Ecce Homo Halmos Antal

Átírás

1 Ecce Homo Halmos Antal

2 Halmos Antal Ecce Homo Rege és történelem közel egy évszázadról avagy Sírás nélkül az emberi vergődésről végül Egy elvarázsolt moszkovita komcsi rémtörténete, rettegjetek, átkozódók! Budapest, 2020

3 Jelen könyvet, illetve annak részeit a szerző előzetes írásos engedélye nélkül tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában, vagy eszközzel elektronikus, vagy más módon közölni! Szerkesztette és a borítót készítette: Lónyai Péter (A szép munka elismerése)

4 Tartalomjegyzék Előszó I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. A csecsemő Az első emléktábla helye Szőnyegbombáztak: örök rettenet Menekülés hanyatt-homlok Megállók menekülés közben Táborozás osztrák farmon Amerikai fogságban, menekülttábor Hazafelé (az igazi? haza felé) és Mór Harmadik hazám, Pomáz Belgium Újra itthon, kisdiák- és kollégiumi évek Az Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Iskola A moszkvai egyetemem: MATI Az orosz kultúráról és vendégszeretetről Orosz szokások Moszkvai szösszenetek 1956, történelmi és egyéni sorsforduló Egyetemek, újra A dolgozó népet szolgálom Finommechanikai Vállalat Földművelésügyi Minisztérium Növényvédelmi Szolgálat Repülőgépes Növényvédelmi Állomás Magyar Tudományos Akadémia, Műszaki Fizikai Kutató Intézet Technika Külkereskedelmi Vállalat Metrimpex Külkereskedelmi Vállalat Elektromodul Hungexpo Külkereskedelmi Minisztérium, India Bombay Intranszmas Magyar Bolgár Társaság Külkereskedelmi Minisztérium (és Nikex KV), India Kalkutta Intranszmas Magyar Bolgár Társaság Vállalkozó voltam Magyarországon XX. Írok, boldogan, veszett tempóban, a kaszás elől menekülve XXI. Jelenidők XXII. Etyele-petyele, hat vak tyúk XXIII. Nincs már más, csak vak varjú, a koronavírus XXIV. Cserdi és Bogdán Laci Utóirat 4

5 A. Melléklet: A prosztata-műtétem B. Melléklet: Írások a vitorlázásról I. Zene a szélről és vitorlákról és a vitorlázás nagy mestereiről II. Csillagtúra 96 belülről: ördög és pokol! C. Melléklet: A munkahelyeim D. Melléklet: A bizonyítványaim E. Melléklet: Szexről kerekdeden (halálom után válhat majd nyilvánossá) 5

6 Előszó Minden nagy író megírja az önéletrajzát hallottam valahol. Nagy nem vagyok, író igen. Az önéletrajzom első változatának megírására két ismerős is ösztönzött, és első írásaim közé tartozott. Így írtam róla a weblapomon: Önigazolás Két kérést teljesítek, ha megírom ezt a nehéz leckét. Barátaim, filozófus-történész házaspár bíztatott, írjam meg az életem, hisz az egy csöpp történelem. Óriási a hiány hiteles történelem-morzsákból mondják, pedig hát azokból áll össze a kép. A Petőfi gimnázium öregfiúk találkozóinak szervezője becenevén Halaj kapitány szinte aznap kérte fel a társaság tagjait, írjanak magukról pár sort. A pár sorból füzetecske lesz, de a folyamat is hosszúnak ígérkezik: állandó időzavarral küszködök. Ha menetközben kérdése van az olvasónak, bátran tegye fel, minden bizonnyal segíteni fog abban, hogy kerek, hiteles történet kerekedjék a tollamból. Önvizsgálat is, a javából! Az akkor írtak megtalálhatók az amrita-it.com weblapomon, Önéletrajz helyett, Halaj kapitánynak címen. Most, hogy életem alkonyánál tartok, bennem született újjá az igény: valóban annyi mindenen estem át hosszú életem során, annyi élmény nyújthat szórakozást az olvasónak, történelmi morzsát valóban átélt események után vadászó történészeknek, hogy eldöntöttem: felfrissítem, kiegészítem, átrendezem Halaj kapitányt, és megírom az annak lezárása óta eltelt nem egészen egy évtizedet. Két lényeges történés-sorozat tölti meg ezeket az éveket: súlyos műtétek, és azoknál jóval súlyosabb írások. Azt hiszem humort akartam elsütni. Az nem nagyon sikerült, de az írásaim döntő része valóban súlyos politikai kérdéseket boncolgat. Érdemes elgondolkodni rajtuk. Kínlódtam sokáig, új önéletrajzot írjak-e, az Önéletrajz helyett, Halaj kapitánynak írást csak bázisként kezelve, vagy teljes egészét idézve kiegészítésekkel pontosítsam, tegyem szórakoztatóbbá azt. Érdekes meglepetés döntötte el a kérdést: a Facebook-on ismerősnek jelöltem meg egy hölgyet, aki nemcsak örömmel fogadta a felkérést, hanem írt is hozzá megjegyzést: Olvastam az önéletrajzát. Zseniális, igazi írói alkotás. Hát, ha az, nem szabad újat írnom helyette, bővített újratermelés mellett döntöttem. Úgy tessék tovább olvasni, hogy zseniális mű került a kezébe, előfordulhat, hogy valaki felterjeszti irodalmi díjra is. Én már nem, halkan kopogtatnak a semmibe vezető ajtón. Így születik a jelen írás. Természetesen őszinteségre törekszem. Azonnal felmerül a kérdés, miért csak törekszem? Mert van, amit normális aggyal megáldott ember, amíg él, nem ad közzé. Ilyenek például szexuális kalandjaim hölgyei, átélt élményei, nagy örömei és ritka kudarcai. Azt hiszem, titkos mellékletbe foglalom ezeket, amit halálom után kell közzétennie annak, akit erre meg6

7 kérek, és vállalja. Addig hadd furdalja a kíváncsiság a kedves olvasókat. Kivételt képez mindaz, ami már szerepel az eddig megírtakban, törölni semmit sem fogok. Egészségügyi kérdésekben miután laikus vagyok a legegyszerűbb kérdésekben is kerülni fogom a szabatosnak vélt megfogalmazásokat. Nehéz lenne a prosztataműtétem humorát a további műtétekre is átültetni, ha cseppekben adagolva is sikerül a valós rettenetet puhítanom, talán élvezhetőbbek lesznek ezek a kín-események. Ezzel fogok kísérletezni. Az őszinteségnek társadalmi gyűlölet is korlátokat szabhat. Törtem is a fejem, hogy a weblap zártabb köréből kibomló írásban is meghagyjam-e a mozgalmi múltam csöppjeit. Nem tartott sokáig a fejtörés, hamar eldöntöttem, hogy nekimegyek a gyűlölet-falnak, legfeljebb tovább fog nőni a komcsizók száma. Végül is tükörbe kell nézni, ami hazudozás mellett nehézzé válna. Végül magyarázattal tartozom, miért kötöttem jelszóhoz a mai családomról írtakat. Meg kellett írnom egyrészt, mert szeretem őket és nagyon értelmes, okos, sikeres, egymást támogató emberek közössége, másrészt, mert csak így lehet csak teljes az életrajzom. Az emberiség azonban féktelen aljasság-tömeget hordoz magában, és a lányomék félnek attól, hogy a nyilvánosságra kerülő adatok, fotók támadásra ösztönözhetnek arra képes emberállatokat. Bár túlzottnak érzem a félelmeiket, el kell fogadnom, további vita nélkül, hogy csak arra érdemesek előtt nyílhasson meg ez a fejezet. A jelszó birtokosa Amrita lányom, hozzá kell fordulnia annak, aki el szeretné olvasni ezt a fejezetet is. * 7

8 I. A csecsemő március 10-én látott napvilágot az a csecsemő, akiből később én lettem. Beleszületett a fasizmus első nemzetközileg is jegyzett kürtszavai csokrába: Másfél hónappal előttem, január 24-én Dimitrije Ljotić vezetésével Zbor (Združena borbena organizacija rada) elnevezéssel fasiszta párt alakul Szerbiában. Egy hetet késett csak Hitler: március 16-án bevezette az általános hadkötelezettséget, és felmondta a Versailles-i békeszerződés katonai cikkelyeit. Más oka is lehetett mérgelődni, azonkívül, hogy legalább petesejt cum spermium korában megkérdezhették volna mindkettőtől, szándékában áll-e megjelenni ebben a rohadék világban, lehet, hogy a spermium pár ügyes farokcsapással (hm, farok: farokból származó farok!) elkerülte volna még a petesejttel ütközést. Az ateizmus akkor olthatta belé az első csíráit: ha isten teremtette, miért átkozta meg 9 hónapos vakon úszkálgatással szűk térben, majd félnapos kínorgiával, szűk, nagy erőfeszítéseivel tágított csatornán keresztüli szabadulással. Ráadásul vak szemeit rá se vethette a Napra, mert éjjel háromnegyed háromkor landolt a bába széles, kapalátta kezében. Ha nem magyar, kedves olvasó, megsúgom, hogy az egyesszám a vitéz-duhaj magyarok nyelvében mind a két kezet jelenti: a páros szerveink egynek ismertetnek el, ezért a háborúban csak egyik lábát veszített béna hadfi féllábú. akinek bombarepesz kiütötte az egyik látószervét (mint a nagyobbik bátyámmal történt Nagyvárad szőnyegbombázása alatt), az nem vak, csak félszemű, vagy félszemére vak. Fura nép vagyunk, mondhatom. Etyele-petyele, mindjárt induláskor fecsegek (éppen jólesik)! Szóval bába segített Anyunak a harmadik szülésénél (maradjunk a továbbiakban is Anyunál, Édesanya helyett, mert mind a hat gyermeke így szólította). Most a szocializmustól felszabadult, a kapitalizmus legsötétebb formájában haldokló országunkban képesek évekig vitatkozni azon, szabad-e orvos nélkül szülni, ahelyett, hogy azt kérdeznék meg a bábától, hány szülést vezetett le már, mi a legfontosabb segédeszköz az erős markán kívül, és ha nem a forróvizet mondaná, csak akkor jajdulna fel a környezet. Na, ezen túl vagyunk, és még nem szakadt le az ég. Anyu szoptatott egy jó évig, míg teherbe nem esett az öcsémmel, akivel felnőtt korunkban elromlott a kapcsolatunk. Ha szuperőszinte akarnék lenni, itt taglalnom kellene az okokat, de hagyom az elmúlásra. Alapvetően világnézeti nézeteltérések fajultak el köztünk. Sajnos a nagyobbik bátyámon és kisebbik húgomon kívül nem alakultak zavartalanul a testvéri kapcsolataim. Hál isten a konfliktusok fokozatosan elsimultak, egyrészt a politikai nézetkülönbségek enyhültek, másrészt a betegségek közelebb hoztak egymáshoz. Legszorosabb kapcsolatba a nagyobbik bátyámmal kerültem, aminek nyilván több oka is van. Most csak felsorolom őket, aztán a történeti sorrendben részletesen is foglalkozom velük. Mert megérdemlik a részletezést. Az USA menekülttáborában (II. világháború!) kérés nélkül sietett állapotos asszony segítségére; amikor a háború után Apu Pomázon kapott állást és fedelet, az alvégi csibészek úgy érezték, fel kell szentelniük az új tanító úr fiait, és az első alkalommal, amikor belénk a négy fiába tudtak kötni, meg is tették: gúnyoltak és lökdöstek minket, ő kihívta a vezérüket kétszemélyes viadalra, laposra verette magát, hogy minket megvédjen az erőszaktól (lentebb az eredeti írásból idézve újra olvasható, nem törlöm egyiket se, megérdemli a bátyám emléke); ő beszélt rá, hogy vonuljunk kollégiumba, 8

9 így segítve kicsit a világrekord infláció, majd a rossz ellátás miatt az egész családot eltartani képtelen szüleinken; látva, hogy az oktatásunkat (az akkor már fillérekbe kerülőt) így se tudják fedezni, egyetemi ösztöndíjra is egyidejűleg adtunk be kérelmet. Az már természetes, hogy 1956-ban a keszthelyi ahol éppen tanított és tolmácsolásra kérték fel szovjet városparancsnoktól megkérdezte, mit keresnek itt, 1990 után pedig hamarosan a haját tépte, látva, hová kanyarodnak el új uraink. Ha mindazt, ami napjainkban kis országunkban folyik, csecsemőként megéreztem volna, biztos visszakönyörögtem volna magam a szűk csatornába, valami jobb világot keresve. Mondogatják, hogy túlságosan pesszimista vagyok, pedig csak jók az érzékelő csápjaim, körülszagolok a világban, és a hatalmasok tettei, meg a lakosság aljának az életvilága hamar világos képet fest számomra, mire számíthat az adott világ. Itthon most nagyon szomorú vagyok, nem egyszerűen pesszimista. Rövid ideig éltem monarchiában (Belgiumban), középgazdag család mogorva otthonában, tüntetések is előfordultak, mégsem nyomasztott az ország egy pillanatra sem. A kisvárosi művezető, ahová az ugyancsak feltáplálásra érkezett öcsém került, jobban élt, mint itthon (bármelyik rendszerben) a felső középosztály családjai. Kicsit talán előre szaladtam, ballagjunk csak nyugodtabb tempóban, sietés, vagy pláne futás közben az ember mellett elszaladnak a fenyők, gyümölcsfák, virágoskertek, a székelykapuk, a tenger hullámai és a hófödte csúcsok. Márpedig szép mezei virágokból szeretnék csokrot fonni... * 9

10 II. Az első emléktábla helye Na, lássuk akkor, szép, lassú tempóban, hogy is növekedtem ezen a szerencsétlen világon, a kis faluban, Bakonysárkányon, ahol Apu volt az egyetlen tanító. Legalábbis vénségemig úgy tudtam, egyetlen. Kántortanító volt, gondolom, azért tudott egy még kisebb helyről átköltözni, mert a felekezeti iskolába olyan tanítót kerestek, aki orgonálni tudott, és el tudta látni a kántor sokrétű feladatait: zenélni a misék alatt, fontos feladatot ellátni az emberi élet sarokpontjai alkalmával abszolvált szertartások keresztelő, házasságkötés, temetés alkalmával. Konok ember lehetett: épített a parasztok segítségével olyan uszodát, hogy a szomszéd nagyközségből, Mórról is sokan szekereztek át hétvégi fürdőzésre. Nehezen ment a dolog. A kisebb községeket három ember irányította akkoriban: a jegyző, a pap, meg a tanító. Folydogált a faluvégen kis patak, Apunak feltűnt, hogy egy szakaszon lelassul, kiszélesedik, kis libaúsztató medencét varázsol a ligetes, bokros vidék közepébe. Hm, törte kicsit a fejét, számolgatott, mi kellhet ahhoz, hogy fürdőmedence épüljön a libaúsztató helyére. Elmagyarázta a jegyzőnek, kérte, támogassa a tervét. Az rázta a fejét: a tanító úr álmokat kerget. Valamelyik közösen abszolvált mise után bement a paphoz a sekrestyébe, alig mondta el a dédelgetett tervét, a pap leintette: ugyan, tanító úr, a parasztoknak? Gondolkodott, törte a fejét. Hívjon össze szülői értekezletet? Nem kap elég támogatást, legfeljebb morgást, mire használja a tanítónk az iskolát? Munkára akar fogni minket, nem dolgozunk eleget, hogy összehozzuk a járandóságát, illetőségét? Mi is volt ez? Annyira emlékszem, hogy 80 kilós zsákokban búzát kapott, talán 4-5 zsákot aratás-cséplés után. Ő maga 50 kilót nyomott szólnak a családi regék róla, és felhordta a zsákokat létrán a padlásra. Magam hordtam 50 kilós cementeszsákokat Sztálinvárost építve, egyetlen egyszer engedtem meg, próbaként, hogy két zsákot pakoljanak rám, 8-10 lépést tudtam tenni, megijedtem, hogy kifordul a térdem, ledobtam mindkettőt. Én is kilós voltam. Nekem hihetetlennek tűnik a családban forgó mese. Ő nálam keményebb legény volt: megunta a fejtörést, az álmát azonban nem. Fogott talicskát, ásót, lapátot, cövekeket, zsinórt, colstokot. Kiballagott velük a patakhoz, valahogy elterelte a patakot, amiről nem szólnak a regék, nyilván árkot kellett ásnia jó darabon. Kitűzte a medence méreteit, elkezdte ásni azt, és a teli taligákkal töltögette fel a közeli lapályost. Járt arra paraszt szekérrel. Megállt, nézte a tanító urat. Mi lesz ebből, tanító úr? Elmagyarázta: betonmedence vízzel, fürödni lehet majd benne. Na, jó, elviszem a földet... Pár nap múlva megállt a szomszédja, szekérrel. Nem kérdezett semmit. Köszönt, leemelte a talicskáját, szerszámait, nekiállt a medence ásásának, elvitt egy szekér földet. Lassan megszaporodott a segítség, ástak, talicskáztak, hordták a földet a parasztok. Közben persze kérdezősködtek, hogy állítja meg a tanító úr a patak elfolyását, meg a teli medence leeresztésére mi lesz a megoldás? És a betonozás? Mesevilág, mondhatná akárki, de fényképek vannak a strandról, amint számos népek fürdőznek benne. 10

11 Íme, a strand. Valahol a szemközti csoportban ott vagyok magam is. Amikor a feleségemnek meg akartam mutatni a leromlott strandot (valahonnan tudtam, hogy nem üzemel) senki se tudott róla semmit, nagy nehezén rátaláltunk a náddal benőtt romjaira, az egyik sarkát lehetett látni, valahogy furcsán eldőlve-süppedve a nádasban. Később megtudtam, hogy a strand azért került a romlás-rontás mezejére, mert a közegészségügyi szolgálat (ANTSZ) fertőzésveszélyesnek nyilvánította, biztos, még az Átkos alatt. Igen, megtaláltam: 1964-ben. Csodálatraméltó nemtörődömség és ostobaság, hogy se az állam, se a község vezetése, se a lakosok nem érezték, mekkora kincset engednek elpusztítani. Lehetetlen, hogy ne lehetett volna megoldást találni (szűrés, fertőtlenítés, kicsempézés) az életben tartására. Nem kisebb csodaként emlegették másik nagy tették, amikor utcanévre javasolták: addig furulyán kívül más hangszert nem látott parasztokból olyan fúvószenekart szervezett, hogy Székesfehérvárott is felléptek. Felejthetetlen emlék a hangszerek kicsomagolása. Székesfehérvárról érkezett a fúvóshangszer-küldemény. Ott tébláboltam, amikor valahol, tán az iskolában, de mintha inkább a tanítólakásban, Apu és idős parasztok rácsodálkoztak a csillogó varázslatokra. Az hagyján, hogy én csak ámultam-bámultam, rá se nagyon mertem emelni a szemem a kürtökre, trombitákra, amik mellett a fafúvók eltörpültek, elszürkültek, de külön bámulatraméltó volt, amint a parasztok félve magukhoz emeltek egy-egy réz-remeket, és próbáltak hangot varázsolni beléjük. Apu bemutatta, hogyan kell, mint kell, és lassan le tudták követni, egyik-másik hang melldöngetőre sikerült. Felejthetetlen, varázslatos élmény. Sokszor emlegetem, amikor róla van szó, vagy nagy tettekről, hogy annyira jóvá nőtte ki magát a zenekar, hogy Székesfehérvárott is többször szerepeltek: térzenét adtak, ünnepi alkalmakkor. Apu több hangszeren játszott: a Nyíregyházi Tanítóképzőben tanult, a zenekar oszlopos tagjaként csellista volt, itt a kép róla: 11

12 Apu amint a hangszer ékesen bizonyítja balról a harmadik. Ott láttam először traktort, cséplőgépet, drótostótot, biciklis csengettyűs fagylaltost, ott hallgattam először muzsikát kristálydetektoros rádión, amit Apu Fehérvárról hozott, és amit a fél falu csodált. El nem tudja képzelni a mai modern világ népe, mit jelent az olajlámpás, gyertyás, pocsolyás világban felvenni a fülhallgatót, ráhelyezni a tűt a kis kristályra, és csengő muzsikát hallgatni. Varázslatos csoda, a további technikai lépések eltörpülnek mellette ban bevezették a villanyt. Vele együtt megjelent a csöves rádió is. Aztán autót is láthattam, egy távoli rokon robogott be vele a faluba. Nagyon nagy ember volt, a Horthy-hadsereg tábornoka. Hál isten a GK (ellátás) főnökeként nem szolgált fronton, magyarul: nem vezényelt közvetlen öldöklést. Ha repülőgép húzott át a falu felett, kirohantunk az utcára, bámulni a csodát. A legnagyobb élmény talán mégis a traktor-cséplőgép együttes volt. Szájtátva bámultam a két hatalmas gépet, az őket összekötő, hangosan csattogó gépszíjat, a mindent ellepő port. Sokáig nem tudtam elszakadni az etető ember látványától. Vellával adogatták neki az összekötözött kévéket, amiket egy mozdulattal bontott meg, majd a széteső kévét beadagolta a zakatoló etetőbe. Közvetlen életveszélyben dolgozott. Később hallottam súlyos balesetekről: a rosszul adagolt kéve képes volt magával rántani az adagolót, és szerencsés esetben is ledarált testrészt, főként a kart. Mire emlékszem még Bakonysárkányról? Anyu öt gyereket szült ott, az ötödiket 29 évesen. Jól nevelt bennünket, aki még bilin ülő volt, azt ültette is keményen minden reggel. Volt, hogy hárman ültünk sorban. Csak az eredmény bemutatása szabadította fel a trónolót. Március 15-én rövidnadrágot kaptunk, meg meztélábra vetkőztünk, ami azért is hasznos volt, mert ha zivatar jött, remek dolog volt a sarat dagasztani a főutcán. Mert akkor még burkolatlan volt. Már kerti törpe méretben is agyabugyálhattuk egymást rendesen. Volt, hogy a szüleim este magunkra hagytak. Mikor megjöttek, meglepetve konstatálták, hogy nem ég a villany. 12

