SZINDBÁD HAZAMEGY AKADÉMIAI KIADÓ HELIKON KIADÓ

Átírás

1 SZINDBÁD HAZAMEGY AKADÉMIAI KIADÓ HELIKON KIADÓ

2 Els kiadás: 1940, Budapest A jelen kiadás az 1943 as (Révai) kiadás alapján készült Márai Sándor örökösei Vörösváry Publishing Co. Ltd. (Toronto), Ferenczy Verlag (Zürich) * 1992 Printed in Hungary

3 K.GY. EMLÉKÉNEK Kékliéknek, a kis Bródynak, a vörösbajszú fpincérnek, az íróknak, s mind a nknek, zsokéknak, hajósoknak és úriembereknek, akik ismerték t, s szerették, és gyászolják a világot, mely utánahalt. M.S.

4 Szindbád, a hajós, író és úriember fiatalabb éveiben szeretett ez álnév mögött rejtzködni egy májusi reggel korán indult el Óbudáról, mert estére hatvan pengt kellett szerezni. Szindbád bizonyos ünnepélyességgel és titkos, bels szorongással készült útjára. Az irodalmi viszonyok, legalábbis a hajós számára, utolsó idben érezheten megromlottak. E májusi napon már kora hajnalban felébredt, sokáig köhögött és cigarettázott, mérlegelte az esélyeket. Pápai, a Színház és Élet szerkesztje, egy hónap eltt megváratta Szindbádot az elszobában, s végül kiüzent titkárnjével, hogy nem ér rá fogadni. Húsz év eltt gondolta Szindbád, könyökölve, köhögve, dünnyögve és cigarettázva az ágyban e pimaszságért kardélre hánytam volna. De Szindbád tudta, hogy már nem fog kardélre hányni senkit az életben. Huszonöt év eltt, Poldi névre hallgató kedvenc kocsmárosa bormérésében, a Mély pincé -ben, megesett még, hogy egy idegen huszártisztet, kivel este ismerkedett meg, a nyolcadik fröccs után átölelt és meggyomrozott rettenetes ökleivel, mert az a gyanúja támadt, hogy a szótlan és komoran nyakaló hadfi t, Szindbádot, hatvanhetesnek nézi. Szindbádnak nem volt semmiféle politikai véleménye rangján és méltóságán alul valónak érezte az ilyesmit, de nem szerette, ha bármikor is egy kalap alá veszik a kormánypártiakkal. Mint író és úriember, az ellenzékkel tartott, nem annyira meggyzdésbl, mint inkább jóízlésbl, híven családja hagyományaihoz. A huszártiszttel késbb összecsókolództak és örök barátságot fogadtak. Ez volt az utolsó eset Szindbád életében, mikor erszakkal és tettlegesen védett meg egy elvet vagy legalább egyfajta világias meggyzdés látszatát. Aztán csak apró párbajügyei akadtak, melyeket végül mindig elsimítottak a gyakorlott segédek. Nem segít semmi gondolta komoran Szindbád, végül mégiscsak írni kell valamit. Úgy tervezte, hogy feltápászkodik, villamosra ül, bemegy a London szálloda söntésébe, délig megírja a kéziratot, személyesen viszi föl a Magyar Szabadság szerkesztségébe Várdali, a segédszerkeszt, Szindbád híve és tanítványa, bizonyosan besiet a kézirattal a fszerkeszthöz és elhozza az utalványt, ebédre elnéz az írók és kártyások társas körébe, feketézik és alsózik, s este hat, legkésbb hét óra felé hazatér Óbudára. Oroszlán, az orvos, elmúlt télen megmentette a hajóst a halál torkából, s utolsó idben különös szigorral intette Szindbádot a korai lefekvésre. Tudom, tudom mosolygott és dörmögött ilyenkor az öreged Szindbád, visznek már szentképnek Máriapócsra. De most az egyszer igazán a kora esti órákban akart hazatérni, pénzzel és ajándékkal, ahogy komoly idkben egy óbudai családfhöz illik. Szent ügy mormogta Szindbád, s harisnyáit keresve, kászálódni kezdett. A pénz Zsókának, kisleányának kellett, vizsgaruhára. Szindbád szeretett kényesen és sokáig öltözni. Mint regényhse, Felvéghy úr, is legszívesebben inast és titkárt tartott volna inast, aki felhúzza ernyedt lábaira a harisnyát, és megdögönyözi az öreged Szindbád petyhüdt inait, s titoknokot, aki öltözködés közben hségesen számot ad az alagi istállók bizalmasabb híreirl, felolvassa a Szindbád által szerzdtetett magánkutató jelentését arról a józsefvárosi leánykáról, akit a hajós, bonyolult nagylelkségi

5 rohamában, bejáró növendéknek íratott be az Angol Kisasszonyokhoz, hírt ad noha sem a titkár, sem gazdája nem tudnak angolul a londoni tzsde gabonakötéseirl, s némán, méltóságteljesen s mégis alázatos fhajtással írja fel mocskos kézelje szegélyére a hajós körmönfont és nehezen megérthet aznapi parancsait, utasításait. A titkár természetesen nem is lehetett volna más, mint kicsapott színész vagy rágalmazásért elítélt álhírlapíró. Az sem baj, ha iszik gondolta Szindbád, de megkövetelem, hogy tudjon a bécsi fogadók aznapi érkezéseirl. Így ült az ágy szélén, vakaródzva, kezében harisnyával, szájában a dohányfüst keser ízeivel. Régi kedvünk! gondolta most. Meddig játszol még, öreg Szindbád?... Bécsben talán már nincsenek is igazi fogadók, igazi érkezésekkel; csak szállodák vannak, ahol az száll meg, akinek éppen kedve és pénze van. Szindbád még másképpen utazott Bécsbe. Érkezését jó elre megírta a Magyar Király tulajdonosának, H. úrnak, s a magyar urak bécsi fogadósa soha nem mulasztotta el, hogy szalonkabátba öltözve, személyesen tisztelegjen régi vendégénél, a költfejedelem -nél, mint a patrícius-fogadós a tollforgató urat kedvtelve és méltóságteljes udvariassággal címezni szokta... A Magyar Király -hoz címzett fogadóban, Szent István templomának árnyékában szállott meg Szindbád, mint aki nem tartja illendnek, sem tapintatosnak, hogy regényhsét és pártfogóját, Felvéghy urat, a Sacher termeiben zavarja, ahol a szivarozó Sachernével a fhercegek bizalmas természet éjszakai kirándulásairól, a bécsi versenyek esélyeirl és egy hietzingi varrón lábikráiról beszélget a nagyúr. Természetesen Ferenc Józsefrl is beszéltek, gondolta Szindbád, s megnyújtózott, hogy csontjai is beleropogtak. Hunyorgott, s kibámult az alacsony ablakon. Hol volt már mindez?... Hol volt Ferenc József, akinek csak nádfonatú, amerikai íróasztalhoz ill, olcsó karosszékét rizték a Burgban, hol volt Sacherné asszony, aki szivarfüstfellege mögött a Monarchia fáradtvér urainak legbecsesebb titkait rejtegette, hol Felvéghy úr, aki soha nem indult el hazulról brtokba zárt havannái és szattyánzacskóba rejtett aranyrúdjai nélkül, sápadtan és szakállasán, mint keleti urakhoz illik, akik egyformán szívükön viselik és hallgatag komolysággal rzik a nemzet gondjait, a versenylovak esélyeit, a hölgyek esküit és hazugságait, az Angol Kisasszonyoknál neveltetett józsefvárosi házmesterleányok szenvedélyes hségnyilatkozatait és a magánkutató jelentését, aki szkszavú bizalmassággal adja hírül, hogy a fiatal hölgy, kinek Felvéghy délután a Hvösvölgy erdei sétaútján még máriaremetei úrilakot ígért, verandával és házikápolnával, kevéssel késbb egy büntetett elélet színházi újságíró karján belépett a Pólai cápá -hoz címzett szálloda dunai oldalra tekint kapuján, s csak másfél óra múltán távozott el onnan, most már a Lánchíd utcai bejáraton... Talán még az elefántcsont rózsafüzér is ott lapult a kéziszatyrában gondolta felháborodottan Szindbád, melyet Felvéghy úr tizenhatodik születésnapjára ajándékozott neki, s melyet utoljára egy Montmorency hercegn hideg ujjai szorítottak a halálos ágyon... Az elképzelés feldühítette. Mérgesen és a szokottnál fürgébben öltözött, mert titkos találkája volt a Lukács evangélistáról elnevezett hévizek forrásai eltt Artúrral, a mesélvel: a gzbe készültek, hol Szindbád a mesél társaságában ert akart gyjteni a nap zavaros, nagy figyelmet, kitartást,

