. Ezt a gyakorlatot egyébként számos nomád népnél is megtaláljuk. Egyes fontos szerződések betartását túszok cseréjével, illetve adásának megkövetelésével próbálták biztosítani. 28. A Római Birodalom átalakítási kísérletei (Diocletianus tetrarchikus reformjai Kr. u között vagy Kr. u. 324-ben a Constantinus általi újraegyesítés) csak rövid távon jelentettek megoldást. A történelmileg legperspektivikusabbnak minősíthető lépés, a keresztény vallás emancipálása (Kr. u. 313), majd egyik (Kr. u. 324), később pedig kizárólagos államvallássá tétele (Kr. u. 391) sem tudta azonban megakadályozni a birodalom szétmorzsolódását. A népvándorlás egyes népcsoportjait a birodalom befogadta, illetve szövetségesévé tette, hogy a többi törzsszövetség invázióját feltartóztassa. A Kr. u. 395-ben véglegesen szétváló birodalomból annak egyik fele, a Nyugatrómai Birodalom 476-ban megszűnt, a fővárosáról Bizáncnak is nevezett Keletrómai Birodalom még egy évezredig fennmaradt. Bizáncnak Attila hun birodalmával fenntartott diplomáciai kapcsolatairól részletes korabeli leírások maradtak fenn, és tudjuk, hogy mindkét birodalom megbízólevelet készített követeinek. 29. A rómaiaknak a jogi logika iránti fogékonysága és a jogi maximáik jóval később, a középkor végén nagyon sokat segítettek a nemzetközi jog rendszerezésében, szabályai frappáns megfogalmazásában (pacta sunt servanda, casus belli, clausula rebus sic stantibus, pacta tertiis nec nocent, necprosunt stb.). A nemzetközi jog elnevezése ajusgentiumra vezethető vissza, jóllehet azt a rómaiak arra a szabályrendszerre értették, amit ma idegenjog, illetve nemzetközi magánjog néven ismerünk A középkor nemzetközi joga 30. A Nyugatrómai Birodalom bukása utáni első évszázadok története csak hozzávetőlegesen rekonstruálható. A germán-frank államok egymással történő vetélkedése, a helyi földbirtokosok küzdelme egymással és az uralma alá hajtásukra törekvő központtal, az írásbeliség és a kultúra lehanyatlása miatt kevés világos bizonyíték van a nemzetközi jog intézményeinek egyértelmű létére. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy a szerződések tipikus formái (békeszerződések, trónutódlási szerződések) fennmaradtak, és voltak államközi diplomáciai kapcsolatok is. Mindezek technikai megvalósításában a kancelláriákon a keresztény papság meghatározó szerepet játszott. 8

15 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE 31. A kereszténység felvételével (496) Klodvig király és a Meroving-dinasztia hosszabb időre stabilizálta hatalmát, majd Martell Károly mórok feletti győzelme (Poitiers, 732) Európa új korszakát nyitotta meg: fia, az uralkodóvá váló Kis Pipin, unokája, Nagy Károly a gótokat, longobárdokat, szászokat, avarokat legyőzve ismét birodalmat építettek. 800-ban Nagy Károlyt Rómában császárra koronázták, amelyet Bizánc is elismert 812-ben. Unokái, Kopasz Károly, Német Lajos és Lothar egymás ellen fordultak, majd 842-ben a kétnyelvű, ófrancia és felnémet nyelven írott strasbourgi esküben Károly és Lajos szövetséget esküdött Lothar ellen, 843-ban pedig a három Karoling uralkodó a verduni szerződésben felosztotta a birodalmat, amelyet immár német központtal 962-ben teremtett újra I. Ottó. A nagy népvándorlást a honfoglaló magyar törzsek bejövetele zárta le, akiknek államát a kalandozásoknak nevezett, egy-egy állam felkérésére vagy azzal szövetségben végzett, fosztogatással kísért adóbehajtás felemás eredményei, majd bukása (Merseburg, 933; Augsburg, 955) után az ezredfordulóra az európai hatalmak elismerték. 32. A magyarság nemzetközi jogi kapcsolatrendszere a Kárpát-medencei keresztény államalapítás előtt is létezett és részben rekonstruálható. A kazár birodalom fennhatósága alól kiszakadó magyar törzsek vérszerződése konföderatívon túlmutató szövetségi megállapodást szimbolizál. A honfoglalás eseménysorozatában a szuzdali, kijevi, halicsi fejedelemségekkel való csatározások utáni békeszerződések, fejedelmi családtag túszok adása szerződési biztosítékként, eseti szolgalomnak tekinthető átvonulási megállapodások, mind beleilleszthetők a kor nemzetközi jogi gyakorlatába. A Szent Istvánhoz kötött magyar államalapítás előtt is tudott a magyar törzsszövetség államként nemzetközi jogi jellegű lépéseket tenni, mindenekelőtt diplomáciai területen: a Gesta-irodalom mérsékelt történelmi és személyi megbízhatóságát is számításba véve Kurszán találkozása Szvatoplukkal nyilvánvalóan egy diplomáciai küldetés elmesélése. A fehér ló mondáját pedig a nomád népekre jellemző állatáldozattal öszszekapcsolt szerződéskötés gyanánt lehet értelmezni. 948-ban fogadták Bizáncban Fajsz fejedelem küldöttségét, a megkeresztelkedése után pedig őt magát felruházták patrícius címmel. 972-ben Ottó császár fogadta Quedlinburgban Géza fejedelem küldöttségét, és segítséget ígért a kereszténység felvételéhez és elterjesztéséhez. István házasságának megszervezése, majd a Szilveszter pápától való koronakérés az egyenrangú királyságként való befogadás igénylésének sikeres diplomáciai lépéssorozata. 33. Ottó reformjai nyomán három viszonyítási pont volt jelen Európa térképén: a római pápa, a német-római császár és a bizánci császár. A többi uralkodó valamelyik császár hűbérese volt, hacsak nem ismerte el a pápa szuverén uralkodóként. Az önállóság és az elismerés különböző szimbólumokban is kifejezésre jutott: nyitott és zárt koronák, lándzsa, leborulás stb. A negyedik viszonyítási pont a kijevi Rusz volt, majd helyébe az orosz fejedelemségek belső átrendeződésével Moszkva lépett. Az ezredforduló táján már léteztek a később vezető szerepet betöltő európai államok, 1066-ban Hódító Vilmos megsemmisíti Hastingsnél a kelta-szász hadsereget, és a bekebelezett (debellatio) országban a normann katonatelepesek és a helyi lakosság egybeolvadásával megjelenik a mai Anglia elődje. 34. A nemzetközi jogi intézmények szempontjából a békeszerződések, eseti szövetségi szerződések, trónutódlás és dinasztikus házasságok mellett meg kell említeni, hogy 1054-ben megszűnik a keresztény vallás egysége. A schisma így a római katolikus és az ortodox rítus végleges elválását jelenti, ennek több világi következményével (például a naptárak különbsége vagy a társadalomszerveződés eltérő sajátosságai Nyugaton és Keleten). Ezután azonban mindenekelőtt a VII. Gergely pápa által 1077-ben kibocsátott Dictatus Papae kezdetű dokumentum jelentőségét kell hangsúlyozni, ami ugyanis a pápai udvar által igényelt világi főhatalom, szupremácia doktrínája volt: kimondta az Apostoli Szentszék csalhatatlanságát (infallibilitas), azt, hogy a pápa döntőbíró lehet a fejedelmek jogvitájában, uralkodókat büntethet, közösíthet ki, vonhat hűbéri kapcsolatokba államokat, adhat világi javakat és megbízatásokat. A német-római császárral kibontakozott konfliktussorozatot invesztitúraháborúknak nevezik, amely váltakozó eredmények (Canossa, 1077; Róma elfoglalása, 1084) után 1122-ben a wormsi konkordátummal fejeződik be, ami tulajdonképpen kompromisszum a pápa és a császár között, de igazi haszonélvezői a kisebb német uralkodók. A pápai udvar befolyása a nagypolitikára hosszú időn át meghatározó jellegű, a pápai szertartáskönyv sorrendje az államok rangsorát is jelenti. A zsinatok, amelyek eredetileg kánonjogi kérdések megtárgyalására voltak hivatottak, a mai nemzetközi csúcskonferenciák előzményei lesznek, az európai uralkodók közül számosan személyesen is részt vettek ezeken, ahol világi kérdések rendezésére is sor került. 35. A középkor nem ismerte az államok egyenlőségét: a már említett szertartáskönyvben is rögzített hierarchián túl (1504-ben Magyarország a 9. helyen volt, Skóciával ex aequo), számos protektorátusi, alávetési kapcsolatrendszer volt az Árpádok idején Halics (Galícia), a XV században például a macsói, szörényi bánságok, amelyek stabilitása jelentősen függött a vezető állam katonai pozíciójának alakulásától. Közép- Európában a magyar-cseh-lengyel együttműködés a XIV-XVI. században a szövetségi kapcsolatoktól többször is eljutott a perszonálunióig ben visegrádi találkozójuk alkalmával a magyar és a cseh király 9

16 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE választottbírákként döntöttek Lengyelország és a Német Lovagrend vitájában. A dinasztikus birodalomépítések néhány nagy európai uralkodói család évszázadokra nyúló szerepét alapozták meg. 36. Bizánc fokozatos gyengülését a terjeszkedő szaracén (szeldzsuk-török) uralkodók katonai sikerei is mutatják. Amikor a Szentföldet is elfoglalják, II. Orbán pápa keresztes hadjáratot hirdet. A hadjáratokban nemcsak Jeruzsálemet foglalják vissza, hanem Bizánctól is elragadnak területeket, beveszik magát Konstantinápolyt is. A katonai koalíciók kezdeti sikerei (amelyek nyomán kis hűbéres államokat hoznak létre a Földközi-tenger mentén) dacára a vállalkozás alapvető célját tartósan nem tudják megvalósítani. A lovagrendek fontos szerepet játszanak a területek igazgatásában és fennmaradnak a Szentföldről való kiszorításuk után is. Magyarországon és a Baltikumban rövid ideig területeket kapnak vagy szereznek, de utóbb ezekből is kiszorítják őket. 37. A hadviselés során egyszerre tapasztaljuk a lovagiasság eszményeinek betartását és megsértését: történnek fosztogatások, kegyetlenkedések, nemcsak a muzulmánok, hanem az eretneknek minősítettek, sőt az ortodoxok ellen is ben a Domonkos-rend engedélyt kap az inkvizícióra. A középkori kereszténység felújítja az ókor ismert intézményeit, pax dei és treuga dei elnevezés alatt. Előbbi a tágabb értelemben vett templomi asylumot jelenti, utóbbi az ellenségeskedések szüneteltetését bizonyos egyházi ünnepnapokon. Az elfogott katonák jelentős része váltságdíj fejében kerül szabadságra. Mind keresztes, mind szaracén oldalon a váltságdíj egyszerre magánbevétel és a küzdelem állami finanszírozásának eszköze ben kerül sor először a hadviselés elemi szabályainak megsértése miatt nemzetközi felelősségre vonásra: Peter von Hagenbachot, a Merész Károly burgundiai fejedelem által elfoglalt Breisach városba kinevezett kegyetlen helytartót a várost visszafoglaló Habsburg, francia, berni és felső-rajnai csapatok parancsnokai által kinevezett nemzetközi bíróság az isteni és emberi törvények lábbal tiprásáért halálra ítéli, elutasítva a védelem parancsra tette hivatkozását. 38. Dzsingisz mongol kán inváziója (a tatárjárás) hatalmas károkat okozott ugyan Magyarországon, Lengyelországban és az orosz fejedelemségekben, de csak a Fekete-tenger partján tudtak stabilan berendezkedni: az újabb világbirodalmi kísérlet nem élte túl Dzsingisz halálát, azt követően több kisebbnagyobb kánság osztozott a megszerzett területeken. 39. Az 1291-ben a Habsburgok ellen felkelt három svájci kanton, Uri, Schwyz és Unterwalden szövetséget kötöttek, hogy önállóságukat megtartva segítsék egymást. Ehhez utóbb még több más kanton is csatlakozott. (A konföderáció mára sok szempontból szövetségi állammá alakult át, eredetére emlékeztet azonban Svájc hivatalos elnevezése: Confédération Helvétique s az autókon a rövidítés: CH.) Számos országperszonáluniós kapcsolatba került egymással, ezek stabilitása változott, de mint emlékezetes, a magyar-horvát kapcsolat egészen a XX. századig tartott. A Balti-tenger mentén létesült nagy kikötővárosok pedig a Hanza-szövetségbe tömörültek, amelyben a résztvevők az esetleges viták rendezésére kifinomult békéltetési és választottbíráskodási szabályokat is kialakítottak. Megtörtént a nemzetközi tengeri hajózási, zsákmány- és kereskedelmi szokásjog írásba foglalása: a katalán nyelvű Consolat del Mar, ennek az Északi- tengeren érvényes megfelelője, az Oleroni Szabályok és a Balti-tenger mentén a Wisby Szabályzat. 40. A XIV századtól terjedt el az állandó külképviselet intézménye: a Hanza-szövetségbe tömörült városok ügyeltek arra, hogy a másik városba került polgáraik számára helyben bizonyos védelmet tudjanak nyújtani. A krími, kis-ázsiai és perzsiai keresztény kereskedők számára is hasonló, a mai konzulátusra emlékeztető intézményeket hoztak létre a velenceiek, genovaiak, franciák, rendszerint már ezt az elnevezést is használva. Ennek elterjedését elősegítette a területet fokozatosan birtokba vevő oszmán-törökök mohamedán vallásának azon kánonjogi tétele, hogy az iszlám jog csak a muzulmánok közötti jogviszonyokban alkalmazható. A konzuli bíráskodás kiépítésére a kapitulációs szerződések nyújtottak intézményes kereteket, amelyek elnevezése a fejezetet jelentő capitulusból ered. Az államközi politikai kontaktusokban pedig a nehézkes, eseti, utazó diplomácia (ilyenek voltak a Képes Krónikában is többször megörökített utazó pápai legátusok) mellett fokozatosan megjelent az állandó diplomáciai misszió intézménye: bizánci hagyományok alapján Velencében 1238-tól számos rendelet szabályozta a követküldés és -fogadás joganyagát, a követek jogait és kötelességeit. A legelső állandó követséget valószínűleg Velence és Burgundia, illetve Milánó és Firenze állította fel, s ezt nem sokkal követve Luxemburgi Zsigmond birodalma és Milánó kapcsolatában is megjelent ez az intézmény. Van példa a követ mentességének megtagadására és fogságba vetésére is: ez történt II. Szulejmán szultánnak ban Budára küldött, a fegyverszünet meghosszabbítását javasló követével, Bahrám csauszszal, aki 1526-ig volt őrizet alatt. 41. A nemzetközi szerződések betartásának kötelezettsége, a pacta sunt servanda a kor egyértelmű szabálya, a maga szokásos pragmatikus bizonytalanságával. Azon tétel dacára, hogy az esküt hitetlenek felé nem kell betartani (fides non est habenda cum infidelibus), valójában kevés kivétellel a mohamedán uralkodókkal kötött szerződéseket is betartották, és a pápa (vagy küldötte) volt csak jogosult a betartási eskü alóli feloldozásra. 10

17 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE Oroszlánszívű Richárdnak rendszeres kapcsolatai voltak nagyra becsült ellenségével, Szaladin szaracén szultánnal, köztük szerződésesek is. Velence is kötött szerződést (1454) a terjeszkedő török birodalommal, de történelmileg a legkomolyabb következménnyel I. Ferenc francia királynak I. Szulejmánnal kötött Habsburgellenes együttműködési megállapodásai (1525, 1536) jártak, mivel megkönnyítették a törökök balkáni terjeszkedését és behatolásukat Magyarországra. Mivel az uralkodók egyre kevésbé értek rá arra, hogy személyesen tárgyaljanak végig egy nemzetközi szerződést, megbízottaikat küldték el, azzal, hogy az általuk készített szerződés megerősítésének jogát maguknak tartják fenn. Rendszerint külön, díszes okmányban igazolták a ratifikáció megtörténtét Az újkor nemzetközi joga 42. Meghatározó jelentőséggel bírt az európai államok további fejlődési esélyeire és magára a nemzetközi jog fejlődésére, hogy Kolumbusz Kristóf 1492-ben a spanyol uralkodó megbízásából eljutott Amerikába. Bár Grönland mellett tovahajózva a vikingek valószínűleg már az ezredforduló táján eljutottak Amerika északi partjaira, de mivel ott letelepedtek és nem tértek vissza, ez a tény Európa fejlődését nem érintette. Amint rájöttek az államok, hogy a tervekkel ellentétben, valójában nem Ázsiára, hanem egy hatalmas, viszonylag ritkán lakott földrészre bukkantak, arra is rádöbbentek, hogy a gyarmatosító politika és ehhez kapcsolódva a világkereskedelem lehetőségéhez kapcsolódás átértékeli az európai államok földrajzi, gazdasági és katonai jelentőségét. Nyugat-Európa eleve jó pozícióját ezt jelentősen javította, Kelet-Közép-Európa államainak helyzetét viszont tartósan és valószínűleg visszafordíthatatlanul hátrányosan érintette, jelentőségük csökkent. 43. VI. Sándor pápa május 4-én meghozta híres választottbírói ítéletét, amelyben az újonnan felfedezett területeken a Zöld-foki-szigetektől száz tengeri mérfölddel nyugatra meghúzott vonaltól nyugatra a spanyol, keletre a portugál érdekszférákat jelölte ki. Ennek alapján kötötte meg 1494-ben a két állam a tordesillasi szerződést, a vonalat 270 mérfölddel nyugatabbra tolva. A döntésből kihagyott többi állam, Anglia, Franciaország és Hollandia a földrész északi részére igyekezett, ahol a Közép- és Dél-Amerikára koncentráló Spanyolország nem tudta kiépíteni pozícióit. A kegyetlen bánásmód és az odavitt betegségekkel szembeni immunitás hiánya miatt pusztuló indián lakosság pótlására tömegméreteket öltött az afrikai eredetű rabszolgák behurcolása Amerikába, a rabszolga-kereskedelem ismét népszerű, jövedelmező iparággá vált. Az egymással konkuráló területi igények miatt tisztázni kellett a területszerzés jogcímeit, a puszta felfedezés ugyanis nem pótolhatta a tényleges birtokbavételt, a közigazgatási hatalomgyakorlás alapvető infrastruktúrájának kiépítését. A keresztény hit terjesztése volt az a jogcím, amelyre hivatkozva szétverték a környékbelinél jóval fejlettebb, magas kultúrájú azték és inka birodalmat. Az 1494-es osztozkodásból kihagyott hatalmak a kalózkodás felelevenítésével válaszoltak, az Újvilágból a spanyol, portugál udvarokba szállított aranykincsek, ércek és termékek megszerzésére kalózlevél kiállításával meghatalmazott tengerészek váltak jogosulttá, akik zsákmányuk egy részét a megbízó uralkodóknak adták át. A meghatalmazással nem rendelkező fosztogató tengeri rablónak minősült, elfogatása esetén vele köztörvényes bűnözőként jártak el. Végül is az angol, francia és németalföldi kereskedelem és ipar tudta valóban gyümölcsöztetni az Újvilág értékeit, szemben a birtokon belül levő, de a kincseket mindenekelőtt az udvari életbe beforgató spanyol, portugál királyokkal. 44. A kereszténység egysége már az ortodoxia és a római katolicizmus szétválásakor megszűnt, de a lutheri, kálvini reformáció volt az, amelyik az államok kapcsolatára és ezáltal a nemzetközi jog fejlődésére tényleges hatást gyakorolt. Eltérően a korábbi ún. eretnekmozgalmaktól (amilyenek például a bogumilok, ariánusok, albigensek mozgalmai voltak), illetve a huszitizmus vallási kérdéseken túlmutató emancipációs törekvéseitől, a XVI. században már nem sikerült az új vallási irányzatot, a protestantizmust megtörni, s a társadalmak vezető rétegei, fejedelmek, kereskedők is tömegesen lettek híveivé. Az inkvizíció újbóli mozgósítása csak kevés helyen vezetett sikerre, a német vallásháború végén megkötött kompromisszum, az évi augsburgi vallásbéke a cuius regio, eius religio elv ( akié a terület, azé a vallás ) kimondásával legalábbis tartományúri szinten biztosította a vallásszabadság bizonyos szintjét. Az Európában vallásuk miatt üldözöttek jelentős része az Újvilágba vándorolt ki és ott telepedett meg, élvezve az észak-amerikai angol gyarmatokon az otthon hagyottnál szabadabb légkört. 45. A XVI-XVII. században fektetik le a francia, angol központosított nemzetállamok alapjait, megtörve a korábbi tartományi különállást: Burgundia, Bretagne a francia állam integráns részévé válik, egységesül a jog, a pénz stb. Míg itt az államalakulatok száma csökken, a reformációtól nem függetlenül a Német-római Birodalomban a tartományok széttagolódása folytatódik, s ezt a folyamatot koronázza meg a harmincéves háborút lezáró 1648-as vesztfáliai békerendszer, amely gyakorlatilag háromszáz szuverén egységet ismer el. A vesztfáliai békét nemcsak amiatt tekintik sokan mérföldkőnek a nemzetközi jogban, mivel a vallásszabadságot, a függetlenséget kollektív biztonsági garanciákkal támasztotta alá, hanem azért, mivel a XVI. században kidolgozott államszuverenitás-elméletek gyakorlati megvalósulását a korábbinál jóval több szereplő 11

18 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE bizonyította. Akárcsak az ókori Hellászban, ismét volt tehát nagyszámú, egymással öszszevethető erejű, méretű államalakulat, amelyek önmagukat a többiekkel egyenlőnek tekintették. A közöttük kibontakozó diplomáciai, szerződéskötési, kereskedelmi stb. kapcsolatrendszer jó alapot nyújtott a nemzetközi jog továbbfejlődéséhez. A diplomáciai kapcsolatok meghatározó elvévé ettől fogva a reálpolitika vagy hatalmi politika, az egyensúlyok kiépítése emelkedett, a pápai udvar pedig elveszítette korábbi külpolitikai befolyását, s a német-római császári cím is csaknem formális, hatalmi jogkör nélküli pozícióvá vált. A szuverenitás egyik legalapvetőbb érvényesítési eszközének mindenesetre a hadviselést tekintették, ami a királyok végső érve lett (ultima ratio regum), ahogyan azt mintegy száz évvel később XV Lajos az ágyúira is ráverette. 46. A XVI. századi török expanzió Magyarországon az ország három részre szakadását és a hódoltsági terület másfél évszázados megszállását eredményezte. Ez azonban valójában nem a magyar főnemesség és köznemesség önzésének, gyakran hivatkozott szűklátókörűségének volt a következménye, hanem a kor európai nagyhatalmi érdekkonfliktusainak volt az eredője, azaz egy különös modus vivendi született. Úgy is tekinthetjük, hogy a nagyhatalmak ahogyan az a történelemben később is gyakran megtörtént felosztották az érdekszférákat egymás között, tekintet nélkül az érintett területek önálló államiságára, addig élvezett és elismert függetlenségére. Ehhez képest másodlagos a jelentősége annak, hogy melyik család lett Habsburg-hű, melyik csatlakozott a Szapolyaiakhoz és ki maradt a hódoltsági területen. A terjeszkedő török birodalommal szemben, azt lassító, de mozgásban is levő ütközőövezetek hálózata jött létre, közvetve módot nyújtva az épphogy felfedezett Újvilág az azt követő évszázadokra meghatározó, máig ható gazdasági előnyökkel járó gyarmatosításának nyugodt kibontakoztatására. A nemzetközi jog története szempontjából a Fényes Porta árnyékában részben protektorátusként, részben bizonyos önállósággal politizáló Erdélyi Fejedelemség léte az érdekes, amely aláírója volt a vesztfáliai békének is. A törököknek adózó Erdély ugyanakkor bizonyos értelemben a magyar államiság hordozójának számított, diplomáciai kapcsolataiban a Portával a latin mellett a magyar nyelvet használták gyakran mindkét irányban. Az ellenreformációval szemben háttámaszt keresve Erdély, illetve a magyar protestantizmus a török kapcsolatokat a XVII. században önmagára nézve már kevésbé tartotta veszélyesnek, mint a Habsburg-jogar alatti feltétlen egyesülést. A Habsburg Birodalomban tartományként kezelt, csökkent területű királyi Magyarországon belüli elégedetlenségre is alapozva törekedtek egyes főurak és gyakran az erdélyi fejedelmek (Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György) a magyar érdek birodalmon belüli emancipálására. A nyugati hatalmak, elsősorban Franciaország taktikai okokból felkarolták ezeket a törekvéseket, kurucmozgalmakat, de államként való elismerésük nélkül. A török szultán által küldött elismerési címeket, szimbólumokat (amilyen például az ún. Bocskai-korona) az érintett erdélyi magyar politikusok igyekeztek kitüntetésként vagy ékszerként kezelni, de nem úgy, mint ami Magyarország egészének a török birodalom vazallusállamaként való elfogadása gyanánt lenne értelmezhető. Az erdélyi fejedelmeknek, illetve Thököly kurucainak azonban többször is az oszmán haderő segédcsapataiként kellett mozogniuk. Erdély általa nem engedélyezett külpolitikai lépéseit pedig a szultán esetenként katonai akciókkal torolta meg. 47. Miután 1683-ban az időben kapott nemzetközi segítség eredményeként Bécset sikerült megvédeni és a szultánra katonai vereséget mérni, a kedvező alkalmat megragadva a Habsburgok a Német-római Birodalom fejedelmeinek haderejére is számítva immár meg tudták szervezni XI. Ince pápa támogatásával, Lengyelország, Velence, majd Oroszország közreműködésével a Szent Liga elnevezésű nemzetközi katonai koalíciót, amely Magyarországról és Erdélyből kiűzte a törököket. Buda 1686-as viszszavételét a felszabadító lotaringiai és egyéb csapatok részéről a foglyul ejtett törökökkel és a zsidó kereskedőkkel szembeni kilengések és kegyetlenkedések kísérték, amelyek európai visszhangja miatt a haderő egyes tisztjeivel szemben az uralkodó vizsgálat elrendelésére utasította a főparancsnokságot. A katonai sikerek nyomán Magyarországnak a Temesköz kivételével csaknem teljes területe felszabadul: az 1699-es karlócai békében a felek megállapodnak az uti possidetis juris elv alkalmazásáról: ott vonják meg határaikat, ahol csapataik állnak. 48. A spanyol örökösödési háborúra is tekintettel kirobbantott Rákóczi-szabadságharc ( ) külpolitikai kapcsolatépítése mérsékelt sikerű volt: a korábbi gyakorlatnak megfelelően Franciaország anyagi, diplomáciai, katonai támogatást nyújtott, XIV. Lajos fogadta Rákóczi követét és neki is volt állandó hivatalos követe Magyarországon, de az önálló államként való elismerést (Magyarországnak vagy Erdélynek) nem adta meg, s hamar világossá vált, hogy a végül 1713-ban Utrechtben megkötött békeszerződésbe nem fognak bekerülni magyar vonatkozású garanciák. Franciaország és az európai hatalmak alapvetően a Habsburg Birodalom belügyének tekintették a magyar elégedetlenek mozgalmait: akárcsak egyébként maguk a Habsburgok, akik karikatúrákon pellengérezték ki a zavarosban halászó, a belügyeikbe beavatkozó XIV. Lajost. Rákóczinak sikerült kapcsolatot kiépítenie a svéd és az orosz udvarral, a bécsi angol és holland követek pedig a jószolgálat és a közvetítés különböző eszközeivel próbáltak hozzájárulni a kiegyezéshez, amelyet hol Rákóczi, hol a Habsburg-udvar intranzigens magatartása akadályozott. A Pálffy Miklós és Károlyi Sándor közötti (bizonyos szempontból magyar-magyar) tárgyalásokon kidolgozott szatmári béke a Habsburg Birodalom keretei között, de igen kedvező feltételekkel rendezte a kérdést, az ezt el nem fogadó kuruc vezetők, Rákóczi Ferenc, Bercsényi 12

19 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE Miklós és kíséretük számára először Franciaország, majd utóbb Törökország mai kifejezéssel élve politikai menedékjogot biztosított. 49. A kortársaknak kevéssé tűnt fel az orosz birodalmi politika koncepciózus kiépülése, a tatár kánságok felgöngyölítése és a szibériai területek meghódítása a XVII. században, és megdöbbentő könnyelműséggel vették tudomásul Lengyelország megcsonkítását, majd felosztását és eltüntetését a térképről (1772, 1793, 1795). 50. A XVIII. századnak a nemzetközi jog szempontjából két legjelentősebb eseménye a tizenhárom északamerikai gyarmat elszakadása Angliától és a francia forradalom. Az Amerikai Egyesült Államok függetlenné válását Nagy Katalin cárnő 1780-ban a fegyveres semlegességi nyilatkozat kiadásával segítette. Ez a dokumentum a mások konfliktusaiban semleges államok kereskedelmi jogait biztosította, rögzítve, hogy a katonai erőre közvetlenül vagy közvetve befolyást nem gyakorló szállítmányokat akadályozni, belőlük zsákmányt szerezni nem szabad. Franciaország viszont katonai expedíciós erővel is segítette a függetlenedést. Az Amerikai Egyesült Államok függetlensége az európai hatalmi viszonyokat ekkor még ugyan nem rengette meg, de a folyamatos bevándorlás és a gazdasági fejlődés a XX. századra a korábban megszokott erőközpontokhoz, viszonyítási pontokhoz egy újabbat csatolt, amelynek jelentősége folyamatosan növekedett. A francia forradalom a nemzetközi jog fejlődéséhez az emberi jogok koncepciójának jogi intézményesítésével és a belügyekbe való beavatkozás tilalmának megkövetelésével járult hozzá, még ha mindkettőnek is vannak már említett előképei. A francia forradalom és annak napóleoni folytatása egyébként saját külpolitikájában nem tartotta tiszteletben a belügyekbe való beavatkozás tilalmát és az önrendelkezési jogot, Napóleon merészen szabta keresztül-kasul Európa térképét ben szíriai és egyiptomi hadjárata során a Gáza erődjénél ejtett hadifoglyokat élelemhiányra hivatkozva tisztjei megrökönyödésére lemészároltatta, és hadműveletei során a francia múzeumok gazdagítása céljából különböző műkincseket is elrabolt. A francia forradalom jogszabályainak több meghódított országra való rákényszerítésével viszont hozzájárult azok modernizációjához és bizonyos szempontból az európai jog egységesüléséhez is. 51. A Napóleont legyőző katonai koalíció az 1814-es első és az 1815-ös második párizsi békeszerződésben visszaállította az 1792-es francia határokat s hadisarcot rótt ki Franciaországra, ugyanakkor az ös bécsi kongresszuson sikerült a nemzetközi jog szempontjából nagy jelentőségű lépéseket is tenni. Így elfogadták Svájc örökös semlegességét, megállapodtak a Dunán és még néhány másik, nemzetközinek minősített folyón a szabad hajózásról, megtiltották a rabszolga-kereskedelmet, rendezték a diplomáciai követek korábban sok vitát kiváltott rangsorát, megállapodtak bizonyos területi változásokról és arról, hogy Anglia, Ausztria, Oroszország és Poroszország egymással egyetértésben fogja Európa ügyeit intézni. Rövidesen Franciaország csatlakozását is elfogadták az ún. Európai Koncerthez. Ezen belül szűkebb együttműködést jelentett a Szent Szövetség megalakítása, amely a dinasztikus legitimitás és egyfajta uralkodói szolidaritás elve alapján az orosz, osztrák és porosz uralkodó együttműködését és kölcsönös segítségnyújtási kötelezettségét jelentette szükség esetén a belső társadalmi mozgalmak ellenében is. A fontosabb európai kérdésekben igényelték a beleszólás és adott esetben a döntés, döntőbíráskodás jogát is. Az 1818-as aacheni kongresszuson a Szent Szövetség államai mellett Anglia és Franciaország is részt vett, és az aktuális nagypolitikai kérdések mellett a diplomáciai képviselők egységes címeinek kisebb módosításában is megállapodtak. A Szent Szövetség elvei alapján történt néhány beavatkozás, ennek keretében nyújtott 1849-ben az orosz cár osztrák kérésre katonai segítséget a magyar szabadságharc eltiprásához, de az Amerikai Egyesült Államok 1823-as fellépése nyomán az európai színtérre szorították vissza ezeket az uralkodói ambíciókat. 52. Monroe, az Amerikai Egyesült Államok elnöke ugyanis bejelentette, hogy mivel ők sem szólnak bele az európai ügyekbe, ezért az európai hatalmak részéről az USA- val szemben barátságtalan lépésnek tekint bármilyen katonai beavatkozást az amerikai kontinens ügyeibe, ideértve a spanyol gyarmati uralom fenntartásának támogatását is. A röviden Amerika az amerikaiaké megfogalmazásban népszerűvé vált Monroe-doktrína egyszerre lett az amerikai izolacionista felfogás jelszavává, valamint tényleges hatását illetően hozzájárult, hogy a dél-amerikai államok fokozatosan függetlenné váljanak, de az USA érdekszférájába kerüljenek. Megjelent ugyanakkor egy pánamerikai identitásérzés, ennek bizonyos közös jogi elemeivel, amelyek a spanyol jogi örökségből eredeztethetők. A fokozatosan önállóvá váló dél-amerikai államokkal tovább szélesedett a nemzetközi jogközösség egyenrangúnak tekintett tagjainak köre. 53. Az Amerikai Egyesült Államok területi növekedése folyamatos volt a XIX. század során. Ennek eszközei az adásvételi szerződések voltak: 1803-ban Napóleon eladta Louisianát (ez a mai Louisiana államnál jóval nagyobb területet jelentett, mivel a franciák hozzácsatoltak bizonyos frissen megszerzett spanyol érdekeltségeket), majd az USA megvásárolta Új-Mexikót és Texast, de egy Mexikóval szembeni győztes háború is kellett a szerződés aláírásához ben Oroszország eladta Alaszkát. Emellett bizonyos területek (Florida, Kalifornia) Spanyolországgal vívott háborúk nyomán kerültek az USA-hoz. A washingtoni kormány különböző megállapodásokat kötött az indián törzsekkel is: ezek formájukat, megerősítésüket illetően emlékeztetnek a 13

20 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE nemzetközi szerződésekre. Az amerikai jog ezeket ugyan nem tekinti nemzetközi szerződéseknek (mivel úgymond nem szuverén államokkal, hanem irokéz, jute, dakota, cseroki stb. törzsekkel kötötték a megállapodásokat), a mintegy kétszáz megállapodás ugyanakkor az amerikai jog részévé vált, területi és személyi autonómiát meg bizonyos központi költségvetési támogatást garantálva, ugyanakkor a hátrányos társadalmi helyzetet is konzerválva. Az európai és ázsiai bevándorlók tömegei számára viszont hatalmas területeivel szinte az ígéret földjévé vált az Amerikai Egyesült Államok, ahol a gazdasági lehetőségek mellett az emberi jogok és különösen a kisebb vallásokkal szembeni nagyobb befogadókészség is vonzerőt jelentett. 54. A nagyhatalmak 1830-ban tudomásul vették Németalföld szétválását Belgiumra és Hollandiára. A görög függetlenségi mozgalom véres eltiprására tett török kísérlet pedig olyan európai szolidaritással és katonai nyomásgyakorlással szembesült, hogy a török birodalom kénytelen volt tudomásul venni a görög önkormányzatot. Az es forradalmak bukása sok nép számára keserű csalódást jelentett, mivel a nagyhatalmak rendszerint az érintett uralkodóházak belső ügyének tekintették a nagybirodalmi határokat feszegető mozgalmakkal szembeni fellépést. A magyar, lengyel, olasz mozgalmak résztvevői közül sokan azonban külföldre kerülve menekültstátust kaptak, az egyre inkább Európa beteg emberének tekintett Törökország pedig fokozatosan autonómiát, majd de facto függetlenséget kényszerült adni több balkáni birtokának: Görögország után Szerbia, Románia, Bulgária így visszanyerte elvesztett függetlenségét vagy legalábbis igen közel került ehhez. Afüggetlenség elismerését a nagyhatalmak gyakran különböző feltételekhez kötötték. A keresztény lakosság védelmére hivatkozva a többi európai nagyhatalom több ízben vezetett hadjáratot Törökország ellen, s a békeszerződésekben különleges státusokat (kapitulációs szerződések, konzuli bíráskodás) harcolt ki, ám e hadjáratok eufemisztikusan humanitárius intervenciónak nevezett intézménye visszaélésektől sem volt mentes. Az olasz egység és a német egység megvalósulása a nemzetiségi elv (a mai önrendelkezési jog elődjének) győzelmét jelentette, és sok népnek példát mutatott. 55. Az évi párizsi kongresszus a krími háború lezárásán túl a török birodalom formális felvételét is jelentette az európai nagyhatalmak közösségébe. A vesztes Oroszország számára kedvezőtlenül állapították meg a Boszporuszon és a Dardanellákon át történő hajózás szabályait, ismét szabályozták a Dunán mint nemzetközi folyón való szabad hajózást, két testületre, az Európai Duna Bizottságra és a Parti Államok Bizottságára bízva a hatalmi felügyeletet, illetve utóbbira bizonyos operatív funkciók gyakorlását. A tengerjogi deklaráció a zsákmányjog írásba foglalását jelentette, megtiltva a kalózlevelek kiadását ban a berlini kongresszuson a török birodalom kormányzás és közigazgatás céljára átengedte az Osztrák-Magyar Monarchia számára Bosznia-Hercegovinát, Anglia számára Ciprust ben egy újabb berlini értekezleten, a Kongó-konferencián az egyre erőteljesebb gyarmati birodalomépítési tendenciákra figyelemmel a nagyhatalmak megpróbálták egyeztetni érdekeiket, mindenekelőtt a területszerzés jogi feltételeinek megfogalmazásával. Hatalmas afrikai és ázsiai területek megszerzésével a legnagyobb gyarmatbirodalmat Anglia és Franciaország építette ki, de Németország és Japán is egyre határozottabb retorikával követelt helyet a Nap alatt. A gyarmatbirodalom elemei a legkülönbözőbb formákban kötődtek a gyarmattartóhoz: a megoldások skálája az otthoni állami közigazgatási egységtől a protektorátusokon és a bérleteken át a kvázi szövetségekig terjedt. 56. Az amerikai polgárháborúban a rabszolgatartó Dél vereséget szenvedett, erre tekintettel 1885-ben és ben a rabszolga-kereskedelmet nemcsak ismét tiltották, de az ellene való fellépés kötelezettségét is előírták. A XIX. század első felében napirenden levő amerikai-kanadai súrlódások, majd az amerikai polgárháborúba történt brit beavatkozás nyomán a területi integritás, a beavatkozás értelmezése tárgyában születtek jelentős bírói döntések, és ezek a viták békés rendezésére is utat mutattak. A földrészek közötti érintkezést jelentősen javította az Egyetemes Posta Unió és korabeli fordításban a Világtávirda Unió létrejötte: ezek technikai jellegű nemzetközi szervezetek voltak, amelyeket az államok bizonyos szabályzatalkotási kompetenciákkal is felruháztak. Sikerük nyomán egyéb területeken, szerzői és iparjogvédelmi, egészségügyi és higiéniai kérdések rendezésére is létrehoztak az államok igazgatási uniókat. 57. A haditechnika fejlődése és az egyre nagyobb pusztító erő tapasztalata nyomán az államok elfogadták a hadviselés során alkalmazandó szabályok írásos rögzítését: Ferenc József és III. Napóleon 1859-es solferinói csatája után a felek tudomásul vették, hogy a harcmezőn Henry Dunant svájci polgár és barátai összeszedjék a sebesülteket és őket egyenruhájukra tekintet nélkül orvosi ellátásban részesítsék. A kezdeményezésből jött létre 1863-ban a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága, majd 1864-ben megállapodtak Genfben az államok a szárazföldi háború során alkalmazandó szabályokról ban a szentpétervári konferencián az államok nyilatkozatot fogadtak el, amelynek elvi élű, sokat idézett szabálya, hogy a hadviselő feleknek nincs korlátlan szabadságuk a hadviselés módjának és eszközeinek megválasztásában. Emellett betiltották a 400 grammnál kisebb robbanólövedékek alkalmazását A modern kor nemzetközi joga 14

21 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE 58. II. Miklós orosz cár kezdeményezésére 1899-ben és 1907-ben nagy horderejű békekonferenciákra került sor Hágában ben három egyezmény született: az első a nemzetközi viszályok békés rendezéséről, a második a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól, a harmadik az évi genfi egyezmény alkalmazásáról a tengeri háborúra. Mindezeket a következő békekonferencián továbbfejlesztették, így ma is hatályban van a nemzetközi viszályok békés rendezéséről szóló évi I. egyezmény, amely a tárgyalás, jószolgálat, békéltetés, ténymegállapítás, választottbíráskodás szabályainak kodifikációja mellett létrehozta az (1930-as évek óta azonban érdemben már nem sokat foglalkoztatott) Állandó Választottbíróságot. A Nemzetközi Zsákmánybíróság felállítása viszont nem sikerült, az évi XII. egyezmény ugyanis a csekély ratifikációs hajlandóság miatt nem lépett hatályba. Külön egyezmények sorozatában sor került az ellenségeskedések megkezdésének (1907. évi III. egyezmény), a szárazföldi hadviselés (1907. évi IV egyezmény) és a tengeri hadviselés szabályainak (1907. évi VI-X. egyezmény), valamint a semlegesség jogának (1907. évi V. és XIII. egyezmény) írásba foglalására, ugyanakkor korlátozták a háború indításának addig evidens, szuverén jogát. Az argentin és amerikai kezdeményezőkről elnevezett Drago-Porter-egyezményben (1907. évi II. egyezmény) ugyanis az államok vállalták, hogy nem nyúlnak a fegyveres erőhöz oly szerződéses követelések behajtása végett, melyeket az egyik ország kormánya, mint az állam polgárait megilletőket, egy másik ország kormányától követel, kivéve ha az adós állam az ügynek választottbírósági döntés alá bocsátása iránt tett ajánlatot visszautasítja, vagy válasz nélkül hagyja, vagy az ajánlat elfogadása esetén a választottbírósági szerződés megkötését lehetetlenné teszi, vagy a választottbíróság döntése után a hozott határozatnak nem veti alá magát. 59. A hágai konferenciákon különös sikerrel alkalmazták a sokoldalú nemzetközi szerződések megkötésének technikáját, bár már természetesen nem ekkor kötötték az első ilyen egyezményeket. A szerződéskötések során hamar felismerték a multilateralizmus előnyeit, és ez főleg a technikai részletek egységes elfogadása alkalmával bizonyította fontosságát. Kötöttek az államok kétoldalú szerződéseket is; az első világháború katonai koalíciói, az antanthatalmaknak, illetve központi hatalmaknak nevezett tömörülések tulajdonképpen részben titkos, garanciális tartalmú kétoldalú egyezmények hálózatát jelentették. 60. Az első világháború kirobbanását a hágai békekonferenciák nem tudták megakadályozni. Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös június 28-i meggyilkolása amelyet bízvást nevezhetünk az állami, sőt a nemzetközi terrorizmus klasszikus megnyilvánulásának, hiszen azóta fény derült a Gavrilo Principet és elvbarátait felhasználó összehangolt szerb és orosz titkosszolgálati lépéssorozatra tulajdonképpen csak a szikrát jelentette a már régóta érlelődő összecsapás puskaporos hordójának felrobbanásához. A katonai hadműveletekben amelyek áldozatainak száma, a pusztulás mértéke minden addigit meghaladott a második világháborúban történtekhez képest tulajdonképpen relatíve akár megfelelőnek is tarthatjuk a hadműveletekre és a hadifoglyokra vonatkozó szabályok betartását. Ez nem jelenti azt, hogy ne történtek volna durva jogsértések a megszállt területek polgári lakosságával szemben vagy hogy a semlegesek jogait tökéletesen tiszteletben tartották volna. Az is nyilvánvaló, hogy a semleges hajókat ért támadások (az ún. korlátlan tengeralattjáróháború) jó ürügyet kínáltak az izolacionista Amerika hadba léptetésére olyan körülmények között, amikor az elsüllyesztett semleges hajók (például a Lusitania) polgári utasainak fogalmuk sem volt arról, hogy a hajó rakterében fegyver és lőpor van. Arról pedig még kevésbé, hogy erről a tényről a német hírszerzés honnan kapta a legpontosabb információt A villámháborús tervek kudarca már előrevetítette a központi hatalmak kudarcát, de az Amerikai Egyesült Államok hadba lépése tette bizonyossá vereségüket. Wilson elnök az amerikai külpolitikában az izolacionizmussal gyakran versengő messianisztikus szemléletet képviselte: meggyőződése volt, hogy az európai hatalmak kisszerű reálpolitikai alapú konfliktusait a magasabb eszmények elfogadásával lehet megelőzni. Ilyen alapon javasolt a már létező technikai együttműködési szervezetek, igazgatási uniók mellé egy alapvetően nyitott és általános politikai kompetenciákkal bíró szervezetet: ez lett a Nemzetek Szövetsége. Wilson hangsúlyozta továbbá a diplomácia nyíltan történő alakítását, azaz a titkos szerződések gyakorlatának megszüntetését, a szabad kereskedelmet, meghirdette Lengyelország államiságának helyreállítását és meglehetősen kétértelmű formában az önrendelkezési jog elismerését. 62. Az antant győzelme nyomán azonban a wilsoni elvek olyan mérvű eltorzításával valósult meg a békerendezés, hogy a párizsi békekonferenciáról a megérkezésekor még ünnepelt Wilson elkeseredetten hazautazott. A genfi székhellyel megalapított Nemzetek Szövetsége Kissingert idézve: az amerikai idealizmus és az európai paranoia törékeny kompromisszuma általános hatáskörű nemzetközi szervezet lett, azzal a céllal, hogy megakadályozza egy újabb háború kitörését a viták békés rendezésének eszközrendszerével, szervezze az államok békés együttműködését és elősegítse a leszerelést. Az is feladata lett, hogy a nagy birodalmak szétbontásával és az önrendelkezési jogra hivatkozva, ám azt csak egyes államok alapvetően a kisantantszövetségesek javára végrehajtott önkényes határmegvonásokkal kisebbségi sorba került közösségek felett egyfajta védelmet gyakoroljon. Az egykori központi hatalmakat is felvették rövid türelmi idő után az új nemzetközi szervezetbe. Egy immár valóban állandó bírói testület, az Állandó Nemzetközi Bíróság felállítására 15

22 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE is sor került: az államok jelentős többsége el is fogadta a holland kormány hívására és a Carnegie amerikai milliomos adománya révén Hágában megtelepült testület joghatóságát szerződések, illetve alávetési nyilatkozatok útján. 63. A Nemzetek Szövetsége a világ nagy kérdéseire sohasem tudott meghatározó befolyást gyakorolni, de technikai kérdésekben tagadhatatlanul hasznosnak bizonyult: így például a mértékrendszer, a közlekedési szabályok egységesítése, a szerzői jogvédelem, az egészségügy, a menekültjog területén vagy a kábítószerkereskedelem elleni fellépésben mérlege egyértelműen pozitív. Hasonlóan lehet minősíteni Németország vagy Magyarország pénzügyi szanálását vagy a Nemzetek Szövetségével párhuzamosan létrehozott Nemzetközi Munkaügyi Szervezet tevékenyégét, amely a munka világában érvényesülő jogvédelem nemzetközi szerződésekbe foglalására koncentrált. Jóval vitatottabb kisebbségvédelmi tevékenységének mérlege: a panaszosok és általában a kisebbségek, illetve azok az államok, amelyekből őket kiszakították, az alacsony hatásfok miatt bírálták, a bepanaszolt államok viszont egyoldalúságot vetettek a szervezet szemére, ti. Nyugat- Európa államai nem kényszerültek kisebbségvédelmi kötelezettségek vállalására, s gyakran az ő belső joggyakorlatuk sem volt jobb, mint a bepanaszolt kelet-közép-európai államoké. 64. Az antantállamok a kapitulált központi hatalmak Európán kívüli területeire is igényt tartottak. Mivel a háborús ideológia az Igazság, a Jó küzdelmét hangsúlyozta a Gonosszal szemben, különösnek tűnt volna a török birodalomtól (és részben Németország tengerentúli birtokaiból) igényelt területeket csak úgy elvenni. Ezért életre hívták a mandátumrendszert, és így a Nemzetek Szövetsége adott megbízást egyes államoknak, hogy igazgassák a különböző státusba sorolt mandátumos területeket. A felkért államok természetesen igent mondtak erre, és vállalták az igazgatás nehéz feladatát. 65. A Nemzetek Szövetségének égisze alatt 1930-ban megpróbálkoztak a nemzetközi szokásjog kodifikációjával három területen: a parti tengert, az állampolgárságot és a külföldinek okozott kárért való állami felelősség szabályait kellett volna a szándékok szerint írásba foglalni, de az egyedül elkészült tulajdonképpen a kettős állampolgárság eseteit csökkenteni kívánó állampolgársági egyezmény sem lépett hatályba, kevés volt ugyanis a ratifikáló állam. Az első világháború katonai tapasztalatait figyelembe véve ugyanakkor a húszas években a humanitárius nemzetközi jog szabályait modernizálni tudták ban Párizsban amerikai kezdeményezésre (Briand-Kellogg-paktum) kimondták, hogy államaik lemondanak a háborúról mint a nemzeti politika eszközéről, nem voltak azonban készek arra, hogy egy ezt biztosítandó garanciális mechanizmussal egészítsék ki a Nemzetek Szövetségének intézményrendszerét. 66. A Nemzetek Szövetségének taglétszáma és tekintélye folyamatosan változott: az európai együttműködésből kezdetben kitaszított Szovjetuniót felvették és bekerültek a volt központi hatalmak is. Hitler hatalomra jutása után viszont nem sokkal kiléptette Németországot a szervezetből, majd az ún. tengelyhatalmi együttműködés kialakulásával sorra léptek ki szövetségesei is. Egyik utolsó döntésével a Szovjetuniót zárta ki a Nemzetek Szövetsége, az es szovjet-finn háború miatt. Az Amerikai Egyesült Államok pedig sohasem lett tag, mivel a szenátus elutasította Egyezségokmányának ratifikációját, döntően azért, mivel az 1920-as évektől ismét az izolacionista felfogás vált uralkodóvá az amerikai politikai elitben. Az 1930-as évek közepétől fogva a Nemzetek Szövetsége már csak vegetált, kisebbségvédelmi tevékenysége megszűnt, s nem tudott megfelelően reagálni a békét ért kihívásokra sem, mint amilyen például Japán beavatkozása volt a kínai polgárháborúba és Mandzsukuo japán bábállam kikiáltása, vagy Etiópia bekebelezése Olaszország által, illetve a német-olasz beavatkozás a spanyol polgárháborúba. 67. Hitler expanzionista és revansista ideológiájának vitorlájából Európa akkori tandemje, az angol-francia együttműködés a mögöttes eltökélt szándékot tökéletesen félreismerve, a megbékítés politikájával akarta a szelet kifogni. Hatékony válasz nélkül hagyták Németországban a totalitárius rendszer kiépítését és a faji törvényhozatal bevezetését is. E politika keretei között nézték el a bevonulást a demilitarizált Rajna-vidékre, a fegyverkezési egyenjogúság meghirdetését és a leszerelési konferenciáról való kivonulást, az Anschlusst, azaz Ausztria bekebelezését, elégítették ki a Szudéta-vidékre vonatkozó területi igényeit az 1938-as müncheni megállapodásban, hagyták hatékony válasz nélkül 1939-ben Cseh-Morvaország protektorátuskénti bekebelezését. Saját politikájának logikai kényszerpályáján mozogva az akkori angol-francia külpolitika kezdetben visszafogta, majd jóváhagyólag tudomásul vette Magyarország területi igényeit, és nemcsak hogy nem ellenezte a revíziót sem az 1938-as első bécsi döntés meghozatalakor, sem Kárpátaljának Csehszlovákia 1939-es felbomlásakor történt katonai megszállásakor, hanem elismerte e változásokat. 68. A második világháború szeptember 1-jei kitörése sok európai államot felkészületlenül ért. Németország így lerohanhatta Lengyelországot, amelyet a Szovjetunió szeptember 17-én hátba támadott. (Az augusztus 23-án Moszkvában Hitler kezdeményezésére megkötött Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradékában ugyanis a németek szovjet érdekszférának ismerték el a Baltikumot, Lengyelország keleti területeit, 16

23 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE valamint a Romániához tartozó Besszarábiát.) Magyarország megtagadta a német hadseregtől vasútvonalainak felhasználását a lengyelországi hadműveletekhez, és befogadta a menekülő lengyel hadsereget és a vele érkező polgári személyeket. Az elvben internálásra került lengyel katonák számára lehetővé tette az ország elhagyását, akik így eljuthattak Angliába. A Románián keresztül távozó varsói kormány előbb Párizsban, majd Londonban működhetett, mint emigráns lengyel kormány, amelynek követsége volt Magyarországon igaz, 1941-től tudatosan semmitmondó, Lengyel Polgári Bizottság elnevezés alatt kellett, hogy folytassa igen aktív működését, amely azonban a német megszállásig végső soron akadálytalan volt. Lengyelország elfoglalása után a nyugati fronton az ún. furcsa háború folyt, mivel a katonai garanciák és a hadüzenet dacára a franciák és az angolok nem indítottak támadást a németek ellen. 69. Az 1940-es év tavasza és nyara villámháborús német katonai sikerek jegyében telt: a német hadsereg elfoglalta Dániát, Norvégiát, Hollandiát, Luxemburgot és Belgiumot, majd a Maginot-vonal erődrendszerében várakozó csapatokat megkerülve, hátulról roppantotta össze a francia haderőt. Franciaország kapitulált, északi és atlanti része német megszállás alá került, déli részén Vichy központtal a hitleri rendszerrel kollaboráló bábkormány működött. De Gaulle tábornok ezt el nem fogadva Londonba menekült és ott Szabad Franciaország néven emigráns kormányt alakított. A kollaborálók ily módon nem számíthattak a francia gyarmati területekre a tengely érdekeinek kiszolgálásában. Angliát a német bombázások nem tudták megtörni, Hitler pedig nem merte megkockáztatni a partraszállást. 70. A német expanzió árnyékában jelentős területi változások történtek Közép- és Kelet-Európában is: 1940-ben a Szovjetunió 1939 novemberében kirobbantott, de váratlanul elhúzódó háborúval Karéliáról való lemondásra kényszerítette Finnországot, majd bekebelezte Észtországot, Lettországot és Litvániát. Ultimátummal kényszerítette Romániát Észak-Bukovina és Besszarábia átadására. Bulgária Dél-Dobrudzsát követelte és kapta vissza. Magyarország ekkor az egyenlő elbánás elvére hivatkozva bejelentette igényét Erdély jelentős részére: a tárgyalások eredménytelensége miatt Teleki Pál miniszterelnök elfogadta a tengelyhatalmak Románia által kért döntőbíráskodását, amely 1940-ben Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásáról döntött. A megbékítési politikával szakító angol vezetés ekkor már nem tett erre vonatkozó elismerést. A besszarábiai bevonulás előtt Magyarországot Romániával szembeni katonai fellépésre ösztönző Szovjetunió azért méltatlankodott, hogy Hitler nélküle döntött olyan kérdésben, amely a Molotov-Ribbentrop-paktum értelmében az ő érdekszféráját érintette tavaszán a Balkán került a német hadigépezet lánctalpai alá; Magyarország is bekapcsolódott a Jugoszlávia elleni német hadműveletekbe: először felvonulási területté vált, majd katonai erővel vette birtokba a kiürített Muraközt és Bácskát június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, amellyel néhány nap múltán Magyarország is hadiállapotban levőnek nyilvánította magát, és megszálló erőkkel bekapcsolódott a hadjáratba ben ténylegesen is világméretűvé vált a háború: átterjedt Afrika földközi-tengeri partvidékére, Japán pedig december 7-én Pearl Harbornál megsemmisítette az ott állomásozó amerikai flottát és sikeres katonai támadást intézett holland, angol és francia gyarmati területek ellen. Így az Amerikai Egyesült Államok kormánya meg tudta győzni lakosságát az izolacionizmus feladásának szükségességéről. Ugyanakkor az Amerikai Egyesült Államok már korábban is hozzájárult Anglia katonai potenciáljának erősítéséhez a szükséges szállítmányok biztosításával. 72. Már augusztus 11-én megállapodott az Amerikai Egyesült Államok Angliával a háború utáni rendezés alapelveiről (Atlanti Charta), január 1-jétől pedig már az Egyesült Nemzetek Nyilatkozata jelentette az angolszász-szovjet katonai koalíció alapdokumentumát. Ennek 26 aláírója közül az USA, Anglia és a Szovjetunió, azaz a hadműveletekben meghatározó szerepet játszó három állam döntött a kulcsfontosságú kérdésekben. Mindenekelőtt a teheráni (1943), jaltai (1945) és potsdami (1945) tárgyalásokon formálódott az új világrend. Egyértelművé vált, hogy kell egy, a Nemzetek Szövetségére emlékeztető, de annál jóval hatékonyabb világszervezet, amely erősebb kompetenciákkal rendelkezik, egyszersmind biztosítja a vezető koalíció tagjainak meghatározó pozícióját. Döntés született arról is, hogy Franciaország és Kína is bekerülhet a vezető hatalmak közé. 73. Valószínűleg 1942-ben döntött véglegesen a hitleri rendszer az európai zsidóság tömeges, szervezett megsemmisítéséről és építette ki a genocídium eszközrendszerét, a megsemmisítő és munkatáborokat, hajtotta végre a gettósítást, deportálást. Németország a megszállt országokban a kollaboráló kormányok és azok közigazgatási apparátusának segítségével törekedett e bűnös politika végrehajtására. A semleges államok is bizonyos együttműködést mutattak, és az antifasiszta koalíció sem tanúsított egyértelmű magatartást. Máig nincs hitelt érdemlő magyarázat arra, hogy a szövetségesek, amikor megtehették volna, miért nem semmisítették meg a gázkamrákat, illetve a megsemmisítő táborokhoz vezető vasútvonalakat. Magyarországon a zsidóság megsemmisítése azután vette tömegméretekben kezdetét, hogy március 19-én megszállta a német hadsereg, s kollaboráns kormány kinevezését követelte meg. A magyarországi zsidóságnak amellyel szemben 17

24 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE jogfosztó törvényeket már a megszállás előtt is hoztak vidéken lakó közösségeit pár hét alatt deportálták, és jelentős részüket Auschwitzban elpusztították, illetve munkatáborokban estek a kegyetlen bánásmód áldozatául és haltak bele a nélkülözésekbe. A fővárosban lakó zsidóság deportálását Horthy Miklós kormányzó már meg tudta akadályozni, az október 16-i kiugrási kísérlete azonban nem sikerült, és az uralomra került nyilasok újabb ezreket pusztítottak el. 74. A szövetségesek 1943-tól fogva tudták a tengelyhatalmi koalíciót katonailag fokozatosan felmorzsolni. A háborút követő békerendezésben azonban az lett a mérvadó, hogy melyik államot sorolták szovjet és melyiket angolszász érdekszférába. A háborúból való kiugrás vagy az átállás esetenként bizonyos területi nyereséget eredményeztek, de az önálló fejlődés jogára nem adtak biztosítékot. 75. San Franciscóban június 26-án írták alá az Egyesült Nemzetek alapokmányát, létrehozva a szép reményekkel útjára bocsátott új világszervezetet, ami a realitásokhoz idomulva a háború utáni világrend igen mérsékelt hatékonyságú, de bizonyítottan megkerülhetetlen központi intézményévé vált. A cél az volt, hogy mentsék meg a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól és fegyveres erőszak alkalmazására, hacsak a közérdek nem kívánja, többet sor ne kerüljön. Az aláírók hitet tettek az alapvető emberi jogok, az emberi személyiség méltósága és értéke, a férfiak és nők, valamint a kis és nagy nemzetek egyenjogúsága mellett, hogy előmozdítsák a szociális haladást és a nagyobb szabadság mellett az életfeltételek javítását. 76. A tengelyhatalmakat és egykori szövetségeseiket 1955-re csaknem mind felvették az ENSZ-be, de a német kérdés lezáratlansága miatt csak 1973-ban került sor arra, hogy a Német Szövetségi Köztársaság és a szovjet érdekszférában kikiáltott Német Demokratikus Köztársaság ENSZ-taggá váljon. A győztesek addigi gyarmataik mellé ezúttal is szívesen szereztek volna újakat, és ezt a célt a gyámsági rendszer révén próbálták megvalósítani. Rövidesen világossá vált azonban, hogy a tengelyhatalmaktól visszaszerzett gyarmatok is el akarnak szakadni a gyarmattartótól, és hol békés megegyezés, hol kegyetlen, elhúzódó háborúk nyomán, de a hatvanas évekre függetlenné is váltak, és felvették őket az ENSZ-be. Ennek egyik következménye lett a fejlődő világ kétharmados többsége a Közgyűlésben. Dél-Afrika obstrukciója miatt az ENSZ a korábbi elképzeléstől eltérően mégis utódjává vált a mandátumrendszer feletti felügyeletben a Nemzetek Szövetségének, nem vette azonban át annak kisebbségvédelmi rendszerét. 77. Az ENSZ és a mellette tevékenykedő szakosított intézmények nemzetközi szerződések sokaságának kidolgozását segítették elő, a szokásjog írásba foglalásának felelősségét a Közgyűlésre ruházva. A szerződéskötés mellett a nem kötelező jellegű határozatok is sokban hozzájárultak a XX. század jelentős magyar nemzetközi jogásza, Buza László megfogalmazásában az új szellemű nemzetközi jog kialakulásához. 78. A II. világháború lezárásaként felelősségre vonták a német és japán háborús főbűnösöket (mindenekelőtt a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszéken és a Tokiói Nemzetközi Katonai Törvényszéken), de az évi genocídiumegyezmény megkötésével mindenkorra büntetendővé is tették a náci népirtás megismétlődését. A realitásokkal számolva ismét pontosították a második világháború tapasztalatai alapján a hadviselés során alkalmazandó humanitárius nemzetközi jogi szabályrendszert az évi genfi egyezmények elfogadásával. 79. A hidegháború során számtalan egyéb szervezet is létrejött, katonai szövetségek és gazdasági tömörülések. A regionális szervezetekkel való együttműködésről már az ENSZ Alapokmányában is egy egész (igaz, rövid) fejezet rendelkezik. A függetlenné váló államok földrajzi, ideológiai, vallási alapokon számtalan szervezetet hoztak létre. 80. Az ENSZ működésére árnyat vetett a szovjet-amerikai szembenállás miatti gyakori döntésképtelenség, a Biztonsági Tanácsban élvezett vétójog visszaélésszerű gyakorlása. Mivel a nemzetközi jog oktatásának, tananyagának jelentős része az ENSZ elmúlt fél évszázados gyakorlatából meríti példáit, ehelyütt a nemzetközi jog történetének eleve töredékesnek és csak emlékeztetőnek szánt bemutatását le is zárjuk. A mai viszonyok között az igazán nagy kérdésekben az ENSZ nem tud megfelelő hatékonysággal fellépni, miközben a kommunista rendszer bukása és a Szovjetunió megszűnése hegemón pozíciót biztosít katonailag az Amerikai Egyesült Államoknak. Látható azonban, hogy katonai ereje dacára az új nemzetközi jogi koordináta-rendszert az Amerikai Egyesült Államok sem képes egyedül megalkotni, s végképp nem tudja rákényszeríteni a többi államra, mindenekelőtt azokra, amelyek az 1945-ös győztes koalícióban szereztek nagyhatalmi pozíciót. Így az államés kormányfők részvételével, a világszervezet megalakulásának 60. évfordulóján tartott évi közgyűlésen csak kisebb horderejű kérdésekben tudtak dönteni, az igazán nagy kérdéseket, az ENSZ régóta esedékes intézményi reformját és a megváltozott geopolitikai körülményekhez történő adaptálódást kevés konkrétumot tartalmazó záróközlemény elfogadásával a közelgő évekre halasztották. Ez lett a sorsa Kofi Annan ENSZ-főtitkár koncepciózus reformjavaslatainak is. 18

25 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE 81. A történeti áttekintésnek az is szándéka volt, hogy érzékeltesse, az új koordináta-rendszereket mindig nagy kataklizmák után az előzőt megtagadva és átalakítva az adott történelmi rendet megállapító hatalmak dolgozták ki: a koordináta-rendszer addig tudott megfelelően működni, amíg megfelelt az államok közössége szükségleteinek. A megállapított szabályok stabilizálódása a kiszámíthatóság miatt az államok érdekérvényesítését is elősegítette. A régi megtagadása mellett ugyanakkor mindig is tapasztalható volt egyfajta folyamatosság, megújítva megőrzés, részben az egyetemes érdekű kérdésekben, részben a technikai szabályokat illetően. A nagyhatalmak meghatározó szerepét a kisállamok vagy méltatlankodva elfogadták, vagy szövetségesi pozícióba kerülve, oda törleszkedve és esetenként tábort váltva megpróbálták a saját maguk számára kamatoztatni A nemzetközi jog tudományának története 82. A nemzetközi jog tudományának története rövidebb időre nyúlik vissza, mint magának a nemzetközi jognak a története. A nemzetközi jog tudománya mint önálló diszciplína a középkorból az újkorba való átmenet idején jelent meg, s a keresztény jogfilozófiából eredeztethető. A skolasztikus filozófiában Aquinói Szent Tamás ( ) az isteni akaratból vezette le az államok közös jogát és az államokat is kötő jogszabályokat. A posztglosszátorok közül Bartolus de Sassoferrato ( ) felismerte az államok egyenlőségének jogi jelentőségét, és Tractatus repressaliarum című könyvében a központi szankció hiányában az azt helyettesítő egyéni kényszert vizsgálta. A tengerjogi igények elhatárolásában könyvében olyan geometriai megközelítést javasol, amely a XX. században mint az egyenlő távolságok elve vált népszerűvé. Alighieri Dante ( ) az egyetemes keresztény monarchia gondolatának felvetésével, a nagy egységen belüli szabályok megtervezésével a mai egyetemes hatáskörű nemzetközi szervezetek előképeit látta meg. 83. Amerika felfedezésével jelent meg az utókor által spanyol nemzetközi jogi iskolának nevezett gondolkodói kör. Franciscus de Vitoria ( ) könyvében (Relectio de Indis recenter inventis) a gyarmatosítás jogcímeit vizsgálva közülük számosat mint megalapozatlant elutasított. Felismerte, hogy az európaitól eltérő indián társadalmak maguk is államként szervezettek, a felfedezett területek tehát nem uratlanok. A keresztény vallás terjesztésével igazolni igyekezett a gyarmatépítést, de bírálta a konkvisztádorok kegyetlenségét. Franciscus Suarez ( ) a nemzetközi jogot szintén isteni eredetűnek tekintette könyvében (De legibus ac Deo legislatore), s érzékelte, hogy a jusgentium római jogi eredetű fogalmát az ő korában már az eredetitől eltérően és kettős jelentésben használják: jelenti az államok egyedi jogrendszerének közös elemeit, valamint az államközi jogot. O vezette be utóbbira a jus inter gentes kifejezést, amelyet nemzetközi jog gyanánt fordítottak le számos nyelvre: international law, droit international, derecho internacional stb. A jus gentiumból fordítódott ugyanakkor a droit des gens és a Völkerrecht. 84. Bartolomeo Las Casas ( ) felháborodott vitairatokban (Brevissima relacion de la destruycion de las Indias; Apologetica historia de las Indias; Narratio regionum indicarum per Hispanos) mutatta be a spanyol udvari közvélemény számára az indiánokkal elkövetett kegyetlenkedéseket. Megoldási javaslatát elfogadták, ez azonban újabb közösségek sorsát pecsételte meg: az indiánok védelmében azt javasolta ugyanis, hogy erős testalkatú afrikaiakat szállítsanak az Újvilágba, így javaslata a rabszolga-kereskedelem és a rabszolgatartás újjáélesztését eredményezte. 85. A későbbi nemzetközi jogászok számára készítette elő a terepet Niccoló Machiavelli ( ) az Ilprincipe című művével ésjean Bodin ( ) a Six livres de la République című könyvével. Ok alapvetően a fejedelmi szuverenitást vizsgálták és annak korlátlanságát hangsúlyozták, mindezzel azonban az uralkodó személyétől elválasztva magának az állam szuverenitásának a megalapozását készítették elő. 86. Alberico Gentili ( ) az oxfordi egyetemen tanított, és már a teológiai megközelítésektől távolodva, de a római jog fogalomrendszerének segítségével elemezte a nemzetközi jogot. A követségi jogot (De legationibus) és a háború jogát (De jure belli libri tres) külön könyvekben mutatta be, érzékeltette a politikai viszonyok hatását a nemzetközi jogi kötelezettségekre, és ezzel összefüggésben a clausula rebus sic stantibust, a körülmények megváltozásának szerződésbontó hatását is ő elemezte elsőként. 87. A holland Hugo Grotius ( ) érdemelte ki a nemzetközi jog atyja megtisztelő elnevezést. Gyermekként került be a diplomácia világába, és már húszévesen választottbíróként dönthetett el egy hollandportugál jogvitát. A tengeri zsákmányjogról készített szakvéleménye (De jure praedae) teljes egészében halála után jelenhetett meg, de ennek egy részét (De mare liberum) már a jogvitát követően kinyomtatták, és a nyílt tenger szabadságának tétele évszázadokra meghatározta a tengerjog alapelvét. Sikertelenül próbálta e tételeket az angol John Selden ( ) De mare clausum seu de Domino Maris című munkájában megdönteni, a korabeli joggyakorlat és a későbbi jogfejlődés Grotiust igazolta. Grotius másik műve a De jure belli ac pacis, libri tres. A jogban szerinte a jus naturale és a jus voluntarum kettőssége tükröződik, ezért a természetjogászok 19

26 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE számára Grotius lett a kiindulópont. Meghatározónak tartotta az állami szuverenitást mint a nemzetközi jogi kapcsolatok alapját. A követségi jog különleges szabályait a területenkívüliség fikciójával kapcsolta össze, megkülönböztetve egymástól a szerződések értelmezésének technikai szabályait. Hangsúlyozta a megkötött szerződések betartásának kötelezettségét. A háború jogában a hadviselés jogi szabályait is látta, és bizonyos korlátokat is feltételezni tudott. Grotius Hármaskönyvében még keverednek ugyan a nemzetközi jogi kérdések a római jogi és teológiai problémákkal, ennek ellenére a későbbi doktrinális fejlődés számára meghatározó jelentőségű lett. A természetjogi iskola mellett a pozitivista megközelítés hívei is Grotiusra vezették vissza számos tételüket. 88. Samuel Pufendof ( ) nemcsak mint a természetjogi iskola kiemelkedő képviselője nevezetes, hanem ő volt a legelső önálló nemzetközi jogi tanszéknek a vezetője a neves heidelbergi egyetemen. De jure naturae et gentium című könyvsorozatában a teológiai érveléssel végleg szakítva a racionalizmus szellemében szemlélte a nemzetközi jogot. A szokásjogot tartóssága miatt a szerződéseknél fontosabbnak tartotta. Ugyanebben a megközelítésben tevékenykedett Christian Wolff ( ) is. 89. A francia Emeric de Vattel ( ) személye átmenetet jelent a természetjogi és a pozitivista iskola között. Sokáig használták a Droit des Gens ou Principes de la loi naturelle appliqués a la conduite et aux affaires des Nations című, kézikönyvszerű művét, amelyet diplomataként szerzett tapasztalataira is épített. A szerződésértelmezés elveit tovább csiszolta, a semlegesség jogintézményét elemezve valószínűleg ő használta először jogi fogalomként ezt a kifejezést. 90. Az angol Richard Zouchot ( ) tekintik a pozitivista iskola első képviselőjének. Gentili oxfordi katedráját örökölve az angol szokásjog és az anglikán kánonjog írásos latin nyelvű összefoglalása mellett könyvet írt a hadsereg és a haditengerészet szabályzatairól (Descriptio juris et judicii sacri,...militaris,...et maritimi), a követi mentességekről (Solutio quaestionis de legati delinquentis judice competente) és a római jus fetialére visszamutatva készítette el immár csak a nemzetközi joggal foglalkozó tankönyvét (Juris et judicii fecialis sive juris intergentes et quaestionum de eodem explicatio). 91. Cornelius van Bynkershoek ( ) a szerződési jogot tárgyaló egyetemi disz- szertációja (De pactis juris stricti contractibus in continenti adjectis) megvédése után a semlegesség joganyagában és a tengerjog területén alkotott maradandót. De dominio maris című művében állította fel a parti tenger egy ágyúlövésnyire eső terjedelmének tételét, ami szellemesen egyeztette a katonai erőt, a jogi érdekeltséget és az érdekérvényesítést. A Questionum juris publici libri duo a semlegességet és a tengeri zsákmányjogot dolgozta fel részletesen. A Deforo legatorum című könyvében a követségi joggal foglalkozott. Mindhárom műben a jogesetek elemzésével szemléltette a jogi problémák megoldását. 92. A német egyetemeken a pozitivizmusnak több nagy személyisége is alkotott. A württembergi Johann Jacob Moser ( ) mintegy ötszáz könyvet szentelt a német közjognak, ami ekkor az önálló német fejedelemségek közötti kapcsolatokat is jelentette. Georg-Friedrich Martens ( ) szerződésgyűjteményt adott közre, pozitivizmusa természetjogi árnyalatokkal gazdagodott. Német nyelvű tankönyvét már életében lefordították franciára (Précis du droit des gens moderne de l Europe), és nagyon sikeres volt a diplomaták számára készített kézikönyve és iratmintatára (Manuel diplomatique. Précis des droits et des fonctions des agens diplomatiques; suivi d un recueil d actes et d officespour servir deguide auxpersonnes qui se destinent a la carrierepolitique). 93. Filozófusok is foglalkoztak nemzetközi jogi kérdésekkel. Thomas Hobbes ( ) és Baruch Spinoza ( ) voltak az elsők, akik vitatták az államközi megállapodások jogi természetét. A nemzetközi jog (international law) kifejezést Jeremy Bentham ( ) használta először, Introduction to the Principles of Morals and Legislation című könyvében. A Voltaire által igazságtalanul kigúnyolt Gottfried Wilhelm Leibnitz ( ) nemzetközi szerződésgyűjteményt állított össze. Immanuel Kant ( ) Az örök békéről írt művével a nemzetközi szervezetek feladatai és hatáskörei megfogalmazását illetően azok filozófiai előfutárának tekinthető. Georg Wilhelm Friedrich Hegel ( ) nem vitatta a nemzetközi jog létét, de azt az állam külső keze gyanánt, azaz az államnak alárendelten fogta fel. A XX. században a magyar Somló Bódog ( ) és az angol John Langshaw Austin ( ) a nemzetközi jognak hasznos tartalmú, de a belső jogtól természetileg különböző, sui generis jellegű normarendszerként tételező megközelítése keltett figyelmet. 94. A nemzetközi jog szokásjogi anyagának összegyűjtésére Jean-Gaspard (Johann Kas- par) Bluntschli ( ) Németországban is tanító svájci nemzetközi jogász nemcsak könyvben (Das moderne Völkerrecht der zivilisierten Staaten als Rechtsbuch dargestellt) tett kódexszerű kísérletet, hanem kezdeményezte egy ezzel foglalkozó és ma is működő nemzetközi tudományos társaság (Institut du Droit International) létrehozását. Franz von Liszt ( ) Völkerrecht. Systematisch dargestellt című tankönyvét nemcsak korának 20