13 Felgyújtották és előparancsoltak bennünket az asztal alól, ahol valószínűleg nem szelíd birkózás folyhatott. A lábamból mindenesetre ömlött a vér. Volt is ejnye-bejnye! Ha jók voltunk (nem verekedtünk), kaptunk két fillért, és a szemközti boltban vehettünk érte csokoládé cserebogarat. Valamelyik testvéremet kupán vágtam egy kaviccsal. Gúnyolt vagy mifene. Itt történt, csak itt snúrozunk éppen! Két baleset ért ott. Az Apu építette uszodának mosóteknővel indultunk neki az öcsémmel és a teknő az uszoda közepén elsüllyedt. Apu kihúzott minket. Kiváló úszó volt. Biciklizni a templom körül tanultam, és az a fránya templom mind közelebb jött, végül majdnem ellökött, a kezem durván lehorzsolta. Nna! Apu nem vert minket, nebulói közül is csak egyet, aki állandó verekedő volt. Amikor odáig ment, hogy a községháza előtt verekedett, adott neki akkora pofont, hogy az osztály közepétől a kályháig tántorgott. Apunak talán jobban fájt (lelkileg), mint a kölyöknek. Amikor jó fél évszázad után beléptem újra abba a tanterembe, ahol az elcsattanó pofonnak szemtanúja voltam, a kísérő, régóta ott élő pedagógussal rekonstruáltuk a termet: itt állt a kályha, ott Apu asztala, az előtt a nebuló, onnan idáig tántorgott... Három kirándulásra emlékszem. Talán a budapesti volt az első. Három éves lehettem, amikor Apu felcipelt magával Pestre, és amíg ügyes-bajos dolgait intézte, anyai nagybátyámnál helyezett el. Viktor bácsi igen nagy ember volt, az OTBA-palota gondnoka (ma traumatológiai központ a Fiumei út elején), akinek naponta frissen mosták a fehérneműjét, hófehér köpenyben járta a csillogó-villogó tisztaságú kórházat, és nagyot köszöntek neki az alkalmazottak. Reggel fehér géz-kesztyűt húzott, és úgy tartott szemlét, hogy meg-megállt egy-egy ajtónál és az ajtókeret felső peremén végighúzta a kesztyűbe bújtatott mutatóujját, vagy végighúzta valamelyik szekrény tetején. Ha csak elszürkült a kesztyű, volt hadd-el-hadd. Éjszakára is nála maradtam és keveset aludtam. Az épület tetején többszobás lakása volt, aminek hatalmas ablakain a város fényei villództak, furcsa, kísérteties képeket rajzolva a falakra, a villamosok csilingelése pedig, mint 13

14 manók zenéje tette még rémisztőbbé a fényözönt. Ha becsukom a szemem, ma is látomhallom ezt a rémképet. A Balaton össziskolai kirándulás célpontja volt. Felejthetetlen emlék a tihanyi visszhang. Hihetetlennek tűnhet, hogy 9-szer verte vissza az apátsági templom a mára süketté vált Echódombról felé kiáltott szót. Ha nincs több program, ezzel az eggyel órákat töltöttünk volna. Rettenetes kár, hogy sikerült ezt a csodát (is) tönkretenni az elmúlt évtizedek alatt. Emlékezetes az is, hogy a tó partjának homokjában kotorászva percek alatt tízével tudtunk összeszedni a helyiek által kecskeköröm -ként ismert képződményeket: az évezredekkel ezelőtt itt hullámzott tenger kagylóinak megkövesedett maradványait. Nem őrződött meg belőlük egyetlen darab se, valószínűleg Nagyváradon maradtak. Később írok az onnan menekülésünkről. Nagy élmény volt a sétahajókázás is. Kis hajó lehetett, amin átszeltük az akkor végeláthatatlannak tűnő Balatont. Minden porcikája izgalomba hozott engem csakúgy, mint az iskola nebulóit: a hatalmas horgony a hajó orrában, a réz kémény, a mentőövek, a kapitány, amint fülkéjében tekergette a kormánykereket, a hangos dudaszó. Minden bizonnyal kapitány szerettem volna lenni, a vizek ura. Az egyik nagyobbacska suhanc azonban kellemetlen közjátékot okozott: felmászott a korlátra és azon egyensúlyozva tett néhány lépést. Apunak nagy lélekjelenlétre lehetett szüksége, hogy rá nem ijesztve leparancsolja onnan. Egy-két pofon bizony elcsattant az esemény után. Az első külföldi utam is Sárkányhoz kötődik. Távoli osztrák rokonainkat látogattuk meg Wienerneustadt-ban. Két dologra sikerül visszaemlékeznem csupán. A lakás vagy talán teljes ház eleganciájára, gazdagságára és arra, milyen csodálatos szépségű tető-erdőre nyílt kilátás a lakás valamelyik ablakából. Kitárulkozott a világ a kis falusi gyerkőc előtt. Azt csak évek múlva tudtam meg, hogy a nyugdíjas pedagógus jövedelme többszöröse volt Apu valaha-volt legmagasabb fizetésének is. Szomszéd országok, gyökeresen más gondolkodás és gondoskodás a jövőről. Nem tudom, miként lehetséges, hogy Apu személyében egyetlen sárkányi tanítót ismertem. Amikor a község úgy döntött, hogy a Lenin utcát átkeresztelik, és Apuban találták meg a jó utódot, az ünnepélyes átkeresztelés alkalmával tudtam meg, hogy volt mellette tanítónő is. Hogy alá- vagy mellérendelési viszonyban-e, arra most nem emlékszem, ha villámkérdésként tennék fel a viszonyt, apjára büszke fiúként természetesen alárendeltséget nyögnék ki. Az akkori suli érdekes intézmény volt, minden bizonnyal felekezeti lehetett, meg kellene néznem, de lényeges? Apu mindenesetre kántortanító volt, az orgonán kívül több hangszeren játszott. A harmónium természetes az orgona mellett, de a Nyíregyházi Tanítóképzőben a zenekar csellósaként játszott, és elég jól hegedült is. Hoztam is neki kiváló hegedűt Moszkvából, amit aztán elvarázsolt tőle közeli rokon. Meg is írtam a hánytató történést a Tarkabarka mesevilág című e-könyvecskémben, az A hegedű fejezetben. Apu még kisgyermek koromban elkövette azt a hibát, hogy megpróbált megtanítani a hegedülés csodás mesterségére, ami kudarccal végződött. Hál isten nem vette el örökre a kedvem a zenétől, a gimiben kórusban énekeltem, Moszkva óta pedig a legnagyszerűbb élményeimet a jó hangversenyek jelentik. Vagy a hegedű volt nagy, vagy a szorgalmam, önbizalmam kicsi, kudarcélményként hordozom rossz fityegőimben. 14

15 Kettős otthon volt: a suli része Apu birodalma volt, a hozzá ragasztott tanítói lakás és a hatalmas udvar pedig gyorsan növekvő családunké. Az udvaron sűrűn játszottunk csatákat, kavicsdobálás is helyet kapott benne, volt, hogy sikerült valamelyik testvéremet úgy fejen találnom, hogy véres fejjel mint csapataink annyiszor dicső történelmünk alatt rohant be Anyuhoz elsősegélyt kérve. Ez már ismétlés volt, bocsánat. De folytatom, mert ami duplán jut eszembe, annak valami jelentősége van. Ez Nagyvárad lehet? Talán mégis Sárkány! Mindegy is. Öt a hatosfogatból. Vigyázzban ki állhat? Persze, hogy én! * 15

16 III. Szőnyegbombáztak: örök rettenet Második hazám születése Erdély jórészének visszakanyarítása okán történt. Apu amúgy is állami iskolába kérette magát, gyorsan áthelyezték Nagyváradra. Szép város volt és jó iskolába írattak a szüleim: a Tanítóképző Gyakorló Iskolájába. Szamárköhögés miatt késtem két hetet az első osztályból. Apu kísért el az iskolába. Mikor aztán a katedra elé állva jelentkeztem, illetve hát Apu odaállított, a tanító úr megkérdezte, hogy hívnak? Mondtam, nyilván nagyon halkan, Halmos Anti. Aszongya erre: Ne bántson senki. Nem lettem tőle bátrabb. Jó pedagógus volt, mégis ilyen súlyos hibát vétett: remegő gyermeki lélekkel se viccelődi, se gúnyolódni nem szabad. Aranyszabály. Lám, milyen mély barázdát vágott kis lelkembe?! Jobb emlék, hogy megesett: csodálatos hangversenyt hallhattam. A püspök celebrált misét a székesegyházban. Szimfonikus zenekar játszott és nagy kórus énekelt. Pompázatos volt, örök emlék. Két nagyszerű fürdőhely volt a város közelében, Félix-fürdő és Pünkösdfürdő. Mindkettőt sűrűn látogattuk. Valamelyik medence szélén békák ültek, és szép sugárban táplálták a medence vizét. Mindkettő virágzik a mai napig. Amikor évekig tartó vajúdás után, hogy elmenjek-e a nacionalista Romániába, hogy újra lássam Erdélyt, Nagyváradot, végre a túra mellett döntve mindössze nyolc nap alatt végigszáguldottunk a magyarlakta vidékeken. A többesszám a feleségemet és nővérét jelenti. Nagyváradon meg szerettem volna nézni valamelyiket, de nem futotta rá az időből. Pedig ragyogó emlék nemcsak a medence szélén álló békákból sugárban ömlő víz, hanem ott láthattuk Sárkány után Aput ismét úszni, bravúrbemutatókat tartva. Sorba állított minket, még kölyök gyermekeit, terpeszben, és átúszott a lábunk között. Nagyon élveztük! Az Erdélyi utunk részletes leírása, beleértve Trianon okát keresgélő részletet, a Világok, népek, emberek című könyvemben olvasható. Nagyváradon, még Gabi nélkül. Melyik lehetek? 16

17 Megvan a hatodik (1942). Tévedés ne essék: én vagyok a (szemből nézve) balszélső! Két bérletem volt: a stadionba, mert akkoriban a NAC ronggyá vert mindenkit, még a világhírű Fradit is. Meg a korcsolyapályára. Jó telek voltak akkoriban, sokat kergettük egymást. Kicsit bővebben: A Nagyváradi Atlétikai Clubot a kifli visszakanyarítása után dobták össze erdélyi focistákból. Az NB I-ben mindjárt az első szezonban ötödik lett, majd a maradék két évben első. A korábban évekig első Fradit rendszeresen ronggyá verte. A szemem előtt fordult elő 3:0, meg 5:1. Nehéz megérteni a motiváló erőt, ami ezt a csapatot ilyen magas fokon fűtötte. A csecsemőkorom óta 0 névmemóriám ellenére, a csapat alapösszeállítását bármikor előadom: Vécsey, Mészáros, Ónodi, Perényi, Juhász, Deményi, Kovács II., Barna, Sárvári, Bodola, Tóth III. Megnéztünk minden meccset Apuval és három testvéremmel, ha ömlött a víz, akkor is. Emlékeim között őrzöm a talán az Aranycsapatnál is jobb focit játszó legénység és egyes tagjainak megmozdulásait. A csapatot úgy szoktam jellemezni, hogy végsőkig harcoltak, nem ismertek elveszett labdát, csodálatos volt az összjátékuk, a lapos passzaik, a gyors helycserék, és a tarkójukkal is láttak szoktam mondani. A kapus Vécsey csak azért nem volt a válogatott állandó tagja, mert minden második-harmadik meccsen megsérült, rávetődött a rúgó lábra is, ha másként nem tudott menteni a védelem. Az hiszem, Barna volt híres felhőfejeseiről, Kovács pedig csukafejeseiről. Olyat azóta csak Csikartól láttam (Sándor beceneve). A korcsolyapálya pedig olyan telek voltak novembertől márciusig nyitva tartott (úgy dereng most legalábbis). Biztos, hogy sokat jártunk oda, suli után is. Vittük magunkkal a cipőre csavarozható korikat, és hamar megtanultunk az eleminél jobban korcsolyázni. Két esemény jut most eszembe. Az egyik budapesti mester-korcsolyázók bemutatója volt, akik műkorcsolya páros mellett gyorskorcsolyázással, végül hordókon átugrálással bűvöltek el bennünket. De nem ám egy-egy hordón ugrottak át, hanem elképesztő számú hordók során. Most, a levegőbe nézve 4-5 hordót látok, és a fölöttük szinte repülő bajnokot! A másik arról szól, hogy egyik este hazafelé menet versenyeztünk: melyikünk tudja vízszintesen kinyújtott karral tovább tartani a koriját. Furcsa, de így történt: a kéz melegétől a hó leolvadt a korikról, 17

18 de aztán ráfagyott a kesztyűre, az meg a kezemre. Hazaérve Anyu a korcsolyákat még ki tudta venni a kezemből, de az ujjaimat már nem tudta kiegyenesíteni, teljes pánikban próbálta a saját kezével melegíteni az enyémet. Pont átjött a szomszédasszony: tartsa a hidegvíz alá, tanácsolta. Úgy is történt, szépen leolvadt a jég, le sikerült húzni a kesztyűt, és nem érte károsodás a kezem, ami forróvíz használatával valószínűleg bekövetkezett volna. Eddig szép és jó volt az élet. Szép lakásunk volt, jól berendezve, gazdag könyvtárral, igen gazdag Karácsonyokkal. Anyunak nem kellett dolgoznia, sőt, a hatodik gyerek megszületésétől egy-másfél évig cseléd is volt a háznál. Pedig Apu a nemzet napszámosa volt. Tényleg az. Már felnőttként egyeztettük egy mozdonyvezető fiával: az ő édesapja jóval magasabb jövedelemmel rendelkezett, mint Apu. Pontosan duplaannyit keresett. Apu szeretett mesélni. Esténként leült hozzánk és mesélt, mesélt, amíg az ellenőrzésként elhangzó csont szót nem fogadta néma csend. Ha valamelyikünk még szeretett volna mesét hallgatni, csonttal kellett válaszolni. Nem mese ez, gyermek, ilyen apánk volt. Nagyváradi karácsony (1943). Csak a balszélső lehetek. A néni pedig a cseléd! Rossz kép, de van. Aztán jött a háború. Nagyváradot érte az egyik legnagyobb szőnyegbombázás. 350 Liberátorról szóltak a hírek. A vasúti csomópontot verték szét. Mi fölötte, a domboldalon laktunk a Juhász Gyula utcában (pár lépésre attól a háztól, ahol a költő élt), a ház szuterénjébe mentünk le. A dübörgés elviselhetetlen volt, láttam, hogy mindannyian ordítunk a rémülettől, de a saját hangunkat nem lehetett hallani. A szuterén fala, amihez támaszkodtam, imbolygott, mint egy hajó a hullámokon. Amikor kimentünk, csak füstölgő romokat lehetett látni. Nagy szerencsénk volt, a bombázók célt tévesztettek, az első bombák a pályaudvar fölött robbantak, ezért ívet húztak, így épphogy az ív szélére kerültünk, a legközelebbi bombatölcsér 20 m-re a háztól tátongott. Hánytunk. Amikor a bátyám, aki tejért volt, nagysokára megjelent bekötött fejjel az utcasarkon, Anyu kinyújtott karokkal megindult feléje és belecsúszott az árokba. 18

19 1944 június 2. ez a nevezetes dátum. A bátyám is szerencsés volt: csak az egyik szemére sérült meg, amit aztán egyetemista korában kioperáltak, mert begyulladt. A dátumot ismét hibásnak érzem! Ezt tartják számon hadtörténeti források, onnan szedhettem Halaj kapitányhoz. Emlékeim között viszont határozottan villan, hogy Anyu állapotos volt, amikor belecsúszott az árokba. Nagy riadalom tört ki emiatt, külön is, féltek, hogy megindul a szülés. Gabi 1942 október 27-én született, a bombázásnak tehát valamivel a születése előtt kellett történnie. Megnéztem újra a hivatalos adatokat, Nagyváradot 1944 előtt nem érte bombatámadás. Összesen négy támadást tart számon a hivatalosnak tekinthető regiszter: VI. 2, VIII. 30 és 31., e kettő a repteret érte, és IX.6. Bele kell nyugodnom, hogy sokadszor hagy cserben a memóriám. Most tettem fel a Karácsony-fotót: az is 1944-et igazol, mert még a Juhász Gyula utcán kellett születnie, és a ház még ép. A szőnyegbombázást talán két könyvemben is leírtam, a most megjelentetés alatt álló Képzőművészeti bifrang kacifántos írásomban biztos megtalálják. Másnap vagy harmadnap összeomlottak a cserépkályhák, mintegy varázsütésre. A ház annyira megsérült, hogy rövidesen átköltöztünk a város kellős közepére, a Saspalotába. Ott már csak távoli dübörgésnek hallatszottak az újabb és újabb bombázások. A rémület mindig összerántotta az ember szívét. Azt hiszem, a harmadik emeletről rohantunk le minden alkalommal a pincébe. Volt eset, hogy Apu számolta a gyerekeit, és Sanyi öcsémet nem találta. Visszarohant érte, mélyen aludt a süvítő szirénázás és a családi riasztás közepette. A támadások hol a vasutat, hol a repülőteret érték. Egyik reptéri bombázás után a sebesült katonák egy részét a palota előtt fuvarozták át teherautón. Látni lehetett, hogy egyikőjük szorosan fogja kibuggyant beleit. Nem hiszem, hogy most találtam ki! Soha nem felejtem el az osztályfőnököm bátorságát. Másodikas voltam, amikor kötelezték a zsidókat a sárga csillag viselésére. Szünetben az ablakon kihajolva gúnyoltuk őket. Az osztályfőnök bejött órára, szép csendben helyreküldött minket, és vagy negyedóra hosszat magyarázta, hogy azok is ugyanolyan emberek, mint mi. Bátor ember volt. És nagy ember. Az életét kockáztatta ugyanis: aki a zsidókon segített, besorolták közéjük... Azóta nem tudom elviselni a rasszizmust. Nemrégiben egy zsidó site-on láttam egy névsort, a Nagyváradról deportált és eltűnt zsidók listáját. Hosszú névsor volt, nagyon hosszú. Horthyt védelmezővel sajnos, ilyen is van az ismeretségi körünkben folytatott vita után meg akartam keresni a listát, de nem találtam, csak számadatot. Az akkor főt számláló városban húszezernél több zsidót gyűjtöttek össze, és indítottak el haláltáborokba. Az ember szörnyeteg! Ja, láttam Horthyt fehér paripán lovagolni. Lehet, hogy a Szent Jobb ünnepén volt? Nem volt jó lovas se, a paripa minduntalan oldalt táncolt. Apu egyszer elvitt a Városházára. Valami ügyet intézett. Ő azt hiszem nagyságos címet használhatott. Emlékszem azonban, mélyen hajlongott az őt fogadó kegyelmes úr előtt és távozóban farolt az ajtó felé. Miért nem megy ki a fejemből? Nemrég olvastam, hogy a királyi udvarokban ez kötelező tiszteletadásként íratott elő: az uralkodónak nem szabadott hátat fordítani. A nagymogul császárok tovább mentek: aki rájuk emelte a szemét, azon nyomban lecsapatták a fejét. 19

20 1943, a teljes család. Kivételesen jobbszélsőt játszottam. Egyszer csak lázas levelezés indult. Apunak, aki iskolaigazgató volt, igazolnia kellett árja származását. Évekkel később került a kezembe a családfa. Érdekes olvasmány, olyan vegyes, mint ez a nagy magyar nemzet. Őseim közt van császári és királyi kamarás, akinek mindkét ágon tizenketted-íziglen kutyabőrrel kellett anno igazolnia nemes származását, meg vasutas, akitől nem szoktak sok papírt kérni. Volt erdélyi főúr vagy annak hitt valaki, sváb, meg északi szláv. Nagypapa még Hlukovszky volt, arról magyarosított erre a nemszeretem Halmosra, Anyu dalmát Dobrovics. Azóta tudom, hogy csiszta magyar vagyok! Meg hogy valami furcsa színű vér folyhat az ereimben. Milyen is lehet, ha a kéket alantas színnel keverik? Sokan mondták, hogy nagypapa teljes neve Hlukovszky Sámuel Gergely lengyel zsidó származásra utal. Voltak baráti szintű zsidó kapcsolataim, meg-megkérdeztem, így van-e, rámnéztek, megrázták a fejüket: goj vagy a javából. Hú, mit találtam: a zsidók és nem zsidók viszonyáról szóló értelmes írás: A zsidók útja (1917). Még a XX. századi zsidóüldözés, a Holokauszt előtt született. Elképesztő, hogy a tudós jogász Ágoston Péter tollából származik, aki a Kommün alatt külügyi népbiztos szerepet töltött be. A Horthyrendszer azonnal halálra is ítélte, de megúszta. Hosszú lenne folytatni, tessék belelapozni, fantasztikus élet (és végül nagyon rövid). Sokszor felmerül bennem, nem lennék-e sikeresebb Hlukovszky Anthony írói névvel? A városi kórházban mind több lett a sebesült katona. Egyszer Apu oda is elvitt. A folyosókon is katonák feküdtek. Fejük vagy kezük, lábuk átvérzett kötésben. Ők voltak a szerencsésebbek. Nem kellett azonnal amputálni az elfagyott testrészeiket. Don-kanyari szerencsétlenek voltak. Ez a Horthy-rendszer egyik legnagyobb bűne: úgy kergetett ki a vad teleiről híres Szovjetunióba magyar katonát, hogy még a ruházatuk se védte őket. Ungváry Krisztián szerint -46 C is előfordult az egyik hajnalon. 20