6 terepismeretet és önfegyelmet követel feladataihoz. A szobán, ahol kisleánya és felesége aludtak, lábujjhegyen lépdelt át, amint megszokta, azzal a hajnali lépéssel, ahogy az öreged vadmacska lopakodik a kertek alján zsákmánya után. A cipket kézben vitte, mint a vándorlegények. A ketts ágy eltt, ahol Szindbád helyét egy ideje Zsóka, a kisleány foglalta el, kinek vizsgaruha kellett Mária ünnepére, megállott a hajós, és gyöngéd figyelemmel nézte a hajnal langyos fátylaiba göngyölt, kedves, fiatal arcot. A gyermek anyja mellett aludt, s megérezte Szindbád nézését, mert felnyögött és a párnákba fúrta arcát. De az asszony, mint a vadak, mikor nesz kél a bozótban, felriadt. Felült az ágyban, tágra nyitott szemekkel bámult az oldalt hajtott fvel állongó Szindbádra, s mintha kísértetet látna, kiugrott az ágyból. Kedves Szindbád suttogta forrón, míg pongyolájába bújt, s a fésülködasztalhoz futott, hogy néhány siets mozdulattal, mintha égne a ház, megigazítsa kócos, álomtól meleg fürtjeit. Tegnap kikapcsolták a villanyt. Majd elintézem mormogta bntudatosan Szindbád. Ismerek a városnál egy urat, akivel együtt jártam disznótorra a Dunántúlon. Pénzt kellene szerezni mondta az asszony halkan, s közelebb lépve Szindbádhoz, a hajós vállaira nyugtatta kezét. Zsókának vizsgaruha kell, kedves. A villanyszámlát is meg kell fizetni. Tegnap már Medvétl, a kávéstól hozattunk ebédet, s Mókus úr, a fiatal kocsmáros adott kölcsön zsírt meg hagymát a vacsorához. Nincs pénz a házban, Szindbád. Óbudán nem szeretik a hitelt. Írósors. A haza közömbös. Majd intézkedem ismételte makacson és zavartan a hajós. Ma korán hazajövök. Nyolcra várhat, kedvesem. Lesz ruha Zsókának, a villanyt is kifizetjük majd. Egyelre csak beszéljen Medve úrral az ebéd ügyében. Most, hogy a kávéüzlet gondja mellett a fiatal Medve színészi pályára készül lépni, bizonyosan fontos számára, hogy ápolja kapcsolatait a sajtóval. Hallom, minap már próbát énekelt Szibill-bl a közeli Kisfaludy Színházban... Kérjen gyertyát is kölcsön, mert nem szeretek sötétben vacsorázni. Itthon vacsorázik! sikoltotta halkan az asszony, azon a különös, fojtott hangon, ahogy csak sokat tr asszonyok tudnak, némán és fegyelmezetten sikoltani. Töltött káposztát fzök. Bort is hozok a Mókus-pincébl. De ígérje meg, hogy korán hazajön, és nem iszik útközben sehol. E kérés hallatára Szindbád, oldalt hajtott fejjel, elgondolkozott. Nem szerette a könnyelm ígéreteket. Egy idben könnyen, szívesen és sokat hazudott a nknek. Legtöbbször azt ígérte nekik, hogy Egerbe viszi ket, Gárdonyihoz, aki jó barátja, s az egri fogadóban csárdást táncolnak majd éjfél után, mikor már a kegyszerekben utazó ügynökök is lefeküdtek, s a kanonokok közül csak a fiatalabbak merészkednek be a Korona éjféli szélvonattal átszellzött termeibe. A nk, mint az irodalom dolgaiban tökéletesen tájékozatlan lények, sokáig hittek Szindbádnak: elhitték, hogy az egri remete Szindbád tiszteletére éjfél után csárdást szokott táncolni, s legtöbben azt sem tudták, hogy A láthatatlan ember szerzje jó ideje meghalt már, s békén álmodja a dombtetn, melyet az egri várfalak öveznek, az örök csillagok alatt szomorú, titkos álmait. Szindbádot mulattatta a nk hiszékeny

7 tájékozatlansága. Télen legtöbbször Bécsbe csábította a nket. De a nk, különösen a tapasztaltabbak, kiket Szindbád leginkább szívelt, a középkorú özvegyek, kiknek jól men kifzésük volt a Józsefvárosban vagy gyümölcskertjük a sasadi domboldalon, vonakodtak téli idben külföldre utazni. Felfázom, Szindbád vallotta meg az érzelmes, forró csábítás és hazugság gyönge órájában egy budakalászi nagyfuvarozó meglehetsen fiatal özvegye, mikor a hajós a Pólai cápá -hoz címzett fogadó étkez termében ahol tiszteletére és utasításai szerint fzött hallevessel, s Arács környéki olasz rizlinggel iparkodott megzavarni az özvegy bodrosra kolmizott, szke fejét a bécsi szálloda sárga huzattal borított bútorairól, a pehelyágyról, Szent István templomának harangszaváról s egy bizonyos kontusovka nev pálinkáról adott el, melyet a közeli Dóm pincében mérnek a kövér, stájerországi barátok. Szindbád megfontolta ez szinte vallomás jelentségét, de nem sznt meg unszolni az özvegyet. A»Magyar Király«-nál még cserépkályhák vannak mondta, s cigarettája füstje mögül kémlelte a hatást. Ha akarja, fakádakban is fürödhet, mint egykor Ferenc József, s hajnalban elhozatom magának a Diana fürdbl a dögönyözt, aki még Szalvátor fhercegnek és Orth Jánosnak vágott tyúkszemet. De az özvegy ers maradt. S Szindbád csodálta a nk nagyszer szimatját, mely irodalmi tájékozatlanságuk dacára is figyelmeztette ket, hogy a hajós hazudik, s esze ágában sincsen budakalászi özvegyekkel Bécsbe utazni. De most, hogy öregedett Szindbád, s Oroszlán, az orvos, hümmögve és füttyentgetve, apró, méltatlankodó horkanások közepette szokta szemlélgetni a hajós szív-fényképeit, s az elkopott szív ütemérl nagy mgonddal készített, morze-táviratszeren ábrákkal és jelekkel telerajzolt villanyfelvételeket, megfontolta szavát, még akkor is, ha nkkel beszélt. S ennek az egynek, aki most alvástól kipirult arccal, kócos fejjel, csillogó szemekkel, reményked pillantással állott eltte, különösképpen nem akart hazudni. Ez az asszony, Zsóka anyja, akit Szindbád a hitvesi gyöngédség óráiban néha Evelinnek is nevezett emlékül egy krétafehér arcú podolini nre, a helybeli középiskola tornatanárának feleségére, aki naphosszat Heinrich Zschokke regényeit olvasta, s Szindbádnak, a rossz természete miatt akkoriban határszélre számzött diáknak egyszer megmutatta betegesen fehér húsú térde fölött hímzett harisnyakötjét, ez az asszony ismerte Szindbád titkait. Csodálatos, hogy mégis hisz nekem dörmögte néha, a kétely és bntudat hajnali óráiban, a Medve-féle óbudai kávéház biliárdasztalának szomszédságában, az öreged író. Szindbád bizalmas óráiban megvallotta, hogy ennek az asszonynak aranyból van a térdkalácsa is. Mit is hozott ez az asszony a hajós kissé már rozoga, viharvert életébe?... Most, mikor elnézte a kedves arcot, s tnd mozdulattal, nagy tenyerével megsimította a pihéktl selymes nyakszirtet, elgondolkozott e szerény sors felett. Ez az asszony, kicsiben, mintegy szatyorban, ahogy vidéki nk indulnak éjszaka világgá horkoló, zsarnok férjük ágya melll, elhozta az öreged Szindbád életébe mindazt, amit kávéházak, kártyaszobák, salétromszagú kocsmák, emberi gondok savanyú gzeitl párás társas körök, málladozó körúti bérházak avas és molyos plüsshencserekkel bútorozott szobáiban ötvenöt éven át hasztalan keresett a hajós. Elhozta az otthon illatát, melyet Szindbád kölyök

