AZ OSZTRÁK FERTÖ-TÓ A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ írta: Koenig Ottó (Wien).

Átírás

1 AZ OSZTRÁK FERTÖ-TÓ A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ írta: Koenig Ottó (Wien). UTÁN. A háború alatt a Fertő-tó osztrák szakasza sok esztendőn át vedelem nélkül maradt, mert senkinek sem volt ideje és lehetősége, hogy a természetvédelmi határozatokkal törődjék, és a védterület őrzéséről gondoskodjék. Mosonbánfalva (Apetlon) melletti sziken ( Seewinkel"), ahol az egykor híres gulipán feszkelő helyek voltak, baraktábor keletkezett, a nyugati parton több tüzérségi és légvédelmi gyakorlóhelyet rendeztek be. Továbbá a tavat a délkeleti falba" vonták be a németek erődítésekkel. A háború itt is átviharzott és végül ráadásnak jöttek a tojásgyüjtők, kocavadászok és olyanok, akik puszta kedvtelésből felgyújtották a nádast. Ezek után a madártani igényeket igen le kellett szállítani. A keleti parton az 1946 júniusában végzett megfigyelő utak eredményei valóban szomorúak voltak. Mosonbánfalva mellett a Hosszú-tavon még sok küszvágócsér (Sterna h. hirundo L.) és dankasirály (Larus r. ridibundus L.) kergetődzött, de telepeiket kifosztották. 37 csérfészek közül csak egyben találtam egyetlen tojást, annál több emberi lábnyomot, és széttört tojáshéjat az iszapban. De gulipánt (Recurvirostra a. avosetta L.) sem itt, sem az Ilmic melletti tóban nem találtam. Az egyedüli örvendetes jelenség volt. hogy a tó partján, Pátfalu (Podersdorf) és Ilmic közt, több nagv-kócsag (Egretta a. ulba L.) halászgatott. Valószínűleg a nyugati parton lévő telepükről jöttek ide, ahol valóban megtaláltam mindhárom nagy gémünk által lakott telepei. Leggyakoribb természetesen a vörösgém (Ardea p. purpurea L.) volt, melynek fészkét állapíthattam meg, míg a nagy-kócsag 7 és a szürkegém 3 4 párban fészkelt. A telep megközelíthetetlenségének köszönhette, hogy zavartalan maradt. Égetett nvomok mutatták, hogv már a letojás után mintegy 100 m-re ezeket is megközelítette a tűzhalál veszedelme. Állatlélektani szempontból érdekes, hogy ezek az annyira félénk madarak fészkeiket nem hagyták el ennek ellenére sem véglegesen. Ahol a nád leégett, mindenütt elszenesedett guvat (Rallus a. aquaticus L.) fészkeket és itt-ott pézsmapatkány-dögöket találtam. A bölömbika (Botaurus s. stellaris L.) és a poegém (Ixobrychus m. minutus L.) állománya a rendesnek mutatkozott. A Vulka-patak környékén a bölömbika fészkét négy tojással találtam. Kanalasgémeket (Platalea l. leucorodia L.) sehol se lehetett látni. A kismadárélet az előző évekhez viszonyítva változatlanul a régi maradt, még az es és 1940/41-es rendkívül szigorú telek folyamán teljesen kipusztult barkóscinege (Panurus biarmicus) állomány is újra rendbe jött. A Vulka-patak, mely azelőtt a tó nyílt vizébe ömlött, most, mert teljesen eliszaposodott és a növényzet torkolatát mindenütt benőtte, egyenest a nádasba folyik, ami természetesen az élettér megváltozását jelenti. Pocgémek és guvatok most a partmenti nádban találhatók inkább, míg a valódi tóvízhez közelebbi nádas ma kiszáradt, és ezért kevés énekesmadár telepedett meg benne. Tehát az 1946-os megfigyelések a pusztai madarak katasztrofális helyzetét mutatták, míg a nádi madarak, eltekintve egyes élettér-változásoktól, változatlan állományban megmaradtak, sőt a kócsagok, úgylátszik, meg is szaporodtak. Feltevésemet 1947-ben sikerült tökéletesen bebizonyítanom. A tavasz és nyár folyamán a wilhelminenbergi Biológiai Állomás munkatársaival négy nagy gémtelepet fedeztünk fel, melyeknek közelebbi helyzetét természetvédelmi érdekből nem akarom megadni. Egyiket kizárólag szürke-

