Kunszentmiklós rövid története - a kezdetektől a 21. század elejéig -

Átírás

1 Kunszentmiklós rövid története - a kezdetektől a 21. század elejéig - A honfoglalás előtt Sok-sok évezreddel ezelőtt a két nagy folyam között, a Duna Tisza közén a víz volt az úr. Az áradások szabadon öntötték el ezt az óriási teknőt. Az Ős-Duna vándorló vize észak-dél irányú medreket vájt magának, és csak lassanként töltötte föl hordalékával a vízvötte tájat. Gazdag állatvilág népesítette be az erdős-mocsaras vidéket. Megélt a mamut, az orrszarvú, az ősbölény és őstulok, meg a barnamedve. Szarvascsordák jártak táplálékuk után, a vizekben, mocsarakban többféle vízi emlős és halfajta élt. Ezért, ha tartós megtelepedésére mostoha volt is még a környék, a távolabbi hegyek, dombok barlangjaiból lejárt a kőkori ember halászni, vadászni a síkvidékre. Nagyjából tízezer éve, a jégkorszak végére alakultak ki tájunk ma ismert földrajzi-éghajlati viszonyai. A vizek összébb húzódtak, s a parti buckák már alkalmasak voltak kunyhók építésére. Kunszentmiklós belterületén, s a bösztöri határban is tártak föl a régészek hétezer éves, újkőkori leleteket: vonaldíszes csészék, csuprok, tálak, szűrőedények töredékeit, kovaszilánkokat, s egy megmunkált szarvasagancsot is. Mintegy négyezer-ötszáz éve rézszerszámokat is használó nép szállta meg a két folyó közét. Emléküket főleg temetőik és rézből készült harci eszközeik őrizték meg. A kunbábonyi határban egy réz csákánybaltát találtak ebből az időből. A bronzkorban vált először népessé a mi környékünk is. Az ekés földművelő nép földsáncokkal erősítette meg a folyómedrek melletti magaslatokra települt falvait. A sáncokon belül sűrűn álltak a vékony, vert falú házak. A gabonát a sáncokba vájt hombárokban tartották. Eledelüket háziállataik húsával és halakkal egészítették ki. A Széchenyi utcában lakóház alapozása közben talált tálka, amelynek alját belekarcolt napszimbólum (svasztika vagy horogkereszt) díszíti, ennek a kultúrának az emléke. Bronzkori urnatemető feküdt a Gerendegyházi dűlőtől észak-keltre, a Bakér partján Az egyik urnasírból égetett agyag oltárka került elő. A Kr. e. 4. században nyugatról érkezett kelták mintegy négy évszázadon át éltek vidékünkön. Velük jelent meg itt az élet új arculata, amely már hasonlatos a maihoz. Használták az ekevasat, a kaszát, a könnyű kocsit, a pénzt, a zománcot, az üveget, kétköves forgó malmokon őrölték a gabonát, kenyeret sütöttek. Pannónia római városai is kelta településekből nőttek ki. E korból származó bronz lábpereceket találtak Kunbábonyon. Kr. u. négyszáz éven át a Dunántúl Pannonia provincia néven a Római Birodalomhoz tartozott. Természetes határa keleten a Duna volt, a mi vidékünk nem tartozott a birodalomhoz. De Tasson római bronz tükröt, Kunszentmiklóson ezüst övcsatot, Peszéren üveggyöngyöt találtak. Vagyis az alföldi barbár népek nemcsak háborúztak, hanem kereskedtek is a rómaiakkal. A keleti népek szüntelen nyugatra áramlása jellemezte a Kr. u. első évezredet. A vándorlás végső állomása az utolsó nagy füves puszta, az Alföld volt. A Belső-Ázsiából induló, viharosan keletkező és széthulló lovas nomád birodalmak egymás nyomában szorították nyugat felé a környező népeket. Elsőként a szarmaták jöttek. A korabeli források kancafejő, szekérlakó népnek nevezik őket. Mint állattartó nomádok, váltakozó, téli-nyári szálláshelyeken éltek. A kunpeszéri temető leletei igazolják, hogy a szarmaták is élénk kapcsolatban álltak a rómaiakkal. A negyedik század végén a szarmatákat a Dunántúlra szorították a rájuk törő hunok. A hunokat germán (gepida)és alán törzsek követték. Hun és gepida régészeti emlékek alig maradtak ránk. Egy alán gyermeksírt tártak föl a szentmiklósi határban, Közép- Szenttamáson. Sodrott karikájú arany fülbevalókat találtak benne, meg borostyán- és üveggyöngyöt. Kr. után 550 körül szinte berobbant a Kárpát-medencébe egy addig ismeretlen steppei

2 nomád nép, az avar. Ekkor először uralta egyetlen nép az egész Kárpát-medencét. Lovas harcosaik színleg menekülve, merev talpú kengyeleikben állva, hátrafelé nyilazva pusztították üldözőiket. Kunpeszér határában népes avar szállást és temetőt találtak. A földbe vájt házak nyeregtetős borítását faoszlopok tartották. A temetőben a női sírok szépítőszereket, arany, ezüst és borostyán ékszereket rejtettek. A férfi sírokból fülbevalók, talizmán gyöngyök, tűzcsiholó készségek és fegyverek kerültek elő. Jellegzetes avar harci szerszám volt a tegez a hét-hét nyílvesszővel, valamint az íj és a kard. Alig tíz kilométerre a peszéri szállástól, a kunbábonyi határban, a rideg-dűlői homokbányából került elő 1971-ben az avar kor egyik legjelentősebb hazai emléke. Egy hatvan év körüli férfi igen gazdag, magányos sírjára találtak. A sír arra utal, hogy a VII. században vidékünk avar fejedelmi központ volt. A lelet az eddig ismert egyetlen avar kagán sír. A régészek szerint a híres Baján kagán egyik utóda nyugodhatott a sírban, ennél biztosabbat egyelőre nem tudunk. Ezüstlemezekkel borított halott hordozó ágyon feküdt a férfi, aranyozott díszruhában. Arcát aranylemezes lepel fedte, kezeire arany körmökkel ékesített kesztyűt húztak. Aranyos karpántok, halotti gyűrűk és gömb-díszes fülbevalók is díszítették a halottat. Legfontosabb viseleti darabja, szállítóeszköze a nagy vágták során, az arany álcsatos öv volt. Erre meghatározott rendben akasztották az aranyveretes kardot, az arany ivóedényt és ivókürtöt, a sas fejet formázó nyélvégű korbácsot, a tőrt, a tegezt a nyílvesszőkkel, valamint a tarsolyt a fenőkővel és a gyöngy talizmánnal. A veretek, csatok ázsiai eredetű nomád ötvös-remekek. Italul és eledelül hatalmas bizánci amforában nemes bort, továbbá két juhot temettek a kagán mellé. A honfoglalástól a kunok bejöveteléig Jól ismerjük a magyar történelemből, hogyan érkeztek meg eleink erre a földre, a mai haza területére. De keveset tudunk arról, mifelénk hogyan zajlott a honfoglalás. Az ország középső, védett területeit a fejedelem törzse szállta meg. Árpád utódai a Duna mentén váltogatták a téli és nyári szállásukat. A fejedelmi család tagjainak nevét viseli a Duna bal partján Fajsz, Solt, Taksony és Tass község. Törzsi előkelőségről kaphatta a nevét Dömsöd és Vecse falu is. Az előkelők, a "bővek" sátraikban laktak, a szegényebb "ínek" félig földbe vájt házaikba húzódtak. Korai településeik közé tartozhatott a kunpeszéri Sinai hegy, ahol korabeli állatcsontokat és bográcstöredéket találtak. A szentmiklósi határban, a Nyakvágó csárda melletti sírokból néhány ezüst gyűrű, hajkarika és vastű került elő. Az előkelő főemberek nomád őseik módjára magányos sírokba temetkeztek a Homokhátság belsejében. Ilyen sírra bukkantak Kunadacs határában is, ahol a rangos, ezüsttel gazdagon ékszerezett férfi mellé odatemették a lova bőrét, csontjait és koponyáját, valamint a lószerszámot meg a nyerget. Feje közelébe tették a halotti torból származó birkahúst. A kalandozások kudarca után a terjedő földművelő életforma és a kereszténység fölvétele segítette az állandó szálláshelyek kialakulását. A sűrűsödő faluhálózatot Szent István és utódai szervezték közigazgatási rendszerbe. Ennek területi egységei a várispánságok voltak. Környékünk legnagyobb része Székesfehérvár ispánságához, a későbbi Fejér megyéhez tartozott. Solt lett a szűkebb környék, a Solti szék közigazgatási központja. Minden tíz falu építsen templomot, és minden tizedik kéve a gabonából legyen az egyházé! - mondta ki István király. Sorra épültek a kis templomok, mellettük pedig az új települések. A mi vidékünkön vízjárta területekből kiemelkedő kisebb halmokon emelték a téglából vagy réti mészkőből épült templomokat. Ilyen építmények alapjai látszanak még ma is Apaj közelében, s a kunszentmiklósi fölszögi temető kőkeresztje alatt, meg a kunbábonyi Templomtelek dűlőben. A templom és a hozzá tartozó falu gyakran viselte a védőszentje nevét. Ilyen falunév volt pl. Szentmiklós is. Az -egyháza utótagú földrajzi nevek is templomos falvakat jeleznek, mint a szentmiklósi fölszögi temető mellett Gerendegyháza. A