8 korában elveszített már, s aztán a vizsla szimatával, neszelve és riadozva keresett mindenfelé a világban. Elhozta a vidéki szobák naftalin és almaszagát, amely úgy érinti meleg nyári délután a hazatér vándor arcát, mint egy szelíd anyai pofon. Elhozta a kora szi éjszakák mustíz nyugtalanságát, mikor az emberi szívek oly csendes reménykedéssel kezdenek dohogni, mint a budaörsi présházak hordóiban az erjed újbor, mely a Saxlehner-féle földek közelségébl szívott fel az érés idszakában valamilyen kesernyés bölcsességet. Elhozta a csendet, melyet a hajós hasztalan keresett hajnalban a Nyulak szigetének bokrai között, mikor az ügyeletes rendr is megunta már figyelni a virágzó galagonyaés bodzabokrokba húzódott, hazátlan szerelmesek nyögdécselését, s csak Szindbád alakja imbolygott az alvó sziget bokrai között, mintha az Árpád házi szent élet királyleány egyik elhullajtott keszkenjét keresné. Elhozta a csendet, melyben voltak apró neszek is, veszekedés, jókedv csörömpölés a konyhán, danázás, mely alkonyat felé hangzik fel az óbudai ház udvarán, mikor a háziasszony és a cseléd versenyt vasalnak húsvét eltt, s a szénparázs és a frissen mosott, vasalt fehérnem üde, ünnepies illata elkeveredik a sebtiben fzött vacsora, a zsírban sisterg hagyma, a borjúmáj és a petrezselymes újburgonya szagával... Elhozta a békét, mely szótalan volt, mint mikor a sötéted szobában két megkínzott szív végre egyszerre dobban, s két meleg kéz eskü nélkül is örök szövetségre fonódik össze. Elhozta a majálisok jókedvét, mikor a hvös erdalján az ingujjban heverész, szalonnát pirító urak fél szemmel a parázsló tz s a patakba htött palackok fölé hajolgató menyecskék térdhajlását lesik, s aztán elnyújtózva a páfrányszagú árnyékban, egyszerre úgy érzik, hogy az élet talán mégsem volt az a félelmes és megalázó kaland, amilyennek a búcsú és a halál pillanatában kénytelen majd hinni az ember. Elhozta azt, hogy Szindbád, aki hajón, vasúton, gumikerekes kétfogatún, majd újabban a divatos gépkocsikon hajszolta mindenfelé az életben a megnyugvást és pihenést, mely elkerülte lelkét, mint a napsütés a barlangok odvas öblét, most elször, ennek az asszonynak oldalán, nem érezte sürgs szükségét az utazásnak, nem ébredt minden délben azzal a gondolattal, hogy estére már valamelyik vidéki város vendégfogadójának ivójában gondolkozik majd az emberek felfoghatatlan aljasságáról, a nk érthetetlen indulatairól, a pénz félelmes bukfenceirl s a magyar nemzet sorsáról, egyedül, oly egyedül, mint Szent Dávid lehet a Holdban, nem tartozva senkihez, mindig útra készen, szerkesztségek elszobái, ruszin falvak, dunántúli présházak, a Nemzeti Múzeum szrös, kitömött állatai között, vagy egy könyvtár kissé dohos és lehangolóan ünnepélyes, nem egészen veszélymentes magányában (Szindbád ketttl félt csak kalandos életében igazán: a könyvektl, melyek hazudnak és a nktl, akik az égre néznek és kezüket szívükre szorítják, mikor ígérnek valamit!), vagy a Nyírség nádasai között, kukoricanadrágban és vízhatlan csizmában, könny flintával kezében baktatva a vad után, melynek vesztét soha nem kívánta komolyan, vagy egy pesti kávéház sarokasztalánál, sörösüvegek között; oly egyedül e lebzsel és ügynököl, szivarszagú világban, mint De Grieux lehetett a pusztában; egy szál tollal kezében, melyet idnként lila tintába mártott, hogy aztán, oldalt hajtott fejjel, rögzítsen valamit az álomból, melyet talán csak álmodott már egyedül Magyarországon. Így élt Szindbád, mert örökké menekült.

9 Ötvenöt éven át utazott a hajós, kártyaszobák, nádasok, behavazott kárpátaljai kisvárosok, lóversenypályák és irodalmi kávéházak között. Ötvenöt éven át volt hazátlan s minden városba és minden kocsmába azzal az érzéssel lépett, hogy milyen jó lesz elmenni innen. Ötvenöt éven át úgy nézett meg minden ajtókilincset, mintha tartani lehetne tle, hogy hatóságok vagy nk ármánya kulcsra csukja t, a vándort, valahol, s az utas ember e romlott és agyafúrt világban nem is lehet eléggé óvatos. Aztán egy napon megérkezett ez a n, s a hajós körülnézett, és fejét vakarta. Elször életében nem akart föltétlenül és mindenáron elmenni valahonnan és valaki melll. E tünemény fölött mélyen elcsodálkozott. De az élet, a magány, a szenvedések, a nk és a férfiak dolgának ismerete öt évtized alatt megtanította Szindbádot arra is, hogy nem érdemes az érthetetlen fölött túlságosan csodálkozni. Ezért feleségül vette Zsóka anyját, s már csak ritkán járt el nagybácsit és távoli, vidéki rokont játszani esküvkön az újlaki templomban, ahol szerényen megállt a násznép között, s az általános meghatottságban és zavarban hosszúakat csókolt bele az oltár ell rózsaszín zavarban elvonuló óbudai menyasszonyokba. Ez a n elhozta Szindbád szívébe és életébe a békét. A hajós gyanakodva hallgatta azt a csendes, dohogó választ, mellyel szíve felelt e kísértésre. Úgy tanulta, hogy íróknak nem tesz jót a boldogság. Mint az agarak dünnyögte néha, éjfél után, a»london«szálloda éttermében, mikor Várdali, az irodalommal fertzött segédszerkeszt, Szindbád tanítványa és tisztelje, végzett már a Magyar Szabadság tördelésével, helyére tette a harcos lapban az utolsó öngyilkost és sikkasztót is, s olcsó cigarettája füstjén át, szes, nyúzott éjszakai vadállatokhoz hasonlatos fejét a fröccsel teli pohár fölé hajtva, csillogó szemekkel hallgatta a hajós tanításait, mint az agarak, az írók is akkor futnak csak jól, ha éhesek és boldogtalanok. Gúnyosan mondta ezt a hajós, mert hitt a boldogságban, s mélyen megvetette ezt a világot, mely éhezteti az írókat, s fintorgó mozicsillagok bámulására szívesebben adja ki pénzét, mint egy jó könyvre, mely felelni tud az élet és az álmok kérdéseire. Egyetlen sikerem volt csak ebben a világban horkant fel ilyenkor Szindbád. Tudod-e, melyik könyvemnek volt igazán sikere? Az Álmoskönyvnek, Várdali. S mikor a segédszerkeszt hallgatott: Bródynak volt igaza mondta még halkan, haragosan. Új szakácskönyvet kellene írni, akkor talán még vihetnem valamire a hazában. Várdali hallgatott ilyenkor, szomjas torokkal s még szomjasabb fülekkel. Szindbád ritkán beszélt csak a sérelemrl, mely e komisz korban az írók és úriemberek szívében parázslott. Nézte az asszonyt a hajós, és gyöngédség áradt el szívében, azzal a rejtélyes áradással, ahogy a tavaszi vadvíz ömlik el a komor, fagyott földeken. Sokat nem kaptál tlem, kis madár gondolta, és oldalt hajtotta fejét. A búcsút kaptad, Szindbád búcsúját. De hangosan, szigorúan azt mondta: A fontos az, hogy egészen apró legyen a töltelék a káposztában. Tudja, kedvesem, hogy két felfogás küzd itt egymással. Én az apró töltelékek híve vagyok, melyeket nem borít semmiféle zöld viganó. Így ettem egyszer,