21 Ballagok hazafelé a suliból, látom, hogy a szemközti járdán egy SS meg egy nyilas igazoltatnak valakit. Heves szóváltás következett, majd az egyik egyenruhás pisztolyt rántott és lelőtte a civilt. Frontközelben voltunk. Hallatszott már a front moraja. És diktatúra volt, kurva kemény diktatúra. Csak hajlamosak vagyunk elfeledni. 1943, én. Meg azt is el akarja feledtetni az újjászületett szélsőjobb, hogy Nagyváradon nem látotthallott az ember románt. Ha valaki nem magyar volt, az csak oláh lehetett. Oláhul persze nem lehetett a hivatalokban eljárni, se oktatásban részesülni. Miért hisszük, hogy szeretniük kellene minket? A székesegyházban többször jártam, ott mindig béke és nyugalom, meg pompa fogadta az embert. * 21

22 IV. Menekülés hanyatt-homlok Nem tudom, Apunak miként sikerült megszerveznie, úgy evakuáltak minket, hogy katonai teherautóra dobáltak fel bennünket, 6 gyereket és 5 bőröndöt, miközben a Sas-palota melletti két, a főtérbe nyíló utca torkolatában magyar páncéltörő ágyuk lőttek a szovjet tankokra. Röptömben, vagy hogy a csudába láttam, hogy a jobboldali ágyú vezénylő tisztje nem húzódott be az ágyú páncélzata mögé, hanem a tankok tüzének kitéve magát, szálegyenesen állva és cigarettázva adta ki a parancsokat: két fok jobbra, tölts, tűz! A háborút megjárt magyar tiszt mondta pár év múlva, hogy lehet, a mi teherautónk volt az utolsó, amelyik még kicsúszott a várost körülzáró szovjet gyűrűből. Szerencsések voltunk megint: megúsztuk a frontot, a kisebbségi megaláztatást, meg Causescu-t (hogy is írják helyesen?). Két felnőtt, hat gyerek és 5 bőrönd, de a bőrünk ép maradt. Mai napig nem értem, hogy lehet elviselni minden elvesztését, ami fél élet munkájának az eredménye? Bizonyára sehogy. Mégis, mikor valahol átraktak minket egy tehervonatra, marhavagonokba, Apu összetalálkozott Kolozsvár sakkbajnokával és kihívta 15 partiból álló mérkőzésre. 8:7-re megverte. Légitámadások, le a vonatról, a töltés melletti árokba hasalni, gépágyú-sorozatok, meg ilyesmi. Ők meg újra meg újra nekiültek és játszottak. 6 gyerek, 5 bőrönd, menekülés, sírdogáló feleség és sakk. Utólag is le a kalappal. Pedig csak másodosztályú elsőtáblás sakkozóig vitte az 50-es években. Igaz, teljes vasárnapokat végigjátszott önmagával. Meg vaksakkban a huszonvalahányadik lépésben bemattolt minket, a fiúgyermekei csapatát. Akkor Mórig menekültünk, anyai nagynénénkhez. Pár hetet tölthettünk ott, utolért minket a front. Hogyan menekültünk tovább, nem emlékszem. A második szakasz Rajkáig tartott, apai nagybátyámhoz. Mondják, hogy mindkét helyen jártam iskolába, de morzsányi emlékem se maradt ezekről a sulikról. A pedagógusokról se. Szürkék lehettek nagyon. Na, bővített újratermelés következik. Megjegyzem, az öcsém memóriája jobb, már hozzászólt anno a meneküléshez, másként emlékezett egy-két részletre, de nem mindegy? Írom, ahogy az én szürke agysejtjeimben tapadtak meg. Ceaușescu-t így írják helyesen. Nagy barom volt, igazi diktátor, képtelenség belelátni a híveinek a lelkivilágába, hogy tűrhették meg a fejük felett ezt az állatot. A lakosságot is lehetne szidni, de kalodából nehéz szabadulni. Meg mi is csak tűrünk, nyelünk, káromkodunk, illetve itt is hatott a folyamatos gyűlölködés, ellenségkép. Végül helyreállt a magyar gyakorlat: egyszemélyes diktatúrába torkollott a sok gyalázat. A menekülésünknek több pontja szolgált emlékezetes eseményekkel. * 22

23 V. Megállók menekülés közben Rajka: Rajkán két emlékezetes esemény történt. Egy páncélököl oly szerencsétlenül sült el gyakorlat során, hogy a katonát, aki kezelte, a csőből kilövellő gázok a hasán találták el, rögtön szörnyethalt. És átvonultak a falun az országot megszálló német csapatok. Az utakon tankok, teherautók és oldalkocsis motorok dübörögtek, a vasúton tankokat és éneklő katonákat szállító szerelvények követték egymást. A katonák csecsebecséket, harci eszközök miniatűr alumínium modelljeit dobálták a bámészkodó gyerekeknek. Emlékszem a stuka-modell kecses formájára, szép kivitelezésére. Ennyi szólt Rajkáról a Halaj kapitányban. Rövid és elég velőtlen. Nem tudom, miért fogtam ilyen rövidre, lehet, éreztem már, hogy sok lesz belőle. Nem lehet oka, de foglalkoznom kell vele: Apu és Lajos bácsi haragban voltak. Az okáról pisszenésnyit se hallottunk, a legkevesebb, hogy nem tartozott ránk, bővebben: Apu jó pedagógusként nem az élet sötét oldalaival traktált bennünket. Amíg ott laktunk a kertes házában, béke honolt a berkeinkben. Lajos bácsi érdekes ember volt. A falu (akkor még csak község lehetett) állomásfőnökeként jól keresett. Valahol megírtam: jóval később, egyetemista koromban értesültem arról, hogy a MÁV egyrészt jól fizetett (Orbán, hallod?), másrészt 18 év szolgálat után nyugdíjba engedte az alkalmazottait. A nagybátyám így 38 éves korában letette a melót, mégpedig jó nyugdíjjal, ami mellett bárminémű más munkát vállalhatott (hallod, neokapitalista Magyarország?). Akkoriban oly széles körben gyártottak már elektroncsöves rádiókat (hogy milyen előkelő nevet használok, csöves volt a népszerű beceneve), hogy falvakban is elő-előfordultak. Lajos bácsi alapvetően kertészkedett, de kíváncsi fajta lévén elkezdett a rádiók javításával foglalkozni. Amikor megjelent a TV is, ő lett a falu fő elektronika-szervízmestere. A harmadik feleségével élt, Lujza nénivel, aki Anyu nővére volt. Ők szerették egymást, legalábbis nem lehetett mást érzékelni, bár szenvedő alanyai lehettek férjeik rossz viszonyának. Mint ahogy az én rokonságom se örülhet a testvéri kapcsolataink zavarainak. Nem két válás vezetett a harmadik házassághoz, hanem az előző két feleség halála. Az egyik, azt hiszem, az első öngyilkos lett. Ki tudja miért? Sokszor az öngyilkos se tudja pontosan a szörnyű tett okát. A második füstmérgezést szenvedett, és mire foglalkozni kezdtek vele, már halott volt. Széntüzelésű kályhával fűtöttek, és a füstcső éjszaka szétesett, Lajos bácsi is erős mérgezést szenvedett. Lujza néni elég nagydarab, de nagyon kedves hölgy volt, talán örült is a sok gyereknek, mert nekik nem volt, talán nem lehetett. Most, hogy írom ezt a zseniális művet, villan az agyamban, hogy mintha az ottlétünk alatt alakult volna ki a harag a két testvér között, és mi más miatt is, már akkor is: politikai nézetkülönbség miatt. Lehet, hogy csak kitalálom, de mintha Lajos bácsi nacionalista és németbarát lett volna, Apu pedig nem annyira. Mintha nem kedvelte volna a német megszállást. Akinek kedve van, járjon utána. Mint mondtam, kertészkedett. Csak ködkép rajzolódik ki lelkem világában, ez is csoda: 75 évvel ezelőttre próbálok emlékezni, igaz, jártam ott a halála előtti években is... Hogy akkor is maga kertészkedett? Minden bizonnyal! Szépen karbantartott gyümölcsfák sorakoztak, és mintha éppen metszené valamelyiket. Nehéz mesterség, talán Csopakkal kapcsolatban eszembe jut, ott én metszettem, és nem kevés fát! 23

24 Lajos bácsi, Lujza néni, Manci néni és Gabi. Erőteljesen rozsdásodó agyam nehezen kaparja össze az emlékeket. Igaz, Lajos bácsi jó példa arra, hogy vénségére az ember agyából a nagyon régi emlékek buknak elő, sokszor egész váratlanul. Meséli egyszer, mielőtt rémek kezdték volna ijesztgetni, hogy amikor elbandukoltam, lefelé a Balkánon, Törökországig, szekereztem, ahol csak tudtam... Hát hogy tudott szekerezni, Lajos bácsi, szekere még lehetett, de lovat nem tartott. Nem, hát leintettem szekereket, elvittek egy darabig jó irányba, aztán gyalogoltam, amíg másik nem vett fel. Mikor volt ez, Lajos bácsi? Hatban. Milyen hatban? 1906-ban... Szóval, én is kezdek rémekkel álmodni, lehet, hogy ősrégi emlékek is meg fognak elevenedni. Biciklizett nagyon idős korában is. Oda volt támasztva a ház utcai falához, nem vitte el senki. 92 évesen még elbicajozott a nyolc kilométerre lévő Dunához és vissza. Ekkoriban elég sűrűn látogattuk meg, kisebb családi összejövetelek sikeredtek. Később kiderült, volt, akit örökösödési kíváncsiság vitte el hozzá. Vele élt és gondozta a jóval 80 feletti húga, Manci néni. Történt egyszer, hogy beszorult a kályhához sürgölődés közben. Nem kért senkit átcsoportosulásra, átugrott egy üres sámlit. Sokáig emlegettük a sztrádáról a falu felé vivő út menti erdőt, ahol kora tavasszal hóvirágerdő nőtt. Akkoriban jelent meg a szedésének tilalma, ami városokra nézve talán értelmes volt, de ennek az erdőalji fehér csodamezőnek se vége, se hossza nem volt, feleslegesen tiltották a dézsmálását, a fél országot ellátta volna akár tekintélyesebb csokorral is. 24

25 Ausztrián át: Új emlék-rohamra várás helyett, illetve, amíg nem talál rám valamelyik, lépjünk egyet. A front közeledtével ismét teherautóval menekültünk tovább. Hat gyerek, öt bőrönd. Spot-emlékek maradtak meg a menekülésnek erről a szakaszáról. Valahol Bécs alatt, éjszaka, a hegyek között defektet kapott a teherautó. Ki tudja miért, a sofőr nem állt meg, ledarálta a gumit az abroncsig, majd azon zötykölődtünk tovább. Üvöltözés, káromkodás, mifene. Valahol a síkon állt csak meg és foglalkoztak a kerékcserével. Apu minden alkalommal, amikor a járgány megállt, elszaladt élelmiszerért. Nyilván koldult a parasztoktól. Volt, hogy csak néhány nyers tojást tudott keríteni. Nagy lelkesedéssel, viccelődve magyarázta, hogy milyen remek falat a nyers tojás, és példát mutatva maga hörpintette fel az elsőt. Bár testvéreim sorban éltek a lehetőséggel, én nem tudtam legyőzni az undoromat. A mai napig nem maradhat nyers fehérje a lágytojásban. Inkább 3 és fél perces legyen, de fehéredjen ki a fehérje. Az egyik pihenőre igen kellemes ligetben került sor. Igaz, a hangulat háborús volt: katonák, harci eszközök és menekülő civilek kavalkádja. Itt láttunk először léglökéses vadászgépet. Nem lehetett más: nem túlságosan magasan húzott el, a fák között nyíló égen a sebessége jól érzékelhető volt, legalább duplája volt az addig látott harci gépekének. Német lehetett, nem keltett riadalmat. (Javítok: a legalább duplája enyhe gyermeki túlzás, de nagy volt a különbség.) Hol is írtam erről kicsit másként? A csoda tudja, de jól jön itt: Röpködtek gépek, már nem igen rezzentünk, mígnem süvöltő hangra nem kaptuk fel a fejünket. Először csak a jegenyényi fák közötti réseken láttuk a megszokott kétszeresének (itt van megint!) tűnő sebességgel villanó repülőt, majd felettünk húzott el, jól érzékelhető volt a rendkívüli sebesség. Akkor még sejtelmünk sem volt, másoknak se lehetett, hogy a németek sugárhajtású vadászgépeket gyártottak, elsőnek a világon: Messerschmitt Me-262-ket. Most, hogy a képét keresgéltem, kiderült, hogy radarral is ellátták. Valószínűleg ezért hívták éjszakai vadásznak. Itt a képe. Megérdemli: technikai bravúr volt akkor. 25

26 Ez a rövid mese segít, felébredt a memóriám. Az a kerék-ledarálás félelmetes volt. Éjszakai sötétség, aludni nem nagyon tudtunk, a katonai tragacs tempója nem lehetett kevés, csikorgás, csattogás, majd kemény zötykölődés. Bizonyára nem tudott megállni a szerencsétlen sofőr, oszlopban haladtunk. Valószínű Anyu, majd Apu is nyugtalanná vált, ami tovább növelte a riadalmunkat. Az idő is pocsék volt, hideg, most hirtelen eső is az eszembe jut. Sűrűn jártam arra a közelmúltban, eleinte családilag, autóval, síelni, aztán egymagamban is. Most 2x2 pályás sztráda, A21-nek hívják, csodás erdőségeken, hegyen-völgyön rohan át. Wienerwald a becsületes magyar neve. Ma már nem érzékeli az ember, ha sziklafal mellett száguld, akkor bizony az is sápította a társaságunkat, hogy néha majdnem súroltunk ilyen meredeket, a másik oldalon pedig a sötét mély tátongott. Túléltük, és ismét messze kerültünk a fronttól. Talán csak abban a kellemes ligetben cseréltek kereket, ahol tartósabban vártuk a szerencsét, hogy futhassunk, amilyen messze csak futhatunk, újabb szállítóeszköz utáni keresgélés, könyörgés nélkül. Így kellett lennie, mert gumi helyett, ami elvileg lehetett a járgányon, kereket cseréltek. Most leesett: hát azért nem állt meg a sofőr, mert nem volt tartalékgumiköpenye! Valami katonai ellátó telepnél állhattunk meg, ahol kapott kereket! És addig Apu se tudhatott koldulni, azt hiszem, itt se, majd csak a további úton. Ott kerítette a tojásokat, meg kisütött a nap, magára tudott erőltetni pár csöpp jókedvet! * 26

27 VI. Táborozás osztrák farmon Az ember memória-képessége rendkívül változatos. Egy-egy egyénen belül is, nálam például a névmemória, mióta csak tudatában vagyok, hogy jobb lenne, ha jobb lenne, csak halovány árnyéka az elfogadhatónak, a nyelveket elég gyorsan tanultam meg tisztességes fokig, aztán ha nem használtam gyorsan el is felejtettem. Belgiumban (sorra fog kerülni) flamand családnál éltem fél évig, megtanultam flamandul, majd franciául, a flamandnak nyoma veszett, a francia konyhanyelvet olvasva megértés szinten mentegetném, ha jutna rá időm. Most is ilyen memória-zavarhoz értem, illetve most csak ismétlem, akkor is falnak ütközhettem, amikor a weblapomba írtam az életem, mert gőzöm sincs, hogy jutottunk végül oda, amiről ez a fejezet szól: Mittich-be. A kötöttünk ki talán azt jelenti, hogy ott lett a teherautósoknak más dolguk, mint menekülteket fuvarozni. Így emlékeztem a rohanva menekülés utolsóelőtti állomására: Mittich mellett egy tanyánál vagy nevezzük inkább farmnak kötöttünk ki, valahol a mostani német-osztrák határvidéken. Emlékszem, ott kaptam életem legnagyobb verését Aputól. Említettem már, hogy mint pedagógus se volt híve a verésnek, minket is ritkán bántott. Az osztrák gazda azonban bepanaszolt, hogy engedélye nélkül szedtem gyümölcsöt az egyik almafájukról. Magyarul: hogy loptam. Így volt, két almát is megettem. Nem dereng, hogy lett volna bűntudatom, lehet, azt hittem, ahol lakik az ember, ott minden fogyasztható. Apu előszedte meggyfa sétabotját (hogy és miért menekítette éppen azt az öt bőröndön kívül, a fél világon át, ki tudja?), és úgy elverte a fenekem, hogy két napig nem tudtam rendesen ülni. Bizony, megtanultam a fogalmat: a másé. A többi emlék-morzsa már háborús. Az ott nyugatról közelgő front moraja napról napra erősödött. Ágyúzás volt inkább, mint bombázás. A templomtoronyból kilőtték az órát. Szórakozásból-e, vagy, mert megfigyelő-pont volt a toronyban, nem tudni. Többször húztak el a tanya fölött Spitfire-ek mélyrepülésben. Az egyik gépágyú-sorozatot köpött váratlanul a fejünk felett, ugrottunk is vissza a folyosóra a ház hátsó bejáratától, ahonnan lestük ezeket a szép, de félelmetes fenevadakat. A bátyám meg is örökítette, lerajzolta őket a naplójában. A kieső tanulmányokat pótlandó valamennyiünknek naplót kellett vezetnie. A botladozó mondatokból érdekesen bontakoznak ki a harci események, ahogy mi, gyerekek láttukhallottuk azokat. A gyerek-rajzok meglepően jól adják vissza a repülőgépek, tankok, dzsipek, teherautók jellegzetes formáit is. A rettegett front egy amcsi dzsip képében jelent meg, amelyik az elesett falutól a farmra vezető úton érkezett. Egyszerű, lezser egyenruhák, rohamsisak, meglepően kisméretű géppisztoly. Azt hiszem, négyen voltak, behajtottak az udvarba és az előjövő gazdától megkérdezték talán német szavakkal, hogy van-e német katona a házban? A nemleges választ követően, nem óvatoskodva végigjárták a házat, aztán el is mentek. Nem pingáltak a házra semmit (mint a szovjetek tették itthon). El voltunk foglalva. Se könnyek, se örömködés, üdvrivalgás. Lehet, hogy a felnőttekben csökkent a félelem, bennünk, gyerekben nem zajlott le érzelmi változás, szerintem. A később érkező hírt se nagyon értettük: vége a háborúnak. Egyszerűen szerencsésen megúsztuk a háborúnak ezt a rettenetes szakaszát, a frontharcokat. Mi, gyerekek, kíváncsi jószágok lehettünk, többször tettünk baráti látogatást az elérhető távolságra, egy ligetben táborozó amerikaiaknál. 27

28 Sok mindenre rá kellett csodálkoznunk, annyira idegen világ nyílt meg előttünk. Feltűnt a fegyelmezetlenségük: a vigyázznak tűnő parancsra terpeszbe álltak, kezüket hanyagul a hátuk mögé dugva, a rangjelzések szinte teljesen hiányoztak, nem nagyon értettük, ki ott a főnök és ki a baka. A dzsipjeikkel úgy bántak, mint valami játékszerrel: a bal lábukat kitették a sárvédőre, a kormányt fél kézzel tekergették és állandóan rágcsáltak valamit. Az orrunk előtt belefarolt egy dzsip a másikba, leugrottak, kézzel megemelték és elhúzták az egyiket, visszapattantak és mentek tovább. Elképesztően el voltak látva mindennel. A cigarettát szinte szórták, az élelmiszereik többnyire konzerv formájában kerültek elő a zsákjaikból, még a szalonna-hasábokat is nagy, de kézzel nyitható konzervekből csípték ki. Ez annál is inkább meglepő volt, mert addig egyáltalán nem láttunk konzervet. Csokoládét mindig kaptunk tőlük, talán konzerveket is hébe-hóba. Életem egyetlen horgász-élménye ehhez a farmhoz kötődik. Apu kivitt minket a közeli patakhoz, vágott nekünk egy-egy fűzfa-ágat horgászbotnak, kötött rájuk egyszerű madzagot és a madzagvégekre kis szögekből kikalapált horgot. Valami cöveket vert a földbe és azt jobbról-balról ütögetve menekülésre késztette a gilisztákat, amiket csak össze kellett szedni egy amcsik által elhajított konzervdobozba. A gilisztákat aztán kegyetlenül rászúrta a horgokra. A madzagokon igazi parafa dugók szolgáltak úszóként. Pillanatok alatt fogtuk ki az arasznyi halacskákat. Óriási volt a lelkesedés! Párszáz méterre tőlünk amerikai katonák horgásztak, jóval hatékonyabb módszerrel: szappannyi plasztik-bombákat dobáltak a vízbe, amik a vizet érve robbantak. Vagy kétszáz méterrel lejjebb egy ladikban üldögélve szedték össze a hasukat villogtató, elszédített vagy megölt halakat. Termeteseket is, a sok apró hal között. Hiába, a modern technológia és harcmodor... A főúthoz is kiszaladtunk egyszer-kétszer, nézegettük a száguldó teherautó-oszlopokat. Biztos, hogy jóval gyorsabban közlekedtek, mint a németek. Megéreztük, hogy az áramvonalas motorháztető alatt robusztus erő lakozik. Két kiegészítéssel rukkolok elő. Az egyik a naplóvezetést és Lackó bátyám rajzait illeti. Előkaparom mindkét csokrot, mert a weblapomon meg kell lenniük, és ha sikerül, elérhetővé teszem itt is. Meglepően érdekes olvasmányok, többet érnek, mint az ilyen felnőtt-visszaemlékezések. Lackó rajzai pedig tökéletesen érzékeltetik a harci eszközök közötti különbségeket. Itt is van: És a teljes átirat. Csak rá kell kattintani a sárga lapra, illetve a rajzra, és megnyílik a teljes kincstár! Sajnos a repcsikről készült rajzait nem találom, pedig azok az igazán jó alkotások! A másik pedig az amerikai tábor. Sűrűn vándoroltunk át bámulni őket, fantasztikus felszereltségüket, gyors mozgásukat, és a színüket. Mert a többségük néger volt, és ilyen csodabogarakat mi, gyerekek, de a szüleink is először láttunk. Hogy a szüleink miért hagyták nyugodtan, hogy barátkozzunk velük, már nem tudhatom meg, de hamar megbékéltek vele. Ellenséges hadsereg, jól megtermett fekete legények... Eleinte Apu biztos odakísért minket, de aztán elengedte a kezünket. A kedvességük emlékezetes a mai napig, a jókedvük nem kevésbé, nem emlékszem, hogy komorkodott volna akármelyikük. És ahogy terpeszbe vágták magukat a magasabb rangúak előtt, az mosolyogni való volt. Mindenfélét ajándékoztak, csokitól kezdve 28