3 legtöbb falu viszont a földesura nevét viselte, mint például Apaj, Bábony. Ez a faluhálózat még a mi vizes-futóhomokos vidékünkön is sűrű volt, De a sok kis falut kevés ember lakta. Vizek partjára húzódott, húsz-huszonöt családos, egyutcás kis települések voltak ezek, földbe süllyesztett, szalmával vagy náddal fedett, ablaktalan, déli tájolású, egyhelyiséges kunyhókkal. A melegről az északi falhoz épített kemence gondoskodott. A templom, ha volt, a falu végén állt, körülötte a bekerített temetőben zsúfolódtak össze a sírok. Ezt a sűrű faluhálózatot pusztították végig 1241-ben a tatár hadak. Számos falu végleg elpusztult, de maradtak túlélő, vagy újratelepülő falvak is. A kunok a Duna - Tisza közén A kunok a népvándorlás utolsó nomádjai a keresztény Európában. A qun-kipcsak népcsoporthoz tartozó, törzsszövetségben élő pásztornép Kr. u körül Kína területéről indulva sodródott nyugatnak. Steppei birodalmukat a XIII. század elejétől fenyegették a keletről előretörő mongolok, akik 1223-ban a Kalka folyó mellett legyőzték a kunokat. A kun törzsek egy része behódolt a győzteseknek, a többség tovább húzódott nyugatnak. A magyar IV. Béla király befogadta a kunokat, mert velük akarta a belső helyzetét erősíteni, de számított rájuk a mongol-tatár veszéllyel szemben is. Kötöny király vezetésével 1239-ben a kunok több tízezres tömegben szállták meg a Duna és a Tisza vidékét. De a magyar urak nem bíztak a kunokban. Gyanakvással figyelték pogány szokásaikat, szabad, nomád életmódjukat. Amikor a tatár előcsapatok közt kun harcosokat is elfogtak, azt hitték, elárultak minket a kunok, s megölték Kötönyt. A felbőszült kunok pusztítva vonultak ki az országból, s a Balkánon húzták meg magukat. Ott vészelték át a tatárjárást. IV. Béla 1246 körül visszatelepítette őket a néptelen alföldi pusztákra, hogy lovas csapatait velük erősítse. Népük hét törzse költözött Magyarországra, s törzsenként választottak szálláshelyet a számukra kijelölt területeken. Fennmaradt a Borcsol, Olás (Olas v. Olasz), Csertán, Kor (Kól), Iluncsuk, Köncsög törzsnév. A törzsek feje a nemzetségi kapitány volt, az egyes szállások vezetője a szálláskapitány. A szövetség zálogául a király összeházasította fiát, Istvánt a kun Erzsébettel. Tíz kun főember ekkor ősi szokásuk szerint, karddal kettévágott kutya tetemére esküdött hűséget. Még mindig gyakran támadt súrlódás a szétszórt kun szálláshelyek és a szomszédos magyar települések között. A félnomád, pogány kunok szabadon kóborló nyájaikkal nem tisztelték a birtokhatárokat. A kunok alkották a király testőrségét: ők voltak a nyögérek. A kun harcosok külföldi hadjáratokban kitűntek vitézségükkel. Az Európában szokatlan nomád, könnyűlovas harcmodoruk, s a félelmetes visszacsapó íj ellen nem tudtak hatásosan védekezni a nyugati nehézlovas csapatok. Úgy jártak a kunokkal, mint eleik valamikor a kalandozó magyar harcosokkal. A hadjáratokból a kunok gazdag zsákmánnyal, sok rabszolgával tértek haza. Az előkelők a szolgáikkal műveltették a birtokaikat, amelyeket vitézségükért kaptak a királytól. IV. (Kun) László uralkodása idején tovább romlott a magyarok és kunok viszonya. Ezért a pápa 1279-ben Magyarországra küldte Fülöp fermói püspököt. Az ő közvetítésével két szerződést is aláírtak: ezek a. kun törvények. A kunok a törvény szerint a király alá tartoztak, neki katonáskodtak és adóztak. A törvények sem szüntették meg a villongásokat a kunok és magyarok közt ben maga a király verte le a Hód tavánál a föllázadt kun csapatokat. Pedig László kedvelte őket, hiszen anyja révén maga is félig kun volt. Sokat mulatozott a kunok szállásain, sátraiban. Testőrei kun legények, szerelmei főrangú kun leányok voltak. Többször megfogadta a király a pápának és a magyar uraknak, hogy jó útra tér, de esküjét rendre megszegte. A pápa keresztes hadjáratot akart indítani a pogány kunok ellen, mire kun harcos, Törtel és Árboc Körösszegen megölte László királyt. László halála után nem volt már szükség a nyögérekre. Ezután ha hadba hívta a király a kunokat, azok már zsoldért harcoltak. A XIV. században lassan megindult a kunok betagolódása. A kapitányok vagyont kezdtek gyűjteni, hűbérurakká igyekeztek válni. Nem tetszett ez a közkun harcosoknak, akik a

4 bőrüket vitték vásárra a kapitányok zsákmányáért. Szembefordultak uraikkal, és a mozgalmuk végül széttörte a nemzetségi kereteket. A század első felében kialakult a kunok területi önkormányzata. Ún. kun székekbe, azokon belül pedig szállásokba szerveződtek, eredeti nemzetségüktől függetlenül. A székekbe szerveződést követően a királyt képviselő mindenkori nádor lett a kunok legfőbb ura. A Csertán nemzetség szállásvidékéből lett a Halas szék a mai Kiskunság déli részén. Az Iluncsuk-utódok területén alakult ki valószínűleg a Kecskemét-szék, a Kiskunság északi részén terült el a Kara, későbbi nevén Mizse szék. Egyes szabad közkunok tovább őrizték ősi szokásaikat, és megmaradtak közvetlenül a király fennhatósága alatt. Ezek a királyi jobbágyok csak a XV. században telepedtek le véglegesen. A kunok életmódja, szokásaik A kunok a maguk nemzetiségi társadalmával, szállásváltó állattartó életformájával, pogány hitével szinte berobbantak Európába, ahol feudális társadalmi viszonyok közé, keresztény környezetbe kerültek. A kun törvények elfogadásával vállalták, hogy keresztény hitre térnek, elhagyják sátraikat, és szilárd építésű házakban élnek. Cserében megtarthatták viseletüket: szakállukat továbbra is borotválhatták, hajukat nyírhatták. Vállalásuk ellenére szokásaikban lassan alkalmazkodtak a magyarokéhoz. Még az XIV. század közepén sokan éltek nemezsátrakban, bálványimádók, sámánhitűek voltak. A kunok is hatottak környezetükre. Újra terjedt az Alföldön a külterjes, rideg állattartás. Sok magyarnak tetszett a viseletük, szabadabb életformájuk, gyakran utánozták a kunokat. A XV. századi köznépi temetőkben a magyaroknál is gyakran előfordulnak kun ékszerek, míg a kunok is viselték a magyarok közt használt boglárokat, ruhadíszeket. Első állandó falvaik a nomád téli szállásokból alakultak. A XV. századra a kun falvak már hasonlók voltak a magyarokéhoz. Az egyutcás falu portáinak elején álltak a sárból vert lakóházak A konyhából fűtötték a szobai szemeskályhát és a külső kemencét. A ház mögött álltak a mezőgazdasági építmények. A karám volt a legfontosabb, mert a kunok hagyományos foglalkozása a megtelepedés után is az állattartás maradt. Tágas legelőiken szarvasmarhát, sertést, juhot és lovat tartottak, míg a ház környékét a baromfifélék uralták. Szántóföldjeiken búzát, rozsot, árpát és kölest termesztettek. Ipari növényük volt a len és a kender, a konyhakertiek közül főleg borsót, lencsét és tököt, a gyümölcsök közül pedig szilvát, meggyet és cseresznyét termesztettek. A kun szállások egy részének ma már nem tudjuk a pontos helyét. Oklevelekből ismerjük csak a nevüket, ami gyakran változott a gazdájuk után. A birtokos nevéhez járult a -szállása, -ülése, -népe, -háza utótag. (Pl. Bösztör szállása!) Másutt az elhagyott magyar templom körül alakult ki a kun falu. (Gerendegyháza > Tatár szállása!) A Fölső-Kiskunság a Mizse székhez tartozott. Kunszentmiklós mostani nevén nem fordul elő a Mohács előtti oklevelekben. Talán egy Tatár nevű kun főember volt a falu birtokosa. Az 1795 körül keletkezett Kun Liszta is Tatár kun vezérrül származtatja a falu korábbi Tatárszállás nevét. Ez a név előfordul két Zsigmond kori oklevélben, de a hely nincs meghatározva. Mások szerint 1285-ben, a második tatárjárás idején telepítették le itt a fogságba esett tatár-kunokat. Ennek az eredetnek lehet bizonyítéka a török Ali Sejk 1588-ból való leírása:...a magyar néven ismert nép... között különböző falukban tatár szokású emberek élnek, közülük néhányan nyelvüket [ti. a tatárokét!] is beszélik. Összebarátkoztam velük, megismertem krónikáikat, amelyekben a mohamedánok történeteivel egyező legendákat találtam. A kunok nyelve A XIX. századi Gyárfás István szerint a kunok magyarul beszéltek. Ma már tudjuk, hogy nyelvük a kipcsak-török nyelvekhez tartozott. Ismert kun nyelvemlék a XIII. század végén írt Petrarca-kódex, a Codex Cumanicus. Szövegének nagy része latin - perzsa - kun

5 kereskedelmi szótár. A krími kunok nyelvéről készült, de segíti a hazai kun nyelvemlékek megértését is. A magyarban kéttucatnyi szó származik a kunból: árkány (lószőrpányva), balta, bicsak, boza (kölesből erjesztett ital), buzogány, csákány, csanak (ivóedény), csiger, csődör, csök, csökönyös, csősz, kalauz, kalóz, kobak, komondor, ködmön, kökörcsin. A kun nyelvemlékek többsége településnév. Ezek személynévi eredetűek, egy részük élő földrajzi név, mint pl. a Kargala (karga=holló), dűlőnév Orgovány határában. (Kun eredetű név Bösztör, Bugac, Köncsög, Orgovány, Tázlár is.) Legnevezetesebb hazai kun nyelvemlékünk a Kun Miatyánk. Ez az imádságszöveg a XVIII. század közepén bukkant föl, és különböző változatokban vált ismertté. A kunszentmiklósi szöveg jutott el 1744-ben Bécsbe, a nyelvész Kollár Ádámhoz. Fülöpszálláson és Kunszentmiklóson az iskolában is tanították, noha már nem értette senki a szövegét. Még az 1960-as években is tudta és mondta a Miatyánkot Szappanos Lukács parasztgazda, a kun verbunkos mesteri táncosa: Bezén Attamaz kenze kikte szenlészen szen adon dösön szen küklön nitziégen gérde ali kékte bezén akó mezne okné mezne bergézge pitbütör küngön il bézen méne mezne neszem bezde jermezbezge utrogergenge iltme bezne olgyamanga kútkor bezne algyamanna szen borszony boka csalli bócson igyi tengere. Amen. A tudósok szerint torzult kun szövegről van szó. Érdekessége, hogy protestáns, s a XVI. század közepe táján keletkezhetett. A reformáció törekvése volt a latin vallási szövegeket anyanyelvükön mondani. Ez arra int, hogy még a török hódoltság elején sem fejeződhetett be a kunok beilleszkedése. Az idősebbek bizonyára beszélték a kun nyelvet. A Miatyánkot 1962-ben a magyar rádióban elmondta Szappanos Lukács. Barkarova Fausza tanítónő levelet írt a kaukázusi Kabardin Köztársaságból, Nalcsik városból. Hallotta a magyar rádióban a Miatyánkot, és az ő kalmük anyanyelvén megértette. Kunszentmiklósi kun nyelvemlék néhány köszönési forma is. Ezeket a Miatyánknál régebbi, pogány kifejezéseket Maár András kiskun kapitány jegyezte be 1774-ben a tanácsi jegyzőkönyvbe a Kun Miatyánkkal együtt. (La obetheron=istennel maradjatok; Alahajdon= egy az Isten; Tengelehelebele= Isten erejével.) Törökvilág Kunszentmiklóson A XVI. század elején a kun köznépre mind több jobbágyterhet róttak. Az elégedetlenkedők tömegestül álltak Dózsa zászlaja alá. A parasztfelkelés leverése után Werbőczy a Hármaskönyvében kimondta: a kunok az ország más jobbágyai és parasztjai módjára köteleztessenek. Tényleges jobbágysorba jutásukra azonban már nem volt idő, mert jött a török világ. Mohács után Szulejmán végigdúlta a Duna - Tisza közét, miközben kivonult az országból. Sokan fogságba estek, és rabszolgákká vagy janicsárokká lettek az itt élők közül.. Mások a környező mocsarakban, nádasokban bujdostak, vagy a védettebb Csepel-szigetre menekültek ban egy magyar adóösszeírás 24 forint kapuadó fizetését írta elő a töröktől kifosztott Szentmiklós kun falunak. A hódítók még másfél évtizedig nem rendezkedtek be itt. A falu lakói egy-egy seregvonulás, vagy kisebb portya után mindig visszatértek, s élték hétköznapjaikat. Csak 1541-ben, Buda elfoglalása után lett tartósan hódoltsági terület a két folyam köze. A szentmiklósiak a budai szandzsákhoz tartoztak, Buda várának élelmezése volt a dolguk. Az adózó lakosok (a ráják) első részletes összeírására 1546-ban került sor. Ezt 1559-ben egy még gondosabb összeírás követte. A későbbi puszták közül ekkor faluként szerepelt még Bösztör, a közeli Szenttamás de már puszta volt Bábony. A mai Kunszentmiklós "Szenmiklós falu" néven szerepelt. Lakói közül