10 Ungváron, a város végén, egy kocsmában, ahová a kolduló barátok jártak bort inni éjfél után, s ennek a tölteléknek ízét huszonöt esztend múltán sem tudom elfelejteni. A dagadóról lemondok, tekintettel koromra, s Oroszlán nagykép és gyermekes tanácsai miatt is. De a karmonádlihoz ragaszkodom. Csak vigyázzon, kérem, hogy a csontos részt kapja, és arra is, hogy a húst ropogósra süssék. S fél karral magához szorította az asszonyt. Így mondta, a magasból, csendesen és mosolyogva, mintha bocsánatot kérne valamiért: Még ma is élnek emberek, akik nem tudják, hogy a székelygulyásba nem színhús, hanem a csontos húsdarabkák valók. Az asszony felnézett Szindbádra, s szeme megtelt szerelmes melegséggel és könnyekkel. Vigyázzon, kedves súgta halkan. Minden úgy lesz, ahogy akarja. Vigyázzon az egészségére. Kulcsokkal álmodtam felelte kitérén a hajós. Hideg idt jelent. Felhúzta cipit, homlokába nyomta puhakalapját, még egyszer körülnézett a lakásban, ahol egyszer és puritán volt minden, mint egy szerzetes otthonában, s mint ahogy a süket világ hegedséhez illett is. Aztán, szokása szerint babonás módra, jobb lábbal lépve át a küszöböt, kilépett a világba, melyet minden reggel olyan érzésekkel keresett fel, mint a cssz a dobra került birtokot, melyre nem vigyáz már senki; csak az Isten és Szindbád, a hajós. Az utcán, a földszintes házacska kapuja eltt megállott Szindbád, mert bérkocsit látott állongani a Medve kávéház bejárata eltt. Mint vidéki ember, e jelbl rögtön tudta, hogy komolyan és férfiasan mulatnak e reggel a Medvé -ben. Már csak az egészen elszánt és beavatott emberek vitették magukat früstökölni májusi reggeleken az óbudai Medve kávéházba. De a kocsi, a cájg, a lovak, mindez ismers volt Szindbád számára. Homlokába húzott kalappal, óvatos léptekkel körüljárta az gyelg bérfogatot, s botjára dlve szemlélte egy ideig, mint egy vidéki úr, aki a napfényes reggelen a közeli megyei székvárosba készül, zabot eladni, sörözni a szolgabíróval, s aggályosan mustrálja, nem hoz-e szégyent reá kocsisa, befogtak-e annak rendje és módja szerint, odakészítették-e a könny homokfutó ülésére a kockás skót takarót, s fényesre vakarták-e a lovakat, ahogy elz este megparancsolta. A bérkocsi, körülbelül az utolsó példányok egyike a városban, valamikor gumikerek volt, s Szindbád emlékezni vélt a lovakra is. Nem sok futott már ez alkalmatosságokból Budapest poros utcáin. Mindenki gépkocsin járt, mely sebes volt és büdös, s kocsikázni már nem, legföllebb csak közlekedni lehetett vele. Az egyfogatúak, melyek Szindbádban múlhatatlanul a gzfürd és a színinövendékek emlékét keltették fel, úgyszólván teljesen eltntek már a forgalomból; különös módon csak a Rombach utca tojáskereskedi vitették még magukat és árujukat e rozzant szekerekkel, s a fekete szem és tragikus arckifejezés örmények, kik sznyegekkel kereskedtek, s hosszú rudakra göngyölt perzsa futókat szorongattak maguk mellett az üléseken, oly komoran és szenvedélyesen, mint valamikor Szindbád vitte hajnalban, e kocsikban, a Budai Színkör kardalosnit a városligeti Víztorony irányába, hajnali sétakocsizásra. Máskülönben nem járt már senki lovaskocsin a városban. Szindbád sokáig ragaszkodott a fogatokhoz, de aztán eltntek kedves kocsisai a standokról, s

11 fülessapkában, gépkocsik kormánykerekei mellett bukkantak föl, kissé szégyenkezve, mint a huszár, aki leszállt a lóról, és felcsapott masinisztának. Most mindenesetre alaposan szemügyre vette Szindbád a fogatot. A Templom utcában kevesen jártak e májusi reggelen. A földszintes házakkal szegélyezett utca oly csendes volt, mintha Óbuda lakói valamennyien elmentek volna a szomszéd házba, a füvesasszonyhoz, Írt és füvet kérni bolond szívekre és szenvedélyektl dagadt hasakra; mert Szindbád, ahogy múltak az évek, hajlott a föltevésre, hogy talán még Óbudán sem lehet bölcsességgel és mérséklettel elviselni az életet. Lovas tisztek? kérdezte halkan, a beavatott ember hangján Szindbád a kocsistól, aki kissé bizonytalan léptekkel, seprpálinkát lehelve lépett el a Medve söntésébl. Szindbád úr! kiáltott örvendezve és tiszteletteljes hangon a kocsis. Nem akadt bérkocsis a városban, aki ne ismerte volna személyesen a hajóst. Tollkereskedk! mondta aztán bizalmasan. Kacsintott, és egyik karját könyökben meghajlítva, e cinkos mozdulattal mutatta, hogy a hunyó fényesség pesti éjszakában ez alkalommal kitn vendégei akadtak. Nagyon helyes felelte komolyan Szindbád. Már Széchenyi megmondotta, hogy az iparosodás és a kereskedelem lesz Magyarország jövje. Csak helyeselni tudom, hogy a merkantilvilág is tiszteli az sök nagy hagyományait. Pestiek mondta a kocsis. De teljesen részegek mondta mentegetdz hangon. A Vörös malom -ból érkeznek, rozspálinkát akartak inni, s folyton sírnak és csuklanak. Én még nem is láttam részeg pestieket, nagyságos uram. A kocsis kissé merev mozdulatokkal kísérte beszédét; szemmel láthatóan részt kért a rozspálinkából maga is. Szindbád udvariasan mondotta: Ritkán fordul el. A pesti nép inkább a feketekávét szereti, ezt a józan mákonyt, mert az vitatkozásra ingerli ket. Én magam ismertem ugyan egyet a Király utcában; kegyszerkeresked volt, s a Kis Szarká -ban úgy ivott, mint a gödény. De az ilyesmi ritka tünemény. S felszállt a kocsiba: Mehetünk? kérdezte, és eltápászkodott az ülésen. Mehetünk mondta boldogan a kocsis, és felült a bakra. A kocsi ugyan vendégeimé, és a taxamér tizenhat pengt mutat már. Csigavér dörmögte Szindbád, elnyújtotta hosszú lábait a kocsiban, s dörmögve, kézlegyintéssel mutatta, hogy e részletek nem érdeklik többé. A kocsi, lassan kocogva és poroszkálva, elindult az aranyszín májusi reggelben Pest felé. Szindbád világéletében szeretett kényelmesen utazni. Azt mondotta, hogy az utas, kinek szíve oly nehéz, mint poggyásza, nem is utazhat elég kényelmesen. Behunyta szemét, s tördött testében emlékez örömmel élvezte az ismers ringást, barátságos és kedves zötyögést. E régi pesti kétfogatúak törött rugós hintázásában volt még valami a másik élet lebeg, imbolygó ütemébl. A kétfogatúval sok mindent lehetett csinálni, csak éppen nagy távolságokra nem lehetett indulni vele. A kétfogatú néha száguldott, néha poroszkált, de soha nem sietett. Nyilván nem volt különösen fontos hajdani utasai számára sem, hogy

