Vázlatok az iskoláról

Átírás

1 Vázlatok az iskoláról Munkapéldány. A kékkel írt részek gondolatilag, szerkezetileg problémásak. A pirossal írtak nyelvileg. (Ami nem zárja ki, hogy a pontosítás során ne kerülnének más helyre, vagy kihúzásra.) Az újabban hozzáírt részek beszeduj formátumúak, kövérrel, beljebb szedve. A normállal beljebb szedettek eredeti példák, esetek. A nevek egyelőre részben eredetiek, a kiadásban ezek fantázianevekké változnak, kivéve azokat a pozitív szereplőket, akik engedélyezik eredeti nevük szerepeltetését. (Jó volt együtt dolgozni, most is szívesen emlékeznek rá, esetleg el is olvasták a kéziratot, és szeretnék, ha saját keresztnevükkel szerepelnének a szövegben.) Az előszó a legösszevillázottabb, valamint az egész kötetben végig kell gondolni a személyes és általános szövegrészek ritmusát. Helyre tenni a múlt és jelen idejű elbeszélésmód esetlegességeit. Kigyomlálni a tekervényes, körülményeskedő mondatokat. Átnézni a problémafelvetéseket, helyükre tenni a csoportidegeneket, vagy - ha fontosak új alcímeket nyitni. A kékkel szedett részcímek egy része munkajellegű, később normálra formázandó, átfogalmazandó vagy kihúzandó, csak azok maradnak meg, amik megkönnyítik az olvasást. Ajánlom azoknak, akik szeretnék tudni, hogyan működik, jól vagy rosszul az iskola, a tanárdiák kapcsolat - és miért? 1.Előszó VAZLATOK\ujvazlat1.doc Ballagunk felfelé a lépcsőn az aluljáróban, valaki hátulról átölel. E. Ildi az, vagy húsz éve nem látott volt tanítvány. Valahogy éreztem, hogy csak te lehetsz az! Aztán néhány év múlva az osztálytalálkozón, megdicsőülésem beindíttatván, elsírja magát: Én tényleg nagyon sokat köszönhetek neked, többet, mint apámnak (Nyugi, Ernő, költői túlzás!), de sokszor féltem, mert nem tudtam, mit akarsz, mit vársz? Éreztem, hogy valamit tennem kellene, de nem tudtam pontosan, hogy mi az. És én is sírok, görcsösen, abbahagyhatatlanul, nem akkor, hanem jóval később, amikor belém nyilal, hogy lányom még mindig nem bocsátotta meg, hogy otthon nem élhette meg állandóan azt a derűs, szeretetteli világot, amit egy-egy jobban sikerült órán, túrán a tanítványaim megélhettek. Ez a könyv sokféle okból kezdte megírni magát, sokféle okból kellett volna, hogy befejeztessék, a legfőbb oka: nem akarom még egyszer elsírni magam a lányom előtt. Aztán az IWIW-en rám talált volt tanítványok százainak is tartozom némi magyarázattal. Leginkább persze azoknak, akik közülük pedagógusokká váltak. Szakmai előszó Szakmai előszó Bio-rajz szakos pályakezdő tanár feleségével kis város közeli faluban kezd tanítani. Közben ír verseket, fest képeket, de nem tanul meg rendesen németül. Aztán felhagy a művészkedéssel, egyre komolyabban veszi a tanítást, egyre híresebb lesz, egyre jobban beilleszkedik, ettől megrémül, ideges lesz, a városban folytatja, még híresebb lesz, a rendszerváltás után díjakat kap a szakmától, tanítványaitól, ír könyveket, tanterveket, de aztán a rendszerváltás elakadtán valahogy ő is kezd megint elakadni. Megint egyre nyugtalanabb. Szerencsére az állami iskolából áthívják egy délutáni magán művészeti iskolába, ahol néhány apróságtól eltekintve (hogy pl. lehetne ezt sokkal jobban is csinálni.), végre igazán boldog, derűs, nyugodt, 1

2 kiegyensúlyozott tanárrá válik. Írja ugyan még iskolakritikai kötetét, hogy ha egyszer vége lesz ezeknek a boldog időknek, és vissza kell térnie az állami oktatásba már ne legyen tőle olyan ideges, de csak akkor szánja rá magát a kiadásra, amikor tényleg veszni látszik a boldog művészeti iskolai világ! A film pardon: könyv az iskoláról szól. Több mint húsz éve kezdtem írni ezt a könyvet. Először kis színes szamizdat lett volna barátaim számára. Ilyennek látom az iskolát, és ha összefognánk - ilyen lehetne. Aztán kétségbeesett önvizsgálat terepe lett. Mit rontottam el? Mit látok rosszul? Mi a kiút? Aztán higgadt termelési riport szeretett volna lenni. Így működik most az iskola. A rendszerváltás idején becsületmentő gesztus a szakma számára: lám, volt egy ilyen fura pedagógiai szamizdat is. Aztán keserves iskolaterv. Mit kell tennünk, hogyan kell viselkednünk, ebben a beteg, és betegségét egyre inkább megszokó iskolavilágban, hogy ne őrlődjünk fel. Majd támadt egy kis szabad rés a magán-művészeti iskolai világban, ekkor a tervet átszínezték bizonyos remények. Most ez a világ is összezuhanni látszik. Nem halogathatom tovább. Ha nehezen olvasható is, ha zavaróak is az egymástól idegen szövegrétegek, ha sok is benne a félbehagyott gondolat. Talán lesznek, akik továbbgondolják. Könyvem az iskoláról szól, a nevelésről, tele benn megélt, de kívülről is szemlélt történetekkel. Siker és kudarctörténetek, ámbár - nevelésről lévén szó - nagyon nehéz bármely jelzőt is abszolútumként elhelyezni bármely esetre. Hisz persze, hogy nagy siker, ha egy félénk kisfiú felmászik a szikla tetejére (Megérti, miért következik egyik dolog a másikából, rájön: hogyan működik egy zár, vagy hogy miképp lehet kilépni egy kommunikációs csapdából ), de ha ezt nem követi megerősítő sikersorozat, új tudás-szilánkja esetleg több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajtott. Természetes, hogy az iskola legyen izgalmas, érdekes, ragadjon magával mindenféle felfedező utakra, de mindig akadhat egy gyerek, akinek most épp egy kis csendre, nyugalomra, lenne szüksége. Ebben a könyvben esnek ugyan utalások arra is, milyen a Pedagógia, hogyan működik az Iskola, főképp azonban mégiscsak azt szemlélhetjük benne, hogy miféle pedagógia volt az, ami egy töredékes tudású, átlagos képességekkel rendelkező, ámde lelkiismeretes, napi hatnyolc órát az iskolában, az iskolával töltő tanár köré jó okkal vonzotta a tanítványok nagyobb részét, néhányukat jó okkal tartotta távol, másokat meg rossz okkal. Nem jó tanárt írtam, igazán jó tanárnak, a mesterség művészének valószínűleg eszébe sem jutna ilyen könyvet írni. Szakmai önéletrajzomban persze felsorolhatom a jó tanár ismérveit: év tanára díjak sorozata közvetlen tanítványaimtól, az év publicistája díj a szakmától, Apáczai Csere János díj a szélesebb pedagógiai közvéleménytől, majd harminc pályán töltött év, három fő és több mellékmunkahelyen, de mindannyian tudjuk, hogy mindezek mögött kínosan elvétett életpályák is rejtőzködhetnének. A lelkiismeretes jelző az egyetlen, amit nyugodtan vállalhatok (v:ö. Azt azért nem lehet elvitatni tőlem, hogy én is kortárs voltam! ). A szövegeket húszegynéhány évvel ezelőtt kezdtem írni, és sajnos nem sokat kellett változtatnom rajtuk. Ma már nyilván más szavakat használnék helyenként, mégsem kezdtem el az átfogalmazást, inkább hozzácsatoltam, közéírtam. (Kövérrel szedve. ) És persze, szokás szerint végére szorult a legfontosabb. Ez a könyv nem születhetett volna Meg Takács Géza állhatatos sürgetése nélkül. 2

3 Régi előszó "Aki ért a tanításhoz, tanulmányt ír. Aki nem: pedagógiai esszét! - jegyezte meg epésen Kronstein Gábor 1 - a nyolcvanas években. A második mondattal nagyjából egyetértettem. A pedagógia szabadgondolkodói meglehetősen idegenül mozogtak az intézményesített nevelés világában. Nagy vonalakban persze igazuk volt, de ha gyermeksorsokról van szó, nagyon pontosan kell fogalmaznunk. Ha valaki olyanokat ír, hogy: egy gyermekkel bármi történt volna, jobb lett volna, mint ebben a gyermekvárosi nagyüzemben felnőnie arra kell gondoljak: ez az ember nem ismeri az életet! Nem tudja milyen rettenetes gyermeksorsokkal szembesülünk időnként. Szóval értettem én Kronstein Gábort, csak épp azokat a bizonyos tanításhoz értő tanulmányokat szerettem volna már olvasni valahol, amelyek minden finomítgatás nélkül néznek szembe az iskolai valósággal. Ekkoriban épp úgy tűnt, nincs tovább maradásom az iskolában. Egyre nehezebben néztem tükörbe, egyre kevésbé bíztam abban, hogy a sok ideiglenes egérút után valami véglegesebb kiutat is lelhetek a rossz helyzetekből. Hogy elmúlnak az álmatlanul átforgolódott éjszakák, mert már megint csak izomból tudtam valamit keresztülvinni, vagy épp ellenkezőleg, nagyon nekilódult a szekér, de valahol már ott lapul a következő kátyú, és minél gyorsabb a rohanás, annál nagyobbat zökkenünk. Régóta tervezte már egy maroknyi pedagógus, csinál valahol egy iskolát, amúgy "igazán, csakugyan". Egy ilyen iskolateremtés nem kezdődhet mással, mint alapos önvizsgálattal. Összerakosgattam hát vázlataimat, naplójegyzeteimet, tanulmánytöredékeimet. Én ez lennék, mint pedagógus, mert eddig csak, mint hajdani együtt diákoskodót, jelenlegi együtt olvasót, vitatkozót, sátorozót, gombászkodót ismertek, erre pedig nem lehet komoly vállalkozást alapítani. Így élek most, ezek a bajaim az iskolával, magammal, így képzelek el egy viszonylag 2 normálisan működő iskolát, amiben aztán kevesebb lenne magammal is a bajom. Ezek azok a szerzők, akiket szívesen olvasok, akiket másoknak is ajánlani szeretnék, mert a hivatalos pedagógiai irodalom primitív mellébeszélései, vagy finomszemcsés homokszövegei mellett olyan szövegeket találtam, amelyeket, muszáj lesz átbeszélnünk. És ha már írtam, valami megjelentethető szöveget próbáltam formázni. Inkább csak egy ajánlatot: ha valaki kiadná, megírnám pontosabban is. A kísérlet elakadt, elhalt 3, a kézirat azonban - ha már megvolt - keringett, a kor szokásai szerint. Mindenkinek volt valami baja vele, a legtöbb nekem, de abban minden önkéntes recenzens megegyezett: ezt valahogy ki kéne adni. És ha ezen véleményezők között ott van Takács Géza, Varga Csaba, Galicza János és Csoma Gyula is, a szerző nyilván bekopog egykét kiadóhoz. Udvariassági látogatás volt, a várható eredménnyel. Nekem sem állt igazán érdekemben a megjelentetés. Túlságosan is személyes dolgokról beszéltem, amik helyenként óhatatlanul áttörtek volna mindenféle szakpublikációs stílusrétegen. A személytelen pedagógia világában könnyen a szörnyeteg szerepében találhattam volna magam. Praktikusabb okaim is voltak. A publikációval óhatatlanul is köz-szerepvállalásra kényszerültem volna. Mélységesen tiszteltem ugyan a késő szocializmus nagy harcosait, de épp szenvedéses, tévelygéses életútjaik figyelmeztettek: a gyerekek nem egy szenvedő embert várnak a rajzterembe. Megszökhetek, kiugorhatok, elmehetek népművelni, terepet, életformát válthatok - az iskolát meg egye meg a fene - de amíg itt vagyok, nem kapkodhatok külső 1 Azon kevesek közül való, aki olvashatóan írt ekkoriban az iskoláról. 2 A normalitás ugyanis egy alapvetően beteg világban mindig csak viszonylagos lehet, de erről majd később. 3 A vállalkozás rendszer-idegennek találtatott, de azt is valljuk be, hogy a leendő testületi tagok közül egyedül én rendelkeztem valamiféle írott - didaktikai, oktatástechnológiai szinteket is érintő - programmal. És persze én voltam az, aki a leghatározottabban választotta szét a baráti és szakmai kapcsolatok világát. 3