2 96 gémek és nagy-kócsagok lakják. A legnagyobb telep annyira a nád szélén állott, hogy mindjárt a költési idő elején két külföldi suhanc csónakról elpusztította. Két vasárnap folyamán csaknem minden tojást kiraboltak, de a tojások már annyira kotlottak voltak, hogy azokat meg nem ehettek. A halászoktól megtudtam, hogy a lakosok a faluban el is dobálták a tojásokat. A kár óriási volt'. A telepet közvetlen a kifosztás előtt, és közvetlen mindkét kifosztás után meglátogattam. A telepen kb. 100 vörösgém, 40 nagykócsag és 1 2 szürkegém költött. Míg a kócsagok valamivel keletebbre húzódtak, a vörösgémek nyugatabbra létesítettek újabb telepet. Itt több mint száz vörösgém és 4 5 nagy-kócsag pár fészkelt. A fiókák későn repültek ki, egyesek csak szeptember végén. Az elpusztított telepen csak négy vörösgém-fészek maradt épségben. A negyedik telep, amely nem messze a késői nagy teleptől feküdt, kb vörösgém-, négy szürkegém- és egy nagykócsag-fészekböl állott. Alig 50 m-re tőle a barnarétihéja {Circus ae. aeruginosus L.) nevelte fel fiait. Ebben a térségben valódi érintetlen madárparadicsomra akadtam. A dús táplálékmennyiség által olyan tömege él itt a madaraknak, amilyet csak a trópusok alatt lehet elképzelni Szárcsák {Fulica a. atra L.). búbosés feketenyakú vöcskök (Podiceps eristatus, P. nigricollis). nyárilúd (Anser anser L.) és tőkésréce {Anas p. platgrhgneha L.) nagy számban fészkelt. A nádban ezenkívül sok a kisvízicsibe {Porzana parva Scop), poegém (l.vobrgchus minutus), nádirigó, cserregő és foltos nádiposzáta {Acrocephalus a. arundinaceus L., A. s. scirpaceus Herrn., A. schoenobaenus L.l. A náditücsökmadár {Locustella l. luscinioides Savi) is gyakorinak bizonyult, sőt legnagyobb örömömre különösen nagy volt a költő barkóscinkék és fülemilesitkék (Luscinola m. melanopogon Te mm.) párok száma. Sajnos, csak nyár végén, amikor a fiatalok már repültek, sikerült a kanalasgémek fészekből álló telepére reá bukkanni. Bakcsók {Nycticorax n. nycticorax L.) is valahol a közelben fészkelhettek, mert egész nyáron át hallottuk a hangjukat, és a Nezsider melletti tocsogókban szeptemberben sok fiatal mutatkozott. Telepük hollétét már sejtem, de be is kell bizonyítanom. Befejezésül csak annyit, hogy a Fertőtó madárvilága korántsem tekinthető elpusztultnak, hiszen legbecsesebb tagja, a nemes kócsag még növekedő számban is költ. Szeptemberben Nezsider előtt egyízben 17 darabol láttam együtt halászgatni. Ha újabb zaklatások nem érik. sikerül Európa ezt a legnyugatibb szfyepp-tavát becses orniszával együtt megőriznünk ban hatalmas kanalasgém-telepre bukkantam legalább 100 fészekkel. Nagy kócsagokat látok, de fészküket még nem sikerült megtalálnom. Vörös és szürke gém a régi mennyiségben. Igen szép vegyes gém-telepet is találtam. ORMTHOLOGISCHE AM NAGHKRIEGSIÍEOBACHTUNGEN NEUSIEDLERSEE von Otto Koenig (Wien) Lange Jahre hindurch war der Neusiedlersee während des Krieges ohne Schutz, denn niemand hatte Zeit und Möglichkeit, sich um die Schutzbestimmungen zu kümmern oder gar die wenigen Naturschutzgebiete zu überwachen. Im Seewinkel bei Apetlon waren unweit der wertvollsten

3 Photo: O. Koenig. Nagykócsag. llojiwnaii úcian naii.ui. -- Silberreiher. Fertőtó Oaepo <r»ept9, 194G Neuseidlersee, 1946.