27 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE Németországában használták, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia egyetemein is, sőt a birodalom nem német nyelvein is készítettek belőle fordítást, illetve arra alapozott saját tankönyveket. A Heidelbergben tanító osztrák Georg Jellinek ( ) államtani könyvében (Allgemeine Staastlehre) a nemzetközi jog alapját az állam önkorlátozásában látta. Foglalkozott kisebbségvédelemmel is, erről szóló bécsi előadássorozatát könyvben (Das Recht der Minderheiten) adták ki. Heinrich Triepel ( ) a bevezetésben már említett Völkerrecht und Landesrecht című monográfiájában a nemzetközi jog alapját az állami akaratok egybeolvadására (Vereinbarung) vezette vissza, a nemzetközi jog és a belső jog kapcsolatában pedig a dualista irányzatnak lett a megalapozója. 95. Fjodor Fjodorovics Martensz ( ) a cári Oroszország balti tartományaiban született. Az udvar vezető jogtanácsosa volt az 1899-es és 1907-es békekonferencián, ő alkotta meg a hadijogi szabályok rögzítésének merevsége és a haditechnika gyors fejlődése közötti feszültség feloldására a róla elnevezett ún. Martensz-klauzulát. Több Oroszországban kiadott tankönyvét már a maga korában lefordították idegen nyelvekre: így például On the Law of Private Property in Time of War és The Contemporary International Law of Civilized Nations címmel. Emellett tizenöt kötetben közzétette az Oroszország által kötött nemzetközi szerződéseket. 96. A XX. századra a nemzetközi jogtudomány fejlődése annyira felgyorsult, hogy a jelen tankönyv funkciójára is figyelemmel már megközelítően sem lehet kimerítő felsorolásra törekedni. Az eredetileg osztrák Hans Kelsen ( ) az, aki megkerülhetetlen a nemzetközi jog oktatása során. Jogfilozófusként indult, és a Reine Rechtslehre című könyvében fejtette ki normapiramis-elméletét, amelyből tanítványai (az ún. bécsi iskola) a nemzetközi jog és a belső jog kapcsolatát illetően arra következtettek, hogy Kelsen így a monizmuson belül a nemzetközi jog primátusának megalapozására törekedett. A hitleri rendszer elől emigrálni kényszerült Kelsen genfi és prágai tartózkodás után az Amerikai Egyesült Államokba távozott, és a Harvardon, majd utóbb a nyugati part egyetemein tanított. Munkássága során korábban is érintett nemzetközi jogi kérdéseket, de Amerikában már a nemzetközi jog vált kutatásának fő területévé, e tárgyban írta a háború után The Law of the United Nations című könyvét. Kelsen tanítványának szokták tekinteni az ún. mérsékelt monizmus képviselőjét, az osztrák Alfred Verdrosst ( ), aki Universelles Völkerrecht című könyvében a nemzetközi jog primátusát a természetjoghoz visszatérve, részben az emberi jogok érvényesülésének példáival bizonyította. 97. Triepel dualizmuselméletét az Állandó Nemzetközi Bíróságnak is tagjává választott olasz Dionisio Anzilotti ( ) csiszolta tovább, egyebek között Il diritto internazionale nei giuridici interni című művében. 98. Az ugyanott bírói funkciót elnyert francia Georges Scelle ( ) eredeti elméletet alkotott, amelyet funkcionális megkettőződésnek hívnak. Ez a fordulat ugyanis többször visszatér Précis du droit des gens című könyvében, és alapvetően az államnak a nemzetközi jog alkotásában és érvényesítésében játszott szerepe alakváltozásait takarja. Felfogása szerint a belső jogban megismert és Montesquieu óta vallott modern hatalommegosztás a nemzetközi jogban nem érvényesül, hanem az állam (különböző kapcsolati rendszerekbe lépve) a nemzetközi jog alkotója, kikényszerítője és bírája. Scelle másik, sok vitát kiváltott alaptétele ugyanakkor az állam szerepének relativizálása volt: szerinte az igazi alany az egyén, s bár az államot feltételezve technikailag könnyebb a nemzetközi jogot értelmezni, alkotni, de az állam minőségileg nem más, mint az egyének és azok közösségeinek összessége, ennek absztrakciója. 99. A XX. század minden bizonnyal legsikeresebb angol nyelvű tankönyvét Lassa Op- penheim ( ) készítette el. Az első megjelenése óta alkalmanként szükségessé vált aktualizálásokat Anglia legjelesebb nemzetközi jogászai (Hersch Lauterpacht, Robert Jennings), gyakran a Nemzetközi Bíróság bírái vállalták magukra. A nemzetközi jog elméletét és gyakorlatát összefoglaló kézikönyv megkerülhetetlen alapmunkává vált az európai oktatásban. Igen nagy tekintélynek és népszerűségnek örvendenekjohn Starke, Ian Brownlie, ma pedigjames Crawford, Malcolm Shaw monográfiái. A francia jogtudományban Charles Rousseau ötkötetes nemzetközi jogi monográfiája vált mértékadóvá, s jelenleg számtalan tankönyv van forgalomban, amelyek közül a legsikeresebbnek Nguyen Quoc Dinh kézikönyvét tekintik, amely Alain Pellet, az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottságának tagja és Patrick Daillier tevékenysége révén az utóbbi évtizedekben folyamatosan adaptálódott a nemzetközi jog és a nemzetközi bíráskodás fejleményeihez. Számos kiadást értek meg Paul Fauchille, Louis Cavaré, Paul Reuter, René-Jean Dupuy, a ma is alkotók közül pedig Pierre-Marie Dupuy, Jean Combacau tankönyvei is. Svájc nagy nemzetközi jogászai közül Paul Guggenheim neve a legismertebb, az újabb osztrák nemzetközi jogtudományt pedig Ignaz Seidl-Hohenveldern neve fémjelezte. Bruno Simma is folytatta a nagy elődök gyakorlatát, s Verdross és Seidl-Hohenveldern könyveit aktualizálta. A dél-amerikai nemzetközi jogi irodalomban a XX. század elején Carlos Calvo, második felében pedigjimenez de Aréchaga volt emblematikus egyéniség Az es bolsevik hatalomátvételt követően Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió számos területen kétségbe vonta a nemzetközi jog korábban egyértelműnek tekintett szabályait. Viszonylag hamar 21

28 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE visszakényszerült azonban a nemzetközi jogi koordináták elfogadásának útjára: a szovjet nemzetközi jogászok munkáikban nem mentesen a rájuk kényszerített elvárásoktól a szuverenitást abszolutizálták és még a nemzetközi bírói fórumok joghatóságának önkéntes elfogadásával szemben is inkább tartózkodó volt az álláspontjuk. Kozsevnyikov, Krilov és főleg Tunkin művei voltak azok, amelyekre rendszeresen utaltak a részletesebb kitekintésre alapozó nyugati nemzetközi jogi munkák is. Visinszkij nevét több okból főként a sztálini rendszerben játszott szerepe miatt igen negatív éllel lehet említeni: nem volt képzett nemzetközi jogász, külügyminiszterként pedig mondott olyan beszédeket, amelyekből a nemzetközi jog monista felfogására s azon belül is a hegeli eredetű belső jogi primátus felvállalására következtettek. A Szovjetunió érdekszférájába kényszerített államok nemzetközi jogászai közül a lengyel Manfred Lachs volt a legismertebb, a Nemzetközi Bíróságnak csaknem huszonhét évig volt tagja, egy időben elnöke is A gyarmati rendszer függetlenné válásával a fejlődő országok gyakran francia és angol elitegyetemeken képzett nemzetközi jogászai is a csúcsokra juthattak. A Nemzetközi Bíróságon bírói posztokat betöltő szenegáli Keba M Baye vagy az algériai Mohammed Bedjaoui neve biztos értékmérő Az Amerikai Egyesült Államokban a nemzetközi jog művelését az angolszász jogi technikák határozzák meg, de az ország hatalmas katonai és gazdasági erejéből is következően a nemzetközi jog szerepét igazán akkor becsülik, amikor az az aktuális külpolitika alátámasztását szolgálja. Amennyiben az eldöntött kérdések kapcsán a nemzetközi jog a végrehajtás akadályának tűnik, akkor az ókortól ismert nagybirodalmi reflexek élednek fel. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az elméleti nemzetközi jogi tanulmányok ne kritizálnák a külpolitikát, vagy hogy az egyetemi oktatásban a nemzetközi jog ne lenne fontos tárgy. Itt a gazdagabb európai könyvtárakat gyakran jóval meghaladó mennyiségű nemzetközi jogi szakirodalommal találkozik a hallgató, oktató, kutató. A hatalmi alapú, játékelméleti, magatartás-tudományi analógiákkal dolgozó megközelítések mellett szembeötlő, hogy a nemzetközi közjog gyakran egybekapcsolódik a nemzetközi gazdasági joggal, a nemzetközi magánjoggal és azok belső bíróságok általi irányadó értelmezésével. Itt Philip Jessup Transnational Law című könyve teremtett iskolát, már címével is egy más megközelítést hirdetve. A számtalan neves szerző közül említsük meg legalább Michael Reisman, Myres McDougal, Stephen Schwebel és Thomas Buergenthal nevét Magyarország méreteiből és történelmi pozíciójából is következően meghatározó jelentőséget nem tudott gyakorolni a nemzetközi jog, illetve annak tudománya fejlődésére. A magyar nemzetközi jogtudomány kiemelkedő képviselőit azonban a magyar joghallgatónak ismernie kell. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején hazánkban az osztrák egyetemeken használt nemzetközi jogi tankönyveket használták vagy adaptálták. Somló Bódognak a nemzetközi jogot is érintő jogbölcseleti tanulmányai szélesebb körben is visszhangot keltettek. Az 1945 előtt alkotó szerzők közül mindenekelőtt Apáthy István, Balogh Artúr, Buza László, Csarada János, Faluhelyi Ferenc, Flachbart Ernő, Gajzágó László, Irk Albert, Lers Vilmos, Szászy István, Teghze Gyula nevét kell kiemelni. A két világháború között a kisebbségek nemzetközi védelme (Balogh, Buza, Flachbart), a Nemzetek Szövetségének működése (Buza, Irk), az államutódlás (Szászy), a nemzetközi jog- és tudománytörténet (Gajzágó) ragadta meg a kutatók figyelmét, emellett számos rövidebb-hosszabb nemzetközi jogi kézikönyv és tankönyv is megjelent után mindenekelőtt Buza László, Flachbart Ernő és Haraszti György tudományos munkássága hatott több generációra is. Hajdu Gyula feladata a tudományszervezés mellett a marxista ideológia alapelemeinek érvényesítése volt. Buza László nevéhez fűződik az ún. programjellegu normák tana, amelynek részletes elméleti kidolgozását már nem tudta befejezni. Az ezzel összefüggő tanulmányaiban megjelenik tulajdonképpen mindaz, amit a modern nemzetközi jogtudomány a soft law elnevezéssel vezetett be. A magyar nemzetközi jogászok közül elsőként igazán nagy nemzetközi elismerésben Ustor Endre részesült, akit között a Nemzetközi Jogi Bizottság tagjává választottak, a rendszerváltozás után Herczegh Géza személyében ( ) először volt magyar tagja a hágai Nemzetközi Bíróságnak, Prandler Árpád pedig a volt jugoszláv területeken elkövetett emberiség elleni bűncselekmények nemzetközi törvényszékének (ICTY) ad litem bírája lett. 2. II. FEJEZET A nemzetközi jog jogi természete és sajatossagai 104. Az államon belül a természetes és jogi személyek kapcsolatait egymással, illetve az állammal a jog szabályozza. A jog az emberi közösségekben kialakult olyan szabályrendszer, amelynek betartását intézményeik szervezett és hierarchizált működtetésével e közösségek ki is tudják kényszeríteni: a szabályok megsértőit formalizált szankciók révén hátrányos helyzetbe hozzák, a későbbi normasértésektől eltántorítják, a közösség tagjait a szabályok követésére ösztönzik. Az államba szerveződött társadalmak az embernek a többi emberhez való viszonyát jogszabályrendszerekben rögzítették: a jog, akárcsak az állam (még ha esetleg csak kezdetleges formában) mint láthattuk voltaképpen egyidős a civilizációval. A civilizáció előrehaladásával egyre több és 22

29 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE több jogág különült el: az egyes államok joga egyszerre tartalmaz egyedi jellemzőket és hasonlóságokat. Rendszerint elkülöníthető a közjogi (állam-, illetve alkotmányjog; közigazgatási jog; büntetőjog stb.) és a magánjogi szabályozás (polgári és kereskedelmi jog; munkajog; családjog stb.). A konkrét megoldások hasonlóságait nemcsak a társadalomfejlődés adott szintje és a termelés alapvető formái (rabszolgatartó társadalom, ázsiai termelési mód, feudális társadalom, ipari társadalom, ideértve a tőkés termelési módot a klasszikus kapitalizmus formájában és annak modern, XX. századi és ezredfordulós formájában) szerinti kategorizálás magyarázza, hanem egy-egy vallási, ideológiai vagy kulturális közösséghez tartozásnak, esetleg birodalmi közösségi múltnak, mai körülmények között a világkereskedelemnek, a globalizációnak és persze a jog belső logikájának szerepét is figyelembe kell vennünk Ahogy nincs állam jog nélkül, úgy nincs államok közötti kapcsolat sem jog nélkül: a civilizáció története állam nélkül elképzelhetetlen, de ugyanígy az államok közötti kapcsolatrendszer szabályozása és annak jogi jellege is egyidős a történelemmel: a nemzetközi közjog végigkíséri az emberiség történetét (lásd n ) Jog-e a nemzetközi jog? 106. A nemzetközi jog ugyanúgy jog, mint a nemzeti jog, azaz az államokon belül érvényesülő jog, amit a nemzetközi jogászok egyszerűen csak belső jognak hívnak, ugyanakkor a sok hasonlóság mellett számos különbséggel is találkozhatunk. E különbségek számos gondolkodót mindenekelőtt a jogfilozófia területén olyan következtetés levonására ösztönöztek, hogy voltaképpen a nemzetközi jog nem is létezik (lásd n 155.). Miért is juthattak még jeles gondolkodók is, mint Hobbes, Spinoza, Austin vagy a magyar Somló Bódog a nemzetközi jog jogi jellegének tagadására? A XVIII. században az állami szuverenitás korlátlanságának tételezése volt az az indok, amely elméleti alapon jelentette akadályát annak, hogy állam felett álló éspedig jogi s nemcsak erkölcsi vagy vallási természetű normarendszer létezhessen. Jóllehet tapasztalati tény, hogy nincs olyan állam, amelynek ne lennének jogi természetű kapcsolatai más államokkal (lásd például a trónutódlási szerződéseket, békeszerződéseket, határmegállapító szerződéseket, a követküldés és -fogadás közös, illetve igen hasonló szabályait), ugyanakkor az is tény, hogy ezeknek a szabályoknak a betartása sok kívánnivalót hagy maga után. Régtől fogva ismert az is, hogy a hatalmi erőviszonyok jelentősen befolyásolják a nemzetközi szerződések megtartását, s az erősebb állam kedvező helyzetben gyakran érzett kísértést arra, hogy a terhessé vált nemzetközi szabályokon egyszerűen túltegye magát. Mindezeket egy többé-kevésbé koherens rendszerbe építve lehetett a jogfilozófia elméleti magaslataiból kitekintve kimondani, hogy voltaképpen a nemzetközi jogból hiányzik a szankció A belső joggal összevetve figyelemmel Montesquieu-nek a hatalmi ágak elválasztásáról megalkotott téziseire még az a kritika is éri a nemzetközi jogot, hogy míg a modern társadalmak államszerkezetében a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom feladata jól elkülöníthető, egymástól a jogállamisági garanciák érdekében el is választandó, addig a nemzetközi jogban ezeknek a gyakorlása végső soron mindig az államra mutat vissza. Szintén a modern állam jellemzőivel összevetve megállapítható, hogy a jogalkotás szabályrendszere sok bizonytalanságot tartalmaz, csak egyes elemei vannak írásba foglalva, döntő része csak úgy, a szokás alapján formálódik. A legalapvetőbb kérdésekben sem kötelesek az államok szerződéseket kötni, sőt mint majd látjuk (lásd n ) még egy szerződésben való részvétel sem jelenti a kötelezettségek maradéktalan elfogadását, hiszen a fenntartások, opcionális vagy fakultatív klauzulák stb. intézményei révén az állam nagymértékben megőrzi saját szabadságát. A szabályok betartása az államok jóhiszeműségére van bízva, hiszen világkormány nincs, sőt valószínűleg és szerencsére nem is lehet. Bíróság elé akkor megy az állam, ha akar. Bezzeg a nemzeti jog, azaz az állami jog mondják, ott elképzelhetetlen, hogy az alattvaló, illetve az állampolgár kivonja magát az uralkodó rendeletei vagy a parlament által megalkotott törvények hatálya alól. Ha nem tartja tiszteletben a létező, akár autokratikus, akár demokratikus jogrend szabályait, az államnak van ereje és képessége arra, hogy utána nyúljon és a jog eszközeivel kényszerítse ki a szabályok betartását: az államapparátus eszközrendszere a segítségtől az erőszakszervezetek felhasználásig terjedően differenciált és hatékony. A bíróság joghatósága is adott az államon belül, s nem az állampolgár akaratától függ, hogy a polgári vagy büntetőbíróság ítéletet mondjon az ő ügyében Ezek az érvek valóban tapasztalati tényekben gyökereznek: ugyanakkor a nemzetközi jogászok szerint egyrészt eltúloznak bizonyos különbségeket, másrészt pedig olyan követelményeket állítanak a nemzetközi joggal szemben, amelyeket valójában még a modern társadalmak joga (illetve számos jogága) sem mindig tud teljesíteni. Azt is hangsúlyozni kell, hogy a nemzetközi jog létét tagadó iskola a modern államok jogából indul ki, s nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja a mai polgári, büntető-, közigazgatási jog előképeinek tekinthető több évszázaddal (esetleg évezreddel) korábbi jogi megoldásokat. Márpedig a jogtörténet tanulmányozása során az egyetemi hallgatók már nem mást tanulmányoztak, mint a jogot. A nemzetközi jog létét tagadó gondolkodók túlságosan az európai jogfejlődés germán-római iskolájára figyelnek, tételeiknek, elvárásaiknak már az 23

30 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE angolszász jogrendszer sem mindenben felel meg, és még nagyobb a távolság az ázsiai jogrendszerek bizonyos elemeit és gondolati felfogását, valamint bizonyos afrikai jogi megoldásokat illetően A többé-kevésbé centralizált, piramisszerű államépítés s annak jogi eszközrendszere valójában a civilizáció fejlődésének igencsak friss gyümölcse: a nemzetállam francia eredetű koncepciójának kialakulása előtt magán a francia földön is több tartomány kapcsolódott össze nehezen átlátható hűbéri kötelékekkel, ahol az egyes vidékeken a jog jelentősen eltérhetett a szomszédságétól. Az angolszász jogrendszerben a szokásjog vitathatatlan tekintélyű és erejű része a jognak, az európai kontinensen kodifikációra került joganyag ott törvénykönyvbe foglalás nélkül ugyanolyan jól (vagy ugyanolyan rosszul) érvényesül, mint a modern francia, olasz, német, osztrák vagy éppen a magyar jogban. Az Amerikai Egyesült Államok jogrendszere köztudomásúan igen bonyolult, ráadásul a tagállamok belső jogának eltéréseit még növeli a különböző indián törzsekkel kötött megállapodások rendszerének léte, mivel ezek jogilag érvényesíthető kivételeket jelenthetnek a szövetségi és az állami joggal szemben. A modern Spanyolország tartományai a társadalmi életviszonyok számos szférájában önállóan alkotnak törvényt, sok európai államban vannak kisebbségi területi autonómiák vagy személyi önkormányzatok, amelyek léte is cáfolja az egységes jog, egységes állam tételét, pontosabban azt, hogy csak az ilyen egységes, centralizált, hierarchikus zárt rendszer érdemli meg a jog elnevezést A magyar joghallgató ráadásul nemcsak összehasonlító jogi tanulmányok alapján érezhet rá arra, hogy a nemzetközi jog tagadásának jogi érvrendszere bizonytalan alapokon nyugszik. Hiszen alkotmányjogi tanulmányai és a tömegtájékoztatásból jövő hírek alapján eddig is láthatta, hogy hiába rendelkezik törvényalkotói hatáskörrel az Országgyűlés: ha az adott törvény az ún. kétharmados kategóriába tartozik, s a kormánytöbbség ennél kisebb, akkor gyakran előfordul, hogy az Országgyűlés nem tudja megalkotni ezt a törvényt. Azt sem állíthatjuk, hogy a meghozott törvény biztosan érvényesülni tud: az Alkotmánybíróság elég sok törvényt semmisített már meg részben vagy egészben. Láthatta azt is a hallgató alkotmányjogi tanulmányai során, hogy alkotmányos cikkek érvényesülése is hagyott maga után kívánnivalót. Lehet, hogy alkotmányjogi szabályok miatt egy elvesztett választás után a működő kormány immár csak ügyvezető kormány, azaz béna kacsa... Ha kormányválság van, ha meggyengül a parlamenti háttér, a kormány értelemszerűen sokat veszít hatékonyságából. Nyilvánvalóan tisztában van a hallgató azzal is, hogy mekkora a különbség a reformkor óta napirenden levő közteherviselés alkotmányos célja és állami megvalósítása között, látja a különbséget egyesek bevallott jövedelme és tényleges anyagi helyzete között. A családjog tanulása során megtanulta a tartásdíj kiszámításának technikáját, és esetleg saját családjának példáján is érzékelhette, hogy milyen trükkökkel tudja elrejteni az elvált szülő bizonyos bevételeit. A munkajog és a szociális jog számos szabályának megtanulása mellett aligha kerülték el figyelmét a fiktív vállalkozókról, a minimálbéren foglalkoztatottak rendszeres prémiumairól szóló hírek. S mégsem vonja senki kétségbe az alkotmányjog, pénzügyi jog, családjog, munkajog jogi jellegét 111. Abból, hogy valamit a büntetőtörvényben büntetni rendel a jogalkotó, még nem következik, hogy egy ennek dacára elkövetett tettet büntetés is követ. Gyakran olyan mennyiségben történik a jogsértés, hogy az elkövető statisztikai alapon joggal bízik abban, hogy el tudja kerülni a felelősségre vonást, mivel nem tudják elfogni. Az is lehet, hogy elfogják, de büntethetőséget kizáró vagy megszüntető ok áll fenn. Esetleg külföldön fogták el, s csak azzal a feltétellel került kiadatásra, hogy bizonyos náluk nem büntethető cselekményért nálunk sem vonják őt felelősségre. Ismert az a tétel, hogy a bíróságok előtt nem az objektív igazságosság az igazi kérdés, hanem a bizonyíthatóság. A polgári jogot illetően még az európai polgári törvénykönyvek sem zárják ki mindenütt a szokásjog létét, és a diszpozitív szabályok esetében a feleknek hatalmasságuk van saját akaratuk alapján a törvénykönyvben foglaltakhoz képest jelentősen eltérő tartalmú szerződést készíteni. Nem vonják azonban ettől még kétségbe a büntetőjog és a polgári jog jogi jellegét Nem igaz az sem, hogy a belső jogban a jogvita mindig szükségképpen bírói útra terelődik, és főleg, hogy az megoldást is hoz. Az eljárásjogokban az összeférhetetlenség tana miatt garanciális okokból vagy ex officio, vagy kifogás nyomán sor kerülhet arra, hogy nem egy bizonyos, területileg egyébként illetékes bíróság jár el az ügyben. Immár Magyarországon is ismét van lehetőség arra, hogy a rendes bíróságok helyett a felek megállapodjanak választottbíróság igénybevételében, esetleg valamilyen békéltető fórum előtt keresik az igazukat. A bírói ítélet végrehajthatósága kapcsán is találkozott a hallgató konkrét problémák tömkelegével: például a házastársi vagyonmegosztás, a gyermeknevelés kérdésében. Nyilván hallott már olyan esetről, amikor a jogerősen szabadságvesztésre ítélt személy nem sietett bevonulni a számára kijelölt büntetés-végrehajtási intézetbe: még szerencse, hogy ezek jelentős része azért utóbb mégis kényszerült letölteni a reá kimért büntetést, kivéve ha az államfő kegyelmet adott nekik. Ám ettől még nem vonják kétségbe az eljárási jogok, a végrehajtási jog jogi jellegét A szankciónak mint a jogiság előfeltételének az abszolutizálása azért is vitatható, mivel, ahogyan arra már a római jog is rámutatott, a jogrendszer egészében kell meglennie a szankciónak, a konkrét jogszabály elvben 24

31 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE megjelenhet szankció nélkül is (lex imperfecta), bár az természetesen igaz, hogy az ilyen szabályok rendszerint jóval kevésbé hatékonyak. A szankció megléte esetében pedig csak az egyik eshetőséget jelenti a központi szankció, az adott jogrendszer fejlettségének megfelelően a társadalom több-kevesebb, bár tipikusan azért egyre csökkenő teret enged a magánszankcióknak. A belső jog több ága is ismeri az önvédelem mellett az önsegély intézményét A nemzetközi jog valójában összefoglaló elnevezése a számtalan államközi, két- és többoldalú kapcsolatrendszernek. Ezek között nagyon sok olyan van, ahol a felismert érdekek alapján és a jól kidolgozott szabályoknak köszönhetően a lex imperfecta is jól működik: ilyenek például az egészségügyi, meteorológiai, távközlési, légi közlekedési megállapodások. Minél kevesebb állam vesz részt egy együttműködésben, elvben annál hatékonyabb lehet a rendszer: nincs akadálya annak, hogy néhány állam megállapodjon közös intézmények, közös kormányra emlékeztető testület, valamilyen területen hatáskörrel rendelkező közös bíróság létrehozásáról, alkalmazandó szankciók előírásáról. A történelmi helyzet is elősegítheti egy-egy bíróság létrehozását és működtetését. (Ilyenek voltak például a II. világháború után létrehozott ún. Nürnbergi és Tokiói Nemzetközi Katonai Törvényszékek.) A nemzetközi jogban akárcsak a belső jogban vannak hatékonyabb és kevésbé hatékony intézmények, hatékony és kevésbé hatékony szankciók, sőt szankció nélkül is megfelelően érvényesülő szabályrendszerek. Az természetesen nyilvánvaló, hogy a hatékonyság a technicizált jelleg mellett is csak akkor valósul meg, ha a reális társadalmi igény és az államok érdeke egybevág. Ez adott esetben magyarázhatja azt is, hogy egy szervezet hatékonysága menet közben is változhat: nőhet vagy csökkenhet A nemzetközi jognak a közvélemény figyelme előterében álló néhány eleméről kétségtelenül elmondható, hogy igen szerény a hatékonysága, ám az ottani tényleges szankció hiánya alapján még nem vonható kétségbe a nemzetközi jog jogi jellege. Nemcsak a nemzetközi jognak, hanem a belső jogoknak is vannak hatékonyabb és kevésbé hatékony ágai, hatékonyabb és kevésbé hatékony korszakai. A nemzetközi jog mérsékelt hatékonysággal működő, ám egyértelműen és igazolhatóan is jogi rendszer. Hatékonysága a szabályozott terület jellegének, dimenzióinak, a szabályozás korának függvényében mutat jelentős eltéréseket Maga a belső jog sem vonja kétségbe a nemzetközi jog jogi jellegét. Nagyon sok alkotmány tartalmaz rendelkezést a nemzetközi jog és a nemzeti jog kapcsolatára (lásd n ), számos törvénykönyv vesz át elemeket valamely nemzetközi szerződésből vagy utal valamely szerződésből folyó kötelezettségre A nemzetközi jog legkirívóbb szabályainak megsértésekor is megfigyelhető, hogy a jogsértő fél csaknem mindig valamilyen nemzetközi jogi érvet keres magatartásának magyarázataként ( önvédelemben van, provokálták, jogsértést követtek el vele szemben, csupán azt torolja meg, szükséghelyzetben van stb.), márpedig erre nem lenne szükség, ha egyszerűen elegendő lenne a nemzetközi jog létének tagadása is. Mindennek alapján tehát kimondható, hogy a nemzetközi jog jogi létének igazi bizonyítéka történelmi tapasztalatokkal is alátámasztható tényleges léte Miért kötelező a nemzetközi jog? 118. A belső jog esetében rendszerint fel sem merül a kérdés, hogy az miért is kötelező. Puszta létéből fakadóan kötelezi az alattvalót, a polgárt, esetenként legfeljebb az a kérdés merült csak fel, hogy milyen (például erkölcsi, etikai, vallásfilozófiai) érvek alapján lehet esetleg mentesülni bizonyos belső jogi szabályok teljesítésének kötelezettsége alól. A nemzetközi jogtudomány azonban tárgyának már említett sajátosságai miatt abban a helyzetben van, hogy időről időre kénytelen megmagyarázni, miért is kötelesek az államok, illetve általában a nemzetközi jog alanyai ezeket a szabályokat betartani. Erre annak ellenére sor kerül, hogy a nemzetközi jog szociológiai háttere igen elvont formában, de magában rejti a magyarázatot. Amennyiben létezik az államok közössége, mint társadalmi jelenség, akkor ez szükségképpen feltételezi jogi koordináták meglétét, amelyekhez szükségképpen kapcsolódik a kötelező erő. Ezt csak árnyalja, hogy ha megnézzük a különböző magyarázatokat, végső soron azt lehet mondani, hogy két markánsabb megközelítés, ha úgy tetszik, iskola van (amelyek persze számos aliskolára tagozódnak): az egyik a nemzetközi jogi szabályok formális, alaki megközelítésének bizonyos elemeire épít, a másik inkább a tartalmi elemekre vezeti vissza a magyarázatot. (Megjegyzendő, hogy a nemzetközi jog számos problémája esetében igen hasznos ennek a végső soron a francia jogi doktrína által kidolgozott és gyakran alkalmazott metodológiai vizsgálatnak az alkalmazása: igen gyakran két iskola van, amely két-két aliskolára bomlik tovább stb.) 119. Így például a nemzetközi jog kötelező erejét illetően az alaki megközelítés két jellemző aliskolája a voluntarista és a normativista iskola. A Windscheid-féle akaratelméletet, a Willenstheorie-t (azaz, hogy a jogban a legmeghatározóbb az állami akarat) a tanítványok és a tanítványok tanítványai két irányba vitték tovább. 25

32 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE 120. Jellinek szerint a nemzetközi jogban az államok önkorlátozása valósul meg. Ez a szuverenitás elméletével nyilvánvalóan könnyűszerrel összeegyeztethető és plasztikus magyarázatot ad mindenekelőtt az egyoldalú állami aktusokra, de alkalmazható a fenntartásokra, a csatlakozásra is. Nem ad azonban meggyőző magyarázatot arra, hogy miért bírnak vitathatatlanul kötelező erővel olyan szabályok, amelyeket az állam esetleg explicit módon nem fogadott el. Ha egy állam esetleg nem részese a népirtás tilalmáról szóló 1948-as egyezménynek (lásd n 250., 722.), abból még nem következik, hogy faji, vallási alapokon szabadon pusztíthatná lakosságának egy részét. Sőt biztos, hogy nem tehet ilyet! Lehet, hogy egy állam nem részese a rabszolga-kereskedelem tilalmáról szóló 1890-es egyezménynek, ám mégsem végezhet ilyen tevékenységet s ezt állampolgárai részéről sem tűrheti el Triepel úgy vélte, hogy a nemzetközi jog kötelező ereje az állami akaratok egybeolvadásával magyarázható (Vereinbarungstheorie). Ez hallgatólagos formában történik meg a nemzetközi szokásjogban, s még jobban tetten érhető egy adott nemzetközi szerződésről folyó tárgyalások során, amikor napok, hetek, hónapok, esetleg évek alatt egybecsiszolódik az államok akarata. Minden állam meghatározott céllal küldte el diplomatáját a szerződés letárgyalására, ám menet közben ez is, az is tett engedményeket, ez is, az is meggyőződött a másik tárgyaló felvetéseinek részbeni igazságáról, s a fáradságos munka eredményeként végül megszületett maga a szerződés, amely rendszerint igen messze van az eredetileg szándékolttól, s még messzebb egy elméletileg ideális tartalomtól, az államok által azonban mégis elfogadható és végrehajtható. Ám ez az elmélet sem ad magyarázatot arra, hogy miért vannak olyan nemzetközi szerződések, amelyekbe gyakorlatilag belekényszerítik a habozókat is (mint például az atomsorompó-egyezménybe). Nem magyarázza meg, hogy a szerződéskötésben vagy a szokásjog gyakorlásában részt nem vett államok (például azok, amelyek akkor még gyarmati sorban voltak, azaz nem rendelkeztek állami önállósággal) miért vannak kötve nagyon sok szabály által, ideértve például az erőszak alkalmazásának tilalmára vonatkozókat A Kelsen nevéhez köthető normativista iskola a normapiramis elméletét vette alapul. E szerint valamely jogszabály a maga kötelező erejét mindig csak a felette álló jogszabályból s nem azon kívüli tényezőkből meríti. Azzal tehát, hogy a nemzetközi jog jogi természetét elfogadjuk, egyszersmind adottnak is kell vennünk, hogy kötelező. Arról nem is beszélve, hogy a normapiramisban igen magasra helyezte Kelsen a nemzetközi jogot, tanítványai pedig egyenesen a piramis csúcsán szerették látni, mivel megtörtént, hogy az alapnormát a pacta sunt servanda elvével (a nemzetközi szerződések végrehajtásának kötelezettségével) azonosította az iskola mestere. A kel- seni elmélet logikai zártsága miatt ellenáll az elméleti cáfolatnak ám a gyakorlat csak részben és igen töredékesen igazolja. Az ún. kógens normák vagy a hasonló erga omnes normák (lásd n 250.) még jól illeszthetők ehhez az elmélethez, ám a nemzetközi kötelezettségek végrehajtásának történelmi és napi viszonylagossága, az esetenként megdöbbentő könnyelműséggel elkövetett durva jogsértések (például a háborús vagy emberiség elleni bűncselekmények) sorozatának ténye erőteljesen megkérdőjelezi, hogy valóban az elmélet által diktált következetességgel vetnék alá magukat az államok ezeknek a kötelezettségeknek A nemzetközi jog kötelező erejét ugyanakkor számos gondolkodó a jogon és az akaraton, azaz a formákon kívüli tényezőkre vezette vissza Így a természetjogászok (Grotius, Pufendorf) a természeti törvényszerűség töredékes megvalósulását látták a nemzetközi jogban. A természetjogi iskola tulajdonképpen több ókori (Konfuciusz) és középkori (Aquinói Szent Tamás) előfutárral is büszkélkedhetett, s tovább is osztódott vallási (vagy legalábbis deista) és laikus megközelítésekre. A természetjogi iskola különböző irányzatai egyetértettek abban, hogy a nemzetközi jog szabályai bizonyos szükségszerűségeket és törvényszerűségeket (isteni vagy természeti eredetűeket) tükröznek és fejeznek ki, s ezért fogadják el az államok ezeket kötelezőként, hiszen különben a pusztítás, az anarchia nyerne teret. Nagyon sok nemzetközi szerződés esetében (fegyverzetkorlátozási megállapodások, egészségügyikörnyezetvédelmi szabályok stb.) valóban fel lehet fedezni ennek a logikáját, ám nem kapunk magyarázatot arra, hogy a rabszolga-kereskedelem törvényen kívül helyezésére miért csak a XIX. század eleji kezdeményezés után a század második felében került sor. Nem magyarázza meg az elmélet a technikai szabályoknak a létét, a fenntartások indokoltságát, a kívül maradás lehetőségét sem A fentire emlékeztető logikával, de immár egyértelműen materialista alapokon magyarázta a mindenekelőtt a francia Georges Scelle-hez köthető szociológiai iskola a nemzetközi jog kötelező erejét: Ubi societas, ibi jus. Ahol van együtt élő közösség (a for- tiori egymás mellett élő egyének és közösségek), ott szükségképpen megjelennek az együttélés rögzített, egyértelmű szabályai. Már az állatvilágban is gyakran megfigyelhető ez: a falkákon belül is van szolidaritás és megvannak a technikái annak, hogy a vadászterületeket a falkák egymással tiszteletben tartassák, illetve a különböző állati közösségek saját érdekeik érvényesítésére is törekednek. A munkamegosztás bizonyos előképei is megfigyelhetők az állatoknál. Ugyanezeket a szabályokat tapasztalhatjuk az államok egymás mellett élésében, a határok megjelölésében, védelmi szerződésekben, protektorátusokban stb. A szociológiai iskola igen jól magyarázza, miért elképzelhetetlen, hogy egy állam kivonja magát általában a 26

33 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE nemzetközi jog alól, miért kényszerültek elfogadni a gyarmati sorból függetlenné vált államok a nélkülük megalkotott nemzetközi jogszabályok jelentős (főleg szokásjogi) részét. Nem magyarázza meg viszont a technikai szabályok kidolgozásának folyamatát és a végrehajtás bizonytalanságait A marxista ideológia sajátosságait és hatását a nemzetközi jogra nagyon sok nyugat-európai, amerikai tankönyv külön is hangsúlyozta. Ez a gondolatvilág a belső jogot a termelőerők által meghatározott termelési viszony kategóriájával jellemezte, kézenfekvő volt a világkereskedelmet és a nemzetközi gazdasági stb. kapcsolatokat (valamint a történelmi civilizációk, termelési módok jellemzőit) hangsúlyozni, mint amelyek meghatározzák az adott korszak nemzetközi jogának jellemzőit. Valójában azonban a nemzetközi jogban nagyon sok az évszázadokon, évezredeken át többé-kevésbé hasonló módon érvényesülő intézmény. Jóllehet a marxista ideológia a nemzetközi jogról valójában nem alkotott koherens elméletet, a gazdasági tényezőkre való figyelem annyiban hasznos, hogy magyarázatot ad arra, miért került sor a civilizáció bizonyos fejlődési fokán egy bizonyos nemzetközi kapcsolatrendszer kialakítására, és megmagyarázza azt is, hogy az államok jogi egyenlősége ellenére miért a gazdaságilag meghatározó pozícióban levő országnak jobb az érdekérvényesítő képessége. (Mindezt a kommunista rendszerek a szuverenitás koncepciójának abszolutizálásával próbálták ellentételezni.) A bolsevikok 1917-es oroszországi hatalomátvételük után az örökölt nemzetközi jogi szabályok egy részének elutasítására is felhasználták ideológiájuk sajátosságait Voltaképpen szintén a szociológiai iskola egyik önállóvá vált alcsoportja az a nézetrendszer, amelyik az állami akarat érvényesítésének lehetőségeit meghatározó jelleggel a civilizatórikus elhivatottság, a gazdasági potenciál, a katonai erőpozíció és bizonyos társadalomszimulációs megközelítések (például játékelméletek) kombinációival magyarázza. Ezek az amerikai eredetű nézetek igen jó indokokat találnak bizonyos részletkérdésekre (például hogy mikor miért éppen bizonyos robbanóerejű fegyverek csökkentésében lehetett megegyezni, miért sikerült bizonyos technikai, ipari érdekeket a világ államainak jelentős részével elfogadtatni), nem adnak azonban magyarázatot például a szokásjogi folyamatokra, a nemzetközi bíráskodásra s az abból folyó kötelezettségek elfogadására és más hasonló kérdésekre Jól látható, hogy a fenti elméletek egyike sem képes arra, hogy globális és támadhatatlan magyarázatot adjon a nemzetközi jog alapkérdéseire, kötelező erejének eredetére és érvényesülésének, illetve kidolgozásának részletkérdéseire. Mindegyik tartalmaz azonban valós elemeket, tartalmi vagy formai szempontból. A történelmi tapasztalatok alapján úgy tűnik, a társadalomtudományokban eleve nem lehetséges általános, állandó, komplex és koherens, ám működőképes elméletet alkotni, és ez vonatkozik a nemzetközi jogra is. A nemzetközi jog kötelező ereje döntően a létéből, saját jogi jellegéből fakad, ám a konkrét jogszabályi kötelezettségek értelmezésekor az összes felsorolt megközelítés figyelembevétele szükséges Milyen kapcsolatban áll egymással a nemzetközi jog és a belső jog? 129. Abból, hogy elfogadtuk a nemzetközi jog jogi természetét, még nem következik, hogy minden szempontból azonos természetűnek is kell tekintenünk a nemzetközi és a belső jogot. A közöttük levő tagadhatatlan különbségek dacára vélhetjük úgy, hogy alapvetően ugyanarról a jogról van szó, azaz a belső jogban nincs elméleti akadálya annak, hogy a nemzetközi jogot alkalmazzuk. Ez a monizmus irányzata. Lehet azonban arra a megállapításra jutni, hogy a különbségek minőségi jellegűek: más jogi természetű a belső jog és másmilyen természetű a nemzetközi jog. Ezt a megközelítést nevezzük dualizmusnak A két lehetséges irányzat közötti választás nemcsak elméleti probléma, és főleg nem olyan kérdés, amely az igaz és a hamis közötti választással eldönthető lenne. Valójában már hosszú idő óta nyilvánvaló, hogy a doktrína nem tudja eldönteni egyszer és mindenkorra, minden államra egyformán érvényesülően a kérdést, hanem alapvetően az egyes országok alkotmányos rendszerének megoldásai azok, amelyeknek választaniuk kell a két lehetséges alternatíva közül. Tulajdonképpen mindkét elmélet megfelelő elvont magyarázatot ad, az igazi kérdés azonban az, hogy a jogalkotó melyiket építi be tételes jogába. Döntő fontosságú, hogy az alkotmányjogi megoldások és technikák logikusan illeszkedjenek a választott megközelítéshez. Az adott ország alkotmányos tradíciói kijelölhetik az utat, de korszakonként érvényesülnek bizonyos divatirányzatok is. Az utóbbi évtizedekben terjedőben vannak a pragmatikus, közelítő megoldások, de új, korábban nem hallott kérdésekre is válaszolni kell a megfelelő megoldás kidolgozásával Történelmileg először Hegel munkássága nyomán a monizmus jelent meg. Ő úgy vélte a XVIII-XIX. század német fejedelemségeinek megoldásaira építve, hogy a nemzetközi jog valójában külső közjog, a szuverén uralkodó, illetve az állam meghosszabbított, határokon átnyúló keze. Az egyik oldalán piros, a másikon zöld színű almára emlékeztető monista megoldásnak számot kell vetnie azzal is, hogy mi történjék, ha 27

34 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE ütközik a két jog. Hegel tételeiben kimondatlanul benne rejlett az is, hogy ha a nemzetközi jogban vállalt kötelezettség a belső jogba ütközik, akkor a belső jognak kell elsőbbséget adni. Ez a belső jog primátusának elve. Ez az elv azonban történelmileg diszkreditálódott: a bolsevik Oroszország többek között ezen az alapon is próbált kibújni a cári hatalom által vállalt bizonyos kötelezettségek teljesítése alól. Az a tény, hogy a hitleri Németország jogfosztó faji törvényeinek érvényesítése során is felhasználta ezt az elméletet avégett, hogy mielőtt még kilépett volna az akkori világszervezetből indokolja a Nemzetek Szövetségének kisebbségvédelmi rendszeréből s egyéb őt kötő szerződésekből folyó kötelezettségek relativizálását, még súlyosabb árnyat vetett erre az elméletre. Bár immár más korban élünk, e megközelítés sem elméleti iskolaként, sem alkotmányjogi megoldásként nem tért vissza A történelmi bűnök mellett azonban van egy gyakorlati következménye is a belső jog primátusa tételének: a partnerállamok számára kiszámíthatatlanná válna egy ilyen állammal a szerződési kapcsolat jövője, hiszen ez utóbbi a vállalt kötelezettséget egy későbbi belső jogi reformmal bármikor annulálhatja, ami pedig nyilvánvalóan ütközik a szerződési kötelezettségek jóhiszemű végrehajtásának elvével (pacta sunt servanda), sérti a jogos előreláthatóság elvét és ellentmond annak a híres tételnek is, amit az Állandó Nemzetközi Bíróság hirdetett meg, amikor (lásd n 1340.) nem fogadta el, hogy Németország belső jogi aktusa (semlegességi nyilatkozata) alapján a versailles-i békéből fakadó kötelezettségei alól mentesülhessen (CPJI: A Wimbledongőzös ügye, augusztus 17. Série A n 1., o.). Az Állandó Nemzetközi Bíróság a danzigi lengyel állampolgárok ügyében még magasabbra téve a mércét azt is leszögezte, hogy egy állam sem hivatkozhat egy másik állammal szemben saját alkotmányára avégett, hogy mentesüljön a nemzetközi jogból vagy hatályos szerződésekből fakadó kötelezettségei alól (CPJI: A danzigi lengyel állampolgárokkal való bánásmód ügyében adott tanácsadó vélemény, február 4., Série A/B n 44., 24. o.). Mindennek alapján gyakorlati következményként az mondható ki, hogy ha egy állam a monizmusnak a belső jog primátusával jellemezhető változatát tenné magáévá, úgy igen nehezen találna szerződő partnert A monizmus másik aliskolája ennek ellentétét, a nemzetközi jog primátusát hirdeti a belső jog felett. Ennek megalapozója Kelsen, a már említett normapiramis elméletével: tételei szerint a nemzetközi joggal szemben álló belső jogi norma érvénytelen vagy legalábbis nem érvényesíthető. Kelsen tételei kezdetben nem voltak összeegyeztethetők az állami alkotmányok rendelkezéseivel, azonban a II. világháború utáni alkotmányozás során, illetve a kommunista rendszerek XX. század végi bukását követően tömegesen születtek olyan alkotmányok, amelyek expressis verbis rögzítették a nemzetközi jog elsődlegességét vagy legalábbis az emberi jogi vonatkozású nemzetközi jogi dokumentumok elsődlegességét a belső joggal szemben A másik iskola a dualizmus iskolája, amelyet Triepel és Anzilotti nevéhez köthetünk. Eszerint a nemzetközi jog és a belső jog két külön világ, amely nincs egymással kapcsolatban. A kapcsolatot mesterségesen kell megteremteni, mintegy hidat építve két sziget között. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a nemzetközi jogi szerződést át kell öltöztetni belső jogi formába. Ez a hídépítés, átalakítás vagy átöltöztetés a transzformáció, ekkor belső jogszabályi formát (rendszerint törvényi becikkelyezést) kap a nemzetközi szerződés. Ekkor már a jogalkalmazó által is értékelhető, a jogforrási rendszerbe beilleszkedő formája van a nemzetközi szerződésnek Azt, hogy egy állam a monista vagy a dualista felfogást követi-e, alapvetően abból állapíthatjuk meg, hogy mit tesz a nemzetközi szerződésekkel. Ha csak közzéteszi azokat hivatalos lapjában, azaz alkotmányjogilag csak publikációt eszközöl, de az is elegendő az érvényesítéshez, akkor monista. Ha jogszabályként kihirdeti, azaz promulgációt hajt végre, akkor dualista. Komoly problémát jelent azonban, ha nem következetes a kihirdetés és a közzététel közötti választásban A dualizmus elméletileg nem kifogásolható, alkalmazása során azonban több gyakorlati nehézséggel is számolni kell. Így például a törvényhozó szerv feltéve hogy törvényhozási tárgykörbe tartozik a kérdés az adott országban többször is dönt róla: egyszer akkor, amikor az aláírt nemzetközi szerződést megerősíti vagy felhatalmazza az államfőt a megerősítésre, másodszor pedig akkor, amikor beépíti a nemzeti jogrendbe. (Első esetben tipikusan országgyűlési határozat, második esetben törvény születik.) Ezt a kétszeri döntést (ami esetleg háromszori is lehet, ha már a kormány aláírása is igényli esetleg az előzetes országgyűlési felhatalmazást) s ennek indokoltságát gyakran félreértik, keverik, főleg ha a partnerállamokban az ottani képviselőház csak egyszer tárgyalja a dokumentumot. A ratifikáláshoz kapcsolódó döntés a szerződéskötési folyamat része (lásd n ), a kihirdetés azonban már a szerződés végrehajtásának lépése. Probléma akkor keletkezik, ha a nemzetközi szerződés a saját szabályainak megfelelően hatályba lépett, ám a kihirdetés nem történt meg, illetve elhúzódik: a nemzetközi jogban már ketyeg az óra, de a belső jogban mégsem tudja érvényesíteni a jogalkalmazó. Meg kell oldani azt is, mi történjék az említett Wimbledon ügyben kimondottakra is figyelemmel, ha a belső jogi normaként kihirdetett szerződés egy másik belső jogi normával ütközik. Ez egyébként még viszonylag egyszerűen megoldható: ha a lehető legmagasabb alkotmány alatti jogszabályban 28

35 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE hirdették ki, akkor a belső jogi normakonfliktus (lásd n ) feloldása mechanikusan történik, az azonos természetű jogszabályok esetében pedig a lex specialis derogat legi generali elv sajátos értelmezésével lehet garantálni a szerződés érvényesülését. Ha azonban a kihirdetés törvény alatti szinten történt, akkor a belső jogi normahierarchia logikája szembesül a pacta sunt servanda elvvel A dualizmus eredeti megfogalmazásában egy konkrét nemzetközi szerződés érvényesítésével foglalkozott és annak transzformációjában vélte felfedezni a megoldást. A nemzetközi szokásjog is része (sőt meghatározó része) a nemzetközi jognak, a szokásjogot azonban nem szokták és nem is lehetséges transzformálni. Erre a problémára nézve a német alkotmányozás azt a megoldást javasolta, amelyet adopciónak vagy recepciónak neveznek. Eszerint az alkotmány egy generális utalással mintegy eleve hitet tesz a nemzetközi jog általános szabályainak irányadó volta mellett, azokat egységes egészként beemeli a belső jogba, s így logikailag zárt marad a rendszer, ráadásul a legmagasabb alkotmányjogi norma garantálja a nemzetközi szokásjog pozícióját. Mivel a dualizmus transzformációja egy konkrét nemzetközi szerződésre és végső soron annak konkrét szabályaira vonatkozik, nem könnyen magyarázható meg, hogy például az evolutív értelmezésre (lásd n 261.) feljogosított bíróságok (mint amilyen az Emberi Jogok Európai Bírósága) által adott értelmezésben miért érvényesülhet egy nemzetközi szerződés a szerződéskötés idején megfogalmazottól, illetve szándékolttól jelentősen eltérő tartalommal anélkül, hogy ezt az átértelmezést a nemzeti törvényhozó ismét beemelte volna a belső jogba. Az ilyen típusú szerződések csak így működhetnek, de itt a dualista logika érezhetően megbicsaklik A XX. században egyre szaporodott azoknak a nemzetközi szervezeteknek a száma, amelyek adott esetben az államot kötelező és az állam által érvényesítendő határozatokat hozhatnak. Jelenleg ilyenek például az ENSZ Biztonsági Tanácsa által hozott szankciós határozatok. A dualista állam akkor következetes önmagához, ha az ilyen határozatokat is kihirdeti. A jelentős részben igen-igen technikai tartalmú határozatok száma megállíthatatlanul növekszik, de úgy tűnik, ezeknek csak egy részét hirdeti ki szabályszerűen a dualista állam A dualista államok gyakorlatában viszont az is kiderült, hogy vannak, lehetnek olyan esetek, amikor a kihirdetés elmaradása dacára problémamentesen tud érvényesülni a vállalt kötelezettség: így például ha a belső jog adekvát módon megfelel az adott nemzetközi szerződés tartalmának, akkor a nemzetközi szerződés tartalma gyakorlatilag megvalósul az attól jogilag független belső norma alkalmazása révén. (Például eleve nem ismeri a halálbüntetést az adott állam jogrendszere, majd csatlakozik az ezt explicit módon tiltó egyezményhez, amellyel nem tesz semmit.) Hasonló a helyzet akkor, amikor a dualista állam már vállalt egy megfelelően kihirdetett nemzetközi szerződésben bizonyos kötelezettséget, majd gyakorlatilag ugyanazt vállalja egy másik nemzetközi szerződésben, amelyet már nem hirdet ki. (Például regionális és univerzális szerződésben egyaránt elfogadja a halálbüntetésről való lemondást.) Az előbbi szerződés belső jogi végrehajtása a kihirdetés elmaradása dacára szükségképpen végrehajtását jelenti a későbbi szerződésnek is Igaz, a monista gyakorlat is szembesült olyan kihívásokkal, amelyekre adható lehetséges válaszokra Hegel vagy Kelsen még nem tért ki. Nyilvánvalóvá vált például, hogy a monista államban sem biztos, hogy a jogalkalmazó egy konkrét jogvita eldöntésében alkalmazza a nemzetközi jogot. Ha ti. a szerződés csak általánosságokat vagy nem konkretizálható ígéreteket tartalmaz ( az állam mindent megtesz annak érdekében, hogy anyagi lehetőségei függvényében minél inkább szélesítse az anya- és csecsemőgondozás rendszerét és méltányos támogatást nyújtson a kiadások viseléséhez ), akkor ezt nehezen tudja szembesíteni a konkrét belső jogi szabályokkal, amelyek összeghatárok, feltételek tömkelegét tartalmazzák. Más a helyzet akkor, ha a parancs egyértelmű, mint egyes emberi jogi egyezmények híres mondata: A halálbüntetés bármilyen fajtája tilos! A közvetlen alkalmazást igénylő normák (self-executing norms, direct applicability, applicabilité directe vagy a mindenekelőtt az emberi jogok nemzetközi jogának német nyelvű szakirodalmában meghonosodott Drittwirkung stb.) amerikai eredetű elmélete szerint a jogalkalmazónak vizsgálnia kell a norma természetét, hiszen a közvetlen alkalmazásra (s ezzel együtt a primátus érvényesítésére) csak akkor van mód, ha a megfogalmazás egyértelmű, ha a szerződés (vagy annak vizsgált normája) nem várja el a tagállamtól a megfelelő kiegészítő belső jogi jogalkotást, ha nincs manőverezési lehetőség A francia alkotmány a kétoldalú egyezmények esetében a kölcsönösségtől teszi függővé a közvetlen alkalmazást, ami adott esetben a jogalkalmazót hozza kínos helyzetbe: előfordulhat ugyanis, hogy érdemben ugyanolyan tartalmú két szerződés közül az egyiket (a másik monista állammal kötöttet) közvetlenül alkalmazhatja, ám a másik esetében amelyet dualista állammal kötött önmagában még nem, hanem csak belehelyezve a nemzeti jogszabályrendszer komplexumába. Mindez ennek a formális kritériumnak a relativizálására vezetett, s a norma tartalmának vizsgálata lett a döntő a francia joggyakorlatban is A norma tartalmának megítélése ami ebben az esetben értelemszerűen a nemzeti jogalkalmazó feladata a vegyes tartalmú nemzetközi szerződések esetében külön nehézségeket vet fel, arról nem is beszélve, ha a 29

36 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE doktrína vagy a nemzetközi gyakorlat esetleg megosztott az adott szabály értelmezése tekintetében. Nem hagyhatja figyelmen kívül a jogalkalmazó azt sem, hogy állama nem fűzött-e fenntartást az adott egyezményhez, nem csatolt-e ahhoz értelmező nyilatkozatot (lásd n ) A monista állam a nemzetközi szervezetek határozatai, illetve az evolutív jogértelmezésre felhatalmazott nemzetközi bíróságok ítéletei tekintetében nem szembesül olyan elméleti kihívással, mint amilyet a dualista állam tapasztal: ezek a monista gondolatvilágba problémamentesen illeszkednek. A monizmus a nemzetközi jog primátusával tehát nem véletlen divatirányzat a jelenlegi Európában, hanem praktikus előnyei is vannak. Több az automatizmus, kevesebb a félrecsúszási lehetőség. Tehát nem arról van szó, hogy az egyik megoldás helyes, a másik téves, hanem mindkettő jogilag egyaránt lehetséges, a fontos az, hogy a választott irányzat logikai elvárásaihoz következetesen illeszkedjenek a technikai megoldások. A monizmusra és a dualizmusra jellemző megoldások vegyítése nem kompromisszum, hanem a káosz melegágya. Ez igaz annak dacára, hogy a recepció, illetve a self-executing normák elméleti hátterének részletes kidolgozása és elterjedése nyomán ma már a különbségek igen-igen relatívak a tekintetben, hogy mit is kell tennie például a gazdasági, szociális jogokat tartalmazó egyezmények tekintetében az államnak Akár a dualista, akár a monista megközelítést teszi is magáévá az állam alkotmányos berendezkedése, a választott megoldás nem változtat azon a követelményen, hogy az állam nemzetközi jogi kötelezettségei és belső joga együtt érvényesüljenek és összhangot mutassanak, hiszen valójában eleve jogi szimbiózisban vannak. Az államnak a belső jogát amennyiben az adott szabályozási területen vannak odavágó, irányadó, akár szokásjogi, akár szerződési jogi nemzetközi kötelezettségek is az utóbbiakkal összhangban kell alkotnia, értelmeznie. A monizmus és a dualizmus közötti választás így alapvetően technikai különbségek érvényesülését jelenti, de a végeredményt, a nemzetközi kötelezettségek végrehajtását, a pacta sunt servanda elv érvényesülését egyformán biztosítania kell. A nemzetközi jog és a belső jog esetleges ütközése, kollíziója, súrlódásai, valamint az ún. látszatjoghézagok által felvetődött problémák száma a jogalkotó és a jogalkalmazó számára a jogi szimbiotikus szemlélettel jelentősen csökkenthető A nemzetközi jog és a magyar jogrend Az évi XX. törvény és módosításai, illetve alkotmánybírósági értelmezése 145. A magyar jogtudományban a dualista és a monista megközelítés egyaránt megtalálható volt a különböző korszakokban. Az alkotmányjogi és mindenekelőtt a parlamenti gyakorlat a dualizmus felé hajlott és hajlik, jóllehet a monizmusra is utaltak jelek egyes jogszabályokban. Jelenleg az alkotmányjogi szabályozás tulajdonképpen nem egyértelmű, de a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról elfogadott évi L. törvénnyel a jogalkotó a helyzet tisztázásának irányába lépett (lásd n 153.) Az Osztrák-Magyar Monarchia idején, majd a két világháború közötti Magyarországon írott alkotmány nélkül is a német-osztrák hagyományok miatt a dualizmus érvényesült, az országgyűlés kihirdetése szükséges volt a megkötött nemzetközi szerződés érvényesítéséhez. Az 1949-ben elfogadott alkotmány eredeti formájában nem tartalmazott utalást a nemzetközi jog és a belső jog viszonyára, a gyakorlat a dualista hagyományokat követte: alapvetően a kollektív államfői testület, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa hirdette ki törvényerejű rendelet formájában a megkötött nemzetközi szerződéseket, néhányuk kihirdetését azonban maga az Országgyűlés végezte el, törvényt alkotva Az alkotmány 1972-es módosítása sem terjedt ki erre a kérdésre, azonban egy törvényerejű rendeletben, a nemzetközi szerződésekről szóló évi 27. törvényerejű rendeletben utalás történt a dualizmusban szokásos kihirdetés mellett a monizmusra jellemző közzétételi gyakorlat elegendő voltára is (amit az idézett szövegben dőlt betűvel emeltünk ki) évi 27. tvr.: 13. (1) Az Országgyűlés által megerősített nemzetközi szerződéseket törvénnyel kell kihirdetni. (2) Azokat a nemzetközi szerződéseket, amelyek a magánszemélyek és a jogi személyek számára közvetlenül és általános érvénnyel állapítanak meg jogokat és kötelezettségeket, törvénnyel, törvényerejű rendelettel, kormány- vagy miniszteri rendelettel kell kihirdetni. (3) Az (1) és (2) bekezdésben nem említett nemzetközi szerződéseket közzé kell tenni. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa vagy a kormány ettől eltérően is határozhat. Ez a megfogalmazás már elfogadásakor is problematikus volt, azóta pedig több alkotmányossági problémát is felvetett, többek között azért, mivel az erős elnöki típust megtestesítő kollektív államfői testületnek biztosított jogosítványok csak nagy ellentmondásokkal voltak transzponálhatók a rendszerváltozás után megteremtett 30

37 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE gyenge típusú köztársasági elnökökre. Az Alkotmánybíróság a 7/2005. (III. 31.) AB határozatban, észlelve a jogirodalomban már régóta jelzett anomáliákat, kimondta: V/1. Megállapítható, hogy a tvr.-nek a nemzetközi szerződés kihirdetésére és közzétételére vonatkozó szabályai több helyen feloldhatatlan értelmezési nehézséget okoznak a tvr. címzettjei számára és a nemzetközi szerződéskötési eljárásra vonatkozó tvr.-beli szabályok követése adott esetben az alkotmány sérelmével járhat. (...) V/2. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az alkotmányellenes helyzet maradéktalan felszámolása érdekében a tvr. rendelkezéseinek a teljes körű felülvizsgálata szükséges. Ezért kötelezte az Országgyűlést, hogy jogalkotási feladatának az Alkotmánybíróság e határozatában foglaltakkal összhangban december 31. napjáig tegyen eleget. A hatályon kívül helyezés végül a évi L. törvénnyel történt meg A rendszerváltozás együtt járt az alkotmány átfogó átdolgozásával, s ekkor, ben került sor arra, hogy az alkotmány szövegszerűen utaljon a nemzetközi jog és a belső jog kapcsolatára. A monizmus és dualizmus között szükségképpen választani kell, azonban az alkotmány hatályos szövege eleve mindkét irányban értelmezhető. Első fele a monista, második fele a dualista megközelítés szófordulataira emlékeztetett: i. Alkotmány 7. (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját. ii. Igaz, ma már nem hatályos, de mégis meg kell említeni a kilencvenes évek egyik alkotmánymódosítását, amikor egy időre egyértelműen dualista stílusú megoldás került be az alkotmányba: 40/C. (2): a honvédelmet érintő nemzetközi szerződéseket törvényben kell megerősíteni és nyilvánosan kihirdetni. iii. Az EU-csatlakozásra tekintettel végrehajtott alkotmányreformmal (2002. évi LXI. törvény) megalkotott új alkotmányos cikk ismét a kihirdetésre utalt: 2/A. (1) Magyarország az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket (a továbbiakban Európai Unió) alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig egyes, alkotmányból eredő hatásköreit a többi tagállammal közösen gyakorolhatja; e hatáskörgyakorlás megvalósulhat önállóan, az Európai Unió intézményei útján is. (2) Az (1) bekezdés szerinti nemzetközi szerződés megerősítéséhez és kihirdetéséhez az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges Tény, hogy csak sokára sikerült az Alkotmánybíróságnak többé-kevésbé egyértelmű irányvonalat mutatni az eléje terjesztett ügyekben. i. Az Alkotmánybíróság tevékenységének első éveiben álláspontját legátfogóbban az 53/1993. (X. 13.) AB határozatban (az évi genfi egyezmények [vö. a humanitárius nemzetközi jog] és az emberi jogi egyezmények, illetve az ún. igazságtételi törvény összefüggései kapcsán) fejtette ki: III. A belső jog és a nemzetközi jog viszonya az alkotmány 7. (1) bekezdése értelmében a) A 7. (1) bekezdés első fordulata (...) azt mondja ki, hogy ezek az»általáno- san elismert szabályok«külön (további) transzformáció nélkül is a magyar jog részei. A transzformációt ebben az általánosságban vagyis a szabályok felsorolása, illetve meghatározása nélkül maga az alkotmány hajtotta végre. Eszerint a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai nem az alkotmány részei, hanem»vállalt kötelezettsé- gek«. Az, hogy a vállalást és a transzformációt az alkotmány tartalmazza, nem érinti az alkotmány, a nemzetközi jog és a belső jog hierarchiáját. Ez az általános belső joggá tétel egyáltalán nem zárja ki, hogy egyes»általánosan elismert szabályokat«külön egyezmények (is) meghatározzanak és azok tekintetében külön transzformáció történjék. Az ENSZ Alapokmánya és a genfi egyezmények tartalmaznak például ilyen szabályokat. Az alkotmány 7. (1) bekezdése azt is jelenti, hogy a Magyar Köztársaság az alkotmány rendelkezéseinél fogva részt vesz a nemzetek közösségében; ez a részvétel tehát a belső jog részére alkotmányi parancs. Ebből következik, hogy az alkotmányt és a belső jogot úgy kell értelmezni, hogy a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályai valóban érvényesüljenek. b) A 7. (1) bekezdés második fordulata a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangjának biztosítása minden»vállalt«nemzetközi kötelezettségre vonatkozik, az általánosan elismert szabályokra is. Másrészt az összhangot az egész belső joggal biztosítani kell, az alkotmánnyal is. Az alkotmány 7. (1) bekezdése tehát az alkotmány, a nemzetközi jogból származó szerződéssel vagy közvetlenül az alkotmánnyal vállalt kötelezettségek, valamint a belső jog összhangját követeli meg; az összhang biztosításában figyelemmel kell lenni mindegyikük sajátosságaira. 31

38 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE ii. Az Alkotmánybíróság az igazságtétellel összefüggő újabb döntésében [36/1996. (IX. 4.) AB határozat] megsemmisítette a törvényt, mivel az a genfi egyezmények különböző személyi és tárgyi alkalmazási körre szóló rendelkezéseit egymásra vonatkoztatja és az egyezményekben nem szereplő összefüggést létesít közöttük. Tévesen jelöli meg a bűncselekmények el nem évülésének jogalapját is (...) így a magyar jogrendszer nem biztosítja a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját. (...) A törvény megsemmisítésével elhárult az akadály annak útjából, hogy a magyar hatóságok a nemzetközi jog szerinti háborús és emberiség elleni bűncselekményeket üldözzék és megbüntessék. Az Alkotmánybíróság ebben a döntésében tehát az alkotmány rendelkezéseire alapozva hangsúlyozottan az adott nemzetközi szerződés közvetlen alkalmazhatóságára következtetett. iii. A párizsi békeszerződés bizonyos kártérítési szabályai végre nem hajtásának ügyében hozott 37/1996. (IX. 4.) AB határozat szerint a békeszerződés 29. cikk 3. pontjában a magyar kormány kötelezte magát, hogy azokat a magyar állampolgárokat, akiknek javait e cikk értelmében elvették és nem adták vissza, kártalanítani fogja. E kötelezettségvállalás belső jogalkotási kötelezettséggel jár, így mindaddig, amíg a nemzetközi jogi kötelezettség és a belső jog összhangja nem valósul meg, a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes állapot fennáll. iv. Az Európai Közösséggel kötött társulási szerződést kihirdető jogszabály alkotmányossági szempontú ellenőrzése kérdésében benyújtott beadvány kapcsán, az érdemi döntés előtt hozott előzetes állásfoglalásban [4/1997. (I. 22.) AB határozat] érezhető a de lege ferenda sugallata:.a fent kifejtettek megerősítéseképpen az Alkotmánybíróság utal arra, hogy a nemzetközi jog és a belső jog viszonya tekintetében az európai jogfejlődésben a dua- lista-transzformációs rendszert egyre inkább a monista rendszer a nemzetközi szerződések (nemzetközi jog) közvetlen alkalmazása váltja fel, ugyanakkor úgymond mind a monista, mind a dualista államokban elfogadott, hogy az Alkotmánybíróság a nemzetközi szerződések kapcsán se legyen elzárva az alkotmányossági kontroll elől. v. Igaz, az Alkotmánybíróság a 30/1998. (VI. 25.) AB határozatban mintha ismét a dualizmushoz tért volna vissza, amikor így fogalmazott:.rámutat az Alkotmánybíróság arra, hogy az általánosan kötelező tartalmú nemzetközi szerződést belső jogforrásban általános szabályként ki kell hirdetni, hogy a szerződésbe foglalt jogi norma a magyar jogalanyok felé is érvényesüljön. Ugyanakkor ismét felfedezhetünk ugyanebben a határozatban egy, a monizmus iránti szimpátiáról tanúskodó tézist:.az Alkotmánybíróság hangsúlyozza: önmagában az a körülmény, hogy egy nemzetközi megállapodás megfelelő transzformáció (inkorporáció) hiányában nem válik a belső jog részévé, nem feltétlenül jelenti minden esetben azt, hogy az illető megállapodás rendelkezéseit ne kellene a magyar jog alkalmazásában figyelembe venni. vi. A 15/2004. (V 14.). AB határozat foglalt állást abban, hogy megsértette-e a jogalkotó a Szentszékkel június 20-án aláírt és ki is hirdetett megállapodást a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló évi III. törvény évi módosítása során. Az Alkotmánybíróság az alkotmány 7. (1) bekezdését vette alapul, itt azonban a nemzetközi jog és belső jog összefüggéseiben csak korábbi utalásait ismételte meg. Az összhang" problémáját érintve megállapította, hogy bár a nemzetközi szerződésben expressis verbis módon nem említett intézmény bekapcsolása a vállalt kötelezettség végrehajtásába önmagában nem alkotmányellenes, megállapítható azonban az alkotmányellenesség, ha ez nemcsak jogi kerete, következménye, hanem az eredeti szerződésben nem szereplő előfeltétele az állami kötelezettség teljesítésének. vii. A 18/2004. (V! 25.) AB határozat a büntető törvénykönyvnek azt a módosítását, amelyik az ún. gyűlöletbeszédet büntetőjogi szankció alá vétette volna, megsemmisítette. Az indoklásban nemcsak az ENSZ és az Európa Tanács idevágó, emberi jogi vonatkozású egyezményeit érintette, hanem utalt az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 97. (20.) sz., a gyűlöletbeszéddel szembeni fellépésre felszólító, de ajánlás értékű határozatára is. Mindezekkel összefüggésben az összhang értelmezését a következőképpen adta meg: A Magyarország által vállalt nemzetközi szerződéses kötelezettségek nem jelentik azt, hogy a jogalkotó a szabad véleménynyilvánításhoz fűződő alapjogot figyelmen kívül hagyhatná a szélsőséges megnyilvánulások elleni állami fellépés szabályozásakor. A nemzetközi szerződésben foglalt kötelezettségek teljesítését célzó jogalkotás esetében is irányadó az alkotmány által felállított jogvédelmi mérce, valamint a magyar Alkotmánybíróság által kialakított szükségességi/arányossági teszt. Eszerint tehát az összhang az alkotmányosság tükrében értendő, 32

39 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE azaz végső soron az alkotmány, az ennél alsóbb szintű belső jogi norma és a nemzetközi jog hármas egységében. Az Alkotmánybíróság ráadásul itt nem tartotta szükségesnek, hogy jogforrási értékű különbséget tegyen a nemzetközi jog szerződési jogi és ajánlási típusú normái között. viii.a Btk.-nak a kábítószer-fogyasztásra vonatkozó bizonyos rendelkezéseit a korábbiakhoz képest enyhítő módosítás tárgyában hozott 54/2004. (XII. 13.) AB határozat igen hosszasan foglalkozott a nemzetközi szerződésbe (konkrétan a kábítószer tiltott forgalmazása elleni évi ENSZ-egyezménybe, valamint a gyermekek jogairól szóló évi egyezménybe) való ütközéssel, és alapvetően ezért semmisítette meg a módosítás jelentős részét. A nemzetközi jog és a belső jog közötti kapcsolatrendszer elemzésekor elvi éllel mutatott rá az Alkotmánybíróság arra, hogy VI. 2.3.: ( ) az alkotmány 7. -ának (1) bekezdéséből az következik, hogy az állam nemcsak formálisan köteles eleget tenni a nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségeinek. Ennél fogva a nemzetközi jog szabályainak puszta kihirdetése egyfelől nem elegendő, másfelől pedig az állam sem a kihirdetéssel összefüggő jogalkotás során, sem azt követőleg a belső jogba történő transzformálás alkalmával sem tehet olyan intézkedéseket, amelyek a nemzetközi szerződésekben foglalt elvek hatályosulását lerontják, vagy azok normatív szabályok által körülhatárolt tartalmának érvényre juttatásában torzulásokat okoznak. Az államnak figyelembe kell továbbá vennie a nemzetközi jog minden olyan rendelkezését, amelyek célja a szerződő felek diszkrecionális jogvédelmének biztosítása. (...) VII. 2.: (...) Az alkotmány 7. (1) bekezdésében foglalt azon követelmény érvényesülését, amely a nemzetközi szerződés és [a] belső jog összhangját kívánja meg, a nemzetközi szerződés kihirdetése teszi lehetővé. Az alkotmány 7. (1) bekezdése tartalmilag azt jelenti, hogy az alkotmány összes további rendelkezéseinek betartásával kell az államnak azt a jogi környezet megteremtenie, amely a nemzetközi szerződés szigorú szabályainak megfelelő gyakorlat kialakítására alkalmas. A nemzetközi szerződéseknek az állam általi elfogadása a nemzetközi jog által védett értékek elismerését jelenti. ( ) Azállam számára mindez azt a feladatot szabja, hogy a nem zetközi jog és a belső jog szabályait a jogalanyok számára összetartozó, ellentmondásmentes egységgé kovácsolja. Ebbe a rendszerbe a nemzetközi szerződés szelektív kihirdetése nem illeszthető be. Amennyiben a nemzetközi szerződések teljes tartalma nem válik hozzáférhetővé és kihirdetés folytán kötelező érvényűvé, a jogalkotás és a jogalkalmazás során nincs is mihez mérni a harmónia meglétét. Az összhangra vonatkozó alkotmányi követelményt mindenekelőtt a belső jogalkotás számára előírásokat és korlátokat állító megismerhetőség teszi élővé, az állampolgárok számára pedig ez teszi lehetővé a jogkövető magatartás kialakítását, azaz végső soron ez garantálja a jogbiztonság követelményének megvalósulását. (...) Ezzel összefüggésben az Alkotmánybíróság rámutat: a nemzetközi egyezmények nem megfelelő kihirdetése közvetlenül is negatív következményekkel járhat a magyar állampolgárok számára. (...) A jogbiztonság jogállami értelmezésébe a jog megismerhetőségének pedig az a szintje is beletartozik, hogy az állampolgárok a nemzetközi közösség által elismert jogi kötelezettségek, tilalmak tartalmával, a jogkövető magatartásnak az állam határain túl megkövetelt minőségével is tisztában legyenek. (...) VII : (...) A vizsgált esetben ez azt jelenti, hogy az állam által elfogadott nemzetközi egyezmények által megszabott követelmények a belső jog szabályaival összhangban a normavilágosság igényeit is kielégítő koherens rendszerként határolják körül azt a területet, amelyet az állam büntetőhatalma érinthet. ix) A légi fuvarozásra vonatkozó szabályok egységesítése tárgyában kötött évi varsói egyezményt módosító évi montreali jegyzőkönyv, illetve az azt kiegészítő évi guadalajarai egyezmény kapcsán hozott 7/2005. (III. 31.) AB határozat, illetve a 8/2005. (III. 31.) AB határozat is foglalkozott az összhang kérdésével. A 7/2005. (III. 31.) AB határozat az összhangot illetően rámutatott az alkotmány 2. (1) bekezdésének ( A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam ) a 7. -sal való összekapcsolódására: II/4.: A nemzetközi kötelezettségvállalás végrehajtása (adott esetben szükséges jogalkotási feladat teljesítése) a jogállamiságot, ezen belül a nemzetközi jogi kötelezettségek teljesítését magában foglaló alkotmány 2. (1) bekezdéséből, valamint a nemzetközi jog és a belső jog összhangját megkövetelő 7. (1) bekezdésből fakadó kötelezettség, amely attól a pillanattól fennáll, amikortól a nemzetközi szerződés (nemzetközi jogi értelemben) kötelezi Magyarországot. A 8/2005. (III. 31.) AB határozat ezt tovább pontosította, amikor kimondta: II/3.: A magánjogi jogalanyokat közvetlenül, további jogalkotói aktus nélkül jogosító és kötelező nemzetközi szerződéses rendelkezések belső jogba építésekor a jogalkotónak az alkotmány 7. (1) bekezdése mellett szem előtt kell tartania az alkotmány 2. bekezdéséből következő, jogszabályalkotást kötelező alkotmányos előírásokat: a visszaható hatály tilalmát, a kellő felkészülési idő biztosítását és a norma világosságára vonatkozó követelményeket is. Mindez ezekben az esetekben azt jelentette, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta a kihirdetett szerződés visszamenőleges hatállyal történő alkalmazását a magyar jogrendben. x. A Büntető Törvénykönyv évi LXXXVII. törvénnyel történő módosítása 283/B. -ként iktatott be egy tényállást visszaélés teljesítményfokozó szerrel vagy módszerrel cím alatt. Ez tulajdonképpen az Európa Tanács égisze alatt, Strasbourgban, november 16-án elfogadott, a tiltott teljesítményfokozó szerek és módszerek használata elleni egyezményből fakadó kötelezettségek végrehajtása érdekében került be a Btk.-ba. 33

