A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI ÜGYNÖKSÉG FOLYÓIRATA

Átírás

1 EURÓPAI TÜKÖR A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI ÜGYNÖKSÉG FOLYÓIRATA A TARTALOMBÓL Mikor ér véget a rendszerváltás? Beszélgetés Tamás Pál szociológussal Botos Balázs: Iparpolitika az Európai Unióban Tibori Szabó Zoltán: Románia ante portas Füzes Oszkár: Kemény könnyítések. Bulgária az EU-csatlakozás pillanatában Nem minden a politika Beszélgetés Bajnai Gordonnal XI. ÉVFOLYAM 12. SZÁM DECEMBER

2 EURÓPAI TÜKÖR A Miniszterelnöki Hivatal és a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség folyóirata Felelôs kiadó: A szerkesztôbizottság elnöke: A szerkesztôbizottság tagjai: Fôszerkesztô: Lapszerkesztô: Lapigazgató: Rovatszerkesztôk: Szerkesztôk: Mûszaki szerkesztô: A szerkesztôség címe: Vági Márton Palánkai Tibor Bagó Eszter, Balázs Péter, Balogh András, Barabás Miklós, Baráth Etele, Bod Péter Ákos, Erdei Tamás, Gottfried Péter, Halm Tamás, Hefter József, Horváth Gyula, Hörcsik Richárd, Inotai András, Kádár Béla, Kassai Róbert, Kazatsay Zoltán, Levendel Ádám, Lôrincz Lajos, Nyers Rezsô, Orbán István, Somogyvári István, Szekeres Imre, Szent-Iványi István, Török Ádám, Vajda László, Vargha Ágnes Forgács Imre Hovanyecz László Bulyovszky Csilla Fazekas Judit, Becsky Róbert Asztalos Zsófia, Farkas József György Lányi György Nemzeti Fejlesztési Ügynökség 1133 Budapest, Pozsonyi út 56. Tel.: /4180-as mellék Fax: Az Európai Integrációs Iroda kiadványai hozzáférhetôk az Országgyûlési Könyvtárban, valamint a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség honlapján ( Kiadványok, információk menüpont). A kiadványcsalád borítón látható emblémája Szutor Zsolt alkotása. Nyomdai elôkészítés: ProPlus Stúdió Nyomdai kivitelezés: Komáromi Nyomda és Kiadó Kft. ISSN

3 EURÓPAI TÜKÖR 2006/12. A MINISZTERELNÖKI HIVATAL ÉS A NEMZETI FEJLESZTÉSI ÜGYNÖKSÉG FOLYÓIRATA

4 Tartalom Mikor ér véget a rendszerváltás? Beszélgetés TAMÁS PÁL szociológussal... 3 BOTOS BALÁZS: Iparpolitika az Európai Unióban TIBORI SZABÓ ZOLTÁN: Románia ante portas FÜZES OSZKÁR: Kemény könnyítések. Bulgária az EU-csatlakozás pillanatában GYÖRKÖS PÉTER: Mennyire demokratikus az Európai Unió? KISS LILLA VERONIKA: A monetáris unió konvergenciaelmélete hazánk szemszögébôl ÔRY TAMÁS: A Római Szerzôdés adózási rendelkezései II Szemle TÓTH ZSUZSANNA: Magyar munkavállalási lehetôségek Németországban Fejlesztési tervezés Nem minden a politika Beszélgetés BAJNAI GORDONNAL Uniós aktualitások Országgyûlés Külügyi Hivatala GYÖRKÖS MARIANNA: Párbeszéd európai fejlôdésünkért az Országgyûlés és az Európai Parlament szakmai rendezvénysorozata az Európai Bizottság D-tervének keretében Központi Statisztikai Hivatal DEMÉNYNÉ LEHEL ZSUZSA: A férfiak és a nôk az Unióban Olvasólámpa Két könyv az ökoadókról. Frank Rainer Balmes: Verfassungsmäßigkeit und rechtliche Systematisierung von Umweltsteuern (Az ökoadók rendszerezése és alkotmányossága) és Helmut Moritz: Umweltabgaben in Österreich (Környezetvédelmi adók Ausztriában) Monitor English summaries

5 3 Mikor ér véget a rendszerváltás? Beszélgetés Tamás Pál szociológussal Sokaknak voltak az Európai Unióhoz való csatlakozásunkkal kapcsolatban illúziói. Több mint két esztendô után úgy tetszik, hogy ezek az illúziók nem csupán szétfoszlottak, de abban a térségben, amelyet a visegrádinak is nevezett országok alkotnak, különféle válságjelenségek mutatkoznak. Ezeket a különbözô tudományágak és azok különféle irányzatokhoz tartozó kutatói más és más módon értelmezik. Tamás Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutató Intézetének igazgatója szerint a problémák okai jelentôs részben a rendszerváltás körülményeiben keresendôk. Téves hiedelem az, amely szerint térségünkben befejezôdött az átalakulás, állapítja meg a kutató. Két és fél esztendôvel azután, hogy a tíz kelet-közép-európai ország az Európai Unió tagja lett, számos aggasztó jelenséget tapasztalunk társadalmaik életében. Különösen az úgynevezett visegrádi csoport országaiban mutatkoznak olyan jelek, amelyeket összegezve az elemzôk nem elhanyagolható része válságról beszél. Elsôsorban politikai válságról, mert a gazdaság általában jóval nagyobb mértékben növekszik, mint a régebbi tagállamokban, igaz, kevésbé gyorsan, mint például a Baltikum országaiban. Az ön véleménye szerint valóban válságról van-e szó? Igen, de nem olyanról, aminek nyomán világvége hangulatnak kellene eluralkodnia rajtunk. Szerintem a mi térségünkben sok tekintetben várhatóan bekövetkezô, egyszerre megmutatkozó krízisjelenségekrôl van szó, amelyeknek a diagnosztizálására és orvoslására egyaránt meg lehet találni az eszközöket. Úgy vélem, elôször is egy modellkrízissel kell szembenéznünk. Az 1990-ben importált modell krízisével. Azután az eliteknek az utóbbi évtizedben kialakult krízisével. Szembe kell néznünk a társadalmon belüli konszenzus krízisével. A felfogások, elképzelések krízisével a társadalmi igazságosságról, arról, hogy a társadalom különbözô csoportjai milyen arányban részesüljenek a rendszerváltás gyümölcseibôl, a társadalmi termelésbôl. Kezdjük az elején, azzal, amit ön modellkrízisnek nevez. A kelet-európai rendszerváltásnak volt egy egyedülálló sajátossága. A kapitalizmus építése ha szabad ezt a groteszk kifejezést használni a történelem folyamán általában úgy történt, hogy a politikai demokrácia és a szabad piac építése elvált egymástól. Arra nemigen találunk példát, hogy a két folyamat ugyanazon idôben ment volna végbe. A nagy francia forradalom valójában nem a kapitalizmus bázisán zajlott, ám megteremtette a politikai demokrácia egyik máig mérvadó modelljét. Az angol forradalom viszont, amelyet a kapitalista fejlôdés kényszerített ki, érintetlenül hagyta a királyságot, a monarchia egy bizonyos formáját. Kelet-Európának viszont azt ajánlották bô másfél évtizeddel ezelôtt, hogy egy idôben, egyforma intenzitással építse ki a szabad piac és a parlamenti demokrácia intézményrendszerét. Egy olyan mondhatni, amerikai vágyképekre épülô modellt javasoltak tehát, amelynek meg-