4 segítség után. Nem demonstrálhatok kifelé. Nem nyithatok újabb frontot. Nem fér bele az időmbe. Nem bírnám erővel, rámenne a családom. Egy-egy nehéz helyzetben persze megfordult az ember fejében, hogy itt hagyja ezt az egészet. Elmegy valahova raktárosnak, mint Hamvas Béla, és csak a tudománynak él, vagy beleveti magát az anyagi termelés világába, ad-vesz-termel, szitázik, fát vág. Futó gondolatok voltak. Előbbihez túl közösségfüggő voltam, utóbbi pedig lassan eltépte volna azokat a kapcsokat, amik a kultúrához kötöttek. Tudtam mi a különbség a napi tíz órás favágás, és a napi tíz órás tanítás, tanításra készülés között. Én annak idején szolgálati okokkal magyaráztam, valójában azt hiszem inkább valamiféle szellemi hedonizmusból maradtam a pályán. 4 A pedagógus pályán is van persze karrier lehetőség. Ha elfogadnám a központ meghívását, finomodna ugyan a kín, nem kellene nap-mint nap belenéznem a gyerekek szemébe, mélyebbre süllyednének a frusztrációs görcsök, de odalennének az örömök is. A szép képek, a gyerekek, ahogy tódulnak be a terembe, ahogy biciklizünk át a falvakon, és ezt most itt sokáig lehetne folytatni, de vannak azért méltatlanabb örömök is. A városban kialakult kapcsolatok, a szülők, a támogató üzemek dolgozói, vezetői, a tantestületi illetve távolabbi harcostársak elismerő gesztusai - mind maradásra ösztönöztek. A rendszerváltás előestjén bizonyos szakmai és közéleti piaca támadt durva szövegeimnek. Valami halvány reménysugár villant, talán neki lehet feszülni az iskolai világ normalizálásának. A tantestület, ahol dolgoztam, nem érezte a változtatás kényszerét, máshol sem kínálkozott reális lehetőség, bebújtam hát a szaktanár-pedagógus-publicista szerepébe. (Egy művészetpedagógus szerepnek persze egyéb vonzatai is támadnak. Missziók, helyi közéleti szerepek. Ha a rajz szaktermet a képzőművészet élő műhelyévé szerettem volna tenni, meg kellett jelennünk minden képzőművészetileg aktív helyszínen. Testet festettünk a punkokkal a helyi fekete lyuk klubban, részt vettünk a posztavantgard akciózásokon, még bizonyos politikai szerepeket is vállaltunk, Petőfi csarnokbeli Bankett, de mindig szigorúan saját érdekeinket szem előtt tartva. Műhelyünk világát megmutattuk a külső világnak, de nem lettünk annak előretolt bástyája.) Először azt írtam, visszahúzódtam a szaktanár szerepbe, hisz így is indultam, de ez már nem volt ugyanaz. Önfeledt, féktelen kíváncsiság, és az ezzel együtt járó prófétai hevület, düh helyett egyre könnyedebb, ironikusabb kívülállás, egyre "áttételesebb" személyesség. Áll a tanuló, nem őrjöng, nem tépi magáról a ruhát dühében! Nyugszik, figyel, én is figyelek, ahá, ott még levegőt vett valaki, megvárjuk, míg mindenki márvánnyá dermed, úgy, most jó, most lassan leül, nem nyúl még semmihez, nem fordul hátra, nem látok sehol életre utaló jeleket. Minden tekintet rám szegeződik, mindenkin feszült figyelem. Várja, mit fogok mondani, én pedig azt mondom, hogy, akkor a mai órán 5 Márpedig, ha egy művészetpedagógus búcsút mond a személyességnek, akkor legfontosabb munkaeszközéről mond le, innen már egyenes út vezet a dacos vagy fáradt és fárasztó öreg tanár szerepéig 6. Néha pedig a lefojtott felszín alól mégis csak kirobban a tehetetlenség dühe. Aztán jött a rendszerváltás, a mélyebb változtatás halvány reményével. 87-ben tagja lettem a városi pedagógiai lap szerkesztőbizottságának, hogy aztán egyre beljebb sodródjak a helyi, majd a megyei közéleti események világába. Megyei MDF elnökségi, városi és országos 4 Családom véleményét erről eddig óvakodtam megkérdezni! 5 Mindezt bizonyos aktuális aritmiában adagolva. Lásd még majd: géppuskaszáj-módszer. Illetve alkalmazott humán etológia. 6 Minálunk az irodalom története, a szellem folytonosságának az ápolása, fáradt és fárasztó tanárok szürke rutinmunkája lett. (Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Lectori salutem. Magvető, Budapest,

5 oktatási bizottsági tagság, és bizonyos óvatos várakozások. Hát akkor most elárulná kolléga úr, hogyan is lehetne normális iskolát csinálni? Soha jobb pillanat a "Vázlatok" megjelentetésére, csak épp, az események sodrában, a tanítás, meg a bizottságososdik mellett, nem jutott idő arra a minimális átszerkesztésre sem, amit az anyag igényelt volna. Aztán berendezkedett az új világ, az iskola is más pályára került, elmúlt a sürgető kényszer. Megszűnt a korábbi központi ideológiai nyomás, a NAT teret nyitott a helyi kísérleteknek, gazdagodott a tankönyvek, tanszerek piaca, az iskolaszékeken keresztül a szülők is érdekérvényesítési lehetőséghez jutottak. Az igazgatókat már nem a pártközpont ellenőrzése alatt álló tanácsi vezetők nevezték ki, hanem a képviselőtestület által kontrollált önkormányzatok. Az önkormányzati választásokat követő első hónapokban még a pénz is szaporodni látszott. A józan, okos polgármesterek szakítottak elődeik gyakorlatával, a tisztviselők (rokonaik, barátaik és üzletfeleik) testvérvárosi kapcsolattartásnak álcázott költséges nyaraltatásával, a puffogó, üres, ámde igen költséges kulturális programokkal, és a pénzt oda küldték, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Várhegyi Attila néhány hónapos polgármesterkedése után a város igazgatói zavartan kérdezték egymást: Ti mire költöttétek ezeket a váratlan pénzeket? Bizony, ma már talán el sem hiszik, de volt néhány hónap, amikor a helyi politika mintha normálisan tette volna a dolgát. Mégis, ha ma belépünk egy iskolába, nincs olyan érzésünk, hogy gyökeres változások történtek volna. Nem sok jót hozott, hogy az egyetlen központi ideológia helyett egymást váltogató ideológiai központok gyakorolnak megengedjük: szelídebb - nyomást, ha ezeknek nincs pedagógiai realitás érzékük, vagy hiányoznak anyagi, hivatali eszközeik. A NAT hiába nyitott szabadabb világot, ha ezt szürke, másodrendű didakszis töltötte ki. Hiába a gazdagabb tanszerpiac, ha a kínálat tartalma avíttas, és persze erre sincs vásárlóerő. Hiába az önkormányzati kontroll, ha az önkormányzatok nem a lakosság, hanem a gazdasági és pártelitek igényeit képviselik. (A továbbképzések, a minőségbiztosítási program tartalmi vonatkozásairól később bővebben szólunk, egyelőre üssük el egy viccel. 7 ) Ha alaposabban szemügyre vesszük az iskola világát, voltaképp szinte minden maradt a régiben, csak kissé átszíneződött. Kissé fellazult, néhány ponton kissé tisztult, átláthatóbbá vált. Más pontokon meg inkább ellustult, eltespedt. Komolyabb javulást csak a nagyon vékony elit iskolai réteg ért el. A történteket belülről megélve (Továbbképezve és továbbképzéseket tartva, tanterveket, tanári kézikönyveket olvasva és írva, szakértősködve és minőségbiztosítva tanítva és iskolát igazgatva.), megint csak erősödött a megszólalás kényszere. Míg korábban egy adminisztratív kötöttségek közt vergődő, anyagi-szellemi szűkösségben szenvedő intézmény bajaira kerestem megoldásokat, most egy sokkal szabadabb iskola, a művészeti iskola falai között látom újratermelődni a típusos iskolabetegségeket. Amikor ama lakótelepi matematika-testnevelés tagozatos mamut iskola rajzóráit sikerült viszonylag működőképessé tennem, viszonylag gyermekközpontúvá váltak, és ez még csak 7 " Evezős versenyben az amerikai hajó rettenetesen kikap a japántól. Kiszáll egy bizottság. Látják, hogy a japán hajóban kilencen eveznek, egy irányít. Az amerikai hajóban meg egy ember evez, és kilenc menedzser irányítja. Azonnal intézkednek, lecserélik a kilenc menedzsert kilenc új menedzserre." 5

