Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola DR. LUKÁCS LÁSZLÓ DOGMATIKA II. KRISZTOLÓGIA

Átírás

1 Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola DR. LUKÁCS LÁSZLÓ DOGMATIKA II. KRISZTOLÓGIA 2005 A katekéta - lelkipásztori munkatárs alapképzés kidolgozása és bevezetése Főiskolánkon az Európai Unió társfinanszírozásával, az Európa Terv keretében valósul meg.

2

3 Bevezetés Jézus az Isten Országát hirdeti, és tanítványait a gondviselő mennyei Atyában való hitre tanítja. A tanítványok a Jézustól tanult hittől a feltámadás nyomán eljutnak oda, hogy BENNE hisznek: Ő a Krisztus, a Messiás, az élő Isten Fia. Jézus földi megtapasztalását összekötik a feltámadásban megélt hittapasztalattal: ugyanaz a személy áll mindkét tapasztalat fókuszában. 1. Három irányból érik ma támadások a krisztológiát 1 1. Nem válik-e Krisztus jelentéktelenné a modern tudományos-technikai világban, a mai társadalomban? 2. Jézus nem csupán egyike-e a számos jelentős vallásalapítónak? A kereszténység abszolút igénye megkérdőjeleződik. 3. Az egyházi krisztológia nem idegenült-e el a biblikus eredetektől, metafizikai fogalomrendszerével? A három kérdés koncentrikus körökben szűkül: világ vallások kereszténység A tudományos-technikai világ és a vallási válság A hatalmas univerzumban miért éppen a mi földünkön következett be az Isten Fia megtestesülése? Sokan az egyház antropocentrikus tévedését látják ebben a szemléletben. Pascal válasza: nem a bolygónk nagysága szabja meg az emberiség fontosságát, szerepét a mindenségben. Az anyagi testek világa lényegesen különbözik a szeretettől, amely végtelenül magasabb rendbe tartozik. A testek képtelenek a legkisebb gondolatra is. Erre csak a szellem képes. De az összes test és szellem együttvéve sem képes a valódi szeretetre, ez más rendbe tartozik, a természetfelettibe A szegénység szigetei ellenére az európai társadalom jóléti és szabadidő társadalommá vált. A tudás is ugrásszerűen megnőtt: 1500 és 1850 között állandó a német egyetemi hallgatók száma ( ). A 19. század végén megnégyszereződött, mára megsokszorozódott. Az ember szabad jogalannyá lett, a tudomány hatalmában sokan feltétlenül bíznak. A természet-géptől a természet-istenségig jutott el a felvilágosodásból a modernségbe átlépő ember. A felvilágosodás elején Descartes és Leibniz még nyitva hagyta a kinyilatkoztatás lehetőségét. Nietzsche már kategorikusan tagadta. Napjainkban a haladásba vetett optimizmust kikezdte ugyan a növekvő kételkedés, de a kiutat a posztmodern gondolkodás nem az Abszolútumban, hanem az abszolutizált relativizmusban keresi. Krisztust ma egy új kontinensen kell hirdetni, megtanulva a mai kultúra nyelvét. Hogyan lehet itt abszolút igénnyel fellépni? 1.2. A vallások sokfélesége és a kommunikációs társadalom Új, korlátlan nyilvánosság alakult ki korunkban. Heidegger: A nyilvánosság az ember létmódja. Elterjedt a Jézus-topic. A vallások önkiszolgáló áruháza nyílt meg, a kereszténység abszolút igénye nemegyszer köznevetség tárgya. 1 Hünermann, Peter: Jesus Christus, Gottes Wort in der Zeit, Aschendorf, Münster, Krisztológia Sapientia 1

4 A francia forradalom óta megnőtt a publicité, a nyilvánosság követelménye; szervezeti formája a média. Elhajlásai, vélt vagy valós veszélyei ellen eleinte cenzúrát alkalmaznak. A modern államok aztán a teljes sajtószabadságot iktatják törvénybe: az USA 1790-ben, Franciaország 1814-ben, Németország 1848-ban. Az egyház a II. Vatikáni zsinaton deklarálja a vallásszabadságot. Az új társadalom dialogikus, a nyilvánosság az ember létformája (Heidegger) lett. Ebben minden abszolutisztikus igény kérdésessé válik. Ehhez járul az, hogy minden embernek joga van a saját meggyőződéséhez, vallásának gyakorlásához. A vallások így a gyakorlatban azonos rangra kerülnek egymással. Abszurditásnak látszik, ha valamely vallás (akár a kereszténység) abszolút igénnyel lép fel. A társadalom amúgy is hozzászokott a dialógushoz, és igényli azt. A dialógusnak klasszikus, platóni értelmezésében (dialektiké episztémé) akkor van értelme, ha különböző nézetek, vélemények találkoznak egymással, a valóság tisztázására. Egyre többen a vallási meggyőződést is az ilyen vélekedések közé sorolják A történelem Jézusa és az egyház Krisztusa A történeti Jézustól a hit Krisztusáig vezető utat már az apostolok nemzedéke végigjárta: ennek tanúja az Újszövetségi Szentírás. A legújabb korban mégis több kísérlet történt a kettő szétválasztására. Három jellegzetes szakasz: Albert Schweitzer-ig ban Gotthold Ephraim Lessing közzéteszi Hermann Samuel Reimarus szövegeit. Éles különbséget tesz Jézus saját tanai és tanítványainak elbeszélései között. Jézus szerinte csak a közeli Messiás-országról és az ember erkölcsi magatartásáról beszélt. A liberális teológia Schleiermachertől Harnackig átveszi ezt a különböztetést, relativizálja a krisztológiai dogmát. David Friedrich Strauss (Jézus élete, 1835/36.) a János-evangélium alapján különböztet az emberiség nemes eszméi és azok mitikus színezetű kifejezései között, ahogyan azok az evangéliumokban megjelennek. Albert Schweitzer 1906-ban bírálja a fenti elméleteket. De közben kitört a modernizmus-vita. A Lamentabili című dekrétum ragaszkodik a zsinati kijelentések és az újszövetségi szövegek teljes azonosságához (DH ) Rudolf Bultmann Az evangélikus W. Wrede a századfordulón azt állítja, hogy az újszövetségi források mind a feltámadás hitéből születtek. Az evangélikus teológiában Karl Barth, aztán Rudolf Bultmann: Nem a történeti Jézus, hanem az igehirdetésben megjelenített Jézus Krisztus az Úr. De ez nem azonos az egyházi krisztológia azonos lényegű Istenfiával. Le akarják hántani Jézusról a dogmák páncélját. Sokféle Jézus-(torz)kép alakul ki. De kiderült: minél intenzívebb Jézus alakjának, tetteinek, tanításának történeti kutatása, annál nyilvánvalóbb, hogy a dogmák csupán arra tesznek kísérletet, hogy szavakba öntsék azt, amit Jézus maga felmutatott. 1953: Käsemann a kérügmából jut el a történeti Jézushoz: a kérügma nem légből kapott állítások sora, hanem a történelmi Jézusra épül. Sorra jelennek meg a protestáns Jézus-könyvek: Bornkamm, Conzelmann, Ebeling. A katolikus munkák az újszövetségi krisztológiát vizsgálják: Schürmann, Gnilka. Jézus igehirdetése és az apostolok húsvét utáni kérügmája között ugyanaz a valóságértelmezés rejlik. A préegzisztencia-kijelentések a hellénista kultúrkörben keletkeztek, hogy Jézus egyedülálló voltát bizonyítsák, a zsidókeresztény-palesztin körökben erre nem volt szükség, helyette Jézus küldetés-tudatát emelik ki. Krisztológia Sapientia 2