40 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE Jóllehet ez az anti-doping convention" Magyarország tekintetében 1990 óta hatályos egyezmény volt, sokáig nem került kihirdetésre. Az Alkotmánybíróság a 47/2000. (XII. 14.) AB határozatban megsemmisítette a Btk. 283/B. -át, hangsúlyozva, hogy egy jogszabályba foglalás nélküli, illetve egy közzé nem tett nemzetközi egyezmény előírásainak megszegése nem alapozhatja meg a büntetőjogi felelősséget. xi. Az 1/2011. (I. 14.) AB határozat az emberkereskedés és mások prostitúciója kihasználásának elnyomása tárgyában New Yorkban, évi március hó 21. napján kelt nemzetközi egyezmény 6. cikkébe ( A jelen Egyezményben részes Felek kötelesek az összes szükséges intézkedést megtenni minden hatályos törvény, szabályzat vagy igazgatási gyakorlat hatályon kívül helyezésére vagy eltörlésére, amely szerint a prostitúcióval foglalkozó vagy azzal gyanúsított személyek különleges nyilvántartásba tartoznak magukat vétetni, külön igazolvánnyal kell rendelkezniök, vagy különleges ellenőrzési vagy bejelentési előírások alá esnek. ) ütközőnek találta, hogy a prostituáltak csak abban az esetben végezhették mesterségüket, ha rendelkeztek olyan igazolással, amely tanúsította, hogy részt vettek a háromhavonkénti kötelező, nemi betegségek felderítésére irányuló orvosi vizsgálaton, és vizsgálatuk eredménye negatív volt. E határozatában az Alkotmánybíróság az alábbiakat hangsúlyozta: Az Alkotmánybíróságnak a jelen ügyben előterjesztett indítványok keretei között azonban nem általában a prostituáltak tevékenysége jogi szabályozásának alkotmányossága tárgyában kellett állást foglalnia, hanem kizárólag azt kellett vizsgálnia, hogy az R.-nek [a prostituáltak részére kiadandó orvosi igazolásról szóló 41/1999. (IX. 8.) EüM rendeletnek] a prostituáltak igazolványkényszerét előíró Melléklete ellentétes-e nemzetközi szerződéssel, és ezáltal sérül-e az Alkotmány 7. (1) bekezdése. (...) Ha az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabállyal azonos vagy annál alacsonyabb szintű jogszabályi rendelkezés nemzetközi szerződésbe ütközik, akkor a nemzetközi szerződésbe ütköző jogszabályi rendelkezést megsemmisíti. A jelen esetben a nemzetközi szerződésbe ütköző jogszabályi rendelkezés a nemzetközi szerződést kihirdető jogszabálynál alacsonyabb szintű, ezért az Alkotmánybíróság az R. Mellékletét mint nemzetközi szerződésbe ütköző jogszabályi rendelkezést megsemmisítette. xii. Az Alkotmánybíróság 2006-ban az internetes sportfogadások és egyéb szerencsejátékok tárgyában hozott 1053/E/2005. AB határozatában pedig arról döntött, hogy az Európai Unió ún. elsődleges jogát az alkotmányossági kontroll szempontjából immár nem szerződési jogként, azaz nem az alkotmány 7. (1) bekezdése alá tartozóként, hanem a sui generis jellegre tekintettel a 2/A. alapján értékeli: Az alkotmány 2/A. -ában foglalt ún. csatlakozási klauzula a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióban való tagállami részvétele feltételeit és kereteit, valamint a közösségi jognak a magyar jogforrási rendszerbeli helyét határozza meg. ( ) Az Alkotmánybíróság (...) szerződési eredetük dacára, az Európai Unió alapító és módosító szerződéseit nem nemzetközi szerződésként kívánja kezelni. xiii. Az Alkotmánybíróság ezt az elvi élű megjegyzését azokra a szerződésekre vonatkoztatta, amelyek a közösségi jogrendszerben e határozatai meghozatalakor már hatályosak voltak. Erre a tényre tekintettel az Alkotmánybíróság a fenti határozatát felidézve úgy fogalmazott, hogy [a]ddig, amíg a hatálybalépéshez a magában a szerződésben megkövetelt feltételek nem teljesülnek, az Alkotmánybíróság az Európai Közösségek alapító és módosító szerződései mint elsődleges jogforrások módosítására irányuló, de még nem hatályosult újabb szerződést csak a nemzetközi jogi eredetére figyelemmel tudja értékelni, ezért vonatkoztathatja rá az Alkotmánynak és az Abtv.-nek a nemzetközi szerződéseket érintő szabályait [61/2008. (IV 29.) AB határozat] A magyar Országgyűlés nemzetközi szerződések sorozatát hirdeti ki törvénnyel ez értelemszerűen a dualista államok gyakorlatának követését jelenti. (Igen gyakori ráadásul az, hogy a nemzetközi szerződés tényleges hatálybalépését időben jelentősen elcsúszva követi a belső jogi kihirdetés, amely azonban időben visszaható hatállyal történik. Az alkotmánybírósági gyakorlat alapvetően ellenzi a visszaható hatályú jogalkotást.) Több olyan szerződés is van, amely nem került kihirdetésre, és mégis minden további nélkül érvényesül. Ráadásul az Országgyűlés nem is tiltakozott az ellen, hogy a kormány nem terjesztette elébe a kihirdetési törvényjavaslatot. Így kihirdetés nélkül is érvényesül például a Magyarország és a Szentszék között a tábori lelkészi szolgálatról kötött január 10-i megállapodás, de a kilencvenes években az egykori jugoszláv területeken dúló nemzeti és nemzetközi fegyveres konfliktusokat lezáró megállapodások nyomán békefenntartó missziókat teljesítő IFOR, KFOR stb. katonai erők magyarországi átvonulásáról és tartózkodásáról szóló megállapodások is csak közzé lettek téve Említettük, hogy a dualista iskola alapítói nem láthatták előre, mennyire bonyolult helyzetet teremtett a nemzetközi szervezetek megjelenése és különösen azoké, amelyek kötelező döntést hozhatnak: ilyenek tipikusan az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyes határozatai, mint például a fegyver- és egyéb kereskedelmi embargók (lásd n ). A magyar joggyakorlat több mint homályos ezen a téren is. Volt olyan biztonsági tanácsi határozat, amelyet törvényben hirdettünk ki, például az egykori Jugoszlávia területén elkövetett bűncselekmények törvényszékét felállító 827. (1993) sz. határozatot (lásd n 738., 1209.) az évi XXXIX. törvénnyel, de az ugyanilyen jellegű, a ruandai népirtás felelőseinek megbüntetésére létrehozott, 34

41 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE csaknem szó szerint azonos szövegű statútumot hordozó 955. (1994) sz. határozat törvényi kihirdetésére csak 1999-ben került sor az évi CI. törvénnyel, amikor már régóta működött a testület. A szankciós határozatok közül gyakran az első kihirdetésre került, a módosító, felfüggesztő, visszaállító későbbi határozatokat gyakran csak közzétették, esetleg tartalmilag összefoglalva, több azonban meg sem jelent a Magyar Közlönyben. Az egykori jugoszláv területekre elrendelt első embargók az évi LXXI. törvénnyel, de a későbbi biztonsági tanácsi határozatok embargóinak jelentős része kormányrendelet formájában került be a magyar jogrendbe. Ugyanakkor az Európai Unió szankcióihoz kormányhatározattal csatlakoztunk tagságunk előtt, s ebben a formában jelentek meg a Magyar Közlönyben A dualista és monista elemeket elegyítő magyar intézményrendszerben több példa is van a dualista tendenciák mellett a nemzetközi jog és a belső jog szimbiózisára. (Ez egyszersmind azt is bizonyítja, hogy nem valamelyik elméleti iskola elvont tételeinek követése a döntő, hanem az alkotmányos összhang megvalósulása.) Így a büntető törvénykönyvben például a nemzetközi jogi kötelezettség megsértésének, valamint az apartheid bűncselekményének a megfogalmazása a belső jogi kriminalizációt gyakorlatilag nemzetközi jogi norma érvényesítésére alapítja. 261/A. -a (nemzetközi jogi kötelezettség megsértése) szerint: (1) Aki a Magyar Köztársaság nemzetközi jogi kötelezettsége alapján kihirdetett gazdasági, kereskedelmi vagy pénzügyi tilalmat megszegi, ha külön törvény a tilalom megszegését büntetni rendeli, büntettet követ el és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A megfogalmazás még bonyolultabbá vált, amikor a Btk.-nak a évi XCI. törvénnyel történő módosításával az európai uniós szankciók megszegését is büntetendővé kellett tenni: Btk. 261/A. (1) Aki a Magyar Köztársaság nemzetközi jogi kötelezettsége alapján kihirdetett, illetve az Európai Közösséget létrehozó szerződés 60. cikke alapján elfogadott rendeletekben, illetve e rendeletek felhatalmazása alapján elfogadott rendeletekben vagy határozatokban, valamint az Európai Uniót létrehozó szerződés 15. cikke alapján elfogadott tanácsi közös álláspontokban elrendelt a) a pénzeszközök, egyéb vagyoni értékek vagy gazdasági erőforrások zárolására vonatkozó kötelezettségét, b) gazdasági, kereskedelmi vagy pénzügyi tilalmat, c) behozatali vagy kiviteli tilalmat megszegi, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Szintén egybekapcsolódik a belső jog és a nemzetközi jog az apartheid bűncselekményének törvényi tényállásában is. A büntető törvénykönyv ugyanis erről a következőképpen rendelkezik: Apartheid 157. (1) Aki az emberek valamely faji csoportja által az emberek egy másik faji csoportja feletti uralom megszerzése és fenntartása, illetőleg a másik faji csoport rendszeres elnyomása céljából a) valamely faji csoport vagy csoportok tagjait megöli, b) valamely faji csoportot vagy csoportokat olyan életkörülmények közé kényszerít, amelyekkel a csoport, illetőleg a csoportok teljes vagy részbeni fizikai megsemmisítésére törekszik, bűntettet követ el, és tíz évtől tizenöt évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő. (2) Aki egyéb apartheid bűncselekményt követ el, bűntett miatt öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (3) A büntetés tíz évtől tizenöt évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a (2) bekezdésben írt apartheid bűncselekmény súlyos következményekre vezetett. (4) A (2) és (3) bekezdés alkalmazásában apartheid bűncselekményen az évi 27. törvényerejű rendelettel kihirdetett, az apartheid bűncselekmények leküzdéséről és megbüntetéséről szóló New Yorkban, az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlésén, november 30-án elfogadott nemzetközi egyezmény II. cikkének a)/(ii), a)/ (iii), c),d),e) ésf) pontjában meghatározott apartheid bűncselekményeket kell érteni. Jól látható, hogy mindkét esetben a nemzetközi jogban normatív módon rögzített nemzetközi jogszabály megsértése alapozza meg a büntetni rendelést. Nem ezek az egyedüli nemzetközi jogi hátterű bűncselekményi alakzatok a Btk.-ban, de abban egyediek, hogy a tényállásnak centrális fogalmi eleme egy ad hoc nemzetközi jogi norma (biztonsági tanácsi embargós határozat) vagy pedig nemzetközi szerződési rendelkezés ugyan, de olyan, amelynek ismeretét, megismerhetőségét adottnak vette a jogalkotó, nem tartva szükségesnek a tényállás szabatos leírását. Eltérően mondjuk attól, ahogyan a népirtás bűncselekménye esetében nem sajnálta a fáradtságot szó szerint bevezetni a Btk.-ba (155. ) az évi egyezmény szerinti szöveget. 35

42 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE 153. Több kísérlet (amelyek között meg kell említeni a kilencvenes évek elején a Külügyminisztériumnak a monizmus következetes végigvitelét javasló koncepcióját) után 2004 őszén került az Országgyűlés elé a nemzetközi jog és a belső jog kérdését koncepciózusan átgondoló alkotmánymódosító javaslat, valamint ehhez illeszkedve a nemzetközi szerződésekről szóló törvény. Ezek alapvetően a dualizmusra jellemző technikákat próbálták végérvényesen rögzíteni. Ebből 2005-ben az Országgyűlés az alkotmánymódosítási javaslatot nem, de a szerződések törvényét el tudta fogadni. A nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló évi L. törvény meghozatalával régi adósságát törlesztette a magyar jogalkotás, s a törvény elfogadását külön is sürgette, hogy az Alkotmánybíróság mint arra utaltunk 7/2005. (III. 31.) AB határozatában december 31-i hatállyal megsemmisítette az évi 27. tvr.-t. Mindebből ehelyütt az a legfontosabb, hogy visszatérően és következetesen kihirdetésről, kihirdető jogszabályról szól a törvény. Elég egyszerűen eldönti a kihirdetés jogszabályi fajtáját is a 9. -ban: Ha a szerződés kötelező hatályának elismerésére az Országgyűlés adott felhatalmazást, azt törvényben, egyéb esetekben kormányrendeletben kell kihirdetni. A évi L. törvény nem szól a közzétételről, azaz mellőzi azt az elemet, amelynek nyomán a nyolcvanas évektől fogva kialakulhatott az egyre zavarosabbá váló gyakorlat. Úgy tűnik tehát, hogy 2005-ben a jogalkotó végre egyértelműen elkötelezte magát a dualizmus technikájának követése mellett. A évi L. törvény 10. (1) bekezdése szerint a kihirdető jogszabály tartalmazza: a) a szerződés kötelező hatályának elismerésére adott felhatalmazást; b) a szerződés hiteles szövegét; c) a szerződésnek a Magyar Köztársaság tekintetében történő hatálybalépésének, módosításának és megszűnésének időpontját, amennyiben ez a kihirdető jogszabály elfogadásának időpontjában ismert; d) a szerződéshez a Magyar Köztársaság részéről fűzött vagy a Magyar Köztársaság szempontjából nemzetközi jogi jelentőséggel bíró fenntartásokat, kifogásokat és nyilatkozatokat; e) szükség szerint a szerződés ideiglenes alkalmazásának jóváhagyását; f) a szerződés végrehajtásáért felelős szerv megjelölését; valamintg) szükség esetén a szerződés és a belső jog összhangjának megteremtéséhez szükséges jogszabályváltozásokat és egyéb intézkedéseket. Az ezt követő bekezdések mindenekelőtt a nemzetközi szerződésnek és a kihirdető jogszabálynak a hatálybalépésével összefüggő kérdésekkel foglalkoznak, különös tekintettel arra az esetre, amikor a kihirdető jogszabály elfogadásakor maga a nemzetközi szerződés még nincs hatályban, de hatálybalépésével ésszerű időn belül számolni kell: 10. (2) Ha a szerződés hiteles szövege, illetve a szerződéshez fűzött, az (1) bekezdés d) pontjában meghatározott fenntartások, kifogások vagy nyilatkozatok hiteles szövege kizárólag idegen nyelvű, a kihirdető jogszabály azok szövegét egyrészt az egyik hiteles lehetőség szerint angol nyelven, másrészt pedig hivatalos magyar nyelvű fordításban tartalmazza. (3) A kihirdető jogszabálynak a szerződés szövegét tartalmazó, valamint az ahhoz fűzött fenntartásokat, kifogásokat és nyilatkozatokat tartalmazó rendelkezések hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatározni, hogy az azonos legyen a szerződésnek a Magyar Köztársaság tekintetében történő hatálybalépésének időpontjával. (4) Ha a szerződés hatálybalépésének naptári napja a szerződés kihirdetésekor nem ismert, a kihirdető jogszabály a (3) bekezdés szerinti rendelkezések tekintetében a szerződés hatálybalépésének feltételeire utal; azzal, hogy a szerződés hatálybalépésének naptári napját a külpolitikáért felelős miniszter annak ismertté válását követően a Magyar Közlönyben haladéktalanul közzétett egyedi határozatával állapítja meg. (5) A kihirdető jogszabálynak az (1) bekezdésg) pontjában meghatározott rendelkezései hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatározni, hogy azok legkésőbb a (3) bekezdés szerinti időpontban, illetve a szerződés ideiglenes alkalmazása esetében az ideiglenes alkalmazás kezdetekor hatályba lépjenek. (6) A kihirdető jogszabály felhatalmazást adhat a Kormány számára, hogy rendeletben hirdesse ki a szerződéshez fűzött, nem kizárólagos törvényalkotási tárgykört érintő, az (1) bekezdés d) pontjában meghatározott fenntartásokat, kifogásokat és nyilatkozatokat A 2011-ben elfogadott Alaptörvény a nemzetközi szerződések és a nemzetközi jog jogrendszerbeli helyzetéről 154. A április 25-én kihirdetett és január 1-jén hatályba lépő alkotmány több pontjában tartalmaz közvetlen utalást a nemzetközi jogra, illetve a nemzetközi szerződésekre. Az évi XX. törvény rendszerváltozás utáni 7. (1) bekezdése bizonyos módosításokkal ugyan, de lényegében visszaköszön az Alapvetés Q cikkének (2)-(3) bekezdésében: 36

43 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE Q) cikk (2) Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját. (3) Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait. A nemzetközi jog más forrásai jogszabályban történő kihirdetésükkel válnak a magyar jogrendszer részévé. Ez a megfogalmazás a korábbi 7. (1) bekezdésének felemás, szinte monistaként kezdődő és dualistaként befejezett megfogalmazása (lásd n 148.) helyébe a két tagmondatot két önálló mondatra bontva, nyelvi értelmezésben, egy olyan megoldást tett, amely a generális adopció és a dualizmus egymással jobban összeegyeztethető technikájára épít. Azaz a nemzetközi szokásjog és az úgynevezett általános jogelvek az alkotmány erejénél fogva eleve a belső jogrend integráns részét képezik, míg a magyar állam által megkötött nemzetközi szerződések, bizonyos (de nem európai uniós) nemzetközi szervezeteknek Magyarországot is kötelező, normatív határozatai, mindenekelőtt a Biztonsági Tanács szankciós típusú határozatai (lásd n 152., 339., 1191.) magyar jogszabályban való kihirdetésükkel válnak jogrendünk a jogalkalmazó által is alkalmazandó részévé. Vélhetően az Alkotmánybíróság joggyakorlata hosszabb-rövidebb időn belül választ ad arra, hogy mindabból, ami a nemzetközi jog szabályai szerint még szintén a nemzetközi jog forrásának minősül (például az egyoldalú állami aktus [lásd n 332.]), melyeket és milyen feltételek mellett kell a Q. cikk (3) bekezdés szerint belső jogszabályként is kihirdetni. Ennek fontossága bizonyos típusú fenntartások (lásd n ) esetében is felmerülhet, mindenekelőtt akkor, amikor a fenntartás vállalt szerződési kötelezettség hazai anyagi érvényesíthetőségének korlátozására irányul: ilyenek lehetnek az emberi jogi egyezményekhez fűzött fenntartások (lásd n 659.). Ezek egyébként az utóbbi időben és a évi L. törvény óta ex lege a kihirdető jogszabály részeként kihirdetésre kerültek (lásd n 153.). Az egyéb jogforrások közé sorolható méltányosság (lásd n 346.) igen közel áll a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvekhez (lásd n 327), sőt sok szerző egyenesen azok egyikének tekinti, és részben ezért, részben általános jellege miatt aligha fog felmerülni az önálló kihirdetés szükségessége. A nemzetközi szerződésekre való utalás többször szerepel még ezek kötelező hatályának elismerésére vonatkozó szabályok gyanánt [Alaptörvény 1. cikk (2) bekezdés d) pont, 9. cikk (4) bekezdés a) pont, 22. cikk (1) bekezdés], illetve úgy, hogy a nemzeti jogszabálytól való eltérés lehetőségére hívja fel a figyelmet az Alaptörvény [XXVIII. cikk (5)- (6) bekezdés, 45. cikk (1)-(2) bekezdés]. Emellett továbbra is megjelenik az Alkotmánybíróság hatásköreit illetően [24. cikk (2) bekezdés f) és (3) bekezdés c) pontjában], valamint az évi XX. törvény 2/A. -ának európai uniós az ún. szuverenitástranszfert alkotmányosan megalapozó klauzuláját az Alapvetés E) cikkében újraíró (2) és (4) bekezdésében is, amely üdvözlendő fejleményként a (3) bekezdésében az uniós jog alkotmányjogi helyzetére vonatkozóan is próbál fogódzót adni A nemzetközi jog funkciója, jellemzői és tanulmányozásának értelme 155. A nemzetközi jog funkcióját sokan meghatározták már, sok hasonlósággal és bizonyos különbségekkel. A magunk részéről olyan definíciót javasolunk, miszerint a nemzetközi jog az államok által kialakított és a többi nemzetközi jogalany közreműködésével fejlesztett olyan közös jogrendszer, amely az államok és bizonyos esetekben a nemzetközi jog egyéb alanyai számára jogokat biztosít és rájuk kötelezettségeket ró, magatartásukat jogi keretek közé szorítja. A nemzetközi jog rendszerének alapvető jellemzője, hogy az egymástól földrajzilag vagy nyelvileg különböző emberi közösségekből képződött, viszonylag kevés számú résztvevő olyan egyensúlyt alakít ki, ami hatalmi monopólium hiányában, dinamikus formában ösztönzi tagjait egymás irányában, illetve a közösség egészének érdekében saját szabadságuk jogi értelemben vett korlátozására. Emellett azonban az államok formális, jogi értelemben vett egyenlősége nem feledtetheti, hogy az érdekérvényesítés szempontjából sohasem lesz egyenlő helyzetben és főleg nem egymással szemben egy nagyhatalom és egy apró állam. (Igaz, ez utóbbi esélyeit esetleg jelentősen javíthatja a részvétel több állam együttműködési formációjában.) A nemzetközi jog szerinti mozgásszabadság tényleges kihasználhatóságát a gazdasági potenciál, a társadalmi kohézió és az államstruktúra elemeinek összehangolt működése jelentősen befolyásolja. A nemzetközi jog közös jogrendszeri léte nem jelent egységességet. Az államot terhelő konkrét nemzetközi jogi kötelezettségek jelentős mértékben eltérhetnek, alapvetően annak alapján, hogy melyik állam milyen szerződésben és abban milyen mélységben részes. Emellett vannak közös elemek, részben a történelmi fejlődés alapján (szokásjog), részben a jus cogens / erga omnes normák megjelenése miatt, részben pedig a tudatos egységesítő szabályozás és annak egyetemes elfogadása miatt. Mindemellett a regionális közösségek, politikaiideológiai-gazdasági tömörülések tagállamainak nemzetközi jogi kötelezettségei nyilván az átlagosnál jobban 37

44 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE emlékeztetnek egymásra, mód van regionális szokásjog és regionális szerződéskomplexum kialakítására is. A nemzetközi szervezetek megjelenése, azok önálló fellépési lehetőségei tovább árnyalják ezt a jelenséget. A történelmi fejlődés pedig egyszerre hordozza bizonyos nemzetközi jogi elemek hasonlóságát, illetve alkalmazásuk folyamatosságát, másrészt pedig a történelmi koroknak megfelelően változhat bizonyos intézmények alkalmazása vagy jogszerűségük megítélése. Ez történt például a fegyveres erőszak alkalmazásának jogával, az ún. jus ad bellummal (lásd n ). Akárcsak a belső jog esetében, a nemzetközi jog viszonylatában is kimondható, hogy szabályainak alkalmazhatósága meghatározó jelleggel függ attól, hogy a jogalanyok a szabályokat megkerülhetetlennek vagy legalább hasznosnak, hosszabb távon érdekükben állónak tekintsék. Ennek az általános jogi tételnek az elfogadása magyarázza a szabályok stabilitásának és metamorfózisának tapasztalhatóságát A nemzetközi jogi szabályozásba való belebocsátkozás alapvető célja mindig is az volt, hogy az állam elősegítse saját érdekeinek érvényesítését. Ez ma is így van, de a politikai-katonai érdekek mellett a gazdasági, kereskedelmi, közlekedési, egészségügyi előnyök sokkal fontosabbá váltak, az ezeken a területeken való együttműködés biztonságosabbá teszi az állam hátországát, elősegíti gyarapodását, védekezését a természeti katasztrófákkal szemben. Az állami érdekérvényesítés fontossága mellett mindig is találkozhattunk a szabályok kényszerű elfogadásának jelenségével, de még egy vesztes háború utáni, súlyos következményeket hordozó békeszerződés is jobb, mint a végtelen megszállás, kifosztás. A történelem során a békeszerződés igen gyakran az időnyerés célját is szolgálta, a felkészülést a visszavágásra. Szintúgy történelmi tapasztalat, hogy a rákényszerített szerződések is hordoztak sok olyan elemet, amelyek utóbb egyéb nemzetközi szerződésekbe beépülve civilizációs sikereknek minősíthetők (a vallásszabadság, az emberi jogok, a kisebbségvédelem biztosítása, a hátrányos megkülönbözetés tilalma, a szabad kereskedelem akadályainak elhárítása stb.). A jogállamiságot óvó különböző nemzetközi jogi biztosítékok elfogadása a tapasztalatok szerint közép- és hosszú távon a társadalom fejlődőképesebbé, erősebbé, innovatívabbá válását szolgálja A nemzetközi jog nem elvont ideál, nem kategorikus imperatívusz, hanem élő jogszabályrendszer, amelyet alanya követ, alakít, ugyanúgy saját érdekeinek érvényesítésére törekedve, mint ahogyan a belső jogban a vállalkozó is jó szerződéseket köt, teljesíti vállalásait és kötelezettségeit, megtalálja a kiskapukat, mindezt azért, hogy cége prosperáljon. A polgár saját mindennapi ügyleteiben olcsón akar vásárolni, drágán akar eladni, saját javára érvényesíti a kellékszavatossági igényt, bíróságra megy peres ügyeivel, rossz tetteiért a felelősséget jogi eszközökkel akarja csökkenteni. A nemzetközi élet, a nemzetközi jogi kapcsolatok is erre emlékeztetnek, a nemzetközi jog alanya a nemzetközi jogot ebben az értelemben használja és hasznosítja Az állam tehát alapvetően saját érdekeit nézi, amikor döntést hoz arról, hogy kezdeményez-e egy bizonyos nemzetközi szerződést, belép-e bizonyos létező nemzetközi szerződésrendszerbe. Szintén a saját érdekeit nézi, amikor döntést hoz arról, hogy benne marad-e vagy kilép abból. A nemzetközi szerződéskötési folyamat, illetve a szerződések megszűnésének tanulmányozása során szembeötlően sok az olyan intézmény, amelyek célja az állami érdek biztosítása. Hiszen ha az államnak nem érdeke részt venni egy nemzetközi szerződésben, akkor igen-igen kivételes az az eset, amikor rá lehet kényszeríteni annak elfogadására. Az állami érdek nem csak és nem feltétlenül egy konkrét szerződésben való részvételben jelenik meg, megjelenhet egy nagyobb rendszerben való részvétel összefüggéseiben is, ahol egy-egy terhet kiegyenlít egy másik, arra tekintettel kötött szerződésből fakadó előny. Az állami érdek jelenik meg a nemzetközi jog követésében éppúgy, mint megsértésének egyes formáiban vagy éppen a megsértés vállalásában. A nemzetközi jogi tanulmányoknak értelemszerűen nem feladatuk a nemzetközi szerződés megsértésére való buzdítás, a cél éppen ellentétes ezzel. De szó lesz majd a nemzetközi jog megsértése miatti felelősség alóli bizonyos kimentési okokról (lásd n ), mint amilyen például a represszália, a végszükség, a szükséghelyzet. Ugyanúgy állami érdek lehet egy másik állam bevitele egy adott nemzetközi jogi koordináta-rendszerbe, hogy az ne jelentsen katonai vagy újabban például környezetvédelmi veszélyt. Saját állami érdek az is, hogy egy másik állam tartsa magát kötelezettségeihez. Egybeeshet számos állam vagy akár a nemzetközi közösség összes államának az érdeke is, ez nyilvánul meg mindenekelőtt a jus cogens / erga omnes normákban Megfigyelhető és bizonyos mértékig természetes, hogy az államoknak külpolitikai magatartásukban a nemzetközi jog nem azonos erősségű vonatkoztatási pontot jelent. A nemzetközi jog alapvetően az egyenrangú és egymással többé-kevésbé összemérhető erejű államok számára kézenfekvő fogódzó: a nagy birodalmak mindig is idegenkedéssel tekintettek mindarra, ami korlátját jelentené abszolút hatalmuknak. Ez főként a számukra kardinális fontosságú kérdésekben tapasztalható, de másod-, harmadrangú kérdésekben, az együttműködés technikai kérdéseiben ők is következetesen kötődnek a nemzetközi jog szabályaihoz. Ez is magyarázza, hogy a nemzetközi jogi szabályok a belső jogiakkal összevetve sokkal inkább specifikusak, mintsem általánosak. A XX. század történelmi tapasztalata, hogy a büntetlenségben való hit nem igazolódott: menetrendszerűen sor került arra sajnos természetesen jelentős késésekkel, hogy a bűnösök ténylegesen vagy erkölcsileg bűnhődjenek, a tiltott fegyverek alkalmazása gyakran okozott súlyos egészségkárosodást az azt 38

45 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE alkalmazó haderő katonáinál, a nemzetközi jog és az ENSZ figyelmen kívül hagyásával indított akciók vezetői pedig nemegyszer utóbb maguk igényelték a szervezet bekapcsolódását, a nemzetközi jog egyes intézményeinek korábban elutasított működtetését A nemzetközi jog folyamatos fejlődése mellett ugyanakkor megfigyelhető, hogy bizonyos időszakonként szükség van a kapcsolatrendszer átgondolására, az axiómák megerősítésére vagy éppen (részben) új koordinátarendszer kijelölésére. Így a harmincéves háborút lezárva a vesztfáliai Osnabrückben és Münsterben 1648-ban megkötött békék valójában az invesztitúraháborúk nyomán kialakult kompromisszum, az évi wormsi konkordátumban szimbolizált megoldás, a pápaság és a Német-római Birodalom közötti hatalommegosztáson alapuló egyensúly helyébe állítottak a kor követelményeihez jobban illő, a sok egyenrangú, szuverén állam mozgásszabadságát és reálpolitikai érdekérvényesítését elismerő rendszert. Az évi bécsi kongresszus az európai nagyhatalmak (az Európai Koncert) vezető szerepét rögzítette, az évi versailles-i konferencia pedig egy általános hatáskörű nemzetközi szervezetre (a Nemzetek Szövetségére) bízta a világháború után kialakított új egyensúly felügyeletét, egyszersmind jelentősen csökkentve az állami szuverenitás korábban abszolútnak tekintett terjedelmét. Az 1945-ös San Franciscó-i értekezleten életre hívott Egyesült Nemzetek Szervezete a II. világháború győztes antifasiszta koalíciójának domináns szerepét próbálta összeegyeztetni a szuverenitás újabb korlátaival és az együttműködés spektrumának kiszélesítésével. Az ezredfordulón egyre érezhetőbb az abból eredő feszültség, hogy az 1945-ös koordináta-rendszer sok mindenben már nem felel meg a mai igényeknek, ugyanakkor nincs meg sem a politikai kényszer, sem a politikai akarat a globális koordináták újrarendezésére. A katonailag, gazdaságilag meghatározó szerepet játszó Amerikai Egyesült Államok érzékelhetően terhesnek érez több létező, axiomatikusnak tekintett szabályt, ugyanakkor mint a történelmi nagybirodalmak a nemzetközi jogot saját érdekeinek támogatása függvényében szereti szemlélni. Mindezt árnyalja, hogy az Amerikai Egyesült Államok joggal hivatkozhat arra, hogy a nemzetközi jog számos modern intézménye amerikai kezdeményezésre, a korábbi intézmények és tételek tagadásával jelent meg s igazolta fontosságát. (Erre példa többek között az egykori Nemzetek Szövetsége, a differenciált semlegesség, a tengerjogban a kontinentális talapzat, a nemzetközi pénzügyi együttműködés, a világűrjog bizonyos elemei.) 161. Magyarország méretei, földrajzi, gazdasági helyzete, katonai-politikai befolyása olyan akárcsak a nemzetközi közösség államai túlnyomó részének, hogy rá van utalva a nemzetközi jog védelmére, annak igénybevételére. A magyar érdekek a nemzetközi jog mentén érvényesíthetők: a nemzetközi kötelezettségek végrehajtásával és végrehajtatásával, a nemzetközi szerződésekbe való belépéssel, újak megkötésével, a nem megfelelő szerződésekből való kilépéssel A nemzetközi jog magyarországi oktatásának célja annak elérése, hogy a hallgató mint majdani jogalkalmazó otthonosan mozogjon a nemzetközi jog alapintézményeiben. A cél tehát nem kizárólag majdani diplomaták képzése, hanem annak tudatosítása, hogy a köztisztviselő, bíró, ügyész, ügyvéd, jogtanácsos is kerülhet olyan helyzetbe, hogy nemzetközi szerződést kell értelmeznie: tudnia kell tehát megállapítani a magyar államot terhelő általános és különös nemzetközi jogi kötelezettségek eredetét és konkrét jogforrását, a kötelezettségeket végrehajtania, a jogokat érvényesítenie kell Közjogi és magánjogi jellemzők és technikák a nemzetközi jogban 163. A nemzetközi jog (hosszabb elnevezéssel a nemzetközi közjog) egyszerre mutat közjogi jellemzőket és kontraktuális, civiljogi elemeket. A közjogi elemek jellemzően mutatkoznak meg mind a szerződési, mind a szokásjogi eredetű nemzetközi jogszabálynak a belső joggal szembeni pozíciójában, a jus cogens / erga omnes normákban, a nemzetközi jogi felelősségben, a nemzetközi büntetőjogban, a hadviselés szabályaiban stb. A civiljogi hasonlóságokat tetten érhetjük a többi között a nemzetközi jog szerződési létrejöttében, a szerződések érvénytelenségének, értelmezésének és megszűnésének számos kérdésében, a választottbíráskodásban, a nemzetközi jogszabályok kikényszerítésének bizonytalanságaiban A nemzetközi jog, mint már említettük, az állami érdekek érvényesítésének eszköze. Az érdekek az állami és társadalmi élet számos szféráját érinthetik, például az állategészségügy, árvízvédelem, kereskedelmi kapcsolatok, határokon átnyúló helyhatósági együttműködés legkülönbözőbb kérdéseit. Ha a szerződés tárgya nem a szuverenitás alapvető fontosságú elemeit érinti, hanem csupán egyszerű technikai kérdéseket, akkor a nemzetközi szerződés igen gyakran csak hordozó eszköze az egyéb jogágakba tartozó szabályozásnak. Ennek megfelelően az államok köthetnek megállapodásokat a nemzetközi magánjogba, bankjogba vagy egyéb területekbe tartozó kérdésekben: ezek a szerződések formájukat és a végrehajtásért való felelősséget illetően nemzetközi jogi természetűek, érdemben azonban belső jogi tartalmat hordoznak. 39

46 ELSŐ RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALAPJA ÉS TÖRTÉNETE 165. Egy szerződés attól nemzetközi szerződés, hogy szerződéskötési képességgel bíró nemzetközi jogalanyok, azaz gyakorlatilag államok, nemzetközi szervezetek, esetleg a Szentszék vagy a híres Máltai Lovagrend kötik. A kormányok, miniszterek országonként számos, a média számára hálás fényképtémát kínáló megállapodást írnak alá multinacionális társaságokkal, bankokkal, idegen államok nagyberuházóival, sportszövetségekkel: ezek kontraktuális jellegük, formai hasonlóságaik dacára nem tartoznak a nemzetközi jogba, mivel a szerződő felek egyike nem nemzetközi jogalany. Így ezekkel a szerződésekkel a nemzetközi jog nem tud mit kezdeni, ezek értékelése, elemzése az adott ország belső jogának feladata. (Egyes országokban ezeket inkább a közigazgatási szerződések analógiájára kezelik, másutt inkább magánjogi jellegűnek tekintik.) Hasonlóképpen nem nemzetközi jogi szerződések a különböző országokban működő kormányok, miniszterek, minisztériumok, főhatóságok közötti politikai tartalmú megállapodások, illetve azok, amelyekben az államok nem nemzetközi jogi kötelezettségeket és jogokat kívánnak statuálni. Ezeket a magyar államigazgatási zsargonban igen helytelenül tárcaközi megállapodásnak nevezett kontraktusokat a nemzetközi jog azonban mégsem hagyja teljesen figyelmen kívül, amennyiben például egy másik, de egy igazi nemzetközi szerződéssel összefüggésbe hozhatóak, azok végrehajtási, értelmezési eszközének tekinthetők. 40

47 3. fejezet - MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI 1. III. FEJEZET A nemzetközi szerződések joga A nemzetközi jog jogforrási rendszere 166. A nemzetközi jog sajátosságainak tárgyalása során röviden már érintettük a jogforrások kérdését. Itt csak utalunk arra, hogy a belső jogban, a különböző belső jogi jogágakban a jogforrási rendszer nemcsak magától értetődő, de rendszerint valamilyen jogszabályban (alkotmány, polgári és büntető törvénykönyvek, munka törvénykönyve stb.) tételesen felsorolásra is került. Ezzel szemben a nemzetközi jogban nem lehet felmutatni egy egyértelmű, mindenki vagy legalábbis minden állam által egy egyedi, közös aktusban elfogadott jogforrási katalógust. A nemzetközi jog történetéből is következően afelől nem volt és nincs kétség, hogy a szerződések és a szokásjog szükségképpen a nemzetközi jog forrásai közé tartoznak, ugyanakkor bizonytalanság mutatkozott azon a téren, hogy e kettőn kívül vannak-e vagy lehetnek-e forrásai a nemzetközi jognak. Tény, hogy sem igény, sem lehetőség nem mutatkozott arra nézve, hogy a nemzetközi jogközösség tagjai egyszer s mindenkorra megállapodjanak a nemzetközi jog forrásainak felsorolásában. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének viszonyítási pontok a nemzetközi jog forrásainak meghatározásához A nemzetközi jog forrásait illetően, akárcsak más jogágakban, élhetünk az anyagi és az alaki jogforrások közötti különbségtétel módszerével. Az anyagi források itt is azok a társadalmi erők, szükségletek és viszonyok, amelyekre épülve a jogilag releváns normák elfogadásra kerültek, az alaki jogforrások pedig maguk a konkrét normák és normacsoportok, amelyek alapján a viszonyok megítélhetők, amelyekre alapozva a jogalkalmazó meghozhatja döntését A tudomány úgy tartja, hogy elsőként az évi hágai békekonferencián történt arra kísérlet, hogy egyetemes érvénnyel a bírói döntéshez szükséges forrásokat, azaz végső soron jogforrásokat soroljanak fel. Az évi XII. hágai egyezmény 7. cikke a Nemzetközi Zsákmánybíróságról a következőképpen rendelkezett: Ha a megoldandó jogi kérdést a zsákmányoló és a vitában részes hatalom (vagy a vitában álló egyén állama) között hatályos egyezmény írja elő, a Bíróság az említett egyezmény rendelkezéseinek megfelelően dönt. Ha nincsenek ilyen rendelkezések, a Bíróság a nemzetközi jog szabályait alkalmazza. Ha általánosan elismert elvek nincsenek, a Bíróság az igazságosság és a méltányosság általános elvei alapján dönt. A Nemzetközi Zsákmánybíróság statútuma azonban sohasem lépett hatályba, s a jogtudomány meglehetősen egységesen úgy értelmezte a kellő számú ratifikáció elmaradását, hogy az államok nem értettek egyet azzal, hogy hierarchikus sorrendet állítottak fel a Nemzetközi Zsákmánybíróság statútumának szövegezői a szerződés, a szokásjog és az általános jogelvek között, illetve hogy ab ovo lehetségesnek tartották a pozitív jog hiányában való döntés lehetőségét Az Állandó Nemzetközi Bíróság 1920-ban elfogadott statútumának 38. cikke szerint: A Bíróság alkalmazza: a) azokat az általános vagy különös nemzetközi egyezményeket, amelyek a vitában álló államok által kifejezetten elismert jogszabályokat állapítottak meg; b) a nemzetközi szokást, mint a jog gyanánt elismert általános gyakorlat bizonyítékát; c) a művelt nemzetek által elismert általános jogelveket; d) az 59. cikk rendelkezéseinek fenntartása mellett a bírói döntéseket és a különböző nemzetek legkiválóbb tudósainak tanítását, mint a jogszabályok megállapításának segédeszközeit. 2. Ez a rendelkezés nem érinti a Bíróságnak azt a jogát, hogy a felek megegyezése esetében valamely ügyet ex xquo et bono döntsön A Nemzetközi Bíróság 1945-ös statútuma 38. cikkének bevezetése ennél valamivel bővebb, de maga a felsorolás változatlan: A Bíróság, amelynek az a feladata, hogy az eléje terjesztett viszályokat a nemzetközi jog alapján döntse el, eljárásában alkalmazza.. Annak ellenére, hogy szövegszerűen tulajdonképpen csak arról van 41

48 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI szó, hogy a nemzetközi bíráskodás legfontosabb fóruma mit tekint irányadónak a maga számára, a szakirodalom úgy értelmezte, hogy a felsorolást bizonyos, az alább ismertetendő megszorításokkal a jogforrási rendszer tisztázásához is fel lehet használni. Az világos, hogy vannak benne olyan elemek (jelesül a bírói döntések és legkiválóbb jogtudósok tanításai), amelyek nem minősülnek jogforrásnak, és hiányzanak a felsorolásból bizonyos jogforrások, mint például az egyoldalú állami aktusok és bizonyos nemzetközi szervezetek bizonyos szerveinek bizonyos határozatai. Emellett a méltányosság önálló említésének szükségessége mellett is hozhatók fel érvek. Így viszont az is látható, hogy a 38. cikk nem a benne foglalt felsorolás miatt megkerülhetetlen, hanem azért, mivel a Nemzetközi Zsákmánybíróság statútumától eltérően egyenrangú jogforrásként fogja fel a szerződést és a szokásjogot Sokáig megkérdőjelezhetetlen axiómának számított, hogy a források közötti hierarchia statuálása elméleti tévedés volt. Újabban azonban már mintha árnyaltabbá válna ez a nyolc évtizeden át stabil értelmezés. Figyelemre méltó, hogy a XX. század végén több nemzetközi bíróság alapítóokmánya is olyan megfogalmazásokat hordoz, amelyek eltérnek a Nemzetközi Bíróság statútumának 38. cikkében foglaltaktól. Van olyan, amelyik megkerüli a felsorolást, mint például az 1992-es stockholmi európai egyezmény a békéltetésről és a választottbíráskodásról, és nem sorolja fel a jogforrásokat, illetve azokat a forrásokat, amelyek alapján megállapítható lenne az alkalmazandó jog. A stockholmi egyezmény 30. cikke lakonikusan utal csak arra, hogy az európai választottbíróság feladata, hogy a nemzetközi jognak megfelelően döntse el azokat a vitákat, amelyeket elébe terjesztenek, azaz tulajdonképpen a Nemzetközi Bíróság statútuma 38. cikkének bevezető mondatát idézi, elhagyva azonban a forrásokra utaló problematikus felsorolást A Nemzetközi Tengerjogi Bíróság az ENSZ tengerjogi egyezménye (Montego Bay-egyezmény) 293. cikke és az előbbi statútumát jelentő VI. melléklet 38. cikke értelmében alkalmazza a tengerjogi egyezményt és a nemzetközi jognak az egyezménnyel nem összeegyeztethetetlen egyéb szabályait, valamint az ún. tengerjogi hatóság szabályait, szabályzatait, és a felek kérésére ex aequo et bono is eljárhat (lásd n ) Még meglepőbb, hogy az évi római diplomáciai konferencián elfogadott és immár hatályba lépett egyezmény, a Nemzetközi Büntetőbíróság statútuma (lásd n ) az 1907-es Nemzetközi Zsákmánybíróság statútumára emlékeztetően hierarchikus sorrendet állít fel, amikor 21. cikkében megszabja, hogy mit alkalmazhat a testület ítélkezési gyakorlata során: a) elsősorban a jelen statútumot, a Bűncselekmények elemeit és az Eljárási és bizonyítási szabályzatot, b) másodsorban, amennyiben arra szükség van, az alkalmazandó szerződéseket és a nemzetközi jog elveit és szabályait, ideértve a fegyveres összeütközések nemzetközi jogában felállított elveket, c) ezek híján, a világ különböző jogrendszereit tükröző nemzeti törvények alapján a Bíróság által kiemelt általános jogelveket (...) Az újabb nemzetközi bírósági statútumokban tehát érdekes módon ismét egy hierarchikus megközelítés jelenik meg. Mivel azonban ezeknek a bíróságoknak a joghatósága nem a nemzetközi jog egészére terjed ki, hanem csak bizonyos szférákra, így a nemzetközi jog elmélete továbbra is kitart a szerződések és a szokásjog egyenrangúsága mellett. A kodifikált szokásjogot illetően ezt a Nemzetközi Bíróság ítéletei is alátámasztják. Semmi sem igazolja annak állítását, hogy amikor a nemzetközi szokásjog a szerződési jogéival azonos szabályokba rendeződik, ezáltal fel is váltódna úgy, hogy önálló létezése a továbbiakban megszűnne (CIJ: Nicaraguai és ellene irányuló katonai és félkatonai tevékenységek ügye, június 27. Rec., 1986, 95. o.) A nemzetközi szerződések definíciója és tipológiája 175. Mi minősül nemzetközi szerződésnek? Definícióként azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi jog alanyai közül a szerződéskötési képességgel bírók által kötött akár írásbeli, akár szóbeli megállapodás, elnevezésétől függetlenül, amelynek célja, hogy nemzetközi jogi jellegű jogokat és kötelezettségeket keletkeztessen A nemzetközi szerződések jogának kodifikációja azonban nem fogja át a teljes szerződési anyagot. A leghíresebb, évi bécsi egyezmény a szerződések jogáról az államok között írásban kötött szerződéseket szabályozza (nem tartották ugyanis anynyira egybevágónak, kiérleltnek a szóbeli szerződések gyakorlatát, hogy azt ugyanebbe a szerződésbe foglalják), az évi bécsi egyezmény pedig az államok és nemzetközi szervezetek közötti, illetve a nemzetközi szervezetek egymás közötti szerződéseinek jogával fedné le a szerződések másik tipikus területét. Mindkettő hatálybalépése elhúzódott, s jóval több részese van az évi egyezménynek, mint az évinek. De még így is kimaradnak bizonyos területek, amelyekre vonatkozóan a szabályokat gyakorlatilag analógia alapján, de mutatis mutandis vezethetjük le az évi bécsi 42

49 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI egyezményből, mint például a ma már humanitárius funkciót végző egyes lovagrendek közül a Máltai Lovagrendnek vagy a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának az államokkal kötött megállapodásait érintőket Nem minősül nemzetközi szerződésnek az a kontraktuális megállapodás, ahol az egyik fél (illetve egyik sem) nem nemzetközi jogalany. A nemzetközi jog így nagyvonalúan az államok belső jogára bízza, hogy minősítsék az állam és egy multinacionális társaság vagy pártok, szakszervezetek, érdekszövetségek, sportegyesületek, esetleg a helyi önkormányzatok határokon átnyúló megállapodásait. Más kérdés, hogy a helyi önkormányzatok határokon átnyúló kapcsolatait illetően ugyanakkor az Európa Tanács keretén belül az államok nemzetközi szerződéseket kötöttek az együttműködés elősegítésére és a hasonló típusú szabályozásra Fontos kritérium, hogy a megállapodás nemzetközi jogi jog és kötelezettség keletkeztetésére irányuljon: az államok közötti nem jogi természetű megállapodás (minden formális hasonlósága dacára) nem minősül nemzetközi szerződésnek a nemzetközi jog értelmében (ez inkább politikai szándéknyilatkozat, egyeztetett, nem szerződési természetű aktus, soft law stb.) Az elnevezés nem meghatározó jellegű, ugyanakkor mégis van jelentősége megválasztásának. Vannak olyan elnevezések, amelyek bizonyos típusú nemzetközi szerződésekre vannak fenntartva, s vannak olyanok is, amelyek környezetüktől, esetleg elfogadásuk történelmi korszakától, de főleg magától a dokumentum tartalmától függően, hol nemzetközi szerződésként, hol egyéb, nem szerződési természetű dokumentumként használtatnak. A leggyakoribb elnevezések a következők: szerződés (treaty/ traité) elnevezést kapott a NATO és a Varsói Szerződés. Az európai integráció alapító szerződései (az Európai Szén- és Acélközösséget az évi párizsi szerződés, az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomenergia Közösséget az évi római szerződések hozták létre), illetve egyes módosító szerződéseik (Maastricht, Amszterdam, Nizza stb.) maguk is szerződés elnevezést kaptak. Egyezménynek (convention) rendszerint a részletes, kodifikációs szerződéseket (1961. évi bécsi egyezmény a diplomáciai kapcsolatokról, évi bécsi egyezmény a konzuli kapcsolatokról, évi bécsi egyezmény a szerződésekről stb.) nevezik, de az emberi jogi vonatkozású szerződések is esetenként ilyen nevet kaptak (1950. évi Emberi jogok európai egyezménye, évi Emberi jogok Amerikaközi egyezménye, évi hágai és évi genfi egyezmények a hadviselésre vonatkozó szabályokról). Az Európa Tanács keretei között végzett jogharmonizálás során elfogadott nemzetközi szerződések túlnyomó része egyezmény elnevezést visel. A keretegyezmény (framework-convention, outline-convention / convention-cadre) olyan szerződés, amely inkább csak bizonyos főbb vonalait kívánja szabályozni egy adott kérdéskörnek, s a részletek szabályozásában nagy mozgásszabadságot ad az államoknak. Megállapodáson (agreement/accord) rendszerint kisebb horderejű, illetve egy bizonyos kérdést nem túl hosszú időre szabályozó szerződést értünk ami adott esetben több évtizedes élettartamot is jelenthet, mint a GATT (1974. évi Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Megállapodás) esetében. Ma már ritkábban használják a nyilatkozatot (declaration/déclaration) szerződések elnevezésére (1868. évi szentpétervári deklaráció a hadviselés során betartandó bizonyos szabályokról). A jegyzőkönyv (protocol/protocole), ha szerződési értelemben használják, gyakran egy már létező egyezmény kiegészítését szolgálja. Egyezségokmány (covenant/pacte) elvben magasztosabb tartalmú kötelezettségvállalást jelent: ezt a nevet viselte a két világháború közötti Nemzetek Szövetsége Egyezségokmánya vagy a már említett Briand-Kellogg-paktum az erőszakról, de az ENSZ két, évi emberi jogi tartalmú szerződése is. Szintén ünnepélyes, elveket is deklaráló tartalmú szerződés a charta (charter/charte): az ENSZ Alapokmánya is ezt az elnevezést kapta, az Európa Tanács keretein belül pedig az évi Európai Szociális Charta, illetve az évi Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája a gazdasági és szociális jogok, illetve a kisebbségi nyelvhasználat területén rögzíti az államok kötelezettségeit. A statútum (statute/statut) rendszerint nemzetközi szervezet, főleg nemzetközi bíróságok alapokmányát jelenti, de láttuk, hogy alapokmány egyéb elnevezést is kaphat. Ma már ritkábban használják szerződés gyanánt az aktát (act/acte), ilyen volt az évi berlini Kongó-akta vagy a választottbíráskodás évi genfi általános aktája. A kompromisszum (compromise/compromis) a köznyelvben használt fogalomtól eltérő tartalommal bír: nemzetközi szerződésként egy jogvitának bírói fórum elé viteléről történt megállapodást jelent. A modus vivendi egy vita végleges rendezéséig az igények fenntartásával kötött ideiglenes megállapodás. A jegyzékváltás (exchange of notes / échange de notes), ha szerződési értelemben használják, olyan szerződéskötést jelent, ahol az állami kötelezettségvállalás nem egy, hanem egymással azonos szövegű dokumentumok egymásra tekintettel történt egyoldalú, párhuzamos kibocsátása. [Így például a guantanamói fogolytáborban fogva tartott személy magyarországi befogadásáról szóló magyar-amerikai megállapodás tulajdonképpen a két kormány jegyzékváltása volt, amelyet nálunk a 260/2009. (XI. 25.) Korm. rendelet hirdetett ki (lásd n 1276.).] Ajegyzékváltáshoz hasonló tartalma van az ebben az értelemben ma már ritkábban használt levélváltásnak (exchange of letters / échange de lettres). Az emlékirat (memorandum / mémorandum d'accord), magatartáskódex (code of conduct/code de conduit) pedig ma már ritkábban jelöl nemzetközi szerződéseket. Kikopott a használatból az avenant is, amelyet magyarul régen hajóslevélnek is fordítottak de a cukorkereskedelemben vállalt bizonyos szerződési kötelezettségek is ezt az elnevezést használják. A konkordátum (concordat) az Apostoli Szentszéknek egy állammal a katolikus egyház ottani jogi státusáról és 43

50 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI intézményeiről átfogó, mindenre kiterjedő szerződését jelenti. A Szentszék azonban egyéb elnevezésű nemzetközi szerződéseket is köthet A Nemzetközi Bíróság kifejezetten rögzítette, hogy az Egyesült Királyságot és Görögországot kötő megállapodás egy olyan egységes dokumentumban öltött testet, amely valójában egy szerződésnek nevezettre és egy nyilatkozatra bontható (CIJ: Ambatielos ügy, ex. prél., július 1., Rec., 1952, 42. o.). A Nemzetközi Bíróság szerint egy nemzetközi megállapodás különböző formát ölthet és eltérő elnevezések alatt jelenhet meg (CIJ: Quatar és Bahrein közötti területi kérdések és tengeri elhatárolás ügye, július 1, Rec., 1994, 120. o.). A terminológia nem döntő elem a nemzetközi megállapodás vagy kötelezettségvállalás jellegének eldöntésében (CIJ: Délnyugat-afrikai ügy, ex. prél., december 21., Rec., 1962, o.) Említettük, hogy egyes elnevezések eltérő értelemben is használhatók, és takarhatnak nem szerződési természetű dokumentumokat is. Így például az agrément/agreement a diplomáciai jogban jelentheti a misszióvezető kinevezéséhez a fogadó állam előzetes beleegyezését is. A nyilatkozat (declaration/déclaration) gyakran az államok jogi kötelezettség nélküli, politikai tartalmú akaratnyilatkozatára utal, de az ENSZ Közgyűlés kiemelkedő fontosságúnak szánt határozatai is ezen elnevezés alatt jelennek meg. Jegyzőkönyvet (protocol/protocole) vehetnek fel egyes diplomáciai aktusokról, de a szerződések ratifikációs okmányainak cseréjéről is. Jobb híján szintén jegyzőkönyvnek fordítják a minutes, illetve agreed minutes / proces-verbal approuvé elnevezésű dokumentumot, amely rendszerint csak tanúsítja az elhangzottakat (például a szerződéskötés során egy-egy tárgyalási napon vagy héten kifejtetteket vagy egy-egy nemzetközi szervezet ülésén tett felszólalásokat), de két állam konkrét kötelezettségekről való tárgyalása esetében, ha valóban formális megerősítés történik, akkor szerződési értékű dokumentummá is emelkedhet. Az államok gazdasági kötelezettségeit meghirdető ENSZ közgyűlési határozat is charta elnevezést kapott. A szerződéskötési folyamatban a szerződés véglegesítésének egyik instrumentális lehetőségét záróaktának (final act / acte final) hívják, s ezt az elnevezést kapta az enyhülés szimbolikus nagy csúcsértekezletén, 1975-ben elfogadott dokumentum is, amelyet akkor még nem szerződési természetű dokumentumként fogadtak el. A diplomáciai életben mindennapos érintkezés a jegyzékváltás (exchange of notes / échange de notes), ideértve a diplomáciai tanácskozások apró-cseprő technikai részleteiben, kísérőprogramjaiban való egyeztetést is. Hasonlóképpen a levélváltás (exchange of letters / échange de lettres) igen gyakran szerződéskötési szándék nélküli, udvarias írásos közléseket jelent állam- és kormányfők, miniszterek között. Az emlékirat (memorandum/mémorandum) gyakran csak az adott állam pozícióját rögzíti egy adott kérdésben, anélkül, hogy az bármiben kötelezhetné a másik államot Elnevezésüktől függetlenül a nemzetközi szerződések egymással egyenértékűek. A kétoldalú vagy kevés számú résztvevővel kötött nemzetközi szerződés ugyanúgy kötelező, mint a regionális szerződés, és az univerzális szerződés egyiknél sem magasabb értékű. A nemzetközi szerződések között ugyanúgy nincs hierarchia, mint általában a nemzetközi jog forrásai között sincs. Ettől független kérdés az, hogy a normakonfliktusok (lásd n ) megoldása során találkozunk olyan technikákkal, amelyek egy-egy szerződést a másik elé helyeznek. A nemzetközi jog csekély számú imperatív normája (jus cogens) viszont szükségképpen magasabb rendű a közönséges nemzetközi szerződéseknél, és a nemzetközi szervezetek alapokmányai rendszerint meg kell hogy hirdessék saját maguk elsőbbségét a tagállamok által kötött egyéb szerződések felett. Így például az ENSZ Alapokmány 103. cikke szerint: Ha az Egyesült Nemzetek tagjainak a jelen Alapokmányból folyó és bármely egyéb nemzetközi megállapodásból eredő kötelezettségei összeütköznének, az Alapokmányból folyó kötelezettségeket illeti elsőbbség. Ez a Nemzetközi Bíróság értelmezésében az Alapokmány alapján hozott kötelező erejű biztonsági tanácsi határozatokra is vonatkoztatható: minden, az [alábbi] egyezményen alapuló ideiglenes intézkedést el kell utasítani minden esetben, ha ellentmondana az alperesnek az Alapokmány 25. cikkén alapuló, a Biztonsági Tanács által meghozott döntésből fakadó jogoknak (CIJ: Az évi montreali egyezmény értelmezésének és alkalmazásainak kérdései, a Lockerbie melletti légi szerencsétlenséggel összefüggésben, ord, április 14., Rec., 1992, 126. o.) Van ugyanakkor értelme a nemzetközi szerződések különböző szempontok szerinti csoportosításának. Így megkülönböztethetünk ügyintéző (traité-contrat) és normaalkotó (traité-loi) szerződéseket. Kettéoszthatjuk a szerződéseket úgy is, hogy vannak normatív szerződések és konstitutív szerződések, utóbbiakon a nemzetközi szervezetek alapokmányait értve. A részesek száma szerint kétoldalú és többoldalú szerződéseket különböztethetünk meg. Találkozunk egyszerűsített formában kötött nemzetközi szerződéssel és ünnepélyes formában kötött, azaz ratifikációra szoruló szerződéssel. A szerződő felek jogalanyiságát figyelembe véve államok, nemzetközi szervezetek, a Szentszék, egyes lovagrendek közötti szerződéseket különíthetünk el, itt igazi gyakorlati jelentősége tulajdonképpen a szervezetek által kötött szerződések megkülönböztetésének van. E különbségtételek rendszerint a francia jogi doktrinális megközelítés hagyományainak megfelelően dichotóm jellegűek, azaz egy-egy szempontot figyelembe véve két csoportra bonthatjuk a vizsgálat tárgyát. E 44

51 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI különbségtételek annyiban relatívak, hogy előfordulhatnak vegyes típusú nemzetközi szerződések (például az adott nemzetközi szerződés egyszerre tartalmaz normatív és konstitutív elemeket, hogy csak az ENSZ Alapokmányát említsük), illetve egy szerződés értelemszerűen több csoportba is bekerülhet. Az ENSZ Alapokmánya a normáit illetően vegyes természetű, ratifikációra szoruló, multilaterális nemzetközi megállapodás. A megkülönböztetésnek ugyanakkor vannak praktikus előnyei: a fenntartások megengedhetősége, a szerződéskötési kötelezettség beállta, az időbeli hatály, esetleg a normakonfliktus feloldása szempontjából más tartalmúak az egyes csoportok. Ezekre a megfelelő helyeken később kitérünk A nemzetközi szerződések megkötése 184. A nemzetközi szerződés megkötése, mint már utaltunk rá, egyidős az állammal, sőt nagy valószínűséggel egyes technikai szabályok már az államiság előtti társadalmakban is megjelentek. A szerződéskötés technikai szabályait a már említett két egyezményben, az évi bécsi egyezményben és az évi bécsi egyezményben kodifikálták, különválasztva az államközi szerződésekre és nemzetközi szervezetekkel kötött szerződésekre vonatkozó joganyagot. A hasonlóság azonban tagadhatatlanul szembeötlő Hogy két állam akar-e egy bizonyos nemzetközi szerződést megkötni, ez alapvetően nem jogi kérdés, hanem diplomáciai, katonai, gazdasági, egészségügyi stb. szükségletek kielégítését célzó, szuverén döntés. Ha a döntés pozitív, azaz két (vagy több) állam úgy ítéli meg, hogy kívánatos szerződést kötniük, akkor viszont szükségképpen követni fognak bizonyos igen régóta érvényesülő és az esetek java részében praktikus szabályokat Az első kérdés mindenféleképpen az, hogy ki járjon el az állam (illetve a szerződéskötő jogalany) nevében. Ezt az államok alkotmányai és hagyományai viszonylag hasonló módon rendezik, s erre a hasonlóságra alapították megközelítésüket a bécsi egyezmények is. Az államfő mindig is rendelkezett ilyen jogosítvánnyal, ugyanakkor már a Ramszesz-Hattusilis-szerződésben is találunk utalást arra, hogy azt voltaképpen meghatalmazottak tárgyalták le. Ahogyan egyre közelebb kerülünk korunkhoz, úgy tapasztalhatjuk, hogy az államfő érdemben nem vesz részt a szerződés szövegének kidolgozásában, hanem a meghatalmazottak által elkészített szöveget ellenőrzi és fogadja el. Az államfői szerződéskötés kapcsán a bécsi egyezmények ugyanakkor nem foglalkoztak azzal a kérdéssel, amikor hazai alkotmánya az államfőnek (parlamentáris monarchiában vagy gyenge közjogi státusú elnök egy köztársaságban) érdemi önálló jogokat nem biztosít, s fontos lépéseit eleve miniszteri ellenjegyzéshez köti. (A hazai alkotmány durva megsértése legfeljebb érvénytelenségi okként merül fel, lásd n 232.) Az évi bécsi egyezmény elfogadja a kormányfő és a külügyminiszter szerződéskötési jogosítványát is: A külügyminiszter kormányának diplomáciai tevékenységéért felelős, és általában a nemzetközi tárgyalásokon és kormányközi találkozókon vesz részt. (...) Aktusai köthetik a képviselt államot, és vélelem áll fenn arra nézve, hogy a külügyminiszter, funkciójából eredően, teljes hatáskörrel rendelkezik, hogy az államot képviselje. (...) az államának más államokkal fenntartott kapcsolataiért felelős külügyminiszter olyan pozícióban van, mint az államfő vagy a kormányfő, a nemzetközi jogban hivatalából eredően állama képviselőjének ismerik el. Nem kell meghatalmazást bemutatnia, sőt éppen ellenkezőleg, a [külügy]miniszter határozza meg a diplomáciai ügynökök hatáskörét és ő ellenjegyzi meghatalmazásukat (CIJ: A április 11-i letartóztatásiparancs ügye [Yerodia ügy, Kongó c. Belgium], február Rec., o., 53. ). A nemzetközi joggyakorlat továbbá a bécsi egyezmény alapján is elfogadja azokat, akik az államok gyakorlatából vagy egyéb körülményekből kitűnően olyannak tekinthetők, mint akik ilyen jogosítvánnyal rendelkeznek. Ilyen például a brit Nemzetközösség tagállamai viszonylatában az angol kormányban a Commonwealth-miniszter, s ebbe az irányba mutat az Európa-ügyi miniszterek kinevezésének tendenciája is. Elvben egyéb miniszterek esetében sem lenne ez kizárt, de az államok gyakorlata a pénzügyminiszterek, igazságügy-miniszterek stb. esetében visszafogott. Az állami gyakorlat ugyanakkor harci körülmények között elismeri a katonai parancsnok jogát saját hatáskörében rövid tűzszünet megkötésére, sebesültek összeszedésére vagy kicserélésére. Az ezt meghaladó jelentőségű megállapodások megkötéséhez megkövetelhetik az államok a meghatalmazást, s annak híján vagy a tárgyalást tagadják meg, vagy a letárgyalt szöveget nem tekintik magukra nézve irányadónak. Ez volt az oka annak, hogy a második világháború végén a németek kétszer (1945. május 7-én és 9-én) tették le a fegyvert a szövetségesek előtt, mivel Sztálin hatáskörtúllépésnek tekintette, hogy Szuszloparov tábornok, szovjet összekötőtiszt hozzájárult az amerikai Eisenhower tábornok előtti reimsi fegyverletételhez, s a generalisszimusz ragaszkodott ahhoz, hogy Berlinben, a Zsukov tábornok vezette delegáció, azaz végső soron a szovjet hadsereg előtt történjék az meg. Az egyéb körülményekből kitűnően fordulatot példázza egyébként a második világháború során a magyar béketapogatózások sora, ahol az eljáró személyt a megfelelően tájékoztatott semleges államok diplomatái, titkosszolgálati kapcsolatok vagy a kormányzói iroda angol rádió-adóvevőjének üzenetei igazolták. Az államok egymáshoz küldött diplomáciai misszióinak vezetője vagy a nemzetközi szervezethez, illetve konferenciához akkreditált misszióvezető szintén jogosult eljárni, de hatásköre mégis kevesebb: ő államközi szerződéseket saját 45

52 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI jogán nem írhat alá, de a szerződések szövegének kidolgozásában a véglegesítésig jogosult eljárni. Az évi bécsi egyezmény az államok oldaláról ugyanígy az államfőt, kormányfőt, külügyminisztert említi, továbbá azt, aki az államok és az adott szervezet viszonylatában szerződéskötési joggal bír, valamint a fenti korlátokkal a szervezet mellé akkreditált diplomáciai misszió vezetőjét. Mivel a másik oldalon itt a szervezet foglal helyet, az évi egyezmény a szervezetek eltérő gyakorlatát próbálta egyeztetni: a végleges szöveg szerint a szervezet vezetője (akinek az elnevezése rendszerint főtitkár) jogosult szerződést kötni, valamint a szervezet azon magas rangú tisztviselője, akit a szervezet és a tagállamok gyakorlata ilyen joggal rendelkezőnek ismer el. (Így az Európai Unió Bizottságában például többen is foglalkoznak külügyi vonatkozású kérdésekkel [a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésével i. a kvázi külügyminiszteri funkciókat betöltő külügyi és biztonságpolitikai főképviselő mellett, között külön biztos felügyelte ii. a nemzetközi együttműködést, humanitárius segítségnyújtást és válságkezelést, illetve iii. a bővítést és az európai szomszédságpolitikát], továbbá a NATO katonai struktúrájának csúcsán is vannak olyan katonai vezetők, mindenekelőtt a főparancsnok, akiknek nem kell minden lépésükhöz külön-külön eseti meghatalmazás.) Több szervezet (például az Európa Tanács) is él azzal a gyakorlattal, hogy szerződéskötésnél a legfelsőbb szintre telepíti a szerződéskötési jogosultságot, viszont a nem szerződési természetű megállapodások esetében hagyja eljárni a szervezeti hierarchia szerinti helyettes vezetőket is. A nemzetközi szervezetek esetében a fő gondot rendszerint nem az első számú vezető(k) megtalálása okozza, hanem annak a megállapítása, hogy az egyre bonyolódó szervezeti organigramokban az államok hogyan tudják ellenőrizni a nemzetközi szervezetek természetéből fakadóan önállósodásra törekvő apparátusi ambíciókat. Így azonban gyakran tandemszerű formációk jönnek létre, amikor a főtitkárt segíti (s ellenőrzi a tagállami érdekek hangsúlyozásával) a szervezet plenáris szervének az ott szokásos rotációnak megfelelő soros elnöke. Az természetesen az államok, illetve az adott szervezet felelőssége és érdeke, hogy az eljárni jogosult személy az adott állam, illetve az adott szervezet akaratát képviselje, rendelkezve a megfelelő információkkal és döntéshozatali jogosítványokkal. Szintúgy a szervezeti alapokmánytól és gyakorlattól függ, hogy milyen belső biztosítékoktól teszik függővé az elkötelezést: így nincs akadálya annak sem, hogy a főtitkár, illetve szervezeti vezető által aláírt vagy aláírni szándékolt dokumentumot előzetesen a politikai és a jogi kompatibilitás szempontjából a szervezet megfelelő politikai vagy igazságszolgáltatási szerve ellenőrizze Akinek a bécsi egyezmények nem ismerik el ex lege eljárási jogát, annak meghatalmazással kell rendelkeznie. A meghatalmazás szövege lehet szikár vagy dagályos, azonban mindenféleképpen tartalmaznia kell a szerződéskötési folyamatban eljáró személy(ek) nevét, s azt, hogy mire vannak feljogosítva, csak tárgyalásra-e vagy aláírásra is, illetve adott esetben olyan aláírásra, ami az állam végleges elkötelezettségét is beállítja. Az esetek java részében a ratifikáció fenntartásával való aláírásra szól a meghatalmazás, mivel így a küldő állam ellenőrizni tudja a kidolgozott dokumentumot. Ha tárgyalásra igen, de aláírásra már nem jogosítják fel a tárgyaló diplomatát, az ma már nem annyira a bizalomhiány jele, hanem a hazai alkotmányjogi előírásokon vagy gyakorlaton túl, politikai és médiavetületi megfontolásokon alapszik. Mivel a szerződés aláírása a tömegtájékoztatásban jól tálalható, a vezető politikusok ezt szívesen fenntartják saját maguknak. A meghatalmazás kiállítására az jogosult, aki szerződéskötésre is jogosult. A gyakorlatban azonban már régóta nem államfői szintű a meghatalmazás, hanem külügyminiszteri, sőt külügyminisztériumi. A nemzetközi gyakorlat az államok közötti bizalmi viszony esetében azt is elfogadja, hogy a diplomáciai miszszió igazolja az eljáró személyt és tanúsítja jogosítványait, s esetleg csak később kerül sor a formális meghatalmazás bemutatására. Igen gyakran tehát csak ún. notifikáció történik, ún. szóbeli jegyzék (note verbale) formájában. A meghatalmazásokat eredetileg kicserélték, majd elterjedt az a gyakorlat, hogy bemutatták, főleg ha az illető utazó nagykövetként, különleges meghatalmazottként több megállapodás megkötésére is jogosult volt. Sokoldalú nemzetközi szerződések esetében a meghatalmazások cseréje eleve nem valósítható meg: a kezdeti gyakorlat az volt, hogy a delegációk előtt kiállították észrevételezésre a meghatalmazásokat, de ma már ilyenkor rendszerint mandátumvizsgáló bizottságot választanak, s az ellenőrzi a meghatalmazások valódiságát. (Az évi bécsi egyezmény szövegszerűen már el is készült, amikor bejelentette a mandátumvizsgáló bizottság, hogy az összes meghatalmazás rendben találtatott.) 188. Az természetesen az államok érdekeltségétől és képviselőik személyes képességeitől függ, hogy maguk a tárgyalások hogyan zajlanak, az érdemi, formális tárgyalásokat igen gyakran szakértői kontaktusok sorozata előzi meg. Vannak azonban természetesen bizonyos technikai szabályok, amelyek szükségképpen megjelennek a tárgyalások során. Kétoldalú szerződések esetében mindez egyszerűbb, hiszen csak két állam érdekeit kell egyeztetni, mind a tartalmi, mind a formai elemek tekintetében. Nyilvánvaló, hogy elvben minden kérdésben mindkét fél mindig ugyanazon joggal rendelkezik, következésképpen nincs szükség a tárgyalási szabályok előzetes rögzítésére. Ez az elv azonban nem alkalmazható a többoldalú tárgyalásokra, hiszen alkalmazása a lebénulást vetítené előre. Ezért többoldalú tárgyalások során elengedhetetlen a játékszabályok előzetes rögzítése: ez rendszerint az ügyrendben történik meg, hacsak nem egy adott szervezetben zajlik a szerződéskötési tárgyalás, ahol ugyanis gyakran a szervezet saját szabályai eleve irányadóak. Ha ilyen belső szabályrendszer (szabályzat) nincs, akkor viszont elengedhetetlen az ügyrend: ez szükségképpen tartalmazza 46