12 sietsen jussanak el valahová. Aztán volt itt egyfajta kényelmesség az ülésekben, melyekbl kilógott a lószr, a kisülés támlájában, melyre Szindbád felrakta a lábát, igen, még a lótakarók és a lovak szagában is volt valami meghitt, bizalmas és ismers, melyet Szindbád mind mohóbban és egyre szomorúbban keresett az életben, s mind ritkábban talált meg az élet valamely divatjamúlt tüneményében. A villamos olcsóbb gondolta bntudatosan, csukott szemekkel Szindbád. Igen, a villamos sokkal olcsóbb volt, mint ez a viharvert bárka, mely tizenhat pengs kezd megterheléssel indult el az útra, aminek célja az lett volna, hogy Szindbád hatvan pengt keressen estére, és vizsgaruhát vehessen Zsókának. Soha nem lesz bellem takarékos ember, hasztalan élek akár száz esztendt is az óbudai braunhaxlerek között folytatta az önvád néma magánbeszédét a hajós. A villamos néhány fillérért elvitte volna utasát az izgatott városba, ahol e hajnali órában is a ragadozók nyugtalanságával és agyafúrtságával járkáltak már a szomorú emberek a mindennapi kenyér után. De a kocsi kellemesen himbált, s Szindbád nem tudta sajnálni a fölösleges tizenhat pengt, melyet kidobott e könnyelm mozdulattal az ablakon, mikor levette az éjszakai fuvar költségeinek gondját az ismeretlen és duhaj tollkereskedk részeg vállairól. Nem tudta sajnálni, mert sütött a nap, mert pontosan erre vágyódott szíve mélyén ma reggel, mikor kilépett a Templom utcai ház kapuján, mert tisztelte és utálta a villamost, s minden más, hasonló közlekedési eszközt utoljára a szigeti lóvasút kényelmetlen ülésein érezte jól magát, mikor a lovacska oly fürgén ügetett a keskeny sínpálya vaslécei között, mintha találkára vinné utasát, a férfikora delén baktató, akkor még harcias és Oroszlán tanácsait szívbl megvet Szindbádot, a szigeti ház egykori lakosát! nem tudta megbánni e könnyelm cselekedetet, mert egy hang, melynek suttogására mind gyakrabban kénytelen volt figyelni utolsó idben, azt súgta neki, hogy nem érdemes túlságosan bölcsnek lenni az élet hátralev szakában, amely olyan rövid már, mint az október végi, mustszagú délutánok. Üzemköltség gondolta a hajós, s nagy botjára támaszkodva, kissé elredlt a kocsiban. Nem lehetett megbánni semmit, amit az érthetetlenül rövid életben szíve és hajlamai sugallatára cselekedett az ember. Poroszkáltak a meleg reggelen Budapest felé, az úr, a kocsis és a lovacskák: mintha láthatatlan temetési menetet kísérnének. De a valóságban sütött a nap, és az élet csodálatos illata áradt el a Duna menti táj fölött. A hajós fáradt szíve dobolni kezdett a májusi napfény érintésére. Talán ez a legszebb az életben, gondolta most, a rozzant kocsiban, botjára dlve és csukott szemekkel. Ez a legszebb az életben, megélni még egyszer a májusi reggelt, megfürdetni arcunkat a sisterg tavaszi napfény illatában és gzeiben s tudni, hogy az élet mögöttünk van és semmi nem fáj már többé igazán, a nk hazudhatnak, amit akarnak, a férfiak rabolhatják a pénzt és törhetik a fejüket gonosz mesterkedéseiken, s mi közben tudjuk, hogy az élet közömbösen megy tovább, velünk és nélkülünk, s mindaz, amitl szenvedtünk, eloszlik az idben és a napsütésben, mint ahogy eloszlik a májusi fény érintésére a reggeli köd a Duna fölött. Tizenhat peng, gondolta szórakozottan a hajós, tizenhat pengbl talán már a villanyszámlát is kifizette volna Zsóka anyja. Ez a föltevés egy pillanatra elszomorította. De arca, mely oly nyugodt és méltóságteljes volt e pillanatokban

13 is, mint egy keleti istenszobor már nem is kérdez, nem is csodálkozó, örökké hallgatag arca, végül is mosolyogni kezdett. Oda kell írni a többihez gondolta mellékesen. A többihez, a százasokhoz és ezresekhez, a számlálhatatlan bankjegyköteghez, melyet Szindbád elszórt és eldobált félszázad alatt a kártyaszobákban, a lóversenyek rácsos pénztárai eltt, a grinzingi és tabáni kocsmákban s szállodákban, ahol délután hatkor lehetett felébredni mint ez úriemberhez illik is, aki nem akar már semmiféle közvetlen kapcsolatot e romlott világgal, s más helyeken, oktalanul és jókedven. Nem, a pénzzel nem tudott rendet tartani a hajós. Ismerte a bankjegyek fogását, bal zsebében tartotta a pénzt, borosan és behunyt szemekkel is meg tudta különböztetni, a kártyás ember tapintó ujjhegyeivel mint a vakok a tízest az ötvenestl, tudta, hogyan szerzik a szomorú, éhes és izgatott emberek a pénzt, érezte a bankókon a vér és izzadtság, a szerelmi illat és a könny parfm, a szalmazsák és a fülledt emberszag gonosz páráit, s néha már azt hitte, hogy olyan okos pénzdolgokban, mint a holland zsidók csak éppen ragaszkodni nem tudtak egymáshoz, Szindbád és a készpénz. Látta a pénzt, amikor még arany volt, s látta, mikor jancsibankó volt, mely teli pofával hazudott világgá üres számjegyeket. Nem félt a pénztl és nem is tisztelte. Mikor zsebébe nyúlt, hogy elhúzza a bankókat vagy futtassa kissé a zöld posztómezn a sárga csikókat, e mozdulatban mindig volt valami a vállvonásból. Ismerte a pénzt, mint szent jelképet és gonosz hatalmat, tudta, mit árulnak e városban a pénzért, néha megbámulta egy kósza százasbankó bal sarkában Mátyás, az igazságos arcképét, s tudta, hogy a bölcs király jegyében kik, mikor és hogyan csalnak, esküsznek hamisan, hazudnak és gyilkolnak e városban. Mindent tudott a pénzrl Szindbád. Csak bánni nem tudott vele. Ezért most is vállat vont, könnyedén, a tizenhat peng emlékére, s fejmozdulattal intett, mintha odaszólna egy láthatatlan fpincérnek, hogy írják ezt a május reggeli könnyelmséget is a többihez. Szindbád tudta, hogy harca a pénzzel reménytelen, és nem érdemes már sokat hajbókolni a gonosz bálvány eltt. A valóságban a hajós megfontolt természet volt. Legszívesebben takarékkönyvet váltott volna a budai F utca régi banküzletében, ahol a pénztáros naphosszat miséket írt a hangjegypapirosokra, s a betevk oly bizalmasan társalogtak a hivatalnokokkal, mint egyetlen nagy család, a józan élet és megbízható polgári család tagjaihoz illik. Ebben a bankfiókban szeretett volna pénzt tartani Szindbád, s a betétkönyvet otthon belevarrni a szalmazsákba. Aggályos volt és megfontolt, s ezt az érzést túlzással és széles mozdulatokkal leplezte önmaga eltt. Mindent túlfizetett, noha oly pontosan ismerte a tárgyak és világi dolgok igazi értékét, mint egy kofa a nagy vásárcsarnokban. Félig behunyt szemmel járt a világban, melynek jelenségeit valamilyen érthetetlen, önmaga számára is megmagyarázhatatlan értesültséggel tartotta számon, pontosan tudta, mi az értéke egy embernek, vagy átmeneti kabátnak, hol mérnek tiszta bort és igazi költészetet, melyik n fizet érzéssel az érzésért s melyik érdemtelen arra, hogy egy férfi akár csak egy cigaretta elszívásának idtartamára is rosszkedv legyen miatta, ismerte az öblös hangú közéleti férfiak becsületszavának és fogadkozásainak értékét, s tudta, hol lehet olcsó és megbízható harisnyákat vásárolni. Mindent tudott Szindbád, mindennek ismerte