5 1951: a Khalkédóni zsinat 1500 éves jubileumán a krisztológiai kérdést többen (Rahner, Grillmeier) így teszik fel: a Khalkédóni dogma nem a krisztológia végleges lezárulását, hanem éppen kezdetét jelenti. Megújul az érdeklődés a krisztológiai kérdések iránt. Újabban fellendül a zsidó Jézus-kutatás, pl.: Joseph Klausner: Jézus; David Flusser: Jézus, Pinchas Lapide Ulrich Luz: A zsidó Jézus, Vermes Géza: A zsidó Jézus Mai téves nézetek: Jézus explicite nem vallotta magát Istenfiának nyilvános működése során. A megtestesülés tana lassan fejlődött ki: apoteózis, amely a 4. századra fejeződik be. Logikátlan egyetlen személyről szimultán azt állítani, hogy isteni és emberi. A két természetről szóló tan elszemélyteleníti Krisztus emberségét. A megtestesülés csupán metaforikusan értendő: Jézus olyasvalaki, aki Isten nevében cselekedett. De nem teljes és végleges kinyilatkoztatás. John Hick: The Metaphor of God Incarnate, tagadja a megtestesülést. A Hittani Kongregáció által 2000-ben kiadott instrukció, a Dominus Jesus a vallási relativizmussal és pluralizmussal szemben hangsúlyozza Krisztus egyedül üdvözítő szerepét. Ehhez járul az egzisztenciális válság: a történelem borzalmai mintha azt bizonyítanák, hogy a megváltás nem történt meg, tehát Jézus nem lehetett a Messiás. Ez a legradikálisabb válság. Az első: meghamisítja-e a dogma az Írást? Az Írás meghamisítja-e a földi Jézus történelmi személyét: Kinek tartotok engem? 2 2. Válaszunk 2.1. A dogmatikus krisztológia meghatározása: Első tétel: A dogmatikus krisztológia a Krisztus-esemény fogalmi felfogását és tudományos megértését dolgozza ki (intellectus fidei), hogy számot adjon a hitről. Ebben különbözik az igehirdetéstől és a többi teológiai tárgytól. Tehát nem közvetlen tanúságtétel, kérügma, amely hitet ébreszt: Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg oktlanság, de a meghívottaknak, akár zsidók, akár görögök, Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége (1Kor 1,22 24). Hanem tudomány, amely a hit benső egységét mutatja ki a hit sokféle tanúságából: a Szentírásból, a tanítóhivatali megnyilatkozásokból, az egyházi hagyományból. A dogmatika a Szentírást az egyházi hagyomány összefüggésében szemléli, amely folyamatában alakul, miközben a hit lényege kötelező és kötött. Normája az Evangélium, ahogy Jézus és az apostolok hirdették, és ahogy lecsapódott a Szentírásban. Ez a hit történeti úton adódik tovább az egyház hithagyományában, különböző társadalmi és kulturális környezetekben: eleven szó. A tanítóhivatali definíciók jelölik ki a hermeneutikailag kötelező határvonalakat. A hit értésének eszköze az értelem. A tanítóhivatali definíciók e bővülő folyamat határait jelölik ki. A krisztológia ma is szembesül a kor áramlataival, de kritikusan tekinti az egyházat és a hivatalos igehirdetést is. 2 Schönborn, Christoph: Gott sandte seinen Sohn, Bonifatius, Paderborn, Krisztológia Sapientia 3

6 2.2. A gondolkodás megtérése a dogmatikus krisztológiában Második tétel: Minden módszert a tárgya határoz meg. Jézus Krisztus üzenete és tanúsága alapvető mértéket szab az embernek és gondolkodásának. A világ és a történelem minden eseményét azok középpontjaként rendezi el. A Krisztus-eseményben a Szent eszkatologikus eseménye valósul meg. Jézus üzenete Milyen igénnyel lépett föl Jézus, és mit adtak belőle tovább a tanítványai? Jézus az Isten Országát hirdeti, és a radikális megtérést sürgeti, mindenkinek: Isten Országa közel van, térjetek meg, és higgyetek az Evangéliumban. (Mk 1,15). A metanoia a héberben több mint bűnbánat vagy puszta jóvátétel: az ember elfordul eddigi útjától, belátja, hogy az zsákutca, és egészen más irányban indul el. Minden hatalom nekem adatott (Mt 28,18sk.). Vö. A Logosz a világosság, Isten gyermekévé tesz (Jn 1,3.9.12). A pogányokat a hit engedelmességére vezetni (Róm 1,16). Krisztus a mindenség örököse (Zsid 1,2sk; 2,2sk.). Jézus személye nem választható el a tanúságtételétől. Ez minden valóság középpontja a kozmoszban és a történelemben: Mt 24,35. Róm 8,22. 1Kor 8,6.: Egyetlen Istenünk, az Atya, tőle származik minden. És egyetlen Úr, Jézus Krisztus. Általa van minden, és mi is általa vagyunk. Jn 1, Christo-logia: Gondolkodás a Krisztus-eseményről Hogyan lehet egy eseményre gondolati rendszert építeni? Mennyire lehet ez a gondolatrendszer a valóság meghatározó alapja? Mennyiben igazolható ez az értelemmel? Ez a modern gondolkodás kérdése Kant óta. Szerinte azonban a vallás a puszta értelem határain belül olyan Odatúlra, Többre utal, amelyben meglátszanak a (kategoriális) gondolkodás határai. A 20. században a vallási jelenség (fenomenológiai) vizsgálatával bukkannak rá a lét új dimenziójára: a Szentre (Rudolf Otto, Mircea Eliade). Heidegger nyomán fogalmazódik meg a megismerésben a transzcendentális módszer. A gondolkodás és a lét egymásra utalt. Heidegger: a gondolkodás önmagát mint másra utaltat tapasztalja meg. A gondolkodás a létezőket létükben érti meg, a létet magát azonban nem tudja megragadni, beleütközik saját korlátaiba. E határélményben sejti meg, hogy egy kimondhatatlan Titok veszi körül, amely fölötte áll, mégis lehetővé teszi az igazság megtalálását: az értelemnek a valósághoz kell igazodnia. A gondolkodás rákérdez önmagára: miért izgatják folyton a mi? miért? hogyan? kérdései. Csak úgy válik lehetségessé, ha az önmaga fölött álló eredetére rábízza magát, bár az megragadhatatlan marad számára. E létet alkotó bizalom 3, alapvető hit nélkül nincs gondolkodás, nem járható az ember életútja. A gondolkodás és a lét határán tűnik fel az Isteni, a Szent Titok, amely a maga megragadhatatlan titok-voltában mégis minden gondolkodás mértékévé válik. Korunk kizárólagosítaná a tudomány útját, mégis él benne a Teljesség (az üdvösség ) vágya, amelyet sem a tudomány, sem a filozófia nem tud betölteni. A lét és a gondolkodás határán egy differencia jelentkezik: a visszahúzódó Isteni differenciája, amely rejtetten tűnik elő a gondolkodás és a lét sorsában. Az ember a lét végső igazságához nem tud eljutni a megismerés útján, hanem csupán a belátás révén. A lét értelmét és alapját sejti meg akkor, amikor ráébred arra, hogy azt a megszokott tudományos módszerekkel megragadni nem képes, de fel tudja fogni megragadottságát. Ezért 3 Welte, Bernhard: Was ist Glauben? Gedanken zur Religionsphilosophie, Freiburg, Vö. Hünermann: i.m. 23. Krisztológia Sapientia 4