53 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI azt, hogy magát a szerződést hogyan, milyen többséggel kell majd elfogadni. Tartalmazza azt is, hogy a menetközbeni döntéseket, az egyes cikkek előzetes véglegesítését, a tárgyalást segítő struktúrákat, bizottságokat és albizottságokat hogyan, milyen többséggel és milyen összetétellel kell létrehozni. (Ezek létrehozását, mint említettük, gyakran a kidolgozandó szöveg bonyolultsága, a technikai részletek fontossága teszi célszerűvé.) Előzetesen elfogadott ügyrend híján érdemi döntések meghozatala helyett végeláthatatlan eljárási viták alakulnának ki. Az évi bécsi egyezmény a gyakorlatra is figyelemmel a szöveg elfogadásához a kétharmados szavazati arányt javasolja, hozzátéve, hogy a diplomáciai konferencia résztvevői ugyanilyen többséggel dönthetnek ettől eltérő arányról is. Az egyhangúság megkívánása lehetséges, de nem kívánatos, hiszen így egyetlen állam is szabotálhatja a döntéshozatalt, visszaélve a liberum veto lehetőségével. A menetközbeni operatív döntések kapcsán az államok szintén előzetesen megállapodnak a megfelelő szavazati arányról. Ez rendszerint kisebb annál, mint ami a szöveg elfogadásához kell, éspedig praktikus szempontokból gyakran egyszerű többség. Ugyanakkor a választott többségi arány érvényesítése gyakran reálpolitikával és politikai opportunizmussal párosul. Hiszen ha matematikailag lehetséges is akár az ENSZ, akár egy regionális szervezet, mint például az Európa Tanács vezető tagjainak álláspontját elutasítani, egy ilyen győzelem könnyen visszaüt, ha éppen azok az államok nem csatlakoznak a szerződéshez, amelyek közreműködése, esetleg anyagi hozzájárulása meghatározó jellegű lenne a szerződési szabályok érvényesítéséhez. Ezért akármilyen többséget ír is elő az ügyrend, a diplomáciai konferenciákon gyakran nem mindegy, hogy melyik állam került kisebbségbe egy szavazás során Amennyiben a készítendő szerződés bonyolultsága, terjedelme ezt szükségessé teszi, különböző bizottságok létrehozásában állapodhatnak meg a résztvevők. Ezt az ügyrendnek rögzítenie kell, nevezetesen, hogy milyen bizottságok vannak, milyen funkcióval, milyen összetétellel stb. Ha lesznek bizottságok, akkor viszont szükségképpen kell hogy legyen az összes résztvevővel plenáris ülés, de az ENSZ-konferenciákon rendszerint van egy általános bizottság, valamint szövegszerkesztő bizottság (egységesítendő a szövegfordulatokat, terminus technicusokat), ügyrendi bizottság, sőt a már korábban említett mandátumvizsgáló bizottság is. A készítendő szerződéssel szabályozandó kérdéskör bonyolultságától, jellegétől függ, hány egyéb érdemi, szakmai bizottságjön létre, alkalmaznak-e csomagtervtechnikát stb. Amennyiben a bizottságok összetétele szűkebb a konferencia összes résztvevőjénél, akkor az egyik kiválasztási elv a méltányos földrajzi megoszlás, de egyéb elveket is alkalmazhatnak, figyelembe véve az államok érdekeltségét. A későbbi értelmezési viták eldöntését megkönnyítendő célszerű megállapodni abban is, hogy készítenek-e az egyes ülésszakok lefolyásáról, az ott elfogadott szövegrészletekről, a részmegállapodásokról, előterjesztett javaslatokról, elfogadásuk vagy visszavonásuk okairól közös jegyzőkönyvet. Ha ebben döntés születik, akkor értelemszerűen abban is megállapodnak, hogy azt ki/kik készítik, és hogyan véglegesítik és fogadják el A szerződés szövegének elkészítése előtt meg kell állapodni a tárgyalás során használható nyelvekről: ez adott esetben kevesebb is lehet, mint a szerződés összes hivatalos nyelve. A tolmácsok igénybevétele megkönnyíti az álláspont kifejtését és megértetését, de praktikus szempontok is indokolják a széleskörűen ismertnek tekinthető nagy nyelvek (angol, francia vagy a szervezet jellegétől függően az orosz stb.) elterjedt használatát. Hacsak nincs eleve irányadó szabály a szervezetben, úgy az ügyrend készítése során erre is ki kell térni A nemzetközi jog a szerződéskötésre készülő felekre bízza, mikor készülnek el a szerződéssel. Akárcsak a civiljogban, a nemzetközi jogban is a forma- és tartalomszabadság elve az irányadó, azokkal a megszorításokkal, illetve kivételekkel, amelyekre a nemzetközi szerződések érvénytelenségének tárgyalása során térünk ki Vannak ugyanakkor tipikusan visszatérő elemek. Rendszerint van bevezető rész (preambulum), amelyik felsorolja a részes feleket és azokat a célokat, amelyeket a szerződéskötéssel elérni kívánnak. E rendszerint sok általánosságot, nem ritkán dagályos fordulatokat tartalmazó rész önmagában nem szokott nemzetközi jogi kötelezettségeket tartalmazni, ugyanakkor komoly szerephez juthat a szerződések értelmezése során, amikor a célokból való visszakövetkeztetés révén tisztázni lehet a szerződés egyes homályos pontjait, mindenekelőtt azokat, ahol a felhatalmazottság, illetve bizonyos hatáskörök megléte a kérdéses. A bevezető résznek vagy az elején, vagy a végén szokták felsorolni az adott szerződéskötésben részt vevő államokat A szerződés érdemi része vagy törzse tartalmazza azokat a jogokat és kötelezettségeket, amelyeket a felek a szerződés megkötésével statuálni kívánnak. Ezek a kötelezettségek lehetnek egységesek, azonosak, de lehetnek opcionálisan választhatók is. Nincs annak sem akadálya, hogy a büntetőjogból ismert általános rész és különös rész dichotómiájára emlékeztetően az elvi rész és a konkrétumok strukturálisan elkülönüljenek. Különösen a bonyolult, sok technikai elemet tartalmazó nemzetközi szerződések esetében lehet célszerű a kötelezettségek különböző mellékletekbe való belefoglalása: a szerződés szövegéből természetesen ki kell derülnie, hogy ezek a részek a szerződés integráns részét képezik. Bár jellemzően a preambulum hordozza a 47

54 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI célokat, az érdemi részbe is bevihetők ilyenek. Tartalmazhat itt a szerződés értelmező rendelkezéseket is, amelyek a szerződésben használt egyes kifejezések magyarázatát adják A szerződés zárórendelkezései rendszerint utalnak a fenntartások esetleges kizárására vagy korlátaira, a ratifikálásra, a hatálybalépésre, valamint magára az időbeli hatályra. Ha konkrét időbeli utalás nincs, akkor akárcsak a belső jogban határozatlan időtartamú nemzetközi szerződéssel van dolgunk. Ennél azonban jóval gyakoribb a határozott időtartam megjelölése, amelynek lejártával a kötelem megszűnik. Az időtartam megválasztása a felek szabadságában áll, pár éves és több évtizedes időklauzulák egyaránt használatosak. A gyakorlatban igen elterjedtté vált a két megoldás közelítése egymáshoz: a felek rögzítenek valamilyen középtávon reálisnak tűnő időtartamot, például öt évet, hozzátéve, hogy amennyiben a lejáratot megelőző fél éven belül a felek nem jelzik ezzel ellentétes szándékukat, úgy a szerződés automatikusan egy újabb ötéves ciklusra meghosszabbodik. Mindenekelőtt a kétoldalú szerződések esetében biztosíthat ez a technikai megoldás hosszú távú folyamatosságot. Sokoldalú szerződések esetében a folyamatosság gyakran a szerződés természetében is rejlik. A zárórendelkezések utalást tartalmazhatnak a csatlakozási lehetőségre és ennek ellentetjére, a felmondásra, esetleg a megszűnés egyes fajtáira. Itt találhatunk utalást arra, ha a szerződés értelmezése kapcsán a felek eleve előírják valamely nemzetközi bíróság joghatóságát. A zárórendelkezések felsorolják a szerződés hiteles nyelveit, adott esetben azt is megjelölve, hogy melyikük az irányadó esetleges kétség, illetve ellentmondás esetén. (Kétoldalú egyezmény esetén az érintett államok hivatalos nyelvei rendszerint a szerződés hiteles nyelvei lesznek, de előfordulhat, hogy egy harmadik nyelvet is használnak, amelyet mindkét fél könnyen ért. Ez gyakran az angol vagy a szovjet utódállamok jelentős része esetében az orosz.) Végül pedig felsorolhatják az államuk nevében eljáró, az aláírást eszközlő személyeket, rendszerint egy olyan fordulattal, amelyik utal arra, hogy meghatalmazásuk rendben találtatott. Befejezésül feltüntetik a helyszínt és az időpontot. (Ha az elhúzódó tárgyalások több ciklusban és több helyszínen zajlottak, vagy udvariasságból alternálták a tárgyalási helyszíneket, úgy rendszerint csak a legvégső, a szerződés szövegének végleges elfogadása után az aláírás színhelyéül szolgáló várost tüntetik fel.) 195. Honnan tudjuk, hogy a szerződés elkészült, és hogyan lehet ezt tanúsítani a szerződés tárgyalásában részt nem vevők számára? Ezt a célt szolgálja aparafálás intézménye, ami technikailag a kidolgozott dokumentum összes lapjának kézjeggyel való ellátását jelenti. Ez azonban értelemszerűen csak a bilaterális vagy legfeljebb a nagyon kevés résztvevővel létrejövő szerződések esetében alkalmazható, hiszen a több tucat, esetleg majdnem kétszáz kézjegy nem is fér el és főleg nem követhető. Több megoldás is kínálkozik ebben az esetben. A nemzetközi diplomáciai konferenciák végén elfogadott záróokmány, amelyet a delegációvezetők aláírnak, rögzíti a tárgyalás tényét, eredményét, utalhat arra, hogy a későbbiekben hol folytatják a megbeszéléseket, köszönetet mond a vendéglátó államnak a konferencia megrendezéséért, és rendszerint becsatolja az elfogadott szerződési szöveget. A nemzetközi szervezeteken belül a szervezet által a szerződéskötési tárgyaláshoz delegált titkár, illetve a résztvevő delegációk által választott elnök együttes aláírása is hitelesíthet, de gyakori az is, hogy a szervezet valamelyik szerve (az ENSZ Közgyűlése, az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága) által elfogadott határozat rögzíti a végleges szöveget. Akármelyik megoldást választjuk is, az hangsúlyozottan csak a technikai értelemben vett hitelesítést jelenti, érdemben ebből nem következik a nemzetközi jogi érvényű kötelezettségvállalás. Ez utóbbi külön döntések és külön aktusok függvényében állapítható meg A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) esetében a szerződés kidolgozottságát tanúsító szervezeti határozat, amelyet az Egyetemes Munkaügyi Értekezletnek nevezett közgyűlés fogad el, ennél magasabb értékű, kivételesen aláírást is pótol. Igaz, az ILO-ban viszont külön meg kell erősítenie az államnak az egyezményt, hogy az reá nézve teljes értékű kötelezettséget jelentsen Akárcsak a belső jogban, a nemzetközi jogban is a szerződések esetében az aláírás intézménye kiemelkedő fontosságú. Joghatása kétféle lehet: vagy önmagában megvalósítja az állami kötelezettségvállalást, vagy az oda vezető útra lépést jelenti, ratifikációköteles szerződés esetében. (Ebben az esetben azonban az aláírás nem garantálja a megerősítést.) Miért van szükség arra, hogy különváljon a parafálás és az aláírás? Itt a diplomáciai hagyományok, a meghatalmazott eljárásának ellenőrzése, az országok alkotmányjogi szabályozásának belső biztosítékai és nehézkességei, valamint az utóbbi évtizedekben mint már említettük a külpolitika médiabeli megjelenítésének követelményei is szerepet játszanak. Elméletileg és a nemzetközi jog szabályai szerint semmi akadálya nincs annak láthattuk a meghatalmazás nélkül is eljárni jogosultak körének bemutatásánál, hogy a külügyminiszter személyesen tárgyaljon le egy szerződést és azt alá is írja. Mivel egy-egy szerződés kidolgozása hosszabb ideig (hetekig, hónapokig, de nem ritkán évekig) is eltart, a személyes miniszteri részvétel az esetek túlnyomó többségében nem biztosítható. A szerződések tárgyalása jelentős részben olyan szakmai ismeretanyagot feltételez, amivel a politikus külügyminiszter nem rendelkezik. Mindez indokolja, hogy a szerződés érdemi kidolgozását engedjék át a beosztott diplomatáknak, szakértőknek, szakértői delegációknak: utóbb azonban meg kell győződni arról, valóban megfelelően követték-e az utasításokat, tudták-e érvényesíteni a nemzeti érdekeket és esetleg közben nem következett-e be akár otthon, akár a nemzetközi 48

55 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI kapcsolatrendszerben olyan változás, amely indokolná, hogy bár kitűnően tárgyalt a beosztott diplomata, mégsem fogadható el a kidolgozott szöveg. Ennek az elmúlt évtizedekben többször előfordult példája, hogy a demokrata kormányzat instrukciói alapján tárgyaló amerikai diplomaták által kidolgozott szöveg véglegesítése után az időközben hatalomra kerülő, más politikai prioritásokat képviselő republikánus adminisztráció nem volt megelégedve az amerikai érdekek érvényesítettségével a dokumentumban. A belső alkotmányjogi egyeztetés idődimenziói külön kihívást jelentenek: mivel a magyar alkotmányjogban a kormánynak kell döntenie egy nemzetközi szerződés aláírásáról, a kormánynak meg kell tárgyalnia a kérdést, amit viszont az államtitkári egyeztetés előz meg, ami pedig a tárcaközi egyeztetésre épül ez értelemszerűen több hetet igényel. Mindez magyarázza, hogy az érdemi tárgyalást végző diplomata rendszerint miért nem jogosított a szerződés aláírására, amire egyébként a meghatalmazása többnyire világosan utal. A média pedig mai világunkban központi szerepet játszik, s egy-egy nemzetközi szerződés aláírása scoop" esemény, villognak a vakuk, pezsgőt bontanak, készül a sajtó számára a fénykép, s mindez a tévétudósítások kedvenc eleme: a politikai jövőjét stabilizálni kívánó miniszter csak nem fogja ezt átengedni egy köztisztviselőnek?! 198. Ritkán találkozunk az ún. ad referendum aláírással. Ez tulajdonképpen nem teljes értékű aláírás, amely igazivá, teljes értékűvé akkor és azzal válik, ha a kormány részéről utólag megerősítik. Itt a megerősítés nem a ratifikáció (ratification) aktusa, hanem a magyarul sajnos csak ugyanúgy fordítható konfirmációé (confirmation). Erre végső soron két esetben kerül sor: vagy arról van szó, hogy a tárgyalásra felhatalmazott személy úgy véli, menet közben kénytelen volt túllépni azon a mandátumon, amelylyel megbízták, de legjobb szakmai tudása szerint biztos abban, hogy jó tartalmú az a nemzetközi szerződés, amely elkészült, és kínos lenne nem aláírni a többi állammal együtt. A másik eset az lehet, amikor a belső alkotmányos eljárások hosszadalmas volta miatt a külügyminiszter nem kaphatott kormányfelhatalmazást, de nyilvánvalónak tűnik, hogy úgyis megszületik a döntés az aláírásról, s az adott helyzetben politikailag előnytelen lenne kimaradni az aláírók sorából. Így például június 7-én Bosznia-Hercegovina külügyminisztere ad referendum írta alá a Középeurópai Együttműködés évi ún. kisebbségvédelmi okmányát (ami ráadásul nem is szerződési természetű). Még el lehet képzelni egy-két másik esetet, amikor az eljáró külügyminiszter megfontolhatja az ad referendum aláírást: ez történhet például a hirtelen szerződéskötési ajánlattal meglepett miniszter esetében, ha az okmány ránézésre minden szempontból előnyösnek tűnik. Az ad referendum aláírás nem barátságtalan lépés, azon a partnerállam képviselőjének nincs oka megsértődni. Furcsán mutatna azonban az ilyen aláírás eszközlése kormányfő, illetve államfő esetében, ugyanakkor az aláírásra meghatalmazás nélkül nem jogosult egyéb miniszter esetében az ad referendum előtag önmagában aligha kielégítő. Az ilyen miniszter, illetve az aláírásra feljogosított diplomata számára pedig az a biztos, ha kétségei esetén igyekszik az egyértelmű meghatalmazást megszerezni, amire a mai technikai-kommunikációs lehetőségek mellett módja is van Az aláírás beállíthatja az állam nemzetközi jogi kötelezettségét, ha ez a felek szándéka. Ez a helyzet az ún. egyszerűsített formában kötött nemzetközi szerződések esetében Az aláírás azonban nem elegendő, ha a dokumentum ún. ünnepélyes formában kötött szerződés, amelyet gyakran leegyszerűsítve ratifikációköteles szerződésnek neveznek, azaz, ha a tényleges elkötelezéshez megerősítés (ratification) vagy jóváhagyás (approbation) kell. Az évi bécsi szerződés a nemzetközi szervezetek szerződései esetében az ezzel egyenértékű konfirmációs aktus (acte de confirmation formelle) kifejezést használja. A megerősítés és a jóváhagyás egyenértékű, kettősségük inkább belső jogi eredetű. Az államok egy része az ún. államközi szerződésekkel kapcsolja össze a ratifikációt és a kormányközi szerződésekkel az approbációt. (Az államközi és a kormányközi szerződések kettéválasztása egyébként a nemzetközi jog számára jelentőségét vesztette, mivel mindkettő magát az államot kötelezi nemzetközi jogi szinten, s utóbbiak időbeli hatálya tekintetében sem a megkötő kormány hivatalban léte a meghatározó. Egyes prezidenciális rendszerű országokban azonban, mint például Franciaországban, az államfőnek tartják fenn az államközi szerződések megkötésének jogát, ugyanakkor a kormánynak is lehetőséget nyújtanak arra, hogy maga is jóváhagyjon szerződéseket.) Még felhozható egy-két érv a ratifikáció és a jóváhagyás kettéválasztására: a ratifikációt vagy az országgyűlés maga végzi el, vagy az államfő, de csak a parlament arra felhatalmazó határozata alapján. Ennek megfelelően tehát a parlament ellenőrizni tudja a nemzetközi kötelezettségvállalási folyamatot illetően a végrehajtó hatalmat, a ratifikáció elutasításával végső soron megvétózhatja az általa kedvezőtlennek tartott elköteleződést. Azokban az országokban, ahol a nemzetközi szerződések jóváhagyásának intézményét elkülönítik a ratifikációtól, ott az aláírás és a jóváhagyás aktusa egyaránt a végrehajtó hatalomé, azaz a népképviselet kikerülhető. Mivel a parlamenti út mindenütt hosszadalmas (lásd a benyújtás időbeli feltételeit, az általános vita és a részletes vita szabályait és ütemezését, kétkamarás parlamentekben mindezt esetleg kétszer), a jóváhagyás biztosan hamarabb elvégezhető Honnan tudjuk, hogy a szerződés aláírásra, megerősítésre, illetve jóváhagyásra szorul-e? Erre utalhat maga a szerződés, amikor például a ratifikációs okmányok cseréjéről vagy számáról rendelkezik. Ellenkező esetben is elképzelhető azonban, hogy ratifikáció nélkül nem áll be az állam kötelezettsége: i. ha az állam képviselője a 49

56 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI ratifikáció fenntartásával írta alá a szerződést, vagy ii. ha az eljáró tárgyaló személyek meghatalmazása egyértelműen utalt a ratifikáció fenntartására, illetve iii. ha a körülményekből megállapítható, hogy a felek a tárgyalás során ebben állapodtak meg. A fenti esetek között az i. és az ii. nyelvtanilag és elméletileg nem zárja ki az olyan vegyes szerződéseket, ahol az egyik állam kötelezettsége már az aláírással beáll, de a másiké csak a ratifikációval. Ez azonban a gyakorlatban nemigen fordul elő, s technikai szempontból is egyszerűbb az egyértelmű választás: ha valamely állam ragaszkodik a ratifikációhoz, akkor a többi állam is a ratifikációval jelzi saját végleges elkötelezettségét A fentiek alapján csak aláírt szerződés kerülhet ratifikációra. Ezalól egy közismert kivétel van, és ez a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet keretei között kidolgozott szerződések esete. Ott ugyanis, mint említettük, aláírás nem történik, viszont az Egyetemes Munkaügyi Értekezlet általi elfogadás többet jelent a parafálásnál. Az állam az akaratnyilatkozatát viszont az ILO-szerződés ratifikálásával (vagy éppen annak elutasításával) teszi meg A ratifikáció és a jóváhagyás legfontosabb értelme a kidolgozott és aláírt szerződés újabb ellenőrzése. Itt ellenőrzésre kerül maga a szöveg és gyakorlatilag az is, hogy időközben nem változott-e meg annyira a külpolitikai környezet, az adott állammal való viszony, hogy az immár nem teszi indokolttá az adott kötelezettség vállalását. Ez tehát többszöri ellenőrzést jelent: feltehetően az aláírás is már kormánydöntés eredménye volt, a ratifikációt vagy a ratifikációra való felhatalmazást a kormány a parlamenttől kéri, s utóbbi esetben még az államfő is dönthet arról, hogy a ratifikációt elvégzi-e. (Alkotmányjogilag gyenge államfő esetében természetesen valószínűtlen, hogy nem állítja ki a ratifikációs okmányt. Ha mégis elutasítaná, az komoly alkotmányjogi válságot jelezne.) E többszöri ellenőrzés következménye, hogy a szerződési érvénytelenség esetei (lásd n ) gyakorlatilag aligha érvényesíthetőek ratifikációköteles szerződések esetében Nem lehet azt mondani, hogy kevésbé jelentős szerződések esetében biztosan elegendő az egyszerűsített forma, komolyabb jelentőségű szerződések pedig mindig legyenek ratifikációkötelesek. Az esetek egy részében a helyzet talán valóban ez, azaz egy már megfelelően ratifikált nemzetközi szerződés végrehajtásával összefüggő, pusztán technikai tartalmú megállapodás kapcsán a kormány esetleg nem tekinti szükségesnek a parlament közbeiktatását. (Ez persze annak függvénye, hogy a szerződés tartalma nem érint-e az adott ország alkotmánya által törvényhozási hatáskörbe sorolt kérdéseket.) Vannak ugyanakkor olyan nemzetközi szerződések, amelyek érdemi hozadéka elenyészne a ratifikációs eljárás elhúzódásával. A szerződéskötési hatáskörök kapcsán már érintettük a katonai parancsnok jogosítványát rövidebb tűzszünet, a magasabb parancsnokét fegyverszünet megkötésére. A harctéri sebesültek összegyűjtésére kötött tűzszüneti megállapodásból aligha profitálnának a sebesültek, ha előzőleg parlamenti vitára tűznék ki tartalmának megvitatását. Az is igaz, hogy ha a parlament megvitatta a nemzetközi szerződést, akkor annak tartalma a legszélesebb körök számára is elvben megismerhetővé vált. Így ha a titkos szerződéseket (amelyek száma erőteljesen leszűkült a XX. század folyamán), bizonyos katonai, fegyverzeti megállapodásokat az államok nem akarnak (adott esetben ellenfeleik vagy éppen bizalmatlan szövetségeseik által is) megismerhetővé tenni, vagy éppen a lakosság, a politikai közvélemény kedvezőtlen reakciójától tartanak, akkor célszerűnek tekinthetik, hogy az egyszerűsített formában kötött nemzetközi szerződések intézményéhez folyamodjanak. Amennyiben prezidenciális rendszerben szembekerül az elnök és a parlament politikai irányzata, az elnök a parlamenti akadályokat esetleg az egyszerűsített formában kötött szerződéssel igyekszik kikerülni, ha erre alkotmányjogilag lehetősége van. (Láthattuk ugyanakkor, hogy tulajdonképpen a jóváhagyás intézménye is alkalmas lehet egyes országokban ugyanerre a célra, azaz a végrehajtó hatalom relatív külügyi mozgásszabadságának biztosítására.) Sok állam esetében tehát maga az alkotmány és az alkotmányos hatalommegoszlás szabályai határozzák meg, hogy a ratifikációköteles szerződés letárgyalásához kell ragaszkodniuk a tárgyaló delegációknak. A végrehajtó hatalomnak a parlamenti ellenőrzés nyilvánvalóan kényelmetlenséget is jelent, és az alól az egyszerűsített szerződések kötésének a technikája egy alkotmányosan gyakran problémát okozó kibúvási lehetőség, amellyel a kormány kész helyzetet, fait accompli-t állíthat elő. (Az külön kérdés, hogy a nemzetközi szerződések egyik érvénytelenségi oka ti. az alapvető fontosságú belső jogszabályba ütközés [lásd n 232.] felhívható-e.) A magyar energiaellátás stabilizálására és diverzifikálására hivatkozva ugyanakkor egy európai uniós közös projekt (a Nabucco) tervezésének lelassulásától tartva így jött létre Moszkvában, február 28- án egy Megállapodás a Magyar Köztársaság Kormánya és az Oroszországi Föderáció Kormánya között a földgáz Magyar Köztársaság területén történő tranzitszállítását szolgáló gázvezeték megépítésével kapcsolatos együttműködésről. Ennek 16. cikke szerint Jelen Megállapodás aláírása napjától lép hatályba és 30 évig hatályban marad. Az igaz, hogy a megállapodás kihirdetésre került a 45/2008. (II. 29.) Korm. rendeletben, de a dátumból kitűnően már a nemzetközi jogi hatálybalépés után, ráadásul a kihirdető jogszabályt is a kormány fogadta el. A kihirdetés ténye azonban nem változtat azon, hogy nemzetközi jogi szempontból a kötelezettség már az aláírással beállt, azaz egyszerűsített formában kötött nemzetközi szerződésről van szó. Az is tény 50

57 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI azonban, hogy a későbbi kormányok jelen sorok 2011-es írásakor nem vonták kétségbe a megállapodás megkötésének alkotmányosságát, és végrehajtották az abból fakadó kötelezettségeket A csatlakozás intézménye egy már hatályos többoldalú szerződésbe való belépés. Erre többek között azért is célszerű lehet lehetőséget nyújtani, mivel ily módon a tárgyalásokon részt nem vett akkor még nem független, vagy politikai, vagy más okból távol maradt, vagy éppen távol maradni kényszerült államok is vállalhatják a kötelezettségeket. Az államoknak itt módjuk van az adott szerződés tanulmányozására, és feltehetően alapos mérlegelés után hozzák meg a döntést a csatlakozásról. Ezért az évi bécsi egyezmény a hagyományoknak megfelelően úgy rendelkezett, hogy a csatlakozás (adhésion, accession) nem szorul külön ratifikációra. Vannak ugyanakkor olyan szerződések (ilyen például az Emberi jogok európai egyezménye és annak kiegészítő jegyzőkönyvei), amelyek nem tartalmaznak utalást a csatlakozásra, hanem a később jövők számára is az aláírást és a ratifikációt írják elő Az egyébként a szerződő államok külön, szabad döntése, hogy lehetőséget kívánnak-e nyújtani az utólagos csatlakozásra. Ez a szerződés természetétől, a kötelezettségek jellegétől, de alapvetően az államok akaratától függ. Alapvetően négy elméleti lehetőség áll fenn: i. A zárt szerződés esetében nem kívánatos újabb államok csatlakozása. ii. A félig zárt szerződések esetében a részes államok hozzájárulásától függ egy állam csatlakozása, és ez különböző feltételekhez köthető: meghívás ténye, gazdasági, katonai előfeltételek, politikai irányvonal közössége stb. A feltételek teljesüléséről a bennlevők döntenek: gyakorlatilag az összes nemzetközi szervezet szükségképpen félig zárt szerződés, a technikai jellemzők alapján. iii. A félig nyitott szerződés esetében felvételi eljárás nincs, a csatlakozás bizonyos objektív kritériumoktól függ, például földrajzi helyzettől (a földrész bármely állama vagy egy folyó bármely parti állama), vagy egy bizonyos szerződésben részes bármely állam csatlakozhat. iv. A nyitott szerződés esetében ilyen kritérium nincs, bármely állam csatlakozhat. Ide tartozik az ENSZ kodifikációs egyezményeinek jelentős része vagy az emberi jogi vonatkozású univerzális egyezmények, illetve a hadviselés jogának egyezményei, azaz azok az egyezmények, amelyek úgymond egyetemes érdekűek: az egész emberiség érdeke, hogy minél több állam fogadja el ugyanazokat a kötelezettségeket A félig nyitott szerződések látszatra enyhe feltételeinek teljesítése a nemzetközi politikai összefüggésekben azonban komoly akadályokat jelenthet: erre emlékeztet az ún. minden állam klauzula vitája, ami az ötveneshatvanas években a szocialista nemzetközi jogi irodalom egyik vesszőparipája volt. Viszonylag sok ENSZegyezmény (maga az 1969-es bécsi egyezmény is egyébként) ugyanis a következő körben volt nyitott az aláírásra, illetve a csatlakozásra: (...) az Egyesült Nemzetek valamenynyi tagállama, a szakosított intézmények vagy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség tagjai, valamint a Nemzetközi Bíróság alapszabályaiban részes államok és minden olyan más állam, amelyet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése az egyezményben való részvételre meghív (...). Mivel egészen 1973-ig a Német Szövetségi Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság nem voltak tagja az ENSZ-nek, az NSZK azonban részese volt a Nemzetközi Bíróság statútumának, valamint néhány szakosított szervezetnek, ez a megfogalmazás azt eredményezte, hogy az NSZK több olyan egyezménybe beléphetett, amire az NDK-nak sokáig nem volt módja. A Szovjetunió presztízskérdést csinált ebből, és szövetségeseivel olyan fenntartásokat fűzött az adott egyezményekhez, amelyekben az államok egyenlősége elvével összeegyeztethetetlennek minősítette a fenti fordulatot Az aláírás tényéből nem lehet következtetni a ratifikációra, azaz az aláírásból nem lehet vélelmezni a majdani ratifikációt. Az állam tehát nem sérti meg a nemzetközi jogot, ha nem ratifikál. A ratifikációs eljárás során gyakorolt ellenőrzés vezethet arra a megállapításra, hogy a kidolgozott szerződés mégsem felel meg az állam érdekeinek. Már utaltunk arra, hogy az Amerikai Egyesült Államokban többször előfordult, hogy a demokrata kormányzás során letárgyalt szerződéseket a választási győzelemmel hatalomra került republikánusok elutasították. (A Nemzetek Szövetsége Egyezségokmánya, az ENSZ nagy tengerjogi kodifikációja, az ún. Montego Bay-egyezmény vagy a Nemzetközi Büntetőbíróság [ICC] statútuma is erre a sorsra jutott.) A nemzetközi körülmények megváltozása, illetve nyomásgyakorlás is állhat a ratifikáció megtagadása mögött, ahogyan az a SALT II. atomfegyver-korlátozási szerződéssel történt, amelynek ratifikációs eljárását az Amerikai Egyesült Államok a Szovjetunió évi afganisztáni bevonulása miatt állította le. Franciaország hosszas habozás után 1999-ben Budapesten aláírta a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartáját, de a ratifikációs folyamat nem sokkal később már befagyott, mivel a francia alkotmánytanács a szöveget egyes pontokon összeegyeztethetetlennek találta az alkotmánnyal. Az állam belső gazdasági helyzetében is bekövetkezhet olyan változás, amely nem teszi lehetővé, hogy a korábban vállalhatónak tekintett kötelezettséget véglegesítsék Ugyanakkor annak ellenére, hogy a ratifikációval (illetve nagyszámú ratifikáció összegyűléséhez kötött hatálybalépés esetén ezen későbbi időpontban) áll be a teljes értékű nemzetközi kötelezettség, bizonyos jogok és kötelezettségek így is kapcsolódnak az aláíró, de még nem ratifikáló államhoz. Így például az aláíró állam a 51

58 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI letéteményes (lásd n 219.) által küldött értesítések címzettje lehet, tájékoztatják a fenntartásokról, s ő azokkal szemben kifogást emelhet (lásd n ). Az évi bécsi egyezmény 18. cikkében található híres szabály szerint mindaddig, amíg az állam nem jelenti ki, hogy nem válik a szerződés részesévé, nem tehet olyat, ami meghiúsítaná a szerződés célját és tartalmát. Ugyanakkor a nemzetközi közösség bizonyos alapvető fontosságúnak tekinthető egyezményei esetében az állam, ha be is jelenti, hogy nem ratifikál (vagy akár visszavonja még az aláírását is, mint az Amerikai Egyesült Államok tette a Nemzetközi Büntetőbíróság statútuma esetében), kérdéses, milyen mértékben nyerné vissza szabadságát, hogy az egyezmény ellen tevékenykedjen, illetve hogy azt ellehetetlenítse. Vannak olyan szerződések, mindenekelőtt az erga omnes / jus cogens tartalmúak (lásd n ), ahol a szerződésben nem részes államokat a különös, illetve technikai szabályok értelemszerűen nem kötelezik, de a nemzetközi közösség által tiltott cselekményeket ők sem követhetik el A bécsi egyezmény 18. cikkének értelmezésekor figyelembe kell venni azt is, hogy az adott egyezmény milyen tartalmú szabályokat hordoz. Ha ugyanis a szerződésben részben ugyanazok a szabályok vannak, amelyek más szerződések révén már kötik az aláíró, de nem ratifikáló államot, illetve szokásjogi normát (lásd n ) hordoznak, akkor ezek már eredendően kötelező volta miatt az ilyen állam az adott alapvető szabályokat illetően már obligóban van, ezek tekintetében a ratifikáció elutasítása valójában érdemi szabadságot már nem ad. A szokásjogi és az azok érvényesítését megkönnyítő, de a tárgyalóasztal mellett kidolgozott ún. progresszív jogfejlesztési normák elhatárolásának fontosságát lásd az Északi-tengeri kontinentális talapzat ügyének példáján (lásd n 326.) Magáb an a szerződésben (sőt azon kívül is) az államok megállapodhatnak a szerződés ún. ideiglenes alkalmazásáról, azaz arról, hogy a szerződés egy részét vagy akár egészét már a szerződés hatálybalépése előtt is alkalmazni kívánják. A történelem híres-hírhedt példája erre az augusztus 23-i Molotov-Ribbentroppaktum (és annak a náci-szovjet érdekszférák megosztásáról rendelkező titkos záradéka), amely már az aláírással végrehajthatóvá vált. Olyan szerződés esetében lehet célszerű e megoldáshoz folyamodni, ahol az időmúlás várhatóan nehezítené a szerződés megvalósítását: így például környezetvédelmi, vízgazdálkodási megállapodások esetében, vagy ott, ahol eltérő tartalmú csomagok kerültek bele egy megállapodásba, s valamelyik esetében a felek egyetértenek a hatályosulás felgyorsításában A ratifikációra szoruló szerződés hatálybalépése köthető a ratifikációs okmányok kicseréléséhez, többoldalú szerződés esetében bizonyos számú ratifikációs okmány letétbe helyezéséhez vagy azután bizonyos rögzített időtartam elteltéhez. Ettől bizonyos esetekben elválasztható a szerződési kötelezettség érdemi beállása, ami esetleg egyéb feltételek bekövetkeztéhez kapcsolódik. A hatályos szerződéshez utólag csatlakozó állam számára a kötelezettségek a szerződésben vagy a csatlakozó okmányban foglalt eltérő rendelkezés híján a csatlakozással állnak be Nagyon sokáig a fentiek jelentették a szerződéskötési folyamat szokásos eljárását. A XX. században nyomatékosan vetődött fel annak a követelménye is, hogy a szerződések nyilvánosságra hozatala zárja le a szerződéskötési folyamatot. Wilson híres 14 pontjában is szerepelt a titkos diplomácia elítélése: az amerikai elnök úgy vélte, a szerződések titkosítása hozzájárult ahhoz, hogy a szarajevói merénylet utáni felfokozott hangulatban az államok nem voltak tisztában azzal, hogy a sok garanciális szerződés miatt milyen gyorsan világháborúvá szélesülhet az a fellépés, amely mai fogalmaink szerint állami támogatású nemzetközi terrorista cselekmény megtorlásaként indult. Tény az is, hogy az 1917-ben hatalomra került orosz bolsevikok kellemetlen pillanatokat szereztek Oroszország egykori szövetségeseinek, amikor nyilvánosságra hozták a cári levéltárban talált szerződéseket (így például az 1916-os ún. Sykes-Picot-megállapodást a török birodalomra vonatkozóan az angol-francia érdekszféra megosztásáról), amelyek az antant önzetlenségét az emberiség érdekében való küzdelmét sulykoló háborús propagandával szemben a legegyértelműbben tanúsították a reálpolitikai szemléletet, a területszerzési igényeket és főleg a közel-keleti olajmezők feletti hatalom megszerzésének célját Wilson elnök javaslatára épült a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának 18. cikke: Minden nemzetközi szerződést vagy megállapodást, amelyet a Szövetség bármely tagja ezentúl létesít, haladéktalanul be kell iktatni a Titkárságnál és a Titkárságnak azt, mihelyt lehetséges, közzé kell tennie. A Titkárságnál való beiktatás előtt semmiféle nemzetközi szerződésnek vagy megállapodásnak nincs kötelező ereje. Ez a rendelkezés azonban a realitásérzéket nélkülöző naivitással lett megfogalmazva (és amúgy sem vonatkozott minden szerződésre, láthatóan a korábban kötöttekre sem), és nem akadályozta az államokat a titkos szerződések megkötésében, lásd például a már említett Molotov-Ribbentrop-megállapodás titkos záradékát, amelyet a legegyértelműbben végrehajtott a Nemzetek Szövetségéből akkor már régóta kilépett hitleri Németország és az onnan a karéliai háború miatt nem sokkal később kizárt Szovjetunió. A második 52

59 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI világháborúra való felkészülés során és alatta tehát ismét életre kapott a titkos diplomácia, amely a Hitlerellenes koalíció érdekeit is szolgálta Mindezekre figyelemmel az ENSZ módosított, enyhített formában vette át a gondolatot a titkos szerződések szankcionálásáról. Az ENSZ Alapokmánya szerint: 102. cikk: 1. Az Egyesült Nemzetek bármely tagja által a jelen Alapokmány hatálybalépése után kötött minden nemzetközi szerződést és megállapodást a Titkárságnál a lehető leghamarabb be kell iktatni, és a Titkárságnak azt közzé kell tennie. Olyan nemzetközi szerződésre vagy megállapodásra, amelyeket a jelen cikk 1. pontja rendelkezéseinek megfelelően nem iktattak be, a szerződésben vagy megállapodásban részes felek az Egyesült Nemzetek egyetlen szerve előtt sem hivatkozhatnak A beiktatás praktikus következménye a megismerhetőség. Ennek hivatalos eszköze az ENSZ Titkárság egyik kiadványsorozata (Recueil des traités des Nations Unies / United Nations Treaty Series), amelyik azonban korábban jelentős késéssel nyomtatta ki a szerződéseket. Az informatika előtérbe kerülésével az ENSZ honlapjáról is elérhető a rendszer ( amelyet azonban sokat bírált és valójában értelmetlen lépéssel előfizetői rendszerűvé tettek 1997-ben. Az ezt követő években, a kritikákon túl, a szervezet megismerhetősége érdekében az adatbázis jelentős része ismét közvetlenül hozzáférhetővé vált, és tematikus csoportosításokkal vagy egyedi adatlekéréssel is működtethető. (A nem az ENSZ keretei között elfogadott, hanem csak a világszervezetnél beiktatott szerződések egy jelentős részének azonban csak azok azonosító címe, száma, fontosabb adatai kérhetők le, nem a teljes szöveg: teljes körű szolgáltatást a rendszer így csak a kormányok, ENSZ-missziók számára nyújt, a nekik biztosított egyedi kóddal működik.) Mindenesetre az elmúlt években hatalmas mennyiségű szerződés vagy itt, vagy az ENSZ egyéb webpontjairól ingyenesen is elérhető. Ilyenek például a nemzetközi terrorizmus elleni harc egyezményei, az emberi jogi egyezmények, általában az ENSZ kodifikációs egyezmények, az ENSZ égisze alatt kötött és a szervezet működéséhez szorosan kapcsolódó egyezmények. A fenti webcímen azonban mindenki által elérhető például az ENSZ gyakorlata a szerződések beiktatását illetően, ami tulajdonképpen az évi bécsi egyezmény egyes részeinek kommentárjaként is felfogható A bécsi egyezmény 80. cikke megerősíti az Alapokmány 102. cikkében foglaltakat: 1. A szerződéseket hatálybalépésük után az Egyesült Nemzetek Titkárságához az esettől függően beiktatás vagy letétbe helyezés és nyilvántartásba vétel, valamint közzététel céljából továbbítani kell. Mivel azonban sok nemzetközi szervezet égisze alatt folyik államközi szerződéskötési tevékenység (ILO, Európa Tanács, Amerikai Államok Szervezete stb.), az ott kidolgozott szerződéseket a szervezetek saját titkársága eleve beiktatja. E multilaterális szerződéseket tehát nem kell az ENSZ Titkárságánál is beiktatni és ott is közzétenni: van azonban egy szervezetközi tájékoztatási gyakorlat, és az elérhetőségre az ENSZ nyilvántartási rendszerében is mód nyílik az azonosító szám alapján. A közzétételben mutatkozó késedelmek miatt a Nemzetközi Bíróság is pragmatikus gyakorlattal közelítette meg a kérdést. A Nemzetközi Bíróság úgy vélte, hogy a beiktatás elmaradása vagy a késői beiktatás (...) nem hat ki a megállapodás érvényességére, s semmivel sem kevésbé köti a feleket (CIJ: Líbia és Csád területi vitájának ügye, február 3., Rec., 1994, 122. o.). A Bissau-Guinea és Szenegál közötti tengeri határ elhatárolása ügyében életre hívott választottbíróság 1989-ben hangsúlyozta, hogy őt, mint nem ENSZ-szervet, a 102. cikk szabálya nem köti, és arra hivatkozva, hogy különbséget kell tenni a titkos szerződések és a nem publikált szerződések koncepciója között, alkalmazta a jogvitában a Franciaország és Portugália közötti április 26-ai megállapodást, amely pedig nem került beiktatásra az ENSZ Titkárságon (RGDIP, 1990, o.) Az ENSZ-nél és az egyéb nemzetközi szervezeteknél működő szerződési nyilvántartásoknak az a fő előnye a jogalkalmazó számára, hogy igen gyorsan meg lehet találni a szerződés hiteles nyelvű változatát, meg lehet állapítani a hatályossághoz szükséges információkat, a részes államokat, meg lehet találni a tett fenntartásokat, kifogásokat stb. Sok állam külügyminisztériuma vagy egyéb főhatósága saját honlapjáról is tájékoztatást nyújt a megkötött nemzetközi szerződésekről, leközölve annak szövegét. Tény azonban, hogy továbbra is él az a gyakorlat, hogy bizonyos szerződések (vagy azok egyes részei) a felek akaratából nem válnak nyilvánossá nemzetbiztonsági, katonapolitikai vagy egyéb megfontolások alapján A beiktatást kétoldalú egyezmények esetében bármelyik állam megteheti: rendszerint kettejük közül az vállalja ezt a feladatot, ahol a szerződést megkötötték. Többoldalú egyezmény vagy diplomáciai konferencia esetében a letéteményes állam végzi el a feladatot, amely az esetek túlnyomó többségében a tárgyalás helyszínét adja. A letéteményesre egyébként több technikai feladat hárul: őrzi a szerződések eredeti szövegét és a neki átadott meghatalmazásokat, hiteles másolatokat készít a szövegről, ő vezeti a nyilvántartást a csatlakozásokról, fogadja a ratifikációs okmányokat, fenntartásokat, kifogásokat és egyéb idevágó közléseket, ellenőrzi, hogy az jó és kellő alakú-e (mindenekelőtt, hogy az állami akarat kifejezésére jogosult személytől, illetve szervtől 53

60 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI származik-e, megvan-e a meghatalmazás), tájékoztatja a beérkezett okmányokról az aláíró és a ratifikáló államokat, őrzi az előkészítő anyagok (gyakran használt francia kifejezéssel az ún. travauxpréparatoires) dossziéit stb. A letéteményest magában a szerződésben vagy más módon jelölik ki, s az lehet egy vagy több állam, egy nemzetközi szervezet vagy annak főtitkára, első számú tisztviselője. (A több letéteményes intézménye persze bonyolítja a dolgot, de főleg a hidegháborúban komolyan megkönnyítette a csatlakozást a kidolgozott egyezményhez: ha az egyik letéteményessel a csatlakozni szándékozó állam rossz viszonyban volt, a másik tudta őt fogadni.) A fenntartások 220. A szerződéskötési folyamatot ezzel bejártuk. Már utaltunk arra: nem biztos, hogy a szerződés tárgyalása során a tárgyaló delegáció maradéktalanul tudta érvényesíteni kormányának, államának érdekeit, a kormány tehát dönt a szerződés sorsáról, s erre az aláírással, ratifikációval kerül sor. Gyakran azonban nem lehet feketefehér alapon eldönteni a kérdést: előfordulhat, hogy alapvetően megfelelő a szerződés, csak egy-két pont elfogadhatatlan vagy legalábbis nem igazán megfelelő. Ha ez utóbbiak miatt utasítaná el az adott állam a szerződést, akkor esetleg még nagyobb kár érné, illetve jelentős előnytől esne el. De a problematikus pontok elfogadása szintén komoly gondot okozna. Ezt a régi dilemmát a fenntartás intézményével oldja meg a nemzetközi jog. A bécsi egyezmény 2. cikk 1. d) pontja szerint: a»fenntartás«olyan bárhogyan fogalmazott és nevezett egyoldalú nyilatkozat, amellyel valamely állam egy szerződés aláírása, megerősítése, elfogadása, jóváhagyása vagy ahhoz történő csatlakozása során kifejezésre juttatja, hogy a szerződés bizonyos rendelkezéseinek jogi hatályát a reá való alkalmazásban kizárni vagy módosítani óhajtja Az államok szabadon döntik el azt, hogy kívánatos-e lehetőséget nyújtani a fenntartások megtételére, a kérdés megítélésében azonban a XX. század során jelentős változások történtek. Nem változott az alapvető szabály, miszerint fenntartás csak a többoldalú nemzetközi szerződésekhez kapcsolódhat, hiszen kétoldalú szerződés esetében akárcsak a belső jogban a felek abszolút akarategysége a követelmény, legalábbis formális értelemben. Értelemszerűen nem lehet fenntartást tenni egy nemzetközi szerződéshez, ha azt a szerződés kifejezetten kizárja. Nem tehető fenntartás olyan cikkhez sem, amelyet kifejezetten érinthetetlennek nyilvánít a szerződés. Egyéb tartalmi és formai korlátokat is emelhet a szerződés a fenntartások elé az Emberi jogok európai egyezménye például tiltja az általános tartalmú fenntartásokat, és a konkrét fenntartásokhoz kötelezően mellékelni kell azt a belső jogszabályt, amelyre hivatkozva az állam nem tudja elfogadni az egyezmény valamely rendelkezését Ha azonban nincs explicit utalás a fenntartások tilalmára vagy korlátaira, akkor mi a helyzet? Ekkor sem tehető fenntartás, ha az összeegyeztethetetlen a szerződés tárgyával és céljával. De hogyan ítélhető ez meg, s mi történik, ha az államok véleménye az ütközést illetően eltérő? A Nemzetközi Bíróságnak a genocídiumegyezményhez fűzött fenntartások ügyében adott tanácsadó véleménye (CIJ: a népirtás megelőzéséről és megtorlásáról szóló egyezményhez fűzött fenntartások tárgyában adott tanácsadó vélemény, május 28., Rec., 1951, 26. o.) fordította meg a korábbi, viszonylag általánosnak tekinthető gyakorlatot. Az 1948-ban kötött egyezmény a nürnbergi per vádpontjai alapján a jövőre nézve kimondta, hogy népirtás az alábbi cselekmények elkövetése, ha azokat valaki akár háborúban, akár békében azzal a szándékkal követi el, hogy valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoportot teljesen vagy részben megsemmisítsen: a) a csoport tagjainak megölése; b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása; c) a csoportra megfontolva olyan életfeltételek ráerőszakolása, amelyek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése; d) olyan intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása; e) a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele útján. Az egyezmény azonban tartalmazta azt a szokásos fordulatot is, hogy az egyezmény értelmezéséből és alkalmazásából fakadó viták rendezésére a Nemzetközi Bíróság jogosult. A Szovjetunió mindenekelőtt ez utóbbi joghatósági klauzulához fűzött fenntartást, hangsúlyozva, hogy a Nemzetközi Bíróság nem a vitában részt vevő bármely fél, hanem csak mindkét fél együttes felkérése alapján járjon el. (Emellett a gyarmati kizsákmányolás elítélését is hiányolta a szövegből.) A nemzetközi bírósági joghatóságot illetően ez az álláspont logikailag egyértelműen kapcsolódott a szuverenitást abszolutizáló szovjet doktrínához, de ma már az is világos, hogy a volgai németek, krími tatárok, csecsenek, ingusok Kazahsztánba és a birodalom más vidékeire történt telepítésének körülményei is motiválhatták a sztálini vezetést, amikor a genocídiumegyezmény ellenőrzésében gyakorlatilag önmagának vétójogot kreált Az ENSZ Közgyűlése kérte a tanácsadó véleményt, mivel az a veszély fenyegetett, hogy néhány állam nem fogja elfogadni a szovjet fenntartást, s így egyszersmind a szovjet részvételt sem, ami viszont eleve kihatott volna a részes vagy csatlakozó államok körére is. A kor vezető nemzetközi jogászai és számos külügyminisztérium ugyanis a szerződések ún. abszolút integritásának elvét vallották, értve ezen, hogy hiába fogad el számos részes állam egy fenntartást hallgatólagosan, akár csak egynek is az ellenzése, kifogása 54

61 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI megakadályozza, hogy a fenntartást tevő állam az egyezmény részesévé váljon. A Nemzetközi Bíróság azonban nagy meglepetésre kijelentette, hogy a szerződések abszolút integritásának elve nem vált az általános nemzetközi jog részévé, és a kifogásnak csak a fenntartást tevő állammal szemben lehetnek joghatásai, s az nem hathat ki a fenntartást tevő és azt nem kifogásoló államok viszonyára. A konkrét kérdést illetően tehát részesévé válhatott a genocídiumegyezménynek a Szovjetunió a nemzetközi bírósági joghatóság elfogadása nélkül is. A Nemzetközi Bíróság által felvázolt megoldás gyakorlatilag minimális változással, jelentősebb vita nélkül bekerült az évi bécsi egyezménybe is. 20. cikk 1. Egy szerződés által kifejezetten engedélyezett fenntartás nem szorul a többi szerződő állam utólagos elfogadására, amennyiben a szerződés másként nem rendelkezik. 2. Amennyiben a tárgyaló államok korlátozott számából s a szerződés tárgyából és céljából az tűnik ki, hogy a szerződés valamennyi részes fél közötti teljes körű alkalmazása minden egyes részes fél számára lényeges előfeltétele a szerződés reá nézve kötelező hatálya elismerésének, a fenntartáshoz az szükséges, hogy azt valamennyi részes fél elfogadja. 3. Ha a szerződés egy nemzetközi szervezet alapító okmánya, és amennyiben e szerződés másképpen nem rendelkezik, a fenntartás ezen szervezet illetékes szervének elfogadására szorul Látható tehát, külön rendelkezés hiányában is előfordulhat, hogy a fenntartás érvényessége a részes államok hozzájárulását feltételezi. A bécsi egyezmény azonban több pontot homályban hagyott, így például messze nem egyértelmű az, hogy szervezet esetében hogyan állapítható meg, melyik az a szerv, amelyik illetékes lehet az alapokmányhoz fűzött fenntartások elfogadására. Ennek is következménye, hogy a megengedőbb szöveghez képest a gyakorlat tulajdonképpen szigorúbb, és nemigen fogadja be az alapokmányhoz fűzött fenntartásokat A fenntartásokkal szemben emelt kifogások relatív hatálya világosan kitűnik az évi bécsi egyezmény szövegéből: 20. cikk 4. Az előző bekezdés alá nem tartozó esetekben és amennyiben a szerződés másként nem rendelkezik: a) a fenntartás elfogadása valamely más szerződő állam részéről a fenntartást tevő államot ezen másik állammal való kapcsolatában a szerződésben részes féllé teszi, amint e szerződés ezen államok tekintetében hatályba lép; b) a fenntartással szemben valamely szerződő állam által emelt kifogás nem akadályozza meg a szerződés hatályba lépését a kifogást tevő és a fenntartást tevő állam között, kivéve, ha a kifogást tevő állam ezzel ellentétes szándékát határozottan kifejezésre juttatta; c) az olyan aktus, amellyel valamely állam elismeri azt, hogy a szerződés reá nézve kötelező hatállyal bír, és amely fenntartást tartalmaz, akkor hatályos, mihelyt a többi szerződő állam közül legalább egy elfogadta a fenntartást. Láthatóan roppant fontos, hogy az állam egyértelműen fogalmazza meg a kifogásában, hogy ilyen körülmények között nem tudja részes félnek tekinteni a fenntartást tevő államot. Ha ilyen nyilatkozatot nem tesz, akkor kifogásából arra kell következtetni, hogy a szerződés hatályosul kettejük között, de a fenntartással érintett részek a fenntartás mértékéig nem alkalmazhatók a kifogást tevő állammal szemben (lásd a 21. cikk 3. bekezdését is: Ha a fenntartással szemben kifogást tevő állam nem ellenezte, hogy közte és a fenntartást tevő állam között a szerződés hatályba lépjen, azok a rendelkezések, amelyekre a fenntartás vonatkozik, a két állam között a fenntartás mértékéig nem alkalmazhatók ). Így viszont valójában a kifogást tevő állam majdnem ugyanabba a helyzetbe kerül, mintha elfogadta volna a fenntartást. Ez a helyzet így igen ellentmondásos, hiszen a kifogást tevő állam az, amelyik az eredeti szöveghez ragaszkodik: következésképpen ha a fenntartás létfontosságúnak tekintett rész alkalmazását zárná ki, a kifogást tevő államnak logikusan az egész egyezmény hatályosulását el kell utasítani maga és a fenntartást tevő állam között. A rendszer logikája a fenntartásokkal szemben tehát megengedő: hiszen a qui tacet, consentire videtur elv szellemében, ha a fenntartás közlésétől (vagy saját ratifikációjától, csatlakozásától) számított 12 hónapon belül nem tesz kifogást, akkor részéről a fenntartás elfogadottnak tekinthető A fenntartások esetében a kölcsönösség elve az irányadó: ha a fenntartást tevő magára nézve kizárja valamely cikk érvényesítését, ő maga sem követelheti azt meg más államoktól önnön viszonylatában, még akkor se, ha azok saját maguk nem tettek ilyen fenntartást. Valamely állam fenntartása (függetlenül a hallgatástól, kifogástól) a többi állam egymás közötti viszonylatában nem érinti a szerződéses kötelezettségeket. 55

62 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI 227. Bizonyos szerződéses rendszerekben az államok hallgatása dacára sem biztos, hogy a fenntartás érvényesülhet: az Emberi Jogok Európai Bírósága egy előtte levő konkrét ügyben nem létezőnek tekinti az Emberi jogok európai egyezményének követelményeit nem teljesítő fenntartásokat, függetlenül attól, hogy esetleg nem is érkezett kifogás velük szemben. Az egyébként tapasztalati tény, hogy az államok előszeretettel fordulnak a fenntartásokhoz, de visszafogottak a kifogások megtételekor, különösen akkor, ha közeli szövetséges, vezető koalíciós partner tette azt meg. Sőt még távoli, számunkra érdektelen állam abszurd fenntartása sem biztos, hogy automatikusan kiváltja a mi kifogásunk hivatalos bejelentését. Ahogy mondani szokták, a külügyminisztériumban a reálpolitikai boxmérkőzéseken a nemzetközi jogászok ritkán érnek el kiütéses győzelmet A fenntartások megtételét érintő esetleges korlátok miatt az államok gyakran az értelmező nyilatkozat intézményéhez folyamodnak: tettek már ilyet kétoldalú egyezményekhez, vagy ha tiltottak voltak a fenntartások, valamint e korlátoktól függetlenül általában olyankor, ha a szerződő állam az adott egyezményi cikknek meghatározott értelmet kíván tulajdonítani. De sohasem az elnevezés, hanem a tartalom alapján kell megítélni az okmányt: ha az értelmező nyilatkozat valójában fenntartást takar, akkor a fenntartásra vonatkozó szabályok alapján kell eljárni Sem a fenntartások, sem a kifogások nem örökérvényűek: azokat a felek szabadon írásban visszavonhatják. Ez a szabály a magyar delegáció javaslatára került be az évi bécsi konferencián az egyezmény szövegébe. A szabály gyakorlati jelentőséget többek között akkor kapott, amikor a rendszerváltozás után Magyarország, Lengyelország, Csehország és még több állam visszavonta szovjet típusú fenntartásainak jelentős részét, mindenekelőtt azokat, amelyek a Nemzetközi Bíróság joghatóságának korlátozására irányultak A nemzetközi szerződések és az érvénytelenség 230. Ahhoz, hogy egy szerződés kifejtse joghatásait, az is kell, hogy megfeleljen az érvényesség követelményeinek. A nemzetközi jogban tehát, akárcsak a belső jogban, a szerződési joggal szorosan összekapcsolódik az érvényesség és az érvénytelenség problémaköre. Az évi és évi bécsi egyezmények ráadásul meglehetősen építenek is a polgári jogból ismert érvénytelenségi okokra. Ugyanakkor a nemzetközi jogalkotás sajátosságai miatt a belső jogi-civiljogi megoldások adaptálása itt nem tudta kiváltani ugyanazt a gyakorlati hatást. Az aláírással hatályba lépő és főleg a kétoldalú egyezményekre még csak-csak alkalmazhatóak az érvénytelenségi okok és következmények. A többoldalú egyezmények és mindenekelőtt a ratifikációra szoruló egyezmények esetében a szerződés természete, illetve a már említett számtalan ellenőrzési fórum léte miatt az érvénytelenítésre alig tudunk gyakorlati példát találni. A nemzetközi jog is ismeri az érvénytelenségi okok kettébonthatóságát: míg azonban a német-római hagyományú magyar jog a megtámadhatóság-semmisség kettősségére épít, addig a nemzetközi jog inkább a francia eredetű relatív érvénytelenség abszolút érvénytelenség (nullité relative nullité absolue) kettéválaszthatóságára. Mint majd látjuk, a magyar jogban ismert semmisség tana így nem teljesen alkalmazható az abszolút érvénytelenségre. Ráadásul nagyon sokáig a nemzetközi jog jól megvolt a relatív érvénytelenséggel: az abszolút érvénytelenség intézményét igazán az évi bécsi egyezmény tette véglegesen elfogadottá. Ez és ennek esetei azonban már a bécsi konferencián is komoly vitákat váltott ki, s azt eredményezte, hogy némely ország amelyek közül a legfontosabb Franciaország éppen emiatt nem volt hajlandó az egyezmény részesévé válni A bécsi egyezmények szerinti érvénytelenségi okok így a következők: relatív érvénytelenségnek minősül bizonyos esetekben a belső jogba ütköző szerződés, valamint az, amelyet tévedésben, tévedésbe ejtéssel vagy megvesztegetéssel kötöttek. Abszolút érvénytelenségi okot jelent az erőszak, illetve az azzal való fenyegetés a szerződéskötéskor, valamint a nemzetközi jog ún. feltétlen alkalmazást igénylő normáiba (ezek az ún. imperatív normák, jus cogens) ütközés. Az érvénytelenségi okokat így akarathibák, formahibák és tartalmi hibák szerint is szokták csoportosítani, az elsőbe helyezve a tévedést, megtévesztést, megvesztegetést, erőszakot, némi bizonytalansággal a másodikba a belső jogba ütközést, míg a harmadikba a jus cogensbe ütközést A belső jogba ütközés a szerződéskötési hatáskörökre vonatkozó belső jogi szabályok megsértésével kötött szerződések érvénytelenítésére ad jogcímet, abban az esetben, ha az ütközés szemmel látható és alapvető fontosságú belső jogi szabályt érintett. Ez a gyakorlatban az alkotmány szabályaiba való ütközést jelenti. A bécsi egyezmény annyira egyértelműen utal a szerződéskötési hatáskörökre, hogy nehezen lehet egyetérteni azzal az állásponttal, amely a belső jog vagy akár az alkotmány egyéb szabályaiba való ütközés esetén is elképzelhetőnek tartja az érvénytelenítést. Az ütközés szemmel láthatóságának kritériuma pedig gyakorlatilag kizárja az olyan alkotmányos szabályokra hivatkozást, amelyek tartalmának tisztázása is több alkotmánybírósági döntés eredményeként történt meg. Nincs esély ezen jogcím érvényesítésére akkor, ha ratifikációköteles szerződésről van szó, még kevésbé, ha előzetes alkotmánybírósági normakontroll után erősítették meg a szerződést, hiszen ezekben az esetekben az ütközés aligha volt szemmel látható a partnerállam számára. Itt 56

63 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI alapvetően két elv vagy két iskola csatájáról van szó: a voluntarista a szerződési akarat abszolút jellegét preferálja, az objektivista a szerződés tényét, létrejöttét. A joggyakorlat a belső jogba ütközést a fenti megszorításokkal az objektivista iskola koncepciója szerint döntötte el: azaz ne a vétlen partnerállam viselje annak ódiumát, hogy a másik állam eljáró képviselője nem vette figyelembe saját alkotmányának vagy belső jogának szabályait, nem egyeztetett megfelelően kormányával. A szabályozás szigora arra ösztönzi az államokat, hogy lehetőleg maximálisan felkészült és államuk jogrendszerét a legpontosabb részletekig ismerő diplomaták vagy szakértői delegációk járjanak el. Ha pedig mégis bekövetkezik az ütközés, úgy az aláírás, illetve a ratifikáció folyamatában erre derüljön fény, s ez esetben vagy ne vállalja el az állam a kötelezettséget, vagy módosítsa belső jogi szabályait Az eljáró képviselő meghatalmazásának túllépésére abban az esetben lehet érvénytelenség címén hivatkozni, ha meghatalmazásának korlátozottságát a kötelezettségvállalás kifejezése előtt a tárgyaló államokkal közölték: azaz gyakorlatilag akkor, ha a meghatalmazásában rögzítésre került, hogy csak a tárgyalásra van felhatalmazva, az aláírásra nem A hatáskör abszolút, nyilvánvaló hiányában létrejött megállapodás ugyanakkor nem létezik, non existens, ott érvénytelenítésre sincs szükség. Egy nagykövet és egy hivatali minőséget nyilvánvalóan nélkülöző magánszemély megállapodása országaik egyesüléséről, katonai védelem nyújtásáról, nyilvánvalóan puszta papír, érdemben semmilyen kötelezettséget nem állít be, jogilag nem is létezik. Hasonló a helyzet abban az esetben, ha a hivatalos személynek nincs felhatalmazása a szerződéskötési aktus elvégzésére, s partnere sem győződött meg ennek meglétéről, esetleg a körülmények miatt nem tudta ellenőrizni. (Ennek történeti példája az ún. Makarov-levélben foglalt, viszonylag kedvező fegyverszüneti feltételek nem létezőnek tekintése, amelyekre a Horthy kormányzó által szeptember végén Moszkvába küldött Faragho-delegáció első mandátuma épült: a tárgyaló Molotov külügyminiszter Makarov ezredes létét, illetve felhatalmazottságát kategorikusan tagadta.) 235. A tévedés akkor lehet érvénytelenségi ok, ha olyan tényre vagy helyzetre vonatkozik, amelyet az adott állam a szerződés megkötésekor létezőnek tekintett, és amely lényeges alapul szolgált ahhoz, hogy a szerződést magára nézve kötelező hatályúnak ismerje el. Nem lehet azonban hivatkozni a tévedésre, ha az állam saját magatartásával hozzájárult a tévedéshez, vagy ha a körülmények olyanok voltak, hogy a lehetséges tévedést az adott államnak észlelnie kellett volna. Ez érdemben ismét kizárja a sok ellenőrzési fordulón keresztül megvalósuló kötelezettségvállalás (a ratifikáció) esetében a tévedésre való hivatkozást. Ha az állam képviselője saját hibájából nem volt abban az állapotban, hogy tévedését felismerje, szintén elenyésző az esélye annak, hogy az állam sikerrel hivatkozhasson erre az érvénytelenségi okra A Nemzetközi Bíróság gyakorlatában a tévedésre hivatkozás klasszikus példája a Preah Vihear templom ügye: Thaiföld az indokínai gyarmattartó Franciaországgal 1904-ben megállapodást kötött arról, hogy a határ a Dangrek-hegységben a vízválasztón húzódik, amikor azonban az elkövetkező években a térképen megvonták, majd kimérték a határt, az egyáltalán nem a vízválasztón futott, s a komoly kulturális értéket képviselő ban az UNESCO világörökségi listájára is felvett, turisták által célpontnak tekintett Preah Vihear templom így nem thai területre került. A tévedés kétségtelen, azonban mivel évtizedeken át tudomásul vette Thaiföld, hogy a templom a francia katonai térképészek által készített térképeken nem hozzá tartozik, s csak azután lépett fel, hogy a francia gyarmatbirodalom összeomlásával csupán a kicsiny Kambodzsa állt vele szemben a Nemzetközi Bíróság a tévedésbe való korábbi belenyugvást tekintette meghatározónak a jogvita eldöntésében (CIJ: A Preah Vihear templom ügye, június 15., Rec., 1962, 21. o.). III/1. TÉRKÉP A kambodzsai-thaiföldi határ és a Preah Vihear templom 57

64 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI 237. A tényre vagy helyzetre utalás a bécsi egyezmény 48. cikkében a jogi tévedést nem fedi, ezért a doktrína túlnyomó része fogalmilag kizártnak tartja a jogi tévedésre hivatkozást. Ugyanakkor a ténybeli és a jogi elemek össze is keveredhetnek, és érdekes módon a Nemzetközi Bíróság sem utasította el azonnal, érdemi vizsgálat nélkül, amikor Thaiföld a joghatósági elismerő nyilatkozat megtétele során bekövetkezett tévedésére hivatkozott (CIJ: A Preah Vihear templom ügye, ex. prél., május Rec., 1961, 30. o.). Jogi tévedésre hivatkozott sikertelenül Norvégia is Dániával fennállt jogvitájában, az Állandó Nemzetközi Bíróság előtt (CPJI: Kelet- Grönland ügy, április 5., n 53., 71., 91., 92. o.). Az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Megállapodás (GATT) Világkereskedelmi Szervezetté (WTO) való átalakítása során mód volt egy rövid ideig a korábbi agrártámogatások további folyósítására: az eljáró magyar delegáció által benyújtott nyilatkozatban azonban a támogatás volumenének megadása annak valutáris átszámítása nem megfelelő módon, nem a helyes szabály kiválasztásával történt. Ez szintén a jogi és a ténybeli tévedés határán mozog, de érvénytelenítési eljárásra nem került sor, hanem tárgyalások révén próbálták a mozgásszabadságot tágítani Egy tévedés, amely csupán a szerződés szövegének szóhasználatára vonatkozik, nem érinti az érvényességet: ilyenkor az kijavítható. Hasonlóképpen javítható egy egyszerű számtani hiba vagy egyéb gépelési hiba Érvénytelenségi ok a megtévesztés is, de ez sem hoz több gyakorlati eredményt, mint a tévedés. A ratifikáció esetében a megtévesztés (tévedésbe ejtés vagy tévedésben tartás) nehezen érvényesíthető, hiszen az egész kormányapparátust, képviselőházat, köztársasági elnököt nyilván nem lehet megtéveszteni. Az egyszerűsített formában kötött nemzetközi szerződések esetében a Fergusson-nyomtatványokat említi a szakirodalom (a francia gyarmatbirodalom kiépítése során a nigeri területek törzsfőnökeit hamisított térképekkel tévesztették meg). A Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék egy megállapítása is jól jött Angliának és Franciaországnak, hogy feledtessék 1938-as meghunyászkodásukat a hitleri politika előtt: eszerint Hitler megtévesztette Chamberlaint, hogy a Szudéta-vidék megszerzése után több területi követelése nem lesz és őszinte békepolitikát fog folytatni. A magyar irredenta irodalom az 1920-as évek végétől hivatkozott arra, hogy hamisított térképekkel tévesztették volna meg a trianoni határokat megvonó politikusokat, nem hajózható folyókat hajózhatónak feltüntetve. Valójában nem dokumentálható, hogy hamis hajózási térképeket használtak volna, és valójában Magyarország diplomáciai és parlamenti képviselői amúgy is tudták, mi hajózható és mi nem. Tény, hogy az ún. utódállamok ömlesztették a valótlan tartalmú etnikai statisztikákat a konferencia résztvevőire, de tény az is, hogy ezeket nem igazán méltatták figyelemre hiszen a döntéseket addigra már meghozták: a nagyhatalmi erőpolitika, a vasútvonali igények és az elért katonai pozíciók, valamint megalapozatlannak bizonyult külpolitikai prognózisok alapján A megvesztegetés akkor érvénytelenségi ok, ha az állam eljáró képviselőjét ezzel veszik rá a szerződés megkötésére. Az állam számára előnyöket, kedvezményeket adni lehet és kell. Gondoljunk csak a NATO-ba felvett új országok légierejének modernizálása kapcsán a koncesszió elnyerésére pályázó repülőgépgyártó konzorciumokra és az érdekükben lobbizó államokra: részletfizetési kedvezmények, a nyereség visszaforgatása beruházásként az adott államba stb. Ígérhetők egyéb külpolitikai előnyök is, mindez megengedett, ha az állam akarja. Az állam képviselője azonban az állam tudta nélkül nem fogadhat el semmilyen előnyt: amit mi megvesztegetésnek fordítunk, az angol és francia nyelven corruption, a maga bővebb tartalmával. A megvesztegetés kapcsán a nemzetközi jogi szakirodalom sajnos nem rendelkezik joggyakorlati fogódzókkal s főleg nem szerződésérvénytelenségi összefüggésekben. A kuruc, illetve kossuthi emigráció köreiben terjedtek ugyan hírek arról, hogy a szatmári békekötésért, a világosi fegyverletételért Károlyi Sándor, illetve Görgey Artúr ellenszolgáltatást kapott, de ezeket a történettudomány megcáfolta, és egyébként sem nemzetközi jogi szerződésekről van szó ezekben az esetekben. A hagyomány szerint 1626-ban Peter Minuit és a holland telepesek egy zacskó üveggyöngyért vásárolták meg az indiánoktól a Manhattan-félsziget csücskét, ahol megalapították Nieuwe Amsterdamot, a későbbi New Yorkot. Viszonylag ismertnek tekinthető Talleyrand külügyminiszter vonzódása a szép nőkhöz és ezzel összefüggésben a sok pénzhez, de már Napóleon is tisztában volt többször elbocsátott külügyminiszterének gyarlóságával. Róla mondták, hogy mindig és mindenkit elárult kivéve a hazáját. Az bizonyítható, hogy hivatali idejében mikortól kapott cári apanázst, de ezért cserében inkább informátor volt, sőt kifejezetten lebeszélte a cárt, hogy szerződést kössön Napóleonnal. Informátori célú beszervezés nyilvánvalóan gyakran történt a XIX-XX. században. A Károlyi-kormány katonát nem akarok látni mondatáról elhíresült, a honvédelmet akadályozó hadügyminisztere, Linder Béla későbbi szerb állampolgársága, ottani kormányszolgálata és katonatiszti nyugdíja figyelemre méltó ugyan, de nem tudunk hozzákapcsolni érvénytelen szerződést. E történeti példáknál valamivel talán több tanulsággal járnak a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban, az EU Bizottságában s egyéb testületekben az 1990-es években napvilágra került korrupciós ügyek, ekként lehetnek elképzelések a méretekről, a diszkrétebb technikai megoldásokról (például az emlékiratok megíratásáról és a tényleges olvasói igényektől független, bőkezű honorálásáról, az eljáró tisztviselő gyermekének a világ leghíresebb egyetemeire ösztöndíjjal történő felvételéről vagy a keleteurópai privatizációk során emlegetett megoldásokról, ahol utóbb a korábbi állami döntéshozók tűntek fel 58