29 kaját, talán játékokat is. Ez már emléken kívülre futó gondolatmenet, elnézést. Valahogy arra is rájöttünk, hogy amit rágnak, az rágógumi... A XX. század egyik átka, mintha kezdene kimenni a divatból, hál isten. Eszembe jutott a harmadik is. A száguldó teherautókról kiderült, hogy éjszaka ugyanúgy száguldanak, mint nappal. Egyszer ugyanis Apunak be kellett mennie a közeli városba... Ó, hiszen itt van, most következik, az új fejezetben. * 29

30 VII. Amerikai fogságban, menekülttábor Apu úgy döntött, hazatelepülünk. Félt, hogy pedagógusként nem tud munkához jutni. Valószínűleg ezt előkészítendő átvonatozott velem a huszonegynéhány kilométerre lévő városba, Scharding-be. Délután lekéstük a vonatot, és kénytelenek voltunk hazagyalogolni, mert szálláshelyet hiába kerestünk volna, és pénzünk se lett volna elég, este tíztől pedig kijárási tilalom volt. Gyorsított menetben, szinte futólépésben haladtunk. Ránkesteledett és ekkor ért bennünket a meglepetés: egy hosszú menetoszlop száguldott el mellettünk, olyan sebességgel, mintha nappal lett volna, pedig az utat nem világították meg fényszórókkal. Évek múlva olvastam, hogy infravörös látcsöveikkel fekete és szürke színekben kiválóan látták az utat. A hazatérés előtt táborba kellett vonulnunk. Azt hiszem, amerikai ellenőrzés alatt létesült menekülttábor volt. Derengő emlékeim szerint kellemes, tiszta létesítmény volt, igaz, a termekben ember zsúfolódott össze. Jól lehetett tisztálkodni a közös zuhanyozómosdókban, a WC-k is nagyon rendesek voltak. Egy-két emlék-morzsa innen: Lackó bátyám, aki 14 éves volt akkor, nagyon segítőkésznek bizonyult, idegenekkel szemben is. Állapotos asszonynak kellett segítség: azonnal ugrott és cipelte a bőröndjét. Apu szinte állandóan a hazatelepülés előkészítésével foglalkozott, járt az irodákba, olvasta a hirdetőtáblán megjelenő friss híreket. Azt hiszem, itt kezdtünk ismerkedni az angol nyelvvel. Valami tanfolyamra jártunk, ahol az első mondat így szólt: I fasten the horse to the tree. Milyen agyalágyult pedagógiai rendszer kezdhet ezzel, mai fejjel nehéz felfogni! A gyors talpaláshoz: Apu nem tudhatta, mennyit bírhatok erőltetett menetben gyalogolni. Félhetett, hogy nem fogom bírni, és ő se lehetett ereje teljében, hogy a nyakába vegyen, hiszen hónapok óta nélkülözött. Szinte hallom a félénk hangot, amivel megkérdezte: fiam, gyalog kell hazamennünk (milyen tág is tud lenni a haza), bírni fogod? Sejtelmem se volt mit jelent a 21 km gyaloglás, biztos rávágtam, hogy persze... Nekem könnyű volt, nem úgy, mint másnak, mint például irodalmunk csodás óriásának. Amint leírtam az erőltetett menetet, eszembe jutott Radnóti azonos című verse, amit hullája zsebében találtak meg, fantasztikus, égbe kiáltó csokorban. Ajánlom, tessék engem nyugodtan elhagyni, behajtani a fülemet, és barangolni egy-két órát pótolhatatlan költőnk versei közt. Az angol tanár sillabuszból oktatta a népet, nem maga találta ki a baromságokat. Ilyen oktatás ami kikötöm a lovat a fához mondattal kezd, ahelyett, hogy kenyérrel és vízzel foglalkozna, a mindennapi élet teendőivel, tárgyaival, eszközeivel, ostobaság. Pedig jól tudhatott angolul, tolmácsként szolgált az amerikai hadseregnél. Azt hiszem, jobb orosz oktatásban volt részem, mert közel egy évtized múlva megértettem a csapi állomáson oroszul kolduló szerencsétlent: Дайте хлеба, кусок хлеба! (Adjon kenyeret, egy falat kenyeret!), amikor indultam a moszkvai egyetemre. Ez élet, éspedig a javából. Ha már nyelvtanulás, megemlítem, hogy ez egyben a genitivus partitivus tipikus esete! * 30

31 VIII. Hazafelé (az igazi? haza felé) és Mór A haza-utat ismét marhavagonokban tettük meg. Féltünk az orosz katonáktól, legalábbis a szüleinken érezni lehetett az idegességet, amint az (ausztriai?) demarkációs vonalhoz közeledtünk. Nekem most úgy tűnik, hogy magas töltésről néztük a lentebb ácsorgó patrolt. Szegényes egyenruhájukon kívül nem volt min elcsodálkozni, az ellenőrzés se lehetett valami hátborzongató, mert nem maradt róla emlékem. A hazatérés nagy öröme is váratott még magára. Nem tudom, szüleim és testvéreim mit éltek át, én változatlanul nagyon idegennek éreztem mindent. Talán valahol itt mesélték azt a sztorit vagy tréfát, hogy egy magyar úgy ment át a zónán, keletről nyugatra, hogy fogott egy vödör meszet, meszelőt és szép fehérre lemeszelt minden km-oszlopot. Senki sem kérdezett tőle semmit, se az oroszok, se az amcsik. Még az is lehet, hogy megtörtént. Miért, miért nem, móri nagynénénkhez vezetett az utunk. Emlék-morzsák: Valamikor régen kaptam egy elegáns zsebórát Aputól (hogy kapott helyet és őrződött meg az 5 bőröndben?). Ez az óra 10 kg kristálycukrot ért, hatalmas kincs volt az ínséges időkben. Ennyiért cserélte ki a hátsó udvari épület élelmiszer-raktárát kezelő orosz GH-s. Ilyen csoda is volt: nem tőlünk lopott, hanem saját tönkrevert országától. Ugyancsak az egyik hátsó helyiségben találtunk valami ócska sparhertot (fiatalabbak kedvéért: fatüzelésű konyhai tűzhely). Betüzeltünk és beledobtunk a tűzbe öt töltényt. Több másodpercig csend, majd süketítő durranással feldobódott a levegőbe a sparhert öntöttvas teteje és az egész helyiséget korom-pernye borította. Milyen lehet egy vadabb robbanás közelről? (A nagyváradiakat nem láttuk, csak hallottuk!) Apu valahogy sakkpartnerévé vált a két házzal arrébb bekvártélyozott orosz őrnagynak, a városparancsnoknak. Ez mentett meg minket egy szörnyűségtől. Egy szörnyűségtől, ami életem egyik legfélelmetesebb emléke. Bent voltunk épp a házban, amikor két orosz katona rontott be, és géppisztolyt szegezve ránk, gyerekekre, terelt be minket a hálószobába. Apunak valahogy sikerült átrohannia az őrnagyhoz, és óriási szerencsére otthon is találta. Az még időben megjelent és pisztolyt rántva, ordítozva parancsolta ki a betolakodókat a házból. Mi micsoda szerencse! megúsztuk. Később tudtam meg, hogy a Magyarországot felszabadító/megszálló szovjet hadsereg nagy része, pl. a II. Ukrán Front egyrészt távolkeletiekből, másrészt feltételesen (ha jól harcolsz és megúszod, nem kell letöltened) amnesztiát kapott bűnözőkből állt. Nem mintha a hasonló viselkedés nem lett volna elég általános (és nem fordulna elő más harcoló hadseregeknél is). A zónát nem véletlenül kérdőjeleztem meg az eredeti írásomban, hiszen akkor még nem létezett Ausztria. Ha nem tévedek, Németország által bekebelezett áldozatként kezelték a győztes hatalmak, és megszállva tartották egészen az 1955 évi államszerződés aláírásáig. A zóna tehát még nem országok, csak két eltérő módon megszállt terület között vont határvonal lehetett (Ausztriát négy részre darabolva szállták meg, Magyarország szovjet megszállást élvezhetett). Hogy miért hívták zónának és nem határnak, megmondják jó történészek (talán), én hiába kerestem, nem találtam erre utaló információt. 31

32 Az emlékek szaporodnak, ahogy újraéled bennem az életem. Mórott esett meg (ha jól emlékszem), hogy a lakosság a harcok befejezte utáni napokban feltört egy honvédségi raktárt. Hogy mi mindent hordtak szét belőle, sohasem tudja meg a világ. Nekünk jutott a hófehér futólécekből, talán két pár. Felnőtt méretűek voltak, meg nem volt a kötésekhez használható cipőnk, valahogy mégis alkalmassá tettük a sítalpakat, hogy csusszanjunk velük pár tíz métert, amíg volt valami kis hó. Remek szórakozást jelentett, addig űztük, amíg el nem fáradtunk. Lackó bátyám szert tett egy pisztolyra. Talán ugyanabból a raktárból származhatott? Összetoborozta fiútestvéreit, és kitrappoltunk a közeli ligetesbe. Egy tár töltény volt a fegyverhez, mi egy-egy célbalövés erejéig részesedtünk az izgalmas örömből, ő ellőtte a maradékot. Fa volt a célpont, azt hiszem, eltaláltam. Súlyos fegyver volt, vagy én voltam gyenge, elég volt célra emelni, ott tartani, majd nem elejteni, miután elsült... Nagy szerencsénk volt az orosz megszállókkal. Nemcsak az őrnagy mentett meg minket, hanem nagy segítséget jelentett a GH-s tiszt is, aki a házunk hátsó fertályát használta raktárnak. Az óra-cukor tranzakciót más csereüzletek is követték (vagy előzték meg), jelentősen javítva az élelmiszer-ellátásunk helyzetét. Bizonyára sokan mondják majd erre, hogy hiszi a piszi, hiszen végigrabolták az országot. Így igaz, de főként értékeket, és alkoholt raboltak, meg ismétlem: nekünk szerencsénk volt, mert rejtve tudott maradni a dolog a széles publikum elől. * 32

33 IX. Harmadik hazám, Pomáz Eltelt egy-két hónap, mire Apunak sikerült álláshoz jutnia. Pomáz, újságolta nagy örömmel. Pomáz lett a harmadik stabil pont az életemben, Bakonysárkány és Nagyvárad után. Ismét marhavagonba költöztünk, a vándorlásból csak annyi villan, hogy a BudapestSzentendre HÉV-vonalon, a ma már alig ismert Filatorigátnál, az állomáson vesztegelnünk kellett, talán csak egy napig. Apu papír-ügyeket intézni és szállást keresni előrement Pomázra, őt kellett megvárnunk. A Vattay utcában jutott bérelt lakáshoz. Földszinti ház utca-frontján laktunk, volt benne két szoba, konyha, talán mosakodási lehetőség is. Kicsit sötét volt, az utcai ablakokat hatalmas gesztenyefák árnyékolták be. Nem messze volt a foci-pálya. Alig telepedtünk le, elkezdtük a mérkőzéseket látogatni. Az egyik meccs után körülvettek bennünket a falu suhancai. Új kölykök, pláne az új tanító fiai, fel kell őket szentelni. Lökdösődtek, anyáztak, a szokásos strici-módszerekkel provokáltak minket. Lackó bátyám előlépett és felajánlotta, hogy ő megvív négyünk nevében a banda által kiállított bajvívóval. Szegény! Elfogadták az ajánlatát, jól helybenhagyta a rutinos verekedő, de aztán elengedtek minket. Ilyen az élet bicskás faluvégen. És ilyen remek bátyám volt. Az utcai ablakból látni lehetett, hogy a sokrétegű rakottszoknyát viselő nénik egyike-másika megáll az út közepén, leguggol, úgy marad egy darabig, oszt megy tovább. Fekete foltot hagytak maguk mögött: pisiltek a drágák. Meg kell hagyni, jó technikával dolgozhattak, ha az alsószoknyát nem hagyták helyben. A cipővel, harisnyával nem lehetett gondjuk, mezítláb közlekedtek tavasztól őszig. Sok szerb (később délszlávra keresztelte őket az ostoba politika) élt és él mai napig is a faluban. A legjobb pajtásom is az volt, ott lakott srévizavé. Sokat futkostunk az utcán, játszottunk főként náluk, mert egyke volt, nem zavartunk mást. Egyszer vizet kértem tőle futkosás után, 100%-os szeszt öntött a pohárba. Jól megtréfált, fuldokoltam jó ideig. Nem lehetett igazi 100%-os, mert maradandó sérülés nélkül megúsztam. A Váci Kegyes Tanítórend Szentendrei Gimnáziumába, mint legközelebbi komoly suliba íratott minket Apu. Jó suli volt, papok (szerzetesek?) és civilek egyaránt okítottak bennünket. Jó tanuló voltam ott is, de két rosszaságban féktelen. Nagymesteri rangra vittem a kulcsokba tömködött és szögekkel lefojtott gyufa-fejek durrogtatását. Spárgát kötött az ember a kulcs fejére és a szögfej alá, hagyott jó félméteres hurkot, és a hurok végét fogva nagy lendülettel falnak verte a szög fejét. Akkorát szólt, mint egy ágyú. Az igazi siker az volt, amikor a kulcs szétnyílt, mint a rossz ágyúcső. A másik élvezet, amit naponta többször űztem, a lépcsőkorláton hasra fekve lesiklás. A második emeletről indulva a földszintig lehetett siklani, mert a fordulókban lekerekítettek voltak a korlátok. Ezért kaptam az első és egyetlen jól megérdemelt pedagógus-pofont. A latin-tanárunk várt a lépcső alján, egyenest a karjai közé estem, majdnem ledöntöttem a lábáról. Apró ember volt, de kemény pofonokat osztogatott, megfogta-csípte a nebuló pajeszát, annál fogva felhúzta az áldozat fejét, ami féloldalas pozíciót vett fel, majd nagy lendülettel adott egy pofont. Én is ilyenben részesültem: felejthetetlen! Bajba jutottunk a világbajnok infláció miatt. Valameddig elsősorban élelmezési gondjai voltak Anyunak. A napi menü többnyire a következő (és hasonló) volt: reggelire keserű tea és sózott nyers uborka egy falat kenyérrel, ebédre köménymag-leves és paraj-főzelék, netán puliszka, vacsorára egy szelet zsíros- vagy margarinos kenyér, egyetlen szelet párizsival és 33

34 megint tea. Később sor került csalán-főzelékre is. Amíg Anyu el nem árulta, miből főzte, nyugodtan fogyasztottuk parajként. Aztán is, nem volt rossz! Nem csípett feldolgozás közben se, a titok: kesztyűben kell szedni és azonnal leforrázni. A többi rutin spenót-főzelék főzés. Eljött azonban a pillanat, amikor a rádió óránként mondta be az egyes papírpénzek pillanatnyi értékét, inflálódását. Születtek a millió-, majd milliárd-pengők, végül (?) a B-pengő (billiópengő). Apu délután meghozta a havi fizetését, szétosztotta a négy fia között és másnap nem volt elég a tandíjra. Hogy oldódott meg ez a tandíj-gond, nem emlékszem. Egy darabig azt ettük, ami a kertben megtermett. A moziban két tojással lehetett fizetni az egy előadásra szóló jegyért. Apu rendszeresen bejárt Pestre az Ecserire. Egyszer vagy kétszer engem is magával vitt. Nem tartozik a kellemetes emlékek közé: álldogálni egy nyitott bőrönd mögött és várni, hogy egyegy használt inget vagy pulóvert megvegyenek bagóért. Az öt bőrönd holmi lassan, de biztosan fogyott tovább. A mai napig hordom magamban ennek az éhezésnek az emlékét: nem tudok kenyeret kidobni, a tányérra feltett ételből maradékot hagyni. Nem pitiánerség, hanem közel két évig tartó éhezés zsigerekbe ívódott emléke! Általában se voltunk gazdagon eleresztve: folyóvíz nem volt bevezetve, kútról kellett behordani a vizet és fazékban melegíteni mosdáshoz, ami lavórban történt. Valahogy így. Anyu, mint mosónő. 34

35 A kis gazdasági épület végén, a kertben volt a klotyó, ami télen árasztotta a rettenetesen hideget, és nem tudtunk rendesen tisztálkodni a nagydolog után. Ketten aludtunk egy ágyban az öcsémmel. A klotyó ajándéka az aranyér, maradandó emlék. Ilyen körülmények között is sokat olvastunk, zabáltuk a könyveket. Ja, általában is zabáltunk, amikor jobbra fordult egy kicsit az életünk. Akinek a bolt volt a reggeli sora, két kétkilós kenyeret kellett hazacipelnie, ennyi elfogyott estére, egyebek mellett. Ha meg nagy ünnep jött és Anyu tudott palacsintát sütni, 80 alatt nem állhatott meg! Két sütővel és dobálva sütött, hogy jusson valamire. Apu mesterembernek se volt rossz. Miután nem volt pénz lábbelire, autó-, és motorkerékpár gumikból, meg bőr-csíkokból eszkábált kiváló, strapabíró szandálokat. Remekül nézhettünk ki bennük! Hm, hogy is úszhattuk meg az akkoriban nagyon hidegre sikeredett telet, amikor 30 fok alá is süllyedt a hőmérő? Lehet, hogy 49-ben volt, talán már Belgiumból hozott cipőkben jártam? Lesz még róla szó. Mármint Belgiumról. Közben kikiáltották a köztársaságot. Apu mondta az I. Világháború hős honvédjeinek emlékműve előtt az ünnepi beszédet. Miért ott? Az volt az egyetlen szobor a faluban. A húsdaráló áldozatainak a szobra. És aztán augusztusban megszületett az új pénz, a Forint. Tényleg ünnepi hangulat volt, nagy kő gördült le a szívekről: befejeződött egy rettenetes, kiszámíthatatlan, embernyomorító korszak. Még 46-ot írhattak, amikor házhoz jutottunk. Egy kiebrudalt sváb család házát utalták ki nekünk, mint sokgyermekes pedagógus családnak, bútorostól, mindenestül. Én akkor nem értettem az aljasságot, ami számunkra bizonyos mértékben kompenzálta a háborús veszteségeket: a sváb család pár személyes holmit vihetett magával, mindenük ott maradt, mint nekünk Váradon. A sors érdekessége, hogy a házat később a kisebbik húgomra hagytuk, aki sváb fiatalemberhez ment feleségül. Legalább az etnikum, ha nem is a tulajdonos, visszakapott valamit az elrabolt vagyonból. Az eredeti tulajdonosokról nem tudtunk meg soha semmit. Apropó, etnikum. Pomáz egyik végét cigánytelep csúfította. Büdös, koszos, nagyon nyomorúságos telep. Történt azonban még a negyvenes években, hogy a falu cigánysága létrehozott egy ipari szövetkezetet, valamilyen szegkovácsok néven. Szorgalmas, rendes népeknek bizonyultak, pár évvel később már tűzoltó-készülékeket gyártottak és olyan elsőrangú minőségben, hogy exportálni is tudták. Nem vagyok biztos benne, hogy a telep teljesen felszámolódott, csak remélem. Mindig eszembe jutnak, amikor a cigányságot szapulják, hogy csak inni, lopni, meg gyereket csinálni tudnak. Helyet szorítok itt pár játék felsorolásának. Ezek talán a legnépszerűbb játékok, amiket a rongylabda-focin kívül űztünk akkoriban: - cérnaspulni-traktor (fogtunk egy üres cérna-spulnit, a két kerekét kicikcakkoztuk bicskával, fogtunk egy gyertyát, levágtunk belőle egy szeletet, fúrtunk a közepébe egy lyukat, azon áthúztunk jó erős gumigyűrűt úgy, hogy az egyik hurka kívül maradjon, abba pálcikát 35

36 dugtunk, a gumigyűrűt áthúztuk a spulni hengeres üregén, a spulni túlsó végén a hurkába bedugtunk egy hosszabb pecket, ami túlért a cikkcakkozott karimán, azt feltekertük és az egész szerkentyűt leraktuk a földre, ment-mendegélt, amíg a gumi le nem tekeredett; - reaktív gőzhajó: fogsz egy tojást, minkét végét kifúrod tűvel, kifújod belőle a tartalmát; deszkából kivágod a lapos hajótestet; hajlítgatsz drótból állványt a tojásnak; a hajótestre ráteszed az állványt, meg alája gyertyát, a tojás egyik lyukát leragasztod, a másikba öntsz (jó, ha van injekciós tűd) annyi vizet, hogy a tojás vízszintes helyzetében ne érjen a lyukig, ráteszed a tojást az állványra, meggyújtod alatta a gyertyát és pár pillanat múlva gőzt fújva a lyukon elindul az ellenkező irányba az egész szerkentyű (ja, ha vízre teszed!); - sárkány-építés, -eregetés: kemény munka (mármint az építés), kell hozzá finom, egyenes, vékony nádszál, selyempapír, nagyon könnyű cérna és ugyancsak könnyű zsineg, azaz horgászzsinór ebből összeszerkeszted a sárkányt; az eregetése szuper-élvezet, szinte semmi szélben is felszáll, ha kicsit nekifutsz annak a semminek, aztán fogod a zsineget, lassan eresztesz rá, ha ereszkedik, ráhúzol, amikor emelkedik, megint engedsz, ha a ráhúzás nem elég, futsz pár lépést: már meg is tanultál hátszélvitorlázni! - ugrálósdi, amit ki kell rajzolni homokban, járdán, a szoba közepén (ha gyorsan el tudod tüntetni, mire a szülők hazajönnek): két négyzet előre, aztán három széltében, aztán mittudoménmár; fogtok kavicsokat, pénzt vagy gombot, előre dobjátok és ugrálva kell érte menni, meghatározott szigorú előírások szerint; ezt inkább a kislányok kultiválták; - ugrókötél, ma is próbálkozom vele néha, ha százig nem megy, valami bajom van; cifrázni már nem tudom, pedig az volt az igazi; a ma is próbálkozom régen lehetett, majdnem 85 évesen már abbahagytam a próbálkozást, a járvány alatt már eszembe se jut, kár, mert nagyon hasznos dolog, gondolatban keresem a kötelet; - hajók kilövése kockás papíron, különösen unalmas órákon nagy élvezet, de hiszen ezt kell, hogy ismerje mindenki; - snúrozás: pénzdobálás falhoz vagy vonalra, akié a legközelebbi, az összeszedheti a többit is, meg egyéb trükkök; - csiga: ez azért fontos, mert Kubában találkoztam vele, ott ma is magas művészi fokon játsszák a gyerekek, és ott élő magyarok elcsodálkoztak rajta, hogy ismerem (hogy lehet nem ismerni?); Kubában kicsit más, trükkökre mennek a gyerekek, például a földre tett tenyerük mellett indítják és átugrasztják a tenyerükre, mi inkább az időtartamra mentünk, ostorral csapkodva a csigát igyekeztünk a pörgését meghosszabbítani; - ja és a gombfoci, de akinek ezt magyarázni kell, az nem érdemli meg a magyarázatot! - előfordult, hogy Apuval vidámkodtunk: taligát csináltatott velem és öcsémmel, és jó verést utánzott; maradt róla ócska fotó: 36