6 pénzbe sem került, sőt, a szülőknek feleannyit kellett rajzfelszerelésre költeni, mint más iskolákban, rögtön valamiféle megváltó hírébe keveredtem. Amint azonban megmutattam a program, iskolai létmódom sarkalatos pontjait, azok sorra bizonyultak elfogadhatatlanoknak, követhetetleneknek, rendszer-idegeneknek. (Egy felmérés során kiderült, hogy az iskola tanulói a rajz tantárgyat fontossági sorrendben a 4-6. helyre teszik. Amikor viszont a tantestület kidolgozta a "minőségi bérezésnél figyelembe veendő munkakörök, pozíciók, tevékenységek, eredmények" szempontrendszerét, az elérhető 25 pontból mindössze négyet értem el, holott szinte az egész napomat az iskolában töltöttem, baráti kapcsolatban álltam az iskolavezetőkkel, kulcsemberekkel, évi többszázezer forint bevételt hoztam a szakterembe, országos hírű műhelyt vezettem, év tanára lettem az iskolában, publikációim jelentek meg. 8 ) Nyolcadik éve vagyok egy művészeti iskola igazgatója 9, és megint csak hasonló szerepbe kezdek sodródni. Az iskola sikeres, de a sikerhez vezető alapelvek, vezetői magatartás gyanús, problematikus, a nagy rendszertől idegen. Végre van pénz - paripa - fegyver, ha szűkösen is, ha sokba kerül is emberi energiákban, és ijesztő látni, hogy mindez elfogyhat, széteshet, elsatnyulhat. Nap-mint nap újra és újra elő kellene sorolnom régi helyzeteket, példálóznom, bizonykodnom, ne kövessünk el újra és újra régi hibákat. (Vizuálpedagógiai módszertanom első műhelyrajzait már közzétettem helyesebb lenne talán rajztanár életmód dokumentációinak nevezni de ezt szerkezete, méretei, a megjelentetés jellege miatt 10 inkább csak a mindenre elszánt iskola, tantárgyfejlesztők figyelmébe ajánlhatom. Ajánlhatnám persze azoknak is, akik előszeretettel kritizálják a pedagógusokat, örömmel venném, ha átfutnák, mi mindent kell tudnia egy a szakma első vonalának derékhadában munkálkodó általános iskolai rajztanárnak, tartok tőle: véleményük kialakításához nincs szükségük forrásokra.) Semmi kedvem minden újabb partnernek újra kezdeni a történetet. Arra nincs időm, hogy Angelusz Iván Táncoskönyvéhez hasonló tételgyűjteményt formázzak, kiteszem így együtt az asztalra, hogy az egész ismeretében lehessen kritizálni az egyes - arra nyilván rászoruló részeket. Aki írja, nem a nagy pedagógusművészek közül való. Olyan, mint sokan mások. Hol felkészületlen, tanulatlan, gyáva, megalkuvó, sunyi, agresszív, nevetséges idegbeteg, aki ellen dühödten "lázad az osztály", hol meg elismert szakíró, bátor, őszinte, jó kedélyű, nyugalmat sugárzó öreg, akit megsimogatnak - vagy összeütésre tárják elé tenyerüket - tanítványai. Az iskola nem az élete, de az átlagban napi nyolc órát becsülettel végigdolgozza, és elég összeszedetten tud dolgozni. Tudása, személyiségtartaléka nem sokkal több, mint ami a szakmája gyakorlásához minimálisan szükséges, de hiányzik belőle az önbecsapás képessége. Amit írt, az sajnos valóban csak egy vázlatgyűjtemény. Hiányzik a szilárd belső szerkezete. Eleinte még áltattam magam, hogy - ha lesz rá időm - átszerkesztem egy józan, pedáns, tüneteket mérlegelő, betegségeket diagnosztizáló, terápiás eljárásokat leíró igazgatói kézikönyvvé. Kapsz egy feladatot. Áttekinted a helyzetet. Tipologizálod a helyzetet, mikroklímát, klienseket. Rajztanári kézikönyvemben tettem is rá egy kísérletet, meglehetősen szerény eredménnyel. Időhiány? Vagy a napi gyakorlat búvik ki folyton a kategóriák ketrecéből? A gyakorló tanár nem tud kiszakadni az iskola napi valóságából, ahol 8 Magyarázatot lásd hátrébb. 9 Ami persze egy iskolaigazgató elnökölte alapítvány által fenntartott intézménynél inkább csak pedagógiai tanácsadói meg mindenféle asszisztensi státust, jelent. 10 Vizuálpedagógiai Kapcsoskönyv. Szolnoki Metszőkör Folyamatosan megújuló cd kiadvány, jelenleg mintegy 2400 A/4-es formátumú, oldal. Lásd hátrébb. 6

7 egészen szabálytalan ritmusban követik egymást a praktikus, lelki és elvi problémák? Könyvem ennek az iskolavilágnak bizony csak egy közvetlen, alig szerkesztett lenyomata. Amiért közreadja: Okulásul szülőknek, működő és leendő kollégáknak. Feldolgozásra a pedagógiai elméletben járatosabb szakembereknek. Némi utólagos magyarázat volt tanítványoknak. A vázlatok eredeti szövege mellé kövérrel szedett utólagos kiegészítések, lábjegyzetek csatlakoznak, illetve a teljesen újraírt "A történet folytatódik" fejezet. 7

8 A főiskola Gyermekkor "Kilencéves korom után már nem történt velem semmi említésre méltó!" - mondja Marquez, és jórészt ebből az eseménytörténetből, ennek utólagos értelmezéséből áll össze a "Száz év magány". Amikor első pedagógiai problémáink felmerülnek, először nyílik olló szándékaink és lehetőségeink között, egyik legfontosabb példatárunk, ahová visszanyúlhatunk: saját gyermekkorunk. Hogyan éltünk meg gyermekként hasonló szituációkat, miféle helyzetből, szerepből figyeltük, élveztük, vagy szenvedtük el az eseményeket? Miféle játszmáink alakultak, és miféléket láttunk alakulni? Hogyan élhették meg ezeket a többiek? Mi mozdított bennünket, mi bénított meg? Zsuzsi - a csendes, tartózkodó, szemérmes Zsuzsi - kattogtatja a digitális gépet a művészeti iskola táborában. Képek tucatjai sorjáznak a képernyőre, Zsuzsi egyre felszabadultabb, egyre határozottabban feszíti szét kamerájával a réseket, jókedvűen, bátran markolja meg a világot. Két zavarban lévő ember ül a képernyő előtt, mert a képek között van néhány illetlen, agresszív, vagy nevetséges vágyfantázia termék, de bevillannak gyermekkori játékaink, beszélgetéseink, és máris eltűnik a zavarom. Biztatom, bátorítom: állítsa csak össze a vágyott szerepek képtárát szégyentelenül, gátlástalanul, mert most van itt az ideje! Vegyük közösen szemügyre őket, meg azokat az életsorsokat, amiket ígérhetnek. Nem nevetünk ki semmit, nem mondunk ítéletet, csak vizsgálódunk. Beszélgetünk a képeiről, azaz a vágyairól, lehetőségeiről, hogyan látja most magát, hogyan láthatják mások. Mit szeretne elérni, milyen utakon találhat el oda. Na meg persze konkrétabb, tárgyszerűbb hozadéka is lehet a gyermekkori történeteknek. Leesik a hó, felrémlenek a régi hócsaták. Egyszer nekivadulva hajigáltuk egymást jeges golyókkal, máskor meg hó várat építettünk egy meredek domboldalon. Nyilván ez utóbbit kellene valahogy reprodukálni. Megállapodtunk tehát a kis napközis csoporttal a szabályokban. A rét szélére érve szép libasorban bementünk egy darabon, majd sugárirányban gurigatni kezdtük a hólabdákat. Ha már nehezen ment, visszagurítottuk középre, kiraktuk egy hóvár alapjait. Aztán újabb gurítás jött, egyre messzebbről érkeztek a hólabdák. Én emelgettem őket a falra, néhányan tapasztottak. Fél óra alatt elkészült a hóvár, kezdődhetett a csata. Vagy kiesésre ment a játék, vagy csak úgy, aki nem bírja, elmenekül. A várvédők kaptak havat, ha elfogyott, tűzszünetet kértek, a támadók dobáltak be nekik alapanyagot, nehogy a falat kezdjék bontani. Ha meg az erdőben kellene valamit játszani? Nyomkeresések, "majomfogó" a sűrű, fiatal tölgyesben, indiános, vagy Ájvenhós. (Ivanhoe.) De még az iskola melletti klasszikus csővázas játszótér is remek akadályfogó színterévé varázsolható az állatrakodón játszott fogócska mintájára. "Mások nevelése: önmagunk nevelése!" - írja Tolsztoj, és ha a nevelő komolyan veszi ezt a tanácsot, meg kell, ismerje "hozott anyagát". Kezdődhet-e mással egy pedagógusnak készülő ember felkészítése, mint önmaga alapos megismerése? (Éjszakázó típus, délelőtt még teljesen használhatatlan, vagy korán kelő, pirospozsgás arcú józan gazdaember? Ideges, félénk, minden váratlan eseménytől megrebbenő befelé forduló figura, téged néz, de magát látja? Mit tekint vonatkozási csoportnak? Milyenek szűkebb-tágabb társas kapcsolatai? Miért vonzza a pedagógus szerep? Híres szeretne lenni? Szeretné megismerni az ember világát? Műveltsége? IQ-ja? Figyelemmegosztó képessége? És persze mindezek alkérdései.) 8

9 Kezdődhetne-e mással egy iskolakritikai munka, mint a kritikus alapos önarcképével? Nincs-e az iskolával való elégedetlenségének valami egészen egyszerű magyarázata? (A csoportmunka megkövetelte önfeladás minimumát sem képes hozni? Nem tudja elviselni a monotónia semmiféle fajtáját? Elriasztja bármiféle vezérszerep vállalása, folyton bocsánatot kér minden mozdulatával vagy épp ellenkezőleg? Kényszeres bajkereső, aki csak akkor érzi indokolhatónak létét, ha talál valami nagy bajt, amire egyedül ő lehet az orvosság? ) Főiskolai tanulmányaink mégis mással kezdődtek, és bizony a későbbiekben sem volt módom összefüggő egészként vizsgálni gyermekkoromat, így hát itt is csak esetenként, helyzeteket felidézve kerül sor az érzelmi beállítódás időszakának vizsgálatára. Akit zavar ez a megfoghatatlan kiindulópont, lapozzon előre a mellékletekben Medgyesegyháza bemutatásáig. 11 Főiskola Ahol már kezd kissé könnyebben megragadhatóvá válni a folyamat, az a fogalmi beállítódás színhelye, a főiskola. Adott egy kissé elkényeztetett, középszinten nonkonform, ámde kemény fizikai, és átlagos szellemi, közösségi próbatételeket is kiálló, kissé csodagyerekként kezelt, nagyjából illedelmes falusi gimnazista, aki közepes eredménnyel tanul ugyan - majd csak az utolsó fél évben fekszik neki a tanulásnak, kell az a jeles érettségi - de versei, elbeszélései megjelentek már egy-két lapban, érmeket is kapott rájuk a diákköltők találkozóin. "Akárki meglátja újságíró lesz belőle!". Ehhez előbb valamiféle diplomát kell szereznem, aztán beállni gyakornokoskodni egy laphoz, majd jöhet a két éves "újságíró iskola". Na, de hova menjek? Magyar-történelem szakra, az egyetemre? Az irodalomtörténetnek még neki is feküdhetnék, de a nyelvtani definíciókhoz nincs semmiféle vonzódásom. Az sem tűnik túl csábítónak, hogy öt éven átolvassak mindenféle irodalmakat. Az irodalom nekem most hippis mázzal szelídített beatnik szövegelést jelent, "mit érdekel engem maga". (Vesd össze még: "Nem akartam megismerni az életet, azt akartam, az élet ismerjen meg engem." Karinthy Frigyes.) A felvételitől is félek. Kevés lesz ott, ami az érettségin még elmegy. Szerencsére másodikban jött egy megszállott biológiatanár, aki eléggé hagyományos eszközökkel, de meglehetősen jó hatásfokkal szuggerálta a felvételizőkbe az anyagot. 12 Próbálkozzunk meg hát egy biológiarajz szakkal a tanárképző főiskolán! A rajzhoz ugyan nem sokat értek, soha nem voltam szakember kezében, őstehetség meg aztán végképp nem vagyok (Indiánokat rajzolgatok, mint annyi más serdülő.), de hát egy csendéletet, meg egy portrét majd csak összehozok valahogy. Egy néhány évvel idősebb hasonszőrű autodidakta megmutatja a szén, az olajfesték kezelését, készülgetek, rajzolgatok. A felvételin felrajzszögezem a papírt, matatok, várom, mihez kezdenek a többiek, és bizony elhűlve látom a lendületesen felrakott tömegvázlatokból fokozatosan kibontakozó munkákat. Hiperrealizmustól konstruktivizmusig terjed a skála. Nincs mit tenni, meg kell próbálnom leutánozni ez utóbbi stílust. A felügyelő negyedéves lány kicsit besegít. Amikor Milánkovics Milán meglátja a végeredményt, ellentmondást nem tűrően jelenti ki: "Fel vagy véve!" Én ugyan nem vagyok ebben olyan biztos, mivel azonban a biológia tesztet maximális pontszámmal írom meg, valahogy vékonyan becsusszanok a biológia-rajz szakra. No, akkor majd Szegeden folytatódik a szelíd szalon hippi-beatnik életmód 13, megismerek rengeteg lányt, járok atlétaedzésre, táncolok Rolling Stons, Zeppelin zenére, írok verseket, 11 Akkoriban eszembe sem jutott, hogy bemutassam a falut, ahonnét jöttem, nagyot akaró embereivel, a gimnazista évek akolmelegeit. Az intimitásnak is van határa! Most függelékként csatolom, aki a történet elejére is kíváncsi, hátralapozhat. 12 Kovács tanár úr övegesi lendülettel adta elő az új anyagot az óra első felében, aztán rögtön nekikezdett a bevésésnek. Ha hiszik, ha nem - kórusban skandáltatta velünk a definíciókat. Stafétában is mondtuk a szöveget, előszedett minden sok százados trükköt. " Nézzék! Maguk otthon úgysem tanulnak egy sort sem. Muszáj itt a fejükbe vernem." 13 Afféle Mitkult. Vadság és szelídség, szellemi emelkedettség, finomság és tahóság eseti keveréke. Legdurvább eleme az időnként magamra kapott frakk, keménykalap, sétapálca, szerintem még innen van a 9