65 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI eladott vállalatok gazdasági csúcsvezetői pozícióiban), de ezekhez nem tudjuk kapcsolni valamely nemzetközi közjogi szerződés érvénytelenítését. A diplomáciai gyakorlat a hölgyeknek virágajándékozást, a hölgyeknek és uraknak egyaránt az ebéd- és munkavacsora-meghívásokat, a nemzeti borászati, édességipari és hasonló jellegű, csekély értékű termékek ajándékozását elfogadottnak tekinti, gyakorlatilag minden afeletti juttatás már problematikus. Induljunk ki abból, hogy az eljáró diplomatát egyébként nyilvánvalóan a becsület és tisztesség vezeti, szankcióként pedig a hazai büntetőjog közvetlenebb erővel van jelen, mint a nemzetközi jogban a szerződés esetleges érvénytelensége Az állam képviselője ellen alkalmazott erőszak azért érvénytelenségi ok, mert akárcsak a tévedés, megtévesztés, megvesztegetés esetében, ilyenkor sem a valódi állami akarat jut kifejezésre. A bécsi egyezmény 51. cikke szerint: Ha annak kifejezését, hogy egy állam egy szerződést kötelező hatályúnak ismer el, képviselője ellen irányuló kényszerítő cselekményekkel vagy fenyegetésekkel érik el, az elismerés kifejezése semmiféle joghatással nem jár. Így I. Ferenc francia király érvénytelennek nyilvánította azt az 1526-ban kikényszerített szerződést, amelyben lemondott Burgundiáról fogva tartója, V. Károly császár javára ben a francia csapatok támadásra készülve és bardói rezidenciáját körülvéve bírták rá a tuniszi bejt, hogy az országát francia protektorátus alá helyező szerződést aláírja. Gyakran idézett példa a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszéken Göring és Ribbentrop vallomásában feltárt eset, hogy március 14-én azért tudták olyan könnyen megszerezni Hacha csehszlovák elnök aláírását ahhoz, hogy elfogadja a Hitler által felajánlott protektorátusi szerződést, mivel kémszolgálatuk révén tudtak arról, hogy súlyos cukorbeteg az elnök, s így az inzulininjekció beadására készen álló orvosát nem engedték be hozzá. A delegáció többi tagjának a nagyobb nyomaték kedvéért Göring elmagyarázta, hogy a Luftwaffe melyik prágai épületet melyik támadási hullámban fogja bombázni, ha nem lesz aláírás. (Történelmünkből ismeretes, hogy Horthy Miklós március 19-én Klessheimben az eredeti német javaslat ellenére szerződésben ugyan nem volt hajlandó kérni Magyarország katonai megszállását, de végső soron tudomásul vette, hogy bevonulnak a német csapatok október 16-án pedig elrabolt fiának sorsával zsarolva kényszerítették lemondásra igaz, ebben az esetben sincs szó nemzetközi szerződés kötéséről.) Csehszlovákiának a Varsói Szerződés csapatai által történt augusztusi megszállását követően az egész akkori csehszlovák állami és pártvezetést Moszkvába hurcolták, s ott vették rá őket a megszálló szovjet haderő további ott maradásának elfogadására. Ezek a példák egyébként azt is mutatják, hogy a személy elleni erőszak gyakran egybefonódik az állam elleni erőszakkal Az állam elleni erőszak és a fenyegetés érvénytelenségi okká válása azonban már a XX. század terméke, összefügg az államok háborúindítási jogának (jus ad bellum) fokozatos csökkenésével, majd megszűnésével. Míg korábban bevett eszköz volt az erőszak, a nyomásgyakorlás a szerződéskötés során (a vesztes állam a békeszerződést ritkán írta alá jókedvvel és önként, még kevésbé mondott le szívesen saját függetlenségéről, hogy puszta gyarmatként vagy protektorátusként folytassa pályafutását), az évi bécsi egyezmény szerkesztésekor az államok levonták a következtetést a szuverenitás ezen attribútumának megszűnéséből, és érvénytelenségi oknak minősítették: 52. cikk. Semmis az a szerződés, amelyet az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt nemzetközi jogi alapelvek megsértésével fenyegetés vagy erőszak hatására kötöttek Az évi bécsi konferencián a fejlődő országok szerették volna elérni, hogy az érvénytelenségi ok a gazdasági erőfölénnyel való visszaélésre, a kereskedelmi embargóra és egyéb gazdasági szankciókra is vonatkozzon. Ezt a törekvést azonban egyértelműen elutasította a bécsi konferencia: a bécsi egyezmény záróokmányában mindenesetre az államok elítélték a gazdasági nyomásgyakorlást, mint ami akár a belügyekbe való be nem avatkozás durva megsértése is lehet, de a szerződési cikkek megszövegezése során egyértelművé vált, hogy az erőszakot, fenyegetést akkor tekintik érvénytelenségi oknak, ha az katonai nyomásgyakorlás, ami viszont nem szükségképpen kell hogy a fegyverek tényleges alkalmazását, csapatok harci cselekményszerű bevetését jelentse Még így sem egyszerű azonban az erőszakot és fenyegetést érvénytelenségi okként kezelni. A belső joghoz hasonlóan a nemzetközi jogalkotás is alapvetően a visszaható hatály elutasítására épül, és a bécsi egyezmény 4. cikke expressis verbis rögzíti is, hogy a benne foglalt szabályok a hatálybalépése után kötött szerződésekre vonatkoznak. (Az egyezményben persze vannak jócskán szokásjogi szabályok, de az erőszak alkalmazásával kötött szerződés érvénytelensége, láttuk, nem ezek közé tartozik.) Így tehát a történelemben a birodalomépítések során kényszerrel, erőszakkal, fenyegetéssel létrehozott szerződések legfeljebb morálisan ítélhetők el, utólagos érvénytelenítésükre a bécsi egyezmény nem nyújt jogalapot. Ettől független, hogy a második világháború befejeződésével a hitleri szerzeményeket visszavették, s az NSZK és Csehszlovákia közötti évi szerződés az 1938-as müncheni megállapodást érvénytelennek nyilvánította. A Molotov-Ribbentrop-paktum eredményeként bekebelezett balti államok egészen a Szovjetunió felbomlásáig, azaz mintegy öt évtizeden keresztül tagköztársaságként léteztek, és az a Besszarábia, amelyről Románia 1940-ben fegyveres ultimátum nyomán kötött szerződéssel mondott le, a Szovjetunió felbomlásáig tagköztársaságként, majd jelenleg független államként részese a nemzetközi életnek. A szintén ugyanekkor függetlenné vált Ukrajna sem kíván lemondani 59

66 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI az 1940-es szovjet ultimátummal megszerzett és őhozzá csatolt hertai területekről. A nemzetközi porondon azonban Románia nem tudott támogatást szerezni e terület-visszaszerzési ambícióihoz Tovább bonyolítja a kérdést, hogy kettéválasztható-e a mondat az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt nemzetközi jogi alapelvek megsértésével és fenyegetés vagy erőszak hatására elemekre. Mivel az ENSZ Alapokmánya szerint a szervezet céljai érdekében, alapvetően a nemzetközi béke és biztonság megóvása céljából a Biztonsági Tanácsnak joga van kényszert alkalmazni, az így kikényszerített megállapodások érvénytelensége nem vetődik fel. Mint majd látjuk, a Biztonsági Tanács a XX-XXI. század fordulóján számos béketeremtő akció végrehajtását egy-egy katonailag jelentős államra bízta, s az kényszerítette ki tényleges fegyveres erőszakkal vagy annak fenyegetésével a Biztonsági Tanács elvárásainak megfelelő fegyverzetkorlátozási, részleges leszerelési, sőt politikai tartalmú szerződések megkötését (lásd például az ben az elfoglalt Kuvait felszabadításáért folyó ún. öbölháborúban Irakra rótt fegyverszüneti feltételeket a 687. [1991] sz. BT-határozatban). Ennél jóval több magyarázatot igényel a Biztonsági Tanács felhatalmazása nélkül, a koszovói albánság megmentéséért Jugoszláviával szemben fellépő NATO bombázássorozata által kikényszerített fegyverszüneti szerződés eredményeinek tudomásulvétele az (1999) sz. BT-határozatban, amely így tartalmazta azt is, hogy Koszovó ENSZ-igazgatás alá kerül. (Ezeket, valamint a New York-i World Trade Center szeptember 11-i lerombolása után az Afganisztán elleni fegyveres fellépésnek, valamint a Biztonsági Tanács, illetve a Közgyűlés tagjai többsége látható ellenzésével immár Irak ellen 2003-ban indított háborúnak a megítéléséhez és az ENSZ-utólagos szerepvállalásához a szempontokat lásd n és ) 246. Abszolút érvénytelenségi okot jelent a nemzetközi jog ún. imperatív szabályaiba (jus cogens) történő ütközés. Az évi bécsi egyezmény 53. cikke szerint: A szerződés semmis, ha megkötésének időpontjában az általános nemzetközi jog valamely feltétlen alkalmazást igénylő szabályába ütközik. Ezen egyezmény alkalmazási körében az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabálya olyan normát jelent, amelyet az államok nemzetközi közössége, mint egész, olyanként fogadott el és ismert el, mint amelytől nem lehet eltérni és amelyet csak a nemzetközi jog ugyanilyen jellegű későbbi szabályával lehet megváltoztatni. A bécsi konferencián igen éles viták folytak arról, hogy célszerű-e és főleg ebben a formában hasznos-e belefoglalni azt az elvet a nemzetközi szerződések jogába, amelyik a polgári jogi szerződésszabadság és a jó erkölcs, illetve a belső jog (mint ahogyan számos országban például a polgári törvénykönyv vagy a munka törvénykönyve is tartalmazza) kógens szabályainak tiszteletben tartási kötelezettségére emlékeztet Már a XIX. század folyamán felvetődött a szakirodalomban, hogy az államok szerződéskötési szabadsága nem abszolút jellegű: miután az államok megállapodtak a rabszolga-kereskedelem tilalmában, ennek logikus következményeként nem lehet jogszerűen erre irányuló nemzetközi szerződéseket kötni. Ajus ad bellum visszaszorulásával, majd megszűnésével és különösen a Briand-Kellogg-paktum óta az államok katonai együttműködési szerződései hangsúlyozottan védelmi jellegűek legalábbis a szóhasználatukat illetően. Tulajdonképpen ez a jogfejlődés ösztönözte az államok többségét arra, hogy a nemzetközi jogi törvényesség elvont fogalmának megfogható tartalmat adjanak. Az ezt ellenző csekély számú állam (Franciaország vezetésével) azt az álláspontot képviselte, hogy amíg nincs egyetértés abban, hogy melyek is ezek az abszolút normák, addig ajus cogensre utalás gyakorlati eredményre nem vezet. A konferencián tett engedmények Franciaországot nem elégítették ki, és ezért (sőt csak ezért) nem vált az évi bécsi egyezmény részesévé Maga a definíció láthatóan tautologikus, hiszen önmagát ismételve úgy határozza meg a feltétlen alkalmazást igénylő normát, mint amelyet az államok nemzetközi közössége, mint egész, olyanként fogadott el és ismert el, mint amelytől nem lehet eltérni és amelyet csak a nemzetközi jog ugyanilyen jellegű későbbi szabályával lehet megváltoztatni. A bécsi konferencián is nyilvánvalóvá vált, nincs esély arra, hogy egy taxatív vagy akárcsak exemplifikatív katalógus ott és akkor elkészüljön, így nagyvonalúan a későbbi jogfejlődésre és főleg a Nemzetközi Bíróságra bízták a kógens normák körének tisztázását. A bécsi egyezmény 66. cikke szerint ugyanis ha két állam között vita merül fel, hogy valamely normajus cogens természetű-e, bármelyik fél a vita eldöntése céljából a Nemzetközi Bírósághoz fordulhat, amennyiben a felek nem állapodtak meg kölcsönösen abban, hogy a vitát választottbíráskodásra bocsátják. Túl azon, hogy a Szovjetunió és tábora ehhez a szokásos fenntartását csatolta, azaz hogy csak mindkét fél kérelmére jogosult a Nemzetközi Bíróság eljárni, a rendelkezés nem váltotta ki a szándékolt joghatást: jelen sorok írásáig egyetlen alkalommal sem terjesztettek explicit kérést a Nemzetközi Bírósághoz, hogy döntsön abban, az adott norma kógens jellegű-e, vagy sem. Ez azonban nem akadályozta meg a Nemzetközi Bíróságot abban, hogy esetenként engedjen a kísértésnek és nyilatkozzon valamely norma magasabbrendűségéről A Nemzetközi Bíróság azonban megnyilatkozásaiban viszonylag következetesen az erga omnes norma kifejezést használja a jus cogens helyett. Különbséget kell tenni (...) azok között az állami kötelezettségek között, amelyek a nemzetközi közösség, mint egész, és azok között, amelyek a diplomáciai védelem keretei 60

67 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI között egy másik állam irányában állnak fenn. Előbbiek természetükből fakadóan minden államot érintenek. A kérdéses jogok fontosságára tekintettel minden államnak jogos érdeke fűződik e jogok védelmének betartásához: e kötelezettségek erga omnes jellegűek (CIJ: Barcelona Traction ügy, február 5., Rec., 1970, 32. o.). Az erga omnes és ajus cogens valóban nagyon hasonló fogalmak, de optikájuk más: ajus cogens az érvényességi szempontú megközelítés, az erga omnes pedig azt vizsgálja, hogy mindenki kötelezettje-e egy adott normának. Végső soron azt lehet mondani, hogy ezeket koncentrikus körként felfogva a csaknem azonos területű két kör közül a jus cogens valamivel szűkebb. Biztos, hogy minden jus cogens norma erga omnes jellegű, de nem biztos, hogy minden erga omnes norma jus cogenst jelent, azaz megsértése érvénytelenséggel jár. A jogirodalom ennek dacára úgy tekintette, hogy az alábbi ügyekben a Nemzetközi Bíróság ajus cogens jellegre hozott példákat es obiter dictumában a Nemzetközi Bíróság az agressziót, a népirtást, az ember alapvető jogainak megsértését, nevezetesen a rabszolgaságot és a faji megkülönböztetést minősítette erga omnes jellegűnek (CIJ: Barcelona Traction ügy, február Rec., 1970, 32. o.). Ezek egyébként megegyeztek azokkal a példákkal, amelyeket a Nemzetközi Jogi Bizottság említett jelentéseiben. Az Egyesült Államok teheráni diplomáciai és konzuli személyzetének ügyében a Nemzetközi Bíróság leszögezte, hogy egy állam sem köteles diplomáciai vagy konzuli kapcsolatokat fenntartani egy másik állammal, de nem is tekinthetnek el azon imperatív kötelezettségek betartásától, amelyeket e kapcsolatok hordoznak és amelyeket immár az évi és évi bécsi egyezmények kodifikáltak (CIJ: Az Egyesült Államok teheráni diplomáciai és konzuli személyzetének ügye, ord, december 15., Rec., 1979, 20. o., 41. ). Egy másik ügyben a Nemzetközi Bíróság is megállapította: a népek önrendelkezési joga, ahogyan az az Alapokmányból eredt és az Egyesült Nemzetek Szervezetének gyakorlata alapján kifejlődött, egy erga omnes szembeszegezhető jog. A népek önrendelkezési jogát elismerte az ENSZ Alapokmánya és a Bíróság joggyakorlata. a mai nemzetközi jog egyik lényegi elvéről van tehát szó (CIJ: Kelet-Timor ügye [Portugália c. Ausztrália], június 30., Rec., 1995, 102. o., 29. ). Az Izrael által a megszállt palesztin területen történő falépítés jogi következményei tárgyában adott tanácsadó véleményében a Nemzetközi Bíróság szintén az önrendelkezési jogot, valamint a humanitárius nemzetközi jog alapvető szabályait minősítette erga omnes normáknak (CIJ: A megszállt palesztin területen történő falépítés jogi következményeinek tárgyában adott tanácsadó vélemény, július 9., Rec., 2004, ). A volt jugoszláv területeken elkövetett emberiség elleni bűncselekmények nemzetközi törvényszéke a kínzás tilalmát minősítette ilyen természetűnek (ICTY: Anton Furundzija ügy, december 10., 151. ) Néhány választottbíróság is állapított már meg kogenciát, igaz, ők is obiter dictumok formájában. Az Aminoil c. Kuvait vitában eljáró választottbíróság március 24-én meghozott ítéletében arra az álláspontra helyezkedett, hogy a természeti kincsek feletti állandó szuverenitás jus cogens szabállyá vált (JDI, 1982, 893. o.). A Bissau-Guinea és Szenegál közötti tengeri határ elhatárolása ügyében életre hívott választottbíróság ben legalábbis implicit módon elfogadta, hogy a népek önrendelkezési joga imperatív jellegű (RGDIP, 1990, o.). Az ún. Európai Konferencia Jugoszlávia békéjéért melletti Választottbíróság november 29-ei n 1. és n 9. tanácsadó véleményében az emberi személyiség jogait és a népek és kisebbségek jogait osztályozta imperatív jellegűként (RGDIP, 1992, 265. o.). A n 2. tanácsadó véleményében (1992. január 11.) megerősítette, hogy léteznek olyan, az általános nemzetközi jogban immár imperatív normák, amelyek kötelezik az államokat, hogy biztosítsák a kisebbségek jogainak tiszteletben tartását, ami implikálja minden emberi lény számára a jogot, hogy választása szerinti etnikai, vallási vagy nyelvi közösséghez tartozónak vallja magát és egyszersmind e közösségek egy bizonyos minimális védelemben részesüljenek (RGDIP, o; lásd a választottbíróság július 4-ei és május 8-ai észrevételeit [4. ] a horvát alkotmánytörvényről). A n 10. tanácsadó véleményében (1992. július 4.) a választottbíróság imperatívnek minősítette azokat a normákat, amelyek tiltják az erőszak alkalmazását a más államokkal fenntartott kapcsolatokban vagy amelyek garantálják az etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek jogait (RGDIP, 1993, 594. o., 4. ) A bécsi egyezmény megfogalmazása szerint ajus cogens normát olyanként, mint amelytől nem lehet eltérni az államok közössége mint egész fogadta el, és ez nyelvtani értelemben inkább a szerződési jogi elfogadást valószínűsíti, főleg ha az egyértelműséget szem előtt tartjuk. A Nemzetközi Bíróság által tevékenysége révén jus cogens jellegűnek minősíthető szabályok azonban mind szokásjogi értékűnek tekinthetők. Tény az is, hogy a bécsi egyezmény homályban hagyta, hol és milyen formában kellene az államok közösségének egy normát jus cogens értékűnek minősítenie, s 1969 óta kísérlet sem történt a kógens normák egyetemes, szerződési jogi felsorolására. Nem segíti a tisztánlátást az sem, hogy az ENSZ Alapokmányával ellentétesen, egy állam ellen gyakorolt kényszer nagy valószínűséggel az egyik legevidensebb kógens normát sérti meg, mégis mint láttuk önálló érvénytelenségi okként kell kezelnünk Melyek az érvénytelenítési eljárás szabályai? Már utaltunk arra, hogy az abszolút és a relatív érvénytelenség megkülönböztetése hasonlít ugyan, de nem esik teljesen egybe a semmisség és 61

68 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI megtámadhatóság kategóriáival. A belső jogban a bíró hivatalból észleli a semmisséget, míg a megtámadhatósággal kérelemre foglalkozik. A nemzetközi jogban az abszolút érvénytelenség esetében sincs ex offcio lépéskényszer: a különbségtétel arra utal, hogy belső jogi hatásköri szabályok megsértésére, tévedésre, megtévesztésre, megvesztegetésre csak az akarathibával érintett fél hivatkozhat, míg a kényszerre, jus cogensbe ütközésre bármelyik részes fél. Ez a különbségtétel azonban nem minden szempontból jár gyakorlati előnnyel: többoldalú szerződés esetében nem is valószerű, hogy egy harmadik állam arra hivatkozna, hogy az egyik államot a másik állam kényszerítette a belépésre. Relatív érvénytelenség esetében, ha az érvénytelenítési eljárást kezdeményező fél jegyzékének átvételétől számított három hónapon belül nem érkezik egyik fél részéről sem ellenvetés, akkor a kezdeményező állam megteheti a szükségesnek tartott lépést, azaz bejelenti az érvénytelenséget. Ha azonban ellenvetés történik (azaz a másik fél nem fogadja el például azt, hogy menthető tévedés történt volna), akkor közöttük olyan nemzetközi jogi vita keletkezik, amely, ha tizenkét hónapon belül nem rendeződik, úgy a bécsi egyezmény szerint egy egyeztetőbizottság eljárásával kell befejeződnie, amelynek elvben tizenkét hónapon belül kell jelentését megtennie. Ajus cogens tekintetében már említettük, hogy a Nemzetközi Bíróság vagy egy választottbíróság előtt fejeződhet be az eljárás. A kényszer címén történő érvénytelenítési eljárás részletei ráadásul hiányoznak a bécsi egyezményből, jóllehet a bepanaszolt állam tagadhatja, hogy valóban kényszer alkalmazására került volna sor. Az egyeztető eljárásra, illetve a Nemzetközi Bíróság előtti eljárásra vonatkozó klauzulák ugyanakkor számos fenntartással szembesültek. A rendszerváltozás nyomán az érintett államok egy része ezeket visszavonta A relatív és az abszolút érvénytelenség megkülönböztetésének azonban mégis van jelentősége. Az érvénytelenség ugyanis alapvetően az egész szerződést érinti, ám kivételesen mód van a részleges érvénytelenítésre, amely azonban csak a tévedés, megtévesztés, megvesztegetés esetében alkalmazható. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a szerződés rendelkezései elválaszthatóak a szerződés többi részétől, s ezek elfogadása nem volt alapvető tényező a szerződés egészének elfogadásában, és ha a fennmaradó rész teljesítése nem lenne nyilvánvalóan igazságtalan, akkor csak az akarathibával érintett rész érvényteleníthető, a többi pedig hatályban marad. Az abszolút érvénytelenség eseteiben azonban kifejezetten kizárja a bécsi egyezmény a részleges érvénytelenséget. A relatív érvénytelenség okai orvoslódhatnak az érintett állam későbbi magatartása, a kialakult helyzetbe való belenyugvása révén, az abszolút érvénytelenség esetében azonban ez a bécsi egyezmény szerint nem lehetséges. Érvénytelenítés esetében a jóhiszeműen eszközölt teljesítéseket a részes államok tartoznak egymással elszámolni: ez viszont a megtévesztést, megvesztegetést vagy kényszert alkalmazó fél javára nem alkalmazható. Tehát csak a jóhiszeműen eljáró felek jogosultak erre érvénytelenség esetén, továbbá ajus cogensbe ütközés miatt történt érvénytelenítés esetén a részes feleknek, amennyire lehetséges, ki kell küszöbölniük a kérdéses rendelkezés alapján teljesített bármely cselekmény jogkövetkezményeit, és kölcsönös viszonyukat összhangba kell hozniuk ajus cogens szabállyal Érzékelhető, hogy az érvénytelenségre vonatkozó szabályokkal szemben a bécsi konferencián elhangzott kritikák nem voltak megalapozatlanok, nem véletlen, hogy a modern joggyakorlati példák hiányoznak, s még a legkevésbé problematikus esetben, a tévedés észlelése után is az államok inkább a kötelezettségek módosításának, enyhítésének útjára próbálnak lépni. A ratifikáció intézménye gyakorlatilag lehetetlenné teszi a klasszikus érvénytelenségi okok felhívását, s maga az eljárás nehézkes, homályos, könnyen megakasztható. Számos oka van tehát annak, hogy az érvénytelenítést a nemzetközi jogban sokkal inkább tanítják, mintsem gyakorolják A nemzetközi szerződések értelmezése 256. Elkészült tehát a szerződés, tételezzük fel, hogy az érvényességen sem esett csorba. De a szerződés alkalmazásához elengedhetetlen, hogy világosan lássuk, mi is annak a tartalma. Ez a szerződések értelmezésének eljárása révén valósul meg, ami gyakorlatilag minden szerződés esetében megkerülhetetlen. Ismert ugyanis az in claris non fit interpretatio elv, azaz, hogy ami nyilvánvalóan világos, azt nem kell külön is értelmezni. Ezzel szemben gyakran hivatkoznak az Állandó Nemzetközi Bíróság előtti egyik ügyre, ahol a látszólagos egyértelműség dacára az alábbiakat is értelmezni kellett: ki a nő, mi a munka és mi minősül éjszakának (CPJI: A nők éjszakai munkáját érintő évi egyezmény értelmezése tárgyában adott tanácsadó vélemény, november 15., n 373. o.). Tapasztalati tény, hogy a nemzetközi szerződéseket ritkán sikerül egyértelműen megfogalmazni, az eltérő nyelvek, az elfogadhatóság érdekében alakítgatott homályos, túlzottan általános formulák mind-mind szükségessé teszik a szerződések valódi értelmének feltárását A nemzetközi szerződések értelmezésének szabályrendszerében az első elem az értelmezés gyakorlására jogosultak meghatározása s ettől nem függetlenül az általuk adott értelmezés jogi relevanciájának megítélése. Eius est interpretari, cuius est condere : mindenekelőtt azok jogosultak értelmezni, akik az okmányt 62

69 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI megalkották, azaz a szerződéskötő államok. Ez az autentikus értelmezés. A szerződéskötő államok eleve beiktathatnak értelmező rendelkezéseket a szerződésbe (például Ezen egyezmény alkalmazásában x fogalom alatt az alábbi értendő. ) vagy a szerződés elkészítésével párhuzamosan külön kommentárt (Rapport explicatif / Explanatory memorandum) is elfogadnak. Az államok ezen elv szerint a szerződés elkészülte után, a végrehajtás során is értelmezhetik a nemzetközi szerződést. Azonban problémát jelent, ha időközben a szerződés résztvevőinek köre kiszélesedett: mivel az államok egyenrangú tagsággal csatlakoznak a nemzetközi szerződésekhez, nehezen fogadnák el, hogy olyan kulcsfontosságú kérdésben, mint az értelmezés, ne vegyenek részt. Ugyanakkor tény, hogy nem voltak jelen akkor, amikor maga a szerződés szövege készült. (Ennél még sajátosabb helyzetet jelent az, hogy az ENSZ-t létrehozó júniusi San Franciscó-i konferencián az alapító tagnak minősülő Lengyelország ténylegesen nem is vett részt.) Ezt a dilemmát az eius est interpretari, cuius est condere elv kielégítően nem tudja megoldani, azonban a különböző értelmezési technikák, s köztük főleg a gyakorlati értelmezés megoldást hozhatnak. Ha egy állam egyedül értelmezi az adott szerződést, miközben egy adott polgári jogi, adóügyi vagy büntetőjogi jogvita eldöntésében szerepet játszik valamely nemzetközi szerződés, az csak őt kötelezi, a többi részes államra nem hat ki A nemzetközi szervezetek maguk is értelmezhetnek szerződéseket, mindenekelőtt alapokmányukat, valamint az általuk kötött nemzetközi szerződéseket. Az államok ugyanakkor rábízhatják az adott nemzetközi szerződés értelmezését egy nemzetközi bíróságra is. Ha utóbbi csak két állam egy konkrét vitájában kap felhatalmazást az értelmezésre, az itt kifejtettek csak a peres felek szempontjából lesznek relevánsak, még akkor is, ha a jogi koherencia miatt és főleg egy multilaterális egyezményt illetően aligha fog jelentősen eltérni attól a Nemzetközi Bíróság által a következő ügyben adott értelmezés. Ám a szerződő felek eleve felhatalmazhatják akár a Nemzetközi Bíróságot is, hogy mindig ő legyen az adott szerződés hiteles értelmezője. A fenntartások tárgyalásánál is utaltunk az egyezmény értelmezéséből és alkalmazásából fakadó viták rendezésére a Nemzetközi Bíróság jogosult fordulat jelentőségére. Más nemzetközi bíróságok is kaptak hiteles értelmezésre felhatalmazást. Az Emberi Jogok Európai Bírósága az Emberi jogok európai egyezménye tekintetében, az Emberi Jogok Amerikaközi Bírósága az Emberi jogok amerikai egyezményét illetően, az Európai Unió Bírósága (illetve korábbi nevén az Európai Közösségek Bírósága) az Európa-jogot (a közösségi jogot) illetően és így tovább A tudományos értelmezésnek, az adott nemzetközi szerződés tartalma szakirodalom által végzett feltárásának, a tudomány státusából fakadóan nincs kötelező jellege. A doktrína azonban épít a bírói joggyakorlat szintetizálására, és a Nemzetközi Bíróság is többször hivatkozott már a doktrínára valamely bírói tézis alátámasztása végett. A tudományos értelmezésnek az egyetemi oktatás, illetve a minisztériumok számára készített szakértői álláspontok révén bizonyos tükröződése azért van az állami gyakorlatban, az államok által végzett szerződésértelmezésben is. A magánjellegű értelmezéseknek számos egyéb fajtájuk lehet még (nem kormányközi szervezetek, média, kisebb-nagyobb gazdasági társaságok például egy kettős adóztatást kizáró egyezmény értelmezésében igencsak érdekeltek lehetnek), ezek azonban másokra kötelező erővel kiható hatályú értelmezést szintén nem tudnak végezni Mi az értelmezés célja? Alapvetően a szerződő felek szerződéskötés-kori akaratának feltárását kell elvégezni, rekonstruálni. Az Állandó Nemzetközi Bíróság szerint az értelmezés kifejezés alatt annak az értelemnek és kihatásnak pontos megjelölését kell érteni, amelyet a bíróság a kérdéses ítéletnek tulajdonított (CPJI: Mavromattis jeruzsálemi koncessziók ügye, március 26., n 3., 10. o.). A Nemzetközi Bíróság szerint a kérelem tárgya valóban egy ítélet értelmezése legyen, tehát csak arra irányulhat, hogy tisztázza értelmét és kihatását mindannak, amit az ítéletben kötelező erővel eldöntöttek (CIJ: Menedékjog ügy II. [a korábbi ítélet értelmezésének ügye], november Rec., 1950, 402. o.). A Nemzetközi Bíróság szerint túlmegy az értelmezésen, ha olyan pontokban kérnének döntést, amelyben ott és akkor nem született döntés (uo.). Egy szerződés értelmezése nem irányulhat tartalom módosítására. A Bíróság a szerződések értelmezésére és nem felülvizsgálatára hivatott (CIJ: A magyar, román és bolgár békeszerződés tárgyában adott tanácsadó vélemény, 2ephase, július 18., Rec., 1950, 229. o.). Ebben az esetben a szerződés a továbbiakban már egy ilyen értelmezés alapján pontosított tartalmat hordoz (CPJI: A felső-sziléziai német iskolák ügye, április 26., n 40., 19. o.) Az is lehetséges azonban bár ez jóval ritkább, és tulajdonképpen külön bizonyításra szorulhat, hogy a szerződő felek az ún. evolutív értelmezésre jogosítják az eljáró nemzetközi bíróságot. Az Emberi Jogok Európai Bírósága viszonylag hamar erre az útra lépett, amit az Emberi jogok európai egyezményének részes államai tudomásul vettek. A szöveg szellemének figyelembevétele evolutív értelmezést eredményezhet mint az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata is tanúsítja, amikor a szerződés a társadalom fejlődésével egybeesően értelmezendő, azaz kvadrál a társadalom fejlődésével (CEDH: Cossey c. Egyesült Királyság, szeptember 27., n 184., 35. ). A Nemzetközi Bíróság mindenesetre visszafogott magatartást tanúsított e tekintetben és ritkán élt ezzel a lehetőséggel, különösen, ha nem volt egyértelmű felhatalmazottsága, hogy erre 63

70 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI az útra lépjen ben azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy minden nemzetközi okmányt az értelmezés időpontjában hatályos jogrendszer egészének keretei között kell értelmezni és alkalmazni (CIJ: Dél- Afrika folyamatos namíbiai jelenlétéből az államokra háruló jogkövetkezmények tárgyában adott tanácsadó vélemény, június 21., Rec., 1971, o.). Adott esetben a Nemzetközi Bíróság az értelmezett dokumentumban foglalt kifejezések jellegéből is következtetni tudott arra, hogy túlléphet a szerződéskötés-kori értelmen. Szükségképpen vélelmezni kell, hogy értelmét eleve a joggal együtt fejlődőnek szánták és olyannak, mint ami jellemzőit a mindenkori, éppen hatályos jogszabályoktól kapja (CIJ: Az égei-tengeri kontinentális talapzat ügye, ex. prél., december 19. Rec., 1978, 32. o.). Ilyen tartalommal értelmezte a Nemzetközi Bíróság az 1977-es magyar-csehszlovák szerződés környezetvédelmi vonatkozású rendelkezéseit (CIJ: A bősnagymarosi vízlépcső-beruházás ügye [Magyarország c. Szlovákia], szeptember 25., Rec., 1997, 112. ) Melyek az értelmezés eszközei? A nyelvtani értelmezés megkerülhetetlen, és időben szükségképpen elsőként kerül rá sor. A szabatos nyelvtani értelmezés a szerződés hivatalos nyelve alapulvételével történik, és erre feltétlenül át kell térni, amint a hiteles fordításban tartalmi bizonytalanságot, ellentmondást érzékelünk. Az sem ritka, hogy a szerződésnek több egyaránt hiteles nyelve van, ilyenkor rendszerint a szerződés zárórendelkezéseiben pontosítják, hogy kétség esetén melyik az irányadó. Ha ilyen kitétel nincs, úgy elméletben az összes hivatalos nyelvet figyelembe kell venni. Rendszerint a gondot nem maguk a nyelvek okozzák, hanem az, hogy olyan jogi terminus technicusokat használnak, amelyek egy másik nyelvben gyakran csak körülírhatók, egy az egyben nem fordíthatók le. Összehasonlító jogi tanulmányai során a hallgató már bizonyára találkozott a gyakori példákkal: az angol vagyonjogi trust egyetlen szóval lefordíthatatlan, a nationalité/nationality francia, illetve angol nyelven egyaránt jelent állampolgárságot és nemzeti-nemzetiségi hovatartozást, a nation angol-francia tartalma nem ugyanaz, mint a német Nation és a magyar nemzet fogalom. Az angol felelősségi jognak a liability/responsibility különbségtételét a kontinentális jogrendszerek nem tudják visszaadni. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának abban is döntenie kellett, hogy az Emberi jogok európai egyezménye mindenféle faj, nem, szín alapján történő különbségtételt tilt-e, ahogyan azt a francia nyelv (sans distinction aucune) sugallta, vagy csak a hátrányos jellegűt, amire az angol változat (without any discrimination) utalt. Az ún. belga nyelvi ügyben az Emberi Jogok Európai Bírósága megállapította, hogy az angol szöveg tükrözi hívebben a felek szerződéskötési akaratát (CEDH: A belga nyelvi ügy, fond, július 7. ). Az ENSZ Alapokmányában is számos eltérés van az angol és a francia szöveg között (a szakosított intézmények angolul specialized agencies, franciául institutions spécialisées néven szerepelnek, és a francia ENSZzsargon az agences (ügynökségek) kifejezést tulajdonképpen az önálló jogalanyisággal nem rendelkező, állandósított programok és bizonyos segédszervek összefoglaló elnevezésére használja. A World Trade Center elleni szeptember 11-i terroristatámadás után észlelte a szélesebb közvélemény, mekkora nyelvtani különbséget hordoz az ENSZ Alapokmányának az államoknak az önvédelemhez való jogát elismerő 51. cikkének francia és angol szövege: előbbi ti. az agression armée, utóbbi az armed attack kifejezéshez kapcsolja azt. A politikai szakzsargonban az agresszió egyértelműen államnak állam elleni támadásaként rögzült (lásd n ), a fegyveres támadás (nyelvtanilag) ennél szélesebb értelmű. Egy arra épített pergátló kifogás eldöntésében, hogy a felperes nem próbálta meg előzetesen tárgyaláson rendezni a vitát, mielőtt a keresetet benyújtotta volna, a Nemzetközi Bíróság az alperes államnak a szerződés kompromisszumos klauzulája francia szövegének (tout différend... qui n aura pas été réglé par voie de négociation) egyértelműségére hivatkozó érvelését fogadta el, szemben az angol nyelvű változat ( any dispute... which is not settled by negotiation ) kétféleképpen is értelmezhető szövegével. A Bíróság rámutat arra, hogy az említett formulában a francia változat ún. befejezett jövő időt (»futurantérieur«-t) használ, míg az angol változat egyszerű jelen időt. (...) A Bíróság megjegyzi, hogy a befejezett jövő idő használata ráerősít arra a gondolatra, hogy egy előzetes akciót (egy vitarendezésre irányuló kísérletet) végre kell hajtani, mielőtt egy másik akciót (a Bíróság megkeresését) foganatosítani lehetne. A három másik egyaránt hiteles szöveg, jelesül a kínai, a spanyol és az orosz nem gyengíti ezt az értelmezést (CIJ: A faji megkülönböztetés minden fajtájának tilalmáról szóló nemzetközi egyezmény alkalmazásának ügye (Grúzia c. Oroszország), ex. prél., április 1, Rec., 2011, 135. ). (Az egyezményt kihirdető évi 8. tvr.-ben a 22. cikk magyar fordítása ugyanígy kétertelmű, és bár megfelel az angol szövegnek a fentieknek megfelelően nem tükrözi a kérdéses fordulat igazi tartalmát: Két vagy több részes állam között az Egyezmény értelmezésére vagy alkalmazására vonatkozóan felmerülő minden olyan vitát, amelyet tárgyalás útján vagy az Egyezményben kifejezetten előírt eljárások útján nem rendeznek, a vitában álló bármelyik fél kívánságára döntés végett a Nemzetközi Bírósághoz kell utalni, hacsak a vitázó felek a rendezés valamely más módjában nem egyeznek meg. ) 263. A szerződés szavait, kifejezéseit a maguk szokásos értelmében kell használni, hacsak nem állapítható meg (mindenekelőtt a szerződés egyértelmű utalása alapján), hogy annak a felek meghatározott értelmet kívántak 64

71 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI tulajdonítani. Ha azonban a szöveg technikai szakkifejezéseket hordoz, azokat szakmai értelmükben kell használni. A szerződést jóhiszeműen, kifejezéseinek szövegösszefüggésükben szokásos értelme szerint, valamint tárgya és célja figyelembevételével kell értelmezni. Ha a nyelvtani értelmezés alapján egyértelműen eldönthető az értelmezendő kérdés, úgy meg is lehet állni. A fentiekre figyelemmel, a Bíróságnak nincs szüksége a 22. cikk értelme meghatározásakor arra, hogy egyéb értelmezési eszközökhöz folyamodjon, mint amilyenek az előkészítő anyagok vagy a szerződéskötés körülményei (CIJ: A faji megkülönböztetés minden fajtájának tilalmáról szóló nemzetközi egyezmény alkalmazásának ügye [Grúzia c. Oroszország], ex. prél., április 1, Rec., 2011, 142. ) A nyelvtani értelmezés rendszerint ritkán elegendő, mint láttuk, az in claris non fit interpretatio elv érvényesülését annak bizonytalansága gyengíti. Ha a nyelvtani értelmezéssel nem sikerült világos, egyértelmű eredményre jutnunk, akkor egyéb értelmezési eszközökhöz kell folyamodnunk. Ezeket egymással egyenrangúnak tekinthetjük. Segítséget jelent mindenekelőtt a történeti értelmezés, azaz az előkészítő anyagokhoz (travaux préparatoires) fordulás. A szerződés tárgyalása során vezetett jegyzőkönyvek pótolhatatlan segítséget nyújtanak a benyújtott javaslatok, azok elfogadásának, egyesítésének vagy elutasításának magyarázatához. Mint említettük, a letéteményes egyik feladata az előkészítő anyagok egy példányának megőrzése, de rendszerint menet közben készül mindenről annyi másodpéldány, hogy a tárgyaló delegációk ezt haza tudják vinni. Így tehát mindez a külügyminisztériumi archívumokban megtalálható bár azért ne legyenek vérmes reményeink A logikai értelmezés a nemzetközi jogban is ugyanazoknak az elveknek az alkalmazását jelenti, mint amelyeket a római jog óta tanítanak: i. argumentum a maiori ad minus; ii. argumentum a contrario; iii. inclusio unius exclusio alterus. Tehát a szerződési szövegen belüli logikai kapcsolatokat kell keresni egy-egy problematikus pont tisztázásakor erre utal a bécsi egyezmény, amikor a kifejezések szövegösszefüggésben való értelmezésének követelményét hangsúlyozza. A szerződés belső struktúrája, kiegészítő okmányai, ottani magyarázatok, keresztutalások mind a logikai értelmezés gyakorlásához nyújtanak segítséget A rendszertani értelmezés során az adott nemzetközi szerződést a nemzetközi jog egész rendszerébe, a többi irányadó szerződés, a szokásjog és a többi jogforrás összefüggéseibe helyezzük el. Ha egy ENSZ békefenntartó műveletben való részvételről kötünk szerződést, elegendő az utalás arra, hogy a Biztonsági Tanács által elrendelt akcióról van szó, nem kell részletesen kidolgozni a testület összetételére, döntéshozatalára vonatkozó szabályokat, hiszen azok az Alapokmányban úgyis benne foglaltatnak. Az idevágó biztonsági tanácsi határozatok sorozatának felsorolása is mellőzhető, hiszen azok összefüggéseiben született meg az a konkrét határozat, amelynek végrehajtásában részt veszünk A gyakorlati értelmezés során az adott szerződés eddigi végrehajtását vesszük figyelembe. Erre számos közismert példát lehet említeni: az ENSZ Alapokmánya nem utal arra, hogy milyen regionális kulcs alapján kell betölteni a Biztonsági Tanácsban a választott tagok helyét, nincs utalás arra, hogy igen és nem szavazat mellett tartózkodni is lehet, nincs szó a békefenntartásról, nincs szó arról, hogy a Biztonsági Tanács felhatalmazhat egy államot vagy nemzetközi szervezetet, hogy az kényszerítse ki a Biztonsági Tanács valamely határozatának végrehajtását, nem garantálja a Biztonsági Tanács állandó tagjai számára, hogy mindig legyen bírájuk a Nemzetközi Bíróságon, azonban mindezeken a területeken annyira koherens gyakorlat alakult ki, hogy ma már nem lehet megkérdőjelezni, hogy mindez alapokmánykonform (lásd n 1097., ) A legtöbb bizonytalansággal az ún. teleologikus értelmezés jár. A teleosz szó görögül célt jelent, azaz itt a szerződési célhoz kötődő értelmezésről van szó. Mivel, mint láttuk, a szerződés céljait rendszerint a preambulumban szokás feltüntetni, a teleologikus értelmezés tulajdonképpen a szerződési kötelezettségeket hordozó érdemi rész és a preambulum egymásra vonatkoztatását jelenti. Az elméletben és főleg a gyakorlatban azért kapcsolódik a teleologikus értelmezéshez annyi vita, mivel a preambulumbeli célok rendszerint annyira általánosságban vannak megfogalmazva, hogy ezen értelmezési mód ellenzői szerint azokba szinte minden belefér, azaz utólag olyan kérdésekre is megpróbálják kiterjeszteni az egyezmény hatályát, amelyek esetében ez a szerződéskötéskor fel sem merült. (A hidegháború idején a Szovjetunió és tábora különösen hevesen ellenezte az elmélet és főleg a gyakorlat szintjén a teleologikus értelmezést, de az enyhülés során is ennek a háttérbe szorítására törekedett.) A kérdést azonban nem elvont elvi szinten lehet eldönteni, hanem a gyakorlat alapján: a teleologikus értelmezés esetleges szükségessége ugyanis gyakorlatilag mindig valamilyen kompetenciaproblémával összefüggésben merül fel. Azaz, hogy egy adott intézményt, egy szervet joga volt-e egy másik szervnek létrehoznia az adott nemzetközi szervezetben, joga volt-e megtennie egy bizonyos lépést, vagy sem, s utóbbi esetben túllépte-e hatáskörét, ultra vires aktus született-e, annak minden jogkövetkezményével. A teleologikus értelmezés alapmegközelítése az, hogy amennyiben a szerződési célok megvalósításához elengedhetetlen volt az adott lépés megtétele, az adott intézmény létrehozása, az adott kompetencia gyakorlása, úgy a szerződési fordulat homályossága dacára vélelmezhető, hogy az adott 65

72 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI hatáskörben az alapító államok egyetértettek, csak a megfogalmazást nem sikerült kellő egyértelműséggel megvalósítani. A Nemzetközi Bíróság bizonyos ügyekben a teleologikus értelmezés szabályai szerint döntött, még ha ezt explicit módon nem is jelentette ki (CIJ: Az Egyesült Nemzetek szolgálatában elszenvedett károk tárgyában adott tanácsadó vélemény, április 11., Rec., 1949, 185. o.; Az Egyesült Nemzetek bizonyos költségei tárgyában adott tanácsadó vélemény, július Rec., 1962; Délnyugat-Afrika nemzetközi státusa ügyében adott tanácsadó vélemény, július 11., Rec., 1950, o.; Dél-Afrika folyamatos namíbiai jelenlétéből az államokra háruló jogkövetkezmények tárgyában adott tanácsadó vélemény, június 21., Rec., 1971, 58. o.) Az értelmezés célja, mint fent utaltunk rá (az evolutív értelmezés problémáját most figyelmen kívül hagyva), a felek szerződéskötési akaratának feltárása. Az értelmezés eredménye eszerint háromféle lehet: megállapító, megszorító és kiterjesztő. Ez végső soron a szerződés értelmezési elvekkel feltárt tartalma és a nyelvtani értelmezés egymáshoz viszonyítását jelenti: ha arra a következtetésre jutunk a történeti, logikai, gyakorlati és esetlegesen a teleologikus értelmezéssel, hogy a szerződés értelme tulajdonképpen az, amit nyelvtani értelmezéssel már megkaptunk, de amiben nem voltunk biztosak, ám mégis igazolódott, azt tekintjük megállapító értelmezésnek. Megszorító az értelmezés, ha kiderül, hogy a felek eredeti szerződéskötési szándéka voltaképpen jóval kevesebbre irányult, mint amit a nyelvtani értelmezést sugallt. Kiterjesztő az értelmezés, ha kiderült, a felek szerződéskötési akarata szélesebb kört fogott át, mint amit a nyelvtani értelmezés tükröz Vannak bizonyos segédelvek, amelyeket alkalmaznunk kell a szerződés értelmezésekor. Amennyiben az értelmezés két eltérő tartalmat eredményez, amelyek közül az egyik szűkebb, a másik szélesebb körben vonja meg az állami kötelezettségeket (ez alapvetően akkor valószínű, ha két eltérő nyelv alapján végzett értelmezés ellentmondásait nem tudtuk a többi szerződésértelmezési módszerrel feloldani), akkor az állami szuverenitás jellemzői miatt vélelmeznünk kell hacsak nincs ezzel ellentétes bizonyítékunk, hogy az állami kötelezettségvállalás a szűkebb körre irányult. Amenynyiben két, ellentmondó értelmezési eredményt kapunk, amelyek közül az egyik a szerződést (vagy annak valamely rendelkezését) alkalmazhatatlannak, hatálytalannak tekinti, míg a másik alkalmazhatónak, hatályosnak, akkor az utóbbit kell választanunk, hiszen vélelmezhető, hogy a felek szándéka hatályosuló szerződés létrehozására irányult. Ez a szerződések hatályosulásának elve, az effet utile elv vagy hosszabb latin formájában: ut res magis valeat, quam pereat. Ezt az elvet a Nemzetközi Bíróság 2011-ben, a bírói vitarendezést megelőző tárgyalási kötelezettség mint előfeltétel összefüggéseiben értelmezte: magától értetődik, hogy ha egy vitát rendeztek, akkor az meg is szűnt. Következésképpen ha az»amelyet...nem rendeznek«szavakat úgy kellene értelmezni, hogy azok csak egyetlen feltételt támasztanak, azaz, hogy a vita ténylegesen létezzen, mielőtt azt a Bíróság elé vinnék, annak semmiféle haszna nem lenne. Hasonlóképpen, a kifejezett választási lehetőség két vitarendezési mód, nevezetesen a tárgyalások és az egyezmény által előirányzott eljárások között, azt a pozitív kötelezettséget hordozza, hogy a Bírósághoz fordulást megelőzően e rendezési módokhoz kell fordulni. Ha ez másként lenne, a 22. cikkben való jelenlétüknek nem lenne értelme, és semmilyen jogi következményt nem lehetne ebből levonni, szemben azzal az elvvel, hogy valahányszor az lehetséges, a szavakat úgy kell értelmezni, hogy azoknak hasznos kihatásuk legyen (CIJ: A faji megkülönböztetés minden fajtájának tilalmáról szóló nemzetközi egyezmény alkalmazásának ügye [Grúzia c. Oroszország], ex. prél., április 1., Rec., 2011, 134. ). (Lásd n 222., 1130.) Az értelmezés ugyanakkor nem vezethet a szöveg betűjével és szellemével összeegyeztethetetlen eredményre (CIJ: A magyar, román, bolgár békeszerződések ügyében adott tanácsadó vélemény, 2 e phase, július 18. Rec., 1950, 229. o.), illetve funkciójával vagy tárgyával és céljával összeegyeztethetetlen eredményre (CPJI: A Chorzow-i üzem ügye [Németország c. Lengyelország], ex. prél., július 26., n 9., o és CPJI: A görög-bolgár közösségek kérdései tárgyában adott tanácsadó vélemény, július 31., n 17., 19. o.) A nemzetközi szerződések hatálya, végrehajtásuk biztosítékai és a normakonfliktus 271. A nemzetközi szerződések esetén is tárgyi, alanyi, területi és időbeli hatályt különböztetünk meg. A tárgyi hatály alatt a szerződés által szabályozott tárgykört értjük. A tárgyi hatály problémáját azonban nem szükséges érdemben ismét tárgyalnunk, hiszen az értelmezés során már érintettük a potenciálisan felmerülő problémák megoldását Egy szerződés alanyi hatálya alatt azokat az államokat, esetleg nemzetközi szervezeteket értjük, amelyeket a nemzetközi szerződés annak részeseiként jogosít és kötelez. Ettől különbözik az a kérdés, hogy az adott nemzetközi szerződés a nemzetközi jog valamely alanyának biztosít-e közvetlenül érvényesítendő jogot, illetve 66

73 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI ró-e rá közvetlenül kötelezettséget. Ez összefügg az egyén jogalanyiságának kérdésével (részletesen lásd n ). A szerződés részes államai értelemszerűen a szerződés alanyi hatálya alá tartoznak Vannak azonban olyan államok is, amelyek a szerződések relatív hatályának elve (pacta tertiis nec nocent, nec prosunt) alóli valamelyik kivétel miatt szintén jogosítottak vagy kötelezettek, akikre a hatály tehát kihat. E kivételek a következők: i. ha az állam önként beleegyezett abba, hogy végrehajt olyan nemzetközi szerződést, amelyben ő nem részes; ii. a másik javára szóló ígérvény; iii. az érintkező vagy kollaterális megállapodások; iv. a legnagyobb kedvezmény elve alapján kialakult kapcsolatrendszerek; v. az ún. objektív helyzetet létesítő megállapodások; vi. a jus cogens tartalmú normák, mindenekelőtt a különböző emberiségellenes bűncselekményeket rögzítő egyezmények; vii. amennyiben nem történt bennük progresszív továbbfejlesztés, akkor végső soron a tiszta szokásjogi kodifikációs egyezmények (lásd n ) Értelemszerűen nincs akadálya annak, hogy egy állam szabad akaratából úgy döntsön (amennyiben különböző okokból nincs lehetősége arra, hogy a szerződéshez csatlakozzon, például mivel az régióhoz kötött), hogy a szerződésben foglaltakat mindennek dacára önmagára nézve kötelezőnek fogadja el. Ezzel gyakorlatilag egyoldalú nemzetközi jogi aktust, egyoldalú kötelezettségvállalást tett, ami jogforrási értékű (lásd n ). Önkéntes kötelezettségvállalásának terjedelmét tehát egy olyan nemzetközi szerződésből ismerhetjük meg, amelyben formálisan nem részes Nincs akadálya annak sem, hogy az államok olyan nemzetközi szerződést kössenek, amely a kívülálló számára (is) biztosít bizonyos jogokat. Egy ilyen ígérvény az azt tevőt jogilag kötelezi, s mivel jogi terhet nem ró a kívülállóra, rendszerint vélelmezhető, hogy elfogadja azt. (Az természetesen lehetséges, hogy az érintett állam elutasítja a gesztust, mondván, hogy ő ezektől az államoktól nem kíván semmit sem elfogadni. Ilyen nyilatkozatot értelemszerűen feszült viszonyban álló, esetleg ellentétes katonai tömörülésekhez tartozó államok tesznek.) Ha ilyen ígérvényt tartalmaz egy szerződés, akkor a szerződésben részes feleknek a szerződés megszüntetésekor figyelemmel kell lenniük arra is, hogy a harmadik államnak immár szerzett jogai vannak. Nem lehet csak úgy könnyedén vélelmezni, hogy harmadik államra nézve kedvező ígérvényeket abból a célból fogadtak el, hogy számára jogot keletkeztessenek. Semmi sem akadályozza azonban, hogy az állami akarat erre irányuljon vagy ezt eredményezze. Más államok által végrehajtott aktus alapján szerzett jogok léte csak konkrétan dönthető el: meg kell állapítani, hogy az ígérvényt tevő államok igazi jog létesítésében állapodtak-e meg s az állam ezt ilyenként fogadta-e el (CPJI: Felső-szavojai ésgexi vámszabad övezetek ügye, fond, június 7., n 46., 147. o.). III/2. TÉRKÉP Felső-Szavoja, Gex és a Genfi-tó vidéke 276. Az érintkező vagy kollaterális megállapodások egymásra tekintettel kötött megállapodások, ahol mintegy láncreakciószerűen áll be az államok kötelezettsége. Így például az első világháború kirobbanását megelőzően számos kétoldalú védelmi, katonai együttműködési egyezmény köttetett, mind a központi hatalmakon, mind az antanton belül. Az egyik állam hadba lépése így olyan államot is beléptetett valamelyik katonai koalícióba, amelynek addig nem volt konfliktusa a hadban álló államokkal. Mivel szerződő partnere egy másik állammal kötött szerződés alapján hadba lépett, ő a saját szerződésük alapján osztozott partnere sorsában. 67

74 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI 277. Erre sokban emlékeztet a legnagyobb kedvezmény elvét rögzítő szerződések logikája. Mára a GATT-, WTO-szabályozás miatt ennek a jelentősége csökkent, de korábban gyakran kötöttek az államok olyan kétoldalú egyezményeket, amelyekben megállapodtak egymás között valamilyen alacsony vámtarifában, de kikötötték, hogy ha valamelyikük egy harmadik államnak ennél kedvezőbb elbánást biztosít, az, illetve az annak megfelelő vámtarifa a szerződésük módosítása nélkül is automatikusan hatályba lép kettejük viszonylatában Az ún. objektív helyzetet létesítő megállapodások olyan szerződések, amelyek oly módon rendezik át a koordinátákat, hogy a szerződésben nem részes államok sem tudnak eltekinteni a megváltozott helyzettől. Ha egy állam határait egy békeszerződés megváltoztatta, akkor nem volt jelentősége annak, hogy valamely állam azon kívül maradt (például nem volt hadviselő vele szemben), s kívül maradásából nem következett az, hogy ő a korábbi határokat fennállónak tekintette volna. (Ezért nemcsak eltúlzottak, de alap nélküliek voltak azok a remények, amelyeket a magyar irredentizmus arra alapított, hogy az Amerikai Egyesült Államok vagy a Szovjetunió nem volt részese a trianoni békének. A konfliktusban részt nem vevő semleges államok szintén nem voltak aláírói a békeszerződéseknek. Nincs ebből a szempontból jelentősége és következménye annak, hogy Franciaország Magyarország 1947-es békeszerződésének nem részese.) A bős-nagymarosi vízlépcsőprojekt az 1977-es magyar-csehszlovák egyezményen alapult, amelynek alapján az ún. üzemvízcsatornát létrehozták. Azóta (pontosabban az ún. C-variáns alapján történő elterelés bekövetkezése óta, amelyet Magyarország kérésére a Nemzetközi Bíróság is jogellenesnek minősített) már csak ebben lehet jelentősebb merülésű hajóval haladni, az egyezményben nem részes állam hajója sem tud az Öreg-Dunán hajózni. III/3. TÉRKÉP A Duna, az üzemvízcsatorna és a zsilipek az 1977-es szerződés szerint 279. Ha az államok közössége mint egész megállapodik abban, hogy egy norma kógens jellegű, akkor egy később függetlenné váló állam ezt kénytelen elfogadni, ő sem követhet el népirtást, nem foglalkozhat rabszolgakereskedelemmel. Hasonlóképpen nem követhet el jogszerűen agressziót, nem támogathat terrorizmust stb. Formálisan ugyan nem részese ezeknek az egyezményeknek, de érdemi tartalmuk rá is kihat. E tekintetben az ún. emberiség elleni bűncselekmények (lásd n ) megakadályozásáról és megtorlásáról kötött egyezmények a jus cogens tartalmú szabályokhoz igen hasonló joghatással bírnak A nemzetközi jog íratlan része, a nemzetközi szokásjog (lásd n ) kapcsán a XIX. század vége óta észlelhető az államok törekvése az írásba foglalásra. Ha az írásba foglaló, azaz kodifikációs szerződés valóban csak a szokásjogot rögzíti, s nem tesz hozzá semmit, akkor szinte nincs igazi jelentősége a kötelezettség szempontjából annak, hogy az adott állam részese-e az egyezménynek, a norma ugyanis szokásjogi erejénél fogva eleve kötelezi az államot. Más a helyzet akkor, ha vegyes tartalmú kodifikációs szerződésről van szó, amelyben megjelentek az ún. progresszív továbbfejlesztés elemei: ebben az esetben csak a valóban tisztán szokásjogi tartalmú szabályok kötik a nem részes államot (lásd n 326.). 281 A szerződés területi hatálya alatt értelemszerűen azt a földrajzi területet értjük, amelyen az adott nemzetközi szerződés érvényesül. Ez többnyire egybeesik a részes államok területével, de lehet annál nagyobb és kisebb is. Amennyiben valamelyik részes állam más állam külső képviseletét is ellátja (példáulprotektorátus, lásd n 434.), illetve más állam területének igazgatását (például bérlet, lásd n 431.) végzi, akkor előfordulhat, hogy erre a területre is kiterjesztheti a megkötött szerződés hatályát vagy éppen köteles más állam területén alkalmazni az adott szerződést. A hadviselés nemzetközi jogát rendező ún. humanitárius nemzetközi jog (lásd n ) alkalmazása a hadműveletekkel érintett, illetve a megszállt területeken különösen fontos, s előfordulhat, hogy az ellenségeskedések szinte kizárólag csak az egyik állam területét érintik. Az emberi jogi tartalmú nemzetközi szerződések is gyakran a részes állam joghatósága alatt álló összes területre vonatkoznak. A szabályozott tárgy jellege is magyarázhatja, hogy az állam saját területén kívül is köteles bizonyos szabályok betartására, igaz, ez gyakran az ún. úszó/repülő államterülettel, azaz a lajstromozott járművekkel kapcsolatos (lásd n 369.), például a légi jogban, tengerjogban, világűrjogban. Ezekben az esetekben az állam saját 68

75 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI államterületénél szélesebb körben jogosult vagy éppen köteles a szerződést alkalmazni. Az államok azonban köthetnek olyan szerződéseket, amelyek vagy a szabályozott tárgy sajátosságai miatt, vagy más okból csak területük egy részére vonatkoznak. Így például egy terület demilitarizálása vagy egy konkrét területre vonatkozó speciális egyéb szabályrendszer (például szabadkikötők létesítése vagy éppen a nemzetközi folyónak minősítés, különösen amíg nem az egész vízgyűjtőrendszerre kiterjedő szabályozást fogadtak el az érintett államok) esetleg csak az állam egy bizonyos részén bír érdemi jelentőséggel, és az államok feleslegesnek tartják az egész terület bevitelét a szerződés hatálya alá. Azok az államok, amelyek széles körű területi autonómiát biztosítanak egyes szigeteknek, nyelvi vagy etnikai kisebbségeknek (Finnország az Aland-szigeteknek), vagy esetleg alkotmányjogi hagyományok miatt tiszteletben tartják bizonyos területeik önigazgatását, vagy nyelvi, földrajzi, esetleg történelmi alapokon föderális rendszerűek lettek, az állam és az adott terület közötti hatáskörmegosztás miatt arra törekednek, hogy egyes nemzetközi szerződéseikbe kerüljön bele olyan rendelkezés, amely kellő rugalmasságot hordoz ahhoz, hogy bizonyos területeit esetleg csak ideiglenesen kivonhassa a szerződés hatálya alól. Látható, hogy itt is alapvetően a szerződő felek közös akarata az irányadó, s ezért a korábban gyarmati klauzulának is nevezett jogtechnikai megoldásnak ma is van relevanciája, elnevezésére a semlegesebb ún. területi klauzulát használják. Ez módot ad arra, hogy az állam egy területet a szerződés hatálya alól kizárjon, vagy éppen ellenkezőleg, bevigyen a szerződés hatálya alá. Ha nem került be ilyen szerződési fordulat, akkor esetleg a fenntartás intézményével törekedhet arra, hogy a belső alkotmányjogi kompetenciák és a nemzetközi kötelezettségvállalás harmonikusan illeszkedjen A szerződés időbeli hatályát illetően a visszaható hatályú jogalkotás kizárását tekinthetjük elsődlegesen érvényesülő szabálynak. Ezt magyarázza az is, hogy az államok jelentős része belső jogában eleve nemkívánatosnak tekinti a visszamenőleges jogalkotást, és mindenekelőtt a büntetőjogban a nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege elvek alapvető igazságszolgáltatási garanciáknak minősülnek, s ebbéli minőségükben a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvnek (lásd n ) is tekinthetőek. A belső jog egyéb területein ugyanakkor megoszlik az államok véleménye abban, hogy a jogbiztonság elvét szükségképpen sérti-e a visszamenőleges jogalkotás. Mindez analógia alapján is magyarázza, hogy miért igyekeznek az államok elkerülni a visszamenőleges jogalkotást a nemzetközi jogban. Van azonban egy roppant praktikus oka is annak, hogy a nemzetközi jogban az államok inkább csak pro futuro vállalják a szerződési kötelezettségeket: ez a végrehajtással járó anyagi kötelezettségek terhes voltának köszönhető, s nem független a nemzetközi jogalkotásban nap mint nap észlelhető azon tendenciától, hogy az államok igyekeznek kötelezettségeiket a lehető legszűkebbre vonni. Nincs akadálya azonban annak, hogy az államok megállapodjanak: a szerződés egésze vagy bizonyos elemei a múltra nézve is tartalmazzanak rendelkezéseket, esetleg konkrét kötelezettségeket is. Ilyet találhatunk számos békeszerződésben, amelyek a megelőző háborúban létrejött jogi helyzeteket érvénytelenítik, így a múlt bizonyos eseményeinek összefüggéseiben kiszámolható kárpótlási kötelezettséget írnak elő. Explicit rendelkezés nélkül is elképzelhető azonban, hogy a szerződés hatályát megelőző múlt hatást gyakorol a jelenre: nincs ugyan az Emberi jogok európai egyezményének visszamenőleges hatálya, ám az Emberi Jogok Európai Bírósága az ún. áthúzódó jogsértések tanára alapítva mégis megállapította, hogy bizonyos esetekben az egyezmény hatálya utáni események időtartamának megítélésében nem tekinthet el a tényleges időtartam hosszúságától, például az ésszerű időn belül lezajló bírósági eljárások megítélésekor. Nem sérti a visszamenőleges jogalkotás tilalmát az sem, ha szokásjogilag már régóta kötelező szabály kerül utóbb kodifikálásra, s a kodifikációs szerződés hatálybalépése előtti eseményekre vonatkoztatják az adott szabályt. Mindennek ellenére a nemzetközi büntetőbírósági eljárások (Nürnberg, ICTY, ICTR, ICC lásd n , , ) során a védelem rendszerint megkísérli sikertelenül a nullum crimen sine lege elv sérelmét láttatni ebben A szerződések végrehajtásának biztosítékai 283. A szerződések végrehajtásában a nemzetközi jog a pacta sunt servanda elvet vallja: a szerződések azért vannak, hogy végrehajtassanak. Az államok s főleg szakértőik realitásérzéke azonban régóta azt eredményezte, hogy egyes esetekben nem árt külön biztosítékokat szerezni avégett, hogy a szerződési kötelezettségek teljesüljenek. E biztosítékokat lehet aszerint csoportosítani, hogy benne foglaltatnak-e szövegszerűen is az adott szerződésben vagy pedig a szerződési szövegen kívüli biztosítékokról van szó. Emellett azonban még számtalan osztályozási lehetőség van aszerint, hogy a szerződési kötelem végrehajtásának folyamatos ellenőrzése-e a cél vagy a végrehajtás kikényszerítése, jogi-e a biztosíték vagy éppen nem jogi, hanem politikai, gazdasági természetű stb A nemzetközi jog története számtalan szerződési biztosítékra szolgáltat példát, ezek egy része azonban mára már kikopott a gyakorlatból. A dinasztikus házasságok mára jelentőségüket vesztették, s fejedelmi ivadékok túszul adása is a jogtörténet lapjaira került, nem is szólva arról, hogy a polgári lakosság soraiból túszok szedése mára kifejezetten háborús bűncselekménnyé vált. Egy vagy több város zálogba adása sem mai intézmény, ugyanakkor a zálogjog intézményét ismerték az első világháborút lezáró békeszerződések is, 69

76 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI amelyek azt a legyőzött államok egész vagyonára érvényesíteni kívánták. Biztosíték lehet területek ideiglenes katonai megszállása, ami például az első világháború után a Ruhr-vidékkel történt, amikor a Németországra kirótt jóvátétel fizetését akarták a fizetésképtelenség dacára garantálni. A szerződések periodikus értékelő konferenciáinak a célja szintén a teljesítés útjában álló akadályok feltérképezése és kiküszöbölése. A szerződések végrehajtását biztosíthatják a különböző kontrollmechanizmusok, vegyesbizottságok, szakértői bizottságok, különleges hatáskörű nemzetközi bíróságok (például az emberi jogok védelme területén) vagy akár maga a Nemzetközi Bíróság is. Sok szerződés tartalmazza ugyanis a fenntartások kapcsán már említett hagyományos fordulatot, hogy a szerződés értelmezéséből és alkalmazásából fakadó viták rendezésére a Nemzetközi Bíróság jogosult. Egy vagy több állam is vállalkozhat egy szerződés végrehajtásának biztosítására, így például az állandó semlegességet statuáló szerződések esetében volt (és van) jelentősége annak, hogy a nagyhatalmak vállalják adott esetben a katonai fellépést is annak érdekében, hogy az adott rendszerint kisvagy csak közepes potenciálú állam semlegességét más államok respektálják. Utóbbi időben az Amerikai Egyesült Államok egyes szerződésekben (például a boszniai konfliktust lezáró évi daytoni megállapodásban, amelyet az amerikai elnök egyik rezidenciáján írtak alá Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Szerbia-Montenegró elnökei) félként ugyan nem vesz részt, képviselőjének aláírása mégis ott szerepel a dokumentumon, mint aki mintegy tanúsítja a megállapodásra irányuló nemzetközi, illetve nagyhatalmi figyelmet (a fogalmazás ugyanis a következő volt: witnessed by"). Ugyanezt a megoldást alkalmazták Horvátország és Szlovénia november 4-én aláírt, a két állam tengeri és szárazföldi határainak pontos elhatárolását egy választottbíróságra bízó és az Európai Unió közvetítésével tető alá hozott megállapodásában (lásd n 426. és 1310.). Mindenekelőtt nemzetközi szervezetben képzelhető el az, hogy biztosítékként különböző szankciókat irányoznak elő azon tagállamaikkal szemben, amelyek nem hajtják végre az alapokmányból vagy az alapokmány alapján kötött nemzetközi szerződésből fakadó kötelezettségeiket. (Tény azonban, hogy az ilyen szankciós mechanizmusok tényleges érvényesítése sok kívánnivalót hagy maga után.) A nemzetközi jogi természetű biztosítékok mellett természetesen számos politikai, gazdasági, pénzügyi biztosíték is kötődhet nemzetközi szerződési kötelezettségvállaláshoz, gyakran a jogiakat meghaladó hatásfokkal érvényesülve A szerződések végrehajtása és a normakonfliktus 285. Normakonfliktusról akkor van szó, amikor két egyaránt érvényes és az adott jogalanyt az adott helyzetben egyformán kötelező norma egymással ütköző tartalmat hordoz. A belső jogban a jogszabályi hierarchia, azaz végső soron az alkotmányos normapiramis az ütközés feloldására önmagában biztosít egy bizonyos automatizmust, és igazi problémát csak az azonos hierarchikus szinten levő, ütköző normák közötti választás jelent. A nemzetközi jogban ez a kérdés jóval öszetettebben jelentkezik, hiszen a nemzetközi jog forrásai között nincs hierarchia, s függetlenül univerzális, regionális, partikuláris vagy bilaterális jellegüktől, a szerződések is egyenrangúak egymással. Igaz, nem feledkezhetünk meg ajus cogens jellegű normák sajátosságairól, a velük való ütközés következményeiről. Mivel, mint ismeretes, a nemzetközi jogban a jogalkotás alapvetően decentralizált jellegű, s univerzális szinten hiányoznak (ráadásul regionális szinten is igencsak kivételesek) azok a jogalkotással összefüggő intézmények és eljárások, amelyek megfelelői a belső jogban eleve csökkentik a normakonfliktus kialakulásának lehetőségét, a nemzetközi jogban jóval gyakrabban találkozhatunk ezzel a jelenséggel. A megoldás bizonyos szempontból ugyanakkor emlékeztet arra, amelyet a belső jogból is ismerhetünk A normakonfliktus megoldásakor az első feladat annak tisztázása, hogy valóban fennáll-e a konfliktus. A francia nemzetközi jogtudományban különösen kedvelt ún. Matter-doktrínát a többi állam gyakorlata elfogadja, illetve különböző bírói döntésekhez kapcsolva maga is ismeri. (A Matter-doktrína eredetileg a nemzetközi jog és a belső jog konfliktusának feloldása kapcsán jelent meg, de pragmatizmusa és logikája miatt a nemzetközi normák ütközésének megoldására is hasznosítják.) Eszerint vélelmezhető, hogy az állam szerződéskötési szándéka a normakonfliktus kikerülésére irányult és megtett mindent annak érdekében, hogy kötelezettségei egymással harmonizáljanak. Azt kell tehát keresni, hogy egy ütközés nem oldható-e fel úgy, hogy egymásra tekintettel, egymással harmonizáló olyan értelmezést ad a jogalkalmazó a két normának, hogy végső soron kiderüljön, valójában nincs is szó ütközésről vagy ellentmondásról. A vizsgálat során kiderülhet az is, hogy más ok miatt nincs igazi konfliktus: ez történik akkor, amikor valójában nem is hatályos még az egyik norma, esetleg a problematikus rendelkezés fenntartásával magára nézve kizárta az állam, vagy annak esetleg opcionális jellege miatt az őt nem kötelezi A Matter-doktrína logikájára épülnek azok a szerződésszövegezési technikák, amelyek a normakonfliktus kialakulását akarják megelőzni. Igen gyakran találkozhatunk például a következő fordulattal: a jelen egyezmény egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy az csorbítaná a más nemzetközi szerződések vagy a belső jog alapján megszerzett jogokat. 70

77 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI 288. Ha ezek a megelőző lépések nem adnak megoldást, azaz továbbra is fennállónak tekinthetjük a normakonfliktust, úgy kénytelenek vagyunk jogi megoldásokat alkalmazni. Ez alapvetően a következő három elv egymásra tekintettel történő alkalmazását jelenti: i. pacta sunt servanda; ii. lex specialis derogat legi generali; iii. lex posterior derogat legi anteriori. Mint majd láthatjuk, valamelyikük szükségképpen megoldást fog hozni Ha a normakonfliktus több szerződés között áll fenn, akkor először is azt kell megvizsgálnunk, hogy az ütköző szerződések tekintetében mely államok minősülnek részes félnek. Amennyiben ugyanis az időben korábbi szerződésben és az időben későbbi szerződésben egyaránt részesek a kérdéses államok, úgy az időben későbbi szerződésnek kell elsőbbséget adnunk (lexposterior derogat legi anteriori), mintegy vélelmezve, hogy az új szerződés megkötésével a felek korábbi kötelezettségüket megfelelően módosítani akarják. (Ezalól azonban egyértelmű kivételt jelent, ha a korábbi szerződés jus cogens tartalmúnak tekinthető: mint az érvénytelenség tárgyalása során láttuk, az ilyen norma imperatív jelleggel érvényesül, következésképpen ebben az esetben az előző -jus cogens jellegű szerződés élvezi a pacta sunt servanda elv védelmét.) Amenynyiben az időben korábbi és későbbi szerződésben nem ugyanaz a részes felek köre, akkor azon felekre nézve, amelyek csak a korábbi szerződésben részesek, ennek a szerződésnek a pacta sunt servanda szabálya irányadó, hiszen nem kötelezhetők a szerződések relatív hatálya elvének megfelelően olyan szerződés végrehajtására, amelyben ők maguk nem részesek. Mivel azonban a relatív hatály kapcsán láttuk, hogy ajus cogens kivételt képez, ennek itt is érvényesülnie kell, ugyanazon logika alapján, azaz ha a későbbi szerződés jus cogens jellegű, akkor mégis a lex posterior derogat legi anteriori elv fog érvényesülni. Azon felek között pedig, akik az időben későbbi szerződésben részesek, magától értetődően szintén a lex posterior derogat legi anteriori elv érvényesül. Ráadásul az is elképzelhető, hogy a két államcsoport egymás közötti kapcsolatrendszerében a kötelezettségek nem lesznek szinallagmatikusak: az időben korábbi szerződésben részt vevők csak ennek a szerződésnek a tartalmát kötelesek végrehajtani, azonban az időben későbbi szerződésben részes felek nemcsak egymás között, hanem az időben korábbi szerződésben részes államok tekintetében is ezen későbbi szerződés kötelmeit kötelesek érvényesíteni. (Ennek gyakorlati példája a hadviselés nemzetközi jogából is hozható: ha egy állam mindig, minden körülmények között köteles az új kötelmeket végrehajtani, akkor nincs jelentősége annak, hogy a vele szemben álló hadviselő milyen mértékben kötelezett a humanitárius jogi szabályokat illetően. Igaz, ez a szabály is csak a XX. század számos háborús tragédiája nyomán formálódott ilyenre, megtagadva a korábban érvényesülő reciprocitási elvet.) 290. A fenti megoldás azonban nem érvényesül (a jus cogens örökös kivételezett helyzetét leszámítva) abban az esetben, ha valamelyik szerződés különösnek minősül a másikhoz képest (például általános emberi jogi kötelezettségek ütköznek az ILO keretében a munka világában érvényesülő bizonyos jogosítványokról kidolgozott speciális szabályokkal): amennyiben tudniillik az illető állam részese a különös egyezménynek, akkor a lex specialis derogat legi generali elvet kell alkalmaznunk Ha a normakonfliktus szerződés és szokásjogi norma között áll fenn, úgy a megoldás viszonylag egyszerű: a lex posterior derogat legi anteriori, a lex specialis derogat legi generali, valamint a pacta sunt servanda egyaránt a szerződés javára mutat az esetek túlnyomó többségében, hiszen a szerződés időben rendszerint későbbi, mint a szokásjog, rendszerint pontosabb, azaz speciális jellegű. A kivétel ezalól itt is a jus cogens esete: ráadásul a szakirodalom a bizonyítottan kógensnek tekintett normákat szokásjoginak minősíti, s egyelőre inkább elméleti lehetőségként számol a szerződésileg kinyilvánított kógenciával. Abban a ritka esetben, amikor a szokásjog tekinthető időben későbbinek, és nem tekinthetjük a szerződési normát hozzá képest különösnek, úgy ebben az esetben a lex posterior elve érvényesül, azaz, akárcsak a belső jogban, arról van szó, hogy desuetudo sújtja az írott normát. Értelemszerűen abban az esetben, ha a szerződés a szokásjogihoz képest különös, úgy itt is a lex specialis és a pacta sunt servanda érvényesül Nem valószínű, hogy normakonfliktus jöhetne létre szerződés és az ún. civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek (lásd n 327.) között. A tapasztalatok szerint a szerződések hallgatása esetében a nemzetközi gyakorlat befogadó volt az általános jogelvek irányában. Az általános jogelvekkel való ütközés a reálisan felmérhető esetekben vagy értelmetlen nemzetközi szerződést eredményezne (amelyet tehát nem kötnének meg az államok), vagy a szokásjogi jus cogensbe ütközést idézné fel, azaz a normakonfliktusnak azt a fajtáját, amelyet fenn tárgyaltunk. Az általános jogelvek tehát rendszerint kiegészítik a szerződési normákat Ha a normakonfliktus szerződés és állami egyoldalú nemzetközi jogi aktus (ami jogforrási természetű, lásd n 332.) között áll fenn, úgy egy-két valószínűtlen, iskolahipotézist leszámítva a pacta sunt servanda elvét kell alkalmaznunk Ha a szerződési norma nemzetközi szervezet határozatával ütközik, úgy a legfontosabb annak előzetes megállapítása, hogy milyen típusú határozatról van szó: olyanról-e, ami csak ajánlási értékű (lásd n 342.), vagy 71