37 A talicskázás-porolás kombináció. Itt egy Halaj-szakasz vége. Nem spóroltam az energiám, elég alapos a beszámolóm. Mégis előjönnek további emlékek. A Vattay-utcában például haszontalankodtunk, szinte kizárólag az öcsémmel. A hosszú udvar végében volt egy boltíves építmény, kicsit a terepszint alá süllyesztve. Kiváló lett volna gomba-termesztésre. Elhanyagolt állapota vonzott talán minket, kaland-terepként használtuk. Szellőző-kürtőt építettek be a hátsó falba anno, mi a megmászásával próbálkoztunk. Hogy sikerült-e vagy sem, nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy én lent készültem valamire, az öcsém pedig fent ügyködött. Felfelé nézve kiabáltam neki éppen, amikor elindult onnan egy tégla. Ahhoz még volt időm, hogy elfordítsam a fejem lefelé, de elkapnom már nem sikerült, a fejem tetején landolt. Elsötétült a világ egy pillanatra, megroggyantam. Óriási szerencsém volt, és akkor még nem voltam ateista, őrangyal menthetett meg: csak féltégla volt, és nem sarkával vagy élével zuhant rám, hanem lapjával. Mondhatják nyugodtan a tökkelütött analógiájával élve, hogy téglaütött. Sokkal csúnyább eset, és ahányszor eszembe jut, nagyon szégyellem: megpróbáltuk, mekkora tüzet visel el az egér. Csapdába ejtettünk egyet, pár fadarabból máglyát raktunk, és a farkára madzagot kötve a tűz fölé eresztettük. Vinnyogott párat, ficánkolt, majd kimúlt. Szégyen és gyalázat. Ili húgomat súlyos áramütés érte. Volt a nappaliban (helyesebben talán: a nagyszobában) ernyős lámpánk. Szép volt, nem sokat ért a tompa fénye. Fatalpon réz és porcelán kombinációjú foglalatban égett az izzó. A bajt az okozta, hogy a kapcsolója is ezen a foglalaton ült. Ili úgy akarta kikapcsolni, hogy megfogta a foglalat réz részét, ami zárlatosnak bizonyult. Bekövetkezett az a szokásos test-reakció, hogy az ujjai görcsbe rándultak. Vérfagyasztóan visított szegény, én a közelben voltam, de ledermedtem. Apu viszont jó reflexszel a konnektorhoz ugrott, és kirántotta a dugót. Ili ujjait úgy kellett lefejteni a foglalatról, és komoly égési sebekkel kínlódott hetekig. Ha Apu nincs a közelben, nem tudom, mi történt volna... 37

38 Anyu kertészkedett. A tulajdonos hozzájárult, hogy az udvar kerítés melletti szakaszán létesítsen kis kertet. Zöldségeket ültetett, uborkát, hagymát, krumplit, talán sóskát is. Ez volt az éhezés kora. Reggel nem tudom mi, délben köményleves és valami főzelék, este nyers uborka, kenyérrel. Zörgött a csontunk, mire sorban négyünket, nem, ötünket nem sikerült Belgiumba, illetve Franciaországba juttatni, feltáplálásra: engem az öcsémmel egyidejűleg, majd Lackót Belgiumba, Lajcsit Párizsba, és talán Ilit is oda. A ház hátsó fertályán lakott valaki, egy idős asszony, akit ízületi gyulladással ápoltak. Nem igen tudott mit kezdeni vele a helyi orvos, ha egyáltalán létezett. Forgatni kellett, és olyankor nagy fájdalmai voltak, kiabált, ordítozott. Hogy ezt miért is írom? Mert utálom a szenvedést. Kis országunkban sok a rossz szomszéd. Ott is volt egy, a kert felőli oldalon. Balhézott valami apróságért, már csak ennyire emlékszem. A jó szomszéd kincset ér! * 38

39 X. Belgium Jöttek a tanulás nyugodtabb évei. A szentendrei gimnáziumot Apu nem találhatta kiválónak, átíratta mind a négy fiát a budai Toldyba et írhattak és ez az év nagyon eseménydúsnak bizonyult. Annyira, hogy nem is látom tisztán, miként fértek el ezek az események egy éven belül. Valószínűleg összezavarodnak bennem. Úgy dereng, hogy 12-évesen kezdtem a nyári szünidő alatt fizikai munkával megkeresni a ruhára-cipőre valót. Ez pedig akárhogy is számolom A Szentendrei HÉV névre hallgató nemes intézmény méltóztatott krampácsolóként alkalmazni. Kevesen tudják tapasztalom, mi a csudabogár ez a krampács és a krampácsolás? Hát, kérem szépen, a krampács egy félméteres nyéllel ellátott néhány cm széles kis-, de vastagfejű kapa, amivel 45-fokos szögben meghajolva kell megpróbálni a gazt kigyilkolni a zúzalékköves töltésből. Príma munka, különösen a csecsemőkort alig átlépett gyermekeknek. Igaz, én voltam a legfiatalabb a csapatban. Siettek is gyorsan megalázni. A második nap ebédszünetében rámrontottak a csapat idősebb tagjai, lehúzták a nadrágom, gatyám és megköpdösték a fütyimet. Ez a magyar kultúra. Melyik állatfaj is űz hasonló újonc-megalázást a befogadási ceremóniák során? Életem egyik legpozitívabb élménye is 47-hez kötődik: ekkor sikerült az Actio Catholica segítségével kijutnom féléves mentőakcióra Belgiumba. Szüleim gondosan felkészítettek az útra: felvettem egyetlen (rövid) nadrágomat, legjobb ingemet a kettő közül, Apu frissen barkácsolt egy motorkerékpár-sarut, összecsomagoltunk még néhány fontos dolgot és öcsémmel együtt felraktak a különvonatra. Az út nem volt rövid, éjszaka is zakatolt velünk a vonat. Reggel csodálatos látvány fogadott minket: hegyek között kanyargott a gőzmozdony vontatta szerelvény. Mintha egy rövid szakaszon villanymozdonyt is kaptunk volna, de lehet, hogy ez már csak képzelődés. Akkor elképedtem azon, hogy a kanyarokban az ablakon kihajolva a teljes szerelvényt lehetett látni. Mint egy fürge kígyó tekergett a vonat a hegyoldalban. Néhány hófödte csúcsot is láthattunk, de a völgyek mélyén meghúzódó kis falvak és hegyes tornyú templomaik felejthetetlen látványt nyújtottak. Döbbenetes élmény volt az alagutak hirtelen-váratlan vaksötétje, a felerősödő dübörgés-csattogás. Alagút alagutat követett, kezdett izgalmas lenni a dolog. Talán az egyik alagútban történt, hogy az öcsém elvesztette a saruját. Kiment a WC-re valamelyik szükségét elvégezni, észlelte, hogy kioldódott a saruja csillogó csatja, feltette a lábát a WC-csészére, a saru beleesett és nem lehetett egyszerű sikerült valahogy lehúznia. Előkelő párosként érkeztünk meg Brüsszelbe: cigányosan barna bőrünk, koromfekete hajunk, sötétbarna, majdnem fekete szemünk még érdekes is lehetett, de a soványságunk, szegényes ruházatunk, az én sarum és öcsém mezítlába bizony Auschwitzot juttathatta az emberek eszébe. Az akkori Brüsszelre nem emlékszem, az elosztásra annál inkább. Nagy, vagy számunkra, gyerekek számára nagynak tűnő üvegfalhoz vittek bennünket, mint kirakatba az eladásra kínált árut. A másik oldalon jelentek meg a válogató, befogadó jótevők, és mustrálták az árut, meghányták egymás közt, melyik gyerek tetszik, melyik nem. Azt hiszem, hogy a nem 39

40 lelkesítő kinézetem ellenére hamar elkeltem. Az átmeneti mostohapapa köpcös, kopaszodó, borvirágos arcú joviális úriember, a mama duzzadt ajkú, mélykomor, kontyos hajzatú hölgy volt. Mint később kiderült, mostoha, kiugrott apáca. Lobelle volt a családi nevük. Ma is, ha rájuk gondolok, mélyen meghajtom a fejem. Már ahhoz bátorság kellett, hogy egy ilyen topis kölyköt magukhoz vegyenek, de a fél év alatt, amit náluk töltöttem, hetedik gyereküknek érezhettem magam, semmi különbséget nem tettek a saját hat gyerekük és köztem. Szobrot érdemelnének. Előkelő kupéban utaztunk Bruges-ig (flamandul Brugge, Bröhö-nek ejtik), süppedő plüss ülések, villogó fém-alkatrészek, asztalka, vastag, színes folyóiratok. Hatalmas porfelhőket húzott maga után a vonat, amikor sebességét fikarcnyit se csökkentve száguldott át az állomásokon. Nekem nem volt olvasnivalóm, unatkozva próbáltam kikukucskálni az ablakon. Úgy dereng, hogy ők foglalták el az ablak melletti üléseket. Először találkoztam a gazdagsággal vagy akár csak jóléttel járó jelenséggel, hogy valami feleslegessé válik. Amikor a Lobelle-ék leszálláshoz kezdtek készülődni, jól és szegénységben nevelt gyerekként siettem összeszedni az újságokat, folyóiratokat. Leintettek: hagyjam a csudába. Azokat a gyönyörűséges, színes fotókkal teli folyóiratokat is! Szégyelltem egy picit magam. Mint többször a következő napokban. A házuk kétemeletes sorház volt, pompázatos kapubejárattal és parkszerű, nagy kerttel. A kaput a kerttel összekötő széles (talán boltíves), márványpadlózatú folyosóról jobbra nyíltak a társalgó-fogadószoba, az ebédlő, a mellette lévő konyha, és az emeleti hálószobákhoz vezető lépcső, balra az iroda-raktár együttes. A papa textil-nagykereskedő volt. A ház neve is érdekes: Rempart Bonin 40

41 Nap, mint nap csodálhattam a ház gazdag bútorzatát, díszítő elemeit, berendezéseit. Ami teljesen zavarba hozott, az a fürdőszoba volt: valamelyik fölső szinten, a hálószobák között nyílt a számomra teremnek tűnő, csupa tükör, csupa addig nem látott kozmetikum és az első pillanatban inkább úszómedencének tűnő süllyesztett káddal pompázó fürdőszoba. Nagy réz csapokból csobogott belé a víz, amikor a néni készítette nekem a fürdőt. Lépcsők vezettek le a vízhez, rézkorlátba lehetett kapaszkodni. A törülköző lepedő-méretű volt, valamelyik fiú papucsába kellett lépnem. Borzasztó zavarban voltam. Nagyváradon minden bizonnyal fürdőszobás-wc-s lakásban laktunk, de Pomázon lavórban mosakodtunk és a kertben lévő klotyóra jártunk. Sokáig megemészthetetlen volt a különbség. Öt fiúból és egy lányból állt a gyerek-sereg, a legfiatalabb fiú, André volt egyidős velem. A legidősebb fiú, Camille már a papa mellett dolgozott, ketten egyetemre jártak, Colette akkor került el valami intézetbe. Jaques védőszárnyai alá kerültem, az ő szobájába kvártélyoztak be, fél évig jó barátságban éltünk. Másnap a néni felöltöztetett. Jártuk a boltokat, leginkább a csodálatos cipőkre emlékszem és a boltra, ahol a kis legény körül többen nyüzsögtek. Cipőkanállal segítettek. Varázslatos világ volt. Szertefut az agyam, mesélnék a házról, a suliról, a városról, a rendről és fegyelemről, tisztaságról, szokásokról (gazdag emberek szokásairól), mire futja az időmből? Flamand család volt, de mondat közben váltottak flamandról franciára és vissza. Egy nyelvvel se volt könnyű megküzdenem, de egyszerre kettővel? Nagyon vallásos római katolikus nevelés folyt, a gyerekek naponta jártak áldozni. Szeptemberben beírattak az egyházi gimnáziumba, azt hiszem, hárman jártunk oda. Menet mindig betértünk a templomba és áldoztunk. Nem szerettem. A sulit se. Átkozottul nehéz volt: flamandul folyt a tanítás, arról tanultam még két nyelvet, franciát és latint. Ez csak az egyik fájdalom volt, a másik, hogy még a magyarországi porosz oktatáshoz képest is nagy volt a merevség, ridegség. Kukkanni-mukkanni csak akkor lehetett, ha feleltették az embert. Ott kaptam a második felekezeti pofont. Fegyelmezett oszlopban vonultunk valahonnan az osztályterembe és az ajtó előtt érthetetlenül hosszasan kellett várakozni. Vágtam valami fintort és a csuhás azonnal, a szomszédjaimat félrelökve odarohant, és adott egy hatalmas pofont. Túléltem. Azt mondják most, a gengszterváltás után a Lobelle-gyerekek (70 év felett), hogy félelmetes gyorsasággal tanultam meg flamandul. Lehet, mást is. Havonta rangsorolták a 40 feletti létszámú osztály nebulóit, megszámozva őket: X az első, Y a második és így tovább. Decemberre a 23. lettem. Azt sajnálom rettenetesen, hogy a flamandból semmi sem maradt, a franciából is csak annyi, hogy valamit megértek belőle, ha olvasok, vagy lassan beszélnek hozzám. Már említettem... Most kiegészítem: Camille unokája, Emilie grafikai elbeszélést folytat a világgal: eddig két könyvet kaptam tőle, az egyiket vettem, a másikkal megajándékozott. A rajzaiból burjánzó levélkékbe írja franciául a mesét, kínlódva, lassan olvasom ugyan, de elég jól értem ahhoz, 41

42 hogy a mese fonalát követni tudjam. A franciát az általam ismert nyelvek királynőjének tartom, kár, hogy csak ennyi maradt belőle. Feledhetetlen élmények sora villan fel, ha emlékeim között kutatok. Volt valami ünnep, aminek a fénypontja passió-játék volt. Az esti sötétben varázslatos előadást élvezhettem, csak ámultam és bámultam: csodálatos megvilágításban, pazar díszletek között, színpompás kosztümökben tömegnek tűnő szereplőgárda játszotta el Krisztus kereszthalálát. Úgy dereng, hogy mindezt egy tó partján épült színpadon adták elő, az események szinte belefolytak a tóba. Miért, miért nem, a csoda görögtűzzel, tűzijátékkal zárult. Gyermekkorom egyik legszebb élménye volt. Na, itt fel kell rázni az agyamat, valami nem stimmel. A passió-játék helyszíne a város közepe volt, talán a Városháza előtti tér, a színpad szinte összeépült a káprázatosan cizellált középülettel. A tavon és partján valami egészen más történetet adtak elő, de mit is? Ez egyelőre függőben marad. A város egyébként maga a csoda. Majdnem Velence-sűrűséggel csatornázott, a csatornák jórésze hajózható, a belső csatornák össze vannak kötve a várost övező körgyűrű-csatornával, ami viszont az Oostendébe vezető hajózható csatornával. Bizony, kisebb tengerjáró hajók emlékeim szerint felhajóztak Bruggéig, de komoly belvízi hajózás teljes bizonyossággal állíthatom járta ezeket a csatornákat. Csak ködös emlék, hogy tisztességes méretű és forgalmú kikötője is volt a városnak. Számomra, szárazföldi patkány számára a halpiac is elképesztő élmény volt. Ember ki nem találná, hogy a halpiac a város egyik legnevezetesebb épülete volt, téglalapalapú nagy valami, egyik rövidebb oldalának a közepén emelkedett az elég magas, világhírű harangtorony. A torony azért örvend ilyen nagy hírnek, mert 82 harangot tart a bendőjében, pohárnyi méretűtől több tonnányiig. És a harangokat nem csak modern óramű vezérli automatikusan, hanem a torony földszintjéről manuálisan is, helyesebben szólva kézzel-lábbal is lehet kezelni. A falon található jónéhány kallantyú, amelyek rángatásával szólaltathatók meg (nyilván) a kisebb harangok, a fali billentyűzet előtt pedig a padlón olyasféle pedálok vannak, mint az orgonáké, azokon ugrálva kell vezérelni a nagyobbakat. Andrét küldték el velem, hogy vigyen föl a toronyba. Csodálatos volt a szerkezet is, ezer függőleges szál, azokról leágazó vízszintesek, millió kallantyú, kalapács, meg a kilátás is, az egész várost lehetett látni, a kis legény most egy szinttel feljebbről csodálkozhatott rá a tetőkre, mint Wienerneustadtban. Szerencsém is volt, épp megszólalt valamelyik negyedórás dallam, a végén valamelyik nagy harang is, bizony majdnem elszédültem. Pedig valahogy ügyeltek is arra, hogy ne legyen senki nagyon közel a harangokhoz. Akkor-e vagy máskor, de láttam játszani is a harangokkal, rendkívül furcsa jelenség volt az ugráló zenész, de még érdekesebb a kellemes dallam, ami ilyetén formán született. Sokszor a városban járva is megállt az ember, megálltak a járókelők, hallgatni, hogy az éppen játszó művész mit tud kihozni a harangokból. Úgy tudni, messze földről vándoroltak oda harangjátékkal foglakozó zenészek. 42

43 Ilyennek láttam a harangtornyot! Így szebb, nem vitás! Elkalandoztam a halpiactól. Fantasztikus világ! Átitatja természetesen valami leírhatatlan illat, amit már a tér túlsó oldaláról érezni és sűrűsödik, amint az ember belép ebbe a különleges világba. Halak eredeti állapotukban, kicsik, nagyok, hengeresek, laposak, kígyószerűek, feldaraboltak, eceteltek, akármi, rákok, centisek és nagyon vörösek, kétcentisek és fehérek, óriási languszták, kagylók, köztük a híres osztrigák, olyan kavalkád, amilyent nem tud elképzelni se olyan valaki, aki nem látott még ilyet vagy legalább valami más keleti 43

44 bazárt. Mi, magyarok sokat nyerhetünk, ha az Unión belül belekóstolunk ebbe a világba, és megtanuljuk a tengeri kincsek kultúráját. Valamennyire beleszokhattam már az idegen világba, amikor a gyerekekkel elengedtek kirándulni Oostendébe. Azt hiszem, két Lobelle-gyerek meg én ültünk biciklire, és indultunk neki a gyerekek számára nem kis távolságnak. Rossz idő volt, erős szél fújt a tenger felől és talán csöpörgött is az eső? A városhoz érkezve már kellően fáradt voltam és az út se átallta emelkedni, keményen kellett taposni. Erős zúgásra lettem figyelmes, de a velem kerekezők szavát is nehéz volt érteni, csak sejtettem, azt magyarázzák, a tenger zúg. Fel kellett érnünk a parti útra, amely gátként védte a várost, hogy megértsem, miről is van szó: a talán tíz méternél is magasabb gáton a hullámok többnyire átcsaptak, a habok az út túlsó oldalán húzódó palotaszerű épületekig rohantak át az úton. Egy-egy toronymagas hullám becsapódásának hangereje majdnem a nagyváradi bombázáshoz volt mérhető. Beszélgetni nem, csak ordítozni lehetett. Szájtátva csodáltam a természet erejét és sokszor jut eszembe ez a jelenség, amikor a tengerrel küzdő vitorlázókról hallok. Mindjárt a Lobelle-palota leírásának a kezdetén meg akartam említeni, hogy volt egy helyes kutyájuk, aki/ami ugyebár átélte a második világháborút. Mesélik, a német megszálló katonák náluk lóháton jelentek meg, becsattogtak a márványpadlós folyosóra (mutatták nekem a patkók által okozott kagylós kitöréseket). Valamelyik übermensch rálőtt a kutyára. Nem találta el, de így is olyan fegyver-gyűlölet alakult ki a nyomorult állatban, hogy elég volt rálövés pozíciót elfoglalnia valakinek, a kutyára célzást imitálva, hogy az vicsorítva nekiugorjon a gúnyolódónak. Én egyetlen egyszer próbáltam ki a manővert, mégpedig úgy, hogy a folyosóról a park-kertbe nyíló üvegajtó belső oldaláról tetettem a célzást a kívülről bekéredzkedő kutyára. A szerencsétlen állat üvöltve ugrott neki az ajtónak és kaparta, döngette azt. Minden bizonnyal átharapta volna a torkom, ha be tudja törni az ajtót. És az elnyomó hatalmasok elvárnák a legázoltaktól, hogy imádják őket! Most kaptam meg Jan háborús visszaemlékezéseit War memories of a boy in Brugge (by Jan Lobelle) és rá kellett jönnöm, hogy a gyermeki élményvilágot a tökéletlen memória és valószínűleg a nyelvi korlátok bizony eltorzították: nem az első németek lovagoltak be a házba, csupán egy tiszt, később; a kutyust csak a háború után szerezték, így nem tudom, a puska iránti ellenszenve hol és mikor született. Abban is elbizonytalanodtam, Jaques volt-e a szobatársam. Lehet, hogy Jan? Pár villanásnyi emlék: Számomra teljesen idegen volt az a rideg ceremónia, ami a mindennapi, hétköznapi ebédek körül zajlott. Az ebédlőbe, amely súlyos, faragott bútorzatával, süppedő szőnyegeivel, zsúfolt pohárszekrényével és egyéb gazdag berendezésével eleve templomi hangulatot sugárzott, csak csengettyű-hívásra szabadott belépni, akkor is meg kellett állnia mindenkinek a saját széke mögött és megfognia a támla tetejét. A papa szinte ünnepélyesen vonult be a terembe és ő is megállt az asztalfői szék mögött. Feleségét a tőle jobbra eső szék illette meg. Rövid ima következett, majd a papa leült és ez engedélyt jelentett a többieknek is a helyfoglaláshoz. Újabb rutin következett, a mama sorban elkérte a gyerekek tányérját, a papa keze ügyébe tartotta, aki kiporciózta a fogást. Amint a tányérok megteltek, jó étvágyat kívánt és ekkor oldódott fel a csevej-tilalom, igaz, kezdetben inkább csak a papa kérdéseire szabadott válaszolni és csupán a kikérdezés első szakaszának befejeztével szabadott egymás között is beszélgetni. Az étkek nem hagytak mély nyomot bennem, inkább az, hogy főúri pompával (számomra akkor legalábbis annak tűnt) volt mindig megterítve az asztal. Több tányér, 44