6 4 EURÓPAI TÜKÖR 2006/12 DECEMBER valósítására korábban sehol a világon nem volt példa. Azt számos helyen láthattuk, hogy jól mûködô piacgazdaságot teremtettek valóságos, európai értelemben vett parlamenti demokrácia nélkül. Például a Távol-Keleten. Igen, de az ottani országok politikai rendszere nagymértékben különbözik mind az európaitól, mind az amerikaitól. A mi térségünk sajátosságait azonban aligha tartották szem elôtt azok, akik úgy vélték, hogy ezekben az országokban egyugyanazon lendülettel teremthetô meg a piacgazdaság és a parlamenti demokrácián alapuló jogállam. A mai problémák elsôsorban az egymáshoz több tekintetben hasonló visegrádi országokban éppen abból származnak, hogy a két folyamat nem egyforma ütemben zajlik, és fôként nem egymást erôsítve megy végbe. Az ön véleménye szerint tehát régiónkban nincsen egymással szinkronban a demokráciaépítés és a piacépítés. Vannak olyan kollégáim, akiknek az a véleménye, hogy a különbségek elhanyagolhatók. Szerintem azonban ez nem így van. Az alaposabb vizsgálódás azonban kimutatja, hogy igenis erôs inkongruencia tapasztalható a két folyamat között. Természetesen ez az inkongruencia nem pontosan ugyanazon a módon jelentkezik minden egyes országban, de mindenütt megfigyelhetô. És nagyon érdekes azonosságok láthatók. Az elméleti szakemberek általában úgy gondolták ben, hogy a demokrácia intézményrendszere lesz könnyebben megteremthetô, és a piaci viszonyok kibontakoztatása ütközik majd nagyobb nehézségekbe. Mert a demokrácia hangzott el igen gyakran abban az idôben viszonylag könnyen megteremthetô, ha megvan hozzá a megfelelô politikai akarat. Ha az elitek megegyeznek abban, hogy ez vagy az a modell alkalmazható ebben vagy abban az országban, akkor aligha lesz olyan társadalmi erô, amely az alkalmazást megakadályozhatja. Volt olyan felfogás is, amely szerint, ha nehézségek lesznek, akkor azt az okozza, hogy a demokrácia túlzottan gyorsan épül a mögötte szinte óhatatlanul lemaradó piaci viszonyokhoz képest. Ennek azonban legalábbis az én véleményem szerint éppen a fordítottja ment végbe a térségünkben. Az államszocializmus utolsó évtizedeire viszonylag modern, jól képzett munkaerôt sikerült teremteni Magyarországon, Lengyelországban és természetesen az akkori Csehszlovákiában. Olyan munkaerôt, amelynek a piacgazdaságba való integrálása nem igényel drámai erôfeszítéseket. Ennek is köszönhetôen a piacot felépíteni, a piacgazdaság törvényszerûségeit érvényesíteni a mi térségünkben könnyebben sikerült, mint ahogyan azt bárki gondolta volna. Sokan kételkedtek benne a rendszerváltás kezdetén, hogy lehet a tervgazdaságban szocializálódott emberekkel piacgazdaságot építeni. Nos, a tények azt mutatták, hogy a munkaerô meglehetôsen jól képzett, fegyelmezett, az emberek megfelelôképpen szorgalmasak, ugyanakkor nem túlzottan igényesek. Kiderült, hogy ha a vállalkozó kedv nem is amerikai típusú ezen a tájékon, azért az átlag-európainál nem is nagyon rosszabb. A nagy transznacionális cégek szemlátomást nem érzik itt rosszul magukat, törekszenek a befektetéseik növelésére, a termelésük bôvítésére, olyannyira, hogy ennek a törekvésnek ma már elsôsorban a szakemberek hiánya a gátlója.

7 MIKOR ÉR VÉGET A RENDSZERVÁLTÁS? 5 Mostanában már a nem a visegrádiak közé tartozó Romániában is szakemberhiányról panaszkodnak. Sôt, az EU-tagságra nem is számítható Ukrajnában is. Ami ha közvetett módon is ugyancsak azt mutatja, hogy ebben a térségben a piacgazdaság a várakozásokat messze meghaladó sikerrel épült ki. Ezt egyetlen adattal is kitûnôen lehet szemléltetni. Az 1990 óta eltelt bô másfél évtizedben Nyugat-Európából 1,4 millió autónyi személygépkocsi-gyártási kapacitás tûnt el. Ugyanebben az idôben 1,6 milliónyi kapacitás született a visegrádi országokban. Ez világosan mutatja, hogy a nemzetközi tôke fel- és elismerte, hogy itt milyen kezek és fejek állnak rendelkezésre. Egyszersmind azt is tapasztalhatjuk, hogy a nemzetközi tôke törekvéseivel szemben nem nyilvánulnak meg érdemleges ellentörekvések. Nem ismerünk olyan komolyan vehetô koncepciót, amely szerint ennek a folyamatnak volna valamiféle alternatívája. Az általában és egészében jól mûködô gazdasággal párhuzamosan viszont a politikai viszonyok mutatkoznak instabilnak. És itt mindjárt megjegyzek valamit, amit fontosnak tartok: úgy tetszik, túlzottan hamar gondoltuk azt, hogy befejezôdött a rendszerváltás. Ennek az elképzelésnek eléggé sokan áldozatul estek óta számos alkalommal hallhattuk: most már tényleg egy más rendszerben élünk. Mi volt az oka a befejezettség-érzésnek? Szerintem nem egy oka van, de talán a legfontosabb, hogy a rendszerváltás eleje túlzottan könnyûnek tûnt. Az sem lebecsülhetô, hogy az emberek vágytak a bizonyosságra, hogy túl vagyunk a dolgok nehezén, hogy most már tényleg vége annak a sok megpróbáltatásnak, amivel az átalakulás jár. Közben azonban szinte észrevétlenül kialakult egy olyan politikai rendszer mind a négy visegrádi országban, amelynek két fontos, a demokratikus rendszerektôl merôben megkülönböztetô ismérve van. Az egyik a civil társadalom hiánya. A visegrádi országok parlamentjeivel és ez nemcsak az én véleményem az égvilágon semmi probléma nincsen. Ugyanilyen parlamentek mûködnek a legdemokratikusabb országokban Kanadától Nagy-Britannián keresztül Norvégiáig. Formai szempontból tehát rendben van minden. Ámde az említett országokban nagyon erôs a civil társadalom. Olyannyira, hogy módja van befolyásolni a politikai folyamatokat, fontos ügyekben kontrollálni azokat. A mi világunkban viszont roppant gyenge a civil társadalom. Hogy mennyire, azt az arányok jól szemléltetik. Hollandiában egy állampolgár általában négy-öt civil szervezetnek tagja. Ezek igen különfélék: az állatvédô szervezetektôl a zöld szervezeteken át a vallásiakig terjed a skálájuk. Magyarországon ez az arányszám egy alatt van. Másképpen kifejezve: a tizenötmillió holland állampolgár nyolcvanmillió civil szervezeti tagságot mutat fel, a tízmilliónyi magyar nem egészen tízmilliót. Márpedig ha nincsen civil társadalom, nincsen párbeszéd az emberek között. Így azután értelemszerûen, szükségszerûen a pártokra marad a közélet megszervezése. Ez pedig logikusan vezet a társadalmi konfliktusokhoz, hiszen a pártok szakértelmiségijei joggal tartanak egymástól. Ebbôl következôen önkritikára aligha lehet számítani a részükrôl, hiszen az azonnali megtorláshoz vezethet. Senkitôl nem várható el, hogy beismerje: hibázott, valamit elrontott, mert belebukhat a beismerésbe. Nincsenek olyan civil tényezôk, amelyek idôben, megfelelô tekintéllyel figyelmeztethet-