78 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI esetleg, ami jóval ritkább (lásd n ), nemzetközi kötelezettséget hordozó határozatról. Amennyiben az adott norma csak ajánlási értékű, úgy valójában nem is beszélhetünk jogi értelemben vett normakonfliktusról, hiszen csak egy kötelezettség van a porondon: világos tehát, hogy a szerződés javára a pacta sunt servanda elvét kell alkalmaznunk, mégpedig kivétel nélkül, hiszen fogalmilag kizárt, hogy jus cogens természetet jogilag nem kötelező formában állapítsanak meg. Jóval bonyolultabb azonban a helyzet akkor, ha a szervezeti határozat jogi kötelezettséget statuál: ekkor a megoldás több előfeltételtől függ. Amennyiben az állam nem részese a szerződésnek, de tagja a szervezetnek, úgy a szervezeti határozatot kell alkalmaznia, ez a lex specialis elv érvényesítését jelenti. (Ebben az esetben is áll, bár nagyon elméletieskedő a jus cogens szokásos kivétele. Valószínűtlen, hogy ténylegesen bekövetkezhetne egy ilyen konfliktus.) Amennyiben az állam részese a szerződésnek, de nem tagállam, akkor a pacta sunt servanda elve az irányadó, annak megjegyzésével, hogy igen szűk körben elképzelhető kivétel: ez tulajdonképpen a nemzetközi béke és biztonság érdekében az ENSZ Biztonsági Tanácsa által meghozott szankciós határozat kapcsán vetődött fel a szakirodalomban. Ez azonban kivételként szintén az iskolahipotézisek sorát gyarapítja, mivel immár gyakorlatilag az összes állam tagja az ENSZ-nek. A világszervezet taglétszáma jelenleg 193, Dél-Szudán jelen sorok írásakor történt felvételével, s ezzel a kör gyakorlatilag teljessé vált, még ha Koszovó, bár 2008-ban kiáltotta függetlenségét, 2011-ben még nem volt ENSZ-tagállam (lásd n 549., 591., 594.). Amennyiben a részes állam egyszersmind tagállam is a kötelező határozatot hozó nemzetközi szervezetben, úgy az alábbi elvek figyelembevételével kell eljárnunk: a szervezet alapokmánya feltehetően kimondja a maga elsőbbségét a tagállamok egyéb kötelezettségeivel szemben, de ez nem jelenti azt, hogy ez a kötelező határozatokra automatikusan érvényesíthető lenne. A Nemzetközi Bíróság csak sokára, a Lockerbie ügyben minősítette a nemzetközi béke és biztonság érdekében, az ENSZ Alapokmányának VII. fejezete alapján hozott határozatokat olyannak, mint amelyekre vonatkoztatható az alapokmány 103. cikke szerinti elsőbbség (CIJ: Az évi montreali egyezmény értelmezésének és alkalmazásainak kérdései a Lockerbie melletti légi szerencsétlenséggel összefüggésben, ord, április 14., Rec., 1992, 126. o.). A pacta sunt servanda elv alapelvi természetéből az is következik, hogy távol vagyunk attól, hogy minden nemzetközi szervezet minden kötelező határozatára transzponálhatná az alapokmányi elsőbbséget, még akkor is, ha a határozatról feltehetően megállapíthatjuk, hogy szándéka szerint alapokmányi kötelezettséget valósít meg. Alapokmányi hallgatás esetén azonban nem könnyen feloldható csapdahelyzetbe kerülhet az állam és a szervezet, főleg ha az adott szerződésben részes államok egy része tagállam, más része viszont nem az. Szerencsés esetben azonban a lex specialis elv javíthatja a kötelező határozat pozícióját a szerződéssel szemben, s amennyiben a határozat szerződési vagy szokásjogi eredetű normákat hordoz, akkor az azok normakonfliktusainál megismert elveket itt is alkalmazhatjuk. Emellett a jogi lehetetlenülés bekövetkezését kell megvizsgálnunk (lásd n 306.). Természetesen nem okoz gondot a konfliktus feloldása azon norma irányába, amelyik jus cogens értékű, nem volt azonban eddig valós példa arra, hogy szervezeti határozat minősített volna elsőként ilyen gyanánt egy kógens normát. Ha a normakonfliktust nem sikerül feloldanunk a szerződés javára, akkor a nemzetközi jogi felelősség felmerülésével viszont számolnunk kell, ugyanakkor bizonyos kimentési okokra esetleg alappal hivatkozhatunk (lásd n ) Nyilvánvalóan megkönnyíti tehát a dolgot, ha az alapokmány tartalmaz explicit rendelkezést, de ez értelemszerűen a tagállamokat köti: az Európai Unió jogrendszerében viszonylag részletesen kidolgozott a szabályrendszer, amelynek azonban kulcseleme az, hogy a tagállamok (illetve a belépők) a közösségi joggal ellentétes tartalmú szerződéseiket felszámolták, s az Európai Unió által kötött szerződések tekintetében előzetes normakontrollt gyakorol az Európai Közösségek Bírósága. Ennek részletes kifejtését azonban ehelyütt nem tartjuk feladatunknak, s a közösségi jogi tankönyvek megfelelő fejezeteit ajánljuk az olvasó figyelmébe. Külön is emlékeztetünk ugyanakkor arra, ahogyan a nemzetközi jogtól függetlenné vált közösségi jog az ún. alapjogvédelem problémakörében a kezdeti elutasítás, majd a nemzeti alkotmányok közös elveiből történő inspirálódás elfogadása után mennyire közel került a tagállamok által elfogadott emberi jogi tartalmú egyezményekhez és különösen az Emberi jogok európai egyezményéhez A szerződés normakonfliktusa belső jogi normával is fennállhat. A nemzetközi jog szempontjából ennek a megoldása roppant egyszerű, hiszen szükségképpen csak a pacta sunt servanda lehet az egyedüli megoldás, azonban ennek tényleges biztosítására rányomja a bélyegét az, hogy az adott állam a monista vagy a dualista berendezkedést követi-e, illetve, hogy az adott norma teljesíti-e a közvetlen alkalmazhatóság kritériumait. Monista államban a közvetlenül alkalmazható norma esetében a nemzetközi szerződés automatikusan megelőzi a vele ellentétes tartalmú belső jogi normát. Ha a norma nem közvetlenül alkalmazható, illetve általában a dualista államok esetében ez az automatizmus nem létezik, a belső jogi, alkotmányjogi-igazságszolgáltatási részletszabályoknak kell garantálniuk, hogy ne érvényesülhessen belső jog a nemzetközi jog sérelmére A szerződések módosítása, kiegészítése, felfüggesztése 72

79 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI 297. A szerződések sohasem tökéletesek. Az államok a végrehajtás során rádöbbenhetnek arra, hogy szövegezési pontatlanságok nehezítik munkájukat, alkalmazhatatlan vagy utóbb túl terhesnek tűnő kötelezettségeket vállaltak. Ennek ellentétére is számos példa van, azaz amikor az államok úgy érzik, lehetőség van az előrelépésre, a vállalt kötelezettségek továbbfejlesztésére. A szerződési kötelezettségek megváltoztatására rendszerint van mód, különböző eljárások révén A szerződések módosítása, kiegészítése 298. Amennyiben a megkötött nemzetközi szerződés tartalmaz idevágó szabályt (ez többnyire a záró rendelkezésekbe kerül), úgy azt értelemszerűen követni kell. Ezekben a rendelkezésekben kitérnek a módosítási javaslatok felvethetőségének esetleges időbeli szabályaira, valamint arra, hogy elfogadásuk és főleg hatálybaléptetésük hogyan történjék. Kétoldalú szerződések esetében mindez technikai szempontból jóval egyszerűbb, feltéve persze, hogy az egyik fél a másikat meg tudja győzni a maga igazáról, és módosítják a szerződést. A két fél ez esetben megállapodik arról, hogy a módosítás mikor lépjen hatályba. Megállapodhatnak arról is, hogy módosítsák-e a szerződést vagy ahhoz csak egy kiegészítő jegyzőkönyvet készítsenek. A nemzetközi jogi kötelezettség szempontjából a végkövetkezmény azonos lesz, a belső alkotmányjogi háttér sajátosságai miatt azonban esetleg az adott országban a parlament által ellenőrzött kormányzat számára egy kiegészítő jegyzőkönyv elfogadása gyakran kevesebb gondot okoz, mint egy szerződésmódosítás. Többoldalú szerződések esetében több technikai nehézséggel kell számolnunk, amelyek abból adódnak, hogy kettőnél több állam akaratát nehezebb egyeztetni. A szerződésbe, mint említettük, eleve célszerű beépíteni idevágó rendelkezéseket. Láttuk, hogy a többoldalú szerződés elkészítésekor a teljes egyhangúság ugyan elképzelhető, de jóval gyakoribb a minősített többség valamely fajtája, rendszerint a kétharmados. Az elkészült szöveg láttán a szuverén államnak úgyis jogában áll eldönteni, hogy azt elfogadja-e (teljes egészében vagy esetleg valamilyen fenntartással), vagy nem kíván részes féllé válni. Amikor e szerződés módosításának igénye felmerül valamely fél részéről, akkor mindenekelőtt azt a kérdést kell eldönteni, hogy a módosítás kidolgozása, elfogadása és hatálybaléptetése hogyan történjék. Előbbiek a szerződés hallgatása esetén a szerződés elkészítésének analógiájára történnek A szerződés ugyanakkor előirányozhat felülvizsgálati értekezletet és rögzíthet annak tekintetében speciális szabályokat. Az ENSZ Alapokmánya a saját módosítása tekintetében azt tartalmazza, hogy az elfogadott módosítások akkor lépnek hatályba, ha a tagállamok kétharmada, köztük a Biztonsági Tanács összes állandó tagja azokat megerősítette Az alapprobléma rendszerint abban áll, hogy a többségi akaratot hogyan lehet egyeztetni a szerződések relatív hatályának elvével és az operativitás követelményeivel. Ezt az évi bécsi egyezmény 40. cikke abban a formában rendezi, hogy nem zárja ki a párhuzamos érvényesülést: azaz a módosított szerződést a módosítást elfogadó államok egymás közti viszonylataikban a módosítás értelmében alkalmazzák, a nem módosítók pedig egymás közti kapcsolataikban, valamint ugyanők és a módosító szerződést elfogadó államok viszonylatában a szerződést eredeti értelemben alkalmazzák. Bár a szerződés módosítása rendszerint a részes felek teljes körére vonatkozóan történik, arra is mód van az évi bécsi egyezmény 41. cikke szerint, hogy amennyiben arra a szerződés lehetőséget ad vagy kifejezetten nem tiltja és nem érinti a többi részes fél eredeti jogait és kötelezettségeit és nem veszélyezteti a szerződés eredeti céljának, tárgyának érvényesülését, bizonyos részes felek csak önmaguk vonatkozásában módosítsák szerződési kötelezettségeiket. Azt az államot, amelyik a módosítás után vált a szerződés részesévé, a módosítás szerinti értelemben kell részesnek tekinteni, hacsak nem nyilatkozott ezzel ellentétesen. Ugyanez az állam a módosításban nem részes államokkal szemben csak az eredeti, módosítás előtti tartalom szerint kötelezett, kivéve ha ezzel ellentétesen nyilatkozott Mindezek a megoldások azonban hallatlanul bonyolítják a szerződési kötelezettségeket: a kétsebességes mechanizmusok ezért bár jogilag lehetségesek, valójában praktikus szempontból nem kívánatosak. Különösen elkerülendők nemzetközi szervezetek belső működésében, illetve az intézmények és kompetenciáik tekintetében az ilyen különbségek: ezért a hatálybaléptetést vagy ahhoz kapcsolják, hogy az eredeti szerződésben részes összes állam erősítse meg a módosítást, vagy pedig a megfelelő (nyilván rendszerint minősített) többség meglétét elegendőnek tekintik a hatálybaléptetéshez, és a módosítást eredetileg el nem fogadó állam vagy beletörődik az új szabályokba, vagy pedig kilép az adott nemzetközi szervezetből A módosítás említett nehézségei miatt többoldalú egyezmények esetében kedveltebb a kiegészítő jegyzőkönyvek intézménye. Ezek mint nemzetközi szerződések úgy érvényesülnek, hogy közben az eredeti szerződés, amelyhez kapcsolódnak, önálló életet él. A kiegészítő jegyzőkönyvben való részesség előfeltételezi az alapegyezményben való részesi mivoltot: amennyiben a kiegészítő jegyzőkönyv anyagi jogi tartalmú újabb kötelezettségek vállalását jelenti, de az eljárási mechanizmusok nem változnak, úgy nem jelent problémát, ha viszonylag kevés ratifikációhoz kapcsolják a hatálybalépést. Ha azonban a kiegészítő jegyzőkönyv elnevezése 73

80 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI dacára valójában érdemi, komplex eljárási módosítást hordoz, úgy az államok az összes részes állam ratifikációjához köthetik a hatálybalépést. Ezt történt például az Emberi jogok európai egyezménye 11. jegyzőkönyvével, amelyik megszüntette az Emberi Jogok Európai Bizottságát és átalakította az Emberi Jogok Európai Bírósága előtti eljárást (lásd n 660.) A szerződések felfüggesztése 303. A nemzetközi szerződések végrehajtása során felmerülhet, hogy időközben olyan változások következtek be, amelyek miatt a pacta sunt servanda elv dacára időlegesen célszerű lehet a szerződési kötelezettségek végrehajtásának megkövetelésétől való el- tekintés. Mivel azonban a szerződés jó, csak az aktuális körülmények rosszak, nem a szerződést kívánják véglegesen megszüntetni, hanem csak ideiglenesen kívánnak a kötelezettségektől eltekinteni, megvárva, amíg az akadály elhárul. Ezt a célt szolgálja a felfüggesztés, amelyre az államban rejlő és az államon kívüli okok esetében egyaránt sor kerülhet Amennyiben a szerződés eleve konkrét rendelkezést tartalmaz a felfüggesztést illetően, úgy az értelemszerűen irányadó. Ritka azonban, hogy ennyire előrelátóak vagy nagyvonalúak lettek volna az államok a szerződéskötéskor: explicit rendelkezés híján sincs akadálya a felfüggesztésnek, ha ebben a részes államok mindannyian egyetértenek. Kétoldalú szerződések esetében eszerint bármelyik kezdeményezheti, a másik vétójoga mellett, többoldalú egyezmény esetében pedig a konszenzus segíthet a megoldásban. Ez jóval bonyolultabb azonban, ha a felfüggesztés tekintetében eltérő az államok akarata: néhány részes fél egymás között felfüggesztheti a szerződés végrehajtását, ha erre a szerződés egyértelműen módot ad vagy legalábbis nem tiltja és nem érinti a többi fél szerződéses jogainak gyakorlását, illetve kötelezettségeinek teljesítését és nem összeegyeztethetetlen a szerződés tárgyával és céljával. Mindezen feltételek figyelembevételével egy időben későbbi szerződés is vezethet egy korábbi szerződés felfüggesztéséhez A szerződések megszűnése 305. A szerződések nem örökéletűek a nemzetközi jogban sem: annak ellenére, hogy számtalan szerződést kötöttek örökérvényűként, aligha van olyan, amelyik még hatályban lenne. A Lord Palmerston XIX. századi angol miniszterelnöknek tulajdonított aforizma szerint Angliának és általában az államoknak nem örök barátai, hanem örök érdekei vannak. A realitásoknak felel meg tehát, hogy az évi bécsi egyezmény részletesen is foglalkozik a szerződések megszűnési okaival. Ezek többféleképpen csoportosíthatók: vannak a szerződésben benne foglalt, valamint azon kívüli okok. Megkülönböztethetünk a felek szerződéskötési akaratára visszavezethető és attól független okokat. Vannak a felekkel összefüggő, illetve a felek akaratán kívüli okok. Vannak egyértelműen, szinte mechanikusan érvényesülő okok, s vannak olyanok, amelyek a felek egyetértését feltételezik. Mint azonban majd láthatjuk, néhány megszűnési ok esetében bizonytalan, hogy hova is sorolhatók be tökéletesebben A felek a szerződéskötéskor már eleve gondolhatnak a szerződés megszűnésére. i. Így a határozott időre kötött szerződések esetében (amennyiben nincs a szerződésben hatálymegújító klauzula) a kikötött időtartam lejártával megszűnik maga a szerződés is. iii. A szerződésbe foglalt bontó feltétel megvalósulása akárcsak a civiljogban a szerződés megszűnését eredményezi. iii. Ehhez hasonló eset az, amikor a szerződés utal egy minimális részesi létszámra, és a szerződés részes államainak száma ez alá csökken: a szerződés azonban csak akkor szűnik meg, ha kvázi bontófeltételként, ezt a jogkövetkezményt kifejezetten tartalmazza az adott nemzetközi szerződés. iv. Amennyiben a szerződés szövegszerűen utal a felmondásra (ez azért rendszerint bizonyos feltételekkel különösen időbeliekkel körbebástyázva történik), úgy afelmondás gyakorlása kétoldalú egyezmény esetében magát a szerződést, többoldalú egyezmény esetében az illető állam részesi mivoltát szünteti meg. v. Abban az esetben, ha a szerződési kötelem egyszeri teljesítéssel megvalósulhat (traité-contrat / ügyintéző szerződés), úgy a szerződés értelemszerűen megszűnik a teljesítéssel. Ez történik például háborús körülmények között, amikor a harcoló felek a harctéri sebesültek összeszedésére és biztonságba helyezésére rövid időtartamú tűzszünetet kötnek. Ugyanakkor a folyamatos teljesítést igénylő nemzetközi szerződések (traité-loi / normatív szerződés) nyilvánvalóan nem szűnnek meg a teljesítéssel. vi. Nincs akadálya annak, hogy az összes részes fél a szerződés szövegének hallgatásakor vagy akár rendelkezésével ellentétesen, a köztük levő konszenzus alapján megszüntesse az adott szerződést. vii. Ennek szinte egyik alváltozata, amikor a felek által utóbb kötött nemzetközi szerződés szünteti meg a korábbi nemzetközi szerződést, akár úgy, hogy erre kifejezetten utal, akár úgy, hogy a későbbi szerződés tárgyával, tartalmával összeegyeztethetetlen a korábbi szerződés: ez, a normakonfliktus kapcsán megismert technikákra emlékeztetően akkor lehetséges és problémamentes, ha mindkét szerződésben ugyanazok az államok részesek. 74

81 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI viii. Megszünteti a háború is a hadviselő felek közötti, a békebeli körülmények között megvalósítható kétoldalú szerződéseket, kivéve azokat, amelyek éppen a háborúbeli magatartást illetően köttettek, igaz, ezek túlnyomó részben sokoldalú nemzetközi szerződések. ix. A szerződési kötelmek súlyos, durva megsértése valamelyik fél részéről jogot ad a másik félnek a felmondás gyakorlására akkor is, ha azt a szerződésben kifejezetten nem rögzítették. Többoldalú nemzetközi szerződés esetében a többi félnek egyhangú álláspontra kell jutnia, hogy milyen jogkövetkezményt kíván érvényesíteni: a megszüntetés ebben az esetben nemcsak a többi részes fél és a vétkes állam közötti kapcsolatokat érintheti, de az évi bécsi egyezmény szerint valamennyi részes fél (akik tehát voltaképpen semmiben sem vétkesek) közötti megszüntetést is jelenthet. A Nemzetközi Bíróság a bős-nagymarosi ügyben azonban hangsúlyozta, hogy csak alapvető fontosságú szerződési kötelmek durva megsértése esetén vetődik fel a megszüntetés lehetősége és arra végső soron csak rendkívüli esetben kerülhet sor. Csak magának a szerződésnek egy részes állam általi lényegi megsértése jogosíthatja fel a másik felet, hogy arra a szerződés megszüntetése végett hivatkozzon. Egyéb egyezményes szabályoknak vagy az általános nemzetközi jog egyéb szabályainak megsértése igazolhatja a jogaiban sértett állam részéről tett bizonyos intézkedéseket, ideértve az ellenintézkedéseket is, de nem igazolhatja, hogy a szerződést a szerződések joga alapján szüntessék meg (CIJ: A bős-nagymarosi vízlépcső-beruházás ügye [Magyarország c. Szlovákia], szeptember 25., Rec., 1997, 106. ). x. A lehetetlenülés is szerződésmegszűnési ok, annak mindkét változatában. Jogilag lehetetlenül egy trónutódlási szerződés, ha időközben az érintett államban kikiáltják a köztársaságot. Ténybelileg lehetetlenül az a szerződés, amely kikötési jogot biztosít olyan szigetre, amely azóta elsüllyedt, áthaladási jogot olyan folyamra, csatornára, amely azóta helyrehozhatatlanul eliszaposodott. (Előbbire példa a mondabeli Atlantisz vagy a csendes-óceáni Krakatau, utóbbira a belgiumi Bruges városa vagy a franciaországi Aigues-Mortes.) xi. Igen közel állnak a lehetetlenülés inkább jogi, mintsem ténybeli változatához az államutódlás bizonyos esetei, amelyeket részletesen az évi bécsi egyezmény szabályoz (lásd n ). Így például a kétoldalú szerződés annyira bizalmi jellegű, hogy államutódlással sem telepíthető át egy ún. utódállamra. Amennyiben egyértelmű területi kötöttségű volt egy bizonyos nemzetközi szerződés, s az adott terület immár nem tartozik az államhoz, akkor értelemszerűen aligha tudja ott végrehajtani a vállalt kötelezettségeket. Az újonnan függetlenné vált volt gyarmatot sem kötik az ún. elődállam által kötött nemzetközi szerződések. xii. Mindezek persze nem állnak távol a körülmények alapvető megváltozása (clausula rebus sic stantibus) jogcímén eszközölt szerződésmegszüntetéstől sem. Ez a valójában igen nehezen érvényesíthető szerződésmegszűnési jogcím ti. azon alapul, hogy a szerződéskötés óta a szerződés szempontjából releváns körülmények annyira megváltoztak, hogy reálisan nem várható el a szerződési kötelmek teljesítése, hiszen azok aránytalanul terhesebbé váltak....a körülményeknek alapvetőnek vagy életbevágónak minősíthető megváltozásai azok, amelyek a felek egyikének létét vagy életfontosságú fejlődését veszélyeztetik. (...) A változás radikálisan átalakítaná a még teljesítendő kötelezettségek horderejét. E kötelezettségeket még terhesebbé tenné úgy, hogy teljesítésük lényegileg különbözik a még teljesítendőktől (CIJ: A halászati ügyekbeni kompetencia ügye [Egyesült Királyság c. Izland], ex. prél., február 2., Rec., 1973, o.). A Nemzetközi Bíróság ebből kiindulva utasította el az adott ügyben a kompromisszum hatályának megszűntére irányuló izlandi érvelést. Az elv érvényesítése azonban számos feltételtől függ: a körülmények ilyenfajta megváltozásával a szerződéskötéskor nem kellett számolni, s maga a változás nem tudható be az arra hivatkozó fél saját magatartásának. Mindehhez a Nemzetközi Bíróság a bős-nagymarosi ügyben hozott ítéletében azt is hangsúlyozta, hogy erre csak rendkívüli esetben kerülhet sor. A Nemzetközi Bíróság álláspontja szerint a körülmények alapvető megváltozásának előre nem láthatónak kell lennie; a szerződéskötés-kori körülmények a felek szerződéskötési akaratának lényegi alapját alkották. (...) A szerződési kapcsolatok biztonsága azt követeli, hogy a körülmények alapvető változására alapított jogcím csak rendkívüli esetekben érvényesülhessen (CIJ: A bős-nagymarosi vízlépcső-beruházás ügye [Magyarország c. Szlovákia], szeptember 25., Rec., 1997, 104. ). xiii. A szerződési kötelemmel ellentétes tartalmú jus cogens utólagos kialakulása szükségképpen meg kell hogy szüntesse a szerződést, hiszen az adott normával ellentétes későbbi szerződés eleve érvénytelen lenne. xiv. Erre emlékeztetően bár ezt nem tartalmazza az évi bécsi egyezmény a szerződési kötelemmel ellentétes tartalmú szokásjog kialakulása (desuetudo), mint azt a normakonfliktusnál láttuk, szintén megszünteti a nemzetközi szerződést A szerződésmegszűnési okok kapcsán számos vita merülhet fel. Az évi bécsi egyezmény ezek rendezésére egyeztetőbizottsági eljárást, illetve például ajus cogens problémájára a Nemzetközi Bíróság vagy választottbíróság eljárását írja elő. A Nemzetközi Bíróság gyakorlatában sokkal több példát látunk a pacta sunt servanda elv érvényesítésére, mint azzal szemben a szerződésmegszűnés elismerésére. Mindennek gyakorlati következménye az, hogy az államok a problematikus szerződések esetében gyakran inkább a módosítást vállalják fel, mintsem a hatálytalanság kimondását. A probléma élét valamelyest elveszi a módosításnak az a fajtája, amikor egy immár al- kalmazhatatlan normát törölnek a szerződésből, amely jogilag fennmarad. Így például több állam hatálytalannak nyilvánította a második világháború politikai hagyatékát tükröző azon tilalmakat (például Olaszország és Finnország évi békeszerződései vagy az évi osztrák államszerződés tartalmaztak ilyeneket), amelyek tiltották, hogy német katonákat képezzenek ki vagy az ő 75

82 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI katonáik vegyenek rész németországi kiképzésen, hogy német fegyvereket vásároljanak vagy ők adjanak el fegyverzetet Németországnak. Mára valamennyi egykori tengelyhatalom aktív kapcsolatokat ápol akár semlegesként, de főleg NATO-tagként Németországgal: akik e három államtól eltérően ilyen formális nyilatkozatot nem tettek (például 2011-ig Magyarország sem), azok e katonai rendelkezések általános desuetudójában vélik megtalálni a magyarázatot arra, miért nem kell eleget tenni ezen rendelkezéseknek A szerződésekben való államutódlás 308.A szerződések életére komolyan kihat a szerződésekben való államutódlás szabályrendszere, amelyet szokásjogi alapokon az évi bécsi egyezmény kodifikált. Mivel ezzel az egyezménnyel párhuzamosan elkészült az állami javakban, állami archívumokban és állami adósságokban való államutódlásról rendelkező évi bécsi egyezmény, s az egész problémakör szorosan összefügg az államisággal, az államiság komponenseiben bekövetkezett változásokkal, a kérdéskör tárgyalására az állam nemzetközi jogi státusát tárgyaló részben kerítünk sort (lásd n ). 2. IV. FEJEZET A nem szerződéses jogforrások és az értelmezés segédeszközei 309. A jogforrások rövid bemutatásakor (lásd n ) már említettük, hogy a Nemzetközi Bíróság statútumának 38. cikke a szerződés mellett számos egyéb forrásra vagy forrási mivolthoz közelíthető segédeszközre utal. Említettük azt is, hogy a 38. cikk különböző okokból nem utal bizonyos jogforrásokra, jelesül az egyoldalú állami aktusokra, illetve bizonyos nemzetközi szervezetek bizonyos határozataira. Az alábbiakban a nemzetközi jog szerződésen kívüli forrásainak bemutatására kerül sor A NEM SZERZŐDÉSES JOGFORRÁSOK A szokásjog 310. A Nemzetközi Bíróság statútumának 38. cikke a nemzetközi szokást mint a jog gyanánt elismert általános gyakorlat bizonyítékát egyértelműen a jogforrások között sorolja fel, éspedig egyenértékűnek nyilvánítva azt a szerződésekkel. E megállapítás amely mint láttuk, ellentétes volt a Nemzetközi Zsákmánybíróság évi statútumában felvázolt hierarchikus koncepcióval helytállóságának logikai következményeit láthattuk többek között a normakonfliktus, illetve a szerződésmegszűnési okok tárgyalása során A doktrína hagyományosan két konstitutív elem fennállásához köti a szokásjogot: az egybevágó, tartós gyakorlat (azaz egy objektív elem) és az ahhoz kapcsolódó meggyőződés (egy szubjektív elem) arról, hogy a gyakorlat folytatása egyszersmind a jogi kötelezettség teljesítését is jelenti. A nemzetközi gyakorlat azonban meglehetősen sok árnyalattal értelmezi ezeket az összetevőket. Elegendő (...), hogy az államok általában véve ehhez igazítsák magatartásukat s hogy ők maguk a kérdéses szabálynak meg nem felelő magatartásokat úgy tekintsék, mint ennek megsértését, nem pedig mint új szabály elismerésének kinyilvánítását. Ha egy állam úgy cselekszik, hogy az láthatólag összeegyeztethetetlen egy elismert szabállyal, s álláspontját azzal védi, hogy a szabályhoz kötődő kivételekre vagy igazolásokra hivatkozik, úgy ebből sokkal inkább a szabály megerősödése, mintsem gyengülése következik, attól függetlenül, hogy de facto igazolható-e ezen az alapon az állam magatartása (CIJ: Nicaraguai és ellene irányuló katonai és félkatonai tevékenységek ügye, június 27., Rec., 1986, 98. o.) Az egybevágó, tartós gyakorlat időbeli és térbeli kohéziót jelent. A nemzetközi jog történeti részének tárgyalásakor láthattuk, hogy nagyon sok eleme több ezer éves, egyidős a civilizált emberiséggel. Ilyen például a hadviselés során a polgári lakosság kímélése, a hadikövet és a diplomáciai követ intézménye és mentességük, a szerződési jog több alapvető fontosságú szabálya (pacta sunt servanda, pacta tertiis nec nocent, nec prosunt, meghatalmazás, bizonyos megszűnési és érvénytelenségi okok stb.) vagy az államok elismerése. Az elmúlt századokban a szokásjog idődimenziójának hagyományos felfogását, azaz az emberi emlékezet óta fennálló voltot azonban pragmatikusan rövidítették: a kritériumot teljesítettnek vették abban az esetben, ha a gyakorlat több mint 99 év óta fennállónak volt tekinthető. Ez egyébként egybevágott azzal a szabállyal, hogy az elbirtoklás (lásd n 428.) százéves időtartamot feltételezett. A XX. században azonban a tudományos és technikai fejlődés felgyorsulása arra vezetett, hogy a tengerjogban (lásd n ) és a világűrjogban (lásd n ) egy bő évtized alatt annyira egyértelművé vált a gyakorlat és persze ehhez járult a jogi meggyőződés vitathatatlansága (lásd n ), hogy e rövid időtartamok nem jelentették akadályát a szokásjogi minősítésnek. Hasonló jelenséget tapasztalhattunk a szerződési jog egyes kérdéseiben (például a 76

83 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI fenntartások esetében, lásd n ) vagy a szervezetekre vonatkozó joganyagban. Ezen időbeli rövidülés azonban mindenféleképpen kivétel, s az említett eseteken kívül nem könnyű azt bizonyítani. Az Állandó Nemzetközi Bíróság a nemzetközi szervezeti élet tekintetében tíz évnél rövidebb gyakorlattal is megelégedett (CPJI: Danzig szabad városnak az ILO-ban való részvétele tárgyában adott tanácsadó vélemény, augusztus 26., Série B n 18.). A Nemzetközi Bíróság szerint a tény, hogy csak rövid időtartam telt el, önmagában nem jelenti akadályát új nemzetközi szokásjogi szabály kialakulásának (CIJ: Az északi-tengeri kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, február 20., Rec., 1969, 43. o.). A kizárólagos gazdasági övezet elfogadása is rövid idő alatt történt, s ma már úgy lehet tekinteni, mint ami a modern nemzetközi jog részét képezi (CIJ: A Tunézia és Líbia közötti kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, fond, február 24., Rec., 1982, 74. o.). Elengedhetetlen azonban, hogy e rövid idő alatt is, az államok gyakorlata, beleértve azokét is, amelyek különösképpen érdekeltek, gyakori és gyakorlatilag egyöntetű legyen (CIJ: Az északitengeri kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, február 20., Rec., 1969, 43. o.) A szokásjog az emberiség örökségének tekinthető, s az idődimenzió tárgyalása során mondottakhoz kapcsolódva kell rámutatni arra, hogy egymástól távoli jogrendszerek, államok, birodalmak meglehetősen hasonló joggyakorlatot tudtak kifejleszteni. Ennek felismerése alapozta meg a szokásjognak azt a felfogását, hogy az egyetemes jellegű, azaz akkor beszélhetünk szokásjogról, ha az adott normát többé-kevésbé mindenütt ugyanazzal a tartalommal ismerik. A nemzetközi joggyakorlat a XIX-XX. század során azonban arra vezetett, hogy bizonyos térbeli szűkülés dacára sem vonták kétségbe a gyakorlat egyöntetűségét. A civilizált nemzetek fogalmát meglehetős önkényességgel megalkotva nem sokat törődtek azzal, ha valamely távoli, a nemzetközi kapcsolatok szempontjából nem jelentős s főleg nem a keresztény-mohamedán-buddhista-taoista kultúrkörhöz tartozó államban esetleg nem lehetett bizonyítani a kérdéses gyakorlatot. A világűrjog alapszabályai pedig az 1960-as években úgy alakultak ki, hogy a kutatásban aktívan nagyon kevés állam vett részt, a hidegháború dacára azonban példás egyetértésben érvényesítette saját érdekeit az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió, meghatározva a jogfejlődés főbb irányait. Az államok jelentős része anyagi lehetőségeinek korlátai miatt tartózkodott, miközben érdeklődéssel figyelte a fejleményeket A dél-amerikai államoknak a spanyol gyarmati múltnak köszönhető jogszabályrendszeri hasonlóságon, nyelvi, politikai és gazdasági érdekközösségen alapuló kohéziója sok tekintetben az egyetemes szokásjogot mintegy kiegészítve egy regionális bázisú szokásjog kialakulására is vezetett. A regionális szokásjog elvi lehetőségét a Nemzetközi Bíróság is elismerte az ún. Menedékjog ügyben, in concreto azért nem fogadta el a diplomáciai menedék intézményének szabályait, mivel annyi bizonytalanságot és ellentmondást, ingadozást és szétesőséget (discordances) tartalmaznak, hogy nem lehet mindebből állandó és egyöntetű szokásjogot levezetni (CIJ: A menedékjog ügye [Haya della Torre], november 20., Rec., 1950, o.). Elvileg tulajdonképpen a Nemzetközi Bíróság a kétoldalú szokásjogot is elképzelhetőnek tartotta az ún. indiai területen való áthaladás ügyében. Nem világos, hogy ugyan miért kellene a huzamos gyakorlatra alapozódó helyi szokásjog kialakításában részt vevő államok számának mindig kettőnél magasabbnak lennie. A Bíróság nem látja okát, hogy két állam közötti elhúzódó és folyamatos gyakorlat, amelyet kapcsolataik szabályozása gyanánt fogadnak el, ne lehetne e két állam közötti kölcsönös jogok és kötelezettségek alapja (CIJ: Az indiai területen való áthaladás ügye, fond, április 12., Rec., 1960, 39. o.). A területi leszűkülés esetében akárcsak azt az időbeliséget illetően láthattuk a bizonyítás nem könnyű terhe arra hárul, aki állítja, hogy szokásjogi értékű különleges gyakorlat alakult ki az érintett két vagy több állam között A szokásjog másik konstitutív eleme az a meggyőződés, hogy az adott gyakorlat követése nem gesztus, szívesség, hanem eleve adott jogi kötelezettség. Ennek a pszichológiai elemnek a közismert latin elnevezése az opinio juris sive necessitatis. E jogi meggyőződés fennállásában való meggyőződés azért fontos, mivel így tudjuk elhatárolni egymástól a szokásjogot (consuetudo) és a nemzetközi udvariasságot (comitas gentium). A Nemzetközi Bíróság szerint az államoknak rendelkezniük kell azzal az érzettel, hogy ahhoz igazítsák magatartásukat, ami a jogi kötelezettséggel egyenértékű. Sem a gyakoriság, sem az aktusok szokásossága nem elegendő. Számos nemzetközi aktus van, például a protokoll területén, amelyeket csaknem változatlan formában követnek, de amelyeket csak puszta udvariassági, opportunitási vagy tradicionális megfontolások motiválnak, nem pedig a jogi kötelezettség érzete (CIJ: Az északi-tengeri kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, február 20., Rec., 1969, 44. o.). Így például a hozzánk látogató államfők, kormányfők, ha házastársukkal érkeznek, illik az utóbbiak számára virágcsokorról, hölgyprogramról gondoskodni. Utóbbi rendszerint múzeum- vagy képtárlátogatás, de az államfői, miniszterelnöki hitvesek a média figyelme miatt gyakran ambicionálják a különböző karitatív tevékenységeket is. Illik figyelemmel lenni a magas rangú tárgyalópartner esetleg közismert betegségére, fogyatékosságaira az étrend összeállításában, a program megszervezésében. Az ilyen gesztusok elmaradása bántó lehet, rendszerint vissza is üt elkövetőjére és annak államára, de eredendően nem sérti a nemzetközi jogot. A szokásjog és a nemzetközi udvariasság közötti határ keskeny és történelmileg változó. A diplomatákat megillető ún. kiváltságok évszázadokkal ezelőtt még az udvariasság kategóriájába sorolódtak, a XIX. századtól fogva egyre kevesebb különbséget tettek köztük és a diplomáciai mentességek 77

84 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI között, már jóval a diplomáciai kapcsolatok jogáról szóló évi bécsi egyezmény elfogadása előtt egyértelműen szokásjogiaknak minősültek. Arra is van példa, hogy korábban egyértelműen szokásjoginak tekintett szabály ereje elhalványul. Így az államfői látogatásokhoz kapcsolódó huszonegy ágyúlövés ma már csak élő hagyomány, de nem jogilag szankcionálható szabály. III. Napóleonról jegyezték fel, hogy komolyan fontolgatta, casus bellinek tekintse-e az orosz cár hozzá intézett, egyébként a megkoronázásához gratuláló levelében felfedezni vélt sértést, mivel annak megszólítása Kedves Barátom! volt, s nem az uralkodói egyenrangúság kifejezésére akkor használatos Kedves Testvérem!. A diplomáciai képviseletek esetében ugyanakkor a fogadó állam részéről a korábbi udvartartási kötelezettség mára elenyészett, csupán a programszervezések, udvariassági ajándékok emlékeztetnek rá, például a bortermelésben hírneves területekhez kapcsolódva Az opinio juris sive necessitatis léte egybeforr a szokásjog kialakulásával, a valóban emberemlékezet óta tartó gyakorlat esetében gyakran meg sem tudjuk állapítani, mikortól is jelent meg a kötelezettség érzete. A szokásjoggá válás azonban nem minden esetben zajlik le abban a formában, hogy a már amúgy is hosszú idő óta gyakorolt magatartásszabályban egyszer csak felismerik a jogi kötelezettséget. Az idődimenzió esetleges rövidülése a fentebb tárgyalt esetekben azért volt lehetséges, mivel olyannyira átütő erővel jelent meg a jogszabályi minőség tudata és persze kikényszeríthetősége. A döntő tehát az, hogy most (hic et nunc), a jogvita időpontjában az adott normáról tudjuk-e bizonyítani, hogy az opinio juris sive necessitatisszal rendelkezik. Ha igen, úgy azt mint jogszabályt alkalmazni kell. Ez azért van így, mivel mint jogszabály, kialakultnak tekinthető. Más a helyzet azonban, ha az adott jogszabály csak formálódóban van. Ha ilyenkor akár a meghatározó többség által folytatott gyakorlatot valamely állam ellenzi, úgy az később sem lesz vele szembeszegezhető. Az adott norma tehát csak kvázi univerzális jellegű szokásjoggá válását azonban nem tudja megakadályozni az azt következetesen ellenző állam (persistent objector). A Nemzetközi Bíróság az angolnorvég halászati vita ügyében hozott ítéletében ismerte el, hogy Norvégiának igaza van, amikor parti tengere hat mérföldes kiterjedésének következetes védelmére hivatkozik, dacára annak, hogy az államok túlnyomó többsége tulajdonképpen a parti tenger ennél szűkebb, három mérföldes terjedelmét tekintették irányadónak, hiszen Norvégia mindig is tiltakozott az ellen, hogy ezt a norvég partokon érvényesítsék (CIJ: Az Egyesült Királyság és Norvégia halászati vitájának ügye, december 18., Rec., 1951, 131. o.) A volt gyarmati államok függetlenné válásuk után kampányt indítottak a szokásjog irányukban való szembeszegezhetősége ellen, mondván, hogy annak létrehozásában ők nem vettek részt, azaz hiányzik az ő akaratnyilatkozatuk a volt gyarmattartók, illetve gyakorlatilag az európai hatalmak által kialakított gyakorlatból, sőt annak számos elemével kifejezetten nem értenek egyet. A fejlődő országok következetes fellépése a Szovjetunió nem is burkolt támogatását élvezte, de érdemi értékelésekor nem szabad eltekinteni a konkrét motivációktól: a függetlenné vált országok a gyarmati időszakból fennmaradt magánberuházások és koncessziók államosítását nemzetgazdaságuk szempontjából fontosnak tekintették, ugyanakkor a kisajátítás anyagi kárpótlását minél lejjebb akarták szorítani. Az örökölt afrikai államhatárok mesterséges, az etnikai, földrajzi realitásokat figyelmen kívül hagyó volta, a szovjet-amerikai szembenálláshoz kapcsolódó klientúrák létrejötte, a sok országban megjelenő nepotizmus és korrupció akadályozta az emberi jogok és a demokrácia érvényesülését. A hatvanas-hetvenes évek vitája amelyben a fejlődő országok oldalán több olyan kiemelkedő nemzetközi jogász küzdött, akik utóbb a Nemzetközi Bíróság bíráivá lettek (Keba M Baye, Bedjaoui) mára befejeződött: a tudománytörténetben hivatkozott voluntarista és objektivista iskolák küzdelmében a fejlődő országok kénytelenek tudomásul venni, hogy a létrejöttük előtt egyértelműen kialakult szokásjog őket is köti. Nincs elméleti akadálya annak, hogy ennek módosítására törekedjenek, s akár a szokásjog is módosulhat, valamint a szerződéskötési gyakorlat, illetve a szokásjogi kodifikáció során is figyelembe lehet venni a fejlődő országok különleges érdekeit, helyzetét. Mindebben az ENSZ Közgyűlésének határozatai meghatározó szerepet játszottak. A gazdasági kapcsolatrendszerekben a fejlődő országoknak járó preferenciális elbánásokat a fejlődő országok elfogadták, a tengerjogban megjelent az emberiség közös örökségének koncepciója, és ezért a Montego Bay tengerjogi egyezmény (lásd n 1326.) sok fejlődő állam számára kifejezetten előnyös lett. Az emberi jogi örökséget pedig az univerzális egyezményekhez való csatlakozással, illetve regionális jogalkotással (így például az Emberek és népek jogainak afrikai chartája, lásd n 668.) maguk is elfogadták. A tényleges helyzetről, annak megoldatlanságáról, az etnikai tisztogatásokról most ne essék szó, ezekről az olvasó kellő tájékozottsággal rendelkezik Hogyan lehet bizonyítani az opinio juris sive necessitatis létét? Amennyiben a doktrína számára egyértelmű a szokásjogi jelleg (azaz, ha nemzetközi kitekintésben nézve az összes jelentős tankönyv egyértelműen ilyen jellegűként mutatja az adott szabályrendszert), akkor azt kiindulópontként bízvást elfogadhatjuk. (A szerződési jog, a diplomáciai jog, a hadviselés legalapvetőbb szabályai tekintetében például szembeötlő ez a doktrinális összhang. ) Ez azonban konkrét, illetve részletszabályok esetében már jóval ritkábban jelenik meg. A Nemzetközi Bíróság szóhasználata is irányadó lehet az opinio juris sive necessitatis megállapításához: a nemzetközi jog régtől érvényesülő szabálya, a bírósági gyakorlatban következetesen alkalmazott jogi 78

85 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI szabály fordulatok egyértelműen szokásjogi jellegre utalnak. Ha pedig a Nemzetközi Bíróság valamit ilyennek minősített, akkor azzal szemben ellenbizonyításnak helye ugyan lehet, csakhogy az valójában reménytelen, hacsak a meghirdetés óta nem következett be desuetudo. Az ENSZ Közgyűlés határozatainak sora hozzájárulhat a szokásjoggá váláshoz, sőt szerencsés esetben egy határozat konstatálhatja is a szokásjogi folyamat befejeződését. A Közgyűlés határozatainak ha nincs is kötelező erejük, de néha lehet normatív tartalmuk. Bizonyos körülmények között fontos bizonyító elemeket szolgáltathatnak valamely szabály létezésének vagy az opinio juris megnyilvánulásának bizonyításához. Hogy ez valamely közgyűlési határozat esetében valóban így van-e, ahhoz meg kell vizsgálni annak tartalmát, valamint az elfogadás körülményeit, meg kell továbbá állapítani, hogy normatív jellege tekintetében is fennáll-e az opinio juris. Egyébként az egymás után sorjázó határozatok illusztrálhatják az új szabály létrejöttéhez szükséges opinio juris fokozatos kialakulását (CIJ: Az atomfegyverek használatának vagy az azzal való fenyegetés jogszerűsége tárgyában a Közgyűlés kérdésére adott tanácsadó vélemény, július 8., Rec., 1996, 70. ). Mivel hosszabb idő óta érezhető az arra vonatkozó igény a nemzetközi közösségben, hogy a belső joghoz hasonlóan minél több kardinális fontosságú szokásjogi szabály írott formában kodifikációra kerüljön, egy kodifikációs szerződés léte is bizonysága lehet az opinio jurisnak. Itt azonban fokozott óvatosság szükséges, mivel valójában az ilyen szerződések jelentős része nem tiszta kodifikációs, hanem vegyes tartalmú szerződés, egyaránt tartalmaz szokásjogi szabályokat és azok ún. progresszív továbbfejlesztését. Számos szerződés kapcsán így a jogvitában szinte szét kell válogatni a cikkeket, melyik az igazi szokásjogi norma és melyik nem az. Az államok ráutaló nyilatkozatai szintén bizonyítékai lehetnek az opinio jurisnak, különösen, ha a bilaterális szokásjogot akarjuk bizonyítani Az opinio juris sive necessitatis létét nem kérdőjelezi meg annak megsértése. A háborúk során sajnos állandóan történtek kihágások, egyes népek hadviselési módja ma is a napi közbeszéd része: vandál pusztítás, tatárjárás stb. ( A magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket! mondatot is feltehetően nem elsősorban a páncélos lovagi seregek katonái mondták imáikban.) Amennyiben a nemzetközi közösség a megállapodott normával ellentétes tartalmú magatartást jogsértésnek tekinti, akkor az éppenhogy az opinio juris bizonyítéka. A második világháború kegyetlenkedései, a kilencvenes évek ruandai és délszláv etnikai tisztogatásai nemcsak morális elítélést, de jogi felelősségre vonást is eredményeztek, még akkor is, ha a felelősségre vonás sohasem teljes körű. A civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek fordulatot a Nemzetközi Bíróság statútumában sok kritika érte (lásd n ), azonban ennek itt is van bizonyos relevanciája: nem enyészhet el az emberiség jogi öröksége azért, mivel valakik, valahol a törvények fölé helyezik magukat vallási, faji vagy egyéb alapokon. Láttuk azonban, hogy a létező szokásjoggal ellentétes gyakorlat (ha ugyanannyira következetes és ugyanúgy opinio juris sive necessitatis kialakulására vezet) új szokásjogot generálhat vagy pedig a comitas gentium irányába taszítja a korábbi kötelező szabályt A szokásjog kodifikációja 320. A XIX. század elején, az első nagy polgári jogi és büntetőjogi kodifikációs kódexekkel csaknem egy időben jutottak el oda az államok, hogy kísérletet tegyenek a nemzetközi szokásjog írásba foglalására. A már korábban is felmerült gondolat a napóleoni háborúkat lezáró évi bécsi kongresszuson öltött testet, amelyre az utókor igaztalanul ragasztotta a táncoló jelzőt. Az európai államok együttműködésének és egyensúlyának körülbelül egy évszázadig keretet adó megállapodás-rendszer kidolgozása mellett sikeres és kevésbé sikeres megállapodások sora született. A történelmileg retrográdnak tekinthető Szent Szövetség aláírására a jogtörténeti bevezetés során már utaltunk, de ekkor került sor a Dunán való hajózás rendszerének első írásba foglalására és a diplomáciai követek rangsorának újragondolására, ahol a korábban sok vitára okot adó, a küldő állam súlyán alapuló beosztás helyett egy új megközelítést választottak, amely a sorrendnek (préséance) csak protokolláris jelentőséget tulajdonított, s azt az akkreditálás időpontjához kapcsolta, mintegy a hadseregekben szokásos rangidős tiszt intézményének mintájára. Egységesítették a misszióvezetői címeket is. E sikeres kezdet után a doktrína is elmélyülten foglalkozott a nemzetközi szokásjog elemeinek összegyűjtésével és összegyűjthetőségével, így például a svájci Bluntschli magánjellegű kodifikációs kísérlete különösen impresszionálta a kortársakat, és a Brüsszelben 1873-ban megalapított Institut de Droit International (Nemzetközi Jogi Intézet) mintegy a nemzetközi jogtudomány krémjét próbálta bevonni a kodifikáció előkészítésébe. De miért is kell írásba foglalni a nemzetközi szokásjogot? Alapvetően ugyanazért, amiért az európai kontinens ún. germán-római jogrendszerei a XIX. századra a nagy törvénykönyveket megalkották: a jogbiztonság, a könnyebb megismerhetőség és kezelhetőség végett. Hiszen egy konkrét jogvitában a nemzetközi szokásjog két konstitutív eleme valójában gyakran csaknem végeláthatatlan újabb vitát eredményezhet arról, hogy valóban fennáll-e az egyöntetű gyakorlat térben és időben (vagy éppen valamelyik kivételes eset alkalmazható), fennáll-e a jogi kötelezettség érzete és azt sikerül-e bizonyítani és így tovább. Ráadásul akármennyire is fontos a nemzetközi bírói joggyakorlat, az mennyiségét tekintve messze nem éri el a belső jogét, s nem is csak a common law országokéhoz képest, hanem a római jogi örökséghez kötődő európai országokhoz viszonyítva sem. Ez pedig ördögi kör, circulus vitiosus: amennyiben nem építhetünk a bírói fórumhoz folyamodás kötelezettségére, akkor annyiban bízhatunk abban, hogy a jogalanyok (a nemzetközi 79

86 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI jogban alapvetően az államok) önként bírói fórum elé viszik jogvitáikat, amennyiben reálisan előrelátható az az ítélet, amelyet a bírói fórum meghoz. Ezt pedig előrelátni ismét csak annál könnyebb, minél több alapvető szabály nemcsak az emlékezetben és a töredékes bírói gyakorlat által tükrözötten létezik, hanem elvont szabályokba foglalva könnyen felidézhető. Megérett tehát az idő a szokásjogi szabályok írásba foglalására, amit megkönnyített, hogy a XIX. század elejétől fogva ugrásszerűen növekedett az államok által írásban kötött szerződések száma. 321.A kodifikáció azonban nem önmagáért való folyamat, az is kell, hogy tényleges szükségét érezzék az adott konkrét területen az államok a pontos jogszabályoknak. Nem véletlen, hogy a XIX. század végén a hadviselés szabályai kerültek írásos rögzítésre (1864. évi genfi egyezmény, évi szentpétervári nyilatkozat, és évi hágai egyezmények), még akkor is, ha a viták békés rendezésének különböző elveit és technikáit ugyanekkor foglalták írásba (1899. és évi hágai egyezmények). Az első világháború után a hadviselés jogszabályanyagát a tapasztalatok, valamint az új fegyverek és technikák figyelembevételével újították meg. A már említett dél-amerikai jogi kohézió pedig olyan példát mutatott, amelyre hivatkozva az államközi békés kapcsolatokat illetően is reálisnak tűnt a szokásjog anyagának írásba foglalása: magánjellegű kodifikációk is készültek, amelyek közül a leghíresebbé és sajátos jellege ellenére legtöbbet hivatkozottá a Harvard Egyetemen készült anyag vált. A Nemzetek Szövetsége is kodifikációs programot hirdetett: az évi hágai kodifikációs konferencia azonban nem volt sikeres. Az állampolgárságról és a hontalanságról készített egyezmény nem lépett hatályba, a parti tenger szélességéről és státusáról csak tervezet született, a külföldi állampolgároknak okozott károkért való állami felelősségről pedig még tervezet megfogalmazásáig sem jutottak el az államok képviselői A második világháború végén létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezete az Alapokmány 13. cikkében utal a kodifikációra, azt mintegy a Közgyűlés egyik fő feladataként feltüntetve: A Közgyűlés tanulmányozást kezdeményez és ajánlásokat tesz abból a célból, hogy a nemzetközi együttműködést politikai téren előmozdítsa, valamint a nemzetközi jog fokozatos fejlődését és kodifikálását támogassa. Ennek fő eszköze a Nemzetközi Jogi Bizottság, a világ fő jogrendszereit megfelelően tükröző, a Közgyűlés által 5-5 évre választott 34 jogtudós grémiuma. A tagok magánminőségükben járnak el, rendszerint egyetemi tanárok, néha vezető diplomáciai pozíciót is betöltöttek. (Eddig egyszer volt magyar tagja, a diplomata Ustor Endre személyében között.) Bizonyos szempontból a nemzetközi jogtudomány krémjének is tekinthető e társaság, ráadásul a Nemzetközi Bíróság számos tagja megválasztása előtt a Nemzetközi Jogi Bizottság tagjaként tett szert elismertségre A Nemzetközi Jogi Bizottság a kodifikáció előkészítését a következőképpen végzi: alapvetően az ENSZ Közgyűlése adja számára a feladatot, de arra is mód van, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság kérje a Közgyűlés hozzájárulását ahhoz, hogy elkezdje valamely terület szokásjogi anyagának feldolgozását. Amennyiben a Közgyűlés indokoltnak ítéli, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság megtegye az előkészületeket a kodifi- kációra, az utóbbi a saját kebeléből egy jelentéstevőt (rapporteur) választ. Ez értelemszerűen rendszerint az a tag, aki korábbi tudományos pályafutása során már foglalkozott a kérdéssel. A jelentéstevő a kodifikálandó területet megpróbálja részleteire bontani, s a tagállamokat egy részletes kérdőívvel keresi meg, hogy az adott részkérdésekben mi az álláspontjuk, figyelemmel az ott folytatott gyakorlatukra. Az államok jelentős része válaszol is a kérdőívre (rendszerint a külügyminisztériumok nemzetközi jogi főosztályaira hárul ez a feladat), s a beérkezett válaszok alapján, figyelemmel az irányadó jogirodalmi megközelítésekre, a rapporteur megpróbál egy cikkszerű tervezetet készíteni, amely már emlékeztet egy nemzetközi szerződés szokásos formájára. Ezt a dokumentumot a Nemzetközi Jogi Bizottság megvitatja és vagy visszaadja átdolgozásra, vagy megerősíti. (Rendszerint többszöri olvasatra is sor kerül a Nemzetközi Jogi Bizottságban, mire az jóváhagyja a dokumentumot.) A Nemzetközi Jogi Bizottság tagjai mint említettük elismert jogtudósok, az egyetemek vagy a diplomáciai gyakorlat világából, de mindenféleképpen csak önmagukat képviselik. Ezért a Nemzetközi Jogi Bizottság az államok véleményét is megtudakolja, hogy egyetértenek-e: ez elméletileg az ENSZ Közgyűlése, ténylegesen annak egyik főbizottsága, a VI. számot viselő ún. Jogi Főbizottság révén valósul meg. Az elméletileg legszerencsésebb esetben a Jogi Főbizottság rábólint a tervezetre, a gyakorlatban rendszerint visszaadja átdolgozásra, többnyire azon az alapon, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság anyaga nem megfelelően tükrözi a tényleges gyakorlatot vagy legalábbis nem az általános gyakorlatra épül. Ha átdolgozást tartanak szükségesnek, akkor a rapporteur ismét munkához lát, a Nemzetközi Jogi Bizottság ismét megvitatja az új tervezetet, és szerencsés esetben ismét a VI. főbizottság elé kerül a dokumentum tervezete. Mindez évek, évtizedek munkáját is jelentheti, több olyan kodifikációs terület van, amely már több rapporteurt elfogyasztott. (A korábbiak mandátuma megszűnt, időközben elhunytak, esetleg visszaadták a megbízatást stb.) Előbb-utóbb bekövetkezik az a helyzet, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság a maga részéről elkészül a munkával, s az államok összes megjegyzésének beépítésére törekedve a szerinte kodifikációs tervezetként kész anyagot átadja a VI. főbizottságnak. A főbizottság révén a Közgyűlés dönthet úgy, hogy a dokumentumot, úgy, ahogy van, közgyűlési határozattal elfogadja és aláírásra megnyitja az államok számára (ezért nagyon sok ENSZ-szerződésben az évszám mellett a New York-i helyszín szerepel), de dönthet úgy is, hogy a jelentős 80

87 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI részben kész dokumentumban vannak olyan eldöntetlen kérdések (zárójeles formulák), amelyek elfogadása ügyében az államok diplomáciai konferenciája hivatott dönteni. A szokásjogi kodifikációs diplomáciai konferenciákat az ENSZ előszeretettel Bécsbe hívta össze, s így az egyezmények másik jelentős hányadában az osztrák főváros szerepel az elfogadás helyeként. A diplomáciai konferencia meghozza azokat a döntéseket, amelyekre a rapporteur, a Nemzetközi Jogi Bizottság és a VI. főbizottság együttműködése nem volt képes: a diplomáciai konferencián tudnak az államok politikai alapú engedményeket tenni ott is, ahol korábban szakmai alapon megkötötték magukat. Az ENSZ diplomáciai konferenciái rendszerint sikerrel jártak, azaz a szervezet biztosra ment, amikor összehívta az értekezletet. Elméletileg persze nem kizárt, hogy a diplomáciai konferencia megállapítja: a kérdésben még sincs meg a kívánatos összhang. A Nemzetközi Jogi Bizottság a rapporteur révén a konferencián is kiemelkedő szerepet szokott játszani Az ENSZ-ben a kodifikáció alapvető motorja, mint említettük, a Nemzetközi Jogi Bizottság, s az ő munkájának a gyümölcse számos kodifikációs egyezmény, mint például a diplomáciai kapcsolatok jogáról szóló évi bécsi egyezmény, a konzuli kapcsolatok jogáról szóló évi bécsi egyezmény, az államok közötti szerződések jogáról szóló évi bécsi egyezmény, az államok és nemzetközi szervezetek közötti, valamint a nemzetközi szervezetek egymás közötti szerződéseiről szóló évi bécsi egyezmény, a szerződésekben való államutódlásról szóló évi bécsi egyezmény, az állami javakban, állami archívumokban és állami adósságokban való államutódlásról szóló évi bécsi egyezmény. Évtizedeken át húzódott a felelősségi jogi kodifikáció, jelenleg a Közgyűlés a Nemzetközi Jogi Bizottság anyagát tudomásulvételre és végiggondolásra ajánlotta az államoknak, azaz sem nem nyitotta meg aláírásra, sem nem hívott össze diplomáciai konferenciát. (Mivel úgy tűnik, a nagy kodifikációs egyezmények java része elkészült, illetve ami még nem, ott gyakran nincs reális esély arra, hogy az államok nemzetközi szerződésként elfogadják, a Nemzetközi Jogi Bizottság az utóbbi években lépéseket tett abba az irányba, hogy irányelveket [guideline/ directives] fogalmazzon meg például a szerződésekhez teendő fenntartásokról, amelyeket mintegy a joggyakorlatot szintetizáló ajánlásként kívánnak az államok rendelkezésére bocsátani.) A nagy ENSZ-egyezmények közül azonban többnek a kidolgozása egyéb testületek által történt (emberi jogi szerződések, tengerjogi szerződések stb.), és a regionális szervezetekben is jelentős szerződéskészítési tevékenység folyik, alkalmanként szintén a szokásjog írásba foglalására törekedve. 81

88 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI III/3. TÉRKÉP A Duna, az üzemvízcsatorna és a zsilipek az 1977-es szerződés szerint 325. A szokásjog írásba foglalása azonban nem szünteti meg a szokásjog létét, az latens módon továbbra is él. Világos tehát, hogy a nemzetközi szokásjog szabályai autonóm módon léteznek és nyernek alkalmazást a szerződéses nemzetközi joghoz viszonyítva, még akkor is, amikor a két jogi kategória tartalma azonos. Következésképpen tehát a jelen jogvitában alkalmazandó szokásjogi szabály tartalmának megállapításakor a Bíróságnak meg kell győződnie arról, hogy a feleket kötik-e a kérdéses szokásjogi szabályok; de semmi sem kötelezi arra, hogy csak abban az esetben forduljon ezekhez a szabályokhoz, amennyiben különböznek azoktól a szerződéses szabályoktól, amelyek alkalmazását a jelen jogvitában az amerikai fenntartás kizárja (CIJ: Nicaraguai és ellene irányuló katonai és félkatonai tevékenységek ügye, fond, június 27., Rec., 1986, 86. o., 179. ) A kodifikációs eljárás során igen gyakran kell dönteni abban is, hogy csak azt foglalják-e írásba, ami teljes egészében szokásjogi értékű, vagy esetleg írjanak bele a szerződéstervezetbe olyan elemeket is, ahol vagy az opinio juris bizonytalan vagy a gyakorlat nem egyértelmű. A VI. főbizottság és a Nemzetközi Jogi Bizottság közötti nézeteltérések mögött is gyakran ez húzódik. Szólnak érvek mindkettő mellett: a tiszta szokásjogi kodifikációs egyezmény az államok gyakorlatát szintetizálja és tükrözi, ugyanakkor az is valószínű, hogy bizonyos intézmények bekapcsolása, bizonyos, még nem kiforrott, de láthatólag hatékony szabályok beillesztése csak javára válna a kodifi- kációs okmány érvényesülésének. Ha e nélkül oszlana szét a diplomáciai konferencia, kérdés, mikorra sikerülne azt a szükséges módosítások átvezetése érdekében ismét összehívni. A döntés nem nélkülözi sem az elméleti élt, sem a gyakorlatias vetületeket, a végeredmény rendszerint pragmatikus: az államok hozzájárulnak a nem szokásjogi eredetű szabály beviteléhez. Ennek azonban elméleti következményei is vannak: míg a tiszta kodifikációs egyezmény esetében elvben csaknem mindegy, hogy az állam részese-e annak, hiszen a szokásjogi norma önnön erejénél fogva eleve kötelezi az államot, addig a vegyes tartalmú nemzetközi szerződések esetében az új elemek, az ún. progresszív továbbfejlesztés csak akkor kötelezi az államot, ha ő már részese az egyezménynek. Ez a kérdés merült fel az ún. északi tengeri kontinentális talapzat ügyében a Nemzetközi Bíróság előtt, s a testület helyt adott Németország álláspontjának, hogy az ún. egyenlő távolságok elve mint a kontinentális talapzatok elhatárolási szabálya (lásd n 1321.) nem szokásjogi értékű, s mivel Németország még nem ratifikálta az évi genfi tengerjogi egyezményt, így az adott szabály vele nem is szegezhető szembe A civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek 327 A Nemzetközi Bíróság statútumának 38. cikkében a harmadik elemként szereplő jogforrás kezdettől fogva hevesen vitatott volt, részben megfogalmazása, részben azonban tartalmának állítólagos bizonytalansága miatt. A principes généraux de droit reconnus par les nations civilisées" / general principles of law recognized by civilized nations" amit a hivatalos magyar fordítás még kihívóbbá formált, amikor művelt nemzetek által elismert általános jogelvek" gyanánt fordította le a kifejezést, tagadhatatlanul nem a legszerencsésebb, és a gyarmati népek függetlenné válásával visszatérően bírálat tárgyát képezi, lekezelő, felsőbbrendűségi, ha ugyan nem rasszista tartalmat tulajdonítva a fordulatnak. A kifejezés érdemi tartalmának megállapításához azonban elengedhetetlen figyelembe vennünk, hogy milyen megfontolásból és milyen tartalommal került be az utalás a statútumba. Közismert, hogy a 38. cikken 1945-ben a bevezetés kibővítését ( a Bíróság, amelynek az a feladata, hogy az eléje terjesztett viszályokat a nemzetközi jog alapján döntse el, eljárásában alkalmazza... ) leszámítva San Franciscóban nem változtattak, mivel kielégítőnek tekintették az Állandó Nemzetközi Bíróság statútumában foglaltakat. Ugyanakkor tudott az is, hogy az Állandó Nemzetközi Bíróság statútumának 1920-as tárgyalásakor komoly vita volt arról, hogy kerüljön-e be ez a fordulat, s ha igen, úgy milyen tartalommal. A becikkelyezés mellett szólt mindenekelőtt, hogy a nemzetközi jogban is érvényesül az a szabály, amelyet több állam belső joga az ún. non liquet kimondásának tilalma kifejezéssel illet. Eszerint ha egy bíróság joghatósággal rendelkezik egy adott jogvitában, akkor azt el is kell döntenie nem mondhatja ki, hogy a pozitív jog bizonytalansága miatt nem dönthető el a kérdés. (Ezt sokan az analógia és a joghézag problematikájának megoldásával azonosítják.) Az eddigiek alapján érthető, hogy a jogi háttér bizonytalanságával könnyen szembesülhetünk a nemzetközi jogban: a szerződéskötési eljárás hosszúsága, a ratifikációk és a hatálybalépés elhúzódása, a fenntartások és kifogások, a szokásjogot illetően pedig az egyöntetű és az emberemlékezet óta tartó volt kívánalma, nem is szólva az opinio juris sive necessitatis bizonyítási nehézségeiről, látszatra mind nehezíti az egyértelmű fogódzó meglelését. Ha azonban a nemzetközi jog jogiságát elfogadtuk, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a nemzetközi bíráskodás során amely a szuverén államok hozzájárulásán alapszik az igazságszolgáltatás bizonyos mozgásszabadsággal rendelkezzen, utalásszerűen elfogadott kötelezettségeket kibontson, pontosítson. Alapvetően ezt szolgálják az általános jogelvek. Dokumentálhatóan bizonyított, hogy az Állandó Nemzetközi Bíróság statútumának megfogalmazásakor kisebbségben maradt a belga Descamps báró által előterjesztett értelmezés, hogy az általános jogelvek alatt a nemzetközi jog alapelvei értendők, s a többség abban az értelemben szavazott a javaslat mellett, ahogyan azt lord Phillimore angol delegátus előterjesztette, értve alatta 82

89 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI mindazokat a jogelveket, amelyeket az államok inforo domestico, azaz belső jogi fórumaik előtt a jogviták eldöntésére egyöntetűen alkalmaznak. Ezek a belső jogban sem konkrét nemzeti belső jogi elvek, hanem ott is általános, az államok jogában egyezően alkalmazandó jogelvek. 328.Így például az angol estoppel elv lefordíthatatlan, de gyakorlatilag ugyanazt jelenti, amit a germán-római jogrendszeri iskolákban három különálló elv fejez ki, jelesül az adott szó szentsége, a jóhiszemű eljárás elve és a non venire contra factum proprium, azaz saját felróható magatartására jogszerzés címén senki sem hivatkozhat. Nincs tehát jelentősége az intézmény elnevezésének, érvényesítési részletszabályainak: nem az egyes nemzeti jogokban számított határidő hossza a döntő, hanem az, hogy a jogrendszerek ismerik az elévülés és az elbirtoklás intézményét, a res judicata elvet és a perújrafelvétel intézményét, egyaránt ugyanazon logikai elvek szerint működtetik igazságszolgáltatási eljárásaikat (aki valamit állít, arra hárul a bizonyítási teher, de bizonyos esetekben vélelem is alkalmazható). A bíróságoknak függetlenül és pártatlanul kell eljárniuk a konkrét ügyben, s ezeket igazságszolgáltatási garanciákkal is körbebástyázzák (mint a felek perbeli egyenlősége, a bírák kizárási okai, az ártatlanság vélelme büntetőeljárásban stb.); vannak évszázadok, évezredek óta igen hasonló tartalommal érvényesülő civiljogi szabályok például a károkozás-kártérítés területén (a közvetlen és a közvetett kár, az anyagi és erkölcsi kár, a tényleges kár [damnum emergens] és az elmaradt haszon [lucrum cessans] elválasztása, a kártérítés és a kamatfizetés szabályai stb.), a jogszabálysértés miatti felelősséget illetően szinte mindenütt ugyanazokkal a szokásos kivételekkel (beleegyezés, önvédelem, végszükség, vis maior stb.) találkozunk A fenti példák alapján amelyek a Nemzetközi Bíróság, illetve számos egyéb állandó vagy ideiglenes nemzetközi ítélkezési hatóság joggyakorlatában visszaköszönnek látható, hogy a civilizált nemzetek fordulatba beleakaszkodó ideologikus, osztályharcos kritika szem elől téveszti a dolgok lényegét, azaz az egyaránt alkalmazandó, közös jogi örökséget. Ha történetileg szemléljük a fordulat eredetét, azt tapasztaljuk, hogy ezzel a fogalommal ráadásul éppen a nemzetközi jogközösség kiszélesedését próbálták megalkotói megragadni. A szkizma, illetve a protestantizmus megjelenésével vallásilag is szétváló államokat a középkoriújkori nemzetközi jogi szóhasználat még át tudta fogni a keresztény államok közössége fordulattal, de ennek használatát utóbb a laikus államok (mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államok), illetve az állam és az egyház radikális elválasztását hirdető államok (például Franciaország) bírálták, s az európai államok közössége mint fogalom ekkor már szintén nem fedte le a nemzetközi jog összes egymással kapcsolatban levő alanyát. Az egymás között, illetve a mohamedán államokkal, továbbá Kínával, Japánnal fenntartott kapcsolatokat fedte le az évi bécsi kongresszus után népszerűvé váló civilizált nemzetek fordulat, amely így a XIX. századra gyakorlatilag az összes független államot jelentette. A civilizációnak értelemszerűen részese minden állam és minden nemzet: az utalás fontosságának azonban a XX. század számos tragédiája adott aktualitást. Ha van tehát egy alapvetően mindenütt, ugyanazon tartalommal ismert elv, ám valahol hatalomra kerül a legelemibb civilizációs vívmányokat megtagadó (például rasszista, fundamentalista, terrorista) rendszer, úgy pusztán ez a tény ne jelentse akadályát az említett elv alkalmazásának Az általános jogelvek alkalmazásától tehát nem kell félni, arra a bíró ex oficio jogosult. Az általános jogelvek alkalmazása szükségképpeni eleme a jogalkalmazásnak, az ítélkezésnek, amelynek latin eredetije, ne felejtsük el, ajurisdictio, azaz a jog kimondása. A hangsúly a nemzetközi jogban a fordulat mindhárom tagján van, azaz legyen általános, jogi és elv Egy nemzetközi jogvitában sor kerülhet olyan elv alkalmazására is, amely ezeknek a feltételeknek nem felel meg. Amennyiben regionális bíróságról van szó, akkor az rendszerint fel van jogosítva a regionális jogelvek, illetve a saját partikuláris jogrendszere elveinek alkalmazására. A Nemzetközi Bíróság azonban a 38. cikk 1/c. -a alapján önmagától nem alkalmazhatja e speciális elveket, és a hasonló univerzális jellegű bíróságok sem tehetik meg ezt. Mivel előfordulhat, hogy csak egyes rendszerekben élő, speciális belső jogi elv alkalmazása lehet célszerű a jogvitában, ezt abban az esetben alkalmazhatja a nemzetközi bíró, ha arra egyértelmű felhatalmazása van, hiszen ekkor analogia legisszel állunk szemben. Valójában azonban mégis ugyanazok az elvek köszönnek vissza a különböző nemzetközi bíróságokon, a közismert és a fentebb említett példákon túl kevés újítást találunk, az államok pedig igen visszafogottak az analogia legis alkalmazására való felhatalmazás megadásáról szóló döntések során Az államok egyoldalú jogi aktusai mint jogforrások 332. Az államok egyoldalú jogi aktusai jogforrásként nem szerepelnek a statútumban, de tulajdonképpen nem világos, hogy miért nem. Már a tudományelméleti bevezetésben is láthattuk Jellinek nevéhez kötve azt az elméleti megközelítést, amelyik a nemzetközi jog kötelező erejét az állam önkorlátozására alapítja, ami pedig vagy szerződésben vagy egyoldalú aktusban jelenik meg. Utóbbira klasszikus példa a semlegességi nyilatkozat két állam háborújában (lásd n 1293.) vagy az ultimátum és a hadüzenet (lásd n 1183.), a nyílt városnak 83