45 legalább három pohár (vizes nem, vízzel csak uszodában, meg a tengerben találkoztam), szalvéta, jobbra-balra és a tányérok fölött több sorban az evőeszközök. Eleinte tudományszámba ment a kezelésük. Sok tengeri herkentyűt ettünk és akkor még nem igazán kaptam rá a nagyszerűségükre. Volt valami lapos hal, az remek volt, a rákok is tetszettek már akkor is, csak nehézségeim voltak a szétszedésükkel. Osztrigát is elég sűrűn tálaltak, de soha nyersen, mindig sós vízben kifőzve. Az egyetlen nagyon rossz étel a hagymaleves volt, amit csigaalakban vágott hagymából főztek. Annyira rosszul esett, hogy elfogyasztása után azonnal ki kellett rohannom és kihánytam. Furcsa, hogy az emberben, a nyilván rengeteg finomság helyett inkább ez maradt meg. Az ebédet minden álló nap a papa fogadása követte. A kávéját és konyakját a dohányzóasztalánál fogyasztotta el és gyermekeinek sorban elébe kellett járulniuk. Kikérdezte őket, mit csináltak az előző 24 órában, mennyi pénzt költöttek az előző nap kapott zsebpénzből, mi a tervük a következő 24 órára, kiszámította annak költségvonzatát, és kiszámolta a zsebpénzt. Jó pedagógia-e vagy sem, ki tudja, nekem viszont ez is villan, amikor a világot kezdem merev-rideg-kemény-sikeres és laza-vidám-kötetlen-szegény társadalmakra osztani. És nem az utóbbiak hátrányára. Az ebédhez-étkezéshez csatolható két apró emlék is: az egyik, hogy a krumplit ott már akkor nem pucolták, hanem bedobálták a krumplipucoló gépbe, ahonnan egy-két perc múlva többkilónyi adagot lehetett tökéletesen megpucolva kiszedni (a gép leírását tessék kérni, adom), a másik, hogy a konyha és ebédlő közti rövid folyosón, a sublót tetején mindig volt ecetes-hagymás hering. A gyerekekkel együtt, ha megéheztünk, kicsíptünk egy-egy heringet a farkánál fogva és a fejével előre a szájunkba eresztettük. Finom dolog volt! Ismerősnek tűnt a mód, ahogy megtanították rendesen enni a gyerekeket (ők mesélték): a hónuk alá könyvet kaptak, akinek leesett a könyve az ebéd alatt, az kapott... Lehet, már hallottam róla. Nevezetes eseményre került sor valamikor a félidő körül: meglátogattuk az öcsémet, valahol délebbre. Kiderült, ő munkás-családnál kapott helyet és ugyancsak elképesztő szeretetet. Nem egyszerű munkás volt a családfő, hanem művezető valamelyik komolyabb gyárban. A hazai viszonyokhoz képest azonban úgy élt a család, mint Marci Hevesen: emeletes ház kerttel, autó. Ha mérce: vizet ott se láttam, sörrel kezdődött az ital-sor. Mesevilág. Az is, hogy a Magyarországon burzsuj-számba menő textil-nagykereskedő és a (melós) művezető rezzenéstelenül egyenrangú félként társalgott, emlékeim szerint. Mikor tudjuk akárcsak megközelíteni ezt a fajta demokráciát, már EU-tagállamként is?? Azt hiszem, soha, szarok vagyunk hozzá. Az autó juttatta eszembe, meg akartam említeni, hogy Lobelle-éknek két kocsijuk volt: egy ma furgonnak nevezett kisteherautó és egy komoly személykocsi. Mintha mindkettőt maguk vezették volna, sofőrre nem emlékszem. Volt azonban tilalmi zóna körülöttük: a kocsikat csak a papa és Camille vezethette, a többieknek (azt hiszem mindenkinek) bicaja volt. Tekertek rendesen. Ugyancsak meglepő esemény volt számomra, hogy valamelyik hétvége előtt szóba került ebédnél, hogy meg kéne látogatni egy Franciaországban élő közeli rokont. Talán körülöttem volt gond, de azért vasárnap már mentünk is, a határon senki nem kérdezett semmit, mintha egy ország lett volna a kettő. Erről ennyi elég is. Kérdezgetik, vagyis inkább mondják, ha Belgium kerül szóba, hogy a vallon-flamand ellentétek... Hát kérem, bár annyi ellentét lenne Magyarországon, mint az ottani két etnikum között volt/van. A van -nal, gondolom, nem kell foglalkoznom, évtizedek óta nem hallok semmit ütközésről ben voltak kisebb tüntetések, amikor a flamand család valahogy úgy nyilat45

46 kozott, hogy...hát ezek a flamandok már megint... Olyankor nem engedtek az utcára. Lényeges ellentétről nem szereztem tudomást. Nagyon békésen megvannak. Bár mi lennénk úgy... A nagyon vallásos nevelés szexuális téren nem lehetett túlzottan sikeres. Emlékszem ugyanis egy sétára, amit valamelyik nagyobb fiúval tettünk Brugge belvárosában (nem külvárosában). Mutatott egy pompás épületet, és próbálta elmagyarázni, hogy az a kupleráj. Rossz szexuális neveltetésem folytán (nem volt ugyanis) nem értettem meg, mígnem vigyorral kísért jellegzetes kézjellel nem adta tudomásomra, hogy itt aztán lehet izélni. Biztos vagyok benne, hogy a rendkívül szorosra fogott pénzügyi gyeplő ellenére meg-meglátogatta az intézményt! Fél év, és ennyi emlék. Folytathatnám időtlenül. Még két esemény kapcsolódik Belgiumhoz: Camille egy-két évvel a hazatérésem után ellátogatott Magyarországra és így hozzánk is. A látogatás részleteit nem tudom feleleveníteni, csupán egy villanásnyi emléket. Anyu nagyon készült az ebéddel, magyaros dolgokat főzött-sütött. Vigyázott, hogy a gulyás ne legyen csípős. Camille belemerte a kanalát, a szájához vette, egyetlen kortyot nyelhetett le belőle, felpattant és kirohant a házból. Kiköpte, és sokáig kínlódott, mire elmúlt a számára elviselhetetlen égető érzés. Szegény Anyu majdnem sírt, újra kellett kezdenie az ebédet. Milyen relatív minden. Az Anyu-főzte gulyás nyilván nem volt túlfűszerezve. A belga vendégnek egy falat is sok volt belőle. A magyarok többsége képtelen elviselni az indiai ételeket, főként a dél-indiaiakat, elképesztő fűszerezettségük miatt. Nagyot ugrok az időben, de ide tartozik: Egy darabig leveleztünk, de aztán elvesztettük egymást, valószínűleg az erősödő nyelvi korlátok (elfelejtettem mindkét nyelvet), meg a szocializmus építette barikádok miatt. Én tettem egy kísérletet első kocsival tett európai körutam során, 1989 körül, amikor, részben hogy feleségemnek megmutassam, részben, mert reméltem, rátalálok a Lobelle-ekre, Bruges-t is felvettem az útvonalra. Könnyen lehet, hogy ott jártam az épületnél (a cím nem volt meg, emlékezetből navigáltam), de senki sem nyitott kaput. Később tudtam meg, hogy rég elköltöztek onnan. Kerestem egy telefonkönyvet, lehetetlenül sok Lobelle szerepelt benne, becsuktam, mentünk tovább. A gengszterváltás után nem sokkal Camille levelet írt a pomázi önkormányzatnak (nekik se maradt meg a címünk), kérdezte, vagyunk-e? Az önkormányzat továbbította Pomázon élő húgomnak, ő pedig nekem. Azonnal telexeztem, kiderült, hogy készül Magyarországra. Rövidesen találkoztunk, megismerkedett a lányaimmal is, elcsodálkozott, hogy mennyire szép lett a város, kiváló ebédet költöttünk el együtt, ennyi. Pár óra, érdekes, kellemes visszaemlékezések. Kiderült, hogy a szülők meghaltak, a gyerekek rendben vannak, ő túl van egy súlyos by-pass szívműtéten és ezért, meg kora miatt kifizette a testvéreit az öröklött üzletből és lassan becsukja azt. Csak ő maradt Brugge-ben, a többiek szétszóródtak, a többség Belgiumon belül, Jan Kanadába költözött. A hazatérését követő napokban értesített: Colette meghalt rákban. Alig ismertem, mégis szíven ütött. Nemrég a Lobelle-dossziéban lapozgatva találtam egy általam írt cédulát, amit Colettnek hagytam hátra a hazatérésem előtti pillanatokban... Camille hozta magával. A kapcsolat újra ellaposodóban van, fel kell támasztani! 46

47 Camille és Thérèse két unokájukkal: Fanny és Emilie (akitől a két könyvet kaptam) És a lányok, Édesanyjukkal. Martine-nel, akivel levelezek. 47

48 Lássuk, mit is tudok, hasznosat, érdekeset hozzátenni Belgiumhoz. Amikor helyreállt a kapcsolatunk, levelezni kezdtem Camille lányával, Martine-nal, aki nyelvtehetség, 4-5 nyelven beszél. A flamand-francia páros Belgiumban nem kötelező ugyan, de általában akár mondat közepén is váltanak egyikről a másikra, a német is elég általános, fiatalabbaknál az angol is, ő azonban spanyolul is beszél. Ott járt egyetemre. Ez tulajdonképpen lényegtelen a kapcsolatunk szempontjából, csupáncsak érdekesség, mint mondjuk az indiaiak soknyelvűsége. Egyik érdekes levelezés-témánkká a brugesi passió-játék vált. Nem hagyott nyugton, megkérdeztem. Nem is hallott róla. Leírtam részletesen, ismét ismeretlennek mondta, bár megkutatta alaposan a témát. Végül az általa talált, nagyon más, de rendkívül színpompás, mozgalmas játékot raktam fel. Most jó félóra kellett, hogy rátaláljak. Kerestem itt, kerestem ott (az írásaimban), nem találtam. Végül a vele folytatott levelezésben találtam rá: De oudste processie van Brugge: de Brugse Belofte uit 1304 op film. Nem nyílt meg azonnal, végül a youtube-on sikerült életet lehelnem az 1304 óta megtartott ünnepi játékba! Ez is pazar, de ami a memóriazavaros szürkeállományomban él, sokkal érdekesebb: egy színpad, csupa mozgás, tánc, zene, dal, tűzijáték, harsonák, a vízre kiúszó bárkák. Ha reinkarnálódok, elzarándokolok Brugge-be, és feltámasztom az én játékom... Milyen gyenge tulajdonképpen a memóriám: egészen a közelmúltig úgy derengett, hogy Martine Jan lánya. Nemrégiben néztem utána, kiderült, hogy tévedtem: Camille volt a papája! Camille látogatása óta valamelyest, főként Martine közvetítésével, figyelemmel kísérem a Lobelle-klán sorsát (így becézgetik a szoros közösségüket). Mielőtt rátérnék, megemlítem, hogy ő annyira rácsodálkozott Budapestre, hogy a lakásunk erkélyéről, néha bennünket a feleségemmel és két lányommal is beékelve a felvételekbe, hosszú videót készített róla. Otthon bemutatta a klánnak, nagy örömet okozva. Sajnos, később, valami hiba, ügyetlenség áldozatául esett a felvétel, mint szomorúan bevallotta. De jó lenne most beiktatni ide! Ó, ha a videó nincs is meg, egy akkor készült felvételt be tudok mutatni. Balról Anna lányom, jobbról Amrita áll mellette (szemből nézve). 48

49 A videó készítése közben fel-felkiáltott: gyönyörű, csodálatos, és erről az országról mondják, hogy szegény? Mielőtt búcsút vennék Belgiumtól és a Lobelle-klántól, tisztelegni szeretnék két szerelmi-pár előtt. A család sokáig rangidős tagja, Camille fiatalon szerelembe esett ugyancsak igen fiatal hölggyel, Thérèse-zel. Hamar összeházasodtak, és boldogan éltek Camille korai haláláig. Az ismeretségünk a kedves feleségével pár óra hosszat tartott. Hajókirándulást tettek a Dunán és egyetlen napot Budapesten töltöttek. Kellemes emlékként őrizzük őt is a szívünkben. Sokszor egy kép többet mesél, mint akármilyen rajongó leírás. Íme, ők, életük delén, házasságuk 40. évfordulóján, körülvéve a Lobelle-klán férfitagjaival: Belgiumban meg is bérmáltak. Jan volt a bérma-keresztapám. A II. világháború után Jan angliai diák-munkatáborban találkozott szerelmével, ahol krumpliszüretben segédkeztek egy farmon. Yolande-vel olyan szerelembe estek, hogy máig szerelmespárként élnek. Összeházasodtak, és 1957-ben Kanadába költöztek, ahol nyelvtanárként, majd egyetemi professzorként dolgozott a McGilll University-ben. Megöregedtek. Talán két éve annyira, hogy Yolande nem ismeri fel a környezetét, Jan kénytelen volt szociális otthonba adni, de ő is nagyon közelre költözött, a napjaik javát együtt töltik. Van egy lányuk, Patricia, és két lányunokájuk, akik az USA-ban, New Orleansban élnek. Most, a kilencvenes éveikben Yolande demenciában szenved és idősotthonba került, míg Jan közeli lakásban lakik. Sűrűn látogatja szerelmét. Két fotóval is tisztelgek a csodálatos szerelmespár előtt: 49

50 Jannal sokáig leveleztünk! Levelezésünk egyik érdekes mozzanata volt, amikor magyar borokkal dicsekedett. Tréfás levélben magyaráztam el neki, hogy a jó borok nem városban teremnek. Itt olvasható: Levél egy jóbaráthoz! Akkor még nem halványult el az angoltudásom, tréfálkozásra is futott belőle. Itt az ideje, hogy az egész családot bemutassam: Jan, Yolande, Patricia, Caroline, Catherine és Patricia férje, Guy 50

51 Megküldte két lányunokája verseit. A nagyon fiatal gyerekek komoly költői tehetséget sugároztak. Caroline (Rich) What is Life? című versét, mivel akár felnőttől is meglepően bölcsnek tartom, teljes egészében mutatom be: What is Life? By Caroline Rich 4/23/97 (akkor 11 éves volt) What is Life? Life is the burdens you bare on your back. Life is the things you know you lack. Life is the joy on the special day, when everything seems to ho your way. Life is the colors of fish in the sea. Life is the feelings of you or me. Life is water. Life is rain. Life is learning to bare your pain. Life is the sun, the moon, and the stars. Life is the gleam on a cookie jar. Life is the sound of trees in the wind, providing for us a gentle breeze. Life is the slap of a humpback s tail. Life is the slowness of a garden snail. Life is suffering from blindness. Life is kindness. Life is love. Life is the grace of a turtle dove. Look around and you can see everything that life can be. Look on land, look on sea. Life is you, life is me. Snow című verse is rendkívüli! Catherine se marad le mögötte. Három versét is megőrizte a weblapom. Olvassák szeretettel! Jan és Yolande 2004 karácsonyán. Lefogadom, hogy a bor magyar! 51

52 Jaques viszont tökéletesen más alkat lehetett. Háromszor nősült meg. Az első házasságából született fiai jelentős karriert futottak be: Michel a BBC vezető tisztségviselőjeként, a külföldi kapcsolatok fejlesztése menedzsereként dolgozott, Marc viszont a műszaki tudományok PhD fokozatát megszerezve az Université Catholique de Louvain egyetem számítástechnikai tudományok tanszékét vezette professzorként, egyben a Műszaki fakultás dékánhelyettesi címét is betöltötte. Jackie elődömnek tekinthető két tekintetben is: én is többször nősültem, és az eredeti végzettségem szakterületén nem dolgozhattam, a többiben nem éreztem jól magam, útkereséssel telt az életem java. Ő a festészetben élte ki igazán magát, erről is, és életéről is megismerkedhet, kedves olvasó, a művésznevét viselő weblapon. Jackie igazi festőkalapban * 52

53 XI. Újra itthon, kisdiák- és kollégiumi évek A hazatérés tele volt furcsaságokkal. A budapesti pályaudvar koszfészeknek tűnt a belgiumi ép és csillogóan tiszta pályaudvarok után. A szüleim és valamelyik testvérem fogadtak, kellemetlenül kiríttam közülük az öltözékemmel. Sokáig tartott, mire hozzászoktam a mély háborús sebeket hordozó épületekhez, a rosszul öltözött emberekhez. Mivel decemberben érkeztem haza, az első félév anyagából magánvizsgát kellett tennem a Toldyban. Nem sikerült túl jól, az akkori 1 a legjobb, 4 a legrosszabb osztályzat-sorban két hármast is kénytelen voltam lenyelni. Miért is a Toldy? Hiszen a szentendrei suliból távoztam Belgiumba, vagy ki tudja már? Elő kell vennem az indexeimet és rendet teremteni, hiszen a 12 évet (először négy év elemi és nyolc év gimi volt a rendszer, aztán amikor azt hiszem második gimis voltam, visszaminősítettek általános iskolásnak, 8 év általános, négy év gimi) 10 iskolában végeztem. Most csak halovány kísérletet teszek a rekonstrukcióra, talán egyszer tényleg dokumentálom a dolgot. Tehát: I. és II. elemi Nagyvárad, a III. elemit elkezdtem Nagyváradon, majd folytattam Móron (a Mórott-at a helyesírási szoftver nem engedi meg, pedig az a helyes, nem??) és Rajkán (eddig 3), IV. elemi Pomáz (?), Jött az I. és II. gimi Szentendrén, a második osztály már VI. általánossá vedlett át (eddig 5). Az ezt követő nyáron mehettem Belgiumba (a 6. suli). Ott szeptembertől decemberig jártam, majd folytatás a Toldyban, mint VII. általános második fele. Ekkor jött egy idióta rendelkezés, miszerint minden általános iskolai nebulónak a lakásához legközelebbi suliba kell átmennie. Tehát: VII. általános Pomáz, ahol Apu is tanított, mindketten utáltuk a szituációt. Szerencsére a következő évben megszüntették a kényszert és irány vissza a Toldyba. Ott sikerült két évet egyhuzamban eltölteni, az I. és II. (új) gimnáziumot (Eddig 8 v. 7, ha Pomázt nem számolom újra vagy 9, ha a Toldyt újra számolom. Maradjunk talán a nyolcnál) ben a bátyám azt tanácsolta fiú-testvéreinek, hogy próbáljunk kollégiumba menni, mert Apu pedagógus-fizetéséből nem futja a taníttatásunkra. Én álltam kötélnek, őt felvették a Népi Kollégiumok egyikébe, engem a Kiss János utcai Tanítóképző kollégiumába. Erre rövidesen visszatérek. Jött az újabb badarság: elrendelték, hogy kerületenként egy-egy iskolába kell összevonni a kollégistákat. Át kellett ismét nyergelni vadidegenek közé, a Petőfibe. Itt egyetlen évet töltöttem, mert nem látva anyagi lehetőséget az egyetemi tanulmányok magyarországi folytatására külföldi ösztöndíjat pályáztam meg. El kellett búcsúznom megint újdonsült főként kollégista barátaimtól. Következett a tizedik, az Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Iskola. Lássuk először a sulikat, majd a kollégiumot (vagy, ahogy sikeredik). 53