8 6 EURÓPAI TÜKÖR 2006/12 DECEMBER nének: ebbôl meg ebbôl nagy baj lesz. Ezek híján viszont a pártoktól nem várható el az önreflexió. Ilyen körülmények között a pártok nem kontrollálják egymást, ellenkezôleg: abszurditásokba kényszerítik az ellenfeleiket. Azért ha a visegrádi országokat megnézzük, azt látjuk, hogy nagyon különbözôek a pártstruktúrák szempontjából. Nem az a lényeg, hogy hány párt van egy adott ország parlamentjében. Hanem az, hogy a különbözô oldalak között nincsen mozgás, nincsen átjárás. Márpedig ha ez nincsen, akkor társadalmi kontroll sincs, de demokratikus társadalom sincs. Amit ön mozgásnak, átjárásnak nevez, azt a mi tájainkon árulásnak hívják. Nem arról van szó, hogy az a kívánatos, hogy valaki, aki tegnap nemzeti konzervatív volt, holnap balliberális legyen, vagy fordítva. Hanem arról, hogy az egy roppant káros állapot, amikor a pártoldalakat áthághatatlan akadályok választják el egymástól. Hogy a különbözô oldalakon elhelyezkedôknek az legyen a hitvallásuk: inkább elpusztulok, mint hogy a másikkal együttmûködjek. Erre egész országok jövôje rámehet. Rámehet, mert olyan pártpolitikai licitáláshoz vezethet, amelyet egyetlen állam sem bír ki. Ennek a politikai licitálásnak pedig csak egy mûködôképes civil társadalom vethet véget, amely független a politikai oldalak versenyétôl. Az ön egyik tétele tehát úgy hangzik, hogy nincsen valóságos demokrácia fejlett civil társadalom nélkül. A következô pedig úgy, hogy nincsen demokrácia konszenzuális elit nélkül. Ebben teljesen egyetértek az elitek szociológiájával foglalkozó texasi kutatóval, John Higley-vel. A szakmánk egyik klasszikusának számító professzor szerint egy társadalom akkor mûködôképes, ha az elitek meg tudnak egyezni abban, hogy melyek a fô fejlôdési irányok. Ha ezek kérdésében nincsen megállapodás, akkor a társadalom mûködésében elôbb-utóbb nagy zavarok keletkeznek. Ha az elitek egymásban halálos ellenséget látnak, akkor nem lehet jövôképet alkotni. Ámde éppen Amerikából kapunk mostanában híreket a különbözô politikai oldalak mind erôsebb ellenségeskedéseirôl. Talán ez is közrejátszik abban, hogy Higley újabban arról beszél, eltûnôben vannak a konszenzuális elitek a világban. Tehát nemcsak Amerikában, de Nyugat-Európában is. Erre sokféle magyarázatot talált, de amit a legfontosabbnak tart, abban én vitázom vele. Szerintem ugyanis a kereskedelmi televízióknak igen nagy a szerepük a közélet leépülésében. Higley mást mond. Az 1930-as évek Európájának viszonyaival amelyekre nem igazán jó szívvel emlékezünk hasonlítja össze a jelenlegieket. Akkor, noha nem volt még kereskedelmi televízió, kontinensszerte nagy egójú, diktatórikus hajlamú vezetôk uralták a politikát. Nem feltétlenül Hitlerre, Sztálinra, Mussolinira kell gondolni. Az Ibériai-félszigettôl Kelet-Európáig mindenütt találunk ebben az idôben ilyen figurákat. Ha nem diktatórikus, legalább autokratikus politikusokat. A jó politikus ebben a korszakban autokrata volt. Ennek a modellnek a második világháború vetett véget után nem volt ildomos nemhogy diktátornak, de még autokratának lenni sem. Egy új generáció jelent meg a politika színpadán, amely szürkébb volt, mint a korábbi, de képes volt a nagy ügyekben megegyezésre, konszenzusra jutni, kompromisszumokat kötni. Most viszont ez a kompromisszumos korszak ér véget, és visszatérôben van a két világhá-

9 MIKOR ÉR VÉGET A RENDSZERVÁLTÁS? 7 ború közötti modell. Ebben persze szerepe van a médiapolitizálásnak is, de a lényeg, hogy valamilyen módon visszakanyarodtunk az 1930-as évekhez. Visszatérôben vagyunk az akarat diadalát hirdetô politikusokhoz, a megegyezés elutasításához, a frusztrált értelmiségiekhez, akik nem találják a helyüket. Ezzel a Higley-féle felfogással nekem vitám van, de nem egy igazságát el is ismerem. Mert tény, hogy a történelem nem ismétli önmagát, hogy a nemzetállamnak nagyon másfajta szerepe volt háromnegyed századdal ezelôtt, mint jelenleg, de az is tény, hogy éppen a nemzetállam vége igenis nagyban hozzájárul a nagy egójú politikusok és a frusztrált értelmiség újbóli kitermeléséhez. Megkérem, hogy a nemzetállam végével kapcsolatos álláspontját fejtse ki bôvebben, hiszen korunk nem akármilyen jelentôségû problémájáról van szó. Eric Hobsbawmnak 1992-ben jelent meg Angliában A nacionalizmus kétszáz éve címû munkája, amelyet azután magyarra is lefordítottak. A kiváló brit történész egy olyan idôszakban, amikor mindenki a nemzetek reneszánszáról beszélt gondoljunk csak rá, hány új állam jött létre térségünkben, azt mondta, hogy amit magunk elôtt látunk, az valójában nem egyéb, mint a nemzetállam hanyatlása. Az a tény, állapította meg, hogy a legkülönfélébb tudományágak oly nagy teret szentelnek a nemzet és a nacionalizmus tanulmányozásának, elemzésének, arra utal, hogy ezek a történelmi jelenségek túljutottak a virágkorukon. Hegel híres mondását idézte koncepciója igazolásául: Minerva baglya, amely a bölcsességet hozza, alkonyatkor repül fel. Ennek ellenére sokan kritizálták ôt, mondván, szó sem lehet a nemzetállam végérôl. Természetesen valóban nem arról van szó, hogy egy reggelen arra ébredünk, hogy nincsen nemzetállam. Azonban legalább két nagyon lényeges tényezô mutatja, hogy távolodóban vagyunk annak klasszikusnak nevezhetô formájától. Az egyik az, hogy egyre nagyobb pánikjelenségek mutatkoznak annál az elsôsorban humánértelmiségnél, amelyiknek az állam szolgálata jelentette az egzisztenciális alapját. Az utóbbi másfél évtizedben térségünk államai jelentôs pozícióveszteséget szenvedtek el például a multinacionális cégekkel szemben. Márpedig a lengyel, a cseh, a magyar és a szlovák értelmiség meghatározó részének az állam volt a kenyéradója, vagy még ma is az. Nem biztos, hogy jó, de nagyon szemléletes hasonlattal élve azt mondhatnám, olyan ez, mint amikor a parasztra sok éven át tartó, pusztító aszály tör rá. Nincs esô, folyó sincs a közelben, az esôért mondott ima sem segít. Értelemszerû, hogy ez a paraszt nem igazán stílszerûen szólva radikális fantáziák foglyává válik. Ez történik most térségünkben az értelmiség jelentôs részével: radikális fantáziák foglyává válik. Nem elôször fordul ez elô a mi tájainkon. Elég arra gondolni, milyen következményekkel járt a császári Németország vagy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és 1920 között gombamód szaporodtak el ebben a térségben a szélsôséges mozgalmak, amelyek közül azután végül a szélsôjobboldaliak kerekedtek felül. Van olyan történészi felfogás, amely szerint a mostanában az etnikumok békés együttélése példájaként emlegetett Osztrák-Magyar Monarchiában korábban is ott lappangó antiszemitizmus akkor is a felszínre tört volna, ha nem omlik össze a birodalom. Lehetséges, hogy ez történt volna. Ami pedig bizonyos: a két világháború között egyre nagyobb erôvel törtek elôre a különbözô például a kisebbségeket megsem-