90 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI minősítés (lásd n 1266.) vagy az állam- és kormányelismerések (lásd n 537. és 555.), de a szerződési jogban is láthattunk több olyan intézményt (csatlakozás, fenntartás, kifogás, felmondás, lásd n , 220., , 306.), ahol az ezzel élő állam jogi helyzete egészen más lett, mint amelyik ilyen nyilatkozatot nem tett. A szerződésekben való államutódlás kapcsán tett utódlási nyilatkozat (lásd n 512.) és az arra történő reakció vagy éppen a Nemzetközi Bíróság javára tett joghatósági elismerő nyilatkozatok (lásd n 1115.) mind egyoldalú aktusok, akárcsak a tiltakozás, az elismerő jóváhagyás, illetve a lemondás. A szerződéskötés során említettük a jegyzékváltás formájában, azaz egymásra tekintettel készített, két azonos szövegű, de egyoldalúan kibocsátott okmányban megjelenő akaratnyilatkozati formát. Az egyoldalú akaratnyilatkozatok egy részének a szerződési joghoz történő kötődése miatt tartották korábban szükségtelennek a tételes nevesítést jogforrásként, azonban mára egyértelmű a doktrína álláspontja abban, hogy a statútum 38. cikkének hallgatása dacára nem lehet megkerülni a jogforrási mivolt elismerését. Célszerű azonban joghatását tekintve különbséget tenni aközött, hogy az állam nyilatkozata önmagára vonatkozik-e (tehát autonormatív), vagy kifelé, a többi jogalanyra irányul (azaz heteronormatív). Önmagára egy állam minden további nélkül vállalhat ugyanis kötelezettséget, másokra nézve azonban beleegyezésük nélkül őket kötelező akaratnyilatkozatokat nem tehet A nemzetközi bírósági gyakorlat is alátámasztja az egyoldalú aktusok jogforrási értékét. Az Állandó Nemzetközi Bíróság az ún. Kelet-Grönland ügyben azért döntötte el a jogvitát Dánia javára, mivel úgy ítélte meg, hogy a norvég külügyminiszter nyilatkozata (Ihlen-deklaráció), amelyben közölte az oslói dán nagykövettel, hogy Norvégiának nincsenek területi igényei Grönlandon, köti az államot (CPJI: Kelet-Grönland ügy, április 5., Série A/B n 53., 71. o.). Gyakran idézett példa a Nemzetek Szövetségének kisebbségvédelmi rendszere, amelynek kötelezettségeit bizonyos államok nem a békeszerződésekben vagy velük kötött megállapodásokban vállalták, hanem egyoldalú ígéretet tettek azok végrehajtására. Észtország, Lettország, Litvánia, Albánia és Irak tett ilyen nyilatkozatot (lásd n 670.), és az albániai kisebbségek iskoláinak ügyét az Állandó Nemzetközi Bíróság (CPJI: Az albániai kisebbségi iskolák tárgyában adott tanácsadó vélemény, április 6., Série A/B n 64.) is tárgyalta, a balti vagy iraki kisebbségi ügyekkel pedig a Tanács foglalkozott, ugyanúgy, mint azon államok esetében, akiket erre nézve szerződés kötött. A Nemzetközi Bíróság joggyakorlatában az ún. csendes-óceáni nukleáris kísérletek ügyében értékelte olyannak a francia köztársasági elnöki és külügyminiszteri nyilatkozatokat, hogy azok ugyanúgy elkötelezték Párizst, mintha formálisan is csatlakozott volna az ún. részleges atomcsendegyez- ményhez, amit a felperes államok követeltek (CIJ: A csendes-óceáni nukleáris kísérletek ügye [Ausztrália c. Franciaország és Új Zéland c. Franciaország], fond, december 20., Rec., 1974, 268. o.). Ausztriának az 1955-ben elfogadott alkotmánytörvénye az állandó semlegességről egyszersmind a többi állam irányába tett egyoldalú akaratnyilatkozat is, amelyet a megszálló hatalmak, az Amerikai Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és a Szovjetunió tudomásul vettek és garantálását vállalták (lásd n 1300.). IV/2. TÉRKÉP Ausztrália, Új-Zéland és a Muroroa-atoll helyzete A nemzetközi szervezetek határozatai és minősítésük jogforrástani szempontból 334. Az előzőekben írottakkal szemben nem meglepő, hogy a nemzetközi szervezetek határozatainak kérdése elkerülte a statútum 1920-as szövegezőinek a figyelmét. Hiszen a nemzetközi szervezetek mint az alapító államoktól független jogalanyisággal rendelkező egységek éppenhogy csak felléptek a nemzetközi élet színpadára, a mainak töredékét jelentő számban, és akkor még a Nemzetek Szövetségét leszámítva inkább csak szektoriális, technikai kompetenciákkal. Hamar világossá vált, hogy határozataik értékelése több tényező függvénye és roppant fontos, de nem tartották lényegesnek sem ekkor, sem 1945-ben az erre vonatkozó statútumbeli utalást. 84

91 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI 335. A nemzetközi szervezetek határozatai esetében is alapvető fontosságú a különbségtétel az autonormatív és a heteronormatív aktusok között Az autonormatív határozatokat a szervezet önmagára nézve, saját belső életét illetően hozza. Címzettjei a szervezet szervei, munkatársai, de akár a tagállamok is, azonban csak a szervezeti belső életet illetően. Ha a szervezet valamely szerve fel van jogosítva arra, hogy alárendelt szervet hozzon létre, annak kompetenciáit az alapokmányt figyelembe véve megállapítsa, rögzítse bizonyos pozíciók betöltésének feltételeit, döntsön személyi kérdésekben, az ebben a hatáskörben hozott határozatok mind autonormatív természetűek. Ugyanez a helyzet a szervezet alkalmazottainak köztisztviselői joganyagát illetően. Itt a fizetési osztályok, pótlékok, valamint az érintettekre vonatkozó különböző szabályzatok tekintetében a jogbiztonság miatt elengedhetetlen, hogy az ott rögzített szabályok jogi jelleget hordozzanak. Ezek a szabályzatok tulajdonképpen az alapokmányoknak a titkárságra vonatkozó rendelkezéseire mutatnak vissza, a legnagyobb horderejűeket a szervezet központi, plenáris szerve fogadja el, a kisebb horderejűeket a főtitkár bocsátja ki. A nemzetközi tisztviselői jog tulajdonképpen a nemzetközi jog sajátos területének minősül, a szervezetek java részének külön munkaügyi bírósága is van, ezeket adminisztratív bíróságoknak nevezik. Legismertebb és magyarul legkönnyebben megjegyezhető 2010-ig a TANU, az ENSZ Adminisztratív Bírósága (Tribunal Administratif des Nations Unies)volt. Ennek helyébe december 31. után az első- és másodfokú eljárással rendelkező ENSZ Munkaügyi Bíróság (Tribunal du contentieux administratif des Nations Unies / United Nations Dispute Tribunal) lépett (lásd n 634., 717., ). Így minden nemzetközi szervezetben az autonormatív határozatok jelentős része szükségképpen jogforrási értékű, másként a szervezet nem működhet Más a helyzet a heteronormatív határozatokat illetően. Ezek irányulhatnak a tagállamokra, de nem a szervezeti belső életet illetően, továbbá a pacta tertiis nec nocent, nec prosunt elvet (lásd n 273.) figyelembe véve igen szűk körben nem tagállamokra is. Nincs elméleti akadálya annak, hogy a heteronormatív határozatok jogforrási jellegűek legyenek, azonban az a tapasztalat, hogy az államok ritkán hatalmazzák fel a nemzetközi szervezeteket a közvetlen jogalkotásra. A ma talán legtöbbet emlegetett nemzetközi szervezet, a szupranacionális Európai Unió, illetve az Európai Közösségek már régen leváltak a nemzetközi jog köldökzsinórjáról, s a közösségi jog immár önálló jogrendszer, suigeneris természettel, ezért a nemzetközi közjog szempontjából nemigen célszerű példaként használni. A nemzetközi jog történeti bemutatásánál már hivatkozott Egyetemes Posta Unió (UPU) és mai elnevezésében a Nemzetközi Távközlési Unió (ITU) voltak azok a szervezetek, amelyek esetében az államok adtak bizonyos felhatalmazást alapvetően technikai jellegű szabványok, szabályzatok készítésére. (Ezek már építhettek a Központi Rajna Bizottság vagy az Európai Duna Bizottság [lásd n és 1359.] bizonyos jogosítványainak tapasztalataira is.) Az ENSZ szakosított intézményei közül az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és a Meteorológiai Világszervezet (WMO) is felhatalmazást kapott bizonyos szabályzatok elkészítésére, amelyek szerződésértékűek. Abban az esetben vonhatja ki hatályuk alól magát a tagállam, ha bejelenti, hogy az adott szabályzatot magára nézve nem fogadja el. (Ez az ún. contracting out vagy opting out technika). A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) kapcsán már említettük, hogy alapvető funkciója a munka világára vonatkozó nemzeti jogszabályok egységesítése, a munkavállalói jogok és ahol az indokolt, a különböző munkáskategóriák speciális helyzetét figyelembe vevő munkavédelmi szabályzatok meghozatalára irányuló, nemzetközi szerződésekben való kötelezettségvállalások kidolgozása révén. Az egyezmények elfogadása az ILO döntéshozó szervében, az Egyetemes Munkaügyi Értekezleten történik (lásd n 196.), ahol a tagállamnak két kormány-, egy munkáltatói és egy munkavállalói képviselője vesz részt, önálló szavazati joggal. Az ILO-egyezmények esetén az Egyetemes Munkaügyi Értekezlet határozata az aláírással egyenértékű, az államra azonban kötelező erővel akkor bír, ha az ratifikálta az egyezményt Nemcsak a nemzetközi szerződések meghozatalára alapokmányszerűen feljogosított fenti szervezetek heteronormatív határozatai jogforrási értékűek. A nemzetközi szervezetek égisze alatt készített számos szerződés esetében látható, hogy a hitelesítés jogát a szervezet gyakorolta, amikor határozatával lezárta a szerződéskötési tárgyalásokat és rögzítette az elfogadott szöveget. Ezt az ENSZ-ben a Közgyűlés, az Európa Tanácsban a Miniszteri Bizottság végzi el: ebben az esetben a határozat jogi értéke a parafálással egyenértékű. Az Európa Tanácsban a Miniszteri Bizottság részéről gyakran egy újabb határozatra is szükség van, amikor aláírásra megnyitja a szerződést. Az Európa Tanácsban elfogadott, a Nemzeti kisebbségek védelmének európai keretegyezménye című kisebbségvédelmi szerződéshez (lásd n 686.) a kontrollmechanizmus részletkérdéseit, egy bizonyos szakértői bizottság kompetenciáit a keretegyezmény kifejezett felhatalmazása alapján 97. (10.) sz. határozatában a Miniszteri Bizottság fogadta el. Az ENSZ emberi jogi egyezményei közül a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányának kontrollmechanizmusát az ENSZ illetékes szerve, a Gazdasági és Szociális Bizottság 1985/17. sz. határozatával új szervet, egy tizennyolc fős független szakértői bizottságot létrehozva jelentősen átalakította, ahelyett, hogy az egyezségokmányban előirányzott, az államok részvételével történő módosítási eljárást vette volna igénybe. 85

92 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI 339. Számos nemzetközi szervezet alapokmánya (vagy annak alapján elfogadott szerződés) tartalmaz olyan rendelkezést, amely az államokat kötelező döntés meghozatalára jogosít fel nemzetközi szervet: az ENSZ Alapokmányának VII. fejezete a nemzetközi béke és biztonság megóvása érdekében államokat kötelező és szankciós határozatok meghozatalára ad módot. Emellett az Alapokmány egyes egyéb cikkei is utalnak némi homályossággal az ajánlási értéknél magasabb pozíciójú határozat meghozatalára. Így például a 25. cikk szerint: A szervezet tagjai megegyeznek abban, hogy a Biztonsági Tanács határozatait a jelen Alapokmánynak megfelelően elfogadják és végrehajtják. Amikor az ENSZ a gyámsági szerződés megkötésétől való elzárkózás miatt fennállónak minősítette az egykori népszövetségi mandátumot (lásd n 444.), majd az abból folyó kötelezettségek folyamatos semmibevétele miatt a Biztonsági Tanács 264. (1969) sz. határozatával megvonta Dél-Afrikától a Délnyugat-Afrika (Namíbia) feletti mandátumot, ezt a 25. cikk szerinti jogosítványai alapján tehette (CIJ: Dél-Afrika folyamatos namíbiai jelenlétéből az államokra háruló jogkövetkezmények tárgyában adott tanácsadó vélemény, június 21., Rec., 1971, 53. o.). A 94. cikk szerint ha a Nemzetközi Bíróság által hozott ítéletből folyó kötelezettségnek az egyik fél nem tesz eleget, a másik fél a Biztonsági Tanácshoz fordulhat, amely, ha szükségesnek tartja, ajánlásokat tehet, vagy határozatokat hozhat az ítélet végrehajtása céljából foganatosítandó rendszabályok felől. Az Európa Tanácsban az Emberi jogok európai egyezményének eredeti szövege szerint a Miniszteri Bizottság megállapíthatta az emberi jogok megsértését, s döntésének végrehajtása kötelező volt (lásd n 659.). Ez a kompetencia azóta megszűnt, mivel immár minden tagállam elfogadta az Emberi Jogok Európai Bíróságának joghatóságát E hatáskörök alapján hozott határozatokat a szakirodalom egy része azonban sokáig annak ellenére nem tekintette jogforrási értékűnek, hogy kötelező erejüket nem vitatta. Rendszerint úgy értékelte, hogy ügyintéző, egyedi aktusokról, az ENSZ Alapokmánya egyes általános kötelezettségeinek konkrét végrehajtásáról van szó, s nem ismétlődően végrehajtandó szabályokat statuáló normaalkotásról, a jogforrási értéket pedig csak az utóbbi számára volt hajlandó elismerni A XX. század utolsó évtizedében ráadásul több olyan nemzetközi törvényszék jött létre, amelyek létrehozása és e bíróságok által kibocsátott szabályzatok kérdése újabb árnyalatokat adott a határozatok jogforrási létének állításához és tagadásához kapcsolódó vitához. Ilyen intézmények az egykori Jugoszláviában elkövetett bűncselekmények nemzetközi törvényszéke (ICTY), a ruandai népirtás felelőseinek megbüntetésére létrehozott másik ENSZ-törvényszék (ICTR), a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) és a Nemzetközi Tengerjogi Bíróság (ITLOS). Az ICC-t és az ITLOS-t nemzetközi szerződés hozta létre, az ICTY és az ICTR azonban biztonsági tanácsi határozattal lett felállítva (lásd n 745.). Az ICTY és ICTR maga fogadta el eljárási és bizonyítási szabályzatát, a fogva tartottakkal való bánásmód szabályzatát, az eljáró ügyvédek eljárási szabályzatát. Az ITLOS szabályzatot alkotott arról, hogy milyen formai és tartalmi követelményeknek kell megfelelniük az elébe terjesztett beadványoknak, míg az ICC melletti ún. részes államok közgyűlése különböző belső rendtartásokat (így például az eljárási és bizonyítási szabályzatot azaz tulajdonképpen a perrendtartást, valamint A bűncselekmények összetevő elemei című dokumentumot) fogadott el (lásd n 753.). A mai merev jogforrási kategóriákba egyre nehezebb elhelyezni e szabályzatokat, amelyek egyértelműen normatív tartalmúak, s belső jogi megfelelőik rendszerint garanciális szempontból a jogszabályi hierarchiában törvényi szintre helyezett eljárási kódexek. Egyre több jel mutat azonban arra, hogy a nemzetközi jogban is felállítható az a kettősség, amellyel az olvasó a közösségi jog tanulmányozásakor szembesült, azaz az eredeti jog és a levezetett jog kettőssége. Azaz van a háttérben egy nemzetközi szerződés (gyakorlatilag és rendszerint maga az alapokmány), amelyekre adott esetben visszavezethető a heteronormatív határozat jogi kötelező ereje. (Itt kell megemlíteni a tudománytörténetben említett Buza László professzornak az 1950-es évek végén felállított tételeit aprogramjellegű normák létéről az új szellemű nemzetközi jogban. Sajnos a teória részletes kidolgozására már nem került sor, azonban a tételekből nagyon sok hipotézist az elmúlt évtizedek jogfejlődése egyértelműen igazolt.) Ugyanakkor egyelőre igen homályos, hogy az Alapokmányban explicit normaalkotásra feljogosító szabály híján milyen feltételek mellett lehet következtetni a kompetencia eredeti vagy utólagos biztosítására. A nemzetközi szerződések értelmezésekor említett gyakorlati és teleologikus technikák (lásd n 267. és 268.) lehetnek ilyenkor segítségünkre A nemzetközi szervezetek heteronormatív határozatainak jelentős része csupán ajánlás. Az ajánlás nevéből is következően nem statuál jogi kötelezettséget, hanem csak javasol, kér valamilyen magatartást. Ez azonban nem jelenti azt, hogy értéke anynyi lenne, mint a papír, amelyre írták. Az államok jelentős része eleve fontosnak tartja az ajánlásba foglalt szabályt, azért szavazott mellette, azaz mintegy politikai ígéretet vállalt az adott szabálynak megfelelő lépésekre. Ha egy állam magatartása konform az ENSZ Közgyűlésének valamely ajánlásával, az mintegy a jogszerűség vélelmét kölcsönzi ezen állam lépésének, s a vele jogvitában álló másik államra hárul így a bizonyítási teher, hogy mindennek dacára a lépés jogsértő (például, hogy maga az ajánlás valamilyen okból sérti a nemzetközi jogot vagy ami valószerűbb, nem ugyanarra a helyzetre vonatkozik). Elméletileg valóban nem kizárt, hogy formailag vagy tartalmilag ütközik a nemzetközi joggal egy közgyűlési határozat: e nem túl gyakran bekövetkező eset egyik híres példája az ENSZ Közgyűlésének november 10-86

93 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI i (XXX.) sz. határozata, amely a cionizmust a rasszizmus és a faji megkülönböztetés egyik fajtájaként bélyegezte meg, és a fejlődő országok nyomására, de a Szovjetuniónak és szövetségeseinek aktív támogatásával született meg. Figyelemre méltó azonban a határozat természetére nézve is, hogy ezt a dokumentumot a 46/86. sz. közgyűlési határozat december 16-án hivatalosan is érvénytelennek nyilvánította. Az érvénytelenítés aktusa nyilvánvalóan alapvetően politikai gesztus volt Izraelnek, a Szovjetunió megszűnését és a kelet-közép-európai rendszerváltozást követő nemzetközi közhangulatban, ugyanakkor érveket szolgáltat a jogi relevancia mellett is. 343.Az ajánlások tengerében érdemes felkutatni azokat, amelyek esetében jogi relevancia fedezhető fel. A szerződéskötési eljárás felidézésekor utaltunk a hitelesítés aktusára, amelyet adott esetben ajánlás elnevezésű norma valósít meg. Az ajánlások sora (értelemszerűen akkor, ha az államok követik az abban foglaltakat) új szokásjogi norma kialakulását eredményezheti, sőt mint utaltunk rá, az ajánlás a szokásjogi folyamat befejeződésének, illetve bizonysága lehet az opinio juris sive necessitatisnak. Itt is idéznünk kell a Nemzetközi Bíróság egy, már hivatkozott dictumát. A Közgyűlés határozatainak ha nincs is kötelező erejük, de néha lehet normatív tartalmuk. Bizonyos körülmények között fontos bizonyító elemeket szolgáltathatnak valamely szabály létezésének vagy az opinio juris megnyilvánulásának bizonyításához. Hogy ez valamely közgyűlési határozat esetében valóban így van-e, ahhoz meg kell vizsgálni annak tartalmát, valamint az elfogadás körülményeit abból a szempontból, hogy normatív jellege tekintetében is fennáll-e az opinio juris. Egyébként az egymás után sorjázó határozatok illusztrálhatják az új szabály létrejöttéhez szükséges opinio juris fokozatos kialakulását (CIJ: Az atomfegyverek használatának vagy az azzal való fenyegetés jogszerűsége tárgyában a Közgyűlés kérdésére adott tanácsadó vélemény, július 8., Rec., 1996, 70. ). Az ajánlások példák lehetnek a nemzetközi jogban megjelenő új tendenciákra is, ahogyan azzal a Nemzetközi Bíróság tengerjogi ügyekben szembesült, igaz, ott mindenekelőtt a Montego Bay-egyezmény hatálybalépése előtt, a tengerjogi diplomáciai konferencián elfogadott határozatokról volt szó (CIJ: A Tunézia és Líbia közötti kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, fond, február 24., Rec., 1982, 33. o., 46. ). Az ajánlások fontos szerepet játszhatnak az Alapokmány gyakorlati értelmezésének demonstrálásában is. Így nagyon sok olyan veretesebb határozata van az ENSZ Közgyűlésének, amelyik tulajdonképpen az Alapokmány valamely cikkét bontja ki, magyarázza. Ezek közül leghíresebb a 217/A. (III.) sz. határozat, az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, az (XV) sz. határozat, azaz a Gyarmati népeknek nyújtandó függetlenségről és önrendelkezési jogról szóló nyilatkozat, a (XXV) sz. határozat, azaz az Államok közötti békés kapcsolatok és baráti együttműködés elveinek nyilatkozata, vagy a (XXIX.) sz. határozat, az agresszió definíciójáról. Számos feltételtől függ azonban, hogy valóban alapokmány-értelmezőnek minősíthessünk egy közgyűlési határozatot, és hogy azt a kollektív értelmezéssel azonosíthassuk. Ezek között kell említeni a visszautalást az alapokmányi szövegre, a közgyűlési szándékot, hogy ilyen jellegű határozatot fogadjanak el, a kidolgozás részletes, szerződésre emlékeztető vitáját és mindenekelőtt az elfogadás aktusának lehetőleg teljes egyhangúságát. A határozat címe pedig igen gyakran nyilatkozat lesz. Nemzetközi szerződés is felhatalmazhatja egy szervezet nem bírói jellegű szervét, hogy egy bizonyos kérdést, például határvitát el- döntsön. Ebben az esetben a politikai szerv határozatának jellege egy választottbírósági ítéletre fog emlékeztetni. [Így döntötte el a Nemzetek Szövetségének Tanácsa Irak és Törökország között az ún. moszuli kérdést 1925-ben, vagy az ENSZ Közgyűlése így vonta meg 1947-ben Izrael és Palesztina határait november 29-i, 181. (II.) számú határozatával.] Végül pedig roppant gyakran előfordul, hogy az ajánlás csak formailag ajánlás, tartalmát tekintve az államok által szerződésekben elfogadott vagy szokásjogi jellegű szabályokat idéz fel, azoknak mintegy hordozóeszköze A fentieket összefoglalni abban a minden bizonnyal kissé enigmatikus, kevés gyakorlati fogódzót jelentő mondatban lehet, hogy bizonyos nemzetközi szervezetek bizonyos szerveinek bizonyos határozatai bizonyos esetekben jogforrási jellegűnek tekinthetőek Soft law (lágy jog) elnevezéssel illetik gyakran a szakirodalomban az ajánlás értékű szervezeti határozatokat, sőt sokan ezt az elnevezést még szélesebb értelemben használják, mint ami lefedi az ún. egyeztetett, nem szerződési természetű aktusokat, diplomáciai konferenciák ünnepélyes nyilatkozatait, politikai tartalmú kötelezettségvállalásait (ilyen például a Helsinkiben tartott évi Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záróokmánya, majd az ún. utótalálkozók dokumentumai, az EBEÉ évi koppenhágai dokumentuma, a maga terjedelmes emberi jogi-kisebbségvédelmi vonatkozású szabályaival vagy az ún. Közép-európai Kezdeményezés Torinóban 1994-ben elfogadott kisebbségvédelmi okmánya). Ezekben az államok ígéretet tesznek bizonyos magatartás tanúsítására anélkül, hogy jogi kötelezettséget vállalnának. Ha a tartalom nem jogi, akkor értelemszerűen formai értelemben jogforrás sem lehet. A valóságban azonban az ilyen dokumentumok jelentős része vegyes természetű, gyakran találunk bennük olyan tételeket, amelyeket az államok szerződésekben elfogadtak, vagy amelyek a szokásjog alapján kötelezik őket. A soft law tartalmú normák esetében tehát mindig meg kell vizsgálni, hogy nem hordoznak-e kisebb-nagyobb mértékben igazi jogot, hard law-t. Az államok pedig megtehetik, akár bilaterális, akár multilaterális formában, sőt önmagukra nézve természetesen egyoldalú nyilatkozatban is, hogy jogi kötelező értéket tulajdonítanak olyan 87

94 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI dokumentumnak, amely eredetileg csak soft law jellegű. Ez a megoldás tagadhatatlanul szellemes, azonban a tapasztalatok szerint mérsékelten hatékony. Erre példát a bilaterális kisebbségvédelmi megállapodásokban láthatunk (lásd n 695.). Mindenesetre igaz az a tétel, hogy a soft law típusú dokumentumok tekintetében a végrehajtási hajlandóság nem sokkal gyengébb, mint a szerződések vonatkozásában. A soft law gyakran szerepet játszik az államok jogi kötelezettségeinek értelmezési segédeszközeként; vonatkoztatási pontnak tekinthető A méltányosság mint jogforrás 346. Mivel minden modern állam joga ismeri a méltányosság (equity, équité, aequitas) intézményét, azt akár a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek között is felsorolhattuk volna, s így teszi ezt több tankönyv is. Azért fontos azonban külön helyet biztosítani a méltányosságnak a jogforrási rendszerben, mivel nem mindegy, mikor kerül sor az alkalmazására: a méltányosságot elkülönítő koncepció akkor fordul ehhez az elvhez, amikor a szerződés, szokásjog, általános jogelvek, egyoldalú aktusok, esetleg a kötelező határozatok alapján a jogalkalmazó már közel áll a megoldáshoz, de azt árnyalni szeretné. A többi jogforrásból mechanikusan, evidensen levezethető megoldással szemben (contra legem) nem lehet a méltányosságot alkalmazni, sőt praeter legem sem, nem lehet olyasmit levezetni belőle, ami ne mutatna vissza a pozitív jogi döntésre. Marad így az infra legem megoldás, azaz tulajdonképpen akkor tudjuk alkalmazni a méltányosságot, ha a pozitív jogforrások alapján több, egyaránt lehetséges, szakmailag egyaránt korrekt megoldás születne. A jogalkalmazó az eset összes körülményeit figyelembe véve azt választja ki, amelyik a legigazságosabbnak tűnik. Ebben az értelemben a méltányosság alkalmazására a bíró ex oficio jogosult, s a Nemzetközi Bíróság mindenekelőtt tengerjogi ügyekben hivatkozott rá. A Nemzetközi Bíróság szerint bármilyen is a bíró jogi érvelése, döntéseinek per definitionem igazságosaknak kell lenniük, tehát ebben az értelemben méltányosaknak (CIJ: Az északi-tengeri kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, február 20., Rec., 1969, 48. o.). A megoldás során figyelembe vette a méltányosságot, annak infra legem formájában, tehát azt a méltányossági formát, ami a jog értelmezésének egy módszerét jelenti, és amely annak mintegy minősége is (CIJ: Burkina Faso és Mali határvitájának ügye, fond, december 22., Rec., 1986, o.). Alkalmazta az elvet a Nemzetközi Bíróság Líbia tengerjogi vitáiban is (CIJ: A Tunézia és Líbia közötti kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, február 24., Rec., 1982, 60. o.; A Líbia és Málta közötti kontinentális talapzat elhatárolásának ügye, fond, június 3, 13. o.). Megjegyzendő, hogy a contra legem és a praeter legem megoldás sem elképzelhetetlen, de csak akkor, ha a felek egyértelműen felhatalmazták a nemzetközi bírót, hogy idáig is elmenjen. Erre azonban elenyésző esetben került sor, ami pedig a Nemzetközi Bíróságot illeti, a testület ilyen explicit felhatalmazást nem kapott A JOGSZABÁLYOK ÉRTELMEZÉSÉNEK SEGÉDESZKÖZEI A bírói gyakorlat 347. A Nemzetközi Bíróság alkalmazza statútumának 38. cikk 1/d. -a szerint az 59. cikk rendelkezéseinek fenntartása mellett a bírói döntéseket és a különböző nemzetek legkiválóbb tudósainak tanítását mint a jogszabályok megállapításának segédeszközeit. A hivatkozott 59. cikk szerint: A Bíróság határozata csak a perben álló felekre és csak az eldöntött ügyben kötelező. Első ránézésre is világos a következtetés: a két cikk egymásra tekintettel történő olvasata szerint a Nemzetközi Bíróság nem precedensjogot gyakorol abban az értelemben, ahogyan az angolszász jog, a common law precedensjellegű. A nemzetközi jogban az ítéleteknek nincs erga omnes hatálya, hanem csak interpartes: a nemzetközi bíró alkalmazza a jogot, kimondja a már létező jogot (jurisdictio), de itt is érvényesül a római jogból ismert szabály:praetor jus facere non potest. Ez azonban annyira evidencia a germán-római jogrendszerek számára, hogy az a kérdés, akkor viszont mi értelme van a bírói gyakorlatra való hivatkozást mégis említeni a statútum 38. cikkében Egyszerű, pragmatikus megközelítésben azt lehet mondani, hogy a Nemzetközi Bíróság ítélkezési gyakorlatára is ugyanaz igaz, mint a germán-római jogrendszerek alkotmánybíróságaira és általában véve legfelső bíróságaira: a joggyakorlat önmagában nem jogforrás, de figyelembevétele roppant fontos a jogérvényesítés során. Már a nemzetközi jog sajátosságainak tárgyalása során említettük, hogy a belső jogtól eltérően a nemzetközi jogban a bírósághoz fordulás is az államok szabad akaratán alapul, nincs eleve fennálló bírói joghatóság. Akkor van esély arra, hogy az államok mégis a Nemzetközi Bírósághoz (illetve elődjéhez, az ex nihilo megteremtett Állandó Nemzetközi Bírósághoz) forduljanak vitás ügyeikkel, ha az államok reálisan számolhatnak a pernyertesség esélyével, ha a megelőző bírói döntések belső logikájából, a tényállások hasonlóságából, a jogszabályok ítéletben kibontott értelméből megközelítően meg tudják jósolni a következő bírói döntés főbb irányait. A Nemzetközi Bíróságnak is érdeke tehát, hogy joggyakorlata koherens legyen. Mivel a belső jogban meghozottakhoz képest a nemzetközi bírósági döntések számbelileg azok töredékét 88

95 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI jelentik, a bírói döntések figyelembevétele nem jelentett megoldhatatlan feladatot, sem a nemzeti diplomáciák, sem a tudomány számára. Ma már a Nemzetközi Bíróság vagy a többi állandó jellegű nemzetközi bíróság előtti beadványok egyaránt a megelőző bírói döntések láncolatára fűzik fel érvelésük lényegét, s az ítéletek is jól láthatóan a megelőző bírói döntések hálózatára vannak felépítve. Az külön kérdés, hogy a beadványokban felvázolt joggyakorlati hivatkozásokat mennyiben igazolja vissza a végleges bírói döntés Számos nemzetközi szerződés felhatalmazza a Nemzetközi Bíróságot, hogy az értelmezéséből vagy alkalmazásából fakadó vitákat eldöntse. Igaz ugyan, hogy a Nemzetközi Bíróság absztrakt értelmezéssel nem foglalkozik, minden rendelkezést az adott körülmények összefüggéseiben értelmez, azonban a gyakorlatban ez szinte mindig lezárja a problematikus cikk körüli vitákat. Nemzetközi szerződés saját maga hiteles értelmezését is rábízhatja egy nemzetközi bíróságra, mint az az Emberi Jogok Európai Bírósága vagy az Emberi Jogok Amerika-közi Bírósága esetében történt. Igaz ugyan, hogy ettől a bírói gyakorlat még nem válik jogforrássá, de tény, hogy az értelmezés hatálya végső soron az összes szerződő félre kihat. A Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleményei végleges hatállyal eldöntöttek bizonyos kérdéseket, mint például az ENSZ jogalanyiságának kivételesen erga omnes, azaz objektív voltát (CIJ: Az Egyesült Nemzetek szolgálatában elszenvedett károk tárgyában adott tanácsadó vélemény, április 11., Rec., 1949, 185. o.). A döntés egyedi jellege dacára a kérdés egyszer s mindenkorra eldőlt, ráadásul úgy, hogy a Nemzetközi Bíróság nincs expressis verbis feljogosítva, hogy az ENSZ Alapokmánya esetében hiteles értelmezést adjon. Segédeszköz tehát a bírói joggyakorlat, de nem kis hatásfokú, hanem meghatározó jellegű Az Állandó Nemzetközi Bíróság kezdettől fogva hivatkozott saját megelőző bírói döntéseire, s a korábbi ítéleteket és tanácsadó véleményeket egyaránt, egymásra is vonatkoztatva, jól szembeötlően helyezte el döntéseiben. A Nemzetközi Bíróság pedig nemcsak a saját, hanem az Állandó Nemzetközi Bíróság joggyakorlatát is rendszeresen idézte. Más nemzetközi bíróságok, választottbíróságok döntéseire is hivatkozhat a Nemzetközi Bíróság, ez nyelvtanilag levezethető a 38. cikk 1/d. szövegéből, amely csak általában szól a bírói döntésekről, s csupán az 59. cikk szolgáltatna érvet arra, hogy azt a saját döntésekre korlátozzuk. Ezt azonban maga a bírói gyakorlat cáfolja. Ugyanakkor van bizonyos különbség az Állandó Nemzetközi Bíróság és a Nemzetközi Bíróság gyakorlata között. Az Állandó Nemzetközi Bíróság jóval gyakrabban és nevesítve idézett más nemzetközi bírói fórumokat, választottbírói döntéseket, főleg olyankor, amikor saját judikatúrájának kiépítése során önnön gyakorlatában még nem talált hivatkozási példákat, felhasználható elemeket. A Nemzetközi Bíróság már olimposzi magasságokból tekint a nemzetközi gyakorlatra, s immár nincs igazán (vagy legalábbis messze nem annyira van) szüksége a külső támaszokra. Nagyon ritkák a nevesített hivatkozások, a Nemzetközi Bíróság inkább előszeretettel hivatkozik általában a nemzetközi bírói gyakorlatra vagy a választottbírói döntések egybevágó tendenciáira egy ügycsoportban Minden bírói döntés érdemi részében az érvek két csoportját találhatjuk meg: az ügy érdemi előterjesztése logikai alátámasztásának érvrendszerét (ratio decidendi), illetve azokat az érveket, amelyek közvetlenül nem kapcsolódnak a döntés érdeméhez, de a bíróság fontosnak tartja rögzíteni (obiter dictum). A jus cogens normák példái között a Barcelona Traction ügyben felhozott rabszolga-kereskedelem tilalmának biztosan vajmi kevés köze volt a részvénytársaság hányattatásaihoz és a javára gyakorolható diplomáciai védelem szabályaihoz. Ez tehát egy klasszikus obiter dictum volt. Egy korábbi obiter dictum azonban ratio decidendivé válhat egy későbbi ügyben, s így szinte határtalanul és főleg észrevétlenül bővül a Nemzetközi Bíróság saját, rendszeresen visszaköszönő döntéseinek komplexuma A 38. cikk 1/d. -a a Nemzetközi Bíróságra, illetve eredetileg elődjére, az Állandó Nemzetközi Bíróságra vonatkozik. Az összes nemzetközi bíróság azonban ugyanezen logika alapján működik: még a common law államok által egymás között felállított választottbíróságok sem tekintik precedensjognak a nemzetközi jogot. Az Emberi Jogok Európai Bírósága, az Emberi Jogok Amerika-közi Bírósága, az egykori Jugoszláviában elkövetett bűncselekmények nemzetközi törvényszéke (ICTY), a ruandai népirtás felelőseinek megbüntetésére létrehozott másik ENSZ-törvényszék (ICTR) és a Nemzetközi Tengerjogi Bíróság (ITLOS) ugyanúgy irányadónak tekintette saját korábbi bírói gyakorlatát, a korábbi ítéletekben kimondottakra építette a későbbi ítéleteket, sőt az Emberi Jogok Európai Bírósága mindezt tendenciaszerűen is a szerződésértelmezés kapcsán említett evolutív értelmezésig vitte (lásd n 261.). Ezek a bíróságok is viszonylag gyakran idéztek külső ítéleteket, tanácsadó véleményeket: az ICTY joggyakorlatában a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék gyakorlatára is számos alkalommal történt hivatkozás. A doktrínában különös figyelmet keltett viszont, amikor az ICTY a Nemzetközi Bíróságnak a nicaraguai és ellene irányuló katonai és félkatonai tevékenységek ügyében hozott ítéletében foglalt tézisre (lásd n 1004.) úgy hivatkozott, hogy megmagyarázta, a tényállások különbözősége miatt miért nem tekinti irányadónak (ICTY: Dusko Tadic ügy [1. fok], május 7., ). A maga részéről az ICTR annál is könnyebben hivatkozhat az ICTY gyakorlatra, mivel előbbinek másodfokú fóruma az ICTY intézményrendszerével egybeesik, s az ICC majdani joggyakorlatában feltehetően visszaköszönnek majd a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék, az ICTY vagy az ICTR ügyei. Az ITLOS 89

96 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI ugyanakkor ahhoz képest elenyésző esetben hivatkozott a Nemzetközi Bíróság tengerjogi gyakorlatára, hogy mint majd látjuk (lásd n 1322., 1325.) az tekinthető az egyik legkoheren- sebbnek és legtöbb ügyön alapulónak A bírói gyakorlat segédeszközként történő felhasználása alapvetően azt jelenti a diplomata, a tárgyaló nemzetközi jogász számára, hogy amikor már a konkrét jogvitában a jogforrások alapján az összes jogi érvet kifejtette, a bírói gyakorlatra akként hivatkozzon, hogy az is az ő álláspontját támasztja alá, hiszen ilyen és ilyen ügyben pontosan abban az értelemben döntött az adott nemzetközi bíróság, ahogyan ő értelmezi az adott jogforrást. Tárgyalópartnere pedig nyilván úgy gyengítheti az érvelés értékét, hogy rámutat arra, az adott bírói döntés nem is úgy szólt, ahogy tanult kollégája említette, vagy éppen nem is releváns az adott ügyben, esetleg meghozatala óta a bírói joggyakorlat már attól jelentősen eltér Mindezt mutatis mutandis a belső bíróságok előtt is alkalmaznia kell az ügyvédnek és a bírónak: az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata alapján kell érvényesíteni az Emberi jogok európai egyezményét (lásd n ), jóllehet a jogalkalmazó munkájában immár nem néhány tucat, hanem több ezer ítéletre kell alapozni. Gyakorlati szempontból több száz, visszatérően hivatkozott strasbourgi ítélet az igazán fontos, de ezzel már mi is önkényesen szelektálunk a 2008-ban a tízezres számot meghaladó, évente immár több százzal növekvő ítélet között. Igaz, ezek feldolgozását az internet alapú keresőprogramok, mindenekelőtt az Európa Tanács honlapján működő HUDOC-rendszer jelentősen segíti. Ugyanez vonatkozik azokra az esetekre, amikor a jogalkalmazó a közösségi jog értelmezésében köteles követni az Európai Közösségek Bíróságának ítélkezési gyakorlatát, amely például az ún. alapjogi problematika ügyében szintén érintkezett a strasbourgi joggyakorlattal. Itt azonban az olvasót a közösségi jog suigeneris léte miatt a témában született számtalan szakés tankönyv tanulmányozására sarkalljuk, a jelen tankönyvben erre nem lehet már kitérni A jogtudomány és szerepe a jogviták eldöntésében 355. A Nemzetközi Bíróság alkalmazza statútuma 38. cikk 1/d. -a szerint...a különböző nemzetek legkiválóbb tudósainak tanítását, mint a jogszabályok megállapításának segédeszközeit. Hugo Grotiusra az utókor tisztelete ugyan a nemzetközi jog atyja címet ragasztotta, de a nemzetközi jog már több ezer éves volt, mire Grotius zsenijével találkozott, aki egyébként mint láthattuk nem az első elemzője, előadója volt tárgyunknak, sőt még csak azt sem lehet mondani, hogy ő lett volna az, aki a nemzetközi jogot már önmagában, egyéb jogszabályrendszerektől és egyéb jogtudományi megközelítésektől függetlenül elemezte volna. Túl azon, hogy e személyi kör meghatározása nem könnyű, az bizonyos, hogy még a legkiválóbbak hozzájárulását sem forrásként, hanem értelmezési segédeszközként alkalmazhatja a Nemzetközi Bíróság A fordulat gyakorlati hozadékát abban láthatjuk, hogy a jogtudomány elemző, rendszerező munkája értelemszerűen segíti a jogalkalmazót, a hazai és a nemzetközi bírót abban, hogy a különböző nemzetközi forrásokat, mindenekelőtt a gyakran homályos megfogalmazású szerződéseket és a látszatra nem mindig könnyen bizonyítható tartalmú szokásjogot helyesen értelmezze. Láthattuk, hogy a szerződésértelmezés technikái (például az előkészítő anyagok felhasználásával megvalósuló történeti értelmezés) vagy az opinio juris sive necessitatis bizonyításakor a doktrinális egyöntetűség mekkora jelentőséggel bír. A nemzetközi jogi tankönyvek és szakkönyvek az egyetemi képzés és továbbképzések révén elméletileg (remélhetőleg) hozzájárulnak ahhoz, hogy a nemzeti jogalkalmazó a nemzetközi jognak megfelelően tegye meg különböző lépéseit. A nemzetközi bírák pedig a maguk részéről nagy tiszteletet tanúsítanak a tudomány iránt, többek között azért is, mert többségük onnan érkezett és oda tér vissza Emellett a jogtudomány közvetlen alkalmazására is sor kerülhet a nemzetközi diplomáciai tárgyalásokon, nemzetközi peres eljárásokban. Amikor az ország képviselője a pozitív jog alapján felállítható összes érvből kifogyott, túl van a bírói joggyakorlattal való bizonyításon, utolsó kártyakánt mindig hivatkozhat arra, hogy az ő álláspontját támasztja alá a jogtudomány is. Így a bős-nagymarosi per tárgyalása során a szlovák fél saját álláspontja hogy ti. bizonyos esetekben a szerződések nem szöveghű alkalmazása az ún. megközelítő alkalmazás (approximative application) állítólagos szabálya miatt a szerződés korrekt végrehajtásának minősül alátámasztására végül egy valóban igen nagynevű jogtudós, Sir Hersch Lauterpacht álláspontjára is hivatkozott. A Nemzetközi Bíróság azonban bár a felek argumentációjának összefoglalásába az ad hominem utalást bevette érdemben nem reagált rá, se pro, se contra (CIJ: A bős-nagymarosi vízlépcső-beruházás ügye [Magyarország c. Szlovákia], szeptember Rec., 1997, 53. o., ). A jogtudományra való hivatkozás diplomáciai tárgyalásokon rendszerint mérsékelt érdeklődésre talál, a környezet értelemszerűen sokkal kedvezőbb ehhez az érveléshez a szokásjogi kodifikáció során Kire hivatkozzunk? Természetesen nincs semmiféle hivatalos nemzetközi jogi toplista, ám többékevésbé mindenütt ugyanazokra a személyekre épül a nemzetközi jog tudománytörténetének bemutatása, 90

97 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI vannak a XX. században alapvető fontosságúnak tekintett, nagy tankönyvek (Triepel, Oppenheim, Fauchille, Guggenheim, Anzilotti, Verdross, Scelle, Kelsen, Rousseau stb.), amelyek közül többet rendszeresen aktualizáltak. Az utóbbi évtizedekben kiadott modern nemzetközi jogi tankönyvek között is több olyan van, amely a különböző nyelvterületeken vezető tankönyvvé vált (Seidl-Hohenveldern, Brownlie, Malcolm Shaw, Nguyen Quoc Dinh tankönyve Pellet és Daillier átdolgozásában stb.). Az egyértelmű pedagógiai és szakmai siker dacára e szerzők voltak és vannak annyira szerények, hogy a kitüntető címet visszautasítsák, de tény: ha egy adott fél jogi álláspontját egyértelműen, ellentmondásmentesen alá lehet támasztani az egybevágó nagy tankönyvek összességével, akkor az ellenérdekű félnek komoly nehézségei vannak, amikor szakmailag a saját álláspontja mellett áll ki Láthattuk, hogyan történik a szokásjog kodifikációja, s abban milyen szerepet játszik a jelentéstevő, a rapporteur. Nem véletlen, hogy amennyiben a Nemzetközi Jogi Bizottság egykori rapporteurje elemzi a tudomány világában az adott nemzetközi szerződést, annak a tekintélye messze meghaladja azokét, akik csak mások műveiből ismerik az adott kodifikáció részleteit. (Erre példaként hozhatjuk fel azokat a tanulmányokat, amelyeket Fitzmaurice és Waldock az évi, vagy Reuter az évi szerződési jogi egyezményt illetően, vagy Crawford a jelenleg nyugvópontra jutott felelősségi jogi kodifikációról írt.) Hasonló a helyzet az Állandó Nemzetközi Bíróság, illetve a Nemzetközi Bíróság bíráival. A tudományos karrier csúcspontját jelentik e pozíciók (fenti nevek viselőinek jelentős része e három testület valamelyikében tevékenykedett életének egy szakaszában), s e szakmai siker kisugárzik az érintetteknek, főleg a bíráknak a megválasztásuk előtt írt műveire is. A Nemzetközi Jogi Bizottság tagjai közül főleg az angol és a francia anyanyelvűek rendszeresen képviselnek jogvitában álló államokat a Nemzetközi Bíróság előtt, s e két nemzet több jogtudósa szintén visszatérő ügyvéd egyes peres ügyekben vagy akár a tanácsadó véleményezési eljárások során. E kiemelkedő jogtudósok a megelőző bírói döntések tűzijátékszerű bemutatásával megpróbálják sugallni azt az irányt, amerre a döntésnek haladnia kellene. E jogtudósi fellépések és érvtechnikák hol szállítják a szándékolt eredményeket, hol alatta maradnak az elvárásoknak. Az azonban tény, hogy van egy kör, amely rendszeresen ott van, amely a tudomány világából jövő sugallatokhoz, igényekhez képest bizonyos szempontból nagyobb mértékben tudja felmérni s valamelyest indukálni a Nemzetközi Bíróság álláspontját Már az Állandó Nemzetközi Bíróság sem igazán nevesített jogtudósokat, a jelenlegi Nemzetközi Bíróság pedig következetesen elzárkózik ettől: említettük, hogy a bős nagymarosi ügyben sem reagált Sir Hersch Lauterpacht tételének méltatására. A jogtudományra azonban gyakran történik hivatkozás, amikor a doktrína általános álláspontja, a kérdést illetően megnyilvánuló tudományos összhang jellegű hivatkozásokat is beépíti saját gondolatmenetébe. Mivel a Nemzetközi Bíróság döntéseit többségi szavazással hozza, a valamely kérdésben leszavazott bíráknak, akárcsak az alkotmánybíróságokon, joguk van arra, hogy eltérő álláspontjukat nyilvánosságra hozzák, párhuzamos vélemény és különvélemény formájában. (Előbbi esetben az ítélet érdemével egyetért, de bizonyos pontok tekintetében fenntartja saját álláspontját, utóbbi esetben az érdemi ítélettel sem ért egyet a bíró.) A bírák egyéni habitusától függően azonban többször történik kifejezett utalás egyes nagy klasszikusokra, sőt a bős nagymarosi perben a Szlovákiát képviselő jogászoknak már többször említett hivatkozása Lauterpachtra tulajdonképpen az ő egyik különvéleményéhez kapcsolódott (CIJ: Petíciók előterjesztőinek a Délnyugat-Afrikai Bizottság előtti szóbeli meghallgatása tárgyában adott tanácsadó vélemény, július 1., Rec., 1956, 46. o.). Arra pedig többször volt már példa, hogy a Nemzetközi Bíróság későbbi ítéletében bár rendszerint nem nevesítve egy-egy korábbi különvélemény, párhuzamos vélemény gondolatmenete tükröződött vissza. Egyes választottbírósági döntésekben ugyanakkor bár ma már ritkán előfordul jogtudósok nevesítése is. Az egyfős választottbírósági funkciót ellátó René-Jean Dupuy a Texaco- Calasiatic c. Líbia ügyben (1977. január 19., JDI, 1977) hozott választottbírói ítéletében hivatkozott Paul Guggenheim, Charles de Visscher, Prosper Weil, Michel Virally, Eduardo Jimenez de Arechaga, Sir Gerald Fitzmaurice, Georg Schwarzenberger és Sir Hersch Lauterpacht különböző műveire AZ ABSZOLÚT DISZKRECIONÁLIS BÍRÁSKODÁS ELVI LEHETŐSÉGE Az ex aequo et bono alapon történő bíráskodás 361. Az ex aequo et bono kifejezést is méltányosság gyanánt lehetne lefordítani, ám itt nem a pozitív jog mellett alkalmazzuk azt, sőt a pozitív jog alkalmazása fel sem merül. Mint a Nemzetközi Bíróság statútumának 38. cikk 2. -a kimondja: Ez a rendelkezés nem érinti a Bíróságnak azt a jogát, hogy a felek megegyezése esetében valamely ügyben ex xquo et bono döntsön. Itt tehát a méltányosság nem pusztán árnyalja a formálódó döntést, hanem annak szinte kizárólagos alapja. Az államok vagy úgy ítélhetik meg, hogy a pozitív jog ugyan létezik, de egyikük érdekének sem felel meg, vagy reálisan látják, hogy a kérdés valójában a jog alapján nem dönthető el. Ez gyakorlatilag teljesen szabad kezet ad a Nemzetközi Bíróságnak, ezért ilyen biankó csekket az államok a 91

98 MÁSODIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG FORRÁSAI tapasztalatok szerint nem készek adni, még akkor sem, ha az eljárás során nem okozna nehézséget felépíteni az érvelést azokra a nem jogi tényezőkre, amelyeket figyelembe véve hozhatná meg az eljáró fórum a döntést az igazságosság alapján. Egyetlenegyszer, a felső-szavojai és gexi vámszabad övezetek ügyében került ehhez közel az Állandó Nemzetközi Bíróság, de dacára annak, hogy a perben álló államok bizonyos készséget mutattak a de lege ferenda döntés kimondatására, mégsem lépte át a Rubicont, mivel úgy érezte, hogy a felek részéről hiányzik az egyértelmű felhatalmazás ehhez. Az ilyen jogkört, amely abszolút kivételes, csak egy világos és explicit rendelkezésből lehet levezetni, amit ebben az értelemben nem lehetett találni a különmegállapodásban (CPJI: Felső-szavojai ésgexi vámszabad övezetek ügye [Franciaország c. Svájc], augusztus 19., n 22., 13. o.) Az Állandó Nemzetközi Bíróság és a Nemzetközi Bíróság végső soron még egyszer sem döntött ex aequo et bono alapon Tulajdonképpen bizonyos területi viták eldöntésekor lehet figyelembe venni a lakosság etnikai összetettségét, eszerinti akaratát, érdekeit, a gazdasági és politikai következményeket. Az ilyen jellegű döntésekre azonban nem könnyű támadhatatlan példát hozni. Az iraki török határ évi megvonása (lásd V/15. térkép, n 426.) a Nemzetek Szövetségének Tanácsa által (ennek szakmai háttéranyagának előkészítésében Teleki Pál népszövetségi megbízottként meghatározó szerepet játszott) vagy a magyar történelemből ismert első és második bécsi döntés közül egyik sem szolgáltat támadhatatlan érveket: a választottbíróságok szokásos eljárási és anyagi jogi szabályait, öszszetételét, a bírák pártatlansági követelményét, a kompromisszum egyértelműségének követelményét a nagypolitikai összefüggések maguk alá gyűrték, mind a döntéseket kérő felek, mind a bécsi döntéseket meghozó tengelyhatalmi személyiségek (Ciano és Ribbentrop) részéről. A legalább annyi jogi anomáliát hordozó döntéssel megállapított török iraki határ véglegesítése, illetve a bécsi döntések utólagos érvénytelenítése a békeszerződésekben ugyanúgy politikai összefüggések következménye volt, mint e döntések meghozatala. (A bécsi döntések kapcsán a világháború későbbi győztesei önmaguknak számtalanszor ellentmondva az elismerésre, a tudomásulvételre, a végleges döntés halogatására, illetve az érvénytelenítésre egyaránt értelmezhető nyilatkozatok és gesztusok sorozatát tették.) Ráadásul egyik esetben sem lehet megtalálni a választottbírói funkcióra való felhatalmazáskor az egyértelmű hivatkozást az ex aequo et bono döntés kérésére. A kilencvenes évek balkáni konfliktusában a bosnyák, horvát és szerb lakosság településszerkezete szempontjából érzékeny helyen (lásd a V/16. térképet, n 426.) található Brcko városának hovatartozásáról március 5-én döntő választottbíróság ugyanúgy etnikai, gazdasági és politikai érveket használt, mint a Teleki-bizottság évi jelentése a moszuli vidék kérdéséről. A Brcko-választottbíróság (amely egyébként megerősítette a város speciális nemzetközi felügyeletét, s egyik boszniai etnikum területéhez sem rendelte hozzá) azonban, bár összetétele nemzetközi volt, tulajdonképpen egy állam belső területi problémájában döntött. Sem megbízásában, sem döntésében nem olvashatjuk az ex aequo et bono kifejezést, csak érezzük a szellemét. Az ex aequo et bono bíráskodás lehetőségével (bár számos nemzetközi bíróság statútuma szintén utal rá) tulajdonképpen a reálpolitikai megfontolások és a bizalmatlanság miatt nem élnek az államok, s nem sok jel mutat arra, hogy ez az elkövetkezendő évtizedekben jelentősen megváltozna. 92

99 4. fejezet - HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI 1. V. FEJEZET Az állam mint a nemzetközi jog alanya Az állam fogalmi elemei 363. A nemzetközi jog ugyanúgy a jogalanyok tevékenységére épül, mint a belső jog ágai. Történelmileg az állam jogalanyisága nemcsak meghatározó, de sokáig kizárólagos is volt. Utóbb azonban kibővült a jogalanyok köre: a Szentszék, a nemzetközi szervezetek, a ma már mérsékelt jelentőségű, inkább csak humanitárius segítségnyújtást és karitatív tevékenységet folytató lovagrendek mellett az egyén, a nemzetek, népek, bizonyos összefüggésekben esetleg a kisebbségek is jogalanyisággal bírnak, sőt az utóbbi évtizedekben az emberiség jogalanyisága is megjelent. E sokrétűség azonban nem ugyanazoknak a jogoknak és kötelezettségeknek a hordozásával jár: a nem állami jogalanyok szűkebb körű, funkcionálisnak vagy partikulárisnak tekinthető jogalanyisággal rendelkeznek Az államnak nincs önálló nemzetközi jogi definíciója, sem a nemzetközi jog gyakorlatának, sem az elméletnek nem volt szüksége erre: a közjogász Jellinek által még a XIX. században meghatározott és az alkotmányjog tananyagában is tárgyalt háromkomponensű államfogalom (terület, lakosság és önálló kormányzat) megfelelő elemzési eszköz a nemzetközi jog számára is. E komponensek meglétét azonban a nemzetközi jog fogalomrendszere szerint kell megállapítani, az adott belső jog szerinti hivatalos elnevezések, fogalmak, struktúrák a nemzetközi jog számára csak jel- zésértékűek. A nemzetközi jog számára az állam léte, az államiság, ténykérdés, azaz a tények alapján állapítható meg A terület nem feltételez precízen meghatározható minimális kiterjedtséget. Voltak és vannak hatalmas birodalmak és mikroállamok. Az utóbbiak (például az ókori Mezopotámia városállamai vagy a hellén poliszok) többet tettek a nemzetközi jog fejlődésért, mint az előbbiek. A területnek azonban természetesnek és emberi létre alkalmasnak kell lennie: amikor az Atlanti-óceánban egyesek a második világháború során épített s azóta elhagyott, katonai célú mesterséges létesítményekre, elhagyott kőolajfúrótornyokra, sőt esetenként úszó jégtáblákra, üres tengeri sziklákra vetettek szemet, s ott kiáltottak ki államot rendszerint kalózrádiók működtetése vagy az adófizetési kötelezettség elkerülése motiválta ezeket az önmagukban komolytalan lépéseket, a nemzetközi közösségnek formálisan reagálnia sem kellett, hiszen ezek nem minősültek államot megalapozó területnek. Az azonban nem követelmény, hogy az állam területének egésze alkalmas legyen az emberi megtelepülésre: Kanada, Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok és még számos állam rendelkezik az északi sarkkör tájékán gyakorlatilag örökké jéggel borított, mezőgazdasági tevékenységre alkalmatlan szigettel. Nem követelmény a földrajzi egybefüggőség sem: számos állam szigetcsoportokat fog át (Indonézia, Malajzia, Fülöp-szigetek, Japán stb.), az Egyesült Királysághoz tartozó Falkland-szigetek Argentína partjai mentén találhatók, Grönland Dánia immár autonómiával rendelkező területi egysége. A brit uralom 1947-es megszűnésével a Hindusztáni-félszigeten a hindu lakosság állama lett India, miközben a nyugati és keleti oldalán élő muzulmán vallású lakosság a földrajzilag össze nem függő Pakisztán államot kiáltotta ki. Utóbb, egy véres polgárháború után a keleti rész Banglades néven 1971-ben elszakadt Pakisztántól. Alaszka Oroszországhoz képest, amelyhez 1867-ig tartozott, már egy másik kontinensen feküdt, az őt ekkor megvásárló Amerikai Egyesült Államoktól pedig Kanada választja el. Kelet-Poroszországot Németország többi részétől a két világháború között az ún. danzigi korridor választotta el (lásd az V/28. sz. térképet), majd Kelet- Poroszországnak a második világháború nyomán Szovjetunióhoz csatolt északi része (a délit Lengyelország kapta meg) sztálini kombinációk nyomán az Orosz Föderációhoz került, aminek a Szovjetunió fennállása során nem volt különösebb jelentősége. A Szovjetunió megszűnése óta viszont belorusz és litván vagy lengyel területeken át vezet oda az út a balti-tengeri összeköttetést persze nem számítva (lásd az V/21. sz. térképet). Azerbajdzsántól Nahicseván nevű tartományát Örményország választja el (lásd az V/14. sz. térképet) Az állam területének csökkenése vagy növekedése rendszerint nem érinti az államiságot: például 1870-ben Paraguay kénytelen volt átadni Argentínának területének kétharmadát, Mexikót az Amerikai Egyesült Államok Texas (1845), New Mexico (1848) és Kalifornia (1848) átadására kényszerítette től fogva a hatalmas spanyol gyarmatbirodalom ( amely felett nem nyugodott le a nap ) a dél-amerikai gyarmatok függetlenné válásával folyamatosan zsugorodott, és a XX. század elejére távol-keleti gyarmatait is feladva nagyjából a 93

100 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI kolumbuszi felfedezések előtti terület megtartására rendezkedett be, azonban jogilag mégis mindvégig ugyanarról a Spanyolországról beszélhetünk. A magyar történelem is ugyanezt példázza, hiszen Magyarország területi változásai ellenére jogilag ugyanazon állam maradt, azaz nem érintette államazonosságát, hogy az június 4-ei trianoni békében elvesztette területének kétharmadát, majd az november 2-ai első bécsi döntéssel a Csallóközt, a határ melletti magyar többségű sávot és Kassát visszakapta, 1939 márciusában megszállta Kárpátalját, az augusztus 30-ai második bécsi döntéssel Észak-Erdélyt, 1941 áprilisában a Jugoszlávia elleni német agresszióba bekapcsolódva, visszaszerezte Muraközt és a Délvidéket, majd az február 10-ei párizsi béke visszaállította a trianoni határokat, a Csehszlovákiának ítélt pozsonyi hídfő három falvának elcsatolásával Bizonyos körülmények között azonban a jelentős területi változás mégis kihat az államiságra, amikor már nem lehet államazonosságról beszélni. Ezt a kérdést az államazonosság-államutódlás problémakörénél fogjuk érinteni (lásd n ). Az államterület kiterjedésének esetleges meghatározatlansága, pontos határainak vitatott volta sem vonja szükségképpen kétségbe az államiságot. A nemzetközi gyakorlat az ókorban és a középkorban egyaránt államként kezelte a nomád államokat gondoljunk csak Attila hun birodalmára vagy a magyar törzseknek az etelközi megtelepedés évszázadában a környező államokkal vagy a bizánci birodalommal dokumentálhatóan ápolt diplomáciai kapcsolataira. A XX. század modern nemzetközi joga is tolerálni tudja a nomád településszerkezet sajátosságait, de ezeket nem az államterület, hanem a kormányzati hatalom vizsgálata során veszi figyelembe (lásd n ) Bár az államterületen alapvetően szárazföldi területet értünk, az magában foglalja a rajta keresztül haladó folyókat, tavakat is. A tengerek esetében az ún. parti államnak az utóbbi évtizedekben jelentősen kiszélesedett érdekeltségei, igazgatási, ellenőrzési, gazdasági kiaknázási jogosítványai vannak, s bizonyos körülmények között lehetnek olyan tengeri formációk (kikötő, beltenger, történelmi öböl), ahol a tengerrészre az államterületre vonatkozó szabályokat alkalmazzuk. Ezeket a kérdéseket a tankönyv a tengerjogról szóló részében mutatjuk be részletesen (lásd n ). Az államterület feletti légtérre is vonatkoztatjuk az alant fekvő állam jogosítványait (lásd n ). Fikciószerűen szoktak beszélni repülő és úszó államterületről, azaz bizonyos helyzetekben a lajstromozott hajó, repülő, űrhajó státusáról (lásd n 1310., 1399.) A lakosság a másik konstitutív elem. Jellinek még egyszerűen a népet említette, de számos államban a nép fogalma annyira az ottani történelemhez kötődik, hogy terjedőben van helyette ebben az összefüggésben a semleges lakosság (population) kifejezés használata. Így sem a határok által metszett népek, sem a több népből álló közösségek különleges vonásai nem homályosítják el az államiság szempontjából releváns tényezők összképét. A lakosság java része a modern államokban természetesen állampolgára annak az államnak, ahol él történelmileg nem volt ez mindig így, de a lakosság fogalmába beletartozik a tartós jelleggel ott élő egyéb személy is, mint az állampolgárságot nem nyert vendégmunkás, menekült, hontalan stb. (Vannak olyan államok is egyes közel-keleti olajsejkségek, ahol az állampolgárok köre azonosítható egy dinasztia meglehetősen széles körével, s az ebbe tartozók számát meghaladja a fizikai munkát végző vendégmunkások tömege. A jogállamokban azonban, ahol nem történik [például faji alapon] visszaélés az állampolgárság intézményével, az államiság konstitutív elemei között értelemszerűen az állampolgárokat vesszük figyelembe.) Mivel az állampolgárság nem túl régi jogintézmény, nyilvánvaló, hogy ezt a követelményt nem vetíthetjük vissza, amikor a mai államok ókori vagy középkori elődeinek létét az államiság fennállása szempontjából vizsgáljuk. Az államiság tényét nem érinti, hogy az állam tényleges területének kisebb-nagyobb része lakatlan, például sivatagos volta vagy éppen az örök hó miatt A nemzetközi jog részletesen szabályozza azokat a szálakat, amelyek az államot hazai lakosságához, illetve hosszabb-rövidebb ideig külföldön tartózkodó állampolgáraihoz kötik (lásd n ) Az államiság fogalmi elemei között valójában az önálló kormányzati hatalom az, amelynek a léte vagy hiánya eldönti a kérdést, hogy állammal mint a nemzetközi jog alanyával állunk-e szemben, vagy valami egyéb, gyakorlatilag államon belüli, nemzetközi jogi önállósággal nem rendelkező egységgel. A nemzetközi jog bizonyos, később tárgyalandó megszorításokkal nem tartalmaz iránymutatást arra nézve, hogy milyen legyen a kormányzati hatalom, a döntő az, hogy önálló, ne más állam által gyakorolt legyen. Így a történeti és a modern nemzetközi jogfejlődésben az államiság megjelent császárság, királyság és köztársaság formájában: az ókori Róma története emlékezetesen mindhármon keresztül ment, sőt a császárságnak is számos különböző, egyszemélyi vagy akár tetrarchikus formája volt. Franciaország legutóbbi két és fél évszázada is mindegyikre hoz példát. Az államiság fennállása szempontjából a hatalomgyakorlás demokratikus vagy diktatórikus voltának sincs jelentősége: a császári parlamentáris autokrácia, a weimari demokratikus rendszer, a hitleri uralom vagy a mai demokratikus, jogállami kormányzati modell nemzetközi jogilag ugyanabban a Németországban valósult 94

101 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI meg. A nemzetközi jogközösségnek ugyanakkor lehetnek bizonyos követelményei a jogállamiságot illetően, de ezeknek a gyakran bizonytalankodó érvényesítése nem az államiság kétségbevonásában, hanem egyéb területeken érvényesülő szankciókban, nyomásgyakorlásban, fellépésben jelenik meg (lásd n ) A döntő az, hogy a kormányzati hatalomgyakorlás önálló és tényleges legyen. Így a más állam keretei között megvalósuló hatalomgyakorlás esetében (mint amilyen a szövetségi államon belüli relatív tagállami önállóság, szűkebb vagy szélesebb körű területi autonómiák) a nemzetközi jog azt tekinti államnak, amelyik közvetlenül alá van rendelve a nemzetközi jognak. Így a nemzetközi közösség az Osztrák Magyar Monarchiát tekintette önálló államnak és nemzetközi jogalanynak, s a dualizmusban az ún. közjogi kérdésről Magyarországon folytatott viták (vagy akár egyes demonstratív gesztusok, mint az önálló olimpiai részvétel vagy egy nemzetközi választottbírósági eljárás Magyarország és az akkori Ausztria határainak pontosításáról egy tátrai tengerszem ürügyén) nem befolyásolták országunk nemzetközi jogi státusának megítélését. A Szovjetuniónak 1945-ben sikerült elérnie, hogy tagállamai közül kettő, Ukrajna és Belorusszia ENSZ-tagállam legyen, s ezek saját jogon is csatlakoztak különböző nemzetközi szerződésekhez, képviselőik különféle pozíciókat töltöttek be. Mivel azonban mindig a hivatalos szovjet politikával tökéletesen egybeeső lépéseket tettek, a szovjet diplomácia által hangsúlyozott önálló jogalanyiságot a nemzetközi jogtudomány nem tekintette olyannak, mint ami több lenne egy, a második világháború egyik győztese által rendezett színpadi előadásnál. A szövetségi államok tagállamai rendszerint amúgy sem táplálnak nemzetközi ambíciókat: az Amerikai Egyesült Államok tagállamai, Ausztria tartományai vagy a svájci kantonok megelégszenek belső önállóságukkal. A Német Szövetségi Köztársaságban azonban egyes tagállamok (mindenekelőtt Bajorország) a környezetvédelem, erdészet, határrendészet keretében kapcsolatba léphetnek a szomszéd államokkal. A modern európai jogfejlődés, az önkormányzatok és régiók közötti határokon átnyúló együttműködés fejlesztésével, keretet is kínál az ilyen kapcsolatokhoz. Így vagy a nemzetközi jogalany állam megbízottjaként jár el a tagállam egy határon átnyúló partikuláris kapcsolatban, vagy pedig a megkötött együttműködési megállapodások belső jogi (közigazgatási jogi vagy polgári jogi) szerződésnek tekintetnek. A határokon átnyúló regionális együttműködés intézménye ezért nem kérdőjelezi meg az önálló hatalomgyakorlásról és a nemzetközi jognak való közvetlen alávetettségről említetteket Számos állam történetében előfordult, hogy a hatalomgyakorlás elméletileg megkívánt önállósága dacára ellenőrzött volt. Az ellenőrzés ténye (például a központi hatalmak egykori országai, illetve a tengelyhatalmak felett a világháborúkat követő években) nem vonja kétségbe az államiságot, amennyiben az ellenőrző hatalmak eleve ideiglenesnek tekintik jogosítványaikat, amelyet saját felfogásuk szerint is más állam területén gyakorolnak (lásd n 435., 437.). Egy állam bekebelezése vagy területi felosztása szomszéd államok között, megszünteti az államiságot, még akkor is, ha a terület számára engedélyeznek bizonyos önkormányzatot. Azt követően, hogy a XX. században a háború indításának joga (jus ad bellum) csökkent, majd arról az államok lemondtak, a háborúval történt későbbi területszerzések jogellenessé váltak. Az 1930-as években Stimson amerikai külügyminiszter hirdette meg a róla elnevezett doktrínát, hogy a Briand Kellogg-paktummal ellentétesen történő területszerzést, helyzetet, államot ne ismerjenek el az államok. Ennek a következetesen sohasem érvényesített tételnek egyik következménye volt, hogy fikciószerűen fenntartották egyes államok jogalanyiságát, jóllehet tényleges, önálló hatalomgyakorlásról szó sem volt, mint például a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió által 1939 szeptemberében felosztott Lengyelország esetében. Az között létező Német Demokratikus Köztársaság államiságát a Német Szövetségi Köztársaság és az akkori NATOtagállamok jelentős része kétségbe vonta, mivel a szovjet fegyverek árnyékában történő hatalomgyakorlást nem tekintették ténylegesnek tól az NSZK és az NDK egyszerre vált ENSZ-taggá, kettejük között megállapodások is születtek, az NDK-t 1972-től a nyugati államok is elismerték, mígnem az 1990-es a magyarországi határmegnyitás (a páneurópai piknik ) után kialakuló helyzetben hetek alatt szétesett az NDK államgépezete, s a keleti terület egyesült a Német Szövetségi Köztársasággal. Ettől fogva szintén mintegy jogi fikció gyanánt, az NDK-t úgy tekintik, mint ami államként nem is létezett. Ezt a kérdést az államelismerés tárgyalásakor érintjük (lásd n ) Az államhatalom gyakorlásának ténylegessége nem jelenti azt, hogy azt az ország teljes területén, mindig és minden körülmények között gyakorolja az állam. Azerbajdzsán jelentős részét, az örmények lakta Hegyi- Karabahot és a köztes területet Örményország katonai megszállás alatt tartja, Szerbia kormányzati apparátusa 1999-et követően nem lehetett jelen Koszovóban, azt a NATO az albán lakosság elűzésének megakadályozását célzó katonai beavatkozása után, az június 10-én meghozott (1999) számú biztonsági tanácsi határozat értelmében ENSZ-felügyelettel igazgatták mintegy tíz évig (lásd n 1203., 1207.), míg Koszovó ki nem kiáltotta vitatott körülmények között a függetlenségét, amelyet az ENSZ-tagállamok valamivel több mint egyharmada ismert el jelen sorok 2011-es írásáig (lásd n 539., 548.) és amelynek a jogszerűségéről a Nemzetközi Bíróság is tanácsadó véleményt adott (lásd n 494., 1162.). Oroszország Csecsenföldön katonai erővel törte le az önállósodási törekvéseket, de a tényleges helyzet több mint képlékeny, Grúziának orosz támogatást élvező Adzsária nevű tartományára az 1990-es évek elejétől mintegy egy évtizeden át nem sok 95

102 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI befolyása volt, s e sorok írásakor Dél-Oszétia vagy Abházia feletti hatalma is inkább csak névleges. (2008 augusztusában a békefenntartás jogcímén ott állomásozó orosz haderő katonai beavatkozása megakadályozta a grúz kormány kísérletét, hogy katonai erő bevetésével állítsa helyre szuverenitását. Lásd n 539., 1183.) Moldáviában a kormánynak az ún. transznyisztriai területre minimális befolyása van, Afganisztánban gyakorlatilag csak a fővárosban és egy-két nagyvárosban érvényesül a központi hatalom, s a perifériákon különböző törzsek, törzsszövetségek, helyi hadurak gyakorolják a hatalmat, ennek dacára a nemzetközi közösség nem kérdőjelezi meg az érintett államok jogalanyiságának folyamatosságát. V/1. TÉRKÉP NyugatSzahara és környezete 376. Az a tény, hogy egy állam területén ideiglenesen nincs ténylegesen működő kormányzati hatalom, még nem vonja kétségbe az államiságot. Így például Albánia nemzetközi jogi önállóságát nem érintette, hogy ben egy piramisjáték okozta gazdasági káosz nyomán az államgépezet hetek alatt szétesett, s csak az államfő által kért ENSZ katonai beavatkozás nyomán tudták azt újraépíteni. Szomália 1991 óta olyan mély anarchiába süllyedt, amelyből az ENSZ katonai segítsége (lásd n 1201.) sem tudta kihúzni, és a Biztonsági Tanács által elrendelt katonai beavatkozás is sikertelen volt. Jelenleg Szomália jogi léte csaknem fikció: az ENSZ-szel hivatalos kapcsolatot tartó ún. Ideiglenes Átmeneti Kormány a főváros bizonyos részeit tartja uralma alatt, és lényegében három, helyi hadurak által hatalomba kerített egységre (Puntland, Somaliland, Galmudug) bomlott az állam. 96

103 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI V/2. TÉRKÉP A Kasikili-Sedudu vidék 377. A hatalomgyakorlás megítélését illetően is előkerül az a probléma, amelyet röviden már érintettünk a terület földrajzi meghatározhatóságának esetleges bizonytalanságára utalva: ez a nomád államiság sajátosságaival függ össze. A Nemzetközi Bíróság ezzel a kérdéssel először az ún. nyugat-szaharai ügyben szembesült, amikor szaharai törzsek és a marokkói állam XIX. századi kapcsolatait áttekintve megállapította, hogy az ún. nyugat-szaharai terület nem volt uratlan terület (terra nullius) (CIJ: Nyugat-Szakara tárgyában adott tanácsadó vélemény, október 16., Rec., 1975, 39. o.), s a marokkói szultánnak a terület törzseivel fennálló kapcsolatrendszere nem bírt a jogi személynek vagy jogi egységnek a jellemzőivel, ami különbözött volna az őt alkotó különböző törzsektől vagy emirátusoktól (CIJ: Nyugat-Szahara tárgyában adott tanácsadó vélemény, október 16., Rec., 1975, 63. o.). A hatalomgyakorlás ténylegességének megítélésében azonban figyelemmel kell lenni bizonyos civilizációk politikai vagy vallási alávetettségének sajátosságaira (CIJ: Nyugat- Szahara tárgyában adott tanácsadó vélemény, október 16., Rec., 1975, 63. o.). A hatalomgyakorlás végső soron valamiféle közigazgatást jelent. A puszta gazdasági célú hasznosítás, adott esetben legeltető pásztorkodás nem jelent hatalomgyakorlást, az ilyen tevékenység nem pótolhatja a szuverén államkénti birtoklás követelményét, mondta ki a Nemzetközi Bíróság a Kasikili-Sedudu ügyben, Botswanának ítélve a Namíbia által vitatott területet (CIJ: A Kasikili/Sedudu sziget ügye [Botswana c. Namíbia], december 13., Rec., 1999/II., ). Indonézia és Malajzia vitájában, az ún. Pulau Litigan és Pulau Sipadan ügyben (CIJ: december 20., Rec., 2002, ) teknőstojások összegyűjtését ugyanakkor elegendő bizonyítéknak találta a Nemzetközi Bíróság ahhoz, hogy megállapítsa, hogy államgépezete révén az állam végre tudta hajtani (adott esetben természet- és állatvédelmi) jogszabályait. 97