4

5 97 Säbelschnäblerbrulplätze Barackenlager entstanden, am Westufer hatte man mehrere Artillerie- und Flakscliiessplätze errichtet. Dann wurde der See noch in die Befestigungsanlagen des Südostwalles einbezogen, der Krieg brauste darüber hin und zu guter Letzt kamen noch Eiersammler, Aasjäger und Menschen, die aus reinem Spass die riesigen Rohrwälder in Brand steckten. Nach all diesen Geschehnissen musste man seine ornithologischen Hoffnungen eigentlich recht niedrig schrauben. Am Ostufer waren die Ergebnisse einiger Beobachtungsfahrten im Juni 1946 auch trübe genug. Auf der Langen Lacke bei Apetlon trieben sich wohl sehr viele Flußseeschwalben (Sterna hirundo) und Lachmöwen (Larus ridibundus) herum, die Brutkolonien waren durchwegs ausgeplündert. In 37 Seeschwalbennestern fand ich nur ein einziges Ei, dafür aber im nahen Schlamm sehr viele menschliche Fussabdrücke und da und dort einige Schalenreste. Säbelschnabler < Recuruirostra avosetta) bekam ich weder hier noch am Illmitzer Zicksee zu sehen. Das einzig Erfreuliche waren am Seeufer zwischen Podersdorf und Illmitz nicht selten fischende Silberreiher (Egretta alba). Sie stammten wahrscheinlich aus Brutkolonien am Westufer. Tatsächlich fand ich hier auch eine von allen drei grossen Reiherarten besiedelte Kolonie. Die Majoritäthatten natürlich die Purpurreiher (Ardea pur pur ea). Es waren etwa 30 bis 40 Horste dieser Art festzustellen, während nur 7 Silberreiher- und 3 oder 4 Graureiherpaare horsteten. Die Kolonie entwickelte sich dank ihrer unzugänglichen Lage völlig ungestört. Allerdings zeigten Brandflächen, dass zu einer Zeit, wo schon Eier in den Horsten gelegen hatten, die Gefahr des Flammentodes bis auf kanpp 100 m herangerückt war. Vom tierpsychologischen Standpunkt aus ist sehr interessant, dass die sonst so scheuen Vögel ihre Horste nicht endgültig verlassen hatten. Wo das Rohr abgebrannt war, fand ich überall verkohlte Nester der Wasserralle (Rallus aquaticus) und da und dort auch Leichen von Bisamratten (Fiber zibethicus). Die Bestände an Grossen- unl kleinen Rohrdommeln schienen normal. Ich fand auch im Gebiet der Wulka einen Horst von Botaurus stellaris mit 4 Eiern. Löffler (Platalea leucorodia) waren nirgends zu sehen. Die Kleinvogelwelt war im Verhältnis zu früheren Jahren unverändert zahlreich, ja, die durch die überaus strengen Winter von 1939/40 und 1940/41 restlos verschwundenen Bartmeisenbestände hatten sich etwas erholt. Durch die völlige Verschlammung und Verwuchérung des früher in den offenen See mündenen Wulkakanals floss das Wulkawasser jetzt schon landseitig in die Rohrwälder, was eine Biotopänderung bewirkte. Wasserrallen und Zwergrohrdommeln waren eher in den hinteren, landseitigen Schilfgebieten zu finden, während der eigentliche Rohrwald seewärts trocken lag und daher nur von wenigen Singvögeln besiedelt war. So zeigten dann die Beobachtungen des Jahres 1946 eine katastrophale Lage der Heidevögel am Ostufer, während die Schilfbewohner abgesehen von einigen Biotopänderungen nicht gelitten hatten, ja die Silberreiher schienen sich sogar vermehrt zu haben. Diese erste Annahme fand 1947 volle Bestätigung. Während des Frühlings und Sommers stellte ich mit einigen Mitarbeitern der Biologischen Station Wilhelminenberg insgesamli 4 grosse Reiherkolonien fest, deren genaue Lage ich allerdings aus naturschützlerischen Gründen nicht angeben möchte. Eine davon war ausschliess- 7 Aquila