14 értékét, és semminek az árával nem tudott tördni, s néha maga is csodálkozott, honnan tudja mindezt a tárgyakról és a természet tüneményeirl, a férfiakról és a nkrl, az állatokról és a démoni szellemekrl, a babonákról és az élet köznapi, vajákos titkairól miféle szimat, eszmélet, ösztön és az értelemnek milyen félig hunyt pillantású, kandi sugara oktatta Szindbádot a világ ismeretére?... Iskolában nem tanulta mindezt. Szindbád leérettségizett, de máskülönben keveset, igazán csak a legszükségesebb idn át s szórakozottan járt az iskolába. Magisterei és preceptorai, kiket atyja, a szótlan nyírségi úriember tartott az si kastélyban a fiatal Szindbád oktatására egy lengyel úr s egy kicsapott, öreg vándorszínész, aki legalább úgy félt Szindbád atyjának pofonaitól és kutyakorbácsától, mint a hajós fiatal korában, megtanították fél kézzel, nadrágzsebben cigarettát sodorni, s úgy önteni le a borospohár tartalmát, hogy az ivó ember ádámcsutkája ne mozduljon kortyolás közben de ez volt aztán minden. A két mester, a lengyel és a vándorszínész, maguk sem tudtak többet az életrl. Mikor, hol tanulta a világ titkos tudományát Szindbád? Hol szerezte alapos és félelmetes ismereteit? maga sem tudott e kérdésekre felelni. Az író mondta néha Várdalinak, a tanítványnak szag után megy, mint a róka. Ha tudnák az emberek, amit mi tudunk, serétet küldenének minden igazi író bre alá. De az emberek nem tudtak semmit Szindbádról. Ment a kocsi a napsütésben, himbálta utasait, a lovacskák vígan poroszkáltak Árpád király útján, az öreg Duna mentén, mintha Pozsonyból érkezne a vendég s a lovak a híres, vörös postakocsit vontatnák, mellyel valamikor Szindbád bolondos regényhse, Felvéghy úr utazott az si koronázó város és Pest Buda között, felhajtott gallérú, nyestprémmel bélelt bundájába burkoltan, beteges iszonyattal és gggel húzódva meg a batár belsejében, sárga arcán a halál, a csömör és az undor hideg kifejezésével s mégis oly álmatag és sóvárgó szemekkel, mintha titkot tudna és rizne szíve mélyén, titkot, mely oly édes és engesztel, mint az anyák csókja, oly vérforraló, mint életünk egyetlen, igaz szeretjének meztelen lába, amint kíváncsian és önfeledt tartással elbújik a szerelmi nyoszolya dunyhája alól, s oly áhítatos, mint az eskü, mellyel a férfiak hazájuknak és a becsületnek tesznek fogadalmat. Így ült Szindbád is az öreg bérkocsiban, s nézte a Dunát, mely vígan poroszkált tavaszi kedvében a Vaskapu felé. Szindbád jó viszonyban élt a Dunával. Amikor csak tehette, mindig e lomha és hatalmas test közelében lakott, ismerte minden változását és szeszélyét, ismerte hangját és színeit, madarait és embereit, ismerte éjszakai titkait, mikor az öngyilkosok versenyt úsznak az álmodó sirályokkal Paks felé, ismerte nyári ricsaját, szkeségét és kékselyem ábrándját, ismerte, mikor ideges, mint egy kóbor költ, mikor fekete és tragikus, mint a város legszennyesebb titkainak és véres bizalmatlanságainak tudója. Szindbád szerette az örök dolgokat, ezért lakott mindig a Duna közelében. De most, e sr tavaszi reggelen, oly végzetesen ismers és szívet szorítóan bizalmas volt a Duna, hogy Szindbád szíve megtelt nyugtalan örömmel. Nézte a vizet, mely halványsárga volt e reggelen, mint a purzicsándohány. Szagolta a nagy víz nedves erjedt illatát, melyben elkeveredett a tavasz minden fszere, az óbudai gyárak minden salakja

15 és a nagyváros minden moslékja. Emlékezett, hogy nem is olyan régen, néhány hét eltt, gyapjas, vastag, szennyes jégködmön borította a vizet, a hajógyár körül léket vágtak a halászok a jégbe, s egy reggelen ledobta a víz ezt a szennyes köntöst, s üdén és szkén kezdett áradni, mintha megfürdött volna a tengerben. A népek életére gondolt Szindbád, az ezer évekre és a vándor népekre, melyek sorsukat úsztatták e folyamon, s az emberi életre gondolt, mert a Duna hömpölygése mindig a múló emberi sorsra emlékeztette. De ilyesmirl nem szeretett beszélni. Ezért inkább ezt kérdezte a kocsistól: Isznak-e még a Kék hordó -ban reggelenként eperpálinkát? Csak az úriemberek mondta a kocsis és az öregebb kocsimosók. Nagyon kevesen isznak már eperpálinkát a városban. Így vesznek ki a szép szokások mondta mérgesen Szindbád. Hallom, újabban valamilyen förtelmes kotyvalékot iszik az ifjúság, szeszek zagyvalékát, melyet koktélnak neveznek. Errl nem hallottam, nagyságos úr mondta a kocsis, és a lovak közé csapott, mintha megijedt volna e hírtl. Jó helyrl tudom mormogta a hajós. Kászonyi Pista mondta, aki személyesen ismer két színésznt. De meg van írva, hogy veszélybe jut a nemzet, mely nem tiszteli az sök hagyományait. A kocsis nem felelt, s a lovak, mintha megértették volna Szindbád rosszalló mormogását, szaporábban kezdtek ügetni. A hajós hátradlt az ülésen, és visszavonult hallgatásába. Legszívesebben már csak kocsisokkal és pincérekkel beszélgetett, de azokkal is csak a legszükségesebbet. Most mérgesen szólt, hangjában dohogó indulattal, de a valóságban régen beletördött már, hogy a korcs nemzedék újabban nem iszik reggelire eperpálinkát, s máskülönben is elég jól érezte magát. A kocsizás Szindbádban mindig kellemes érzéseket ébresztett. Még mindig remélte szíve mélyén, hogy a kocsis és a lovak egy napon túlhaladnak az úti célon, s valahol vidéken állanak csak meg egy ház eltt, ahol a boldogság lakik! Mit várt Szindbád az élettl, miféle boldogságot? Most, mikor már csaknem vége volt mindennek, s szívében az érzések olyan kocsonyássá fonnyadtak össze, mint a százéves tokaji bor a földtl és idtl fekete palackokban, néha elcsodálkozott, milyen kevés és milyen egyszer volt mindaz, amire vágyott! Most már tudta néha, hogy eltévedt az életben, s talán nem is okolhat mást ezért, mint fáradt és bölcs vérét, mely ezer éven át csörgedezett e hazában, ruganyos és kemény, vagy meszes és petyhüdt erekben, míg végre Szindbád testében és szívében kezdett buzogni. Nem okolhatott mást, mint a természetét, mely az irodalom végzetes kalandjába eltévedt úriembert örökké zte két világ partjai között. Szindbád igazában arra született, hogy negyvenéves korában legnagyobb gondja a méhek rajzása legyen, vagy az újbor lefejtése, vagy a téli körvadászat, melyre meghívja a környék rangosabb puskásait. A ruha, melyben legszívesebben életehosszat járkált volna, szarvasbrbetétes lovaglónadrág volt, könny csizma, kockás bekecs, amilyet a kasznároknak adnak el a Rákóczi úti kereskedésekben, s zergetollas kalap, melynek sötétzöld szalagja fekete már az idtl, a zsírtól és az izzadságtól. Ilyen ruhában szeretett volna életehosszat bandukolni a hajós, s otthon, valamelyik, szállodacímkékkel teleragasztott angol bröndje fenekén csakugyan rzött még egy

16 lovaglónadrágot, olyan áhítattal, ahogy csak a szzleányok tudják rizni a kedves arcképét imakönyvükben a kedvesét, aki hajóra szállt és elment az újvilágba, mert nem volt pénze a szerelemhez. Szindbád érzelmes ember volt, s tragédiáját világos pillanatokban nagyon egyszeren látta. Mindössze arról volt szó, hogy úrnak és írónak született egy világban, amelynek nem volt többé szüksége igazi urakra, sem igazi írókra mert a kett, Szindbád szerint, egy és ugyanaz. Volt egy id, gondolta Szindbád, mikor minden író szíve mélyén Vörösmartyra szeretett volna hasonlítani, aki igazi úr volt, magyar és rült, nemes és komor, ahogy kell és illik a világ szennyes akaratával szemben; úr, mindenképpen és költ, mindenáron, borosan és koldusszegényen is, szívében a haza minden fájdalmával, magánosan, szemközt a Balatonnal, ereiben a gonosz csók mérgével, üveges, boros pillantással bámulva a magyar tájat, s megbicsakló nyelvvel, hl ajakkal A vén cigány esküigéit skandálva... Berzsenyi úr volt, dohogott a hajós, Arany is az volt és Petfi is. Nem a rang és mód jelentette a hajós számára az urat, hanem a nagylelkség és az igaz indulat, mellyel valaki vállalja sorsát és szerepét a világban. De most inkább mulattatók voltak az írók, vagy fontoskodtak, mint a földmérk, vagy megrettenve hallgattak, mintha csakugyan olyan nagy veszély lenne a börtön és a packázó hivatal! Szindbád megvetette a politikát, s azt tartotta, hogy az író, kinek a legnemesebb érzésekre és a legfbb igazságokra kell nevelni nemzetét, mindig csak a végs dolgokról beszélhet: az szrl, vagy a becsületrl, vagy az emberi végzetrl, vagy a nkrl, akik, a maguk módján, néha fesletten, néha áhítatos tisztasággal, az élet értelmét rzik karjaik között. A hajós úrnak született, s olyan reménytelenül és egész sorsával volt író, oly kevéssé tudta csak megérteni ezt a világot, s oly keser volt már szívében, hogy néha csodálkozott, mit is keres még az emberek között? Egy hang ilyenkor azt mondta neki, hogy mégis dolga van ezen az érthetetlen világi versenyen. Jelet kell hagynom gondolta ilyen pillanatokban, csukott szemekkel, hogy volt egy másik Magyarország. S élesen látta ezt a másik hazát, melyet szívével és tollával védett, mint egykor sei karddal és buzogánnyal. De errl még Zsókával sem szeretett beszélni. A hévizek forrásai eltt Artúr várakozott, a mesél. Már messzirl megismerte a bérkocsiban közeled hajóst, mélyen köszönt, és szó nélkül felmászott Szindbád mellé az ülésre. Most hármasban hajtottak hát tovább, a hajós, a kocsis és a mesél, aki Várdali szigorú és talán nem is egészen elfogulatlan megállapítása szerint utolsó idben ismételte msorát. Ezt természetesen csak a szakemberek észlelték, akik vizslaszimattal tartottak számon minden emberi és mvészi jelenséget a városban. Barátai és közönsége, a kisgyermekek a Margitszigeten és az Állatkertben, kiknek déleltt és délután mesélt, türelmesebben ítélték meg Artúr msorszámait. Artúr ebben az idben már éjjel nappal zsakettet viselt, mintegy állandó készenlétben élt, mintha soha nem tudná, mikor nyílik alkalom e világban elmondani valami újat és érdekeset Árgirus királyfiról és Hófehérkérl. A zsakett okozta e, vagy Artúr arckifejezése, de bizonyos, hogy a mesél megjelenése