104 V/3. TÉRKÉP A Pulau-szigetek környezete HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI A ténylegesség vizsgálata során a Nemzetközi Bíróság i. a törvényhozó és a végrehajtó hatalom működését, ii. a büntetőjog és a polgári jog végrehajtását, iii. a bevándorlás szabályozását, iv. a halászat szabályozását, v. a kőolaj kitermelési konceszsziók megadását, vi. a közmunkák megszervezését, vii. a parti őrség tevékenységét vette figyelembe, amikor Nicaragua és Honduras jogvitájában a Cay-szigetek felett a hondurasi szuverenitás fennállását bizonyítottnak találta. Jóllehet a fenti i. és v. pont tekintetében a hondurasi bizonyítékok nem voltak elegendőek, de a ii.,iii. iv, vi.és vii. meggyőző bizonyítékot szolgáltatott a Nemzetközi Bíróság szerint (CIJ: Nicaragua és Honduras karib-tengeri területi és tengeri jogvitájának az ügye [Nicaragua c. Honduras], október 8., Rec, 2007, , o.). Ezekben az esetben kisebb területek hovatartozásáról folyt ugyan a vita, de a terület feletti birtoklás stabilitásának kritériumai igen közel állnak az államiság ténye szempontjából vizsgálandó hatalomgyakorláshoz A hatalomgyakorlás önállóságának követelménye nem teljesül, ha idegen hatalom bábfigurái, idegen hatalom fegyvereinek árnyékában hoznak létre új államot. A már említett Stimson-doktrína eredetileg a kínai polgárháborúba beavatkozó Japán által a detronizált kínai császár szerepvállalásával létrehozott Mandzsukuobábállam elismerésének megtagadásával kapcsolódott össze. Nagyjából ugyanezen megfontolások alapján utasítja el a nemzetközi közösség a megszálló török haderő árnyékában kikiáltott ún. Észak-ciprusi Török Köztársaságot. Ugyanezért zárkózott el attól, hogy az 1990-es évek délszláv tragédiájában a horvátországi szerbek által önálló államként kikiáltott krajinákat vagy a boszniai szerb köztársaságot elismerje, hiszen ezek nemcsak politikai, de egyértelmű katonai-fegyverzeti támogatásban részesültek a milosevicsi Jugoszlávia részéről. V/4. TÉRKÉP Mandzsukuobábállam az 1930-as években 98

105 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI V/5. TÉRKÉP Az ún. Észak-ciprusi Török Köztársaság V/6. TÉRKÉP A horvátországi ún. krajinák és a boszniai szerb szakadár állam 379. A bantusztánok megítélése mindehhez újabb adalékokat adott. A XX. század második felében a Dél-afrikai Köztársaságban ún. apartheidrendszer volt hatalmon, azaz csak a lakosság kisebbségét képviselő, zömében angol-holland eredetű fehér telepeseknek és városlakóknak voltak polgári jogai, a fekete tömegektől azt faji alapon megtagadták. Bár a dél-afrikai fehér elit meg tudta őrizni pozícióit, a nemzetközi fórumokon a kritikák egyre erősödtek, és a fekete lakosság fegyveres polgárjogi mozgalma és akciói is a rasszista, szegregációs rendszer tarthatatlanságát vetítették előre. Előremenekülve a dél-afrikai kormányzat azzal próbálkozott, hogy a törzsi háttérre figyelemmel saját területébe kis államenklávékat rajzolt, mint például Bophutatswana, Ciskei, Transkei stb. Együttműködő törzsfőnököket is talált ehhez, a Johannesburgban, Fokvárosban élő feketéket pedig (a fekete lakosság kisebbsége élt ugyanis ténylegesen a bantusztánokban) külföldi állampolgároknak tekintette, akiknek teljes körű polgári jogaik vannak otthon, a bantusztánokban, de tényleges munkahelyükön csak 99

106 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI vendégmunkások. Az ENSZ Közgyűlése elutasította ezt a manipulációt, de nem pusztán a hatalomgyakorlás ténylegességét vitatta, hanem az önrendelkezési joggal is összekapcsolta a hatalomgyakorlást, tagadva az államiságot, ha az a lakosság akarata ellenére, mintegy rájuk oktrojálva jön létre. A kilencvenes években megtörtént a történelmi kiegyezés a fekete és a fehér lakosság között, az apartheidrendszert egy, az Afrikában megszokottakhoz képest meglepően jól működő képviseleti demokrácia váltotta fel a fekete többség és a gazdaságilag jó pozícióban levő fehér kisebbség együttműködésével. V/7. TÉRKÉP Dél-Afrika tervezett bantusztánjai az apartheidkorszakban 380. Ugyanakkor a lakosság önrendelkezési igényéből nem minden esetben következik az önálló államalapításhoz való jog. Bár minden népet, nemzetet megillet az önrendelkezési jog, ennek tartalma és terjedelme vitatott. Csak a gyarmati népek esetében ismerte el egyértelműen a nemzetközi jog az önálló államalapítás jogát lásd az (XV!) számú közgyűlési határozatot a gyarmati népeknek nyújtandó függetlenségről és önrendelkezési jogról, a (XXV!) sz. határozatot az államok közötti békés kapcsolatok és baráti együttműködés elveiről (lásd n ). Ettől független kérdés, hogy Kelet-Közép-Európa térképének az első világháború utáni vagy éppen a XX. század végi átrajzolódásakor az igények alapjaként, illetve a létrejött tényleges helyzet expost facto legitimációjaként az önrendelkezési jogra hivatkoztak és hivatkoznak ma is. (A Nemzetközi Bíróságnak az egyoldalú koszovói függetlenségi nyilatkozatnak a nemzetközi joggal történő összeegyeztethetősége tárgyában adott tanácsadó véleményét lásd n 494., 1162.) A főhatalom és alávetettség a nemzetközi jognak: a keretek közötti mozgásszabadság Az állami főhatalom lényege 381. Az állami szuverenitás jellemzésére gyakran hivatkoznak az Állandó Választottbíróság keretei között az egy személyben eljáró választottbíró, Max Huber évi ítéletére. Az Egyesült Államok és Hollandia jogvitájának lényege annak megállapíthatósága volt, hogy a Palmas-szigetek részét képezték-e a Fülöpszigeteknek, amely korábban ugyan spanyol uralom alatt állt, de Madrid az elvesztett évi amerikaispanyol háború után 20 millió dollárért eladott Washingtonnak. A korszak híres svájci jogászának sokat idézett mondata szerint: A szuverenitás az államok közötti kapcsolatokban a függetlenséget jelenti. A földgolyó egy részéhez kapcsolódó függetlenség abban áll, hogy [az államnak] jogában áll ott más államok kizárásával állami funkciókat gyakorolni. Az utóbbi évszázadokban a nemzetközi szervezetrendszer fejlődése és annak következményeként a nemzetközi jog fejlődése rögzítette az állam saját területére vonatkozó kizárólagos kompetenciájának elvét oly módon, hogy az legyen a kiindulópontja a nemzetközi kapcsolatok kérdései java része rendezésének (CPA: A Palmas-szigetek ügye, április 4., RSA, vol. II., 281. o.) Az állami főhatalom három területen nyilvánul meg: beszélhetünk területi, személyi és közfunkciós főhatalomról A területi főhatalom 100

107 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI 383. A területi főhatalom a Palmas-szigetek ügyében hozott választottbírósági ítélet által is tükrözötten alapvetően a teljesség és a kizárólagosság koordinátái között működik, azaz az állam saját területének egészén és egyedül gyakorolja a főhatalmat. Ez az elméleti kiindulópont, amely a nemzetközi életben számos árnyalattal és a történelmi körülményekre figyelemmel érvényesül. A főszabály értelemszerűen az, hogy az állam területe egészén gyakorolja a főhatalmat és él a közigazgatás jogosítványaival, ugyanakkor rendszerint fegyveres konfliktusok hagyatékaként vagy az erő pozíciójából diktált megállapodások révén előfordulhat, hogy nincs módja arra, hogy területének egészére kiterjessze hatalmát. Ennek a lehetőségnek bizonyos tipikus formáit a más állam területén gyakorolt területigazgatási hatáskörök címszó alatt fogjuk tárgyalni (lásd n ), de itt is emlékeztetünk arra, hogy Szerbia már között sem gyakorolhatta szuverén jogait az akkor még jogilag területe integráns részét képező Koszovó felett, köszönhetően az ottani albánság kiűzésére irányuló politikájának és a NATO sokban vitatott, de a népirtás, illetve az ún. etnikai tisztogatás bűncselekményét biztosan megakadályozó évi katonai fellépésének. Azerbajdzsán területének jelentékeny részét Örményország tartja megszállás alatt, hogy saját álláspontja szerint biztosítsa az örmény lakosságú Hegyi- Karabah terület megélhetését, amelynek alkotmányos autonómiáját a Szovjetunió szétesése után Azerbajdzsán nem volt hajlandó biztosítani. A Szovjetunió összeomlása óta sok korábbi nagyberuházás nem a szovjet állammal nemzetközi jogilag azonos (lásd n 505.) Oroszország területén található: a bajkonuri űrkutatási komplexum például Kazahsztán területén van és Oroszország bérli. Guantánamo bázisát Kubától egy dollárért (!) az Amerikai Egyesült Államok bérli, s az ottani katonai támaszponton építette fel azt a börtönkomplexumot, amelyben az Afganisztán elleni háború során foglyul ejtettek közül a terrorista tevékenységgel gyanúsíthatókat őrizte olyan eljárási és fizikai körülmények között, amelyeket a nemzetközi közösség és főleg az emberi jogokat védő szervezetek határozottan bíráltak. A történelemben nem kevés példát találunk arra, hogy bizonyos területeik demilitarizálására kényszerítettek államokat, azaz az ilyen állam az adott helyen nem gyakorolhatta főhatalmának katonai vonatkozásait, nem létesíthetett erődítéseket, nem állomásoztathatott katonai erőket. Ilyen volt Németországban a Rajna-vidék státusa a versailles-i béke nyomán 1919-től, amit azután Hitler 1936-tól érvénytelennek tekintett, és 1856 óta demilitarizált terület a Botteni-öbölt lezáró, svéd lakosságú Álandszigetcsoport Finnországban. A Kuvait ellen agressziót elkövető Irakot a Biztonsági Tanács meghatalmazása alapján az Amerikai Egyesült Államok által vezetett katonai koalíció ben kisöpörte a megszállt területről, majd utána a Biztonsági Tanács katonai fegyverzetkorlátozást kényszerített Irakra. Egyértelmű biztonsági tanácsi felhatalmazás nélkül de Washington szerint arra visz- szavezethetően az Amerikai Egyesült Államok között légi tilalmi zónát határozott meg Irak déli részén (Kuvait védelmére) és északi részén (ahol Szaddám Huszein légiereje 1988-ban és 1991-ben a kurd lakosság soraiban tömegmészárlást rendezett, előbbi esetben mérges gáz alkalmazásával). Az ENSZ érzékelhetően tudomásul vette az iraki katonai repülőket, helikoptereket kitiltó légi tilalmi zóna létét, amelyet az amerikai és szövetséges légierő biztosított. A Panama-csatorna övezetében az Amerikai Egyesült Államok a közlekedés biztosítása és az igazgatás végett területen kívüli zónát tartott fenn között. Az egymással területi vitában álló államok a súrlódások, határvillongások elkerülése érdekében arról is megállapodhatnak, hogy bizalomerősítő intézkedésként katonai erőiket mindkét oldalon egy bizonyos területsávban visszavonják. 101

108 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI V/8. TÉRKÉP A Palmasszigetek helyzete 384. A terület földrajzi, népességi jellemzői alapján lehet megállapítani, hogy a tényleges igazgatás mennyire intenzív jelenlétet jelent: sivatagi vagy örökké fagyott területeken nyilvánvalóan nem ugyanolyan a jelenlét, mint a lakott, gazdaságilag művelt részeken. Nem vonja kétségbe az államhatalom teljességének elvét egy olyan hatáskörmegosztás sem, amikor egy államban a központi hatalom a terület egy részén az igazgatás kisebbnagyobb spektrumát helyi vagy területi önkormányzatnak engedi át A kizárólagosság mindenekelőtt azt jelenti, hogy az államterületen az állam hozzájárulása nélkül más állam nem gyakorolhat hatalmat. Az állam szabadon dönt arról, hogy hozzájárul-e más állam ilyen természetű megkereséséhez. A történelem során változik annak a megítélése, van-e olyan terület, ahol a hozzájárulás megadása fogalmilag kizárt ben a Ferenc Ferdinánd trónörökös ellen, a szerb és az orosz titkosszolgálat közreműködésével megvalósított terrorista merénylet után az Osztrák-Magyar Monarchia ultimátumának azt az elemét, hogy Szerbia fogadja el, a nyomozásban a Monarchia rendőrsége együtt fog eljárni a szerb rendőrséggel, a korabeli európai közvélemény elfogadhatatlannak, eleve a casus belli kiprovokálásának tekintette. Alig másfél évtizeddel később azonban az ún. frankhamisítási botrányban Magyarország elfogadta, hogy francia rendőrök működjenek közre a nyomozásban. A Sándor jugoszláv király ellen 1934-ben Marseille-ben elkövetett usztasa merénylet felvetődött (de utóbb nem bebizonyosodott) magyar kormányzati szálainak tisztázása során szintén hasonló együttműködés valósult meg. A nemzetközi terrorizmus és a maffiajellegű bűnözés elleni nemzetközi harc is azt eredményezi, hogy az állam el tudja fogadni, területén vele együtt egy másik állam végezzen hatósági cselekményeket. A schengeni együttműködésben részt vevő államok a belső határok megszüntetése miatt elfogadták azt is, hogy az ún. forró nyomon való üldözés során a területileg illetékes állam azonnali értesítésével a partnerország rendőrhatóságai ne szakítsák meg akcióikat a határon. Az utóbbi években több szomszédos és nemcsak schengeni országgal sikerült olyan megállapodást kötni, hogy a sok magyar turista által látogatott helyeken, illetve a jelentős tömegeket mozgató rendezvények során a magyar rendőrök az adott ország rendőrségét segítve közreműködjenek az ellenőrzésben együttes járőrszolgálattal vagy közös ügyelettel, intézkedési joggal azonban csak a területileg illetékes rendőr bír. (Ilyen együttműködés volt az elmúlt években pünkösd idején a csíksomlyói búcsún vagy az adriai tengerparton a román, illetve a horvát állammal való megállapodás alapján. A 2008-as közös osztrák-svájci futballeurópa-bajnokság idején a határ menti magyar vasútállomásokon az osztrák rendőrök közreműködtek a biztonsági kockázatot hordozó szurkolók kiszűrésében.) 102

109 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI A nemzetközi terrorizmus elleni közös fellépésre és a légi közlekedés biztonságához fűződő érdekekre tekintettel Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok április 13-án megállapodást kötött a légimarsallok alkalmazásáról (2011. évi XXXIX. törvény). A megállapodás a két állam közötti légi járatokat illetően, a légiközlekedés biztonsága elleni fedélzeti támadásokat kiszűrő, fedett biztonsági személyzet alkalmazását rendezi, hatáskörüket a küldő és a fogadó állam viszonylatában részletesen szabályozza (lásd n 369., 724., 727., ) szeptemberében, amikor Franciaországból jelentős számú illegális bevándorlót, illetve koldulással foglalkozó személyt toloncoltak vissza Romániába, a két állam megállapodása alapján az illegális telepek bezárásában, az érintettekkel való kommunikációban kiküldött román rendőrök is részt vettek decemberében Oroszország beleegyezett abba, hogy Oroszországban angol rendőrök is meghallgatásokat végezzenek a Londonban állítólag orosz titkosszolgálati közreműködéssel megmérgezett, dezertált orosz hírszerző tiszt, Litvinyenko haláláért való felelősség tisztázása végett januárjában Szlovákia beleegyezett abba, hogy a szlovák repülőterek biztonsági ellenőrzését ír rendőrök figyelemmel kísérjék azután, hogy bombakereső kutyák kiképzésére hivatkozva, szlovák rendőrök arról mit sem tudó utasok poggyászába robbanóanyagot rejtettek, és egy ilyen preparált bőrönd amelyet a kutyák nem azonosítottak a dublini repülőtérre érkezett. A 2001-ben a World Trade Center terrorista elpusztítása és az azt végrehajtó al-kaida mozgalmat befogadó Afganisztán elleni amerikai katonai támadás után (lásd n 1211., 1218.) felállított guantánamói különleges táborban az Amerikai Egyesült Államok sajtóhírek szerint lehetővé tette, hogy több ország (Kína, Tádzsikisztán, Jemen, Szaud-Arábia, Jordánia, Kuvait, Algéria és Tunézia) delegációt küldjön és ott a nemzetközi terrorizmusban való részvétellel gyanúsított foglyokat hallgasson ki (lásd n 383., 430., 729., 1254., 1259.). A területi főhatalmat gyakorló állam engedélye nélkül és egyedül végrehajtott rendőri intézkedés komoly feszültséget szokott kiváltani a két állam között: 2003 februárjában a CIA emberei elrabolták Olaszországban a terrorizmus támogatásával gyanúsított Abu Omar milánói imámot. Az akcióban résztvevők azon részét, akiket nem védett diplomáciai mentesség igaz, távollétükben 2009-ben az olasz hatóságok szabadságvesztésbüntetésre ítélték. Az amerikai kormány mindazonáltal jelezte, hogy nem fogja kiadni az állampolgárait február 19-én Ukrajnában az izraeli titkosszolgálat elrabolta és hazaszállította az ugyanezzel gyanúsított ukrán állampolgárságért folyamodó palesztin Dirar Abu Sziszit. Ukrajna magyarázatot kért az elkövetett cselekményért. Amikor május 2-án egy amerikai katonai akcióval likvidálták a World Trade Center elpusztításáért (lásd n , 1185., 1211.) és számos más terrorista cselekményért (lásd n 726.) felelősnek tartott, az al-kaida terrorszervezetet irányító Oszama bin Ladent a pakisztáni fővárostól nem messze levő Abottabad városban levő titkos otthonában, az események után a Fehér Ház, illetve a pakisztáni államfő és külügyminiszter külön-külön, de nagyjából egybehangzóan úgy ismertette az eseményeket, hogy a két titkosszolgálat, a CIA és az ISI között szoros együttműködés volt az információszerzést és az információcserét illetően, hogy beazonosítsák a kérdéses ingatlant. Ugyanakkor amikor a kommandós akcióra sor került, arról az USA nem tájékoztatta Pakisztánt, és hozzájárulását sem kérte az akcióhoz. (A fehér házi vezetők egyértelműen az akció sikerének veszélyeztetését látták abban, ha az előzetes kapcsolatfelvétel megtörténne, mivel attól tartottak, hogy a célkeresztben álló terrorista vezetőt is riasztaná valamelyik beépített kapcsolata abban a pakisztáni államgépezetben, amelynek együttműködése, illetve hatékonysága és biztonsága tekintetében időről időre kételyek merülnek fel.) A pakisztáni kormány amelynek egyébként egyik katonai akadémiája közvetlen szomszédságában (!) volt a kérdéses objektum a következő napon kiadott 162/2011. sz. nyilatkozatában mérföldkőnek nevezte a nemzetközi terrorizmus elleni harcban a sikeres akciót, ugyanakkor mély aggodalmának és fenntartásainak adott hangot, hogy előzetes tájékoztatása és jóváhagyása nélkül került arra sor. Formálisan azonban nem tiltakozott. A pakisztáni kormány nyilatkozatában azt hangsúlyozta, hogy a jóváhagyás nélküli akciót nem lehet szabálynak tekinteni és precedensként sem lehet erre hivatkozni a későbbiekre nézve, mivel az ilyen akció nehezítheti az együttműködést, és bizonyos esetekben a nemzetközi békét és biztonságot is veszélyeztetheti. A nemzetközi terrorizmus elleni harc folytatását illetően viszont az USA-val és a többi baráti állammal való további szoros együttműködésre tett ígéretet mind hírszerzési, mind katonai területen A területi főhatalom teljességének és kizárólagosságának elvével ütközhet az is, amikor egy állam ún. területen kívüli jogalkotást végez, azaz amikor olyan kérdéseket szabályoz, amelyek más állam területi főhatalma alá tartoznak. Az extraterritoriális jogalkotás bizonyos esetekben elkerülhetetlen, és a nemzetközi jog nem emel ellene kifogást: i. A menedékjogban (asylum) (lásd n ) csak úgy tudja az állami tisztviselő megalapozottan odaítélni a menekültstátust annak, akit vallása, faji hovatartozása, politikai nézetei miatt üldöznek, ha számára világosan eldönthető, hogy az adott országban ki az üldöző és ki az üldözött, valóban olyan-e az ország hatalmi berendezkedése vagy annak gyakorlata, ahogyan azt a kérelmező lefesti és így tovább. 103

110 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI A menekültügyi tisztviselők számára az európai államok jelentős része országokra lebontott bemutató és minősítő anyagot készített, a schengeni együttműködés ráadásul egységesíti az ilyen információs bázist. ii. A terrorizmus, a kábítószer-csempészet, a maffiabűnözés elleni harcban az Amerikai Egyesült Államok közismerten készít bizonyos listákat veszélyesnek tartott szervezetekről, gyanús bankszámlákról stb. iii. A copyright és iparjogvédelmi szabályok között vannak olyanok (láthatjuk, valahányszor jogvédett software-t, DVD-t vásárolunk), hogy az ott rögzített szabályok be nem tartásáért a kibocsátó állam fenntartja magának a jogot szankciók alkalmazására. iv. A tisztességes piaci versenyt szabályozó, a kartellellenes törvényhozásnak (ideértve ennek az európai jogban kialakult formáját) szintén van határokon átnyúló vetülete. v. A fogyasztóvédelemben, a szabványok megalkotásában a nagy importpotenciállal rendelkező államok gyakorlatilag rákényszerítik saját szabályaikat a hozzájuk exportáló államokban honos vállalatokra. vi. Több államban az emberi jogok védelme iránt elkötelezett csoportok érték el olyan jogszabályok elfogadtatását, amelyek a beazonosíthatóan rabmunkával, gyermekmunkával készített termékek importját nemkívánatosnak tekintik. A fenti esetek jelentős része olyan, hogy elméletben csak akkor fejti ki joghatását, amikor a másik államban előállított termék átlépi a jogalkotó állam határait. Gyakorlati érvényesülését tekintve azonban ténylegesen az adott államban való jogalkotás megváltoztatását tudja kikényszeríteni. vii. Amennyiben az állam nem a saját területén gyakorol területigazgatási hatáskört (például katonai megszállás), ott az igazgatott területre nézve kibocsáthat jogszabályokat. Ez független attól a ténytől, hogy az erőszak alkalmazásának tilalma miatt a katonai megszállás önmagában az esetek jelentős részében sérti a nemzetközi jogot (lásd n ) A területen kívüli jogalkotásokjelentős része azonban komoly nemzetközi vitákat váltott ki, mint például a Helms-Burton Act (1996), amellyel az Amerikai Egyesült Államok nemcsak azokat az állampolgárait szankcionálta, akik Kubával kereskedelmi kapcsolatot folytattak, hanem az ugyanilyen kapcsolatot fenntartó külföldi illetőségű vállalatokat is, amennyiben az USA-ban is tevékenykedtek. A maga korában éles kritika érte a Battle Act (1951) megoldását, amely nemzetbiztonsági megfontolásokra hivatkozva a Szovjetunióval és a többi kommunista berendezkedésű állammal szemben az amerikaihoz hasonló embargópolitika folytatására ösztökélte a többi államot, a katonai, gazdasági és pénzügyi segítség megszakításával szankcionálva az együttműködés esetleges megtagadását. Az as években az ún. legnagyobb kedvezmény elvének (lásd n 277.) alkalmazását az amerikai törvényhozás a Trade Act (1974) és az ún. Jackson-Vanick Amendment (1975) révén ugyanezen országokkal szemben évente és annak függvényében újította meg, hogy amerikai megítélés szerint kielégítőnek volt-e mondható az emberi jogok helyzete az adott államban. A közép- és keleteurópai rendszerváltozások nyomán az emberi jogok tényleges betartásának kikényszerítésére irányuló politikát mégis rendszerint hasznosnak és pozitív célt szolgálónak minősítették az érintett államokban Az állam nem várhatja el, hogy az az állam, amelynek bizonyos viszonyait, esetleg állampolgárait érinti a kérdéses területen kívüli jogalkotás, érvényesítse is ezeket a jogszabályokat. Az állam hacsak nem áll bizonyos speciális kötelezettség alatt például szövetségi rendszeri tagsága miatt szabadon dönt a végrehajtás kérdésében, s ez rendszerint elutasító, ami pedig a teljesség és kizárólagosság elvére figyelemmel nem kifogásolható Újabban, mindenekelőtt a kisebbségvédelemben olyan jogszabályok is a közvélemény figyelmének előterébe kerültek, ahol az állam a másik állam polgárait (illetve azok egy részét) abban az esetben részesíti bizonyos kedvezményekben, amikor azok az ő területén tartózkodnak. Ez a gyakorlatban az ún. anyaállam által a másik országban élő kisebbsége számára szóló preferencia. Az Európa Tanács égisze alatt tevékenykedő Joggal a Demokráciáért Bizottság (rövidebb nevén a Velencei Bizottság) Rapport sur le traitement préférentiel des minorités nationales par leur Etat-parent Report on Preferential Treatment of National Minorities by their Kin-State című, CDL-INF (2001) 19. jelzetű dokumentumában a területen kívüli jogalkotás problematikáját érintve az alábbi megállapításokat tette: i. Az állam hozhat külföldi állampolgárokat érintő törvényeket, abban a mértékben, ahogyan azok csak saját határain belül gyakorolnak hatást. ii. Abban az esetben, ha ezek a törvények kifejezetten külföldieket érintenek olyan területeken, ahol irányadó szerződés vagy szokásjog híján nem feltételezheti a jogalkotó állam a másik állam hozzájárulását, e hozzájárulást a jogalkalmazás előtt be kell szerezni. iii. A jogalkotás végrehajtásában való hivatali típusú közreműködést nem lehet a másik államban működő nem kormányzati szervezetekre, egyesületekre telepíteni. iv. Az állam vélelmezheti a másik állam hozzájárulását abban az esetben, ha az a maga részéről ugyanilyen jogalkotásba bocsátkozott. A Velencei Bizottság az ilyen típusú jogszabályok anyagi tartalma tekintetében fontosnak tartotta a diszkriminációmentesség elvének érvényesítését, valamint azt, hogy a preferenciák a kisebbségi identitáshoz valóban szorosan kötődő oktatási szférában, kulturális spektrumokban érvényesüljenek (lásd n 691.) A fentiekre is figyelemmel, értelemszerűen összeegyeztethető a kizárólagosság elvével az állam konkrét beleegyezése révén megvalósuló hozzájárulás. Ennél jóval problematikusabb az a helyzet, amikor általánosabb 104

111 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI tartalmú szerződés meglétéből, kötelező jellegű nemzetközi szervezeti határozatok sorából vagy éppen a szokásjogból eredeztetik az állítólagos beleegyezést A főhatalom kizárólagosságával összeegyeztethető a másik állam közfunkciós főhatalmának gyakorlása, az arra a nemzetközi jog (éspedig konkrét megállapodás, illetve szokásjog és annak kodifikációja) által biztosított keretek között. Ez alapvetően a másik országban megállapodás alapján állomásozó haderő, illetve a diplomáciai és konzuli szolgálatok tekintetében gyakorolt igazgatási jogosítványok érvényesítésére ad módot (lásd n ). Nem sérti a kizárólagosság elvét az sem, ha az állam a másik országban tartózkodó saját állampolgáraira nézve ír elő bizonyos, rendszerint korlátozó jellegű szabályokat: erre a személyi főhatalom (lásd n ) gyakorlásának keretei között joga van, a kérdés csak az, hogy egyéb nemzetközi jogi, illetve belső jogi, alkotmányjogi kötelezettségeivel mindenekelőtt az emberi jogok tekintetében a kérdéses jogalkotási produktum összeegyeztethető-e A személyi főhatalom 392. Az állami főhatalom másik fő ága a személyi főhatalom, amelyet az állam állampolgárai felett gyakorol. Ez az állampolgárok számára jogot és jogvédelmet ugyanúgy jelent, mint bizonyos területeken kötelezettségek meghatározását. A személyi főhatalom igen szűk körben nem állampolgárokat is érinthet, így az országban menekültstátust kapott és így védelem alá került személyt, valamint az ún. hontalant, akinek állampolgársága nincs, illetve nem megállapítható, de az állam részben a menekültek, részben a területén élő külföldiek jogi helyzetére hasonlító elbánásban részesíti. Amíg az állampolgár saját államában (illetve a menekült, a hontalan a befogadó státust adó államban) él, addig a személyi főhatalom kérdésének nincs jelentősége, azt a területi főhatalomból folyó jogosítványok konszumálják. Más a helyzet azonban, ha az állampolgár ideiglenesen vagy tartósan elhagyja saját országa területét és egy másik országban van: ilyenkor merül fel az a kérdés, hogy a személyi főhatalom elve alapján milyen jogok, illetve kötelezettségek terhelik az állampolgárság szerinti államot. Ezek egy része analógia, illetve a tárgyban elfogadott menekültjogi és hontalansági egyezmények (lásd n ) rendelkezései értelmében a menekültekre és a hontalanokra is vonatkoztatható Az állampolgárság megszerzésének két fő jogcíme 393. Ki az állampolgár? Az állampolgárság megszerzésének jogcímeit illetően a nemzetközi jog logikusan eredeztetve a területi főhatalom teljességének és kizárólagosságának elvéből alapvetően tudomásul veszi az államok konkrét megoldásait. A nemzetközi jog jelenlegi helyzetében ezek a kérdések elvben (...) az államok fenntartott hatáskörébe tartoznak, kivéve, ha e privilégiumról nemzetközi jogi úton lemondtak (CPJI: A tunéziai és marokkói állampolgársági dekrétumok tárgyában adott tanácsadó vélemény, február 7., Série B n 4., 24. o.). Ugyanebben az értelemben hangsúlyozta a Nemzetközi Bíróság, hogy a nemzetközi jog elismeri az állam jogát az állampolgárság megszerzési feltételeinek meghatározásában (CIJ: Nottebohm ügy, 2e phase, április 6., Rec., 1955, 23. o.) Az államok gyakorlata a két fő megoldás, a leszármazás elve (jus sanguinis), illetve a születés helye szerinti (jus soli) állampolgárság-szerzés valamelyikén vagy egymással való kombinációin alapul, kiegészülve mindkét rendszerben a honosítással (naturalisatio). Az állampolgárság tekintetében a szuverenitással való kirívó visszaélés, mindenekelőtt a faji alapon történő törvényhozás esetében van mód a nemzetközi jog alapján arra, hogy a másik állam elutasítsa a jus imperii keretei között érvényesített megoldás szembeszegezhetőségét. Így a hitleri rendszerben a zsidó származású német polgárokat a nürnbergi faji törvények nyomán nem állampolgároknak, hanem csak birodalmi polgároknak tekintették, a holokauszthoz vezető politika kezdeti, akkor csak a jogfosztásra koncentráló szakaszában: több állam egyértelmű döntést hozott arról, hogy ezt a maga részéről nem ismeri el. (A nemzetközi közösség csak lassan jött rá arra, hogy az érintettekért ennél jóval többet kellett volna tennie.) 395. A jus sanguinis nyelvtani jelentésétől (a vér joga ) a bevett jogi tartalom eltér. Valójában a jus sanguinis tényleges tartalma azt jelenti, hogy az ezt a megközelítést valló ország saját állampolgárának gyermeke (függetlenül attól, hogy maga a szülő születéssel vagy honosítással szerezte-e állampolgárságát) magával a születéssel automatikusan megszerzi az állampolgárságot. Ajus soli elv (a fold joga ) eredendően azt jelenti, hogy az illető gyermek attól függetlenül megszerzi az ezt az elvet valló állam állampolgárságát, hogy szülei milyen állampolgárok. Ajus soli elvet a nagy bevándorló tömegeket befogadó államok (Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália stb.) alkalmazták előszeretettel. Jelenleg Európában például a francia jogi megközelítés hirdeti magáról a jus soli elv követését: a részletek az elmúlt években többször változtak, szigorodtak, jelenleg alapvetően az a nem francia állampolgár jogosult tizennyolc éves korában kérésére felvenni a francia állampolgárságot, aki Franciaországban született, s állandó lakóhelye folyamatosan ott volt. (Korábban a fő szabály az volt, hogy a francia földön idegen állampolgároktól született és azóta folyamatosan ott élő személy 105

112 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI szintén francia földön született gyermeke a születés tényével automatikusan megszerzi az állampolgárságot. Ez láthatóan minimum két évtizedes időtartamot jelent, minden automatizmus ellenére.) Az amerikai jus soli ennél jóval nagyvonalúbb: az amerikai földön legálisan tartózkodó személyektől született gyermek a születéssel megszerzi az amerikai állampolgárságot, s az utóbbi évek egyik jogi reformja eredményeként az illegális bevándorlóktól születettek amerikai állampolgárságát is elismerték. A jus sanguinis következetes érvényesítőjének tekintett Németország az ezredfordulón szintén lehetővé tette a tartósan ott élő vendégmunkások Németországban született gyermekeinek a születéssel (azaz jus soli révén) a német állampolgárság megszerzését. A gyermek tizennyolc éves kora után dönt arról, hogy lemond-e erről, és a szülője révén a jus sanguinis alapján fennálló állampolgárságát őrzi meg, vagy pedig megtartja a német állampolgárságot, ekkor azonban az esetleges másik állampolgárságáról le kell mondania Ajus sanguinis és ajus soli megközelítésekkel számos országban az ottani történelmi múlthoz kötődve az alkotmányos doktrínák nemritkán olyan tételek kifejtéséhez jutnak el, amelyek a másik ország jogásza számára helyenként naivnak vagy éppen demagógnak tűnnek. Ezeket a magyarázatokat lehántva, azt láthatjuk a ténylegesen érvényesített megoldásról, hogy az államok túlnyomó része eleve vegyíti a kettőt, csak éppen valamelyiket a másik elé helyezi. Így a magyar szabályozás a jus sanguinis elve alapján rögzíti, hogy magyar állampolgár gyermeke a születéssel magyar állampolgárságot szerez, továbbá a Magyarországon születéssel a születés pillanatában, azaz ajus soli automatizmusával megszerzi a magyar állampolgárságot, amennyiben születés révén egyéb állampolgárságot nem szerez. Magyarországon a rendszerváltozás óta a magyar állampolgárságról szóló évi LV törvény szerint a honosítás feltételei a korábbiaknál szigorúbbak: nyolc év helyben lakás után kérelmezhető, de elég a három év is, ha az illető házastársa magyar állampolgár, sőt egy év is elegendő, amennyiben az illető magyar nemzetiségű. Ajus soli szerinti államokban is magától értetődő az állampolgárok túlnyomó többsége számára, akiknek a gyermeke az ország területén születik (hiszen ebben az esetben a klasszikus jus soli és ajus sanguinis hajszálpontosan ugyanazt az eredményt produkálja), hogy automatikusan az ő állampolgárságukkal anyakönyvezik a gyermeküket, sőt másodlagosan is fenntartják ajus sanguinis elvet az államok, amikor külföldön tartózkodó állampolgáruk külföldön született gyermeke számára a születés ténye garantálja saját állampolgárságukat. A melyik rendszer a nagyvonalúbb? kérdésnek sincs túl sok értelme, mivel a születés után az ott töltött tizennyolcadik életév betöltéséhez kapcsolódó megoldások olyan időtartamot jelentenek, amelynél a honosítási eljárások jóval rövidebb idő alatt lebonyolódnak. Az állam valódi nagyvonalúsága a honosítás és a bevándorlás szabályozásában mutatkozik meg, s ebben a kérdésben a jus sanguinis és jus soli elvét követő államokban egyaránt vannak nagyvonalúbb és szigorúbb megoldások. Figyelmet érdemel, hogy ajus sanguinis országok (Németország, Ausztria, Svájc, Magyarország) nagyságrendileg nagyobb mennyiségben fogadták be a kilencvenes évek délszláv konfliktusának menekültjeit, mint Európa jus soli államai Ajus sanguinis elv belső logikájára valamelyest emlékeztetnek a kisebbségvédelem bizonyos aspektusai és különösen az ún. anyaállam (kin-state / Etat-parent) és a szomszéd államban élő, azonos nyelvű kisebbség közötti kapcsolatrendszerek, az igényelt fellépési lehetőség, a sorsukra való odafigyelés joga (droit de regard). Ezt a kisebbségvédelemnek szentelt fejezetben tárgyaljuk (lásd n ) Az egyén több államhoz is kötődhet állampolgársági kapcsolattal, ez részben ajus sanguinis és a jus soli belső automatizmusainak is köszönhető. Így jus sanguinis szerinti országban az eltérő állampolgárságú szülők gyermeke hacsak az ország joga nem kötelezi a szülőket választásra automatikusan kettős állampolgár. Sőt még bonyolultabb kombinációk is létrejöhetnek: ha például mindkét szülő kettős állampolgár, elméletileg egyszerre négy állampolgársága is lehet a gyermeknek. Jus sanguinis szerinti állampolgárságot hordozó személyektől jus soli országban születő gyermek minimum kettős állampolgárságú lesz, sőt elméletileg akár öt állampolgársága is lehet, ha mindkét szülő kettős állampolgár volt. A kombinációk száma főleg iskolahipotézisekkel a végtelenségig szaporítható, de vannak gyakorlatibb esetek is. Kettős állampolgárság következik be akkor is, ha a külföldi honosíttatja magát a másik országban, s az esetleg nem követeli meg a lemondást a hozott állampolgárságról. Kettős állampolgárrá válik valaki, ha korábban elvett állampolgárságát visszaadják, vagy kiderül, hogy az latens módon létezett, s aktivizálták, felélesztették. Így például az 1956-os magyar emigráció számos tagja a rendszerváltozás után magyar útlevelet kért és kapott, mivel állampolgárságáról korábban nem mondott le, s java részüket nem is fosztották meg attól, befogadó országuk állampolgáraivá pedig a menekültstátusból történt honosítással lettek Kettős vagy többes állampolgárság 399. A kettős vagy többes állampolgárság intézményéhez történelmileg változott az államok hozzáállása. A XIX-XX. század modern, racionális közigazgatása inkább nemkívánatosnak tekintette a kettős kötődést és főleg a kettős állampolgárságot. A kettős állampolgárság tagadhatatlanul bonyolítja az egyén és az állam kapcsolatát, de itt önmagában nem annyira jogtechnikai, hanem eminens politikai megfontolások húzódtak: a porosz példák 106

113 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI alapján megszervezett általános hadkötelezettség nyomán az európai államok, ideértve az egymással szemben álló államokat is, egyszerre tarthattak igényt az állampolgárok katonai szolgálatára. A totalitárius rendszerekben az állampolgár teljes körű ellenőrizhetőségének igényét sértette a másik államhoz való kötődés legitimitásának elismerése. A költségvetés is igényelte az állampolgár adófizetői kötelezettségeinek teljesítését, s e téren egy másik állam ezzel konkuráló igénye a fiscus bevételei csökkenésének lehetőségét vetette fel. A nemzetközi jogalkotás a XX. században így kétés sokoldalú formájában arra koncentrált, hogy i. biztosítsa azt, hogy mindenkinek legyen valamilyen állampolgársága, és ii. lehetőleg mindenkinek csak egy legyen, s evégett ösztönzőket és automatizmusokat alakított ki. Az állampolgársági kérdések tekintetében a nemzetközi jogi kodifikáció, illetve a szokásjogi háttér nélküli szerződési jogalkotás sikeressége valójában azonban igen relatív volt: a Nemzetek Szövetségének 1930-as állampolgársági kodifikációs egyezménye nem lépett hatályba, az általános felfogás szerint azért, mert nem fogadták el a benne rejlő automatizmust, hogy ti. amennyiben egy állam egy idegen állampolgárnak kérelmére állampolgárságot ad, azaz honosítja, úgy ez az aktus automatikusan szüntesse meg a korábban fennálló állampolgársági kapcsolatot. Igaz ugyan, hogy az ún. népi demokráciákban hosszú évtizedeket is megéltek a kettős állampolgárság kizárásáról kötött kétoldalú egyezmények, de ezek hálózata a szovjet befolyási övezeten belül egyre terhesebbé vált, és a berlini fal leomlásával az érintett államok rendszerint megállapodtak megszüntetésükről Ma viszont úgy tűnik, változófélben van a nemzetközi jog optikája: megállíthatatlanul növekszik egyrészt a kettős állampolgárok száma, másrészt pedig a de hol katonáskodjon?" dilemmája jelentőségét vesztette Európában a katonai szembenállás megszűnésével, az európai egységesüléssel, a kötelező katonai szolgálat alternatíváival, illetve a professzionális haderő ismét előtérbe került igényével. Az adóztatási vonatkozások kapcsán pedig nyilvánvalóvá vált, hogy itt messze nincsenek megoldhatatlan problémák, az állandó tartózkodási hely (domicilium) preferenciája az államok számára alapvetően elfogadható. Az Európa Tanácsnak a kettős állampolgárságról kötött szerződéseiben is tetten érhető ez a paradigmaváltás. Kezdetben a kettős állampolgárság előfordulásának csökkentésére tevődött a hangsúly (Egyezmény a többes állampolgárság eseteinek csökkentéséről és a többes állampolgárság eseteiben a teljesítendő katonai kötelezettségekről [Strasbourg, 1963, n 43.], valamint ennek jegyzőkönyvei és kiegészítő jegyzőkönyvei [Strasbourg, 1977, n 95., 96., 1993, n 149.]), azonban az ezek tapasztalatai alapján megkötött Európai állampolgársági egyezmény (Strasbourg, 1997, n 166.) megközelítése más: a cél nem a csökkentés, hanem a szabályozás, a jogegységesítés. Ez utóbbiban is jelentős teret szentelnek ugyan a katonai szolgálattal összefüggő kérdéseknek, de megjelenik az államutódlás problémaköre is, nyilván nem függetlenül azoktól az állampolgárságot is érintő problémáktól, amelyek az egykori Jugoszlávia és a Szovjetunió területén megalakult államokban tömegesen jelentkeztek. Az Európai állampolgársági egyezmény filozófiája a kettős állampolgárság megengedhetőségére, természetesnek tekinthető voltára, valamint megszerzése, odaítélése és érvényesítése tekintetében a hátrányos megkülönböztetés tilalmára alapozza jogintézményeit. (A magyar állampolgárságról szóló évi LV. törvény módosításáról szóló évi XLIV törvény érvényesülése során értelemszerűen jelentős számban gyarapítja a kettős, illetve többes állampolgársággal rendelkezők számát, minthogy az állampolgárság megszerzése érdekében benyújtott kérelem esetében a Magyarországon való lakástól mint előfeltételtől eltekint, amennyiben a kérelmező tud magyarul és ő vagy felmenője magyar állampolgársággal rendelkezett [lásd még n 401.]). Nemzetközi szerződések és soft law dokumentumok is érintik a honosításnak ezt a fajtáját. Az Európa Tanács égisze alatt 2006-ban fogadták el visszaható hatály nélkül az államutódlással előálló hontalanság (lásd n 712.) elkerüléséről szóló egyezményt, a honosítás megkönnyítésének fontosságát hangsúlyozva az államutódlásos helyzetekben (lásd n ). Az EBESZ kisebbségvédelmi főbiztosa (lásd n 693.) 2008-ban kibocsátott ún. bolzanói ajánlásának 11. pontjában arra hívta fel a figyelmet, hogy ha a nyelvi, történelmi stb. közösség miatt világos tendenciaként érzékelhető a határokon túli nemzetrészek tagjai számára az állampolgárság megszerzésének megkönnyítése, az állampolgárság odaítélése során figyelmet kell fordítani a jószomszédi kapcsolatok és a területi szuverenitás elveinek fontosságára, és tartózkodni kell attól, hogy tömegesen ( en masse") ítéljék oda az állampolgárságot, még abban az esetben is, ha a másik állam joga elismeri a kettős állampolgárságot. Másrészről azonban ha az állam joga elismeri a kettős állampolgárság intézményét, nem alkalmazhat diszkriminációt azokkal szemben, akiknek ily módon egynél több állampolgárságuk van. Az államok egy része a szuverenitások ütközéséből fakadó konfliktusok kialakulását megelőzendő, kétoldalú megállapodásokat kötött az érintett államokkal. Erre példa az a kétoldalú megállapodáshálózat, amelyet Olaszország kötött a közép- és dél-amerikai államokkal arról, hogy az ott élő olasz emigráció tagjai számára biztosítja az olasz állampolgárságot. 107

114 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI 401. A kettős állampolgárság bizonyos előnyökkel is jár, így például azzal, hogy harmadik államban elvben az illető személy javára akármelyik állama gyakorolhatja a diplomáciai védelmet és a konzuli védelmet (lásd n ), feltéve hogy mindkét állampolgársága tényleges (lásd n 403.), és általában véve teljesülnek a diplomáciai, konzuli védelem eljárásjogi és anyagi vetületei (diplomáciai kapcsolat, előbbi esetben a belső jogorvoslati fórumok kimerítése stb.). A kettős állampolgárság esetében szokásjogi értékű szabály azonban, hogy egymással szemben a két állampolgárság szerinti kapcsolat nem játszható ki, azaz a területi főhatalom alapján hatalmat gyakorló állam jogszerűen elutasíthatja az állampolgárság szerinti másik állam fellépését abban az esetben is, ha a diplomáciai és konzuli védelem szokásos feltételei egyébként fennállnak (CPA: Canevaro ügy [Olaszország c. Peru], május 3., RGDIP, 1913, 328. o.). Ezt a korlátozást tartalmazta a hatályba nem lépett évi hágai állampolgársági egyezmény 4. cikke és utalt rá a Nemzetközi Bíróság is (CIJ: Az Egyesült Nemzetek szolgálatában elszenvedett károk tárgyában adott tanácsadó vélemény, április 11., Rec., 1949, 186. o.). Az ún. teheráni túszügy (lásd n ) lezárásával összefüggő vagyonjogi kérdéseket rendező iráni-amerikai döntőbíróság azonban elismerte az ilyen fellépést akkor, ha valamelyik állampolgársága domináns jellegű (A/18. sorszámú ügy, április 6. CTR, 1985, o.). Az érintett két állam ugyanakkor köthet olyan megállapodást, amelyben ennek dacára biztosítják a másik állam számára a fellépés lehetőségét. Ez azonban a területi főhatalom teljessége és kizárólagossága miatt ritka, mint a fehér holló Az Európai Uniót meghirdető maastrichti egyezmény által bevezetett ún. uniós állampolgárság egyik hozadéka, hogy bármely uniós tagállam gyakorolhat harmadik (nem uniós) államban diplomáciai védelmet abban az esetben, ha az igazi állampolgárság szerinti államnak nincs diplomáciai képviselete ebben az országban. Mivel az unió jogalkotására és szerződéskötésére is érvényesül a pacta tertiis nec nocent, nec prosunt elv, ennek a szabálynak az érvényesítésére valójában abban az esetben van mód, ha a területi főhatalmat gyakorló állam ebbe belegyezik. Egyelőre nincs sok gyakorlati példa sem az ilyen jellegű diplomáciai-konzuli védelem gyakorlásának igénylésére, sem arra, hogy nem uniós állam elzárkózott volna ennek elfogadása elől arra hivatkozással, hogy a nemzetközi jog felfogása szerint a személyi főhatalom gyakorlása az állam és az állampolgár közötti konkrét állampolgársági kapcsolaton alapul. A nemzetközi gyakorlat a menekültjoggal összefüggő különböző egyezmények alapján rendszerint elfogadja a harmadik országban bajba került menekült érdekében a számára menekültstátust nyújtó állam fellépését. Ez tulajdonképpen összefügg a menekültstátus lényegével, hiszen az azon alapul, hogy éppen az állampolgárság szerinti állam üldözi az egyént, hagyja külföldön védelem nélkül, illetve az illető a korábbi üldöztetés miatt nem veszi igénybe az állampolgárság szerinti ország védelmét (lásd n ) A Nemzetközi Bíróság idevágó joggyakorlatában mérföldkőnek tekinthető két ítélet: az ún. Nottebohm ügyben (amelynek alapproblémája abban állt, hogy a második világháború számára hátrányos következményeitől tartva a Guatemalában tevékenykedő Nottebohm az uralkodó nagyherceg egyedi, kivételes döntésével szerezte meg Liechtenstein állampolgárságát, Guatemala azonban őt továbbra is németnek tekintette, internálta, vagyonát zárolta és elutasította a semleges Liechtenstein fellépését polgára érdekében) hozott ítélet szerint igaz ugyan, hogy az állam maga dönt állampolgársága általános szabályairól s adott esetben a kivételes eljárásokról, a másik állam azonban jogszerűen utasíthatja el a diplomáciai védelem gyakorlását az előbbi állam részéről akkor, ha közte és állítólagos állampolgára között nincs tényleges kapcsolat. A Nemzetközi Bíróság szerint: Az állampolgárság olyan jogi kapcsolat, amelynek alapja a kötődés társadalmi ténye, a jogok és kötelezettségek reciprocitásához kapcsolódó létezési, érdekbeli, érzésbeli tényleges szolidaritás. Annak a ténynek a jogi kifejezése mondhatnók, hogy az egyén, akit megillet. szorosabban kapcsolódik annak az államnak a lakosságához, amely állampolgárságában részesítette, mint bármely más államéhoz. Egy állam azonban csak akkor követelheti meg, hogy az általa ily módon felállított szabályokat egy másik állam el is ismerje, ha ő maga megfelelt az általános célnak, hogy az állampolgárság jogi kapcsolatát az egyénnek az államhoz irányuló tényleges kötődésével ötvözze (CIJ: Nottebohm ügy, 2ephase, április 6., Rec., 1955, 23. o.) Ami magánszemélyek esetében az állampolgárság, az a jogi személyek esetében a honosság intézménye. A Barcelona Traction ügyben a Spanyolországban elektromos távvezetékeket építő, eredetileg Kanadában bejegyzett alapítású, de időközben belga részvényesi többségűvé vált társaság érdekében gyakorolható diplomáciai védelemről volt szó: a Franco-rendszer törvényhozási és közigazgatási aktusai nyomán csődbe ment, és így olcsón államosítható cég érdekében Kanada kezdetben fellépett ugyan, de miután abbahagyta, Belgium lépett fel a részvényesek állampolgárságára alapítva jogcímét Spanyolországgal szemben. A Nemzetközi Bíróság azonban éles különbséget vont a természetes és a jogi személyek javára gyakorolt diplomáciai védelem jogcímei között:.a nemzetközi jog, ha csak korlátozott mértékben is, itt az egyének állampolgárságát rögzítő szabályok analógiájára épít. A hagyományos szabály a diplomáciai védelem gyakorlásának jogát azon államnak biztosítja, amelynek joga szerint a társaság megalakult vagy ahol a székhelye van. (.) A jogi személyek diplomáciai védelmének sajátos területén (.) nem fogadtak el olyan abszolút érvényű szabályt, amely a tényleges kapcsolatot általános jelleggel követelné meg (CIJ: Barcelona Traction 108

115 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI ügy, február 5., Rec., 1970, 43. o.). A Nemzetközi Bíróság a Nottebohm ügyben kifejtett ténylegességi tézis alkalmazását kifejezetten elutasította (uo.), s hangsúlyozta, hogy Belgium akkor gyakorolhatott volna diplomáciai védelmet, ha csak a belga részvényeseket érte volna jogsérelem, s nem magát a társaságot mint jogi személyt. A természetes személyként, illetve jogi személyként ért sérelmek elválasztása és azok vonatkozásában a diplomáciai védelem gyakorlása ennél még bonyolultabb is lehet. A Nemzetközi Bíróság Ahmadou Sadio Diallo ügyében azzal a helyzettel szembesült, hogy a guineai állampolgárságú, de a Kongói Demokratikus Köztársaságban élő és ottani vállalkozásokat (az Africontainers-Zaire és Africom-Zaire nevű cégeket) tulajdonló, illetve igazgató Diallo kongói letartóztatásai, illetve a börtönbeli bánásmód, a társaságok igazgatásában való részvétel akadályozása és a kongói jog alá tartózó társaságokat a fentiekkel összefüggésben ért súlyos gazdasági veszteségek miatt kívánt Guinea az állampolgársági kapocs alapján diplomáciai védelmet gyakorolni (lásd n 1040.). A Bíróság, miután megvizsgálta az államok gyakorlatát és a nemzetközi bíróságoknak és törvényszékeknek a társtulajdonosokra és részvényesekre vonatkozó joggyakorlatát, az az álláspontja, hogy ezekből legalábbis most még nem vezethető le, hogy létezne a nemzetközi szokásjogban olyan kivétel [a Barcelona Traction ügyben kimondottak alól K. P], ami lehetővé tenné a helyettesítő jogvédelmet ( protection par substitution") (CIJ: Ahmadou Sadio Diallo ügye [Guineai Köztársaság c. Kongói Demokratikus Köztársaság], ex. prél., május 24. Rec., 2007, 89. ). A Nemzetközi Bíróság így tehát a Barcelona Traction ügyben hozott ítéletben kimondottak vonalán haladt tovább, és Guinea diplomáciai védelmi fellépését csak Diallo mint magánszemély és mint egyszerű kftrésztulajdonos mivoltában esett sérelmekre vonatkozóan fogadta el. Az ügy érdemében hozott ítéletében arra a következtetésre jutott, hogy a büntetőeljárási, emberi jogi vonatkozású kérdésekben Kongó megsértette Diallo jogait, illetve saját nemzetközi jogi kötelezettségeit, azonban a kft-résztulajdonosi panaszok vonatkozásában a guineai keresetet nem találta megalapozottnak (CIJ: Ahmadou Sadio Diallo ügye [Guineai Köztársaság c. Kongói Demokratikus Köztársaság], november 30., Rec., 2010, 165. ) A közfunkciós főhatalom 405. Az állami főhatalom harmadik pillére a közigazgatásnak külföldre telepített ágaihoz kötődik. Ez alapvetően a diplomáciai és konzuli személyzet otthonról történő igazgatásában, valamint a külföldön állomásozó haderő feletti rendelkezésben valósul meg. A diplomáciai és konzuli tevékenységet roppant részletesen szabályozza a nemzetközi szokásjog, valamint kodifikációjuk, az évi bécsi egyezmény a diplomáciai kapcsolatok jogáról és az évi bécsi egyezmény a konzuli kapcsolatok jogáról (lásd n 784.). Röviden összefoglalva ez azt jelenti, hogy a diplomáciai és konzuli személyzet tevékenysége során köteles tiszteletben tartani az ún. fogadó állam (azaz a területi főhatalmat gyakorló állam) jogszabályait, ugyanakkor funkcionális megalapozottságú kiváltságokkal és mentességekkel rendelkezik. Bonyolultabb helyzetek adódhatnak az idegenben állomásozó haderőt illetően. Itt irányadó az Állandó Választottbíróság egyik döntése: A megszálló hadtest fő szabályként kizárólagos joghatóságot gyakorol a megszálló hadtesthez tartozó minden személy felett; az állam bíróságai jogosultak elbírálni azokat a bűntetteket és vétségeket, amelyeket a csapatok ellen idegen állam területén követnek el (CPA: A casablancai katonaszökevények ügye, május 22., RSA, vol. XI., 126. o.) Az államok rendszerint szükségesnek tartják az állomásoztatott haderőt illetően a joghatósági kérdéseket a területi főhatalmat gyakorló állammal szerződésben rendezni. Magyarország szovjet megszállása idején az itt állomásozó szovjet csapatok státusát egy évi szerződés pontosította: az állomásoztatás során okozott polgári jogi károkért való állami felelősséget, illetve az eljáró bíróságok meghatározását rögzítette; általában a magyar bíróság volt jogosult eljárni, kivéve ha az elkövető és az áldozat egyaránt szovjet katona, illetve hozzátartozó volt vagy ha szolgálati bűncselekmény történt. Az november 21-ei daytoni és december 14-ei párizsi megállapodások nyomán a bosznia-hercegovinai békefenntartást biztosító NATOcsapatok (IFOR-erők) magyarországi összekötő, illetve itt pihenő egységeinek jogi státusát az június 19- ei, a NATO és a Békepartnerség más részt vevő államai közötti, fegyveres erői jogállásáról szóló brüsszeli megállapodással rendezik, amely az évi londoni egyezmény (SOFA-egyezmény) alkalmazását teszi lehetővé (kihirdetéséről lásd az november 28-án elfogadott évi CII. törvényt). Ezután hozta meg az Országgyűlés 112/1995. (XII. 2.) OGY határozatát a délszláv válság békés rendezésének végrehajtását biztosító erők (IFOR) Magyarországon történő átvonulásáról és átmeneti állomásozásáról december 6- án Brüsszelben megállapodás született Magyarország és a NATO között az IFOR átvonulásáról és átmeneti állomásozásáról, majd egy ún. Egyetértési nyilatkozat is pontosít bizonyos kérdéseket (Magyar Közlöny, 1996/18.). Magyarország 1999-ben megvalósult NATO-csatlakozása után is a SOFA-egyezmény az irányadó. E dokumentumok egymáshoz kapcsolódása azt eredményezi, hogy a katonai objektumokon kívüli magatartás 109

116 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI feletti rendészeti funkciókat a csapatparancsnokság és a magyar rendészeti szervek közösen és együtt gyakorolják. A küldő állam katonái felett ezen állam katonai hatóságainak teljes joghatóságuk van, ugyanakkor a fogadó állam is gyakorolhatja büntetőjogi jogosítványait az idegen katonák, polgári alkalmazottak felett, ha cselekményük a fogadó ország törvényei szerint bűncselekménynek minősül. Párhuzamos joghatóság esetén kevés kivétellel a fogadó állam hatóságai élveznek elsőbbséget a bűncselekmények elbírálása során. A szerződő felek lemondanak minden kártérítési igényükről a katonai javakban okozott kár miatt, ha a kár okozója a másik szerződő fél fegyveres erejének tagja vagy polgári alkalmazottja s a károkozás az Észak-atlanti Szerződés teljesítésével kapcsolatos szolgálatteljesítés során történt. Az áthaladás és az átmeneti tartózkodás logisztikai támogatásának biztosításáról kötött egyetértési nyilatkozat szerint az IFOR-erők átmeneti használatába adott területek, infrastruktúra és ingatlanvagyon feletti magyar joghatóság érintetlen marad, a megállapodás alapján átvonuló kontingens köteles betartani a környezetvédelmi, illetve a veszélyes anyagok és robbanószerek szállítására és tárolására vonatkozó magyar jogszabályokat és általában is a magyar törvényeket. Magyarország mint fogadó ország a rendelkezésre bocsátott szolgáltatásokat, felszereléseket és létesítményeket a legalacsonyabb áron nyújtja és a fegyverviselés tekintetében együttműködik a NATO illetékes parancsnokságával. A magyarországi IFOR-erők parancsnoka és az ORFK között február 9-én megállapodás született egyes közlekedésrendészeti kérdésekben való együttműködésről, ami a közlekedési károkozás felelősségbiztosítási szabályainak alkalmazását könnyíti meg. Ebben a tárgykörben a legfrissebb és részletes anyagi-eljárási szabályokat hordozó, ugyanakkor a fentiekben kifejtettek logikáját követő jogszabály a Magyar Köztársaság területén szolgálati céllal tartózkodó külföldi fegyveres erők, valamint a Magyar Köztársaság területén felállított nemzetközi katonai parancsnokságok és állományuk nyilvántartásáról valamint jogállásukhoz kapcsolódó egyes rendelkezésekről szóló évi XXXIV törvény A területi főhatalom és a személyi főhatalomból származó igények kollíziója esetében az elsőbbség a területi főhatalmat illeti meg, s ugyanez a helyzet eltérő nemzetközi szerződéses rendelkezés híján akkor is, ha a területi főhatalom a közfunkciós főhatalommal ütközik. Ha azonban a közfunkciós főhatalom a személyi főhatalommal ütközik, akkor a közfunkciós főhatalmat illeti meg az elsőbbség Az utóbbi kollízió gyakorlati példái a haderőkben esetleg foglalkoztatott idegen állampolgárokhoz kötődnek, mindenekelőtt a francia és a spanyol haderőkben külön testet képező idegenlégióhoz. A zsoldosok (lásd n 1259.), illetve idegen önkéntesek, esetleg polgári alkalmazottak státusára is ez vonatkoztatható. A nemzetközi gyakorlat így az idegenlégióban fegyelmi büntetés alá vetett katonák esetében nem fogadta el, hogy az állampolgárság szerinti állam diplomáciai védelmet gyakorolva fellépjen érdekükben. Az Állandó Választottbíróság is elutasította Németország azt kifogásoló panaszát, hogy a francia hatóságok akadályozták a casablancai német konzult a légióból szökni próbált német katonákat segítő, majd a javukra történő fellépésben. A megszálló hadtest fő szabályként kizárólagos joghatóságot gyakorol a megszálló hadtesthez tartozó minden személy felett; az állam bíróságai jogosultak elbírálni azokat a bűntetteket és vétségeket, amelyeket ezen csapatok ellen idegen állam területén követnek el (CPA: A casablancai katonaszökevények ügye, május 22., RSA, vol. XI., 126. o.). Más a helyzet azonban, ha a dezertőröknek sikerült bejutniuk diplomáciai vagy konzuli mentességet élvező épületbe, helyiségbe (lásd n ) Elméletileg ütközhet egy állam közfunkciós főhatalma egy másik állam közfunkciós főhatalmával is, alapvetően akkor, ha a katonai egység a másik ország katonai egységébe van beosztva. A szövetségi szerződésnek, illetve a katonai műveletben való együttműködésről rendelkező megállapodásnak kell rendeznie a joghatósági kérdéseket: a katonaság belső logikájának megfelelően a magasabb egység parancsnoka rendelkezik az alsóbb egység felett, ugyanakkor adott esetben a szükséges fegyelmi büntetés kiszabását és végrehajtását célszerű lehet a beosztott katonai egység parancsnokára bízni Az államhatár 410. Az államot más államoktól vagy állami uralom alatt nem álló térségektől (gyakorlatilag a tengertől) az államhatár választja el. Az államhatárok mindig is meghatározó jelleggel politikai-erőhatalmi döntések eredményeként jöttek létre, a megvonásuk idején fennálló erőviszonyokat tükrözték. A határ megvonását illetően ugyanakkor gyakran szolgált hivatkozási alapul a valódi okot elkendőző egyéb tényező: így például a természetes határ elve, amikor a határvonal egybeesik markáns földrajzi adottsággal; a hegygerinc, hegylánc, folyó, tengerpart, sziget tekinthető ilyennek. Az asztronómiai határ szélességi kör vagy hosszúsági fok alapján megvont egyenes vonal. A történelmi határ az igen régen, emberemlékezet óta létező határ, de az első világháborút követő nagy európai határmódosítások során újonnan létrejött államok terület- nagyobbítási céllal hivatkoztak évszázadokkal korábbi történelmi elődeik állítólagos határaira ezen a jogcímen. A stratégiai határ a katonai védhetőséget hangsúlyozza, és bizonyos szempontból a természetes határ sajátos felfogása, adott esetben logisztikai szempontokat (vasútvonal stb.) figyelembe véve. A modern fegyverzetet, légierőt, 110

117 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI rakétaalakulatokat, hadviselési lehetőséget figyelembe véve a korábban a védhetőség szempontjait hangsúlyozva kierőszakolt határok eredeti funkciójukat aligha tudják betölteni, számos esetben ráadásul az érintett államok közben ugyanazon védelmi, politikai szövetségek tagjaivá váltak. Az etnikai határ az érintett lakosság között a két néphez tartozás alapján megvont határ. (Bibó István szerint ez az egyedüli igazságos határ. Igaz, ez az egymásba fonódó településszerkezet, a lakosság etnikai keveredése miatt gyakran nem kivitelezhető, illetve kivitelezése számos nehézséggel találkozik. Bibó szerint ráadásul az államok eleve hajlamosak ezeket a nehézségeket eltúlozni.) A gazdaságföldrajzi határ a települések gazdasági érdekeit, településeinek elláthatóságát, a termőterületek természetes piacait is figyelembe veszi. A fenti jogcímek gyakran egymásba bonyolódva kerültek érvényesítésre, rendszerint inkább a területi igények igazolását szolgálva, hiszen valójában minden állam tud találni történelmében jelentős határt, a földrajzi határ, földrajzi egybefüggés is alternatívák sorozatát kínálja, az eredeti védhetőségi, összeköttetési szempontok pedig modern viszonyok között elvesztették jelentőségüket Az államhatár jogi értelemben az állam területi felségjoga gyakorolhatóságának földrajzi terjedelmét határozza meg. Ez valójában mértani értelemben vett, azaz kiterjedés nélküli vonal, amelyet azonban az államok a saját oldalukon rendszerint keskenyebb-szélesebb nyomsávval, határrendészeti jelzőrendszerekkel, esetleg műszaki akadályokkal egészítenek ki. Magának a határvonalnak értelemszerűen önmagába kell visszatérnie, hiszen körbefutja az államterületet. A határvonal ugyanakkor a földfelszíntől lefele és felfele is érvényesül. Az államterület lefelé elméletileg a Föld középpontjáig tart ennek gyakorlati jelentősége a Föld mélyében fekvő természeti kincsek kitermelése során van: a szén- és ércbányák táróinak hajtása a másik ország hozzájárulása nélkül nem metszheti a határt. Ennél azonban jóval bonyolultabb problémát jelent annak biztosítása, hogy a kőolajmezők kitermelése során ne történjen átszivattyúzás, aminek technikai szempontból rendszerint nincs akadálya, és nehezen lehet idejében észrevenni. Felfelé pedig a légtért és a világűrt elhatároló (lásd n 1393.) ún. Kármán-vonalig (kb km) terjed így az államterület. Végső soron tehát az államterület háromdimenziós, s maga a határ a Föld mélységére, illetve a légtérre is figyelemmel egy kúppalástot formáz. V/9. TÉRKÉP Példák az asztonómiai, stratégiai, történelmi, etnikai határokra 412. Az államhatár rögzítése három egymást követő fázisban valósul meg, amelyek közül az első a legfontosabb a nemzetközi jog szempontjából. A delimitáció a határmegállapító szerződés térképészeti rögzítése, a demarkáció ennek a terepen történő kimérése, s ehhez kapcsolódik még a felismerhetővé, láthatóvá tétel (abornement), amely zászló- vagy oszlopelhelyezést, fatörzsek megfestését, vizeken esetleg bóják használatát jelenti. Kialakultak bizonyos rendszerint követett, ám kogenciával nem rendelkező szabályok. Hajózható folyóvíz esetében a határ a sodorvonalon (Thalweg) húzódik, nem hajózható folyó esetében a folyó közepén (lásd n 1346.). Ha a folyó felett híd vezet át a túlpartra, a határ az egyszerűség kedvéért a híd közepe szokott lenni, függetlenül attól, hogy magán a folyón hol van a határ. A Nemzetközi Bíróság azonban ezzel ellentétesen döntött egy, a Niger folyó feletti híd ügyében:.felek közötti ellentétes megállapodás híján, a 111

118 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI megoldás a folyamon futó határ függőleges felfelé vetítése. Ez a megoldás egybevág azzal az általános elmélettel, amely szerint a határ az állami szuverenitások alatti területek közötti vonal, nemcsak a földfelszínen, hanem a föld mélyében, illetve a felül levő légoszlopban is. Ráadásul a sodorvonali határvonal felfelé vetítésében álló megoldás elkerüli azokat a nehézségeket, amelyek abból erednének, ha geometriai vetületben egyszerre két, egymáshoz közeli határvonal lenne. A fentiek alapján tehát a Gayát és Malainville-t összekötő hidakon a határ a folyóban levő határt követi (CIJ: A Benin és Niger közötti határvita ügye, július 12., Rec., 2005, 124., 53. o.) Fentiekben említettük, hogy a határ megvonásához lehet különböző szempontokat találni, azonban alapvetően hatalmi viszonyok kerülnek rögzítésre, amelyek természetesen hosszú időre stabilizálódhatnak: a nemzetközi kapcsolatokban az instabilitás, a kiszámíthatatlanság az, ami a legtöbb problémát okozhatja. A jogi stabilitás igénye miatt a szerződésekkel rögzített határok sorsa elválhat az őket létesítő szerződésekétől, a szerződés hatályának megszűnése nem eredményezi automatikusan a benne rögzített határ megszűnését (CIJ: Líbia és Csád területi vitájának ügye, február 3., Rec., 1994, 37. o.) A határok megvonása kapcsán viszonylag gyakran ismétlődő és praktikus elv az, amelyet az uti possidetis juris elnevezéssel szoktak emlegetni. A nemzetközi jogi tankönyvek rendszerint a dél-amerikai spanyol gyarmatbirodalom felbomlásához szokták kötni ezt az elvet, amely valójában már jóval korábban megjelent, így az 1699-es karlócai békét előkészítő tárgyalásokon is, azaz ott vonják meg a Habsburg és a török birodalom határát, ahol csapataik állnak, tehát amit ténylegesen hatalmukban tartanak. (Ezzel a Habsburg Birodalom keretein belül Magyarország területi integritása csaknem helyreállt, a Temesközt leszámítva, amit csak egy későbbi háborút lezáró 1718-as pozsareváci békében csatoltak vissza.) Az uti possidetis juris elv mai tartalma azonban valóban közelebb áll a XIX. század elejéhez: a kérdés ugyanis úgy merült fel, hogy az egymás után függetlenné vált különböző tartományok immár szuverén államként milyen határokkal rendelkezzenek. Mivel ott a hagyományos jogcímek java része nem volt alkalmazható, a megoldás az lett, hogy az államhatárok úgy fussanak, ahogyan uti possidetis juris 1810", azaz ahogyan az 1810-es közigazgatási határok érvényesültek. Végeredményben ugyanezen elv alapján merevültek nemzetközi határokká az egykori angol és francia gyarmatbirodalom belső határai Afrikában, s váltak a Szovjetunió, illetve Jugoszlávia szétbomlása során az egykori tagköztársaságok belső határai nemzetközi jogi érvényűvé. Nem arról van tehát szó, hogy az örökölt határok véglegesek, hanem arról, hogy kiindulópontként el kell fogadniuk, hogy már vannak nemzetközi határaik, és azok csak a nemzetközi joggal összhangban változtathatók meg: mivel pedig ez a másik állam beleegyezését igényli, az örökölt határ rendszerint nem módosul (CIJ: El Salvador és Honduras szárazföldi, szigeti és tengeri határvitájának ügye, szeptember 11., Rec., 1992, 401., 408. o., 67., 80. ). Számos nemzetközi bírósági döntés kapcsolódik az uti possidetis juris elvhez: a Nemzetközi Bíróság tisztázta, hogy a kérdéses jus nem a nemzetközi jogot, hanem a függetlenség előtti szuverén hatalom alkotmányjogát vagy közigazgatási jogát jelenti (CIJ: El Salvador és Honduras szárazföldi, szigeti és tengeri határvitájának ügye, szeptember 11., Rec., o., 333. ). Egyértelművé téve, hogy nemcsak dél-amerikai regionális érvényű szabályról van szó, hangsúlyozta a Nemzetközi Bíróság azt is, hogy: ez általános elv, amely logikusan kapcsolódik a függetlenné váláshoz, illetve akkor nyilvánul meg. Nyilvánvaló célja annak elkerülése, hogy az új államok függetlensége és stabilitása veszélybe kerüljön (CIJ: Burkina Fasso és Mali határvitájának ügye, fond, december 22., Rec., 1986, 565. o, 20. ). A belső jogra való hivatkozás dacára ebben az összefüggésben ez a jog nem mint olyan lép közbe, mintha continuumjuris létezne, azaz mintegy a belső jog és a nemzetközi jog váltókapcsolójaként hanem csak mint egy tényelem a többi között vagy mint bizonyítási eszköze, demonstrációs megjelenítése...a gyarmati hagyatéknak (CIJ: Burkina Fasso és Mali határvitájának ügye, fond, december 22., Rec., 1986., 568. o., 30. ). Az uti possidetis elvet a függetlenné válás időpontjára vonatkozóan kell alkalmazni, s a későbbi dokumentumok nem vezethetnek a»területi pillanatfelvétek módosításához, leszámítva azt a hipotézist, amikor hasonló dokumentumok éppen a felek erre irányuló akaratát fejezik ki világos formában (CIJ: A Benin és Niger közötti határvita ügye, július 12., Rec., 2005, 23. o., 26. ). Az uti possidetis juris elv nemcsak a gyarmati időszakban hatályos jogcímekre való hivatkozást jelenti, hanem annak figyelembevételét is, hogyan értelmezték és alkalmazták a gyarmattartó hatalom illetékes közhatóságai normatív hatáskörük gyakorlása során (CIJ: A Benin és Niger közötti határvita ügye, július 12., Rec., 2005, 59. o., 140. ). Igen jelentős elméleti előrelépés volt, amikor világossá tették, hogy az uti possidetis juris elv nem korlátozható a gyarmati sorból való függetlenné válásra. Az ún. Európai Konferencia Jugoszlávia Békéjéért melletti Választottbíróság január 11-ei 3. sz. tanácsadó véleményében hivatkozott a Nemzetközi Bíróság ítéletére (CIJ: Burkina Fasso és Mali határvitájának ügye, fond, december 22., Rec., 1986), és kimondta, hogy jóllehet eredetileg az amerikai, afrikai dekolonizációs problémák rendezésére szolgált, az uti possidetis juris mára már általános elvnek minősíthető (RGDIP, 1992, 268. o.), és az önrendelkezési jog sem akadályozza érvényesülését, hacsak az érintett államok ezzel ellentétes értelemben nem állapodnak meg (a Választottbíróság január 11-ei n 2. tanácsadó véleménye, RGDIP, 1992, 266. o.). A gyakorlatban az uti possidetis juris elv alkalmazása végső soron a történelmi határ helyreállítását is 112

119 HARMADIK RÉSZ A NEMZETKÖZI JOG ALANYAI eredményezheti: a térképre ránézve a Csehország és Szlovákia közötti határ, illetve a mai Horvátország vagy Bosznia-Hercegovina határai esetében ez szembeötlő. Mivel azonban a történelmi határokra való hivatkozás esetében valóban sok a bizonytalansági tényező, a délszláv államok határainak megvonhatósága ügyében szerephez juttatott ún. Európai Konferencia Jugoszlávia Békéjéért melletti Választottbíróságot az uti possidetis juris elvhez való fordulás mentesítette a történelmi jogcímek közötti választás alól. V/10. TÉRKÉP Benin és Niger határa V/11. TÉRKÉP Az Aouzou- földsáv helyzete 415. Mindennek ellenére azonban kivételek is vannak az uti possidetis juris elv alól. Felesleges hivatkozni rá akkor, ha a delimitációt vitathatatlanul rögzítették nemzetközi szerződéssel (CIJ: Líbia és Csád területi vitájának ügye, február 3., Rec., 1994, o.). Ha egyértelműen eldöntötte a nemzetközi jog, az adott esetben 113