10 mellette meg nyilván tanulgatok is, ahogy eddig. Előtte persze katona leszek, ami azt jelenti, hogy a beatnikes-hippis sodródás, szertelenség helyett egy ideig inkább az atléta - favágó teherbíróképességét és fegyelmezettségét kell szállítanom. Utóbbi nagyjából történt is az elvártak szerint. A szelíd sváb mérnöktiszt vezényelte műegyetemista előfelvételis szakasz (plusz komolyzenész szolgálatvezető főtörzs) kímélő jellegű tizenegy hónapja nélkülözi a rém-élményeket, noha végül is egy deszant ezred őrmestereként szerelünk le, már aki el tudta kerülni a tartalékos tiszti előléptetést. Az ott töltött hónapok szerény pedagógiai hozadéka később még előkerül. A kevés pozitív dolog egyike pl. az volt, hogy az első nap közölték velünk: "Fiúk, itt a harckocsivezetők közt sok az egyszerű falusi traktoros gyerek, és persze jó néhányuk cigány származású. Az a maguk intelligenciáján múlik, hogyan értenek szót az előbbiekkel. Azt viszont tudomásul kell venniük, hogy a hadseregben a katona származása nem kerülhet szóba, itt csak az emberi értékek számítanak." És ez a szabály azon kevesek közül való volt, ami tényleg működött. Tizenegy hónapos szolgálatom alatt egyszer sem hallottam senkit cigányozni. (Parasztozni is csak mértékkel.) 14 Leszereléskor a katonák egy része bizony szomorúan adta le felszerelését. Annak ugyan örült, hogy a monoton szolgálat-karbantartás helyett visszatérhet korábbi munkájához, de azt is tudta, hogy miféle komfort és megbecsültségi zuhanás vár rá. Első igazi erőpróba. Időnk van bőven, miért ne tanulná ki az ember a katonamesterség alapjait. Miért ne aratna apró sikereket a vizsgáztatók előtt. Miért ne büszkélkedne a tartalékos tiszti csillagokkal. Kettéválik a szakasz. Egyik fele úgy dönt, hogy jámboran megadja magát a helyzetnek. Másik fele udvariasan elhárítja magától a dolgot. Hogyne, hogy aztán tartalékos tisztként folyton behívogassanak, tovább képezzenek, nem hiányzik ez nekünk. Az ezred maga is megosztott, vannak a primitív első generációs öreg tisztek ( Elvtársak ez a gladiátor csak úgy oncsa a meleget! ) a vagány, civilben farmert hordó fiatalok, és néhány, láthatóan régi, magasabb társasági műveltséggel rendelkező tiszt. ( Tisztában vagyok vele fiatalurak, hogy önöket nem vonzza különösebben a katonai világ, de higgyék el, ha valaki igazán kitanulja, ennek is megvan a maga szépsége. ) A kollégiumban tizenkét ágyas szobában kapok helyet. Tisztára, mint a katonai körlet. A felsőbb évesek beavatnak: néhány éve még tényleg olyasmi volt, vaságyakkal, erélyes szobaparancsnokkal. Mikor Cicus kiengedte a hangját, nem volt kecmec! Most már demokrácia van. A vaságyak helyébe meg épp most érkeztek meg az új heverők. És tényleg volt némi demokrácia. A diáktanács osztotta a segélyeket, intézte a fegyelmi ügyeket. Elvileg tíz után kapuzárás lett volna, de ez csak azt jelentette, hogy ilyenkor már illett adni valami kis kapupénzt az előcsoszogó portásnak. A tanulószobákban valóban tanulhatott, aki akart, a kisszobákban pedig szerelmeskedhettek a párok, bár erre más helyek is akadtak. (Tornaterem, gyakorló iskolai osztálytermek.) Nyitnám fel az ágyneműtartót, hát nincs helyére csavarozva a felnyitó szerkezet. Ott van szépen, gyári csomagolásban, a tartóban. Kérek egy csavarhúzót, behajtom a csavarokat, meg persze akkor már az egész szobáét. Jönnek a szomszéd szobából: nem csinálnád meg a mienket is egy sörért? Estig beszerelem az összes ágyat, a felsőbb szinteken a lányok azt hiszik, hogy valami alkalmazott a zöld katonadzsekiben szorgoskodó, foghíjas fiatalember. Rajtam ragad a "mester" megszólítás. A sörök mértéktartó fogyasztgatása közben néhány nap alatt az egész kollégiummal megismerkedem. (Azaz a technikai szaktudás, nyitottság, kíváncsiság szociális kapcsolatrendszerré konvertálódott.) bohóckodás tűréshatárán. Aztán a sok futás. Amikor először szeretnék hamarabb ott lenni valahol, kicsit eltűnődöm. Innen van még az eszelősség határán, ha átfutok a városon? Úgy döntök, igen. Rákapok a középtávfutó tempójú közlekedésre. Néha még ma is futok az utcán. 14 Mindehhez persze tudni kell, hogy a bevonuló fiatalokat az akkor megszokottnál jobb körülmények fogadták, állandó melegvizes fürdési lehetőség, nyáron uszoda, zártláncú belső tv hálózat, és kalocsai mintákkal díszített falak. A politikai propaganda ugyan működött, valami festett kulisszaként, de az alegység parancsnokok többsége tett bizonyos elhárító gesztusokat. Az alapkiképzési időszakot vezénylő vegyvédelemre szakosodott katonai főiskolásnál jobb szakaszparancsnokot pedig elképzelni sem lehetett volna. Kisportolt volt, művelt, jó pedagógiai érzékű. Szerette a mesterségét, és meg tudta mutatni legszebb oldalait. Legjobb, ha úgy fogják fel, hogy most egy hónapig katonásdit játszunk. 10

11 Máli Vidoszavával (Negyedéves orosz - magyar szakos, igazából Málity lenne a neve, de ezt már valahogy túlzásnak érzi.) kisétálunk a Maros torkolatához, közben bevezet a főiskolás lét rejtelmeibe. Babits Ági a terveimről faggat. Szenvelgek valamit, hogy ugye milyen nehéz itt boldogulni. Rám néz szúrós szemmel: - Tehetséges vagy festőnek? - Nem hiszem. - Hát akkor? Akkor valahol máshol kell keresned magadat! A szúrós tekintetet nőies részvét és biztatás szelídíti. "Komolyabb dolgok is vannak itt barátom, mint az a néhány lila folt a vásznon, noha végül persze a lila foltokban fog összegződni minden. A kollégiumba bejárnak focizni, fürdeni, a közelben albérletezők. Jékely Endre, Hadas Miklós, Takács Géza beszélget a folyosón életről, irodalomról. Persze előszedem én is a verseimet, nem sok sikert aratok velük. "Kis serdülő szalon-szövegelések, némi beatnikes mázzal bevonva. Sok az öncélú képhalmozás, de van néhány biztató részlet, inkább csak a szándék, ami tiszteletreméltó." - hangzik el életem első kíméletlen kritikája, amely - mivel elfogadom - egyúttal felvételt jelent a csapatba. Igyekszem megfelelni, színeskedek, vibrálok, játszom az egzaltált művészt, persze akad valaki, aki félrevon egy kis kijózanító beszélgetésre. Amikor pedig átesem a ló túloldalára, görcsösen komolykodom, megint akad valaki, aki észre térítsen. A berendezkedés napjai után kezdődnek az órák, megismerkedem leendő csoporttársaimmal. Jó lenne valamit azokról is tudni, akiknek nem sikerült a felvételi. Hányan váltak volna be a négy év során, és később a pályakezdéskor? 15 Az első évet hatan kezdjük a biológia-rajz szakon. Színes, sokoldalú egyéniségek, akik láthatóan máris magukkal tudnának ragadni néhány gyereket a kultúra világába vezetett kutatóútjaikon, és szürkébb kis figurák, akik szorgalmasan végigtanulták - nagy sóhajok közepette - a felvételi tárgyakat, most kellene őket felcsiszolni, színesíteni, felkelteni igazi érdeklődésüket, lefejteni róluk rossz szerepeiket. Megtanítani őket, hogyan kell kilépni védőállásaikból, bizonyos vértezetet azért magukon hagyva, hogyan kell irányt szabni a történéseknek, hogyan kell azokat mederben tartani. Cs. Zoli a legtehetségesebb rajzoló. Sikertelen a felvételije az Iparművészeti Főiskolára, eljön hát egy évre. Mégis a rajzolás közelében marad. Aztán nincs ereje keményen készülni az újabb felvételire, marad a főiskolán. A diploma megszerzése után tanít néhány évig, majd népművelősködik. Közben egyre komolyabban szobrászkodik, ma már szabadúszó szobrász. Helga apró, komoly, szelíd, nagyon céltudatos, értelmes sváb kislány. (Az orosz órák feléből az idős tanár úr - Helga ürügyén - mindig német órát varázsol. "No, Helga, ezt hogy mondja a német?") A diplomával a zsebében kitelepül az NSZK.-ba. Katalin kisportolt alkatú, határozott, vállalkozó kedvű pesti lány, jó kapcsolatteremtő készségekkel. Benne lehet leginkább felfedezni egy sikeres tanár személyiségjegyeit. Mária látszólag mindenben Katalin ellentéte. Nagyon félénk, halk, iszonyúan szép, igazi Botticelli alak. Visszahúzódó, nehezen nyílik meg, de néhány hónap után kiderül: ez a félénkség tudatos védőbástya, ami mögött nagyon is határozottan, céltudatosan képes alakítani az életét. Férjhez megy egy hasonlóan rokonszenves évfolyamtársunkhoz. Komolyan veszik munkájukat, férje később Németh László díjat kap. 15 Hány K Zsoltit tanácsolhattak el? Nemrég esett meg hogy Zsolt egy elit gimnáziumból érkezve maximális pontszámú földrajz felvételije dacára sem juthatott be egyik főiskolánkra, mert a felvételi bizottságnak nem tetszett rajzainak stílusa. Nem a minőséggel volt baj, Zsolt jó rajzkészséggel rendelkezett, éveken át járt a Metszőkörbe, a felvételi előtt egy erősen konzervatív szemléletű felkészítő tanár alaposan beleverte az anatómiát, perspektívát. Valószínűleg épp ezt kifogásolták. Az senkit nem érdekelt hogy Zsolt színjátszókörbe járt, jó sportoló és elképesztően jól tud gyerekekkel bánni. " Nincs karaktere ezeknek a rajzoknak. Ez a gyerek a P. J. kreatúrája!" - jelenthették ki a felvételiztető kollégák, amivel semmi bajom nem lenne, ha egy művészképzőben történt volna. Zsolt viszont általános iskolai tanárnak jelentkezett. Így helyette majd kapok egy finom, érzékeny lelkületű, gazdag fantáziával sokoldalúan dolgozó tanárjelöltet, aki néhány hét után elmenekül az iskolából. Zsolt egyéni problémája persze megoldódott, a következő évben egy másik főiskola felvette, de a négy év alatt sajnos saját bevallása szerint nem sokat kapott a metszőköri évek pedagógiájából. 11