6 csak az adózó gazdákat írták össze. Az alábbi családnevek fordultak elő az összeírásokban: Borsa, Csagircsa, Csákó, Demsödi, Gyöpös, Hirvát (Horvát), Kasáta, Kis, Kun, Nagy, Ócsa, Patai, Polgár, Posár, Sánta, Siket, Somodi, Szabó, Szarka, Szenta, Torda, Tök, Tökül (Tököl). A nevek közül kun eredetű a Csagircsa és a Kasáta. Az adóösszeírásokból kiolvashatók a lakosság életkörülményei. Az állandó fenyegetettség miatt visszaszorult a földművelés. A pusztásodás következtében megnőttek a legelőterületek. A szarvasmarhatartás lett a vezető gazdasági ágazat. Ezt a tevékenységet támogatta a török adórendszer is. A szarvasmarha után nem kellett adózni, csak a fűpénzt megfizetni. A juhállomány után viszont báránytizedet kellett fizetni. A legnagyobb falkája a faluban a 300 birkát tartó Csagircsa Benedeknek volt. A búza, széna, szalma, a konyhakerti növények (lencse, bab, káposzta) és a len, kender után is tizedet fizettek a gazdák. Szentmiklós külön nádadót is fizetett, nyilván bőven termett a nád a határban. A Mohács utáni zűrzavarban termékeny talajra hullottak a reformáció magvai. A török nem foglalt állást a "hitetlenek" vallási vitáiban. Az egykor kényszerrel keresztelt kunok számára vonzó volt, hogy szabadon választhattak vallást. A XVI. század közepére kálvinistává lett Szentmiklós, és az 1577-es hercegszöllősi zsinaton már ott volt az itteni pap, Váczi Tamás is. A század vége felé, 1593-ban kezdődött tizenöt éves háború, amely - főleg a Duna - Tisza közén - pusztítóbb volt minden korábbi török hadjáratnál ben Szinán pasa a erre vezette át a hadait Esztergomnak. A következő évben a krimi tatárok pusztítottak itt ban Mohamed vezette végig itt a seregét, Eger ostroma előtt ig szinte minden évben végigdúlták falunkat a tatár segédcsapatok. Eközben 1595 körül fölégette és elpusztította a török Szentmiklóst. A lakosság egy része a nehéz években behúzódott a a népes városokba, mások a Duna szigetein, s a környék mocsaraiban, nádasaiban bújtak meg. A bécsi békekötés után (1606) lassan visszaszivárogtak a régi lakók. De ekkor már jöttek újak is. Más vidékekről, ahol még alaposabb pusztítást végzett az oszmán had. Az adószedők is újra idetaláltak. Faluból végleg puszta lett a szomszédos Bábony, Szenttamás és Bösztör. Eleink élni akarását példázza az 1606-ból származó szerződés, amelyben a ráckevei Kup Gáspár bérbe adta a Bábonyon épített kútját, hogy a szentmiklósiak újabb legelőket tudjanak használni. A falu nevében Bolyó János főbíró fizette ki a nyolc tallér díjat. A tizenöt éves háborút lezáró bécsi békét követően, 1607-től évente tartottak zsinatot a dunamelléki református gyülekezetek. Ezeken a gyűléseken az egyes gyülekezetek helyzetét, gondjait vitatták meg a lelkészek. Sorra épültek a falvakban a tapasztott sövénytemplomok. Az 1626-os ráckevei zsinat óta ismert a lelkészek névsora egy-egy környező településen. Ebben az évben Kunszentmiklóson Kis Sallai Gergely volt a lelkipásztor ben "a Tatárszentmiklóshoz tartozó összes kunok" kérték Keczer András nádori megbízottat, hogy a királynál folyamodjon régi kiváltságaik megújításáért, mert a régi okleveleik Eger elestekor, 1596-ban megsemmisültek. II. Ferdinánd király a kiváltságlevelet ki is adta ben huszonöt évig tartó határpör támadt Szentmiklós és Szabadszállás közt Bösztör használatáért. A jászkun főkapitány végül megfeleztette a pusztát. A környékbeliek sokat szenvedtek a fosztogató hajdúktól, meg a magyar végvári katonáktól. Végül egy 1659-es törvény megengedte a parasztvármegyék szervezését. Ezek a helyben alakult önvédelmi szervezetek próbálták a falvakat megvédeni a rablóktól. Egy as kunszentmiklósi jegyzőkönyvből kiderül, hogy számos környékbeli falu népe összegyűlt Kunszentmiklós, Szabadszállás és Szalkszentmárton hármas határánál, a Feketehalom nevű dombon. Elhatározták, hogy együtt védik meg magukat " az rajtuk hatalmaskodók ellen, a kik az Magyar pártrúl vadnak." De a gyakorlatban a parasztvármegye működése is kevésnek bizonyult. A jóformán fegyvertelen, képzetlen önvédelmi csapatok nem tudták megóvni falvaikat a rablásoktól. Még védtelenebbek voltak azonban a "törvényesen" sarcoló királyi Magyarország uraitól, tisztviselőitől, akik adókat és ingyen munkát követeltek. Jól jellemzi ezt a

7 kiszolgáltatottságot az a levél, amelyet a Pest megyei szolgabíró, Vathay Pál írt a felsőkiskunságiaknak 1671-ben: "Ti istentelen, nyakas, nem vármegyés, szófogadatlan, töröknek engedelmes szabadszállásiak, fülöpszállásiak, kun-szt-miklósiak, laczháziak. Jobban szeretném 25 rác falunak parancsolnék, hogysem mint tinéktök, hogy az úr isten vesztene el bennetöket, mert én nem tudok veletök mit mívelni... Az kapitány uram mingyárást katonákat küld reátok Választ várok egy hét alatt mert bizony az birátok karóban fog száradni, ha ide nem külditek leggyorsabban a pénzt." A levél olvasása után két nappal Füleken volt a követelt pénz. A szolgabírószerint a címzettek "töröknek engedelmesek". Törökösséggel illették azokat a hódoltsági lakókat, akik valamilyen hivatalos ügyben a török eljárást fogadták el. Mások szokásaikban, életmódjukban voltak "törökösek". A kunszentmiklósiakat például az a vád érte, hogy Pöte Jánost, aki megölette a feleségét a saját szolgájával, amikor elfogták, nem az alispánnak, hanem a török bíráknak adták ki. A század közepére az országban erősödött a katolikus vallás új térhódítása. Ez a törekvés elérte a hódoltságot is ben Szelepchényi György érsek innen is vésztörvényszék elé idézte a protestáns papokat. A vád a Wesselényi összeesküvésben való részvétel volt. Kunszentmiklósról Ungvári István kapott idézést. A hódoltsági papok a töröknél kerestek oltalmat. A Pozsonyban megjelenteket súlyos ítéletekkel büntették. Gályarabság várt a hitükért mártíromságot vállalókra. Buda visszavívása további súlyos terheket rótt eleinkre ban előbb a krími tatárok dúlták föl a Duna - Tisza közét, azután a Rabatta vezette császári hadak szállták meg a környéket. Az ostrom előtt a pasa erődítési munkákra embereket, szekereket, anyagokat parancsolt a környékről Budára. A kunszentmiklósi Szikra Péter ekkor bennszorult a várban. Ott élte meg az ostromot 1686-ban, s csak alig tudta megmenteni a puszta életét. Maga a felszabadítás kevés jót, több rosszat hozott az errefelé élőknek. Mind az ostromlók, mind az ostromlott, majd menekülő csapatok kegyetlenül pusztították a tájat. Mire a török kitakarodott, újra elnéptelenedett Szentmiklós is. De a lassan visszaszivárgó lakóknak sem volt nyugtuk az itt maradó császáriaktól. Ezek annyira kíméletlenek voltak, hogy sok magyar néhány év múlva visszasírta a török hódoltság viszonylagos nyugalmát. Eladják a kunokat A másfél évszázados török uralom nagy volt a népmozgás vidékünkön. Gyakran csak a puszta életüket tudták megmenteni a menekülők. Sokan vissza sem tértek szülőföldjükre egyegy futás után. Ráckeve, Kecskemét, Nagykőrös számos kun családneve hitelesíti az átköltözéseket. De mentek messzebb is. A Komárom megyei Kocs községet kiskunságiak szállták meg a XVII. század elején. Akadtak azonban vidékek, ahol még az itteninél is veszedelmesebb volt az élet. Különösen Baranya megyét és környékét érték súlyos csapások. Azon a tájon vezetett a török hadiút távolabbi célok, Buda meg Bécs felé. A tizenötéves háború idején Szinán pasa tatárjai olyan kegyetlenséggel irtották azt a tájat, hogy a túlélők nagyobb része végleg átköltözött a kiskunsági meg a dunamelléki, Csepel-szigeti falvakba. Számos elpusztult baranyai falu nevét viselik az ide költözők leszármazottai még napjainkban is. (Pl. Dalocsa, Baranya, Szombati, Baski, Cser/i/, stb.) A Jászkunság lakosságát és javait 1699-ben összeíró jegyzék tartalmazza a lakosság eredetét is. A lista szerint Kunszentmiklóson 64 család lakott, s egynegyedük volt baranyai. A többség helyben vészelte át a nehéz időket. Mi volt ennek az összeírásnak az igazi célja? Ennek megértéséhez vissza kell tekintenünk néhány évet. A XVII. század végére roppant nagy összegű államadósságot halmozott föl az osztrák birodalom. Ennek ellensúlyozására az udvar minél több földbirtokot igyekezett megszerezni a korábbi hódoltsági területeken. Ezt a feladatot vállalta az "Újszerzeményi Bizottság", amely 1697-ben kezdett működni Pest megyében. A Jászkunságot törvénytelen

8 módon, korábbi kiváltságaikat félresöpörve szintén "újszerzeménynek" minősítették ben elhatározták az eladását. Megbízták Pentz János Kristóf egri kamarai prefektust, hogy mérje fel a Jászkunság javait, határozza meg az eladási árat. A megbízott csak németül beszélt, de magyar segítőivel igen alapos munkát végzett. Nemcsak a lakókat és a családok származási helyét, hanem vagyoni viszonyaikat is számba vette. A lakott helyek mellett összeírta a pusztákat is. Csakhogy az alapos munka hamis adatokat tartalmazott! A tényleges adatoknál mindig kevesebbet jegyeztek föl az összeírók. Az adatok meghamisítására azért volt szükség, hogy a leendő vételáron felül teljen csúszópénzre is. Az egész Jászkunságot végül hétszázezer arany forintra becsülte Pentz. A jászok és kunok tiltakozása ellenére az udvar hamarosan eladta a földjüket, még az alábecsült értéknél is olcsóbban, ötszázezer forintért. A vevő a Német Lovagrend lett márciusában iktatták be az új birtokost, aki teljes földesúri tulajdonjoggal bírt. Éppen csak kezdett berendezkedni a Lovagrend a Jászkunságban, amikor kitört a Rákóczi-szabadságharc. A Rákóczi-szabadságharc eseményei Kunszentmiklóson Pest megye és a Kiskunság csak nehezen, tétovázva állt a fejedelem oldalára. Féltek a délvidéki szerb (akkori nevükön rác) határőr ezredektől. A rác csapatokkal zsarolta ugyanis az udvar a Duna - Tisza közén élőket. Rákóczi 1703 októberében kiadott oltalomlevelében elismerte a jászkunok korábbi kiváltságait, szavatolta szabadságukat. Ekkor mégis a fejedelem pártjára állt a vidék. Erre a rácok már 1703-ban rajtuk ütöttek. Ezek a támadások a szabadságharc idején azután többször megismétlődtek. Kunszentmiklós viszontagságairól így írt a krónikás, Bél Mátyás: "A gyakran rajtuk ütő rácok falujukat a földdel tették egyenlővé, házaikat fölgyújtották, s porig égették. Lakóhelyük ezen nyomorúságos külsejét, pusztult állapotát öt éven át száműzetésben töltötték a szerencsétlen lakosok " Ezt a sorsot a többi környékbeli falu szinte évről évre megélte a szabadságharc idején. A fegyveres harcban is részt vettek eleink. Rákóczi Duna - Tisza közi hadainak egyik vezére, Andrássy István gróf parancsa így szólt: "Minden külön kenyeres fegyvert fogjon!" A kiskunok is kiállították századaikat. Parancsnokuk a kunszentmiklósi Cseplész János ezredes kapitány lett. A kiskunok aztán kitartottak a szatmári békéig, amit kapitányuk is aláírt. Maga a fejedelem is járt vidékünkön tavaszán a Dunamelléken mozgott csapataival Dömsödtől Solt felé. Ott akart átkelni a Dunántúlra, de a császári csapatok sikerei ebben megakadályozták. Júniusig több környékbeli községünkben megfordult Rákóczi őszén Bottyán generális vonult be csapataival Kunszentmiklósra. Innen küldte parancsait a környező településekre élelemért. A következő évben is Bottyán János volt a környéken tartózkodó kuruc sereg parancsnoka. Alatta szolgáltak a vidékünkön toborzott századok is. A forgandó hadiszerencse következtében hol a kurucok, hol meg a labancok, vagy éppen a kíméletlenül pusztító rácok tartották szállva a Felső-Kiskunságot nyarán még egyszer visszatért Kunszentmiklósra és környékére Rákóczi fejedelem. Előtte, még az év tavaszán oltalomlevélben biztosította védelméről a kiskunokat. Ez az oltalom azonban már egy évig sem tartott. Innen is elmentek a bujdosó kurucok, de itt maradt sokáig a fejedelem emlékezete, és maradtak a kuruc tábori sípok, a tárogatók. Ezt a tilalmas hangszert csak lopva vették elő olykor, de őrizték egészen 1848-ig az itt élők. A szatmári békétől a jászkun szabadság visszaváltásáig A szatmári békét követően a Német Lovagrend ténylegesen berendezkedett a Jászkunságban. Nem sikerült azonban kialakítaniuk a földesúri - jobbágyi viszonyt, a röghöz kötött robotrendszert. Csak Jászberényben emeltek épületet maguknak, az egyes településeken nem épültek ki majorságaik.