10 8 EURÓPAI TÜKÖR 2006/12 DECEMBER misíteni kívánó szélsôségek, aminek ismeretesek a háború alatti, illetve utáni következményei. Most hangsúlyozva, hogy a történelem nem ismétli önmagát valami hasonlót látunk. A nemzetállam funkciói átalakulóban, bizonyos vonatkozásokban leépülôben, elsorvadóban vannak. Azok a funkciók, amelyek átkerülnek az Európai Unióhoz, a nemzeti értelmiség számára nem igazán jelentenek kárpótlást. Hogy a különféle multinacionális cégeknél is keletkeznek munkahelyek, az sem jelent kielégítô vigaszt. A lényeg: megszûnnek azok a valóságos és szimbolikus erôforrások, amelyektôl az úgynevezett nemzeti értelmiség léte függ. Így azután egy az 1920-as, 1930-as évekéhez hasonló strukturális-egzisztenciális krízis áll elô. Ezek a nemzetállam átalakulásával, hanyatlásával kapcsolatos jelenségek határozzák meg térségünkben a politika formálódását, a politikusok magatartását. Az állam cselekvési tere szûkülôben van. A rendelkezésére álló eszközök hatóereje csökken. Látható, hogy a jóval nagyobb országok politikusainak kezét is túl sok tényezô köti meg. A mi térségeink országai ideértve Lengyelországot is kicsik. Bármekkora legyen is a politikusaik egója, Európában nem tudnak valóban nagyok lenni. És ráadásul itt lép be szerintem a kulturális gépezet hatása. A média egészen másnak mutatja a politikusokat és lehetôségeiket, mint amilyenek a valóságban. A médiában megjelenhetnek mindenhatóként vagy éppen mindenért felelôsként. A valóságban azonban jóval kisebbek a lehetôségeik. Jól illusztrálja a helyzetet egy nem visegrádi állam példája. Észtországot általában a rendszerváltás legsikeresebbjeként szokás emlegetni. A legsikeresebb észt multinacionális vállalat az informatikában nem akármilyen hírnevet szerzett Skype. E cég forgalma nagyobb volumenû volt, mint amekkora az egész észt nemzetgazdaság. Magától adódik a kérdés: kinek van nagyobb hatalma, az észt államelnöknek vagy a Skype elnökének? Ez a példa mutatja, hogy a jelenlegi helyzet, amely egyébként alkalmas az akaratközpontú politikus kitermelésére, arra nem kevésbé alkalmas, hogy frusztrálja ôt. Annál inkább, mert a rendszerváltás sok fázisban, a különbözô területeken más-más módon, mindenesetre nagyon kiszámíthatatlanul zajlik. Ennek következtében rendkívül gyorsan használódnak el a politikai vezetô körül, vele dolgozó közösségek, csapatok. A gyorsan változó világban szinte értelemszerûen következik be, hogy amit valaki a múlt évben ígért, az ebben az esztendôben már senkit nem érdekel. Fôként, mert senki nem is emlékszik rá. Az iszonyatos információáradatban és a gyorsan cserélôdô vezetôi garnitúrák forgatagában a múlt rendkívüli sebességgel homályosul el. Így egyre gyakrabban érezheti úgy a körülmények által kitermelt akaratközpontú politikus, hogy senkire nem számíthat, csak önmagára. Ennek egyebek között az is oka, egyszersmind következménye, hogy itt, a mi régiónkban, egyetlen országban sem lehet olyasmirôl beszélni, hogy egy nemzedék csinált volna valamiféle politikát. Esetleg, hogy valamelyik vidéki lobbi tevékenységéhez fûzôdne ez vagy az a fontos dolog. Hogy valami talán távoli, de mégis találó példát hozzak: az 1950-es, 1960-as években attól félt a szovjet pártvezetés, hogy a leningrádiak átveszik a hatalmat, amire kirobbant az úgynevezett leningrádi ügy, ami véget vetett ezeknek félelmeknek. Vagy például: az 1970-es években a máig ható kínai reformokat a sanghajiak indították el. De valami hasonló történt a német szociálde-

11 MIKOR ÉR VÉGET A RENDSZERVÁLTÁS? 9 mokrata pártban is. Ott mûködött az úgynevezett toszkánai frakció. Ezt a csoportot azok a vezetôk alkották, akiknek Toszkánában volt nyaralójuk. Efféle csoportosulásokat sehol sem látunk ma a visegrádi országokban. Nem tudunk róla, hogy a cseheknél volna például ostravai, a lengyeleknél katowicei lobbi. Nálunk sincs sem pécsi, sem debreceni, sem gyôri lobbi. Közhelyesebben szólva és összegezve: nincsenek jól körvonalazható, hosszabb ideig egy irányba húzó csapatok. Országoktól és irányzatoktól függetlenül azt tapasztaljuk, hogy azok a politikusok kerekednek felül, akiknek erôs az egyéniségük, és akik nem különösebben aggályosak a csapatügyeket illetôen. Nem hiszik azt, hogy nekik egy-egy meghatározott csoport élén állva kell ezt vagy azt a célt elérniük. Van egy csoport, amelynek az élén állva elhatároznak valamit, aztán egy másik csoportot részesítenek elônyben. De a csoportok is csapódnak ide-oda. Nagyon ritka az errefelé, hogy egy olyan kis párt úgy lecövekeljen egy nagy mellett, mint az SZDSZ az MSZP mellett. Ha megnézzük Lengyelországot vagy Szlovákiát, azt látjuk, hogy a kis pártok akármilyen koalícióba hajlandók belépni. Szlovákiában a legutóbbi választásokon a Magyar Koalíció Pártjának az volt a feltétele, hogy belépjen a jelenlegi koalícióba, hogy vele együtt menjen még egy jobboldali alakulat, mert a jobboldali pártok közül egyedül nem voltak hajlandók társulni Mečiarral. Így került be a kormányba a Slota-féle nacionalista párt. Most aztán az MKP bánhatja, hogy aggályoskodott. Ebben a világban meglehetôsen feleslegesnek tûnik a moralizálás. Az a leglényegesebb kérdés, hogy az adott helyzetben egy politikus képletesen szólva hogy tud magának ösvényt taposni a dzsungelben. A feladat szabja meg tehát, hogy milyen politikusokra van szükség. Innen nézve akár azt is mondhatjuk tehát, hogy nem olyan meglepô, mint amilyennek sokan találják, hogy Lengyelországot a Kaczinsky-ikrek irányítják, hogy Szlovákiában egy nagyon sajátságos koalíció van hatalmon, nem kevésbé sajátos politikusok által vezetve, hogy Csehországban ma az a három-négy figura áll az érdeklôdés homlokterében, aki. És innen nézve talán a magyar helyzet is érthetôbb. Szóval az ön véleménye szerint a társadalom által gyakran értetlenül fogadott fejleményeknek az állam meggyengülése a fô oka? A dolgokat nagyon leegyszerûsítve: igen. De mindjárt mondom azt is, hogy az államnak ez a mifelénk történô meggyengülése sajátos módon megy végbe. Méghozzá úgy, hogy az eseményeknek egyfelôl egy atomizált társadalomból kiemelkedô, magányos hôs politikus a fôszereplôje, másfelôl pedig egy deklasszálódó, lumpenizálódó értelmiség. Mert az állam egy szép napon azt mondja, hogy eddig százezer értelmiségnek tudtam státuszt biztosítani, de jövôre csak ötvenezernek tudok. Nyilvánvalóan nem mindegy, hogy kik lesznek azok, akik a létbizonytalanságba zuhanó ötvenezerhez fognak tartozni. Innen kezdve kíméletlen politikai küzdelem indul meg az értelmiség sorain belül. Innen kezdve egyáltalán nem mindegy, hogy az én kormányom vagy a te kormányod van-e hatalmon. Ebbôl adódóan meglehetôsen értelmetlennek látszik az az utóbbi évtizedben gyakran elhangzó kérdés: miért nem egyezik meg az értelmiség? Valóban, hiszen arról nem lehet megegyezni, hogy ha az állam által korábban finanszírozott értelmiségi státuszok jelentôs része megszûnik, mi legyen a vesztesek-