12 H. Zolival időnként összefutok. Rajzi előképzettsége az enyémhez hasonló, de neki nincs semmiféle bolondériája. Csendesen, szürkén evickél át a négy éven, ő az a gyerek, akit pedagógus szülei azzal engedhettek el a főiskolára: Szerezd meg a diplomát kisfiam, majd keresünk valahol a környéken egy jó kis állást, szolgálati lakással, tanítasz néhány évet, aztán igazgató leszel valahol, ahová, a sok nő közé, muszáj kívülről hozni egy férfit. Juditról nehezebb lenne tömören írnom, talán vele volt legbarátibb a kapcsolatom, most mindenesetre egy középiskola igazgatóhelyettese, megint csak nem egy kudarcos életpálya. M Gyuriról, a másodévben levelezőről nappalira átjelentkező csoporttársunkról, hamar kiderül: nem kaphat diplomát. Minden mozdulatával, minden lélegzetvételével jelzi idegen test voltát. Hosszú a haja, csizmában jár, néha hiányzik egy-egy előadásról, és hiába viselkedik kifogástalanul, még udvariasságát is sértésnek véli néhány tanár. Hogy lehetne afféle posztgimnazista társaságként kezelni egy olyan csoportot, ahol ott ül ez a hippis alak, láthatóan rengeteg élettapasztalattal, vélhetően elutasítva ezt az egész gyerekes főiskolásosdit. Engem távolról Schweitzerre emlékeztet, eljárok folyton toldozgatott pincéjébe. Köré gyűlik Szeged néhány érdekes figurája, itt hallgatjuk a Jézus Krisztus szupersztárt, itt kapok először szamizdatot, itt lehet nyomdafestékhez jutni, és persze ide kell később is visszatérni, összemérni életünket. Gyuritól kapom az egyik legfontosabb pedagógiai útravalómat. - Vigyázz, nehogy a magad képére akard formálni a tanítványaidat! Nekik megvan a maguk élete, sok keserű sors oka az, hogy kiszakították ebből az életből, és gyökértelenül csöppent egy új életformába. Amikor később elküldöm neki Noémi rajzait, megint figyelmeztet, most már áttételesebben: Szerencse, hogy hozzád került, én elrontanám. Megrontanám. Finoman, sorok között azt is tudatja velem, hogy most már nem adhat több tanácsot, elszakadt az iskolai pedagógia világától, amit mondhatna, csak elbizonytalanítana engem. Nem tudom, hogyan alakult volna az élete, ha nem képesítés nélküliként kezd tanítani. Valószínűleg akkor sem bírta volna sokáig az iskola által megkövetelt mindennapi megalkuvásokat. A főiskola úgy dönt, nem adja meg neki ezt az esélyt. Az állattani tanszék nagyhírű vezetője tanácsolja el 16. Ő megy, mi maradunk. Én? Hát egyelőre nem tudni mi lesz majd belőlem. Adott most egy nagy szövegű, minden iránt érdeklődő, vibráló, mindenféle társaságokba eljáró, azokban mindenféle szerepeket eljátszó, mindenféle színekben pompázó vagy csúfkodó fiatalember, aki még semmit nem csinált soha végig alaposan, tőről-hegyre. Jön-megy itt a védett világban, élvezi a főiskolás lét örömeit, láthatóan nagyra tartja magát, sokat vár magától, de hogy mi lenne ez a sok konkrétabban, arról nincsenek különösebb elképzelései. Megismerkedünk a tanszékekkel is, ahány, annyiféle világ. Vannak szükséges rosszként elkönyvelt jelentéktelen, periférikus tanszékek, amelyeknek persze amúgy fontos szerepük lenne, de megmaradnak a világnézeti klubok szintjén. (Lélektan, marxista - ez filozófia tanszéket jelentene - pedagógia.) Gimnazista koromban a malom biliárdtermében már áttekintettem a Marxtól Maó Ce Tungon át a legbrutálisabb brossúrákig húzódó ideológiai szövegvilágot. Ezeket a tanszékeket valamiféle ideológiai műhelyeknek tartottam. Az állattan, a növénytan és a rajz tanszék már komolyabb hely. Az állattan tanszék egy kis sziget a főiskolán belül. "Kemény hely". A tanszékvezetőről mindenki nagy elismeréssel nyilatkozik: Szentgyörgyi Albert munkatársa volt, majd lehalkított hangon hozzáteszik: ötvenhatig egyetemi tanár, utána bukott le ide! Megyeri János valóban professzoros jelenség. Előadásai lendületesek, nagy ívűek, érezzük: biztos ura szakterületének. Ez persze a tanszék valamennyi tanáráról elmondható. A hallgatók körében szaktudásukat olyan elismerés övezi, ami még az oktatók egymáshoz méricskélését sem teszi lehetővé. A tanszéki múzeumban preparátumok ezrei. Amikor a tárlók közt sétálgatva tanulom a fajok latin neveit, rendszertani besorolásukat, mintha gyermekkori olvasmányaim világa elevenedne meg. Mintha Nemo kapitány házi múzeumában járnék. Magukra valamit adó tanárok az 16 Aki egyébként persze méltán örvendi a diákság tiszteletét, ebben a helyzetben azonban nem tett eleget pedagógusi kötelességének, nem ült le egy feltáró, tisztázó beszélgetésre egy értékes életre törekvő tanítványával. Nem engedte a professzori kevélysége? Nem akart a "pedagogizáló tehetetlenek közé süllyedni"? Más tanszékvezetők épp az ilyen beszélgetésekkel nyerhették el a tiszteleten túl a diákok szeretetét is. 12

13 ország túlsó végéből is szerveznek egy-egy tanulmányi kirándulást Szegedre, hogy megmutathassák a Múzeumot. Látjátok, itt tanultam! A múzeummal szemben Kovács Úr, a tanszéki asszisztens kis szobája. Egy kis preparátor műhely. A növénytani tanszék már nem bír ilyen megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel, de Kamarás tanár úr növény és gombaismerete bizony állja a próbát, na meg hát a növényeké annyira semleges ország, hogy nem gerjeszthet különösebb értékvitákat. (Akkor még meglehetősen kevés a szelíd zöld aktivista, aki ölni tudna az algákért.) A rajz tanszék egészen más világ. Én beilleszkedni kívánó alázattal jelenek meg az első órán, mert a katonaságnál Váradi Iván néhány leckéje után már látom, mennyire el vagyok maradva a többiek mögött. Az első órákon szerencsémre ugyanaz történik, mint minden eddigi iskolaváltásnál: Na, akkor kezdjük elölről. Eltérő tónusú lapok szénrajza, mértani test tanulmányok, drapéria. A szakközepesek nyilván bosszankodnak, hogy megint el kell kezdeniük az alapok felmondását, nekem viszont nagyon jól jön ez a lassúdad kezdés, néhány hónap alatt hozzágyalulódok a középmezőny végéhez. Menni fog ez, megszerzem a diplomát, aztán jöhet a "vitézi élet". Harc - tollal a kézben - az "igazságért", egy másféle életért, mint amiben élünk. (Hogy ez minémű lenne, arról egyelőre fogalmam sincs. "Majd csak lesz valami. ) A képzőművészethez tevőlegesen ugyan nem sokat értek, de látni azért látok. A falakon lógó tablók minta tanulmányai, a negyedévesek beadásai fáradt, szürke, másodrendű festői világról tanúskodnak. A szakközepesek mondják is: a négy év alatt bizony kissé visszaestek. Na, majd ha kikerülnek, megint elkezdik a kemény munkát. Aztán kissé korrigálnom kell ezt a korai ítéletet. A tanszékvezető - Vinkler László - korrekt, jól felkészült, szabad szellemű festő. Tanárai többsége polgári kultúrát-toleranciát sugárzó művészember, akikkel emberi, művészeti kapcsolatok alakulhattak, és akikért bizony igencsak irigyelték a rajz szakos hallgatókat 17. Az elszántabbak közül aztán tehetségük mértékében kerültek ki a szakmai elit (Sinkó István, Eszik Alajos, Dréher János, Csák László jut hirtelen eszembe) tagjai, illetve a tisztes vidéki festegető, kiállítgató, táborokba összejáró művésztanárok. A tanszék által alaposan megemésztett vizuális kultúra azonban megrekedt valahol az 1930-as éveknél. Én inkább verbális típus vagyok, középszerű teljesítménnyel evickélem át az éveket, aminek persze később meg lesz a maga haszna 18. Egyetlen sikeremet akkor arattam, amikor jobb kezem gipszbe kerülvén, ballal rajzoltam meg az esedékes beadásokat. " Ezután csak bal kézzel rajzolj! - kiáltott fel Katalin. Persze, mert amit jobbal fél óra alatt összevágtam, azzal most nyolc órán át kínlódtam. (Ha akkor alaposan végigcsinálom a barcsays stúdiumokat, ma nyilván jobban festek - rajzolok, de ezt az időt valahonnét el kellett volna venni.) A törekvő hallgatók mindenesetre megtanulhatnak korrekül rajzolni, festeni látvány után, impresszionista, expresszionista, cezannei, kubista, végül nonfiguratív képszerkesztést, és 17 Csak egy kis adalék: Tanár úr, igaza van. Én sajnos nem készültem fel a művészettörténet vizsgára. Olvasgattam én ugyan össze-vissza, de azt speciel nem tudom kik voltak a nyolcak. Most meg kellene bukjak, utóvizsgára megint nem tanulnék, végül valahogy csak átengedne, de nagyon rossz passzban vagyok. Nem becsületes, amit csinálok most, azt tudom, mert vagy eljárok az órákra, vagy felkészülök a vizsgára, de én most azt a pofátlanságot követem el, hogy kérek Öntől egy kettest, arra hogy később majd olvasok művészettörténetet. Persze kirúghat, de én nem fogok ide visszajönni, utóvizsgázgatni. Nagyon peremen van a víz a pohárban. (No, nem ilyen gördülékenyen, de valami ilyesmit dadoghattam zavartan. Kaptam néhány életre szóló mondatot - így, idézőjel nélkül -Lelkes tanár úrtól, meg egy kettest.) 18 Ha főiskolán tanítanék, mindenképp megtapasztaltatnám a hallgatókkal, milyen lehet komoly készséghiányokkal küszködve tanulni. Vannak rá játékos gyakorlatok. Próbáljon például valaki cukorkát szopogatva verset mondani. Lásd az Erdély Miklós - Maurer Dóra vezette FAFEJ csoport munkásságát. 13