9 A jászkun településeket a korábbi időkben kialakult hármas tagolódású földhasználat jellemezte. Ennek alapja az ún. újraosztásos közös földbirtoklás volt. Első a házhely vagy saját föld (latinul fundus). Ehhez osztottak a határban földet. Az osztásos föld nagyságát a gazda tehetőssége, anyagi ereje szabta meg. Ezt a kettőt szokásjog alapján örökölték, adtákvették a gazdák. A harmadik típusba a szorosabban vett közföldek, főleg a közlegelők tartoztak. Jövedelmükből fizették a települések közös költségeiket. Ezeket a gazdasági viszonyokat nem tudta a Lovagrend megváltoztatni. A földesúri szolgáltatásokat leginkább pénzben hajtották be. Jövedelmük nagyobb része a lakatlan puszták bérbe adásából származott. Már 1710 szeptemberében megjelentek itt a Lovagrend adóösszeírói. Ekkor azonban csak Szentmiklós és Lacháza lakóit és vagyonát tudták számba venni, mert a másik két falu a harcokban elnéptelenedett. Még az 1721-es összeírás is azt mutatja, hogy a környék legerősebb kiskun települése Kunszentmiklós volt. Adatai a szintén erős Kiskunhalaséhoz közeliek táján Kunszentmiklós a saját földjein kívül további három pusztát bérelt (Bösztör, Orgovány, Majsa). Bösztört is újra bérelni kellett a két településnek, pedig korábban már a közös tulajdonuk volt, fele-fele arányban. Próbáltak is tiltakozni, még az eladás előtt, 1701-ben, persze hasztalanul. A jászkunok az elzálogosítás pillanatától harcoltak ősi jogaikért. Tiltakozásaik eredményeként az 1715-ös országgyűlés tárgyalta az ügyüket. A határozat szerint három év alatt nyerhetik vissza szabadságukat a jászok és kunok. A váltság felét a kincstár vállalta, másik felét a rendek. Eltelt azonban a három év, és senki nem fizetett. Ekkor a jászkunok felajánlották, hogy kölcsönt vesznek fel a teljes összeg felére, de így sem sikerült az üzletet megkötni. Az 1720-as évek elejétől a jászkun vezetők a saját erőből történő visszaváltásra készültek. Ezért növelték a különféle helyi adókat, szolgáltatásokat. Ezekből a jövedelmekből akarták a megváltás összegét kifizetni. Ez a külön teher azonban már sok volt a lakosságnak. A Jászságban 1724-ben és 1726-ban tiltakozó parasztmegmozdulások lángoltak föl. Ezeket ugyan hamarosan elfojtották, de a Lovagrend jobbnak látta túladni a Jászkunságon ben el is adta azt a Széchényi-Alapítványnak, ez pedig kezelésre a Pesti Invalidusok Házának engedte át a területet. Az anyagiakban gyarapodó lakosságot az Invalidusok Háza sem akarta már a hagyományos jobbágysorban tartani. Ők is megelégedtek a bérleti rendszerrel és a pénzbeli jövedelemmel. Az 1730-as évek végére a beköltözések és a természetes népszaporulat hatására jelentősen gyarapodott a falu lakossága. A békés esztendők segítették a település gazdasági erősödését. Kunszentmiklós lélekszáma 1699-ben 500 fő körüli volt. (Becsült adat a Pentz-összeírás alapján!) A szabadságharc idején, az új század első évtizedében ez a szám valószínűleg nem nőtt, elsősorban a hadi események, a rác pusztítások miatt. A következő évtized végére viszont meghaladta a lélekszám az ezer főt, az 1730-as évek végére pedig elérte az 1500 lakost. Ezzel a lélekszámmal a környék legnagyobb települése volt Kunszentmiklós. Az 1730-as évek végén újabb csapás érte a sokat szenvedett országot. Az 1739 második felében pusztító pestis hamarosan elérte falunkat is. Összesen 343 itteni lakos halt meg a járványban, a helyi népesség közel egynegyede. Ez a falu mezővárossá fejlődését is megakasztotta egy időre. A lakosság pótlására a járványt követően főleg a Felvidékről jöttek új betelepülők. Ekkor kezdődött a cigányság beköltözése is. Az itt élők közül viszont többen ekkor kezdtek kiköltözni a kertekbe, amelyek a belső falumagot vették körül. Mások a határban építettek tanyákat, s a járvány elülte után is kinn maradtak. Így indult meg a tanyásodás Bábonyon, Bösztörön, Bodakúton és a határ más részein. A redempció: a Jászkunság visszaváltja szabadságát Mária Teréziát bonyolult külpolitikai helyzet, költséges háborúskodás várta trónra kerülésekor. Bizonyára ezért is járult hozzá az uralkodó a jászkunok önmegváltásához, a

10 redempcióhoz. Az május 6-án kelt adománylevél lényege: a jászkunok visszaszerezték korábbi földtulajdonukat és kiváltságaikat. A "visszaszerzés" persze nem ingyen történt. Az udvar eladta a Jászkunságot 1702-ben, és a jászkunok saját pénzükön vásárolták vissza korábbi vagyonukat és jogaikat 1745-ben. A váltságdíj összesen forint volt. Ebből több mint Ft. jutott Kunszentmiklósra. Saját határaikon kívül az egyes települések megválthatták a jászkun puszták használatát is. Így került ekkor Kunszentmiklós birtokába Bösztör fele, Bábony, Kerekegyháza egyhatoda, Orgovány és Szank. Ezeket az anyaközségtől távoli pusztákat később félrideg jószágtartásra használták a birtokosok. Többségük majd csak a XIX. század második felében vált önálló községgé. A megváltás összegén kívül a jászkunok vállalták még ezer lovas katona kiállítását, továbbá a szükség szerinti katonáskodást. Vállalták a jogába visszaállított nádor és a saját tisztségviselőik fizetését. Ezért az árért a birtokaikon kívül is mentességet kaptak a réveken és vámokon. Maguk választhatták meg tisztviselőiket és lelkészeiket, önkormányzatukhoz részleges pallosjog is járult, azaz bíráskodhattak is bizonyos bűnesetekben. A szükséges megváltási összeget a vagyonos lakosok adták össze. Ők lettek a redemptusok. A szegényebbeket irredemptusoknak nevezték, ők nem tudtak fizetni,. A közös szabadságjogok (kiváltságok) őket is megillették, de földet nem kaphattak, legeltetési jogukat is korlátozták. A jászkun települések "harmadik rendjébe" a legföljebb házzal rendelkező zsellérek, iparosok, napszámosok, szolgák, betyárok tartoztak. Közös nevük: inquilinusok. A legkisebb megszerezhető redempciós szántóterület öt katasztrális hold volt, ez 25 forintot ért. Minden redemptus annyiszor öt hold szántót kapott, ahányszor 25 forintot fizetett. A szántónak járulékos földjei is voltak (legelő, veteményes, szőlő). Eleinte nem állandósultak a birtokok. A község telekkönyve, a Liber Fundi, csak a gazda földjének mennyiségét rögzítette, a helyét nem. Tavaszonként nyílhúzással sorsolták ki, hogy melyik földdarabot ki műveli. Ezeket a sorsolt földeket nyilasoknak nevezték. Előbb két-, később három nyomásos módon művelték a szántóikat a jászkunok. A redemptus magánbirtok mellett közös kezelésben maradtak az ún. közbirtokok: ezek főleg legelők voltak. Az egyben tartott közlegelők jól szolgálták a virágzó és jövedelmező állattartást. (Később föltörték a közös legelőket, és ezeken alakultak ki a XIX. században a tanyásbirtokok.) A föld egy része községi vagyon maradt. Ezeket a városgazda műveltette, jövedelméből fedezték a település közös költségeit. Kezdetben bárki szerezhetett redemptus földet, ha volt hozzá pénze. A lelkészek, jegyzők, postamesterek, tanítók ingyen is kaphattak ilyen birtokot. Ezeket a földeket nem sikerült mindenkinek megtartani, sokan el is vesztették a birtokukat. De bekerülni is nagyon nehéz volt később a redemptus társadalomba. A birtok elaprózását a jászkun öröklési rend is gátolta: földet csak a fiúk örökölhettek, a lányok pénzben kapták meg a hozományukat. (Jászkun ősiség!) A redempció legfőbb értéke az volt, hogy lehetőséget adott a polgári átalakulásra. Ne feledjük: egy évszázaddal megelőzte a redempció a jobbágyfelszabadítást! A jászkun közigazgatás a redempció után Három szintű önkormányzati szervezet jött létre a Jászkunságban 1745 után. A legfelső szinten állt közös földesuruk, a király, meg az őt képviselő "közvetlen fölöttes", a nádor, illetve országos főhatóságuk, a Helytartótanács. A második szinten a kerületi önkormányzatok szervezetei és tisztségviselői álltak. Legfőbb belső tisztviselőjük a nádor által kinevezett hármas kerületi főkapitány volt. Ő elnökölt az ún. Hármas Kerület közgyűlésein, Jászberényben. A három kerület (Jászság, Nagy- és Kiskunság) szintén tartott közgyűléseket a kerületi kapitányok elnökletével, váltakozó helyszíneken. A kerületi kapitányokat és az összes kerületi tisztségviselőt, küldöttet szabadon választotta a redemptus