7 joggal nevezzük titoknak a világnak ezt az abszolút értelmét és alapját, amelyet megragadni ugyan nem tudunk, mégsem tudunk nélküle létezni és gondolkodni. Ebben a titokban ragyog fel az Abszolút, a Feltétlen: a Szent. 3. Krisztus mint a Szent eszkatologikus eseménye Ha a gondolkodás a titokra utalt, amely mégis felfoghatatlan marad számára, Krisztus viszont a mindenséget átfogó mértékként jelenik meg, akkor ő is a Szent különböző megjelenései közé sorolható, a pogány mítoszok és az ószövetségi üdvösségtörténet eseményei mellé. A Szent a történelem során különféleképpen nyilatkozott meg. A Krisztus-esemény azonban kritikusan viszonylik azokhoz (krínein=ítélni). Kritikusan elhatárolódik a Szent ószövetségi tapasztalataitól: Az emberek között nincs nagyobb Keresztelő Jánosnál, de a mennyek országában a legkisebb nagyobb nála. (Mt 11,11.) Feltétlen tekintélyt tulajdonít magának: Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú... (Mt 11,27). A Krisztus-esemény a Szent eszkatologikus eseménye, amely folytatja a Szent sokféle megjelenését, a vallásokban, főleg az Ószövetségben, de meg is haladja azt. A krisztológia a Krisztus-eseményt mint a Szent eszkatologikus eseményét mutatja fel a világnak. Ez a megközelítés lényege szerint felülmúlja a kategoriális világot. Olyan dimenzióba vezet, amely abban különbözik a filozófiai transzcendencia-tapasztalattól, hogy itt nem az Abszolútumot feltételezik mint a gondolkodás és a lét végső feltételét, hanem magát a gondolkodást mint a Szent megjelenési helyéhez való megtérést igenlik. A keresztény hit a lét-alkotó hitnek végső megjelenési formája. A Krisztusról való beszéd: vallomás. Nem lehet patronként alkalmazni a mai kor válságára. A krisztológiák története mutatja, hogy Krisztus misztériuma meghaladja az értelmünket. A hittételek mégis azt a reményt és bizalmat fejezik ki, hogy a világunkba betört üdvösség be fog teljesedni. A történelem során a hitvallások sora születik. Mindegyik töredékes, hiszen a Több kimondhatatlan marad: mindegyik időhöz kötött tanúság, de az eszkatologikus Krisztus-eseményről tett tanúságtétel. 4. A Szent megjelenései A Szent feltűnése mindig az emberlét, a világ és a történelem eseménye. Megjelenik, de el is rejtőzik benne. Ezért összekapcsolhatóak a Szent megjelenési formái. A Szent: a gondolkodást megelőző, a gondolati megragadásnak elérhetetlen lény, amelyből minden van, ami van, a gondolkodás is. A Szent így az a dimenzió, az a tér, amelyben az istenek a Szentnek és az isteni Istennek alakjában feltűnhetnek. Az emberi lét elzárt marad a Szent előtt, ahol az ember csak elméleti, esztétikai vagy etikai érdekektől vezetve tesz föl kérdéseket. Az ember csak ott nyílik fel a Szent megjelenésének, ahol vallásos megnyíltságban már nem valamit keres, hanem radikálisan a valóság végső alapja és üdvössége foglalkoztatja. A Szenthez nincs közvetlen behatolási lehetőség a Szent önmagából ajándékoz az embernek, lenyűgözve őt. A Szent a felülmúlhatatlanul Korábbinak és Másnak bizonyul. Mindent magába foglal, mindent hagy létezni. A Szent megjelenésében látja meg az ember a világ és az idő végességét, a valóság esetlegességét. Heidegger: Csak a lét igazságából gondolható el a Szent lényege. Csak a Krisztológia Sapientia 5

8 Szent lényegéből gondolható el az Istenség lényege. Csak az Istenség lényegének fényében lehet elgondolni és kimondani, hogy mit jelent az»isten«szó. Az ember tanúvá válik a Szent megjelenésekor. Úgy tapasztalja meg önmagát, mint akit ez a titok bocsátott a létbe. Önállóságában is ő az, aki a Szent elgondolhatatlan Titka előtt hálásan és dicsőítve tanúságot tesz. E folyamatban megváltozik az ember látásmódja. Felismeri, hogy a léte, maga a Lét: ajándék; s ezért ámulat és tisztelet tölti el. Teilhard de Chardin isteni miliőről beszél, a vallástörténészek diafániáról, teofániáról. Az ember minden törekvése mélyén a beteljesedés igénye munkál: a Szent fényében áll. A Szent megjelenésében az ember a világban és a történelemben benne állva a világ és a történelem eredetét és végét pillantja meg: a honnan, miben, hová kérdéseire keres választ. Bár nem tudja megragadni, mégis az Egész világlik fel előtte, a Szent sötét fényében. 5. A Szent megjelenéseinek története A pogány antikvitásban az isteni alakok sajátosan emberi, evilági istenségek. Az Ószövetségben viszont az isteni Isten és a bűnös ember jelenik meg, a pogány isteneket semmiknek mondva. Az ószövetségi istentapasztalattal szemben a keresztény hitben az az isteni Isten mutatkozik meg, aki a bűnösök Istenévé lesz. Ágoston: De civitate Dei: a rómaiak számos különböző istenséget tisztelnek. De a görög-római világ istenei alapjában antropomorfak, az emberi világ kivetítései. A görögök azokat mondják isteneknek, akiket isteni tulajdonságokkal ruháznak fel. Mégis ebben a világban el lehetett jutni a monoteizmusig: pl. Egyiptomban Aton tisztelete. Izrael az igazi, isteni Istent állítja szembe a világi, emberi istenekkel. Jahve egyfelől szabad személynek mutatkozik, aki kapcsolatot teremt a néppel. Másfelől viszont az izraeliták tagadják a mítoszokat, szembefordulnak Kánaán kultúr-isteneivel, természeti istenségeivel, főleg Baállal. Istenképük lassan tisztul ki: Jahve azonban egyre nyilvánvalóbban az isteni uralom szabad eredetének bizonyul, a természet és a történelem urának, bár sose tudják egészen kimondani a lényegét, leírni uralmát. Istenkapcsolatuk jellemzői: 1. Isteni Isten, szemben az emberalkotta, mítikus istenségekkel, akikre legszebb elképzeléseiket vetítik ki az emberek. (Bár, töredékesen, e vallásokban is észlelhető a Szent megjelenése.) 2. Személyes kapcsolatot létesít az emberrel: vele van, gondoskodik róla, megmondja a nevét, megszólíthatóvá teszi magát. 3. Ennek ellenére mindig rejtett és távoli marad. Különböző alakokban jelenik meg, de nyilvánvaló: végtelenül fölötte van mindegyik megjelenési formának. 4. Szövetséget köt a néppel, de az egyre egyoldalúbbá válik az ember hűtlensége miatt. Sokféle módon próbálja nevelni a népet: fenyeget, korhol, panaszkodik, büntet. A fogság után már csak Isten hűsége tartja fenn a szövetséget. Ekkor új szívet, új lelket ígér. Az emberek nem viselkednek a kapcsolatnak megfelelően. A legnagyobb bűnük: a bálványimádás, az elfordulás az isteni Istentől. Krisztológia Sapientia 6