6 98 lieh von Graureihern und zwei Silberreiherpaaren besiedelt. Die grösste der gefundenen Kolonien lag so unmittelbar an der Schilfwand, dass sie gleich zu Beginn der Brutzeit von zwei jungen Ausländern vom Boot aus zerstört wurde. An zwei Sonntagen nahmen sie fast alle Eier ab. Diese waren aber schon so stark bebrütet, dass sie völl : g ungeniessbar waren. Fischer berichteten mir dann auch, dass die Leute die Eier im Dorf weggeworfen hatten. Der Schaden war enorm. leb besuchte die Kolonie unmittelbar vor und unmittelbar nach der ersten und dann auch nach der zweiten Plünderung. Neben etwa 100 Purpurreiherpaaren hatten in der Kolonie an die 40 Silberreiherpaare und ein- oder zwei Graureiherpaare (Ardea cinerea) gebrütet. Während die Silberreiher grossteils in etwas östlichere Gebiete abzogen, schlössen sich die Purpurreiher einer westlicheren Kolonie an. In dieser haben dann über 100 Purpurreiher- und vier oder fünf Silberreiherpaare gebrütet'. Die Jungen wurden natürlich erst spät flügge, manche sogar erst Ende September. In der zerstörten Kolonie blieben nur 4 Purpurreiherhorste erhalten. Eine viertle, kleinere Kolonie, die nicht weit von der grossen Spätkolonie lag, bestand aus etwa 15 bis 20 Purpurreiherhorsten, 4 Graureiherhorsten und einem Silberreiherhorst. Kaum 50 m daneben zog eine Bohrweihe (Circus aegruginosus) ihre Jungen gross. In diesem Raum fand ich ein richtiges, ursprünglich unberührtes Paradies vor. Hier gab es, durch reichliche Nahrung begünstigt, eine Fülle von Vögeln, wie man sie sich sonst nur mehr in tropischen Sumpfdschungeln vorstellen kann. Blässhühner, (Fulica atra), Hauben- und Schwarzhalstaucher (Podiceps cristatus, nigricollis), Graugänse (Anser anser) und Stockenten (Anas platgrhgnchos) brüteten in grossen Zahl. Dazu lebten im Schilf sehr viele Mottsumpfhühner {Porzana parva), Zwergrohrdommeln (Ixobrychus minutus), Drossel-, Teichund Schilfrohrsänger (Acrocephalus arundinaceus, scirpaceus, schoenobaenus). Auch der Nachtigallschwirl (Locustella luscinoides) war häuftig und, was mich besonders freute, die Zahl der brütenden Bartmeisen (Panurus biarmicus) und Tamariskenrohrsänger (Lusciniola melanopogon) war besonders hoch. Leider erst im Spätsommer, als die Jungen schon flügge waren, glückte mir auch noch die Feststellung, dass eine mittelgrosse Löfflerkolonie von etwa 15 bis 20 Horsten in diesem Gebiet bestanden hatte. Auch Nachtreiher (Nycticorax griseus) mussten irgendwo gebrütet haben, denn ihre Rufe waren den ganzen Sommer über zu hören und im September tauchten viele Jungvögel an den Tümpeln bei Neusiedl auf. Was den Brutplatz betrifft, habe ich ganz bestimmte Vermutungen, möchte aber erst genaue Beobachtungen an Ort und Stelle durchführen, ehe ich darüber berichte. Abschliessend kann jedenfalls gesagt werden, dass die Vogelwelt des Neusiedlersees durchaus nicht als zerstört angesehen werden kann, ja dass sich sogar die wertvollste Art, der Silberreiher, durchaus günstig entwickelt. Im September sah ich einmal vor Neusiedl 17 Silberreiher zu gleicher Zeit fischen. Wenn keine Störungen eintreten, werden wir die wertvolle Ornis dieses westlichsten Steppensees Europas erhalten können. Im Jahre 1948 fand ich eine riesige Löfflerkolonie mit mindestens 100 Horsten. Silberreiher sind zwar da, doch konnte ich noch keinen Horst finden. Purpur- und Grau-Reiher sind in alter Zahl vorhanden. Ich fand eine schöne gemischte Kolonie mit Ardea und Platalca.