12 10 EURÓPAI TÜKÖR 2006/12 DECEMBER kel. Itt olyan húsbavágó ügyekrôl van szó, amelyek kizárják a békességes megoldásokat. Olyan, nagyon kemény egzisztenciális harcról van szó, amely egyének, rétegek túléléséért folyik. Mindennek pedig mintegy az ad keretet, hogy, amint mondta, tovább folyik a rendszerváltás. Igen, ez a helyzet. Tényleg nagyon különösnek tartom, hogy sokan úgy vélik, immáron túl vagyunk a rendszerváltáson. Hiszen nyilvánvaló, hogy itt egy olyan folyamattal van dolgunk, amelyrôl nem tudjuk megállapítani, hogy mikor van vége. A kapitalizmus folyton változik, mind újabb és újabb alakokat ölt, újabb politikai ruhákat vesz fel. Ámde szerintem a mi térségünkben nem csupán ez a gyakori alakváltoztatás a legfôbb probléma, hanem valami más. Szerintem itt egy társadalomlélektani problémáról is szó van. Arról, hogy a rendszerváltást nem a fiatal generációk, hanem a közép-, vagy még idôsebb nemzedékek csinálták. Úgy is mondhatnám, hogy a középkorúak lázadása vezetett a rendszerváltáshoz. Ebben a lázadásban két dolog fonódott össze. Az egyik az a régóta érlelôdô motiváció, hogy vissza kell már végre jutni Európába, úgy is mondhatnám, hogy vissza kell térni a normalitáshoz, ahhoz a modellhez, ami a mi számunkra, kelet-közép-európaiaknak, normálisnak számít. A másik dolog egészen más természetû. Itt valamiféle elégtételrôl van szó. Rendkívül sok emberben volt olyan elképzelés, motiváció, hogy ô a kommunista rendszerben háttérbe volt szorítva, a képességei alapján több járna neki. Teltek-múltak az évek az új rendszerben, és nagyon sokakban egyre inkább az az érzés keletkezett, hogy ôk nem kaptak elégtételt. Ôk nemigen akarták belátni, hogy korábban azért nem kapták meg mondjuk azt a pozíciót, amit önmaguk számára méltányosnak tartottak volna, mert nem voltak meg hozzá a képességeik, vagy mert egyszerûen nem volt szerencséjük. Könnyebb volt azt gondolniuk, esetleg hangoztatniuk is, hogy azért nem jutottak elôre, mert nem voltak lojálisak a rendszer iránt, esetleg szemben álltak vele. A lényeg tehát az, hogy a társadalom jelentôs csoportjai de legelsôsorban a középosztály különféle rétegei úgy gondolták, kell, hogy kapjanak valamit a rendszerváltás nyomán. És tényleg voltak is, akik kaptak, és úgy is érzik, hogy ma jobb nekik, mint korábban. De nagyon sok középosztálybeli, értelmiségi foglalkozású úgy érzi, hogy ô semmit nem kapott. Következik tehát a felháborodás: hogyhogy vége a rendszerváltásnak, hiszen én még semmit nem kaptam? Sokakban van valamiféle pánikérzés. De ez nem új jelenség. Már az 1990-es évek elsô felében találkozhattunk vele. Akkortól emlegetik az új vagy a második rendszerváltás szükségességét. Újabban ennek egy változatát Lengyelországban figyelhetjük meg, ahol a Kaczinsky-fivérek az erkölcsi rendszerváltásról beszélnek. Az ilyesféle kísérleteknek az az üzenete, hogy koránt sincsen még elveszve minden, valahogyan újra lehet kezdeni az elosztást. Ebbôl persze nem lesz semmi, de ennek a hitnek a táplálása a különféle politikák fontos eszköze lehet. Pedig a térségnek az Európai Unióba való bejutása még inkább ösztönözhetett arra, hogy úgy gondoljuk, vége a rendszerváltásnak. Valóban így volt, nagyon sokan mondták: most már, hogy bejutottunk oda, ahová vágytunk, befejezôdött az átalakulás. Sôt, még egy kiválóság-tudat is járult a dologhoz: mi jobbak vagyunk, mint a románok, az ukránok vagy a szerbek. Igen ám, de

13 MIKOR ÉR VÉGET A RENDSZERVÁLTÁS? 11 nagyon sokan úgy érezték, hogy személyesen továbbra sem kapták meg azt, amirôl úgy gondolták, járna nekik. Ráadásul most újabb nehézségek mutatkoznak: egyre több uniós szabálynak kell megfelelni, inkább két idegen nyelvet kell tudni, mint egyet, de az még jobb, ha valaki hármat tud, és így tovább. A pánik tehát tovább nôtt. Annál inkább, mert a problémák is szaporodtak. Az elôbb a konszenzuális elit hiányáról beszéltem. Nos, az a helyzet, hogy a konszenzus az 1990-es évek elején még megvolt. Hiszen az elitek az alapkérdésekben egyetértettek. Egyetértés volt abban, hogy az országnak piacgazdaságra és demokratikus politikai rendszerre van szüksége. Egyetértés volt abban, hogy be kell lépnünk a NATO-ba és az Európai Unióba. Csakhogy ez a konszenzus külsô ajánlásokra támaszkodott. Az elitek valójában az Egyesült Államoknak és az Európai Uniónak kívántak megfelelni, amikor jelezték egyetértésüket az említett kérdésekben. Ezt nagyon jól lehetett látni számos példán. A szlovákoknak például azt mondták, hogy ha ti meg akartok felelni az Európai Unió által támasztott igényeknek, akkor ne Mečiarra szavazzatok. Miután Mečiar kikerült a hatalomból, Szlovákia méltónak bizonyult a felvételre. Most azonban, hogy bekerültünk az Európai Unióba, kiderült, hogy a rengeteg felvételi feltétel teljesítése közben további rengeteg lényeges dologról nem esett szó. Nem esett szó például arról, ami így utólag talán a legfontosabbnak tûnik. Arról, hogy milyen legyen a társadalmi igazságosság. Ennek az eredménye képletesen szólva az lett, hogy hirtelen meztelenné váltak az újonnan belépô országok elitjei, amelyeknek nem volt valódi jövôképük. Hiszen csupán annyit akartak, hogy olyanok legyünk, mint a többi EU-tagállam. Az EU pedig mostanában olyasmiket javasol, hogy legyünk önmagunk, hozzunk friss ötleteket, hogy legyünk eredetiek, találjuk ki magunkat, termékenyítsük meg az európai vitákat, legyünk kreatívak, mert nem akkor leszünk igazán európaiak, ha a régi tagállamokat utánozzuk. Ámde mindez nagyon nehéz, hiszen tíz éven át éppen az ellenkezôjét akarta tôlünk az Európai Unió. Azt, hogy konformak legyenek a viszonyaink a közösségéivel. Ebben a tíz évben senki nem azon gondolkodott, hogy milyen módon legyünk mások, hanem azon, hogy milyen módon legyünk ugyanolyanok tôl Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon az, aki nem arról beszélt, hogy miként kell megfelelni az európai normáknak, hogy úgy mondjam, nem számított szobatisztának. Ezért igyekeztek a különféle, bevált német, brit, francia, mediterrán, skandináv modelleket meghonosítani. Így a belépés idôpontjára egy sajátságos intézményi vegyesbolttá vált a régió. Így született meg a magyar, a lengyel, a szlovák és a cseh modell. Így történhetett, hogy skandináv-protestáns szorgalom nélkül akartunk tudástársadalmat csinálni, német komolyság nélkül új egyetemi rendszert, és vég nélkül sorolhatnám, mit csináltunk milyen feltételek híján. A lényeg azonban ez: hiányzik az a társadalmi miliô, az a mentalitás, amelyben az adott intézmények létrejöttek. És jó két év óta a visegrádi eliteknek nem igazán sok új dolog jutott eszükbe azzal kapcsolatban, hogy mit is lehetne kezdeni ezzel a vegyesbolti jellegû intézményrendszerrel. Nincsenek olyan víziók, amelyeket régiónk társadalmai és a régi tagországok egyaránt elismeréssel fogadnának.