9 6. A fordulat Krisztusban: a bűnös embert fogadja el. Az izraeliták istenkapcsolatát végigkíséri hűtlenségük története. Nem tudnak megfelelni e kapcsolatnak: bűnösek. Legnagyobb bűnük a hűtlenség: Jahvét nem valóban isteninek, önmagát megosztó szeretetnek tisztelik, holott ez adja meg Izrael létalapját, önazonosságát; másrészt azonosítják valamely megjelenési formájával, és ezáltal mítikus figurává alacsonyítják. A folyamat fokozatosan átfordul a bűnös Izrael elítéléséből az isteni Isten új megjelenési formáiba: a királyságból a fogság ítéletideje után a jámboroknak a Tórához igazodó közössége lesz. Isten megtapasztalásának elmélyülésével párhuzamosan egyre jobban meglátják saját bűnösségük reménytelen szakadékait. Egyre inkább felismerik, hogy létformájuk nem felel meg annak, amit az isteni Isten megjelenése megkíván. A bűn: ez a meg-nem-felelés az isteni Istennel való kapcsolatnak. Ezt az egyre mélyülő szakadékot Krisztus hidalja át. Benne Jahve nemcsak vele van Izraellel és gondoskodik róla, hanem valóban Emmánuellé lesz. Az isteni Isten egészen feltárja, elkötelezi, odaadja és kiszolgáltatja magát. Krisztusban Isten egészen eggyé lesz egy emberrel. Szavába belemondja önmagát, s az így végső, eszkatologikus kinyilatkoztatásává lesz. Benne Isten végtelen közelsége, maradéktalan feltárulkozása jelenik meg. Krisztus kereszthalála pedig azt tanúsítja, hogy azonosul a bűnössel. Isten úgy szereti a bűnöst, mint önmagát. Krisztus egyfelől az Istennel való egységből meríti saját azonosságát, önmegvalósulását. Másfelől viszont Istennek a bűnössel való szerető azonosulása valósul meg az életében. Isten a kereszthalálig szereti az embert. Nemcsak ember Istenévé teszi magát Krisztusban, hanem a bűnös Istenévé: szívét ajándékozza neki. Az Ószövetségben az isteni Isten mutatkozik meg, de csak a nevét mondja meg, azt lehet segítségül hívni. Különböző alakokban jelenik meg, s ez átmenetivé teszi jelenlétét: Ő a Mindig-Több, aki visszavonul, de mégis mindig eljövendő Isten. A Szentben az ember azt a gondolkodást megelőző és felülmúló hatalmat ismeri fel, amelyből magát, a világot és a történelmet elfogadja. A pogány istenalakok csak konkretizálódásai és nevei ennek a lényegnek. A Szent által megérintett ember saját önmegvalósításában hálásan elismeri ezt, s ezáltal jut el a saját lényegéhez: felismeri eredetét és rendeltetését. Az ószövetségi imádkozó ember tudja, hogy Isten kezében van, s tőle származónak tudja a világot is. Isten: a saját titkából szabadon cselekvő Isten, akivel az ember szemközt áll, mint képe és hasonmása. Az emberi lét legmélyebb megvalósulása ennek az élő Istennek felel meg. Az embernek ez a lényege a Krisztusban adott kinyilatkoztatással teljesül be. A Szent szabad alapja egészen belemegy az itt-jelenlétébe. Semmit sem tart meg önmagának. Jézus az Isten önfeltárulkozása és önközlése. Ez csak úgy lehetséges, hogy egy ember benső lényegét az Istennel való azonossága teszi ki: ha egy ember valóban egylényegű az Atyával. Ez a lényegi egység úgy nyilvánul meg ebben az emberben, hogy az isteni Isten önmagát ajándékozó szeretete teljesen szabadon mindent és mindenkit igenel, még a bűnöst is. Itt a létnek az a tere nyílik meg, amely a legmélyebb igazságot nyitja fel, a beteljesedésben. Az ember elnyeri saját lényegét, amelyben beteljesülten élhet és halhat. Az ember többé már nem idő-térbeli valóságokhoz köti magát, és nem azok határozzák meg. Története mégsem ér véget. Hanem a lényege nyílik meg, a lényegben való története Krisztológia Sapientia 7

10 kezdődik el. A világ ettől kezdve már nem pusztán adottság, hanem az Istennel megnyílt találkozás helye, amelyben az ember elnyeri saját lényegét. A történelem sem csupán természeti és társadalmi folyamatok szövedéke, hanem kairosz, amelyben múlt, jelen és jövő Istenből nyeri el értelmét. Ebből adódik, hogy újabb kinyilatkoztatás már nem is lehetséges. Az elméleti reflexió, a teológiai-fogalmi felfogás mindig ráutalt a filozófiai fogalomképződésre, amelyben az ember saját létét reflektálja. A filozófiát azonban a teológia mindent felülmúló horizontba állítja: Isten és az ember titkába. 7. Ma a krisztológiák kétféle úton járnak: 7.1. Az egyik út a történelemből indul ki, fundamentális megközelítéssel. A Názáreti Jézus narratív teológiája. A legtöbb mai krisztológia a történeti Jézus alakjából, a Jézus eseményből indul el, fundamentális megközelítéssel. A Jézus-kutatást nagyban segíti Jézus zsidó voltának fölfedezése A másik út elvi alapokról indul el. Ma három ilyen krisztológiai irányzat van: Kozmológiai távlatok az evolutiv világképben (Teilhard de Chardin). Antropológiai megközelítés: Krisztus a tökéletes ember (Karl Rahner). Krisztus a történelem, az emberlét értelme és célja (Wolfhart Pannenberg). Célszerű mindkét utat járni: 1. A történeti megközelítés útját: Hogyan lett az igehirdető Jézusból a hit Krisztusa? A krisztológia központja: halála és feltámadása az eszkatonba nyílva és visszapillantva a préegzisztenciába: Jézus az egyetemes megváltó és az eljövő Úr. Az első keresztények Jézus valódi kilétét a feltámadásából ismerték fel: Úr, Isten fia (Róm 1,3.) Pál írásainak központjában a húsvéti misztérium áll. Márk is a nagypéntekre és a nagyszombatra koncentrál. Máté és Lukács hozzáteszi a születéstörténetet. 2. A személyes ontológiára építő univerzális szemlélet útját: hogyan viszonyul a Krisztushit egyetemességéhez ez a názáreti Jézus? Krisztus nem érthető sem csupán funkcionálisan, sem a csupán természet-elvű ontológiából. Ez a keresztény valóságértelmezés alapja. 3. Mindezeken túl Krisztus alakját ma nem absztraktul, (élet)művétől elválasztva szemlélik, hanem üdvösséghozó művével együtt: szótériológiai krisztológia. 8. Összefoglalva: Hitünk alapja és középpontja, hogy Jézus a Krisztus. A név egyben hitvallás is. Valljuk, hogy a Názáreti Jézus: Krisztosz = masiah, Isten fölkentje, örök egyszülött Fia. Ez a hitvallás egyszerre utal: A/ A kinyilatkoztatás eseményére: Isten a történelemben tárta fel és adta nekünk önmagát. Ennek az eseménytörténetnek csúcspontja a megtestesülés; KINYILATKOZTATÁS. B/ Az Istenember személyére, aki valóságos Isten és valóságos ember egyszemélyben; KRISZTOLÓGIA. C/ Krisztus közvetítő szerepére: ő Isten eszkatologikus küldötte, az eszkatologikus ember, aki kiengesztelte az emberiséget Istennel, és létrehozta az egységet Isten és ember között; SZÓTÉRIOLÓGIA. Krisztus az egyház létalapja és középpontja: az Ő világossága ragyog fel az egyház arcán. Az egyház Őt hordozza és hirdeti, az Ő Lelkéből él. A krisztológia Tamás szerint az egész teológia foglalata, compendium theologiae. Krisztológia Sapientia 8