11 lakosság a maga lakóhelyén Ugyancsak szabadon választották a harmadik szintet jelentő helyi tanácsot: a 12, majd később 16 szenátort, valamint a főbírót és az albírót. Évente tartottak választást, november elsején, a katonai év kezdetén, de csak a megüresedett helyekre. Egy idő után a tisztségek szinte öröklődtek : egy-egy helységben mindössze néhány módosabb redemptus család tagjai cserélődtek a választott tisztségekben. Ezért később gyakran elégedetlenkedtek azok, akik kiszorultak a megválasztás lehetőségéből. A hivatali ügyintézést a nótárius (jegyző) irányította. Ő kinevezéssel került a posztjára. Ugyancsak kinevezték a vicenótáriust (aljegyzőt), a chirurgust (seborvost), a bábát és a rektort (tanítót). A kerületi és helyi tanácsok döntöttek a Jászkunság belső életének fontos kérdéseiről. Irányították a gazdasági életet, a pénzügyeket és a közigazgatást. Fontos választott tisztség volt a borbíró és a székbíró tiszte. Ők felügyeltek a bor és a hús árusítására. Alkalmaztak út-, híd- és erdőinspektort (felügyelőt), valamint árvagyámot is. A tanácsok éltek a pallosjogukkal, azaz igazságszolgáltatási szervezetként is működtek. A rendészeti feladatokat a hadnagy irányította, alája tartoztak a tizedesek, vakterek, tornyosok és botos strázsák. Ez utóbbiak a lakosokból kerültek ki, és közmunkában kisérték éjszakánként a vakterket. Fontos megbízatásuk volt a "tűzvigyázás". Ebben a tornyosok segítették őket, akik a templomtoronyból tartották szemmel a települést és a határt. Ezekben a békés évtizedekben leginkább három veszély leselkedett a környék lakóira: a járvány, az árvíz és a tűzvész. A tágas határok védelmezői a pusztabírók, pusztázó hadnagyok, csőszök és borbírók voltak. A bűnösöket szükség esetén elzárással büntették. Minden településnek megvolt a maga áristoma. A Kiskun Kerület börtöne Félegyházán, a kerület közigazgatási központjában volt, a Hármas Kerületé pedig Jászberényben. A redempció egyik alapvető feltétele volt az udvar részéről a jászkunok katonáskodása. Erre szüksége is volt az ifjú királynőnek, mert sorra kellett viselnie a háborúkat. De zajlottak a háborúk II. József idején is, a század végén pedig már Napóleon volt Ausztria fő ellensége. Önálló csapattestként 1756-ban alakult meg a jászkun huszárezred. Tagjait erejük, lélekszámuk szerint állták a Jászkunság egyes települései. A Felső-Kiskunság bevonulási központja egy évszázadon át Kunszentmiklóson volt. A jászkun huszárezred 1800-ban alakult át nádor huszárezreddé. Az ezred egyenruhája ilyen volt a korabeli leírások szerint: fekete süveg vitézkötéssel, világoskék mente fekete prémmel, világoskék dolmány, lajbi, nadrág - mind fekete-sárga zsinórzattal, magyar sarkantyús csizma, kard, pár pisztoly, karabély, veres tarsoly I. Ferenc király címerével és fehér köpönyeg. A század végén írta verses várostörténetét a szentmiklósi Bolyó János nótárius. Ebben a Bolyó Lisztában a szerző hosszan sorolja a XVIII. század háborúit, s a korabeli szentmiklósi családok sarjainak vitézségét. Ez a korai várostörténet kissé nehézkes, de önérzetes rigmusaival máig ható dokumentumává lett a helyiek kiskun öntudatának. Gazdasági viszonyok a redempció után A megélhetés alapja, a bevételek fő forrása vidékünkön addig is a legeltető állattartás volt, most azonban még inkább megnőtt a szerepe. A települések tágas határain, a vizenyős és homokos tájakon egyedül a legeltetés volt kifizetődő. A legfontosabb jószág a szarvasmarha volt. A fölerősített, meghizlalt jószágot lábon hajtották a nagy nyugati piacokra, ahová ugyan jócskán lesoványodva ért, de még így is jó árat fizettek érte. A szarvasmarha tartós konjunktúrája a nyugati piacokon igen kedvező volt a redempcióban eladósodott települések számára. Az ebből származó bevételek segítettek törleszteni a jókora tartozásokat A redempció után szerzett távoli pusztákon, külső legelőkön kint telelt a jószág. Ezt hívták rideg (szilaj) állattartásnak. A belső határban csak ősztől tavaszig járta a barom a legelőket. Télire az istállós kertekbe hajtották őket. Az igavonásra vagy fogyasztásra tartott kezes

12 jószágot szintén az istállós kertekben tartották, etették. A határokon a földrajzi nevek máig őrzik az állattartás emlékeit: ilyen pl. a Disznórét, Ménesjárás, Tehénjárás, Borgyújárás, Birgejárás.. Számos ásott kút szolgált itatásra, ezek neve is fennmaradt. Bodakút, Márkút, Bertakút stb. A gulyák, ménesek, nyájak, falkák, kondák őrizői, gondozói külön társadalmi csoportnak, kasztnak számítottak. A térség jellegzetes foglalkozási ágaként sajátos pásztortársadalmat alkottak a tágas pusztákon. Ezek a pásztorok többnyire távoli, idegen vidékekről jöttek. Belső szervezetükben a számadótól a kisbojtárig mindenkinek megvolt a rangja, szerepe. A különböző állatcsoportok őrzői gyakran vetélkedtek egymással. Sok "könnyű életű" ember került közéjük. Akár a hatóság elől is el lehetett tűnni a jószág körül. Akkoriban a rideg szóval nevezték meg az állatok őrizőit, főleg nőtlen voltuk és kemény életkörülményeik miatt. Gyakran illették ugyanezzel a szóval a betyárokat is nem véletlenül: könnyen megesett, hogy betyárrá lett a pásztor, vagy pásztornak szegődött a betyár. A földművelésben a redempció nem hozott lényeges változást. Minden termesztett növény a saját, belső ellátást szolgálta. Kis vetésterület állt csak rendelkezésre, és ezek a földek is vegyes minőségűek voltak. A vízállásos helyek közül kiemelkedő "högyek", "szigetök" fekete földjét szántották, háromnyomásos váltásban. Vizesebb esztendőkben még a belső ellátásra se volt elég a termés. Ilyenkor az itteni gazdag nád- és szénatermés árából pótolhatták a szükségletet. A szénát a "forgó nyilasokon" kaszálták, gyűjtötték. Ezeket a kaszálókat is nyílhúzással sorsolták ki évről évre, és a befizetett redempciós összeg arányában jutott belőlük a gazdáknak. A korabeli szántóföldi gazdálkodást így jellemezte Baksay Sándor a múlt század végén: "A telekföldek három osztályban míveltetnek, egyikben búza, másikban tavaszi, a harmadik ugarnak hagyva, melyet szabadulásától a következő nyárig a barom jár, tapos, kövérít, irtja benne a gyomot; a melybe hiába vetne a gazda; ha vet, lejárja a jószág." A települések szélén voltak a káposztáskertek, a közelben a kenderföldek, és egy-egy alkalmas háton vagy dombon a szőlők. A kukorica és a burgonya csak a század végén terjedt el. Mezőváros születik Csaknem két évszázadon át, a mohácsi csatavesztéstől a szatmári békéig, a hadak útjára került vidékünk. Dúlták török rablók, tatár hordák, magyar kóborlók, német martalócok, rác bandák. De a szatmári béke után csaknem egy évszázadnyi nyugalom következett. Lehetőség nyílt az erősödésre, a gyarapodásra. Ekkor már "csak" tűzvészektől, árvizektől, járványoktól kellett rettegniük az itt élőknek. Érték is őket bőven ezek a csapások, de ahogy tudtak, védekeztek. Így azután a békésebb XVIII. század mégis gyarapodást hozott lélekszámban, anyagiakban és szellemiekben egyaránt. Ez a gyarapodás emelte Kunszentmiklóst faluból mezővárosi rangra a század végére. Alig több, mint ezer lakos vészelte át falunkban a nagy pestist 1739-ben, de hamar kiheverte a nép a rontást. A redempcióra készülődtek, s az újra föllendülő gazdaság vonzotta a szabad munkaerőt a környékből és messzi tájakról is re elérte a lélekszám a kétezret, 1785-re a kétezer-ötszázat, 1800-ra pedig a mind számosabb, főleg katolikus betelepülő révén, a há-romezret. Ez a robbanásszerű szaporodás szinte szétfeszítette a települést. Még a század első felében is őrizte eredeti formáját Kunszentmiklós, a Bakér mellé simuló, egyutcás szalagtelepülés. A kis belső portákon nem jutott hely a kezes jószág tartására és az eleség tárolására. A lakóövezeten kívül, de annak közvetlen szomszédságában, az ún. külső telkeken alakultak ki az istállós kertek. Ezeket szálláskerteknek, kerteknek is nevezték. A szálláskertekbe hajtották be a távoli külső legelőkről télire a félszilaj jószágot. Itt működtek a gabona őrlésére létesült, állati erővel hajtott szárazmalmok. Később itt alakították ki a mezővárosi ranghoz járó vásártartás helyét, a vásárteret. Kunszentmiklóson az alszögi gazdák

13 kertjei a Hunyadi utca helyén voltak, a fölszögieké a Zrínyi utca és a régi Vásártér (a mai Petőfi lakótelep!) környékén, a középen lakóké pedig a Bakéron túl. A hármas tagolású lakóövezethez igazodó külső telkeket sokáig Háromszállási kerteknek nevezték. Itt dolgoztak és éltek a gazdasági alkalmazottak és a család fiatal tagjai, a legények. A szálláskert lelke a tüzelős istálló volt. A kertek a férfiak életterének számítottak, ide nők nem tehették be a lábukat. A hatóságok sokáig tiltották, hogy lakóházakat építsenek a kertekbe. Kunszentmiklós házai, portái, utcái egy kb. másfél kilométer hosszú, két-háromszáz méter széles földnyelvre szorultak. Ezt a területet keletről a Bakér, nyugatról a Székalja vízállása határolta, északról és délről pedig a kertek gátolták a terjeszkedést. Ezen a területen élt a XVIII. század közepén mintegy 250 család, 1500 lélek, redemptus gazdák és irredemptusok. De ugyanerre a területre szorult a század végére megduplázódott teljes lakosság is. Ebben a félszázadban vált többutcás halmaztelepüléssé Kunszentmiklós. A porták osztódtak, szűkültek, tekervényes zugok vezettek egy-egy házhoz. A belső utcasor megmaradt a redemptus gazdák kezén, középen voltak a középületek: templom, parókia, iskola, községháza, vendégfogadó és mészárszék, és itt élt a néhány értelmiségi, kereskedő család. Egy sorral kintebb telepedtek le a század második felében egyre növekvő számú iparosok. Utánuk egy tömbben a szegények, főleg katolikusok laktak. A Székalja mellett északra a zsellérek portái (Büge), délre pedig a növekvő számban beköltöző cigányok (Cigánysor) húzódtak meg. A lakosság túlnyomó többsége a mezőgazdaságból, leginkább az állattartásból élt. Csak néhány iparost engedtek beköltözni, a helyi szükséglethez igazodó mestereket között pl. Kunszentmiklóson nádverőt, mészárost, molnárt, szabót, lakatost, csizmadiát, szűcsöt, vargát találunk az anyakönyvben. Takácsmesterből ötöt tartottak számon. A század második felében a városiasodás különféle iparosokat csábított ide. A századfordulón már egy könyvkötő is letelepedési engedélyért folyamodott a tanácshoz. Ekkor megjelentek az első céhek, mint pl. a takácsoké. Nagyobb ipari vállalkozások is létesültek, ilyen volt a Vásárállás mellett 1798-ban épült Serház. A század végén a város szélén már téglavetők is működtek, és fölépültek az első szélmalmok. Önálló, saját üzlettel bíró kereskedők, a század közepén nem éltek még itt. Balkáni eredetű, görögkeleti (ortodox) vallású kereskedők bérelték a település tulajdonában lévő fogadót, mészárszéket, boltot. Ezeket a nép, nemzetiségüktől függetlenül mind görögöknek hívta. A század végére számuk nőtt, és a legügyesebbek már saját üzletet is tudtak nyitni. Fontos alakja volt a korabeli nagyobb településeknek a chirurgus (seborvos), aki egyben a borbélymesterséget is űzte. Kunszentmiklóson Balogh Ferenc volt az első chirurgus, már az 1780-as években itt működött. Egészségügyi feladatot láttak el a bábák (szülésznők), akiket szintén a tanács fogadott és esketett föl hivatalukra. A századforduló előtt már patika is működött, valamint ispotály (járványkórház). Szintén az 1780-as évektől működött posta Kunszentmiklóson, előbb a Maár, később a Baky család tulajdonában. A lakosság számának növekedése, anyagi gyarapodása, társadalmi rétegeinek bővülése, a település szolgáltatásainak fejlődése, szellemi erősödése a század vége előtt megnyitotta a mezőváros ranghoz vezető utat. Az oklevelet, s vele az évenkénti négy vásár tartásának jogát 1794-ben nyerte el Kunszentmiklós, mint a környék központja, a Felső-Kiskunság "fővárosa". Vályi András korabeli lexikona, az 1799-ben megjelent Magyar országnak leírása így mutatta be az akkori Kunszentmiklóst: "Szent Miklós. Kún Sz. Miklós. Szabad magyar Mezőváros a' Kis Kúnságban, az előtt Tatár Sz. Miklósnak neveztetett, lakosai kevés katolikusok, többnyire reformátusok, fekszik Lacházán alól 3 mértföldnyire. Bakér Duna ere határjánál foly, Postája és Ispotállya is vagyon; határbéli földgye 3 nyomásbéli, 's leg inkább búzát, és zabot terem; árvizek' idején náddal, gyékénnyel 's kákával bővelkedik; vagyonnyaikat Pesten 7, vagy Dömsöd alatt a' Dunán egy mértföldnyire árullyák, 's másutt is."