14 elvileg ennek tanítását is megtanulnák, hisz őket is tanítják rá, csakhogy ez a tanítás a különösen jó rajzkészségű, huszonéves fiatalok oktatását szolgáló módszertani eljárásokon alapul. Hogy érdektelen, rossz készségű, kisgyerekekkel hogyan kell megtenni ugyanezt, az egyelőre rejtély. 19 Megfordulunk még a kémia, testnevelés tanszékeken is, röpke kis gyakorlatok erejéig, de csak később jövünk rá, milyen jó lett volna valami olyan gyakorlatra járnunk, ahol későbbi iskolai helyzetünket modellezve, valamennyi szak képviseltette volna magát valamiféle feladat megoldására. Néhány évfolyamtársunk egyébként ezeken az átjárásokon kedvet kap egy harmadik szak elvégzéséhez. Z. Misi, Sz. Bandi a rajz szakos diplomas megszerzése után levelezőn elvégzi a testnevelés szakot, hogy valami komolyabb dolgot is művelhessen. A főiskola legnehezebb vizsgája ugyan a felvételi, de azért az első félévben még szokatlan a kemény tempó. A laza középiskolás évek után itt neki kell feszülni a tanulásnak. Az mindjárt az első hetekben tisztázódott: tanulunk majd itt érdekes, szép dolgokat, amik önmagukban ugyan nagyon fontosak, de semmi közük leendő munkánkhoz. A sejttan bizonyos fejezeteit a De Robertis könyvből vettük, az órákon meg majd elmondjuk, jobb esetben bemutatjuk, hogy van sejthártya, plazma meg sejtmag. Fél év néhány szóért. Ugyanakkor nem kaptunk meg egy csomó dolgot, ami alapvető fontosságú lenne majd a tanári pályán. De azért elkapta az embert a versenyláz, csak nem fog az utolsók közt kullogni? Az első félévben elég rendes vizsgaátlagom sikeredett. Közben megismerkedtem a különböző főiskolás életmódokat élőkkel. A diákköri dolgozatot íróval, a mulatozóval, az alkotóművésszel, az életművésszel, a vagánnyal, a biztos pályaelhagyóval, a legális és illegális politikai munkással, a görcsösen tanuló, iskolára beszűkült látású, leendő száraz, ijedt tanár nénikkel. Ültünk a gyakorlóiskola, a kollégium termeiben, Mező Gyuri pincéjében, figyeltük egymást. Te ki vagy, hogyan gondolod a dolgokat, hogyan élsz? Csinálsz valamit? Valaki" vagy? Poénember vagy, kis apród, vagy tudsz valamit, amit mások még nem? Kit hallgatsz? Cseh Tamást, Dinnyést, Kurtágot, Pendereckit? Kit olvasol? Jársz Pál Isti, Árkosi rendezéseire? A főiskolát nyugodtan el lehetett végezni úgy is, hogy a kötelező beadásokon túl egyetlen képet sem festettem, az előírtnál egyetlen növénnyel sincs több a gyűjteményemben. De az ilyen körökben, a pincékben ez kevés. Készülnie kellett otthon a képeknek, születni a verseknek, a tanulmányoknak, lehetőleg minél több ellenkulturális töltéssel. Mindegy mit csinálsz, csak ne legyél a szürkék hegedűse. A tanszéki stúdiumok mellett festettem tehát másféle képeket, Chirico, Vámos Rousseau, Csontváry, Rouault világa nyűgözött le ekkoriban, meg persze minden szürrealista, de belőlük (főleg Daliból) mindig hiányolom a megértő szeretetet, ami mondjuk Pilinszky szövegeinek minden rettenet rétegét átjárja. A Jékely - Takács - Hadas trió, és a köréjük gyülekezett versíró - olvasó közösség a történelem tanszék színpadán talált bizonyos cselekvési terepet. (Kovács Zoltán (Zozó) tanár úr az egyik kulcsember, a másik a tanszékvezető Nagy István.) Talán nehéz elképzelni, milyen fontos lehetett egy ilyen csoport egy főiskolás életében, a versek mit jelenthettek. "A vers éjszaka volt, reggelbe nyíló lázas sorokkal, szeszekkel, feszülő és andalító kéjekkel - váll vállnak vetve - öröm, lobogásba révülő: Adyt mormoltunk Jenővel, ezek a világdalok kifeszítettek minket a csönd és a mélység keresztjére, élet nélkül lettünk titkok felkent tudói, a 19 Ahogyan a főiskolás éveimben tanultam a rajzolást, festést, úgy tanítottam a pályám kezdetén. öt nyolc év után eszméltem fel, hogy másról van szó éves gyerekek tanításakor, mint a húsz év körüli hallgatókkal a pedagógus pályára való felkészítés idején... ekkor kezdtem sejteni, hogy mit is jelent rajzot tanítani. Kovács Károly, A vizuálpedagógiai nevelés műhelyei. Hermann Ottó Múzeum, Közhelynek számít ebben az időben, hogy a hogy a pedagógus úgy kerül a főiskoláról, egyetemről az iskolába, mint az a gépészmérnök, aki géprajz és mechanika helyett az ipari forradalom történetét tanulta, különös tekintettel annak társadalomfilozófiai vonatkozásaira. (Ki mondta?) 14

15 nyomott kis kerti házacska penészes falai közt, Szegeden, nagy jövendő harcokat öleltünk ott magunkhoz, s a kedélyek, önérzetek, akaratok néhány diákcsatájának emlékárnyai teret táncoltak körénk. A vers néhány egyszerű hangsúly volt. "Annuska alszol?" kérdi a költő, és Mária valahogy úgy mondta ezt a két kis szót lenn a klubban, hogy a lélek-szerelem minden gátja fölszakadt, hogy egy villanásra a teljes gyönyör világította át az érzékeket, a váratlanság, a kimondhatatlan finomság és figyelem, az egyszerűség hatalmas szellemi katedrálisa, melyet most mi, lám meghallottunk, és jogunk volt fölfedezni - nyelvünk, agyunk és borzongásunk édességeként. Komolyság volt a vers, elszánt akarat: magunkat elérni, elnyerni, belerobbantani a kosfejek közé, kigyomlálni tövestül a bolondokat és bolondítókat. Nagy, tisztító vihar ígérete volt a vers, hogy a demokrácia betegségeit, élősdijeit a huzat leszárítja a falakról, kiszippantja lelkekből, elsodorja az ajtókból, kisodorja a fiókokból és a polcokról. Ünnepet áhítottunk, Petőfiét, Farkas Árpádét, Nagy Lászlóét, Dylan Thomasét, Juhász Ferencét és Whitmanét, ünnepet, az utcák uszályaival, a terek koronáival, a fák csipkéivel díszesen, jogokért jogarok ellen, megvitatni forradalmakat a vers emlékműveinek lépcsőin. Munka volt a vers és gondolat, Apollinaire-nek, Weöresnek, Pilinszkynek a földjébe fúrtuk magunkat, ízleltük a sókat, kristályokat pördítettünk ujjaink hegyén, ércek, kőzetek súlyát, tisztaságát mértük lélek-létünk egységeivel. Vitéz Mihály! Illedelmesek és szelídek lettünk hatalmadtól, Lilla-muzsikád szívünkre hajlott, csábítottunk vele. Átok is volt, mert vers volt, bor, sör, pálinka folyt, fejek koccantak, köd ült közénk, hittük néha, beszélni fog, a kezek olykor belelógtak a sárba. Az alapműveleteknél is hibáztunk nem egyszer, öntelt, hiú jelek álltak a számok közé, versek lettek összegyúrva, kemény, jogos golyókká. És közösség volt a vers, énekként borult fölénk, dallal takart bennünket. Álmaink nyújtózkodtak hozzánk, szájunk elégedett volt önmagával, bölcs cigarettákkal tanácskozta meg felnőtt dolgait. Ó kérem, fenséges badarságokat trombitált torkunk a békáról, de az országos varangy sem menekülhetett a dallam-deres elől. Miklós zongorája hajóként kelt át a városon, s a vontatók siralma féktelen egekbe szárnyalt. A vers vers volt, ha János komorította elénk a jézusos József Attilát, a halálos- huncut legényt, kinek minden alakja mindenség volt, természetesen és köznapian, ha Géza fújta el a Rózsa és Ibolya románcát Sárospatakon, a templom felé menet, kövek közt kanyarogva, kifogyhatatlanul, hogy Arany is igazat kapjon, ha Dezsőről kiderült a Sárvári csíny, mert ott pecsétes költővé csúfolták, ha Trézi ártatlanul a bűnről írt verset, ha a Bitó Márk emlékkör összeült, újmódi verseket temetni a röhögéshantok alá. Várakozás volt a vers a mi verseinkért. Ide nem írhatok mást, kevés született, kevesekért, hiába. És mindenki és mindenki vers volt. Gábor, Matyi, Erna, Erzsi, Kati, Gyuri, Ágnes, Klára, Feri, István sorokba törten tűnnek föl az egykor voltak, nevük rímekben cseng, arcukat képek őrzik. Aztán hát nagyot akart a vers: élni és életet - a nyak megnyúlt, a szem csikorog fészkében, a láb kerítéskaró, a torok porszívógarat, az ujjak lehullanak, Dsida szirmaiként. (Takács Géza: Emlékek a versről) Ez volt hát ama sík, amely kijelölte az ember dolgait, útját. (Hogy aztán kinek- kinek távolba tűnjön, maradjon, esetleg kiteljen). Mindig volt valaki, aki leüljön az emberrel egy kis elbeszélgetésre. Ezzel együtt azonban más síkokon is folyt az élet. Az újságíróskodás komolytalan, szolgai dologgá válva átadta a helyét valami másnak. Hogy minek, az még nem volt megnevezhető, éltem a mindennapi dolgoknak. Olvastam - mint középiskolás koromban - mindenféle kis színeseket. Felfedezők útleírásai, történelem, technika, orvoslás, művészetek. A katonaságnál ugyan elhatároztam, véget vetek ennek az össze-vissza olvasgatásnak, átrágom magam valami olyan könyvön, ami egyáltalán nem érdekel, és elsőre semmit nem értek belőle. Belevágtam egy akaratszabadságról szóló teológiai értekezésbe, és becsülettel végigolvastam. A terápia némileg tágította ugyan a kis színes fogalmát, a baráti kör is adott kezembe komolyabb olvasnivalókat, az alap azonban maradt a régi. 20 Gátlástalan "élvezkedés." 20 Versből a klasszikusok Apollinaire-től Villonig, középpontban Nagy Lászlóval. Százegynéhány részletet kívülről megtanulva. Prózából, a klasszikusokon túl (Bessenyei, Kemény Zsigmond, Eötvös József Szabó Dezső, Tamási Áron Wesselényi) egyrészt "ugye" Asimov, Bradbury, Lem, másrészt a Bellow, Kerouac, Mándy, Rousselot tartományok. Ekkoriban az antikváriumban 1-20 Ft-ig lehetett könyvet venni, több 15