54 A pomázi suliról csak annyit, hogy ott élvezni lehetett az elmaradottságot. Volt tanító, aki rendszeresen alkalmazta a körmöst, én is kaptam párszor (ifjoncok kedvéért: a büntetettnek felfelé tartva az ujjait, össze kellett azokat zárnia, a büntető pedagógus pedig ráütött a vonalzójával). Na, meg ott kezdtem el mozgalmi életemet, meg se nagyon kérdeztek, akarom-e vagy sem, egyszerűen rám bízták vagy az egész cserkész-csapat vezetését vagy annak egy részét. Utáltam, nem lehetett belőle semmit kihozni. Elgondolkodtató viszont, mi indítja el az embert ezen az úton? Egyelőre magamnál nem értem, mert soha nem volt kedvem ilyesfajta ökörködéssel foglalkozni, mégis mindig rám bíztak valamit. Minden bizonnyal az a kényszerképzet uralkodik a pedagógusok körében, hogy a jó tanuló jó vezető is. Rettenetesen hibás nézet! Szentendre már szerepelt, nem őrzök magamban sokkal több emléket. Talán nem is volt igazán jó suli? Ha a Toldy jut eszembe, másznak elő az emlékek, mint a hangyák. Először is a romos, és romjaiban is szép épület. Sokáig tartott, mire minden ablakra kaptunk üveget, a tornaterem körül is eltartott egy darabig a helyreállítás. Azt hiszem, kiváló volt a tanári kar, országos hírű gimnáziumnak tartották. A Belgium miatt előírt magánvizsgánál is inkább éreztem segítőkészséget, mint na, mutasd meg, mit tudsz hozzáállást. Tanároknak, diákoknak egyaránt érdekes lehetett, hogy négy Halmos járt egyszerre oda. Kettesével voltunk bezzeg Jancsik. Bezzeg a bátyáitok, mondták nekünk az öcsémmel és fordítva. Soha senki nem tudta megmondani nekem, miért, de én voltam a Kék Halmos. Litkeyből is négyen voltak egyszerre a Toldyban. Az apjuk festőművész-rajztanár volt, tehetséges ember, a kiállításairól is lehetett tudni. Ott tanított minket rajzra. Kemény kis ember volt, gyors, de segítőkész. A fiait kitüntető gorombasággal kezelte, ha bejöttek hozzá órára. Kizavarta őket, volt, akit seggbebillentett, tréfásan, persze. Akárcsak mi, a Litkeyek is szegények voltak, mint a templom egere, mégis megoldották, hogy rendszeresen sportoljanak. Jó síelő és vitorlázó volt valamennyi. Lajos, a kisebbik bátyám volt a Halmosok között az egyetlen, aki bekapcsolódott ebbe a sport-lázba, a legidősebb Litkey-fiúval, Jánossal több éven keresztül nyertek magyar bajnokságot a kalóz hajóosztályban. Egyszer-kétszer elvitt a bátyám vitorlázni, nagy kitüntetés volt, hogy kezelhettem a fokot (fock=orrvitorla). Tetszett. Nemrég történt, hogy született egy hatalmas könyv, A magyar vitorlázás története, Dulin Jenő tollából. Nem szerepelt benne a LitkeyHalmos kalózbajnok páros. Kemény szavakkal méltatlankodtam, nem kaptam választ. Kérdőre vontam a bátyám. Nem bajnokságokat, csak futamokat nyertünk. vallott. Nyilván a rossz memóriám zavart bele a dologba. Velem járt Makai Ádám is, József Jolán fia, akiről József Attila is megemlékezett egyik versében: Ádám ül, mint a cövek... Kövérkés, de fürge emberke és elképesztő zseni volt: soha nem tanult, mégis mindent tudott. Mi az első óra? robogott be maximum három perccel az óra előtt Volt valami lecke? Ha volt, gyorsan lemásolta valakiről, ha nem, belenézett az anyagba, és kiválóan adta elő az akkor elkapott lényeget. Ha elakadt, a legkisebb súgásból is tudott építkezni. Bizony, irigyeltem az eszét! 54

55 Akkoriban vezették be az MHK-t (Munkára, Harcra Kész), ezt is 1:1 kopírozták a GTO-ról (Budj Gotov k Trudu i Oborone). Na, nem ezért, hanem azért említem, mert mindenféle előírt szintet kellett teljesíteni. Nem tartoztam a teljesen rosszul sportoló, bukdácsoló jótanulók közé, de az erőteljes igénybevételt a csontsovány testem nem nagyon bírta. Magam is meglepődtem, amikor a 100 m síkfutást 11,7 mp-re teljesítettem. Azt mondták, kiváló. (Most megnéztem: a junior csúcs 10,35 mp, a kapásból 11,7 nyilván téves!) Egyébként szerettem a mozgást, focizni például rendszeresen jártunk a Marcibányi térre, az egyik ilyen alkalommal buktattak, és a salakpálya anyaga beépült a bal térdem bőrébe, ma is vitézi címerként mutogatom. Ennél is büszkébb vagyok arra, hogy az egyik magyar dolgozat másnapján a tanár úr dohogva hozta be a hóna alatt a kijavított dolgozatokat. Az egész éjszakám ráment, hogy találjak hibát az egyik dolgozatban, de nem sikerült. mondta. Kiderült, az enyémről van szó. Na, ezt csak azért mondom, hogy ha a kedves olvasó ebben a férc(zseniális)műben találna helyesírási hibát, tudja, az csak a korommal összefüggő botlás lehet. Illetve az ellenőrző szoftver hibázik, számtalan esetben le is fülelem a gazembert. Az, hogy Aput, Anyut nagy kezdőbetűvel írom, tudatos eltérés a gyalázatos helyesírási szabályoktól. Na, meg többször írok össze elválaszthatatlan szavakat, mint akadémikusaink. Írnom kell még a kémia-tanárnőről, aki a friss diplomájával egyenest hozzánk került. A nála csak pár évvel fiatalabb kamaszoknak, nekem is, nagyon tetszett, több volt, mint helyes. Szép volt és kellemes pedagógus. Ezt a kamaszok persze úgy reagálták le, hogy ahol tudtak, kitoltak vele. Számtalanszor fakadt sírva óra közben, majd elmenekült a Szilágyiba, ahol aztán Ili húgomat azonnal felismerte (négy Halmos-pofázmányt jól ismert!), amint megjelent a suliban. Ili persze csak tátogott a meglepetéstől. Ez volt a verselő korszakom. Itt kezdődött és az egyetemig tartott, hogy főként a kollégiumban verseket írtam, összesen mintegy füzetnyit. Aki szemelvényt akar látni, itt talál: Verseimből (és egy töredék prózám, de kár, hogy nem folytattam! Csalok is: az A Várban később született). Csak egy-két barátnak mertem megmutatni, majd felnőttként szakembernek. Az előbbieknek nagyon tetszett, az utóbbinak nem annyira. Szelavi. Utóbb is írtam párat, nagy megrendülés vagy feneketlen méreg kellett hozzá. Méregből általában bökversek születtek. A mozgalmi munkában is nagyot ívelt a karrierem. Biz isten nem tudom, hogy a csudába került rá sor, beválasztottak a kerületi KISZ vagy DISZ vezetőségébe. Ebből az egészből egyetlen élményem maradt (dehogyis, azonnal beugrott másik kettő is): az egyik összejövetel végén beszélgettünk arról, hogy a vezetőség egyetemista tagja rendkívüli memóriaképességekkel van megáldva. Az illető belement a tudása próbájába. Hozni kellett neki egy újságot és vállalta, hogy elolvas egy oldalt és visszamondja. Lefutott valamelyikünk és hozott aznapi Népsportot. Fellapoztuk neki valamelyik hátsó oldalt, leült a sarokba, csendet kért, és előre azt, hogy amikor befejezte az olvasást, öt perc csendes türelemmel legyünk. Miután mindez megtörtént, elkezdte az oldal bal felső sarkában és oldalszámostól, mindenestől felmondta az oldalt. Hihetetlen teljesítmény, de ezt nem irigyeltem: nem lehet teljesen normális az ilyen fényképezőgép-agy. A másik kettő nyomasztó élmény volt és maradt. 55

56 A DISZ központi utasítást kapott: zavarja meg a Krisztina-templom körmenetét. Ateistának éreztem már akkor is magam és beálltam a zavarók sorába: keresztül-kasul kellett járni a körmenet sorai között és akadályozni a békés előrehaladást. Aljas provokáció volt a javából. Pár percig csináltuk, valamennyien éreztük, hogy a hívők erős felháborodása jogos, hallottuk csendes, de vaskos méltatlankodásukat, lógó orral oldalogtunk el a nagy tett színhelyéről. Ma sem értem, miért nem csattantak el pofonok, irtózatosan félhettek a hívők a következményektől. Egyike lehetett ez azoknak az eseményeknek, amik a hívők és hitek tiszteletére megtanítottak. Bocsánat: megértésre gondoltam, hiszen már akkoriban zavart a hit, csírában már ateista lehettem. Ezzel együtt a mai napig szégyellem, hogy egyáltalán részt vettem az akcióban. Bedobtak minket a békekötvény-jegyzésbe is. A kerületi pártbizottságnál kellett jelentkezni, ahol kaptunk néhány címet azzal, hogy jegyeztessünk legalább párezer forintot minden címen. Borzasztó volt, egyszerűen rettenetes. Kiderült, hogy minket, gyerekeket utolsó kísérletként küldtek olyan címekre, ahol csődöt mondott a felnőttek tudománya. Többnyire az orromra csapták az ajtót, volt, aki beengedett a nyomorúságos lakásába és majdnem sírva panaszolta, nincs semmije. Volt nyugdíjas, aki megmondta, mennyit kap havonta és az mire elég. Olyan is volt, aki felháborodottan kiabált. Iszonyat, a mai napig az. Nem emlékszem, miként tudtam kimenekülni ebből a helyzetből? Hamar abbahagytam. A legszomorúbb, hogy eltelt 50-valahány év, és az ilyen nyomorultak száma azóta csak nőtt. A Toldyhoz kapcsolódik az is, hogy elkezdtünk (akkor kezdtük, és érettségiig minden évben folytattuk) talán ekkor még nem KISZ vagy DISZ akcióként, hanem egyszerűen pénzkeresési kényszer miatt a nyári munkát. Hirtelen négy meló jut eszembe, ebből három biztosan magánkezdeményezés volt. Először a Posta telefonszerelői mellett segédmunkáskodtam, cipeltem a táskájukat, segítettem a létrázásban, adogattam a szerszámaikat. Megtanultam megkülönböztetni a 110 V-ot a 220-tól, műszer nélkül. Az ember megnyálazta a mutató- és középső ujját és beledugta a konnektorba. Az áramütés erejét pontosan meg lehetett különböztetni. Arra kellett csak ügyelni, hogy a két ujj egyszerre érintkezzen a konnektorral, mert az áramnak nem szabadott hosszú útra térnie, mert akkor megbéníthatta volna a szívet. Emlékezetes esemény volt az is, amikor az Állati Fehérjefeldolgozó Telep -re vagy hasonló nevű intézményhez kaptunk meghívást az Illatos útra. Illatos volt, mondhatom! Nem vagyok finnyás, de gyorsan beáztattam a zsebkendőmet és az orromra tapasztottam. Az ajtók, ablakok keretét zöld penész vagy mifene borította. Ebben az élmény lényege, hogy a feldolgozásra váró állati csontok hatalmas hegyekben álltak az udvaron, éppen igazították a hegyek szélét, lapátolták feljebb a szétszóródókat, alulról meg előbukkant a fehér kukacok arasznyi magasságú rétege. Belegondolni is rossz, hogy ezekből is bélyegragasztó készült. Egy téglagyárban meg épp az alkalmazottak kartonjait egyeztették és kérdésre elhangzott az anyja neve: Furkievics Filoména. Hah! Keményebb meló volt a Metró. A Déli pályaudvar állomásának építkezésén dolgoztunk. Le akartunk menni a keszonba, a korunk miatt nem engedték. Így a felszínen végeztünk segédmunkát: betonkeverés, trógerolás és hasonlók. 56

57 Még kegyetlenebbnek sikeredett a csillebérci KFKI, ahol a kezdetek kezdeténél tartottak. Folyt az erdő óvatos irtása, szigorúan azokat a fákat emelték csak ki, amelyek helyére épült valami. A telepet körülvevő falat építő kőművesekhez osztottak be bennünket (a testvéreimmel együtt gürcöltünk) és szinte kizárólag trógerolnunk kellett: nyers köveket, betont, maltert cipeltünk jó messziről, mert az előkészítő telepek nem fértek el a fal mellett, a meghagyott erdő miatt. Borzasztó nehéz volt! Majdnem elviselhetetlenné az tette az egészet, hogy az irtásból hátramaradt rönkök, gyökerek között, rosszul kitaposott ösvényen kellett közlekedni, botladozni. Emellett órákig tartott az út Pomázról, hajnalok hajnalán keltünk és estefelé értünk haza. Reggel az ujjaink nem nyíltak ki, egyenként kellett kifeszítenünk szegényeket. Túléltük ezt is. Keresni is kerestünk egy kevéskét. Nem tudom, időben hová fér el, de dolgoztam mezőgazdasági munkán is. A Polgárdi Állami Gazdaságba vezényeltek ki bennünket. Cukorrépát egyeltünk. Mint a HÉV-nél a krampácsolás: rövidnyelű keskeny kapa, amivel guggolva, hétrét görnyedve lehetett csak dolgozni, jó arasznyi közökben ki kellett kapálni a sort, egyetlen répa-kezdeményt meghagyva (két-három levélke). Barna vagyok, és nem igen égek le, de ezúttal még a parasztok is csodámra jártak, olyan fekete voltam, mint a legkeserűbb csokoládé. A többiek mind leégtek. Ritka eset: kiváltságos helyzetben voltam! A barna bőröm annyira csodálatra méltó volt, hogy harcedzett paraszt bácsika is álmélkodott rajta. Nézett, nézett, majd megjegyezte: Sok barna gyereket láttam már, parasztot, cigányt, de ilyet, mint te vagy, még nem láttam. Étcsokoládé színem volt éppen! Dunapentele mellett ahol még barlanglakások is léteztek az út melletti lösz-oldalban kezdték építeni Sztálinvárost, a mai Dunaújvárost. Erre a munkára már a DISZ toborzott bennünket, de mentünk a pénzért is ben és 52-ben dolgoztam ott, ha emlékezetem nem csal. Katonai sátrakban laktunk, a melósok éttermében kaptunk ebédet, meg azt hiszem, ott kaptuk a reggelit is, illetve ott osztották ki a hideg vacsorát. A meló, ha lehetett, még borzasztóbb volt, mint a KFKI-nál: gömbvas-kötegeket és cementes-zsákokat kellett hordani a vasúttól az 1. sz. kohó alapozásához úgy, hogy az utunkat keresztezte egy vasúti töltés. A rettenetesen nehéz gömbvas kötegeket hárman vittük: egy szerencsétlen középen és egy-egy a végén. Na, mármost, amikor a töltésre fel kellett kaptatni, a teher aránytalanul megnövekedő részét viselte az, aki éppen fent volt a töltésen. Néha az összecsuklás (hogy ne használjak más össze- kifejezést) határán voltunk. De hajtottunk, mert teljesítménybérben dolgoztunk! Nem kaptunk vállvédőt (határtalan aljasság volt), csak egy-egy zsákot, azt tehettük a teher alá. Mi következett ebből? A gömbvas nyomása a zsák közvetítésével egyszerűen ledörzsölte a bőrt az ember válláról. Jött másnap a cement: belekötött a sebbe. Próbáltuk a vállunkat váltani, egyik nap az egyik, másnap a másik. Nem sikerült, kínlódtunk kegyetlenül! Ráadásul megfenyegettek bennünket a melósok: ha nem fékezitek le magatokat, leverjük a veséteket! Történt ugyanis, hogy a Munka Hősei táblán vagy hasonlón megjelent a teljesítményünk: a felnőtt norma 160%-a. Ti most pár hétig csináljátok, nekünk meg megemelik a normánkat és örökké az lesz az alapunk. mondták és igazuk volt, mi meg szegények és rászorulók. Ki tehet igazságot ilyenkor? Mindenesetre a három hét keresetéből futotta egy előkelő sötétkék öltönyre. Nagy szó volt a szegény pedagógus-családban! 57

58 Sztálinváros után? Villanások ugyaninnen: Egyik brigádtagunk rendszeresen két zsák cementet vitt egy helyett. Köpcös, keménykötésű gyerek volt, de gondoltam, megpróbálom én is. Tettem a két zsákkal pár lépést és ledobtam, remegtek a térdeim. Rendszeresen görögdinnyével fejeltük meg a vacsorát, 50 fillérbe került kilója. Guinness-rekordot állítottam fel kaja-ügyben. Szokatlan feladatot kaptunk, uszállyal kellett Paksról átvinni valamit az építkezésre, elkéstük az ebédet. Az ebédlőt zárva találtuk, de kinyitották. Örültek: óriási mennyiség maradt valahogy a nyakukon töltöttkáposztából. Korlátlan repeta. A 38. gombócnál úgy éreztem, felrobbanok. Mondták, van még. Futottam három kört az épület körül és megettem még hatot. Senki se hiszi el, hogy igaz a történet. Aztán meg elrontottam a gyomrom. Igazi alföldi sós szalonnát kaptunk vacsorára. Többen utálták a sátorban, én kapva kaptam az alkalmon, összeszedtem. A baj csak az volt, hogy a kenyér-adagját mind megette. Egy kenyérrel fogyasztottam el vagy öt szalonna-adagot. Lefekvéskor már forgott velem a világ. Évekig nem tudtam szalonnát enni kolozsvárin és angol-szalonnán kívül. Elmúlt, szerencsére. Abban a sátorban szoktam rá a cigarettára. Rajtam kívül mindenki füstölt, aztán unszolásra én is rágyújtottam. Kár volt, nagy kár, 30 évig öltem az egészségem, mire le tudtam szokni róla. 58

59 Munkába és vissza ponyvás teherautóval vittek minket, az egyik odamenet alkalmával a sofőr túlságosan a szélére vette a földutat, ami megcsúszott, a járgány pedig leborult az útról. Szerencsére lassan ment és egy villanyoszlop- és egy zúzottkő-rakás között landolt. Óriási visítás a lányok részéről, az egyik fiú pedig odakúszott a sofőrnek szóló csengőhöz és megnyomta. Egyetlen lányt kellett sokk miatt elvinnie a mentőnek, a többieknek horzsoláson és ijedtségen kívül nem esett baja. Hallottunk viszont elképesztő halálos balesetről. Egy diák vagányságból kötélen akart leereszkedni egy épülő négyemeletes ház tetejéről. A keze megcsúszott a kötélen, megégett a súrlódástól és a gyerkőc lezuhant. Sztálinvároshoz fűződik a lángoló nagy szerelem kialakulásának számomra első látványa: a diákcsapat egyik oszlopos tagja ott gabalyodott bele a Szilágyi gimi ugyancsak ott dolgozó diáklányába, akit egy év múlva elvett, aki két gyermeket szült neki, és akivel azóta is együtt vannak jóban, rosszban. Éjjel-nappal együtt voltak, munka közben is át-átfutottak egymáshoz, ölelgették, csókolgatták egymást, mint a mesében. Hihetetlen, de ilyen is van. Az írás frissítésekor már nem élnek. Lehet már tíz éve is, hogy gyors egymásutánban meghaltak. Komoly űrt jelent a hiányuk. A Sztálinvárosban töltött kétszer három hét elég volt ahhoz, hogy a szívemhez nőjön, a magaménak érezzem és végtelenül felháborítson az az undorító harc, amelyet a nép által demokratikusan választott ostoba kormányok támogatásával bitang maffiák folytatnak az egyetlen épkézláb magyar kohászati művek lenyúlásáért. Mit érezhetnek azok, akik évtizedek kemény munkájának eredményét látják elúszni, tönkremenni ebben az áldatlan küzdelemben? A demokráciát felnőttként meg nem valósult elképzelésként kezelem, kevés nyugati gondolkodóval együtt. A közgazdászok, politikusok többsége még mindig próbálja etetni vele a népet. A Rajk-per ekkoriban zajlott. A rám tett hatásáról viszont semmi értékelhető emlékem nem maradt! Nem hiszek a saját memóriámnak. Elérkeztünk a Petőfihez és ezzel Halaj kapitányhoz. Innen az ő kérését (is) teljesítem. Mindenekelőtt kalapot emelek szervezőkészsége és kitartása előtt: 50 éve tartja együtt azt a gárdát, akikkel együtt nyűtte ennek a jó gimnáziumnak a padjait. Mint említettem, a Petőfibe parancsszóra kerültem, egy rossz rendszer nem feltűnően okos vezetésének a kifürkészhetetlen akaratából. Nemrégiben tudtam meg, hogy azok, akikkel összeültettek bennünket, kollégistákat, úgy tudták, hogy valamiféle kontroll gyakorlására küldtek minket a nyakukra. Most utólag megnyugtathatom őket, szó se volt ilyesmiről. Attól, hogy valaki szegény családból származott és nem tudta másként folytatni a tanulmányait, mint kollégiumi felvételt kérve, nem vált gazemberré, csendőrré, akármivé, főként nem évesen. Többnyire egyszerűen arról volt szó, hogy a rendszer biztosította a jófejű vidéki gyerekeknek, hogy tovább haladhassanak. Nem emlékszem a felvétel kritérium-rendszerére, biztos vizsgálták a tanulmányi eredményen és a szülők jövedelmi viszonyain kívül a származást is. Miért ne tették volna, amikor a rendszer egésze deklaráltan munkás-paraszt(picikét) értelmiségi diktatúrának tartotta magát. De ezekkel a gyerekekkel szemben más elvárás nem létezhetett és főként elképzelhetetlen lett volna az iskolán kívüli nevelésüktréningezésük elnyomó funkciók gyakorlására. 59