14 Vallási és kulturális viszonyok a XVIII. században A török kiűzése után tovább erősödött a protestánsok üldözése az országban. I. Lipót ben hozott rendelkezése értelmében a protestánsoknak csak a magán vallásgyakorlatot engedélyezték. A jobbágyoknak földesuruk vallását kellett követniük. Az újszerzeményezés értelmi szerzője, Kollonich Lipót csak a katolikusoknak adott lehetőséget földbirtokok szerzésére. Az egész hódoltsági terület "újszerzeményezésinek" minősült, tehát az egész Jászkunság is. Így amikor a német lovagrend megszerezte azt, a tisztán református Kiskunságnak is katolikussá kellett volna lennie. Vallásukért is harcba szálltak a környékbeliek, amikor a vallásszabadságot ígérő Rákóczi fejedelem mellé álltak. A szatmári béke aztán kimondta ugyan a szabad vallásgyakorlatot, de ez papíron maradt. III. Károly és Mária Terézia uralkodását a magyarországi protestánsok hetvenéves babiloni fogságuknak tartják. Az 1715-ös országgyűlésen már két törvénycikk is az "eretnek" vallások ellen szólt. Az 1731-es Carolina Resolutio, III. Károly vallási rendelete törvényben tiltotta el a protestánsokat a nyilvános vallásgyakorlástól. Ezekben az években Baracsi Pathai János volt az egyházkerület püspöke. Kunszentmiklósi lelkész volt, amikor 1691-ben, hatvannyolc évesen megválasztották. Százhat évesen, ben halt meg. Haláláig irányította egyházkerületét ben a szabadszállási papi gyűlés a fiát, ifjabb Pathai Jánost választotta utódjának. Az 1732-es kunszentmiklósi egyházkerületi gyűlésen elhatározták a reformátusok, hogy panaszra mennek a királyhoz a templomok, imaházak erőszakos elfoglalása, rombolása, iskolák bezárása miatt ban a király előtt sérelmeiket öt pontban adták elő - eredménytelenül. Az 1735-ös szigetszentmiklósi gyűlés egyik vitatémája a kunszentmiklósiak szokatlan eljárása volt: az itteniek elküldték papjukat, " a kegyes és tudományos ifjú Dobrai Mihályt", és valósággal kicsikarták a gyűléstől az engedélyt új papjuk, Szőnyi Virág Mihály számára. Ő azután a következő nehéz évtizedekben esperesként (1756-tól), majd püspökként (1757-től) egyik vezető személyisége volt a vallási szabadsága visszaszerzéséért küzdő magyar reformátusságnak. Ezekben az évtizedekben élték meg az Alföld protestáns települései a "templomépítési mizériákat": egy múlt századi egyháztörténész, a kunszentmiklósi születésű Földváry László jellemezte így az elődök küzdelmét templomaik bővítéséért, új templomok és tornyok emeléséért. Kunszentmiklóson 1734-ben építették föl az új vályogtemplomot, és tőle néhány méternyire a tornyot után II. József régensként látta el az uralkodói feladatok egy részét Mária Terézia mellett. Ekkor már szabadabban lélegezhettek a protestánsok. Erőteljesebben megindult az alföldi protestáns templomok építése. Az építés az egész település ügye volt, hiszen a világi és egyházi vezetés gyakorlatilag közös volt a XVIII. század második felében. A kunszentmiklósiak II. József trónra lépése, a türelmi rendelet kiadása után határozták el, hogy új, nagyobb templomot építenek ben leköszönt a lelkészi hivatalról Szőnyi Virág Mihály, aki abban az évben ünnepelte fél évszázados szentmiklósi papságát. Az ifjú utód, Mótsi János, és az egyházi gondnok, Selyem Mihály vállalták a szervezést ben lebontották az ötven éve épült templomukat, és fölépítették a jelenleg is álló, kései barokk stílusú templomhajót. Az ünnepélyes felszentelésre 1791-ben került sor. Ekkor egy éve halott volt már Szőnyi Virág Mihály. A vallási egységtől a sokszínűségig A hódoltság után, s a XVIII. század elején még egységesen református vallású volt falunk népessége. Az előző évszázad viszontagságai ugyan megritkították a lakosságot, de a szórványos betelepülők is reformátusok voltak.

15 A jászkun főkapitány 1777-ben osztrák nyomásra elrendelte, hogy Kunszentmiklóson alapítsanak plébániát. A tisztán református település egyházi és világi vezetői hiába tiltakoztak. Hiába érveltek azzal, hogy náluk jóformán nincsenek is katolikusok. A szentmiklósiak mindössze két embert neveztek meg: Dálnoki László Ferencét és Horváth Péterét. Az előbbi református papból lett katolikussá. Az utóbbi neve mellett ez állt: "újmagyar", vagyis cigány. Ide számították azonban a hatóságok a környék kisebb településeit, s az ottani katolikusokat is. Így azután 1781-től lett plébánosa a falunak, majd 1787-ben megépítették a mai helyén az első katolikus templomot. Megindult az 1780-as években a katolikus iskolai oktatás is. A századfordulóra már megközelítette a háromszázat a helybeli katolikusok száma, a környékbelieké pedig az ezret. Betelepülő iparosok, pásztorok, béresek, szolgálók, obsitos katonák közül kerültek ki a legkorábbi szentmiklósi katolikusok. A napóleoni háborúk idején Háború, katonaállítás, adók, árvizek, járványok, tűzvészek éppúgy sújtották Kunszentmiklós népét, mint korábban. Valamivel mégis könnyebbé vált most eleink sorsa, mert a Napóleon elleni háború legalább nem a vidékünkön zajlott. Sőt, némi hasznot, gazdasági fellendülést is hozott, mert katonát meg a lovát etetni kellett. Nagy keletje lett a jószágnak, gabonának, szénának, megérte gazdálkodni, többet termelni. A bővebb bevételből jutott adóra, de jutott a vagyon gyarapítására is. Többet költhetett a település közös kiadásaira, építésére, szépítésére. A századforduló táján több középület (templom, parókia, iskola) épült ebből a vagyonosodásból. De a háború igen sokba került a kincstárnak, nőtt az államadósság, mire 1811-ben az állam leértékelte a pénzt, s újra lelassult a környék gazdasági gyarapodása. Az egymást érő hadjáratokhoz kellettek a katonák. Gyakoriak voltak a verbuválások. Verbunk idején a városháza elé kitűzték a kun lobogót, meg egy vörös zászlót. Összegyűlt a nép, szólt a zene, nyalka huszárok énekeltek és táncoltak a híres kun verbunkos muzsikáira. Volt ingyen étel-ital a katonának készülődő legények számára. Hazafias buzdító beszédek, meg a katonaélet szépségét ecsetelő szavak hangzottak el. Időnként egy-egy forróbb vérű legény is táncra perdült, majd néhány pohár bor után egyszer csak sor került a kézfogásra, a parolára. A legény fejébe csapták a huszárcsákót, aláírta a szerződést, az édesanyja, lánytestvére meg a kedvese siratta, a férfiak viszont büszkén tekintettek a bátor ifjúra. Mikor kitelt a létszám, véget ért a verbuválás. Fölsorakoztak az újoncok (rekruták), s gyalog vagy lóháton indultak a táborba, a katonai kiképzésre. A Jászkunságból Kunszentmiklóson gyülekeztek az újoncok, majd innen indultak Pest felé. Így történt ez 1809-ben is, amikor a király nemesi felkelést hirdetett meg Napóleon ellen. A jászkun regiment városunkból Lacházán és Pesten át vonult Győrig. Az ott töltött egy hónap alatt egyáltalán nem vallottak szégyent. Bátran szegültek szembe a francia túlerővel a hírhedtté vált győri csatában. Az ellenséges ágyútűzben ők fedezték a vert sereg visszavonulását. Közigazgatás, politika, társadalom A közigazgatás helyi szervezetei a XIX. század első felében nagy igyekezettel formálták és irányították a közösséget, szervezték szabad életvitelüket, próbálták megoldani gazdasági, társadalmi, művelődési problémáikat. Mely problémákra gondolunk? Feszült volt a viszony Szentmiklós és a környező nem kun falvak lakói között. A szentmiklósiakat a többiek zárkózott, gőgös, konzervatív, bár művelt embereknek tartották. Vita folyt arról is, hogy a tözsökös kun fogalmába tartoznak-e az irredemptusok, vagy csak a redemptusokat tekintsék annak. Sokfelé kellett adózni, és magas volt az adók összege. Fizették a redemptusok az állami hadiadót meg a nádori cenzust. Külön adóztak a hármas kerület, a saját kerület és a település részére: ezek voltak az ún. háziadók. További teher volt a katonaállítás kötelezettsége, meg a katonai beszállásolás, élelmezés és szükség szerinti fuvarozás vállalása.