16 Egy másik síkon, a biológiai tanszékek kirándulásain növényeket, rovarokat gyűjtöttünk, mászkáltunk az ártéren, a hegyekben. Elkezdtem összeszedni a szakdolgozatom alapjául szolgáló gyűjteményt, hogy összeállíthassam belőle szülőfalum, Medgyesegyháza és környéke félkultúr, lágyszárú vegetációjának asszociációs leírásait. Az anyaggyűjtést még őszinte hittel kezdtem, a könyvtárazás alatt azonban rájöttem: munkám egyetlen haszna az lesz, hogy talán oda lehet tenni a régi nagy elődök szakdolgozatai közé, elismerő hümmögések közepette, no lám, ki hitte volna? - és ha további tíz évet áldozok a témára, talán kikerekedhet belőle egy szép kis szakmunka, amiből aztán egy év alatt lehet írni egy népszerű, olvasható kis könyvet. Így a végén már kissé karikíroztam a munkát, ami persze egyáltalán nem ártott, sem a munkahangulatomnak, sem a dolgozat fogadtatásának. Az állattan és növénytan tanszék ugyan nem a későbbi életünkre készített fel bennünket, nem tanultuk meg hogyan lehet akváriumot berendezni, kisállatokat preparálni, nem tettük le a gombaszakértői vizsgát, de - legalább is, akik komolyan vettük a tanulást - mégis csak otthonosan mozogtunk a természetben. Amikor később beleütköztem a falakba, nagyon sokat segítettek a gomba vagy planktongyűjtő körutak. A sport korábbi életünkben, a falun, nagyon fontos szerepet játszott. A TV még nem jelenthetett konkurenciát a homokkal töltött ugrógödröknek, szalmakazlaknak ("műugró terep"), vagy faluközi futóversenyeknek. Egy-egy jobban sikerült kis házi "atlétikai létesítmény" a falu másik végébe is elvitt minket. Atlétát játszottunk, persze csak mérsékelt eredménnyel. A középiskolában mindez aztán magasabb szintre váltott, az ambiciózus testnevelő támogatásával, nem annyira a teljesítmény, mint inkább az "élvezet" kedvéért. Kis gimnázium voltunk húszegynéhány fiú adta valamennyi csapat tagságát. Ha például röplabda bajnokságot hirdettek a járásban, előtte egy hónapig arra készültünk. Szertornából is megkaptuk a szükséges minimumot, gyűrűn pl. ülőtámaszba lendülés elől-hátul, lefüggés, leterpesztés. Én középtávfutásra szakosodtam, kézilabdában cserepadon üldögéltem. A katonaságnál felszedtem vagy tíz kilót, szögre akasztottam hát a futócipőt. A labdajátékokban ugyan soha nem tűntem ki, de itt valahogy szelídebb volt a mezőny, néhány hét után otthonosan mozogtam a kollégiumi foci - kosármeccseken. A felszedett túlsúly hamar lement, másodévben már ott találtam magam a főiskola labdarúgó csapatának jobbszélén, mérsékelt sikerrel ijesztgetve az ellenfelek kapusait. (A csapatot Miskolczi tanár úr - a főiskola Minarik Edéje "gründolta", és nem lehetett kimaradni belőle. Főleg, mert a Jékely-Hadas-Takács trió is szenvedélyesen focizott. Viszonylag gyors voltam, végig tudtam futni a meccset, de technikailag meglehetősen képzetlen, afféle szürke csapatember.) Aztán ott voltak persze a város, a főiskolás élet szokásos örömei, a klubok, az antikvárium, a lányok. Illetve a lányok azért csak módjával. A bevonulás előtt épp egy szakításon estem át, és volt bennem annyi jóérzés, hogy nem mentem bele az épp kínálkozó új kapcsolatba. Semmi értelme egy év távkapcsolatnak, amit leszerelés után néhány héttel valószínűleg úgyis felrúgnék. Legyünk csak jó barátok. Szegeden pedig már szóba sem jöhetett valami léha hippis szédelgés. (Egyre mélyebb tartalmú kapcsolatok alakultak, végül harmadik év elején már egy év próbaházasság következett, ami aztán valódira váltva, azóta is tart.) Eljártunk az Egyetemi Színpad előadásaira, Paál István, Árkosi Árpád rendezett ekkoriban. Az ének szakosok zenehallgatási óráira is bejártam, próbáltam magamra szedni némi komolyzenei műveltséget, nem sok sikerrel. 21 száz kötetes könyvtárakat gyűjtöttünk, amik mára több ezresekre duzzadtak. Sok könyvbe épp csak beleolvasok, kicsit megmerítkezem, az alaposabb olvasások később jönnek majd. 21 Később a rajzórákon a gyerekekkel együtt hallgattuk végig a zenetörténetet, néhány szerző bizony csak sokadszori meghallgatás után adta meg magát. Arra pl., hogy a Varázsfuvola valószínűleg tényleg a legszebb énekelt zene, csak harmincadszori meghallgatás után döbbentem rá. 16

17 Na, de mi van azzal a bizonyos pedagógussággal? Kaptunk-e valami életmintát leendő pályánkhoz? Néhány tanárunkat biztos tárgyi tudása, jó előadókészsége miatt természetesen mélységes tisztelet övezett. Volt, aki kulturáltságával, sokoldalú érdeklődésével hatott. Azt azonban, hogy valaha is tanítottak volna általános iskolás gyerekeket, egyikükről sem tudtuk elképzelni. A biológia módszertant tanító Józsa tanár úrral pedig, akinek szaktudása egyébként szintén vitán felül állt, nem alakult ki az a személyes kapcsolatunk, amin át a tanítás hogyanjai mellett a miértjeit is megtapasztalhattuk volna. Éldegéltünk hát az eseményeknek, kis örömöknek, és egyre kevésbé találtuk a helyünket. Egyre ingerültebben fogadtuk a tanszékek merevségeit, felesleges terheléseit. És persze a tanszékek is egyre ingerültebben viszonyultak a szelíd, kedves bohókás kívülálló szerepéből a dacos ellenzéki szerepbe tartó figurákhoz. Volt olyan helyzet, ahol már hajszálon függött a diplomák sorsa, és csak annak a bizonyos polgári toleranciának köszönhetjük, hogy mégis megkaptuk. Mindinkább éreztük: valami kiutat kell találjunk ebből az ideiglenességből. Arról persze szó sincs, hogy számon kérnénk a főiskolán a világ bűneit. Értjük mi a helyzetet, abban a társadalomban, ahol az igazságok kimondásának határai vannak, szükségszerűen kell elbujkálni valamiféle szaktudományos, vagy irodalmi szóvadonba. De azért az a távolság, amilyen messzire a pedagógia tárgyak a valóságtól leledznek, már nekünk is sok. A kollégiumi éjjeliszekrényt vonom be valami maradék tapétával, Domonkos Jancsi bosszús szeretettel szól rám: "Mit gondolsz? Otthon vagy?" Hát persze. Igen. Keresni kellene valami valódi otthont, e helyett a látszatokra épülő helyett. Egyelőre csak könyvek szellemterében keresgélhetek, de ha meg lesz a diplomám, fizikai teret kell találjak magamnak. Néhányan megpróbálták előrehozni a jövőt, lapot indítottak, valamiféle főiskolai diáklap lett volna a Szándék, de már az első lapszám sem kapta meg a jóváhagyó pecsétet. Közeledett a negyedév, ahol mindenkinek döntenie kellett: hogyan tovább? Az évfolyamok legjobb fejei ilyenkor tudakozódtak gondterhelten holmi muzeológusi, népművelői vagy könyvtárosi állás után, mert arról, hogy beálljanak egy tantestület kiérdemesült csataménjei közé, szó sem lehetett. Talán ha együtt maradhatnánk, elvállalhatnánk valahol egy nevelőotthont. Zavartan néztünk egymásra: milyen lenne? El sem tudtuk képzelni, nem ismertük a nevelés, az iskola világát. Ellenérzéseink régebbi élményekből táplálkoztak, újabbakra nem tehettünk szert. Első évben persze tanultunk valami általános és fejlődéslélektant, amelynek később egyre pedagogikusabbá kellett volna válnia, de ez bizony csak egy méricskélő, leírogató fogalomjáték volt, amiről Németh László olyan elítélően nyilatkozott. Számomra csak akkor van értelme, ha az embert, és az életet mutatja be, nem pedig holmi fáradékonysági táblázatokat. Örömmel fedeztem fel, például Rubinstein általános pszichológiai munkájában a tiszteletreméltó célkitűzést: "Az a pszichológia, amely több mint a tudós könyvmolyok céltalan gyakorlatainak területe, amely megérdemli, hogy az ember neki szentelje egész életét és minden erejét, nem szorítkozhat az egyes funkciók tanulmányozására; a funkciók, a folyamatok stb. tanulmányozásán keresztül végső soron el kell vezessen a valóságos élet, az eleven ember igazi megismeréséhez." Csakhogy ez a célkitűzés hét oldallal a befejezés előtt bukkan fel, és a korábbiakban, a meglehetősen szűkre szabott, halovány példatárban, bizony nem tűnt fel ez a szándék. Első katartikus élményem a Mérei-Binnet Gyermekpszichológia 22 lesz. Valósággal letaglóz a felismerés: a pszichológusok is képesek lényeges dolgokat mondani az emberről. Leültünk a megfigyelésre kijelölt gyerekkel is, megírtuk róla a dolgozatot, de ez a kis srác egészen más volt ilyenkor, mint az órán. Hospitáltunk is, végigültük a gyakorlóiskola szakvezetőinek óráit, hallgattuk, ahogyan a tanár a földrajzórán hamis pátosztól csengő hangon számol be Szovjetunióbeli útjáról, a hátsó sorok arcán pedig megjelenik az 22 Mérei Ferenc V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan. Gondolat, Budapest,

18 internacionalistának egyáltalán nem nevezhető vigyor. Láttunk elcsattanni jókora fülest a folyosón, hogy utána minden indulatot magába temető magyarázatot kapjunk az alkalmazott nevelési eljárásra. De láttam mást is: A gyakorló ebédlőjében elöl ebédeltek a főiskolások, hátul az általános iskolások. A hátsó asztalokon mindig ki volt szedve előre vagy kétujjnyi leves a tányérokba. - Ennyit kapnak a gyerekek? - kiáltott fel az egyik negyedéves lány. Most végre tetten érte ezt a galád, embernyomorító, lélek - és ezek szerint - testgyilkos, függésben tartó, intoleráns. iskolát. Arcán diadalmas felháborodás. - Dehogy is, kedves. Csak előre kiszedünk egy keveset, hogy kihűljön, aztán minden gyerek annyit szed magának a tálból, amennyit akar. - válaszol szelíden a konyhás néni. Némi szánalom is van a hangjában. Mert hisz mennek itt nyilván mindenféle játékok, de nem ilyen együgyűek, nem ilyen könnyen kiismerhetőek. Kínos. Figyelmeztető jel. Mielőtt nekirohannánk valamiféle falnak, nézzük meg először, mire szolgál, hátha épp valami kertet véd. 23 Vizsgáztunk neveléselméletből, didaktikából és tantárgy-pedagógiából, neveléstörténetből, és közoktatás-politikából, mindent megkaptunk, amire a jegyzetírók szerint szükségünk lehetett, de ebben a kazalban nem leltem sehol Rousseau vagy Makarenko problémáit. (Ezt a két szerzőt tudtam ekkoriban végigolvasni.) Zavartan húztam be a nyakam, aztán legyintettem. Ezek a szövegek nem arról az iskoláról beszélnek, amibe én jártam, vagy amit a gyakorlóban látok. Itt nem szorítja a nagy Cs. falnak az apró orosztanárnőt, nem baktatnak zúzos kis jézuskák a gyakorlókert üvegháza felé, hogy némi takarítás után befűtsék a kemencét, meglocsolják a palántákat, és közben éljék világukat. Ezek a szövegek csak a tábla előtt történtekről szólnak. Ott éppen a felelő kínlódik holmi egyenletekkel, nekünk közben ki van adva egy másik feladat. Pista barátom, a leendő alumínium mérnök már dolgozik is rajta, majd onnét leírom. Én is meg tudnám ugyan csinálni, de most épp papíremberkét gyártok, hogy befektethessem csinos kis padtársnőm babája mellé, a zsebkendő ágyacskába. Összeér a fejünk, ahogy betakarjuk őket, beszívom hajának illatát. (WU 2 sampon) Aztán előveszem a színes golyóstollakat, folytatom az előttem ülő köpenyének hátán a képregényt. Ha vége lesz, az egymás mellett korlátra könyöklő választottak sora kiadja a teljes történetet. Innen, az ötödik padból nézve, az iskolai lét sok tényezője közül csak az egyik a feladott példa. Amikor azonban ezt az órát a didaktikai gyakorlaton elemezzük, eltűnik minden más szempont, lecsupaszodik a történet. Az első mélyebb találkozás a gyakorlóhét. Tegyük mindjárt hozzá, nem szükségképpen mélyebb. Végül is szépen le lehet másolni valahonnan az óratervet, vagy a tanult sablont kitölteni az épp esedékes óra ismereteivel, készíteni hozzá valami szemléltető eszközt, táblázatot, faliképet 24, le lehet darálni a szöveget, ki lehet szedegetni a gyerekekből a helyes válaszokat, túl lehet esni az egészen. Már nem emlékszem, mit tanítok biológiából, de magabiztosan készülök az órára, bízom alapfelkészültségemben, végül is állat- és növényrendszertanból rendesen szedtem magamra. Meg aztán az anyag is érdekes, (melyik téma nem az? 25 ) jól el lehet majd tölteni az időt. Előző héten már megismertem az osztályt, a szünetben néhány srác oda is óvakodott hozzám: - Ki ellen játszunk vasárnap? Mert mi minden meccsen ott vagyunk ám! Próbálom kifaggatni őket, hogyan is állnak a biológia órákkal, meg az iskolával, de erről nincs túl sok eszméjük, csak kanyarodnak vissza a focihoz. Az óra eltelik annak rendje-módja szerint, ahogy az ilyen 23 A rendszer önmagában persze rossz. Az ebédlő szűkös, az idő kevés, nincs idő szép nyugodt tempóban ebédelgetni, megtalálni a dolog megfelelő ritmusát. Nagyüzem, futószalag. De egy apró ötlet enyhít valamit. A "Minél rosszabb, annál jobb"- tétel hirdetőit ez persze még inkább felbőszíti. Egy alapjaiban rossz rendszert nem szabad elviselhetőbbé tenni! 24 Eme készítgetések természetesen önerőből, saját anyagból, saját eszközzel történnek, ekkoriban ez teljesen magától értődő. Természetesnek vesszük: az iskola nemhogy nem fog segíteni abban, hogy felpörögjünk, meg kell majd harcolni azért, hogy dolgozhassunk. 25 Nincs az a lepusztult sziklafelület, ahol egy jó természettudós ne tudná megmutatni az élet apró csodáit. Ajánlom elolvasásra pl. Humboldtot vagy Durellt! 18