14 12 EURÓPAI TÜKÖR 2006/12 DECEMBER Most tehát ott tartunk, hogy tulajdonképpen az Európai Unió kreálja a nem konszenzuális elitet. Persze szeretné, ha ezen az állapoton, vagyis a modellhiányon gyorsan túljutnánk. Ezért a gyakori buzdítás, hogy találjuk ki magunkat. Ámde ez nagyon nehezen megy. Nagyon nehéz megegyezni az eliteknek. Mert lehetséges, hogy nem jut az eszükbe semmi eredeti, de az is lehet, hogy igen, azt azonban rögtön elutasítja a másik oldal, és elmarad a megegyezés. Így azután felerôsítik egymást a különbözô nagy problémák. A nemzetállam leépülése, a rendszerváltás végének bizonytalansága, végül az, hogy az Európai Unió tagjai vagyunk. A közösségbe való bejutás ugyanis nem jelentett megoldást a gondjainkra, viszont újabb válságelemet hozott az életünkbe: az az egyetlen dolog sincsen már meg, amelyben eddig az elitek egyetértettek. Mindez együttesen egy igen mély társadalmi és kulturális krízishez vezethet. Tovább nehezíti a dolgot, hogy ezt a problémakomplexumot csak együttesen lehet kezelni. A megoldás tehát valószínûleg az lehet, amit az EU javasol: a jövômodell kitalálása, olyan jövôkép kimunkálása, amely visszafoghatja a bizonytalanságból táplálkozó indulatokat. Ehhez azonban szükséges a civil társadalom felépítésének ösztönzése is. Végig kell például gondolni, mi legyen a szakszervezetekkel. Azt látjuk, hogy azokban az országokban, ahol kezelni tudják a szociális különbségeket, erôsek a szakszervezetek. A mi térségünkben pedig egyszerûen elpusztították ôket. De hasonló a helyzet a zöld szervezetekkel is. Hollandiában például a lakosság egyharmada díjfizetô tagja a különbözô zöld szervezeteknek. Nálunk elenyészô számú tagjuk van. Állandóan arról panaszkodunk, hogy nálunk nincs kontrollja a politikának. Nos, amíg nem lesznek erôs civil szervezetek, addig kontroll sem lesz. S ha lesz jövôkép, akkor az értelmiséget sem keríti olyan könnyen hatalmába a pánik, mint jelenleg. S mindezek nyomán könnyebben támadhatnak eredeti ötleteink is, amelyek megerôsítik Nyugat- Európát abban a hitében, hogy nem csupán azért lettünk tagjai az Uniónak, hogy pénzt kapjunk. Hogy hozunk is valamit, nemcsak viszünk. HOVANYECZ LÁSZLÓ

15 13 BOTOS BALÁZS Iparpolitika az Európai Unióban Az Európai Gazdasági Közösség, majd az Európai Unió létrejöttével átértékelôdtek azok a nézetek, amelyek az államok vagy kormányok gazdasági befolyásolásának, illetve beavatkozásának megítélésérôl a korábbi évtizedekben kialakultak. Bár a Római Szerzôdésben a struktúra-, illetve iparpolitika önálló közösségi politikaként nem jelent meg, alig volt olyan jelentôsebb gazdaságpolitikai lépés, amely ne kavarta volna fel a sohasem nyugvó iparpolitikai vitákat. A Maastrichti, majd a Nizzai Szerzôdés, a Kisvállalkozások Európai Chartája, majd a Lisszaboni Szerzôdés után a két évvel ezelôtti, minket is érintô bôvítés óhatatlanul rákényszerítette az Unió gazdaságpolitikai szakértôit, hogy végiggondolják: milyen szerepet játszhat az iparpolitika az áhított felzárkózásban 1. 1.Volt, van, lesz? Az Európai Unió iparpolitikájával kapcsolatban ugyanazok a kérdések vetôdnek fel, mint az egyes tagországok vagy más nemzetek iparpolitikája kapcsán. Volt-e, van-e, kell-e iparpolitika, s ha igen, alkalmas-e a jelentkezô problémák kezelésére? Mielôtt a kérdésekre megkísérelnék válaszolni, meg kell említeni, hogy az európai ipar versenyképességének érzékelhetô csökkenése Európában nemcsak az Európai Bizottságot ösztönözte arra, hogy keresse a kiutat és a felzárkózás lehetôségét végén szövetségre lépett 12 európai ipari föderáció annak érdekében, hogy közösen lépjenek fel a lisszaboni stratégia megvalósítása érdekében. A Szövetség a versenyképes európai iparért hatezer nagyvállalatot és 1,7 millió kis- és közepes cég érdekeit képviseli. A szövetség elsô lépésként közös nyilatkozatot adott ki, amelyben felszólítják az uniós intézményeket, hogy átlátható intézkedésekkel segítsék az európai gazdaság versenyképességének javítását [Magyar Gyáripar (2005)]. Hasonló, alulról jövô kezdeményezés volt francia és német ötletre az európai ipari bajnokok kiválasztása és támogatása. A Bizottság rögtön az állami támogatások még szigorúbb ellenôrzésével reagált, de nem kapott egyetértést az elképzelés az üzleti szféra részérôl sem. Bajnokokat nem a kormányok, hanem a piac, a vállalkozói világ kell kineveljen hangzott az ellenvetés az üzleti világ részérôl. Az Alstom és az Aventis felvásárlása körüli nézeteltérések miatt ezután a kormányzati egyeztetések is leálltak, és az ügy a süllyesztôbe került. Megerôsítette mindezt Schröder német kancellár távozása is, aki mindvégig kiállt amellett, hogy az élesedô versenyben Európa csak úgy tud fennmaradni, ha nemcsak a 1 A cikk A kettôs felzárkózás elméleti problémái és gazdaságpolitikai eszközei (A magyar gazdasági stratégia illeszkedése az EU Lisszaboni Programjához) c. NKFP-projekt keretében készült, az Iparpolitika és felzárkózás címû tanulmány alapján.

16 14 EURÓPAI TÜKÖR 2006/12 DECEMBER pénzügyek és szolgáltatások közös piaca jön létre, hanem megtartja a nagy hagyományokkal rendelkezô gyáripart is [Világgazdaság (2004)]. Azonban Európa két vezetô ipari nagyhatalma továbbra sem adta fel ilyen jellegû törekvéseit. A legutóbbi kezdeményezés Chirac francia elnöktôl indult, aki az állami finanszírozású iparfejlesztés terén elôdje, Mitterand nyomdokaiba kíván lépni. Április végén az elnök nagyszabású, közös német-francia ipari és tudományos-technológiai fejlesztések megindítását jelentette be. Ezek tervezett költsége kétmilliárd euró. Konkrétan a Quaero internetes keresôprogramról amely a Google-nak kíván versenytársa lenni, a Neoval új generációs, vezetô nélküli metrószerelvény kifejlesztésérôl, valamint a TVMSL-szabvány (amely mobiltelefonon tenné lehetôvé nagy felbontású televíziós mûsorok nézését) elterjesztésérôl van szó. A projekteket részben a francia iparfejlesztési ügynökség finanszírozza majd, bár a résztvevô cégeknek is hozzá kell járulniuk a költségekhez. Ez esetben is az állami támogatás a konfliktusforrás az Európai Bizottság és a francia kormány között. Brüsszel árgus szemekkel figyeli majd, nem ütközik-e az állami támogatások szigorú közösségi szabályaiba a kétmilliárd eurós tôkejuttatás. Chirac azzal igyekezett elvenni az esetleges kritikák élét, hogy a fejlesztések létfontosságú befektetések a jövôbe, és akár több tízezer, magasan kvalifikált munkaerôt igénylô állást hoznak majd létre, hozzájárulva az uniós versenyképesség erôsítését célzó lisszaboni folyamathoz is. Az Európai Bizottság egyik szóvivôje így reagált: Üdvözlünk minden, az EU ipara számára releváns projektet, különösen, ha a tagállamok együttmûködésével valósulnak meg, de ha bármilyen közpénzt használnak fel, akkor meg kell felelniük az állami támogatásokról szóló szabályoknak. [Világgazdaság (2006)] Az Európai Unió iparpolitikájának kezdeti fejleményeirôl korábbi cikkeimben [Botos (2003), (2004)] már beszámoltam. Rögzítésre került, hogy az Európai Közösség 1992-ig nem fogalmazott meg közösségi szintû iparpolitikát, hiszen a Római Szerzôdés nem is definiálta az iparpolitika fogalmát. Ennek ellenére egyes iparágak problémái szükségessé tették, hogy fejlesztésük érdekében közösségi szinten is történjenek intézkedések. Az integrációt 1992-ben megújító Maastrichti Szerzôdés óta beszélhetünk implicit iparpolitikáról. 2 Az ezzel foglalkozó dokumentumok azonban ezt követôen sem voltak kötelezô érvényûek, és az igazi áttörés az iparpolitikával kapcsolatban a évi lisszaboni deklaráció aláírásával történt meg ben a Bizottság indokoltnak látta figyelembe véve a közelgô bôvítés hatásait és a lisszaboni célok elérése terén egyre szembetûnôbb lemaradást is az 1990-ben kialakított közösségi iparpolitika áttekintését. Az új iparpolitikai koncepciót az Iparpolitika a kibôvült Európában c. közleményben [European Commission (2002)], illetve az ahhoz kapcsolódó dokumentumban fogalmazták meg. A Bizottság által készített elemzés szerint az Európai Uniónak a versenytársaktól elmaradó, lassú ütemû termelékenységnövekedése az ipar szerkezeti problémáira, nem kellôképpen jövô-orientált fejlôdésére, a versenykörnyezet (a belsô piac mûkö- 2 Az Európai Unió iparpolitikáinak explicit, illetve implicit vonásairól, az egyes részpolitikák, például a versenypolitika implicit iparpolitikai szerepérôl lásd Török Ádám (2006) tanulmányát.