16 A század eleji gazdasági válság, és a magas közterhek hatására az amúgy is túlköltekező város egyre jobban eladósodott. Az is ingerelte a lakosságot, hogy nem egyformán oszlottak meg a közterhek. A tisztségviselők és a született nemesek tudniillik adómentességet élveztek. A század elejétől folyamatosan csökkent a redemptusok aránya, és a redemptus rétegen belül is nőttek a belső feszültségek. A legvagyonosabbak csekély számú csoportja tartotta a kezében a politikai hatalmat. Közülük kerültek ki a tisztségviselők. Közben a redemptusok igyekeztek áthárítani az irredemptusokra a katonaállítás és a hadiadó kötelezettségét. Ez ugyan nem sikerült, de a próbálkozás miatt a nagy számú birtoktalan réteg elégedetlensége nőtt. Erősödött a nyugtalanságuk azoknak az irredemptusoknak, akik hiába gazdagodtak meg, nem fértek hozzá a politikai hatalomhoz. Nem véletlen, hogy az 1830-as években éppen Szentmiklóson indult szervezkedés a különféle adómentességek eltörlésért, id. Virág Pál vezetésével. A Jászkun Kerület a szervezőket megrótta nyarán újabb szervezkedés indult, ekkor Virágh Pál és Hacker Rudolf vezették az elégedetlenkedőket, de megint a konzervatív erők kerekedtek felül. Ekkor mozdították el állásából a tudós orvost, Balog Józsefet is ben jó alkalom adódott a belső ellentétek feledtetésére. Május-júniusban az egész Jászkunság fényesen ülte meg a redempció évszázados évfordulóját. Kunszentmiklós júniusban ünnepelt. Délelőtt ünnepi istentisztelet volt, majd a városháza előtt gyűlt össze a nép, hogy harangzúgás és ágyúlövések után meghallgassa a szónokokat. Délután az Epreskertben igazi népünnepélyt tartottak. Itt zsemlyét hajigáltak a nép közé, s egy tíz akós hordóból magasított állványról bor csorgott egy kis kádacskába. írta naplójában Földvári Antal református lelkész, a lányok tanítója. Aprópénzt is szórtak a nép közé, majd lovasversenyt rendeztek. Ezek győztese az ifjú mészáros legény, Petőfi Sándor öccse, Petrovics István volt. Kunszentmiklós gazdasága a század első felében A közös földek fölosztása a szentmiklósiak életében változásokat hozott. A Szankon, Orgoványon és Kerekegyházán fölosztott földek nagyon messze estek az anyavárostól. De még a tíz-húsz kilométerre eső belső határbeli földeken sem érte meg a városból gazdálkodni, naponta kijárni. A nagyobb munkák idején éjszakákat kellett kint tölteni gazdáknak, zselléreknek, béreseknek egyaránt. Ideiglenes szállásokat eszkábáltak előbb, amelyekből lassanként kialakultak a tanyák. A tanács eleinte tiltotta a tanyázást, később az idénymunkák idejére engedélyezték a kinnlakást. Aztán már kora tavasztól késő őszig kinn éltek a fiatal, nőtlen gazdák. A mezőgazdasági munkások pedig már tartósan, családostul laktak egy-egy tanyában. A tanyásodás ellenére tovább szűkült a városlakók élettere. A természetes szaporodás és a beköltözések miatt nem volt már hely újházak építésére a szűk belterületen. Megoldásnak kínálkozott a kertekbe költözés. A tanács korábban ezt is tiltotta, de a XIX. század elején már nem lehetett meggátolni ezt a folyamatot. A jószág és a takarmány a kertekből kikerült a tanyákra, a kerti istállók helyére pedig lakóházak épültek. Később már módos redemptus gazdák is építkeztek ott. Kezdett utcaként kiépülni a mai Zrínyi ill. Hunyadi utca, a Bakéron túl pedig a Dabasi, Kecskeméti út és az Epres utca. Egyik legszebb épülete ennek a kornak a Virágh kúria, a város múzeuma. Az állattartás túlsúlya a század első felének nagy állatjárványai miatt csökkent. A merinói juhtartás kezdett terjedni a szarvasmarha rovására. Ezt már inkább a gyapjáért tartották. A birgenyírés előtt úsztatták a birkát, hogy tisztuljon a szőre. Híres úsztató hely volt a fölső részen a Háromszögi tó, az alsó rétek mellett pedig a Nyírőfok. A szántóföldeknek három osztályát tartották számon: a fekete, a homokos és a szikes talajt. Legrosszabb a szik volt. A harmincas években Balog József orvos a várostól kért tíz hold vaksziket, hogy a gimnáziumi tanulókkal talajjavító kísérleteket végezhessen. Mivel nem kapott támogatást,

17 pályamunkát írt az Akadémiának a témából, és száz arannyal járó nagydíjat nyert a munkájával. Erre a város vezetői is felfigyeltek szeptemberében táncmulatságot rendeztek a tiszteletére a városháza dísztermében. Itt az egyik városi elöljáró tréfásnak szánt pohárköszöntőjében a maga dicsőségének is vélte a nagydíjat, mert ha ő akkor nem gátolja a doktor urat a gyakorlati talajművelő munkában, ez a pályamű talán el se készült volna. A vetésterület nagyobb részén kenyér- és takarmánygabonát termesztettek. Főleg búzát, a homokos részeken egy kevés rozsot, viszonylag sok árpát és zabot, aztán kölest meg hajdinát. Egyre inkább terjedt a kukorica is, de az összes gabona- és kukoricatermés csak annyi volt súlyra, mint a széna. Igen jó minőségű és nagy mennyiségű széna termett a vizes réteken, kenyérgabonára is cserélhető volt a fölösleg. Szintén piacképes termék volt a hosszú szálú, jó minőségű, bőven termő nád is. Erdő alig volt, szőlő se sok. Az alszögi-, fölszögi- meg a tömpöri szőlőkben termett házi fogyasztásra kevéske vörös bornak való. Gyümölcs alig termett, az is inkább a szőlőkben. Zöldségféléket, főleg káposztát és burgonyát a város széli kertekben, a Bakér mentén, házi használatra termesztettek. Fontos textilnövény volt a kender, házilag dolgozták föl. A nyűvés, tilolás elé áztatni kellett, ezt a Bakér alsó és fölső szakaszán, az úgynevezett Kenderáztató tisztásokon végezték. Még a múlt század első felében is a vasalt faeke uralkodott. A kemény, szikes talajon ez rossz hatásfokkal dolgozott. A tudós orvos, Balog József 1836-ban szakkönyvet írt a korszerű vasekéről. A század első felében megnőtt az igény az iparcikkek iránt. A város vezetése tudatosan szervezte az ellátást: helyi szükséglet szerint engedélyezték a többnyire katolikus iparosok bevándorlását. A ruhaipart leginkább a csizmadiák, a takácsok és a szabók képviselték. Az építőiparosok között legtöbb volt az ács, kőműves, asztalos. Az élelmezést több hentes meg molnár segítette, a mezőgazdasági munkákat pedig a kovácsok meg a kádárok. Egy 1815-ös összeírás szerint 68 iparos volt Kunszentmiklóson, kétharmaduk csizmadia, szűcs és szabó. De volt nádverő, nyerges, kötélverő, pipakupakost és mézeskalácsos is. Megalakultak az első céhek a városban, legelőször a takácsoké és a szabóké. A század elejétől dolgozott könyvkötő is a városban. A cégért, a mesterség jelvényét kötelező volt kiakasztani a műhely elé. Ez tájékoztatta azt, aki valamilyen mesterembert keresett, de jó reklám is volt a megrendelőt váró mester számára. A molnárok egy része a szárazmalmokban dolgozott, mások szélmolnárok voltak. A sátorra emlékeztető, födeles szárazmalmokban körbe járó lovak forgatták egy rúd segítségével a malomkövet. A tornyos, fordítható tetejű, négyvitorlás szélmalmok a XIX. század fordulóján terjedtek el a szeles Alföldön. Hollandiából hozták a mintát az ott tanuló diákok. Az 1840-es évek végén hét szélmalom hányta a vitorláit a város szélein. A századforduló óta működött téglavető is a Székalján. A KSZM betűkkel ellátott régi téglák a református templom körül még mostanában is előkerültek a járdákból. A kiskereskedelem helyszínei a görög kereskedőknek bérbe adott városi boltok voltak. Ezek többnyire vegyeskereskedések voltak, mindent lehetett bennük kapni, de már a század első felében volt külön vasáros, és rőfös (ruházati) kereskedés is. A reformkorban támadt az első viszálykodás a görögök, meg az újonnan érkező zsidó kereskedők közt. Ekkor még a törzsökösebb görögöknek adott igazat a tanács a jövevényekkel szemben, és korlátozta a zsidók üzleti tevékenységét. A lakosság ellátásában és a fölös termékek cseréjében fontos szerepet játszott a piac. A régi piactér a városháza előtt, a kocsipiac a városházától északra, a mai gyógyszertár előtti park helyén volt. Ide szekereken hozták a gazdák a gabonát, takarmányt, sertést, tűzifát, és egyéb, kocsikról árulható nagyobb portékákat. A baromfipiac pedig a vendéglő meg a gimnázium közötti kis térre szorult. Az első vásártér a Petőfi lakótelep helyén terült el, itt 1825-ben építették a cédulaházat, ahol a marhapasszusok cseréje követte a jószág adásvételét. Kunszentmiklós legrégibb, leghíresebb vendéglátó helye a Bakér hídfője mellett, a

18 városházával szemben álló betérő vendégfogadó volt. A tanács ezt 1818-ban a korszerű igényeknek megfelelően felújította, kibővítette. Ünnepélyes megnyitását a helyi műkedvelő ifjak az Intermezzo c. színmű bemutatásával tették emlékezetessé. Az eseményre messze környékről eljöttek a módosabb meghívottak. Az előadás és a bál bevételét a gimnázium könyvtára javára ajánlották föl a rendezők. A szentmiklósi fogadót és kávéházat a reformkori sajtó is többször emlegette. Itt ünnepelte 1845-ben Petőfit a város ifjúsága februárjában a Pesti Divatlapban megjelent egy írás a Fölső-Kiskunságról. Ebben így emlegette a szerző (bizonyos Kund) a mai nagyvendéglő korabeli elődjét: Az estvét kávéházban töltők, hol e városbéli urak észköszörülő hasznos viták, olvasás és más nemes időtöltés közt szoktak mulatni. Illy számos és művelt közönség bár melly városnak a kávéháznak diszére válik, Jelesebb csárdák voltak a Három Rózsa az Alszögön, meg a fölszögi, vásárállási csárda. Ez utóbbi főleg vásárok idején, és a dömötöri számadáskor - a juhászok és egyéb pásztornépek kedvelt fészke volt. Olykor egész éves haragokat zártak itt le a fokos vagy a gamósbot segítségével. Gyakran emberhalállal végződtek ezek a kocsmai verekedések. Több kurtakocsma is szolgálta a mulatásra vágyókat. Ezekben csak bizonyos időszakokban engedélyezték a bormérést, de a gazdáik ezt a korlátozást gyakran megszegték. A hatóság üldözte a tiltott italmérést, mert ez kárt okozott a nagyobb kocsmák bérlőinek, ezzel pedig a városnak is. Híres csárdák, fogadók voltak az utak mentén a város határában is. Az Apaji, Nyakvágó, Búsító, Misemulasztó, Nagyállási, Bösztöri csárdák az utasok pihenését is szolgálták, de a betyárok tanyázó helyei is voltak. Ezekhez a csárdákhoz meg a betyárokhoz különböző legendák, történetek fűződtek. A Szentmiklóst a külvilággal összekötő utak között legfontosabb volt a postaút. Ez Pesttől Bankházán, Apajon át ért a városba észak felől, és előbb a Bakér, aztán a Kígyós mentén, Bösztörön, Szabadszálláson keresztül haladt Halas, Pétervárad, Belgrád felé. Ez volt a legforgalmasabb, fogadók, csárdák szegélyezte utunk. Állapotára az útinspektor ügyelt. Rendszeresen árkolták két oldalról, a koronáját domborúra képezték ki, hogy a víz lefolyjon róla. Fontos út vitt Tassra meg Dömsödre, a dunai kikötőkhöz, révekhez. Szenttamáson át Szalkra, Vecsére, az ottani Sóházhoz lehetett eljutni. Adacson át a szentmiklósi földekkel bíró Kerekegyházára, Orgoványra vitt az út, vagy Kecskemétre. A Nagyréten átmenő hajtóúton Budára terelték az eladásra szánt lábas jószágot a Felső-Kiskunságból. Ezek a földutak esős időben a mély sár miatt szinte járhatatlanok voltak. Gyakran csak ökrökkel tudták kivontatni a kátyúba jutott szekereket. A vízjárta határban számos különféle anyagú és méretű híd segítette a közlekedést. Ezeket a hídinspektor tartotta karban. A kőhidak közül leghíresebb volt a bakéri nagyhíd a város közepén. Ez háromlikú, boltíves, erős építmény, az átjárók többsége azonban csak dobogó, vagyis fahíd volt. Az utcákat is gondozni kellett, elvezetni a csapadékvizet, átjárókkal, pallókal, dobogókkal segíteni a gyalogos közlekedést. Nem volt közvilágítás, a sáros, havas, jeges utcákon lámpással a kézben szomszédoltak a téli estéken az emberek. Patikája a 18. század végétől volt a városnak, de az első szakképzett gyógyszerész csak 1818-tól működött itt. Ekkoriban a patikában még együtt árulták az ember- és állatgyógyászati szereket. Az előző század vége óta létező kórházat (az Ispotályt ) inkább az itt állomásozó katonaság használta. Járványok idején elkülönítésre szolgált, s itt helyezték el az egyedül álló, beteg öregeket is. Az Ispotály utca az Alszögön volt, a város szélén. Városi chirurgus (borbély és seborvos) is működött a 18. század végétől. A kiskun kerület orvosa a tudós Balog József volt évtizedeken át. Az évszázad legsúlyosabb járványa az 1831-es koleravész volt. Különleges védő intézkedésekkel várta a város a pusztító kórt. Szigorú őrség védte az utakat, az egész települést körülárkolták, és csak négy bejáratot hagytak. Az érkező leveleket füstölték, az idegeneket kitiltották. Mindez mit sem ért! Néhány hónapon át naponta temették a járvány áldozatait. Augusztusban dühöngött legerősebben a vész. Volt, hogy egy nap negyven ember halt meg. Végül közel kilencszáz ember, a lakosság egynegyede esett