11 1. A Messiás eljövetele az Ószövetségben A dogmatika az üdvösségtörténetre épül. Ennek lényeges, bár előkészületi része az Ószövetség. Az újszövetségi krisztológia jórészt ószövetségi képekben és fogalmakban fejeződik ki. Az Újszövetség elmondja, kicsoda Krisztus, az Ószövetség viszont azt, hogy micsoda: Dávidfi, Emberfia, Krisztus, Isten szolgája. De azt is, hogy mi az üdvösség, a megváltás. 4 A két szövetség, a Messiás várása és eljövetele, a messiásvárás beteljesedése Krisztusban nem választható el egymástól. Jézus: a Messiás, az egyház: messiási közösség, a keresztény lét: messiási emberség Az üdvösség alaptapasztalata: Az ember kezdettől fogva a végső és teljes boldogságot keresi: az üdvösséget. A különböző kultúrákban, filozófiákban és vallásokban ez a vágy különbözőképpen jelenik meg. A boldogságot több kultúrában mítikus üdvösségközvetítőktől várják, vagy éppen az uralkodótól (pl. Babilon, Egyiptom, Róma). Az Ószövetségben az üdvösség Jahvétől nekünk ajándékozott, beteljesült életként jelenik meg. 6 Jahve: élő Isten, az élet és az üdvösség forrása Az Ószövetség egy történetről tesz tanúságot. Alapja a kölcsönös kapcsolat a szabadon beszélő és cselekvő Jahve-Isten és Izrael között. 7 A fogalmi eszköztár a valóságos történet tapasztalatából nő ki. Nem apriori konstrukció tehát, amelyet egyszerűen alkalmaznak a történelemre. A mai történet-kritikai módszerek elutasítják az Ó- és Újszövetség közvetlen egymásra hangoltságát. Kutatják, hogyan illenek bele ezek a szövegek az eredeti megértéshorizontba, s aztán hogyan kapnak új értelmezéseket, jelentéseket a hagyomány folyamán. A szövegek értelmezésénél tekintetbe kell venni az Izraelt körülvevő szellemi világot is. A környező vallások erősen hatottak a Jahve-hitre. Vitatott, mennyire alkot egységet az Ószövetségi Szentírás. Az egység alapja az a történelem, amelyet végigélnek, s amelyet ilyen sajátos módon értelmeznek. Értelmezésükben benne van részben a Közel-Kelet emberének egész élményvilága, ugyanakkor viszont tagadják a mítikus tapasztalatokat, és a lét értelmezését a Jahvével való kapcsolatra vezetik vissza: a törzsi szövetségtől kezdve az apokaliptikus közösségek kialakulásáig, a Jézus korabeli farizeus és szadduceus csoportokig. Ebben a történelemben az egyetlen Isten Izrael urának bizonyul, aki különböző alakokban jelenik meg. A kötelező érvényű hagyomány, illetve kánonképződés erre a hitben megerősített azonosságra, vagyis az Istennel való kapcsolatra épül. A hagyomány legkülönbözőbb elemeiből alakul ki a regula fidei, a nép élet- és hit-szabálya. 4 Feiner, Johannes Löhrer, Magnus: Mysterium Salutis. Grundriss heilsgeschichtlicher Dogmatik /MySal/, Benziger, Einsiedeln, III/ Moltmann, Jürgen: Der Weg Jesu Christi, München, 1989, Kessler, Hans: Krisztológia. In: A dogmatika kézikönyve I. (Szerk. Schneider, Th.), Vigilia, Budapest, 1996, 255.; Beinert, Wolfgang: Glaubenszugänge, Schöningh, Padernborn, Bd Hünermann: i.m. Krisztológia Sapientia 9

12 1.2. A szabaduláskor, a törzsi szövetség majd a királyság kialakulásával Izrael elfordul a népek eredeti mitikus létértelmezésétől. Az üdvösség a kezdeti korban evilági javakra irányul: ország, gyermekáldás, az ellenségektől való biztonság és királyság. De ezekben Jahve szabad ajándékait látják. Izrael szabad létrejötte közvetítők révén valósul meg, és kifejeződik a nép nyelvében és létformájában. Az exodus, a Jahvéval találkozás a Sínai hegyen és a törzsek kizárólagos hozzá kötődése adja meg az alapját további történelmüknek. Ebbe fűzik bele a pátriárkák hagyományát (pl. Ábrahám exodusát). A királyság a környező népeknél mítoszokba öltöztetett. Mint Mózesnél, a királyoknál is fontos a közvetítés funkciója A környező nagyhatalmakkal szemben Izrael a reménység közösségeként él, amely Isten törvényeinek és az üdvösség ígéretének segítségével az igazságosság megígért országa felé törekszik. Az új létforma közvetítői a törvényhez hű próféták, az Istenszolgája és az Isten Lelkével eltelt bölcsek. Asszur és Babilon monokulturális nagyhatalmak. Saját világképüket kényszerítik rá a környező népekre is. Mítoszaik univerzálisak, isteneik a világ urai. Jahve akarata a törvényben ölt testet: Iz 40, A hit újraértelmezése a Deuteronomiumban. A világ bűnössége az Ebed-Jahve dalokban: Iz 42, Izrael a hellénizmussal és a Római Birodalommal szemben fejleszti ki reményét Jahvéban, hogy új világot és új történelmet fog hozni: az Emberfia országát, amely legyőzi az emberi hatalmak gonoszságát. Ennek az új életformának tanúi és közvetítői Jahve szegényei. Arisztotelész neveltje, Sándor: az uralkodó racionális ember a szent alakjában. Tagad minden mítoszt, de maga válik mítikus alakká. Az emberiség gonoszságával szemben Izrael Istenben, az általa küldött Emberfiában bízik: Dán 7, A teremtés és az élet beteljesülése. Minden vallás az üdvösséget keresi, de az Ószövetség eltér az összes többi vallástól: nem az ember saját vallási-erkölcsi-filozófiai kezdeményezése, hanem Isten szabad belenyúlása a történelembe. Ez a választott nép hitének abszolút kezdete és folyamatos vonatkozási pontja. A megváltás a történelem színpadán megy végbe (tehát nemcsak benső vagy túlvilági esemény): Jahve megmentő cselekvése. A szabadulás alaptapasztalata: minden üdvösség tőle származik. Jahve proegzisztenciája: Én vagyok, aki érted van. Jer 31,31; Ez 11,14 21.). A teremtés és a szövetség Istene: ő maga az üdvösség. Ez mutatkozik meg az egyiptomi szabadulásban, ez teljesedik ki a megtestesülésben: Jézus az igaz Isten és az örök élet (1Jn 5,20) Az ószövetségi istenkép: A valóság teocentrikus értelmezése Jahve radikálisan transzcendens, világfölötti valóság. Mindenek fölött van, csak saját istensége határozza meg, nem kötött semmi máshoz. Semmiből teremti a világot, szavával (terestül-időstül), de marad annak transzcendens eredete, háttere és vége Isten személy: abszolút szabadon tud magáról és rendelkezik magával és minden mással. Ezért képes magát megismertetni, kapcsolatba lépni az emberrel. A teremtés nem öncélú, hanem az üdvösség szándékával történt. Az embert így és ezért alkotta meg. Krisztológia Sapientia 10

13 A kegyelem és a bűn: az ember transzcendentális kapcsolatban áll Istennel. Enélkül nem tud létezni. Mégis szabadságában áll, hogy Isten felkínált szeretetét elfogadja-e vagy elutasítja. Az emberiség gyökeresen egységes: Istentől származik. A világ az emberiségben személyesül meg. A világban lévő rossz eredete, hogy megromlott az ember transzcendentális kapcsolata Istennel. (Tehát a lét nem eredendően és alapvetően tragikus.) Az Ószövetség az üdvösséget/jót és a kárhozatot/rosszat a bűn és a kegyelem kategóriáiban szemléli. Az eredetében megromlott istenkapcsolat fertőzi meg az emberi kapcsolatokat is. A megváltás szabadítja fel az embert a közös élet szabadságára: Jóbel-év A kiengesztelés és a megváltás: Jahve műve. A fogság után megjelenik az eljövendő egyetemes megváltás reménye. Az üdvösség: az előzetes engesztelés feltétele nélkül nekünk ajándékozott megbocsátás és az emberi szív mélyéig hatoló új kapcsolat Istennel. Az Ószövetség az Újban teljesedik be: Isten egészen feltárja magát: megismerhetővé és megközelíthetővé teszi magát. Jézusban és az ő feltámadásában lesz teljessé A megváltás sajátosan Sionhoz és a Dávid-házhoz kötődik Dávid foglalta el Jeruzsálemet, s tette fővárossá és istentiszteleti központtá. A Sion énekek ezért adnak hálát: áldott a hely, ahol Isten lakik. De a helyhez-intézményhez kötött bizalom veszélyes is lehet: kiüresedhet és meghamisítódhat! 2. Az üdvösség közvetítői Egyedül Isten az üdvösség és annak közvetítője: népe közt lakik, ő az Istenük. De aztán Dávid lesz a közvetítő: Ez 34,23. Isten önfeltárulkozásának formái és eszközei: Isten fénylő jelenléte: kabód; rabbinikusan: sekinah. Jelen van a nevében, a bölcsessségben (hokma, szofia), a szavában (dabar, logosz), a Lelkében (ruah). Tehát: 2.1. Égi üdvösségközvetítők Jahve szava Jahve Lelke Jahve angyala (Mal 3,1) A bölcsesség (Bölcs 8 9; Péld 8) Az Emberfia (Dán 7,13) Földi üdvösségközvetítők: király pap próféta Isten szolgája 3. Fölkenés az Ószövetségben Messiás : fölkent eredetileg nem személyekre, hanem tárgyakra vonatkozott, jelzőként. Eleinte jelzőként használják, csak később lesz főnév Jákob követ állít istenlátomása s a kapott ígéretek emlékeként, s fölkeni azt, fogadalmat téve (Ter 28, ) A találkozás helye zarándokhellyé lesz utódainak. Krisztológia Sapientia 11