7 99 A KAKUK A MAGYAR írta: Molnár Béla f. Bevezető ALFÖLDÖN. szó. írták: Dr. K eve András és Lévau Ferenc. Az utóbbi esztendőkben megjelent összefoglaló kakukmunkákban sajnálattal kellett tapasztalnunk, hogy a magyar adatok hiányoznak. A Kárpátmedence viszonyairól még a legkimerítőbb adatokat Dobau közölte (C. R. X. Congr. Int. Zool., Part I., 1929, p ), ugyancsak ő szolgáltatott adatokat Makatsch munkájához is, de ezek csak Erdély területére vonatkoznak. Agárdi adatai a Mecsekből ugyancsak nem jellemzik a magyar kakukállomány zömét. Ugyanezt mondhatjuk Vásárhelyi bükkhegységi vizsgálataira, pedig ő még a hegyek közt is megtalálta a nádirigó fészkében is a kakuk tojását. Sejthető volt egyes elszórt adatokból, hogy a főkakukgazda hazánk területén a nádirigó (Acrocephalus a. arundinaceus L.), de erre pozitív bizonyítékok hiányoztak. Ezt a jelentős hézagot pótolta néhai Molnár Béla fáradságot nem ismerő munkássága. Molnár Béla április 13-án született Szarvason. Iskoláit itt végezte, majd a budapesti Zeneakadémiára iratkozott. Szívem szerint muzsikusnak indultam, amíg éppen szívem kalimpálni nem kezdett a zenére" írja maga (1944). Tanított Pöstyénben, Nyitrán, Nagyváradon, Szarvason és Orosházán, de sohasem természetrajzot. Már kis gimnazista korában betegeskedett, 1910-ben szívbaja súlyosbodása miatt orvosai eltiltották a zongorázástól, bár több kiváló tanítványt nevelt ben gégebaj miatt kénytelen nyugalomba vonulni, és ekkor veti rá magát a kakuk élete rejtelmeinek kutatására. Igen zárkózott természetű ember volt, aki kevesekkel barátkozott össze. Ezt idegbaja is elősegítette, amire hozzánk intézett leveleiben panaszkodott. A szakemberek ismeretségét különösen kerülte, mért félt, hogy gondolatait, kutatásainak eredményeit ellesik. így került ellentétbe Vönöczky-Schenl; Jakabbal is, de rövidesen rá szokatlan meleghangú levélben köszönte meg, hogy Intézetünk rendes megfigyelő kinevezésében (1942) ugy látja, hogy sikerült ezt az ellentétet kisimítani közöttük. Félelme nem is volt teljesen indokolatlan, amit mutat az Oktatófilm Kirendeltség vezetőjével folytatott szívós küzdelme. Munkáját a legnehezebb anyagi körülmények között végezte. A nélkülözés nem akadályozta a nagy türelmet igénylő megfigyelő munkájában. Ilyen mostoha körülmények közt 1939 óta nyolc magyarnyelvű írása jelenik meg, melyekhez szerzőtársunk (L. F.) támogatását is csak a tudomány érdekeire való hivatkozással lehetett ráerőszakolni. A szaksajtóban csak két ízben hallatta hangját ben az Oktatófilm Kirendeltség leküldi Molnárhoz Karbán József filmoperatőrt, aki Molnár vezetése mellett elkészítette a remek filmet a kakukfióka életéről, ami csak Molnár gondos előkészítése által volt lehetséges. Ez a kutatás jelenti Molnár munkásságának csúcspontját. Ekkor bosszulta meg magát zárkózottsága, mert a helyett, hogy kapcsolatot keresett volna szakemberekkel, hogy tőlük gondolatokat nyerhessen a további kutatáshoz, félbehagyja a kakukvizsgálatot, hogy alapvető felfedezéseket" végezzen. Monakow írásai, jutnak kezébe, és ezek alapján végez kísérleteket. így a kakukkutatásban sok kérdést nyitva hagyott, amivel pedig sokkal jobban előbbre vihette volna a tudományt, és melyek kivizsgálására hivatott lett volna.