19 áldozatul! A kolera évében nyitották meg az alszögi temetőt, hogy ne kelljen a halottakat (és velük a fertőzést) végighurcolni a városon. Az akkor megnyitott részt a nép azóta is koleratemetőnek hívja. Előtte már csak a fölszögi temető működött. A Bakéron túli Öregtemetőt még a XVIII. század végén zárta be a város. A fölszögi temetőben kaptak helyet a katolikusok is. A század közepén a koleratemetőn túl, a város határa szélén kaptak temetőhelyet a zsidók. Máig ott található a zsidótemető. A fiatal mezőváros a 19. század elején még semmi városias jeleget nem mutatott. A lassan formálódó szentmiklósi városközpont első mutatós épülete a református templom barokk stílusú hajója volt. Az egyház azzal is hozzájárult a városkép alakításához, hogy fölépítette a parókiát, a fiúk, majd a lányok oskoláját, aztán a professzori és a kántori lakot. Végül ban átépítette, és egyharmadával megmagasította a tornyot. Új, vörösréz sisakot, körerkélyt és új órát illesztettek rá. A munka kőműves építész (tervező és kivitelező) munkáit a fiatal Hild József, a magyar klasszicista építőművészet későbbi jeles képviselője végezte. Építkezett a város is: először a vendégfogadót és mészárszéket építették újjá, azután került sor a klasszicista stílusú városháza fölépítésére (1832). Új épületeket emeltek, vagy felújítottak több más középületet: a jegyző és a seborvos házát, a katonaság kvártélyházát és az ispotályt, illetve a két városi boltot, meg az ún. alsó kocsmát. Ebben az időben alakították ki a város központjának máig meglévő térszerkezetét, a bevezető utakkal. Építkezett a lakosság is: a század elején ötszáz lakóház állt, a század közepén már ezer. Közben volt néhány kisebbnagyobb várostűz, és pusztított az 1838-as árvíz. Ezek a katasztrófák segítették a rendezettebb városkép kialakítását, mert minden nagyobb újjáépítés városrendezéssel is járt. Utcanevek ekkoriban még nem voltak, a házakat sorszámozták, s a számozás az Alszögön kezdődött. Az Alszög, Fölszög, Kertök, Büge, Szippankó, Székalja v. Székszél, Epröskert, Öregtemető településrész-nevek is segítette a tájékozódást. Egy szentmiklósi gazda, Tóth Ferenc fennmaradt kéziratos feljegyzéseiből több évtized természeti csapásairól értesülhetünk. Az 1838-as pusztító árvízről is beszámolt a kézirat. Ez az árvíz arról is nevezetes volt, hogy Bábony felől jött a Duna, ahonnan korábban sosem. Az egész Bösztör vízben állt, korábban ez sem fordult elő soha. Nem volt viszont halottja a pusztító jeges árnak, sőt a nagy hidegben az asszonyok a templomokban és a temetőkben szültek, szerencsésen. Állandó veszélyt jelentett a vörös kakas, a tűz is. Hiába strázsáltak a tűzvigyázók a toronyban, hasztalan voltak a rendszeres tűzrendészeti bejárások, a súlyos büntetések, hol itt, hol ott lobbantak föl mégis a lángok. A szabadkéményből, udvari kemencéből kipattanó szikra, a disznópörzsölés tüzes szalmacsóváit fölkapó szél, a tilosban pipázó, virtuskodó legények óvatlansága elég volt a bajhoz. A szalma-, csatak- vagy nádtetős házak, istállók közt, a szénaboglyás, szalmakazlas udvarokon, szérűkön sebesen terjedtek a lángok. Félrevert harangok lármája riasztotta az embereket, sokszor álmukból. Máskor dologidőben a határból vágtattak, rohantak haza a harangszóra, lángok, füstfelhő láttán. Oltotta a tüzet, mentette az emberek, jószágok életét, aki csak mozogni tudott. Előfordult mégis, hogy egész utcák leégtek, vagy épp a fél falu a tűzbe veszett. Ha sikerült megfékezni a lángokat, felmérték a veszteségeket, rokonok, ismerősök, szomszédok fogadták be a hajléktalanná váltakat, aztán kalákában iparkodtak mielőbb újraépíteni a leégett otthonokat. A század elejétől, az első betelepedők után egyre nőtt a katolikus lakosság száma. Egy 1841-es adat szerint elérte az ezer főt a számuk. Két képviselőjük is bekerült a városi tanácsba. Azelőtt gyakorlatilag azonos volt a tanács és a református egyház presbitériumának az összetétele, a katolikusok bekerülésével azonban szét kellett választani a két testületet. Nagyjából megfelelő volt a viszony a két nagy felekezet között. A vegyes házasságok és az áttérések okoztak olykor súrlódásokat. Ezek egyik gyakori oka volt, hogy a református gimnáziumba nem járhattak a katolikus tanulók. Ezért előfordult, hogy azok a szülők, akik nem akarták máshová vinni a gyerekeiket, felekezetet váltottak. A 18.. század közepe óta itt élő néhány görögkeleti vallású kereskedő család a ráckevei ortodox egyházhoz tartozott. Az

20 1830-as években beköltöző néhány zsidó család (Wiesel, Bauer) eleinte a tassi hitközséghez tartozott. Nagyobb számban a szabadságharc idején jöttek, főleg Tassról meg Apostagról, az ottani tűzvész után. Önálló hitközségük 1851-ben alakult meg, és ekkor épült az első zsinagóga is. A század első felében már a katolikus felekezet is tartott fenn elemi iskolát, a katolikus a templom szomszédságában. A tanítás mindkét felekezet elemi iskolájában egész éven át folyt, kivéve a nagyobb mezőgazdasági munkák idejét. Olyankor a gyerekek otthon segítettek, télen meg a szegényebbek sokszor a meleg ruha hiánya miatt nem járhattak iskolába a gyerekek. Az első félév március végétől szeptember közepéig tartott, a második november elejétől március közepéig. Vakáció volt a vásáros napokon, a nagyobb ünnepek táján, és aratáskor három hét. A nyilvános vizsgák február végére és július végére estek. A tanítási idő délelőtt és délután két-két óra volt. A tanító a falitáblára írt krétával, nyúllábat használt táblatörlőül. A kisebbek palatáblán, palavesszővel tanulták a betűvetést. A nagyobbaknak a tanító metszette a lúdtollat, házilag gyártott tintába mártogatva gyakorolták a szépírást a papiroson. Az elemiben a tanítás magyar nyelven folyt. a gimnáziumban latinul. A gimnázium létszámban gyarapodásnak indult: az 1810-es évek elejére elérte a nyolcvan főt. A tanulók nagy távolságokból, még a Dunamelléki Egyházkerületen túlról is érkeztek. Kezdett érzékelhetőbben szétválni az elemi és a magasabb szintű oktatás. Az utóbbinak a nyelve a latin volt. A könyvtár alapjait is ekkor rakták le. Az egyház 1814-ben látta elérkezettnek az időt, hogy iskoláját tovább erősítse. A professzori (igazgatói) katedra mellé két korrektori (tanári) állást szerveztek. Utóbbiak a kisebb diákokat tanították, így a professzornak a jóval kevesebb nagydiák jutott. Ezekkel ő elmélyültebben, személyre szabottabban foglalkozhatott, felkészíthette a tanítványait a felsőbb iskolákba. Az átalakulás után a magyar királyi helytartótanács is elismerte az iskola gimnázium jellegét, és fölvette az országos középiskolák hivatalos jegyzékébe (1815). Új anyakönyvet vezetett be az új professzor, Fancsik István. Ebbe már osztályok szerint, tanítóikkal együtt írták be a tanulókat. A gimnázium könyvtára 183o-ban jelentősen gyarapodott. Az alsódabasi Szalay István "hites földmérő", aki az 176o-as években tanult itt, végrendelettel hagyta az alma materre 819 kötetből álló értékes könyvtárát. Ez az adomány akkor megnégyszerezte a könyvtár állományát ben a szentmiklósi születésű Kelemen Gergely lett a professzor, akinek a közel két évtizedes működése alatt első fénykorát élte a gimnázium. Bevezette a magyar nyelvű anyakönyvezést, táncmulatságot rendezett, hogy a könyvtárat gyarapíthassa a reformkori magyar irodalom műveivel. A későbbi negyvennyolcas ifjak több helyi és országos hírű személyisége tanult itt a reformkorban: Ács Károly, Petőfi és Jókai későbbi barátja, a szabadságharcos "gerillavezér", aztán Bankós Károly, szintén Petőfi barátja és leghűbb kortese, meg Virágh Gedeon, a Felvidékről ezer veszélyen át hazatérő nádor huszárok egyik parancsnoka is közéjük tartozott. Egy 1852-es újságcikk szerint Kunszentmiklóst a reformkorban kis Pestnek nevezték elsősorban a gimnáziumból kikerült számos értelmiségi miatt. Petőfi városunkban Hol született a legnagyobb magyar költő, Petőfi Sándor? Kisiskolás korunk óta tudjuk a választ: Kiskőrösön! Ez az adat szerepel a tankönyveinkben, a lexikonokban, a Petőfiről szóló tanulmányokban, könyvekben. De akik itt laknak, a mi vidékünkön, ugyancsak kisiskolás koruk óta hallhattak, olvashattak más véleményeket is. Hogy nem Kiskőrösön, hanem Kiskunfélegyházán, vagy éppen Szabadszálláson. De Kiskőrös, Félegyháza és Szabadszállás mellett "hírbe hozták" Dunavecsét meg Kunszentmiklóst, és még két pusztát, Bugacot és Orgoványt is. A "legendák Petőfije" maga is hozzájárult a legendák születéséhez. Felnőtt emberként, költőként hol kiskunfélegyházinak, hol meg szabadszállásinak vallotta magát,