14 3.2. A szövetség ládáját s vele a főpapot fölkenik (Kiv 30, ) A szövetség népe ettől kezdve már nemcsak a pátriárkákra figyel, hanem az egyiptomi szabadulásra is. A hordozható láda lesz az Istennel találkozás helye (Kiv ) a pap ennek tanúja Jeruzsálemben a láda szilárd helyre kerül, ahol Izraelnek királya lesz ő az Úr Fölkentje (már főnév, nem jelző!). De a megjelölés az eszményi királyra vonatkozik, aki MAJD teljesen megvalósítja a Dávidra rábízott tisztséget. (Feszültség a töredékes valóság és a távoli jövőben remélt beteljesedés között.). Dávid elülteti a vágyat az eszkatologikus Messiásra. Tisztsége túlmutat rajta. Az egész Szentírás messianisztikusan értendő: a messiási eseményre várnak mindvégig. Nehéz a messiási szövegeket elkülöníteni a többitől A messiási eszme fejlődése három fázisban megy végbe: Masiah, fölkent az, aki Isten terveinek eszköze, különleges feladatra kiszemelve, Vö. királyok, próféták, főpapok fölkenése, de például Kürosz is (Iz 45,1.). A fölkenés megerősíti a kiválasztást, s jelzi, hogy küldetésüket nem a néphatalomtól kapták, hanem Istentől Izrael számos történelmi eseményt él meg, ezek kapcsolatban állnak a várt Messiással és a népek történelmével. Az Úr jövendő napját és a messiási időt várják, a Messiás-Királlyal A Kr. e. 2. századtól megerősödik a végső idők várása. Az apokalipszisek perspektívája: a történelemnek vége szakad, azt követi majd a történelmi eseményekhez csatlakozó megújulás. 4. A messiásvárás az Ószövetségben Az Újszövetség tudatosan utal vissza a Dávidfi, Istenfi királyi alakjára: Lk 1, A messiás király Főleg a Kr.e. 10. században keletkezett a jahvista hagyományban. Jákob áldása Ter 49,8 12. míg el nem jön, akit a kormánypálca megillet (vö. Ez 21,30 is) ő a népek várakozása. E messiási értelmezésben egyetért a zsidó és a keresztény hagyomány. Kollektív messianizmus: az egész népre vonatkozik. Bileám jövendölése (Szám 24, ) A prófétai és a királyi messianizmus összekapcsolódik. Dávidban beteljesedik, de túlmutat személyén és királyságán az eljövendő Messiásra. A Septuagintában: a csillag egy emberre utal, és Szet fiai mint az egész emberiség jelennek meg. Qumran: sürgető intések, a Damaszkusz-közösségre s Izrael mostani győzelmére utalva. Vö : Bar Kochba (Csillagfi) lázadása, eredeti neve: Simon ben Koseba. Messiási jelentőségére az Evangélium is utal: Mt 2,2 Nátán ígérete (2Sám 7): a Messiás, Dávid Fia cím Dávid háza azáltal kap messiási távlatot, hogy Jahve ígérete szerint Dávid örök királyságot hoz létre. A királyt az legitimálja, hogy a nép a Tóra értelmében elfogadja a vezetését (MTörv 17,14 20.). Izrael királya különbözik a többitől: nemcsak választják, hanem fölkenik (Sámuel Dávidot 1Sám 16,1 3): masiah. Messiási értelmet kapnak olyan Krisztológia Sapientia 12

15 szövegek is, amelyeknek eredetileg nem volt ilyen jelentésük, 8 pl.: Ter 49,10: Nem vétetik el a királyi pálca Judától ; Szám 24,17: Csillag támad Jákobból, kormánypálca emelkedik fel Izraelből. A királyság tehát a szövetség szolgálatában áll, nem fordítva. Felelősséget jelent, nem jogot. Az első fölkent Áron volt. A király hatalmát papi szolgálatként kell felfognia. Izrael ebben tér el a többi nemzettől. A ház : a templom és a dinasztia. Nem Dávid épít templomot az Úrnak, hanem az Úr ad dinasztiát neki. Az Úr nem helyhez, hanem az utódokhoz köti jelenlétének ígéretét. Felbonthatatlan szövetségi ígéret: örök szövetség (2Sám 23,5.) Apa-fiú kapcsolatban áll az Úr népével: neveli, és ha kell, bünteti (Kiv 4,22; Oz 11,1.). A jahvista történetírás négy, egymásra épülő ígérete: protoevangélium ígéret Ábrahámnak Jákob Bileám. Így konkretizál: az emberiség Izrael népe Juda törzse Dáviddinasztia. Az asszony Ábrahám Dávid ivadéka: Az Ivadék, akire az ígéret vonatkozik: a Messiás, Dávid, Ábrahám és Dávid Fia, aki Isten Fia. Qumran összeköti a két címet: Messiás, Dávid fia. (Ter 49,10. Jer 23,5.) De már nem annyira Dávid királyságának visszatértét várják, hanem a tisztét hűségesen betöltő Dávidfit. A farizeusok vitatkoztak róla, hogy a várt Messiás test szerinti, legitim értelemben vett Dávid-utód lesz-e, vagy pedig inkább morális értelemben: e címmel felruházott vezér, aki egyesíti magában a dávidi tulajdonságokat (Mk 12, ). Jézus az utóbbi értelemben messiás de az előbbi is érvényes reá. A királyzsoltárok messiási utalásai Sitz im Leben-jük: a liturgiában, a Dávid-sarjakra alkalmazza prófétai szóként a Dávidnak tett ígéretet. Utalás a koronázási szertartásra. Nem annyira a konkrét királyról szólnak, mint inkább annak isteni ősképéről. A Fölkent uralmát és hatalmát az isteni doxa fényével világítják meg. 2. zsoltár: Dávidra vonatkozik, a keresztény hagyomány messianisztikusan értelmezi. A király nem fizikai, hanem jogi értelemben Isten fogadott fia, népének pásztora zsoltár: keresztény értelmezésben: a fölkent király személye garantálja a Dávid-ház fennmaradását. A messiás Isten fogadott fia, beiktatása égi, mint Melkizedeké. A király különleges kapcsolatban áll Istennel, különleges megváltó feladata van. Az udvari stílus isteni üzenetet hordoz. A Fölkent országa és tisztsége a még rejtett doxát jelzi: a messiási remény elszakad a valós viszonyoktól. Az Emmánuel-irat (Iz 6,1 9,6.) Eredeti jelentése nem messiási, de kicsengése az: Izrael reménykedik egy igazi uralkodó eljöttében. Ácház hűtlensége és büntetése ellenére a Dávidnak és Izraelnek adott ígéretéhez hű az Isten (Iz 7,14). Az Emmanuelt szülő szűz messiási értelme az Iz 9,5sk-től erősödik fel az újraértelmezések során. Jahve az üdvösséget magába rejtő oltalmazó jelet ad. A hűséges Isten új kezdetet ad: Isteni beavatkozás a világra jöttében (Iz 9, 1 6). Isten jelenlétét az ő Lelkével kapcsolja össze (Iz 11,1 5.9.). 8 Beinert: i.m. Krisztológia Sapientia 13