17 már e korai órában is bizonyos feltnést keltett a Zsigmond király útján, ahová a hajós bérkocsija most bekanyarodott. Olyan volt Artúr a zsakettben, mintha örökké valamilyen érthetetlen és rejtélyes ünnepre készülne, ahol lesz a vlegény, az elítélt s az ítéletvégrehajtó egyszerre. A zsakettet nagyon régen, évtized eltt vásárolta, s hségesen ragaszkodott a viharvert ruhadarabhoz, amelyben aludni is szokott. Mert a mesélés mellett az alvás volt másik, igazi szenvedélye a komoly és ünnepélyes férfiúnak. Artúr úgy tudott aludni, mint ahogy a nagy zenészek útközben, a vasúti kocsiban is gyakorolnak a magukkal hozott, néma zongorán. Szindbád nagyra becsülte a mesélt, s gyakran magával vitte a gzfürdbe. Ilyenkor megültek, törökös módon, térdük alá szedett lábakkal, a forró medencében, s a hajós csendesen fülébe húzatta Artúr meséit. Gyöngéje volt, hogy a fürdvízben meséljenek neki. Nem szeretem Hófehérkét mondta néha, elnyújtózva a forró vízben, a hajós. Nagy stréber volt. Nem bízom az effajta nkben, akik mindig csak illedelmesek és forgatják a szemüket. Ezek a legveszélyesebbek. Akkor már a gonosz, szép mostoha sokkal szintébb n, s inkább megfelel ízlésemnek. János vitézrl mesélj, az legalább magyar volt. És Artúr mesélt. A vízben mesélt, a régi török fürdben, ahol olyan arckifejezéssel áztak a forró nedvekben a nyugdíjas emberek is, mintha a világ egyetlen rültekháza lenne, ahol a kevés józanoknak és értelmeseknek is alkalmazkodni kell a környezet téveszméihez. Ez a fürd a ritka helyek közé tartozott a városban, melyet még nem bontott meg a kor csákánya s ahol a hajós jól érezte magát. Szerette az egyemeletes, sárga ház méreteit, szerette a kapualjat, ahol nem volt semmiféle különös látnivaló, s mégis, minden alkalommal, különösen téli hajnalokon, mikor az utas bálból vagy éjszakai kávéházból érkezve, lila orral és dideregve átlépett az üvegajtó küszöbén, egyszerre otthon érezte magát, az otthonnak egy nehezen meghatározható, csak a hajós és kortársai számára érzékelhet válfajában, ahol nem volt bútor, sem kanári, s mégis otthon volt, a szónak valamilyen nemesen hazátlan, férfias és komor értelmében. Már a bejárat és a folyosók szagát is szerette a hajós. Mert terjengett itt valamilyen ismers és nyers illat a meleg levegben, a meleg víz, a dörzsöltörlk kissé klóros szaga, aztán az emberi testek nem éppen finom, de nem is kellemetlen, természetes és emberi illata. Emberek valánk! miért szégyenlenk ezt...! idézte néha, orrcimpáját tágítva, emlékez szimatolással a hajós, mintha tartani lehetne tle, hogy a félszem és kemény indulatú Kölcsey is itt áztatja bütykeit, megszeppent elégtétellel, miután elmondta gonoszkodó gyászbeszédét áldozata, Berzsenyi ravatala fölött. Igen, volt e szagban valami a testi sors, az egészség és a betegség, az éjszaka és a nyavalya, a szappan és az izzadság keverékébl, s mindenestl mégis barátságos és elviselhet volt az egész, mint a nagyon régi családok hálószobáinak szaga, ahol éltek, nyögtek, szerelmeskedtek, aludtak, potrohos hassal álmodoztak, szültek és a halállal viaskodtak a régi emberek. A hajós belépett Artúrral a gyógyfürd elcsarnokába, és szimatolt. Mondd meg a kocsisnak, hogy várjon szólt oda Artúrnak. A mai napra

18 már megtartom, üsse k, mert fontos világi dolgaim vannak. De elébb igyon sört, költségemre. Mondd meg neki, azt parancsolom, amíg fürdünk, világos serrel józanra kell innia magát. Nem szeretem, ha kocsisom görbe háttal ül a bakon, mint ahogy a legtöbb Nepomuki Szent János görbedezik az országutak mentén. Ez a parancsom. Én jegyet veszek és elremegyek. S amíg Artúr, lebeg zsakettszárnyakkal, fehér tincseit lobogtatva elsietett, hogy teljesítse a hajós parancsait, Szindbád a pénztárablakhoz könyökölt, s nagyon kedvesen bókolni és udvarolni kezdett. Mit olvas, nagysám? kérdezte kissé vidékiesen, mintha a fürdzésnek egyetlen célja lenne, ürügyet találni az ismerkedésre. De az ids hölgy, aki a város megbízásából osztogatta itt a fürdjegyeket, már ismerte a hajóst. Puha, kövér kezét kinyújtotta az ablaknyíláson át, elfogadta Szindbád kézcsókját, mintha egy vidéki úrilak ablakából nyújtaná kezét e májusi reggelen az arra lovagló ulánustisztnek, s egészen mély hangon felelte, mintha szivarozna is, mint olyan sokan a magános nk a régi Magyarországon: Az új Szukulics-regényt, Szindbád úr s a kövér hölgy megmutatta a sárga födeles regényfüzetet. Fekete lovag a címe. Nagyon jó. Kedvencem Szukulics. Majd megmondom neki ígérte Szindbád. Nem akarok nagyzolni, de nyugodt lélekkel bizonyíthatom, hogy a neves íróbarátaim közé tartozik. Ó! mondta a hölgy ábrándosan, és szívére szorította két kézzel a füzetes regényt. Biztosan sokat ülnek együtt és megbeszélik irodalmi terveiket. Milyen szép lehet, mikor a szellemóriások az örök dolgokról vitatkoznak. Szukuliccsal mondta megfontoltan Szindbád irodalomról csak keveset vitatkoztam életemben. Minden, amit tudok róla, hogy barna sert iszik, s szereti a fiatal hagymát és a disznósajtot. Ezenfelül egy idben fekete brzekét is hordott. Azt hiszem, a legggösebb ember a városban. Nem csoda, mert barátja a vitkovici oroszlánnak. Az kicsoda? kérdezte a hölgy, miközben letépte a gzfürdjegyeket, s szomjasan figyelte Szindbád minden szavát. Egy másik szellemóriás felelte Szindbád, s legényesen kabátja hajtókájának gomblyukába gyrte a jegyeket. Arról híres, hogy a világháborúban élete kockáztatásával ellopta az ezredkasszát s elment egy hétre Lembergbe pálinkát inni és lányokkal mulatni. Családja késbb megtérítette a hiányt, a kincstár nem tudott meg semmit. Nagyon bátor ember volt mondta elismer fhajtással, merengve, Szindbád. Milyen különösek az írók! mondta megszeppenve a pénztárosn. Igen mondta Szindbád, és oldalt hajtotta fejét, mint mindig, mikor az élet különösségén elgondolkozott. Az írók valóban különös emberek. Majd elhozom egyszer a vitkovici oroszlánt kedves nagysám tiszteletére, s megfürdetem. Általában hasznos, ha az írók, újkori divat szerint, olykor megfürödnek. A levegbe nézett, mintha egy hangot hallana: Igaz mondta felemelt kézzel, mint aki helyesbíti szavait,hogy Virág Benedek, aki itt lakott közel, a Szarvas téren, soha nem fürdött. Megint kezet csókolt, s lassú léptekkel elindult az emeletre, a fürdkhöz vezet lépcskön megfontoltan haladva fölfelé. A lépcsház egyik szögletében, a földig ér tükör peremén fekete üvegtáblákon aranybetkkel hirdették belvárosi