8 ben még kiadja utolsó müvét, de a háborús cselekmények rögtön utána elérik Szarvast. Molnár egyedül marad, még mostohább körülmények közé kerül. Aláásott idegzete nem bírja tovább az izgalmakat október 15-én elment kedves tartózkodási helyére, a Körös hídjára. Onnan hazatérve, méreggel vetett véget munkásságteli életének. Feljegyzései is mind elpusztultak. Molnár munkásságának legfőbb jelentőségét tehát a következőkben kell látnunk: 1. Bebizonyította, hogy a magyar Alföld legfőbb, csaknem kizárólagos kakukgazdája a nádirigó. 2. Bebizonyította, milyen tömegben képes a kakuk egy területet megszállni. 3. Megfigyeléseivel, és az általa vezetett filmfelvételekkel rengeteg részletét tisztázta, hogy hogyan hordja ki a kakuk mostohatestvéreit, hány tojást rak a kakuk egy gazdamadár fészkébe, hogyan oszlanak el ezek százalékosan. 4. Adatokat szolgáltatott, miként viselkedik mesterséges áttelepítésekkel szemben. 5. Végül megtalálta azt a terepet, amelyet legtömegesebben keresnek fel hazánkban a kakukok. Molnár érdeme tehát, hogy olyan hézagot töltött be a magyar ornithologiai kutatás terén, mely már rég várt megoldásra és tisztázását a nemzetközi tudományos élet is sürgette. Munkáit a magyar ornithologusok még annakidején megkapták, azonban nem akarjuk, hogy veszendőbe menjen az eredeti kutatás, ezért Molnár dolgozatainak maradandó értékű részeit a biológiai folyamatok lezajlásának sorrendjében iparkodtunk összeállítani, és angolnyelvű fordításra előkészíteni, melyre még Molnár életében ígéretet is tettünk. THE CUCKOO IN THE HUNGARIAN PLAIN. By Béla Molnár. The reeds going along the Old-Körös about ten to fifteen km wide near Szarvas are most frequented as nesting territory by the great ('reed warbler (Acrocephalus a. arundinaceus L.). In the nests of this lays the cuckoo (Cuculus c. canorus L.) his eggs sometimes in a very great percent. The plenty of cuckoos in the environs near Szarvas and Békésszentandrás in the last years allowed me the following observations. We see between the great reed-warbler and the cuckoo some rythm. The cuckoo arrives each year earlier as the great reed-warbler. After his first arrival he is nearly ten days silent (the 8 april 1940, 27 april 1942). Therefore observers often do not perceive its arrival. When it will be heard, it varies according its arrival. Generally I heard the cuckoo first some after the middle of april (20. April 1939., 18. April 1940., 16 April 1941., 6. may 1942.). The nurse of its eggs, the great-warbler arrives only quite a time after it, sometimes 2 3 weeks later. We hear the great read-warbler in the reeds of the Old-Körös generally at the beginning of may (2. may 1939, 28. April 1940, 2. may 1941, 10. may 1942)'." At this time use the cuckoos already to coupl. They come now together in little groups, so I saw the 3. June 1939 five cuckoos together at the coupling. The femal cuckoo has at the coupling period not the whole time the same male.