16 Az Emmánuel: 1. Ideális uralkodó, a katasztrófák után boldogsághozó. 2. Isten hű marad Dávidnak adott ígéreteihez, de Izrael hűtlensége miatt megszakítja a jelenlegi uralmat, s egészen új kezdetet ad. 3. A fő cselekvő a történelembe személyesen belenyúló Isten: ő maga ad jelet. Ehhez használja fel a Szűzet, aki környezetével szemben valóban hisz Istenben, s ezáltal lehetővé teszi az Emmánuel születését. Micheás 5,1 5: 1. Jahve új kezdetet nyit, Betlehemből új Dávidot küld. 2. Anyja. 3. Pásztor lesz, békességhozó. Jer 22,30 23,5 szerint is a Dávidház uralma megszakad, Isten mégis új kezdetet ad. Pásztort állít (23,1 4.) Ezechiel új népről, templomról és kultuszról beszél (40 48), illetve új uralkodóról, pásztorról (34,23sk, 37,22sk): ő lesz az új Dávid. Zak 9,9sk: a királyi üdvösséghozóba vetett messiási reményt a legszebben fejezi ki A messiás próféta A fölkentek másik csoportját a próféták alkotják. De ők másféle fölkenésben részesülnek. Nem messiások, hanem a Messiás hírnökei. Ez a legősibb formája az üdvösség közvetítésének: karizmatikus küldetés, specifikusan zsidó: Isten és népének kapcsolata. Funkciójuk kettős, mint Mózesé: Isten és ember között állnak, közvetlen kapcsolatban Istennel, az ő üzenetét közvetítve és az emberekért közbenjárva nála. Mózes a próféták prototípusa. Közvetítő szerepe Istenhez fűződő közvetlen személyes kapcsolatán alapul. Szövegeink a Kr. e. 8. századtól (az első író prófétáktól) vannak. Isten Mózeshez hasonló prófétát ígér (vö. MTörv 18,15 18). Etiológiai módszerrel a sínai szövetségkötésre vezetik vissza: Jahve Mózest küldte közvetítőnek. A sort így állítják fel: Józsue Sámuel Illés Jeremiás az Isten szolgája Jézus. Az ígéret az Ószövetség történetében konkretizálódik. Lényege: a szóbeli kinyilatkoztatás karizmatikus továbbadása. Papi vonása, hogy Isten színe előtt közbenjár a népért. Királyi hatalma pedig abban nyilvánul meg, hogy kritikájával belenyúl a politikai-társadalmi életbe. A szenvedő Isten szolgája és a prófétai messianizmus (Iz ) A fogság után az elpusztult királyság és a szentély helyett a próféták közvetítik Isten akaratát. Ez 34,1 22. A megmaradás már nem a királysághoz, hanem a szövetséghez kapcsolódik, Jahve Lelke pedig a prófétai meghíváshoz. Az igazságosságért való felelősség is átkerül a királyról az egész Izraelre: Ez 18,5 9. A fogság után jelenik meg a Jahve szolgája különleges figurája: anyaméhtől kiválasztott, meghívott, tisztségébe ünnepélyesen beiktatott, Jahve lelkével eltelt személy ő: fölkent (Iz 42,1 9.; 49,1 9; 50,4 9; 52,12 53,12). Nem király, hanem inkább próféta. Küldetése elsősorban Izraelhez, de másodlagosan a nemzetekhez szól: gyűjtse össze és vezesse vissza az Úrhoz, elsődlegesen a szó prófétai hirdetésével. Feladata egész lényét átfogja: sorsává lesz. Külső és belső viszontagságok között él. Az emberek elutasítják, megvetik, üldözik, betegség is sújtja, Istentől is elhagyottnak látszik egész a halálig, életének odaadásáig. Mindezt türelmesen és szelíden fogadja. Nemcsak eltűri, hanem önként vállalja. Krisztológia Sapientia 14

17 Szótériológiai jelentősége: A szenvedést Jahve küldi, az üdvösségszerző feladat részeként. Szenvedése mások bűneinek következménye. Másokért, mások nevében szenved: helyettesítő elégtételt adva (satisfactio vicaria). Így szerzi meg másoknak az üdvösséget, kiengeszteli az embert Istennel. De ő is megdicsőül: Isten rehabilitálja, megdicsőíti. Az emberek megtérésre indulnak tőle. A szenvedés a próféták személyes élettapasztalata: Iz 53 viszont már a jövendőre utal (vö. ApCsel 8,34). A mózesi-prófétai hagyomány itt jut célba. A közvetítés nemcsak igénybe veszi a próféta egész személyiségét, hanem benne jön létre. Küldetése látszólag kudarccal végződik, élete szenvedéssel valójában éppen ezáltal (nem csupán: ennek ellenére) tölti be küldetését, marad meg személye. A Szolga: mesterséges és művészi konstrukció, hosszú teológiai reflexió eredménye a prófétai közvetítőszerepről és Izrael létéről, küldetéséről. Individuális és ideális alak: konkrét személy és eszmény egyszerre: a konkrét-történelmi valóságot meghaladó, végleges (tehát valahogy eszkatologikus) üdvösség-közvetítő. Feladatát halála előtt, halálával és halála után teljesíti (Iz 42,1 9; 49,1 9; 50,4 9; 52,13 53,12). Eredetileg értelmezhető kollektíven, Izraelre. Keresztény értelmezése individuálisan, Jézusra. A dávidi messiásalak nem szenvedő Isten-szolga, a zsidó egzegézis azonban a próféták szenvedését messiási dimenzióban látja. Az eljövendő király várásához társul a próféta várása: MTörv 18,15 18: olyan próféta jön el, mint Mózes. Mal 3,23: Illés visszatérése. Az igaz próféta visszatértét várják: erre utalnak a qumráni iratok, de az újszövetségi, zsidó-keresztény irodalom is. Iz 53-at nemcsak egy személyre értik, hanem kollektive is, a népre A messiás - főpap Jákob áldása Judát királyi törzzsé, Mózes áldása (MTörv 33,8 11) Lévi törzsét a papság hordozóivá teszi. Bizalmas szeretetkapcsolatra lépnek Jahvéval: Lévi, Dávidhoz hasonlóan a szövetségi szeretet embere. Kettős funkciót tölt be: Isten akaratát közvetíti: a kinyilatkoztatást átadja és értelmezi (tehát nemcsak a törvényt, hanem az üdvtörténeti hagyományokat is). A kultikus, áldozatbemutató feladat később csatlakozik hozzá. Önálló intézményt, társadalmi csoportot alkotnak. Izrael igazi főpapja a dávidi király (Zsolt 110,4). A régi keleti király-ideológiák szerint a király lényegében pap, közvetítő Isten és ember között: áldozatot bemutatva, közbenjárva, engesztelve közbenjár népéért Isten előtt, alattvalóinak felelős képviselője előtte, másrészt viszont Isten földi képviselője, aki üdvösséget hoz. A templom is királyi szentély. A fogság után összekötik az új Jeruzsálem megígért új szentélyével (vö. Ezekiel látomása: 40 48). A monarchia pusztulása után a főpap függetlenedik a királyságtól: benne látják megtestesülni a messiási reményeket (Zak 3,1 7). Az áldozati kultusz az engesztelésre koncentrál: főpapi messiáseszme. Az igaz király és igaz próféta mellett várják az igaz főpap eljöttét is, hiszen az első fölkent a főpap volt. A jeruzsálemi templom pusztulásával (587-ben) a főpap hivatala megszűnik. A babiloni fogságból visszatérve Ezdrás pap: írástudó, a Tóra őrzője és autentikus értelmezője. Jósue főpap politikai hatalmat is kap (Zak 6,11), messiási előjogokkal. Krisztológia Sapientia 15

18 Az ószövetségi kinyilatkoztatás végül is nyitott marad. A királyság megtört, a papság és prófétaság korrumpálódott a pogány hatalmakkal. A ritualizmus és a legalizmus megöli a jámborságot: Isten akarata a törvényre szűkül. Az újszövetségi krisztológia nem pusztán az eszmék montázsa az Ószövetségből. Jézus levezethetetlenül és kiszámíthatatlanul jelenik meg: Egy az Isten, egy a közvetítő Isten és ember közt: az ember Jézus Krisztus, aki váltságul adta magát mindenkiért (1Tim 2,4 6). Krisztológia Sapientia 16