19 órák általában el szoktak telni. Számonkérés az előző anyagból, átvezetés az új anyaghoz, első logikai egység, részösszefoglalás, szóbeli házi feladat adás, elpakolás, kicsöngetésre: Osztály vigyázz! - kilépés. A tanításra készülve megírtam a szokásos óratervezetet, a felteendő kérdéseket, a gyerekek válaszait. Csakhogy az első kérdésemre nem az a válasz érkezett, mint amire számítottam. Tartalmilag jó volt, csak épp nem vezetett át a második kérdéshez. Rutinos tanár ilyenkor bólogat: igen, igen, de és felszólít még valakit, vagy kicsit átformálja a gyerek válaszát, és megy tovább az előre kijelölt úton. Na, de akkor a válaszoló gyerek úgy érezhetné, mégsem volt igazán jó a válasza. 26 Meg aztán ez az új gondolati ösvény hirtelen vonzóbbnak, érdekesebbnek tűnt az előre kigondoltnál. Természetesen nem kérdeztem újra, változtattam kicsit a gondolatmeneten. Az óra fő egységei azok maradtak, amik a papíron voltak, de az előre megírt kérdés-felelet játék egészen másként zajlott. Jelentéktelen apróságnak tűnik az egész, a szakvezető azonban zavartan törölgeti a szemüvegét a megbeszélésen. Hogyan is kezdjen hozzá. - István! Maga egy igazi pedagógusegyéniség! - hangzott el aztán életem első minősítése, és megtudtam, milyen nagy dolog volt ez az improvizáció. Nincs is sok értelme most átbeszélni ezt az órát, szép volt, jó volt, menni fog ez nekem. Inkább személyesebb dolgokról beszélgetünk, életről, főiskoláról. - - Maga élvezi ezt a dolgot. Ne hagyja el a pályát! Sok sikert kívánok hozzá, előreláthatóan lesz még része benne! Én ugyan továbbra sem látom olyan nagy ügynek ezt a kis rögtönzést, rajzórám után pedig majd megkapom ennek a véleménynek az ellentettjét is (Teljes joggal. Lásd hátrébb, Zombori Béla feladatánál), de azért a bogár el van ültetve a fülembe. Talán ez lenne a megoldás. Nem várom meg hát a negyedév végét, hogy majd állást keresgéljek Szegeden, jó fej művelődési ház igazgatók után kutatva. Beállok a narodnyikok közé, akik korábbi sznobizmusaikból kigyógyulva, a népművelés újfajta sznobizmusával készülődnek a pályára, lelkészi vagy párttitkári attitűddel. Arcukon titokzatos vagy zavart mosoly, ki mennyire érzi megalapozottnak újabb hitét. Az együgyűbb lelkek abban bíznak, hogy a tanszéki laboratóriumok emelkedett világának nyitnak újabb teret. A tisztábban látóknak vannak bizonyos kétségeik. Míg az első beszámolókon hűvös nyugalommal ismertették Horpácsi legújabb eredményeit bizonyos lysosomális rendszerek instabilitásáról reumatikus ízületekben, most már tudják, hogy csak lelkes, naiv kis amatőrök voltak. Kívülről csodálkoztak rá a tudomány nagy és szent épületére, legfeljebb néhány kis előszobában nézhettek szét belülről is. És persze még így is otthonosabban mozognak az anatómia vagy a szövettan világában, mint a pedagógiában vagy egy tanári szobában. Minek lennénk itt el tovább hiába? Most fejeztem be a harmadévet, feleségem már diplomát kapott, hagyjuk hát itt ezt a kiüresedett várost, rossz ivászataival, ideológiáival, a barátokkal, akik nem veszik észre, hogy ez az élet nem vezet el a művekhez, egyre kevesebb vers születik. A főiskolai klubban épp előadunk valamit, Jenő barátunk áll "kissé ittasan" a pódiumon, valami szöveget mond, a nézőtéren pedig Ács János elemez halkan György Péternek: - Figyeled, ahogy támadóan előredől, a vállak kissé felhúzva, a kéz ökölbe szorul, ha szoknyája lenne, azt markolászná. Ilyen az igazi amatőr. Néhány hete még ő állt szemben velünk a pincében. " Barlang előtt állok. A hátam mögött tűz ég, és én figyelem a falon táncoló árnyakat." Ahogyan megállt, és ahogyan ezt mondta, iszonyatos élmény volt. Összenevetnek, nekem meg felrémlenek a mi röhögéseink a főiskolai irodalmi színpad műsorán, ahogy a selypes fiú verte a nagydobot, és lázította a néger gettók lakóit. 27 Bizony, 26 Mi az, hogy szünet? A vakáció. Vigyázat! Csak most ne mondd, hogy nem arra gondoltam. Végtére is, azt kell kitalálnia a gyerekeknek, hogy én mire gondoltam, vagy gondolkodni akarjuk megtanítani őket. Önállóságra neveljük, vagy megfelelni tudásra? Ilyen apróságokon múlik! (Angelusz Iván, Táncoskönyv. Új Előadóművészeti Alapítvány, Budapest.) Valamint: Tanító néni az osztályhoz. - Mit gondoltok, mit mondott az ember, amikor a kismalac téglát kért tőle a házuk építéséhez? Móricka B meg! Egy beszélő malac! _ 27 Az összenevetés a színpadról is látszhat. Tudod milyen fajták ezek? -kérdezi J. T. G.-t másnap. 19

20 igaza volt Eszik Alinak, amikor dühösen rám förmedt egy idétlen jófejkedésem alkalmával, nem visz sehova ez a pótcselekvés sor. Ki kell bújni a nagy, kopott lódenkabátból, le kell zárni a serdülőkori álmodozások időszakát. Ki kell lépni ebből az amatőrizmusból. Fel kell nőni. El kell kezdeni az alapos, megfontolt, komoly munkát, ha igazi verseket akarok írni, igazi képeket festeni. Vagy ha nem megy: igazán tanítani. Elképesztő, mit meg nem tesznek egyesek, hogy elrontsák az életüket! csóválta egyszer a fejét Takács Géza, két csoporttársa fényes szemű, lázas beszélgetése hallatán. Ezek a lányok lehetnének jól felkészült, derék, becsületes tanáremberek, amihez meg is van minden adottságuk, de nem, ők szerkesztők, kritikusok akarnak lenni, a szellemi élet ütőerén tartani ujjaikat, amire sajnos semmi esélyük. Jenő óv: "Ott kinn nem lesz majd kinek írnod. El fogsz tűnni! Megzabál a vidék!" Azt gondolom, ha csak közönségnek tudok dolgozni, akkor nem lesz kár értem. Jövőre úgyis menni kellene, vágjunk hát elébe a dolgoknak. Keressünk egy iskolát, ahol épp egy bio-rajz, matematika - kémia szakos házaspárnak szeretnének szolgálati lakást adni! Festeni fogom majd az éjszakai utcákon ácsorgó, lila bőröndös, meztelen alakokat, macskával, lóval, szarvassal, vasúti vagonokkal, merev drapériákkal, belógó, chirikós árnyékokkal. Néha kissé megkeményítem a dolgot - metafizikus-kubista transzformáció, vagy impresszív köd alá rejtem. Elég volt már a leskelődésből, ideje hogy elinduljak befelé a labirintusba, Simone Weil Istenéhez, vagy szörnyéhez. Mellette meg élünk, tanítok majd, ahogy bárki más, a jobbak közül. A komor tónusokat voltaképp semmi sem indokolná. Lakás, az ösztöndíjnál több pénz, aminél persze középiskolás koromban, a tanulás mellett is többet kerestem nagyapám fűrészgépével, de épp ezért nem túl aggasztó a hiánya. A pénztelenség csak akkor kibírhatatlan, ha reménytelen. Ha bármikor végét vethetem, akkor már nem kényszer, hanem "fogadalom" 28. A falusi környezet sem idegen, vannak mintáim a távolságtartó beilleszkedésre. Eleinte persze, hiányozni fog az antikvárium, a könyvtár, a fel- feltűnő új emberek, a beszélgetések. A sokféle akol-meleg. Jön helyette az alkotónak remélt csend, egy kis szoba, vásznakkal, könyvekkel. Egy család, amelyben nem ismételjük meg a szülői generáció hibáit, szépen megosztjuk a házi munkát, nem hagyjuk hogy, valami merev hímsovinizmus, vagy nőies csapongás ostoba gátakat építsen közénk 29. Nem leszünk konformisták, tekintetünket ama csillagra vetjük, nagyobb családnak tüzénél melegszünk. Ha pontos akarok lenni, azt kell mondjam: hitünk szerint Nagy Lászó bűvöletkörében élünk, valójában inkább a peremvilágán. Kicsit józanabbak vagyunk, kicsit kiegyezőbbek, kicsit lassabbak, kényelmesebbek, és persze nincs akkora elhivatottság érzésünk. Egyrészt persze érezzük, hogy mi valaki különleges földönkívüli lények vagyunk, ha hunyorítva néznek akkor még van is valami aranyfényű ragyogás körülöttünk, és rendkívüli géniuszunk a magányos és boldogtalan hős tragédiáját rejti magában ami bizony ünneplendő és csodálatos dolog. (Szávai Katalin leveléből), másrészt viszont azt is tudjuk, érezzük, hogy idétlenül botladozunk ebben a világban, nem tudjuk ügyesen alakítani azokat a személyes kapcsolatokat, amik a dolgok működtetéséhez kellenének. (Esterházy írja valahol, majd meg kell keresni: Abban a világban ugyanis ahhoz, hogy húst kapjunk a boltban, jegyet vegyünk valahová, a hivatalban elintézzünk valamit, stb., előbb személyes viszonyba kellett kerülni valakivel. Arra valók voltak a személyes kapcsolatok, hogy működjenek a materiális dolgok. A polgári világban ez fordítva van, arra vannak a materiális dolgok, hogy működhessenek a személyes kapcsolatok. Eljátsszuk persze, hogy mi is itt élünk, tudjuk a dörgést, ismerjük az itt dívó szokásokat, meg is felelünk nekik, és próbáljuk azt játszani, hogy megfelelésünk nem görcsös, kívülről jövő, hanem belső, természetes. Néha jól játsszuk, néha meg rosszul, időnként pedig megundorodva az egésztől - felháborodva rajta - egyáltalán nem játszunk semmit, vagy ami még rosszabb ellen játszunk. Dacosan kinyilvánítjuk lásd fenn! Annak természetesen tudatában vagyok, hogy itt is csak a szokásos lefojtó, falakkal elzárni igyekvő, anyagi - szellemi szűkösségben tengődő közeggel számolhatok, amiből majd csak néhány hasonszőrű figura fog - Tudom, de ez marhaság. 28 "Az alázat a fennhéjázás legfelső foka" Paavo Haavikko: Vaskor. Európa könyvkiadó, Budapest, És lőn! Felnevelő generációink hibái helyett sikerült újakat találnunk. 20