19 kereskedk áruikat és címüket. E cégek java része régen megsznt már, éppen úgy, mint ahogy kihalt a közönség, mely e fürdben elhelyezett hirdetésekbl tudta meg, kinél kell farsangi hosszú fekete kesztyt vásárolni, vagy meleg alsót, melyet bokánál madzaggal kell megkötni, s még a koporsóba is elkíséri az embert. Szindbád megállt e múlt századbeli céghirdetések eltt, s hosszan elgyönyörködött a fekete üvegre rögzített aranybets szövegben. Kínáltak itt kézzel varrott cúgoscipt, melyben a kényes és érzékeny lábak is fürgén lépdelnek, mintha az élet örökös lakodalom lenne. Ez volt a legfinomabb viselet gondolta elismer emlékezéssel Szindbád. Egy szép, hosszúkás formájú, vizslakutya szín, sárga everlasting cip, melyet este egyetlen mozdulattal rúgott le az ember a lábáról! De már itt, a fürd vendégei között sem viselt senki cúgos sárga cipt. Aztán felfedezte a hirdetések között a hajós annak a belvárosi virágkeresked cégnek címtábláját is, melynek tulajdonosa valamikor az irodalmi ízlésérl híres Róza volt, a szépek szépe, a legkedvesebb, aki késbb irodalmi szalont tartott fenn az Újvilág utcában, s termeiben a welesi herceg és az a mélyen vallásos magyar gróf is megfordult, kinek barátsága talán a legnagyobb kitüntetés és kegy volt a régi világban egy szép és tehetséges n számára. Itt kezdte Róza, ebben a virágüzletben gondolta most Szindbád, itt ismerte meg a kegyes gróf, akinek szerelménél csak vallásos hajlama volt tisztább és bensségesebb. E virágüzletbl, fiatal éveiben, mikor még nem ismerte a pénz és a nk értékét, Szindbád is gyakran küldött gyöngéd növényeket a hiszékenyebb hölgyeknek. Emlékszel-e még? kérdezte félhangon, mert megérezte, hogy Artúr, aki közben beszélt a kocsissal, és közölte a boros lóápolóval Szindbád egészségügyi parancsát, visszaérkezett, és mögötte áll. Emlékszel-e C. Cecíliára?... Emlékszem-e? dünnyögte Artúr. Nekem kellett várni reggel ötig az elcsarnokban, amíg Ön sampuszt ivott a hölggyel az orfeum különhelyiségében. Innen küldtem a virágot neki mondta Szindbád, s botja hegyével a hirdettáblára mutatott. Mindig rózsát, vörös rózsát, télen és nyáron, egész kosárral. Csak egyszer küldtem neki orgonát, májusban. Igaz, hogy akkor Róza letarolta kedvemért a fél Svábhegyet. Különös mondta aztán, és sóhajtott, különös, hogyan felejt a világ! Talán már nem is él kívülem senki a városban, aki tudná, hogy Cecília volt a legérdekesebb testalkatú n Európában. Amennyiben? kérdezte megjátszott közönnyel, szuszogva a mesél. Általában hallgatni szoktam az ilyesmirl mondta megrovó hangon a hajós. De amit mondok, nem titok, mert a walesi herceg is tudta. Mégis, beszéljünk másról mondta nagyúrian és finoman. S megint a lépcsk felé fordult, nagyon határozottan. Artúr elhallgatott, mert tudta, hogy ilyenkor nem illik kérdésekkel zaklatni a hajóst. Az emlékek utolsó idben néha keser hevességgel rohanták meg Szindbádot, és félelmesen lehangolták. Most sem szólt többet, némán vetkzött, szótlanul kötötte derekára az ágyékkött, s nyugodt léptekkel ballagott le a fürdmedencébe, ahol minden és mindenki ismerte, s az öreg, kövér dögönyöz-mesterek olyan tisztelettel és örvendezéssel fogadták, mintha valamilyen konstantinápolyi nagyúr tért volna

20 vissza, janicsárjai élén, török pasákkal övezve, háremébe és kéjlakába, a Boszporusz partján. Mert itt, a nagy, középs medence partján csakugyan elmosódott a forró ködben Nyugat és Kelet, kissé összeolvadt minden a gzölg párákban, ami ízlésben, múltban és emlékben elválasztotta a két világtáj lakosainak lelkét. Leült Szindbád a fels lépcsfokon, lábait megmártotta a forró vízben, melyben, négyszáz esztend eltt, már Musztafa Szolimán pasa is áztatta podagrás, sörbettl és a földi hurik dédelgetéseitl kissé megviselt, odaliszkok babusgatásától ernyedt tagjait leült a fels lépcsfokon, szemvillanással maga mellé parancsolta a szeméremkötjét valóban szemérmesen, kislányos módra, kétoldalt húzogató Artúrt, aki így meztelenül, zsakett nélkül különösen hatott, mint egy bukott, öreg angyal, lant és szárnyak nélkül s alaposan körülnézett. Mindent és mindenkit ismert itt Szindbád. S mieltt elnyújtózott volna a meleg tóban, melynek ereje gyógyította a podagrát és a lankadó életkedvet is, szemügyre vette az ismers képet, mint a gazda, mikor hosszú útról tér haza, és mustrálni kezdi háza táját és jószágait. Nedves és sr csend uralkodott az évszázados oszlopokkal támogatott, boltozatos teremben, ahol a kupola színes ablaküveggel bevágott fényrésein tarka sugárban zuhogott be a májusi napsugár, s elvegyült a gzölg medencék vizében, vörösre, kékre, zöldre és sárgára festve helyenként a vizet, mintha egy részeg fest áztatná itt hajnali kábulatban ecsetjeit. Olyan volt ez a kupola, a színes fényrésekkel, mint a napkeleti égbolt az Ezeregyéjszaka egyik meséjében égbolt, színes csillagokkal, melyek leragyognak az emberi nyomorúságra és meztelenségre. Mert a medencékben férfiak áztak, minden korú, rangú és sorsú férfiak, vagy a kpadokon feküdtek, a falak mellett, csupaszon, mellükön összefont karokkal, csukott szemekkel, mint a kétnapos hullák a halottnézben, kikrl megfeledkeztek a rokonok, s az özvegy már bizalmas találkát is adott e májusi reggelen a délceg temetésrendeznek a városligeti Kéménysepr -ben. Magánosan és szomorúan ültek, feküdtek, áztak és hallgattak itt a férfiak, mintha már készülnének a másik, huzamosabb meztelenségre, amelynek halál és enyészet a neve. A színes csillagok leragyogtak tarka fényeikkel a kupolamennyezetrl e meztelen és szomorú férfiúi együttesre, s mintha pislogó szemmel vigyorogtak volna ennyi emberi reménytelenség láttán. Mert a gzfürdbe már csak azok jártak, akiknek muszáj volt, hiszen elhaladt fölöttük az élet; no meg a fiatalabb zsokék Alagról, akik az angol tréner felügyelete mellett szakmányba izzadtak a hetven fokos hlégkamrában, s aztán rövid nyel fakéssel vakarták le hátukról és csapkodták maguk körül az izzadságot, hogy annál is könnyebbek legyenek délutánra, Alagon vagy Megyeren, mikor Dreher úr páholyában oly gondterhes mozdulattal emeli szeméhez messzelátóját, mintha a lovacskák futása mindennél, még a serfzésnél is fontosabb dolog lenne e világon. Magánosak voltak itt a férfiak és meglehetsen reménytelenek. Keszeg lábakon viselték potrohukat, melyet most szégyenls óvatossággal engedtek a meleg vízbe, ahogy a borostömlt engedik vidéken a kút mélyébe. Ezek a hegyes pókhasak, majd a többiek, a nyájasan kerekek, melyek szemérmetlenül adtak hírt disznótorok, sr zsírban sült húsok, hagymás burgonyák, gyúrt tészták örömeirl, s a régi vágású, nagyúri magyar hasak,