17 IPARPOLITIKA AZ EURÓPAI UNIÓBAN 15 désének) hiányosságaira vezethetô vissza. Kiemelt szerepet tulajdonít az információs és kommunikációs technológiákba irányuló beruházások növelésének, illetve az innovációs tevékenység erôsítésének. Az új iparpolitika a versenyképesség fokozásának három legfontosabb tényezôjét a tudásban, az innovációban és a vállalkozásokban látja: több erôfeszítés szükséges az oktatás, a szakképzés és a kutatás területén, és eredményeiknek ipari hasznosítását illetôen; innovatívabbá kell válni az iparnak a termékek, a szolgáltatások és a technológiák terén; fejleszteni kell a vállalkozási, vállalkozói képességeket, növelni kell a vállalkozások kockázatvállaló képességét. Az új közösségi iparpolitika alapvetô természetét tekintve továbbra is horizontális, és az ipar, valamint a szolgáltatási szektor versenyképességét javító keretfeltételek kialakítására törekszik. Miután az iparpolitika függ más politikáktól, ezért nagy hangsúlyt kap a más politikákkal összehangolt mûködés biztosítása. Ugyanakkor, figyelembe véve egyes szektorok egyedi jellemzôit is, hangsúlyt fektet a szektorális alkalmazások vizsgálatára is. A horizontális, egységes szemléletû iparpolitika alkalmazásának vizsgálata, az egyes szektorokban alkalmazott módszerek elemzése hozzájárulhat az iparpolitikai eszköztár finomításához, hatékonyságának növeléséhez. 3 A Bizottsági dokumentum nemcsak az Európai Unió, hanem a tagországok és a vállalkozások szintjén is megfogalmazta a teendôket. A Tanács ajánlása szerint az egyes tagországoknak és így Magyarországnak is iparpolitikájuk alakításakor olyan vállalkozásbarát környezet létrehozására kell törekedniük, amely elôsegíti az innovációt, a versenyképesség növekedését. Ösztönöznie kell a vállalkozásokat a befektetések, az innováció és a termelékenység növelésére. Az iparpolitika alapvetôen horizontális jellegének megtartása mellett úgy kell erôsítenie az ipar versenyképességét, hogy az intézkedések figyelembe vegyék az egyes ágazatok speciális igényeit. Ehhez a legjobb szektorális versenyképességet erôsítô politika mixet kell kialakítania. Bôvítenie kell az IKT-technológiák alkalmazását a kormányzati munkában és a kereskedelemben egyaránt. Hatékony lépéseket kell tennie a szabályozások egyszerûsítésére, a szükségtelen szabályozási és adminisztratív terhek eltávolítására és hatékonyságának növelésére. A tagállamok kompetenciájába tartozó területekre az EU új megközelítésmódokat és módszereket fejlesztett ki az egyes keretfeltételek versenyképességi hatásának mérésére és összehasonlítására, s ezeken keresztül a kívánatos javítások elôsegítésére. A lisszaboni tanácsülés óta ez a megközelítésmód nyílt összehangolási módszer - 3 Az EU-országok acéliparában az utóbbi másfél-két évtizedben sok százezer munkahely szûnt meg, több millió tonna kapacitás tûnt el, ugyanakkor a világ legversenyképesebb acélgyártása alakult ki: magas mûszaki színvonalú, értékes acélokat állítanak elô az EU területén. Az átalakítási támogatások a kapacitáscsökkenéssel járó technológiai korszerûsítésre, a kutatás-fejlesztésre, a leépítések regionálistársadalmi következményeinek kezelésére irányultak, és nem az átalakítás késleltetésére, nem versenyképes, veszteségtermelô kapacitások és munkahelyek megôrzésére. Az EU említett közleménye egyrészt számol az újonnan csatlakozott országok acéliparának problémáival, másrészt az említett eszközök (valamint a kereskedelempolitika, versenypolitika) segítségével tartja azokat orvosolhatóknak.

18 16 EURÓPAI TÜKÖR 2006/12 DECEMBER ként (open method of co-ordination) vált ismertté. Ennek eszközei: összehasonlító, értékelô táblázatok, eredménytáblák (scoreboard-ok), például az innovációs teljesítményrôl vagy a vállalkozáspolitikáról, versenyképességi jelentések; a követendô, legeredményesebb gyakorlatok/eszközök meghatározása és elterjesztése érdekében benchmarking eljárások elvégzése stb. Ezek az eszközök ösztönzik a kevésbé aktív tagállamokat a versenyképességi problémák rendszerszerû megközelítésére, a közösség egészének versenyképességét erôsítô gazdaságpolitikai célok kitûzésére és hatékony eszközök kialakítására, alkalmazására. Azon közösségi programok közül, amelyek egyes gazdasági részpolitikákhoz kapcsolódnak, de iparpolitikai szempontból jelentôsek, a legfontosabbak: kutatási és technológiafejlesztési keretprogram, az e-content program, amelynek célterülete a digitális tartalomfejlesztés, és a kis- és középvállalkozások támogatását célzó Enterprise & SMEs program, valamint a szakképzés terén mûködô Leonardo-program. Az iparpolitika eszköztárát rendkívül széles körû és dinamikusan változó súlypontok jellemzik. Az iparpolitika és más részpolitikák kapcsolatáról elmondottak alapján az is világos, hogy az iparpolitika eszközrendszerének számos eleme nemcsak iparpolitikai célokat szolgál. Az alábbiakban [WIFO (2005)] alapján röviden összefoglaljuk az eszközrendszer legfontosabb elemeinek jellemzôit. Állami támogatások Az iparpolitika klasszikus és talán a korai fázisokban legszélesebb körûen alkalmazott eszköze. A szubvenció kedvezményezettjei lehetnek vállalatok, ágazatok vagy régiók. A támogatás célja lehet fejlesztések megvalósítása (nemegyszer kapacitások leépítése érdekében), új munkahelyek teremtése, a termelékenységnövelés ösztönzése stb. Tekintettel arra, hogy a Római Szerzôdés (87. cikkely, 1. bek.) szerint a támogatások ellentétesek a szabad versennyel és a közös piac elveivel, az EU kezdettôl fogva törekszik visszaszorításukra tegyük hozzá mindjárt, hogy több-kevesebb sikerrel. Általában minden e témával foglalkozó csúcsértekezleten (Stockholm, Lisszabon stb.) a tagországok vezetôi ígéretet tesznek a támogatások csökkentésére, de ezek az ígéretek csak részben teljesülnek. Ezért születtek olyan kezdeményezések, mint például az állami támogatások szégyentáblájának vagyis a támogatási lépések nyilvánosságra hozatalának ötlete. Az állami támogatások egyébként jelenthetnek kamattámogatást, szubvenciót, garanciát, adósságelengedést, állami cégeknél az osztalék otthagyását, hitelbiztosítást stb. Adó ösztönzôk Számos tagország nyújtott és még esetenként nyújt is adókedvezményeket elsôsorban beruházásokhoz kapcsolódva. Ezek lehetnek gyorsított leírási lehetôségek vagy adócsökkentések. Ez az eszköz szintén több cél érdekében alkalmazható, leggyakoribb azonban a K+F területén. Átstrukturálási programok Ezek a programok magukban foglalhatják az elôbb már ismertetett eszközöket is, de mindenképpen egy komplexebb iparpolitikai csomagot képeznek. Ilyen programok egyes régiók vagy ágazatok megújulását szolgálják, és megvalósításukat az iparpolitika nemcsak anyagi támogatás révén, hanem intellektuális, intézményi, oktatási, továbbképzési lehetôségekkel is segíti.