19 2. Az Újszövetség krisztológiája 1. Krisztus feltámadása: a krisztológia alapja A hármas hagyomány a Jézust megelőző, kísérő és követő hagyomány egyetlen egészet alkot. Az Ószövetség megelőző hithagyománya az apostoloknak Jézust kísérő hagyományában folytatódik. Jézus nem hagyott ránk egyetlen sor írást sem amit tudunk róla, azt követőinek tapasztalatából, hívő tanúságtételéből tudjuk. Ennek ellenpróbája az is, hogy a pogány források Jézusról lakonikusan rövidek. Jézus megnyilatkozása elválaszthatatlan az általa létrehozott eredeti közösségtől: ez egyfelől a választott nép kicsiny maradéka, másfelől az első csírája az egyháznak, annak az új Izraelnek, amelyet Ő alapított. Jézus tanítványainak húsvét előtti közössége szervesen folytatódik a húsvét utáni pünkösdi közösséggel. Jézus életének, halálának és feltámadásának eseményei hitet ébresztő tények. A kialakuló hívő hagyomány nem választható el ezektől az eseményektől. A Jézust követő hagyomány az egyház hagyományában bontakozik ki. Ha minden keresztényt megöltek volna, és csak az újszövetségi Szentírás könyvei maradtak volna ránk, mint a qumráni iratok, akkor ma nem volna kereszténység! Az apostolok utáni első nemzedékek két fontos intézkedése: 1. Meghatározzák a Szentírás kánonját. Ahogy időben távolodnak az alapítótól, úgy válik egyre fontosabbá, hogy hitelesen rögzítsék saját eredetüket, Jézus tanítását és a Krisztusba vetett hitüket. 2. Kidolgozzák a hitvallásokat, szimbólumokat, hitük rövid, tömör összefoglalását. E hitvallások aztán fokozatosan bővülnek. Híven követik az Újszövetség nyelvezetét, mégis tükrözik az egyház táguló-mélyülő reflexióját is. Nem részei a Szentírásnak, mégis az apostolok hitének tekintélyét hordozzák. Az Apostoli hitvallás elnevezés és a hozzá kapcsolódó legenda szépen tükrözi ezt: eszerint a Tizenkettő pünkösd napján írta volna ezt, mielőtt elindultak missziós útjukra szerte a világon. Az egyház későbbi életében aztán részben liturgikus, részben tanító vagy apologetikus céllal kialakul a hit sajátos nyelvezete, létrejönnek konkrét meghatározások, fogalmak, amelyeket ma dogmatikus definícióknak nevezünk. Ezek azonban mindig teremtő hűségben születnek: a dogmafejlődés ezt jelenti: az egymást követő századokban újra és újra le kell fordítani a hitvallást a különböző kultúrák és filozófiák nyelvére. Az igazi hűség a folytonos kreativitásban nyilvánul meg. E fejlődés csak az eszkatonban ér véget és teljesedik be A Krisztus-hit történelmi kezdete: Jézus feltámadása Jézus tanítványai a Feltámadott megjelenéseinek hatására gyűlnek újra össze, alkotnak közösséget, amely aztán a Szentlélek kiáradása után az eszkatologikus Isten-népnek tudja magát: Jézus Krisztus egyházának. A régi tanítványokhoz újak csatlakoznak, majd a zsidókhoz pogányok is. Jézust a szó teljes értelmében csak feltámadásától kezdve vallják Krisztusnak és Istenfiának. De Jézusba vetett hitük már földi együttlétük során bontakozni kezd bár ennek tartalma és pontos fejlődése nehezen meghatározható. Az evangéliumok többször Krisztológia Sapientia 17

20 utalnak rá, milyen nehezen értik meg Jézust, mennyire lassan tudnak belehelyezkedni Jézus gondolatvilágába. Vö. Zebedeusfiak kérése (Mk 10,37 Mt 20,2l) Lukács egészen a mennybemenetelig így látja a tanítványokat (19,11; 22,37; 24,21; ApCsel 1,6), szemléletük csak a pünkösd hatására változik meg gyökeresen. Az evangéliumokból kielemezhető az a folyamat, ahogyan fejlődött a tanítványok hite Jézus istenségében. Máté kétszer említ teljes krisztológiai vallomást Jézus feltámadása előtt: 1. Mt 16,16: Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia. Ugyanez korábban: Mk 8,29.: Te vagy a Krisztus. 2. Mt 14,33: (a vizen közeledő Jézusnak:) Valóban Isten Fia vagy. Korábban: Mk 6,51: megijedtek. János viszont már Jézus önkinyilatkoztatását írja le, s azt, hogy hogyan fogadják őt hívők és hitetlenek. Az emberi vallomások Jézus kinyilatkozására válaszolnak, s krisztológiai méltóságát fejezik ki: 4,42; 6,14; 9, A tanítványok hite Istennek Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatására válaszol. A Jézus-esemény, tehát Istennek Fiában adott kinyilatkoztatása pedig már elkezdődik a földi Jézus életében. Jézus földi élete, nyilvános működése, kereszthalála szerves része a Krisztus-kinyilatkoztatásnak és így a Krisztusba vetett hitnek. A leggondosabb történetkritikai elemzés szerint is vannak olyan kiemelkedő krisztológiai mozzanatok Jézus életében, amelyek felvillantják tanítványai előtt valódi kilétét (ilyen például fogantatása, megkeresztelkedése, halála, feltámadása). 9 Jézus feltámadása után a tanítványok a húsvéti hit fényében idézik fel emlékezetükben, mit tett és tanított Jézus. A Krisztus-hit történeti kezdete a feltámadás. Az ősegyház a Názáreti Jézus történelmi alakjáról vallotta, hogy ő a Messiás és az Istenfia. Az ősegyházzal együtt a Krisztusban adott kinyilatkoztatás szerves részének kell tartanunk Jézus földi élettörténetét, szavait és tetteit. Élete, megnyilatkozásai során olyan tapasztalatokat szereznek, amelyek kimutatnak ebből a világból, s csak a hívő tanúságtételben foghatók fel és adhatók tovább. A történelmi Jézus és a hit Krisztusa nem választható el egymástól. Történelem és hit összefonódik az evangéliumokban A Krisztus-hit kifejlődése A feltámadás nemcsak a tanítványok hitének alapja, hanem az egész krisztológiáé. Maga a krisztológia szó viszonylag késői. Az első századokban teológiáról és oikonómiáról beszéltek: a teológia Istent önmagában, az Atya és a Logosz egységében (a Szentlélekkel) mutatta be, majd az oikonomia írta le, hogyan nyílik meg Isten a világra az üdvösség tervének végrehajtásában. A legrégibb vallomások: Mk 9,31: megölik, de harmadnapra feltámad ez lehetett az őskeresztény katekézis kulcsmondata. 1Kor 15,3sk: Pál előtti Krisztus-kérügmát tükröz. Megjelenik a szótériológiai mozzanat is: érettünk. (Vö.: Róm 4,25: Bűneinkért meghalt, megigazulásunkra feltámadt.) 1. A megfeszített Messiás Az első keresztények alapmeggyőződése: Isten feltámasztotta a keresztrefeszített Jézust (vö.: ApCsel 2,23; 3,15; 4,10; 5,30; 10,39). A pogányokkal szemben is így érvel Pál (ApCsel 13,28 30.), aki Krisztus keresztjének és feltámadásának párhuzamára építi egész teológiáját (pl. Róm 4,17), ezért sem foglalkoztatja annyira Jézus földi élete (bár: 1Kor 11,23). A Jelenések könyve is erre a 9 Brown, Raymond E.: An Introduction to New Testament Christology, New York, 1994, 107. Krisztológia Sapientia 18