19 IPARPOLITIKA AZ EURÓPAI UNIÓBAN 17 Közbeszerzés, nagy projektek Azok a kormányzati kiadások, amelyek nem személyi kifizetéseket szolgálnak, gyakran használatosak a nemzeti kínálat, a hazai iparok támogatására. Ennek egyes területeken (például a honvédelemben) az uniós jogszabályok is teret engednek. Az mindenképpen lényeges, hogy középtávú állami szerzôdések segíthetik egyes nemzeti szempontból fontos ágazatokat a megfelelô méretnagyság és a nemzetközi versenyképesség elérésében. A nagy kormányzati projektek (például vasúthálózat, metróépítés, útépítés stb.) gyakran szolgálják egy-egy régió versenyképességének fokozását, és egy idôben hazai cégek felé növekvô keresletet teremthetnek. Természetesen a versenypolitikai elvek tiszteletben tartása miatt ezek a támogatási lehetôségek csak korlátozottan alkalmazhatók. Ehhez a kategóriához sorolhatók a már befejezôdött európai közös projektek is (Airbus, HDTV, Concorde), de ezek esetében a nemzeti érdekek csak áttételesen érvényesülhetnek. Klaszterpolitika Ez az eszköz a cégek közötti spillover jótékony hatását, a hálózati kapcsolódások elônyeit igyekszik hasznosítani. A gazdaság azon szektoraiban tud érvényesülni, amelyek rendelkeznek bizonyos fejlôdési potenciállal az együttes fellépés esetén. A kiválasztott régiók vagy ágazatok szubvenciókat is kaphatnak, elsôdlegesen a tudás, a szakértelem, a marketing vagy a menedzsment területeinek fejlesztése érdekében. Kutatás és innováció Az iparpolitika és az innováció szoros kapcsolata egyértelmû. Az innováció támogatásának eszközei: szubvenciók, adókedvezmények, az alapkutatások közösségi támogatása, intézmények transzferje. A Római Szerzôdés 164. cikkelye szerint a Közösség tudományos és technológiai bázisának erôsítésére a következô lehetôségek megengedettek: kutatási programok, vállalkozások közötti együttmûködés, kutatási központok és egyetemek, harmadik országgal történô kutatási együttmûködés, kutatók képzésének és mobilitásának támogatása. A címben feltett kérdésekre tehát egyértelmûen pozitív a válasz a múltat és a jelent tekintve, és feltehetôleg az EU hosszabb távon sem tekinthet el attól, hogy valamilyen módon kezelje a szélesen értelmezett európai ipart. Különösen akkor, ha tovább erôsödnek azok a vélekedések, amelyek szerint a fejlett világban a tôke- és know-how intenzív ágazatok gyáriparai nemhogy hanyatlóban, hanem éppen fellendülôben vannak [Fingleton (2006)]. Az ipar felzárkózásának szem elôl tévesztését egyébként a következôkben tárgyalt lisszaboni stratégia sem teszi megengedhetôvé. Eddig az EU-ról, illetve annak iparpolitikájáról mint egységes egészrôl beszéltünk. Természetesen azt látni kell, hogy a közös irányelvek mögött az egyes tagországok esetenként igen eltérô gyakorlatot folytatnak. Ezt figyelembe véve az Unió korábbi tagjai, azaz az EU-15, az iparpolitika fô jellemzôit tekintve négy csoportba voltak sorolhatók [WIFO (2005)]: Kisebb, észak-európai országok visszafogott állami támogatással, deregulált termék- és munkaerôpiaccal. Nagy hangsúlyt fektetnek a képzésre, támogatják az egyébként nem túl jelentôs számú munkanélkülit az újbóli elhelyezkedésben.

20 18 EURÓPAI TÜKÖR 2006/12 DECEMBER Igen tetemes összegeket fordítanak a kutatásra, az oktatás mennyiségi és minôségi fejlesztésére és az életen át tartó tanulás támogatására. Nagyobb kontinentális országok, amelyek különbözô okoknál fogva igen gyakran nyújtanak állami támogatást, és kevésbé bíznak a piac önszabályozásában. Ezek az országok nem növelték a lisszaboni stratégia által igényelt mértékben a jövôt szolgáló beruházásaikat, mint azt tették az elôzô csoport tagjai. Helyzetük a kutatásban erôs, de vezetô pozícióik nem stabilak. Az élethosszig tartó tanulás nem terjedt el széleskörûen, és vannak kihasználatlan lehetôségek az informatikai és kommunikációs technológiák alkalmazásában. A harmadik csoportot kisebb kontinentális országok képezik. Az állami szubvenciók aránya alacsony, és a verseny határozott támogatást kap. A magas egy fôre jutó jövedelmükhöz képest a jövôbeli beruházások aránya alacsony. A magas szintû termelékenységet elsôsorban a kis, rugalmas cégek, valamint az innovációk gyors terjedése biztosítja. A déli, perifériális országok adják a negyedik csoportot. Ezeket az országokat a széles körû és szigorú szabályozás jellemzi. Alacsony mértékû, jövôt szolgáló beruházásaik az alacsony munkaerôköltségekre és alacsony jövedelmi szintre vezethetôk vissza. A technológiák nagy része közvetlen külföldi befektetés révén kerül az országba. A turizmus fontos nemzetgazdasági ág, és a mezôgazdaság is relatív jelentôs. Mindezt mások, hasonló elven, négy meghatározó európai gazdasági modellként értelmezik. Az angolszász, a kontinentális/konzervatív, az északi és a mediterrán modell azonban a gazdaságok egészének felzárkózási útjait jelentik, s elemzésük túllép ezen tanulmány keretein. 2. Iparpolitika és a lisszaboni stratégia Az Európai Unió új szellemû iparpolitikája és a lisszaboni stratégia között legalábbis elviekben összhang van. Ebbôl a nézôpontból az iparpolitika egyike azon csatornáknak, amelyek révén segíthetô a lisszaboni stratégia legfontosabb célkitûzéseinek, azaz a növekedésnek, a szociális kohéziónak és a környezetvédelmi felelôsségvállalásnak az elérése. Az a jövôorientált iparpolitika, amely a kutatási eredmények, az innováció, az oktatás és az élethosszig tartó tanulás koncepciójára támaszkodik, fontos részét képezheti a stratégiának, illetve annak nemzeti alkalmazásának. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy a szellemi összhang nem jelent azonosságot, és a lisszaboni stratégia nem iparpolitikát fogalmaz meg. Annál több is, és kevesebb is. Mi is ez a mostanában ismét sokat emlegetett lisszaboni stratégia? A témának ma már gazdag szakirodalma van magyar nyelven is, amelybôl kiemelném Török Ádám [Török (2004)], Gács János [Gács (2005)] és az ICEG [Borkó (2005)] tanulmányát. Ezért itt most csak azokat a legfontosabb tudnivalókat rögzítem, amelyek elengedhetetlenek a késôbbiek megértéséhez ben Lisszabonban, az Unió állam- és kormányfôinek szokásos tavaszi csúcsértekezletén elfogadták azt a dokumentumot, amelynek tartalma lisszaboni stratégia