60 Itt megállok egy kis kitérőre: vallomással tartozom a kollégiumi életről: Számunkra, a bátyámmal kényszer szülte lépés volt bemenni mint említettem már és az esetek többségében erről volt szó. Nem ismerek legalábbis olyan esetet, amikor a kollégiumba kéredzkedőnek ne lett volna égetően szüksége erre az intézményre ahhoz, hogy a társadalomban az eszét megillető helyet foglalhasson el. A történelem nem igen fog foglalkozni ezzel a témakörrel, én azonban nyilatkozom: szerintem ez a rendszer amelyet a gengszterváltás óta számtalan támadás ért nem volt se több, se kevesebb, mint a társadalmi egyenlőtlenség kiegyenlítő mechanizmusa. Maga a rendszer nem sértette (vagy nem sértette jobban) a társadalom múltból magas szinten átevezett rétegeit, azokat a munkás-paraszt diktatúra alapelvei sértették. Ma is szükség lenne arra, hogy a vidéki, elmaradott régiók, illetve szegény rétegek gyermekei (többek között) lakhatási támogatásban részesüljenek. Mivel a kollégiumi felvétel egyik (lehet, hogy csak másodlagos, de mindenképpen fontos) feltétele volt a jó tanulmányi előmenetel, a kollégisták okosabbak voltak (!) az országos átlagnál. Az őket körülvevő fegyelmező-ellátó rendszer olyan körülményeket teremtett, amelyek a jó tanulás feltételeit biztosították. Nekem szinte kizárólag jó emlékeim vannak róla. Annál is inkább, mivel hányatott életem folytán a kollégium volt az egyetlen barátság-forrás számomra. A tanulásra meghatározott délutáni órákat rezerváltak, teljes csend elrendelése mellett. Sokszor tanultam úgy, hogy a székemet hátradöntve, két lábán hintáztam. Oly művészi fokra vittem, hogy nem is figyeltem oda, nem zavart a tanulásban. Tanulócsoportokra osztották a társaságot, ebből a csoportból maradt két jóbarát, akikkel ritkán láttuk ugyan egymást, de amikor találkozni tudtunk, mindig zavartalanul folytattuk, ahol abbamaradt a kapcsolatunk. Igaz, volt a csoportnak olyan tagja is, aki KISZ-, majd pártvonalon a legmagasabb régiókba emelkedett és egyben kiszakadt a csoport tagjai közül. Nem volt örök béke a csoporton belül se, megtörtént, hogy Halmai Balázs nem hagyott tanulni vagy akármit csinálni, át-áttolta a táskáját az asztalomra, mígnem fogtam és kivágtam a nyitott ablakon. Szerencsére nem találtam el vele járókelőt. A csoporton kívül is születtek barátságok. Többen szinte, mint istenekre néztünk fel az egy évvel feljebb járó triumvirátusra: Sánta Sanyi, Ottmár Béla és Prekop nem-emlékszem-ki (Béla?) úgy voltak eminens diákok, hogy egyszerűen nem tanultak. Mindhárman neógrádi parasztgyerekek voltak, borotva ésszel és alapos slendriánsággal (Makai-kópiák). Sántának volt valami cetli-technikája, azzal bűvészkedett, ha mégis készült órára. Később megismerkedtem a szüleivel, édesapja szótlan parasztemberként nagy bölcsességek tudója lehetett. Beszélgetünk vele, azaz én mondogatok dolgokat, kérdezgetek, ő hümmög. Tessék mondani Sanyi bácsi, ugye nagyszerű, hogy rendezték a patakot? mondom én. Hm, hát nem igazán. válaszol. Hogy-hogy? Nem maradnak meg a halak, nincs búvóhelyük. Ilyen tiszta, egyszerű a képlet, csak kevesen tudják! A táska-hajigálásnál nagyobb esemény zajlott le a hálószobánkban. Azon keresztül lehetett bejárni egy kisebb hálóba, aminek az egyik lakója rendszeresen villanyoltás után vonult be, fellármázva többünket. Megszületett az elhatározás: meg kell pokrócozni. Ketten felmásztunk az ajtó melletti emeletes ágyakra és egy-egy pokrócot előkészítettünk, hogy a belépő fejére dobjuk, ketten pedig, a daliásak, verésre készen vártak az ajtó mellett. Villanyoltás után vagy 60

61 20 perccel hallottuk is a szokott lépteket, nyílt az ajtó, repültek a pokrócok, de abban a pillanatban megszólalt Meskó, az igazgatónk: Mi ez kérem? Rémület, mindenki visszakúszott a helyére, az igazgató csendben el. Marha rendes ember volt, soha nem kérdezett ez ügyben semmit. Egyébként remekül hamisítottam az aláírását, kizárólag kimenőkre. Az én aláírásommal nem tudott lebukni senki. Sokat balhéztunk. Én voltam a kifestő-mester. Ha a kedvem úgy adta, éjszaka felkeltem és háromféle festőanyagot fogpasztát, cipőkrémet és valami piros kenceficét használva úgy kipingáltam az áldozatot, hogy bohócként ébredt reggel. Volt éjszaka, amikor a társaságnak színházban lévő felét összecsomagoltuk: az ágyneműjüket a lepedőbe kötve kilógattuk az ablakon, az ágyaikat összecsuktuk és kihordtuk a mellékhelyiségekbe, végül kicsavartuk a biztosítékokat. Eltartott egy darabig, mire összeszedték az ágyaikat, de a nagy balhé akkor tört ki, amikor kiderült, hogy eleredt az eső és az ágyneműjük elázott. Apropó, színház. Életem első színielőadására a kollégium vitt el, a Nemzetiben (aminek azóta hűlt helye) néztük meg a Vízkereszt, vagy amit akartok -at. Döbbenetesen nagy élmény volt, maga a színház is csodaként hatott rám, de a színészek játéka, a remek és gyorsan változó díszletek, a vetítéssel előidézett effektusok ma is megjelennek előttem, amikor eszembe jut. Másik első a telefon volt: a kollégiumban randiztam vele először, és ugyancsak kellett igyekeznem, hogy megszokjam. Eleinte egy szó nem sok, annyit sem értettem. Ma ötéves kölykök mobiloznak, talán falun is! A kollégium fölött (mögött?) lakott egy idős tanár. Nagyon szórakozott volt szegény. Nevezetes tudománnyal ámított el viszont bennünket. Elgondolkodva ment a folyosón, elé lépett az ember és megkérdezte: Tanár úr, 1868 április 18.-a milyen napra esett? Soha nem mondott nemet. Mondd még egyszer! Várj csak fölnézett valahová a folyosó szegletébe szerda. Többször ellenőrizték, sohase tévedett. Tudta a bonyolult képletet, amivel ki lehet számítani és fejből tudta alkalmazni. Valami iskolai mutatványért a diri ünnepélyesen megdicsért. Na, persze semmi zászló, himnusz, csak azt mondta, hogy a Halmos ezt meg azt csinálta, ami kiváló dolog. Azt mondták a pajtásaim, olyan vörös lettem, mint a rák (én se, gondolom ők se nagyon tudták, milyen is, mondjuk a languszta, nem azon nőttünk). A lényeg: nem imádtam, ha dicsértek. Fogtunk tolvajt is! El-eltünedeztek dolgok a hálókból, kis pénz, óra, mifene. Többen már akkoriban tudták, kár hivatalos formát adni a dolognak, rendőrök meg nem találják, ha ezredet vezérelnek ki, akkor se. Csalétkeket hagytak hátra: szék karfájára vetett zakó, benne valami pénz, töltőtoll (nagy kincsnek számított), meg a betegszobában maradtak kaptak feladatot, figyeljenek. Az egyik csaléteknél rajtavesztett. Az erősebb legények jól agyba-főbe verték és úgy rúgták le a lépcsőn, hogy gurult, mint a rossz krimikben a verekedők. Meskó orra alá dugták a kirúgó papirost, szó nélkül aláírta. Sejthetett valamit arról, milyen lesz mintegy 40 év múlva a rendőrség és az igazságszolgáltatás eredményessége. Meg diagnosztizáltam a hosszú, sovány Budavári Pista sárgaságát. Rosszul érezte magát, nézem, sárga a szeme. Mondom: milyen a pisid? Milyen, milyen, nem csíp, nem fáj. De milyen a színe? Ja, barnás. Gyerünk azonnal dokihoz. Akár orvos is lehetne azóta belőlem. Igaz, a fütyik ápolására nem én tanítottam meg a társaságot, hanem a diri. Talán volt némi tapasztalata, hogyan mosakodnak a faluról felkerültek. Elmondta szép csendesen az egyik 61

62 gyűlésünkön, hogy a fitymát bizony minden mosakodás alkalmával fel kell húzni és a makkot jól körbemosni, mert különben túró, meg gyulladás... A pedagógusi fizetésből aránylag nagy zsebpénzt kaptam: havi 20,- forintot. Ha minden hétre megvettem volna a heti 2,70-be kerülő villamosbérletet, nem sok maradt volna, pedig kellett néha mozira, fagylaltra. A megoldás? Lógtunk a villamoson. Elsajátítottuk mind a lógás kiváló technikáit (tujázás, gyengébbek kedvéért: a villamos hátuján lógva utazni, bujkálás a tömegben), mind a villamos gyors elhagyásának trükkjeit: leállsz az alsó lépcsőre, összehúzod magad kicsikére, majd jól előredőlve kirúgod magad előre-oldalt és futás közben felegyenesedsz. Nem vágódtam el egyetlen egyszer sem és nagyon ritkán kaptak el. Hajaj, jó, hogy Anyu nem látott! Mivel nem vetett így se fel a pénz, hólapátolással vagy sóder-fuvarokkal kerestünk hozzá. Egész éjszakai munkával 50,- forintot lehetett keresni a hóval, azt hiszem 100-at a sóderrel. A suli miatt mindig éjszaka kellett csinálni, kalandnak se volt rossz. A sok pénzből ki lehet következtetni, hogy szüntelenül éhes voltam. Páran dicső szervezetet alapítottunk, a LÓGYESZ-t: Lógyomrúak Egyesült Szervezete. Megbeszéltük a konyhán, hogy repetában csak igazolt tagok részesedhetnek. Elég elfogadhatóan működött, talán jobban, mint a Párt és a kormány. Sikerült így elrontanom a gyomrom: túl sok darás tésztát tartott meg a konyha és megártott. Hát... A nagy étvágy lopásra is rávitt párunkat, de csak bocsánatos bűnre. Azt mondták legalábbis akkoriban, hogy szőlőt lopni akkor bűn, ha az ember el is viszi magával. Mi csak kimentünk, jól körülnézve bementünk a sorok közé, és az első jópofa tőkénél leült az ember, oszt ettünk, ettünk, nem beszéltünk, ettünk. Így nem is buktunk le, nem látott a csősz mozgást. Három közeli barátom származik a kollégiumból: Szémann Béla, Rathmann János és Halmai Balázs. Néhány sornál többet érdemelnének, már a kis létszámuk miatt is. Béla félcigány gyerek volt, és a (cigány) papája nem lett volna Cserdi polgármestere. A születése után nem sokkal elhagyta a családját, de úgy, hogy soha többet egy mukkot se hallottak róla. Valami cirkuszi ember volt egyébként, ami nem jelent se jót, se rosszat tulajdonképpen. Bélát más sors üldözte ugyan, mint ami az én éhezésemhez vezetett, de ő is nyomorúságos körülmények között nevelkedett. Talán ez a közös élménycsokor is hozzájárult a barátságunk létrejöttéhez. Sportos legény volt, kicsit féloldalasan hordta a vállait, és ezzel a fejét is. Tulajdonképpen újságíró volt, könyvírással, majd TV műsorvezetéssel is próbálkozott, nem sok sikerrel. Első felesége is literátus ember volt, soha nem tudtam meg miért, elváltak. A második felesége gyönyörű nő volt, dalos pacsirta, aki többre vágyott, mint ameddig eljutott. A rokonsága vadul uszította Béla ellen, így rövid életű lett a házasságuk. A harmadik felesége azzal lepte meg a szélesebb körű hölgytársaságunkat egy összeröffenés alkalmával, hogy körülnézett és megjegyezte: Ha jól látom, itt mindenkinél fiatalabb vagyok egy tízessel. Aztán, mikor elváltak, igyekezett távoltartani a fiától. Szexszel teli legény lehetett, mert tett olyan kijelentést, hogy a férfi kötelessége az élettársát minden este kielégíteni... Rathmann Jani messzebb keringett a világban, egyszer csak neves filozófus profként merült fel a habokból. Különös érdeklődése volt, a német felvilágosodás filozófus nagyságait bújta. Sokáig Kelet-Németországban folytatta tudományos kutatásait, nagyszerű német tudását a németek is csodálták, azt hiszem, az ő szintjét lehet anyanyelvinek elismerni. Az NDK-ban védte meg első tudományos fokozatát, majd az egyesített Németországban a filozófia doktora címet. A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. Tudományos munkás62

63 ságát itt bemutatom: az Országos Doktori Tanács összeállítása. Sokat segített íróvá válásomban, szépen kidekorálta (lektorálta) az első komoly szépirodalmi írásomat, az A garasországi neokapitalizmus természetrajzát éve majdnem belepusztult egy szívinfarktusba, orvosi csodaként emlegetik a megmentését. Azóta sokat gyengélkedett, és tavaly meghalt. Kedves felesége, Mária a segítőkészség és képesség mintaoszlopa. Nemcsak a családot tartotta rendben, hanem a férjével azonos képességekkel segítette a tudományos munkában. Jani betegeskedése alatt ő formálta publikálásra késszé a munkáit (legalábbis ahogy én érzékeltem). Halmai Balázs, akit ma csak Balázskaként emlegetek, harsány hahotáiról közismert. Beszélgetés közben se halk beszédű, de ha poén hangzik el, szinte eldobja magát, úgy hahotázik. Szerette ő is a szexet, de Bélával szemben nem élettársról beszélt, mint kielégítendő alanyról, hanem minden meghódítható nőről. Szerették is a lányok, asszonyok... Áttértem a múltidőre, bár még él, de a szex, ugyebár, korhoz kötött dolog. A felesége oktatásügyi miniszterhelyettesként se tűrhette a végtelenségig, gondolom én, elváltak. Leköltözött Zalaegerszegre, pár éve nem igen mozdul ki onnan, telefonon is nehezen közlekedik... Kikapok, ha ezt a pár sort elolvassa... Annál is inkább, mert a szakmai életét hanyagoltam! Pedig ő is filozófia profként működött a Budapesti Műszaki Egyetemen. Most értesültem, hogy már nem kapok ki: Szegény Balázs, aki utolsónak maradt meg a gyerekkori barátaim között, most kerül szociális otthonba, elhagyni készül. Nem tartott sokáig, hogy el is hagyott. Jött a járvány, egyetlen alkalommal se sikerült meglátogatnom, aztán kaptam a hírt, hogy váratlanul, szenvedés nélkül meghalt. A Rajk-perről valóban nem sokat hallhattam, pedig a sajtó dugig volt vele. Igaz, hogy sajtót még nem olvastam, híreket se hallgattam. Most is töröm a fejem, hogy ez az orbitális aljasság miért nem jelent meg komolyan az életemben? Most, hogy visszaemlékszem, nagyon meglep, hogy mindösszesen egy esztendőt töltöttem a Petőfiben, annak III. évfolyamán. Megnéztem az indexem. Úgy emlékeztem, két évig jártam oda, annál is inkább megint meglepő, mert iskolatitkári szerepet is sikerült betöltetni velem. Így utólag nehezen fogható fel, miért a teljesen friss gárda egyik tagjára esett a választás? És miért nem állított jelöltet a régi gárda? Erre az egész kérdéskörre később visszatérek. A gimi tanári kara jó volt. Silány névmemóriám (is) megakadályoz abban, hogy név szerint foglalkozzam velük, csupán egy-két villanásra futja. Az osztályfőnök magyar tanárra, mint csendes vagy inkább nyugodt valakire emlékszem. Volt nagyon szórakozott öregúr, akivel rendszeresen csúf játékot űztünk. Az volt a szokása, hogy bekukucskált az ajtón, megkérdezte, hogy ez-e a III/b, kórusban mondtuk, hogy nem és fél órára megszabadultunk tőle, addig tartott, mire kiderítette, hogy jó helyen járt (de ez nem tudatosodhatott benne, mert sose rótta fel nekünk). Ha nem lettem volna szemtanúja az esetnek, el nem hiszem: bejött a kapun, megállt az előcsarnok közepén, majd odament a portáshoz és megkérdezte: mondja, befelé megyek vagy kifelé? A tornatanárunk ugrik még be, aki hangos, de segítőkész ember volt, nem követelt sokat azoktól, akik nem voltak izompacsirták vagy mozgásművészek. A diákokkal azt hiszem általában jóban lehettem, legalábbis nem emlékszem haragosra. Bizonyára kísérte ellenszenv az iskolatitkári működésem, asszisztálnom kellett például valakinek vagy valakiknek az eltávolításához, akik egy iskolai ünnepség után levették Sztálin 63

64 (és talán Rákosi) papák képét a falról és jó nagy adag kakával fedték le az arcukat. De velem szembeni haragot nem éreztem, többekkel kifejezetten jóban voltam. Talán nem túlzok, ha úgy emlékszem, az osztály első három tanulója közé tartoztam. A másik kettő Jeszenszky (a Nemzeti Bank akkori elnökének a fia) és Sámsondi-Kiss voltak, az utóbbi is tehetősebb családból származott. Ezt az előnyt leszámítva jó gyerekek voltak, sűrűn megosztották velem a tízóraijukat, tudták, mindig számíthatnak rám. Két versenyen vettem részt, az elsőn saját irodalmi alkotással lehetett részt venni és szigorúan iskolán belüli akármi volt. Erre beadtam egy orosz költő kemény mozgalmi versének műfordítását, az iskola becsületére legyen mondva, nagyon hátra merték sorolni, pedig mint műfordítást ma is elfogadhatónak tartom. Izzadhattak a tanárok: az iskolatitkár..., oroszból fordított..., munkásmozgalmi verse..., 52-ben!? Hm. A második hivatalos, országos magyar verseny volt, aminek az iskolai fordulóját megnyertem, nem emlékszem, mivel? (Érdekes, most dereng: riportot írtam valami talán iskolai eseményről.) A kerületi összecsapást hamar otthagytam. Kihirdették, hogy mit-tudom-én, hat óra a forduló és az első három óra alatt WC-re se lehet kimenni. Az izgalomtól-e, a fene tudja, de perceken belül rámjött a pisilhetnék és ha nem akartam ott bepisilni ki kellett mennem. Leadtam a nemszeretem témák valamelyikére addig írt vérszegény mondandóm és nem mentem vissza. Később mondták, nyugodtan folytathattam volna. Azt hiszem, akkor is kibuktam volna, annyira nem ihletett meg egyik téma sem. Azt hiszem, a Petőfihez kötődik az a könyv is, amelyiket a Szépművészeti Múzeumban rendezett szovjet képzőművészeti kiállítás leírásáért kaptam. Történt, hogy kivezényeltek minket a kiállításra, az előcsarnokban (központi csarnokban) állt Muhina híres szobra, a nő sarlóval, a férfi kalapáccsal lendületes előre tartásban, a két eszköz összefonódni látszik, meg pár hatalmas festmény. Ezeket megnéztem, aztán körülnéztem és láttam, hogy a kísérő tanár mással van elfoglalva, sarkon fordultam és hanyagoltam a dolgot. Ízlésem azért volt. Másnap, a magyar órán a tanár úr közölte: dolgozatot írunk, éspedig a kiállításról. Hű, a hétszentségit! Böködöm a padtársam, mondj már valamit! Mondott három-négy mondatot, abból, meg az előcsarnokból kerekítettem vagy három oldalt. Nem rossz, megúsztad, vontam meg a vállam. Eltelik két hét, szólnak, menjek be a kerületi Szovjet Magyar Baráti Társaságba, könyvet kapok. Nem értettem, ott derült ki, hogy a dolgozatom jutalmazták könyvvel. Csak tudhattam egy kissé írni, nem? És megint: milyen relatív minden ebben a furcsa életben! Életem legkellemetlenebb emlékei közé tartozik a búcsú a Petőfitől. Barátaim, elsősorban a kollégisták javasolták, igyunk egyet búcsúzóul. Úgy jöttek össze a dolgok, hogy a hivatalos évzáró előtt pár órával kerítettünk sort az összeröffenésre egy sarki presszóban. A pajtásaim nem először ittak, én igen. Nálunk ugyanis az alkohol ismeretlen fogalom volt, Apu, ha megivott három kortynál több bort, rosszul lett tőle. Ittunk vagy két-két féldecit és valamicske bort, pillanatok alatt úgy becsíptem, hogy hányingerrel küszködve botorkáltam a gimiig, ahol mint iskolatitkárnak fel kellett ülnöm a pulpitusra, sőt, talán beszélnem is kellett. Borzalom volt minden perc, amit ott töltöttem, mintha szemrehányó tekintetek kereszttűzében izzadtam volna. Nem kívánom senkinek. Mind a Toldyba, mind a Petőfibe többnyire gyalog jártunk a koleszból. Fiatalok voltunk, meg se éreztük, és szép volt az az út, különösen a Váron keresztül, ami az akkori romos állapotában is kellemes látványt nyújtott. 64

65 A magyar verseny második fordulójához annyit, hogy valószínűleg annak ellenére, hogy általában elég jól, sőt többnyire kiválóan teljesítettem, vettem az akadályokat, eléggé önbizalomhiányos lélek vagyok. Ma, az amcsi bélyegzőt használva lúzernek mondhatnám magam. Lehet, hogy az írásaim, köztük ez a zseniális is, segít, hogy ne siessek a halálba. * 65

66 XII. Az Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Iskola Kezdem azzal, hogy a neve kissé hamis, mert ebben az intézményben az Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Iskolában nemcsak szovjetösztödíjasokat okítottak, készítettek fel a nagy kihívásra: idegen környezetben, idegen nyelven végezni egyetemi tanulmányokat. Voltak Lengyelországba, Németországba, Csehszlovákiába készülődők is. Ismét új, vadidegen világ következett, fent a Sashegy oldalában. Ma ezt a hosszú és idegenül csengő nevet említeni is súlyos vétségnek tűnik. Lássuk csak, milyen emlékek maradtak meg bennem és egyik tanáromban? Először is: a fentebb már említett származási kritériumok mellett a tudás volt a válogatás legfontosabb szempontja. A diákok legalább 90%-a kitűnő koponya volt, a kevés nem annyira tündöklő a rendszer krémjének gyermekeiből állt össze (Farkas Vlagyimir, Rákosi Vlagyimir is szerepelt a korábban kiküldöttek között, mindkettő csődöt mondott). Ugyanígy válogatott erőkből állt a tanári kar is: kémiát a Műszaki Egyetem oktatója adott elő, oroszt anyanyelvi szinten beszélő hölgy oktatott és született orosztanár felügyelt. Nem pumpáltak minket túlzottan politikai tudományokkal, inkább az oroszt oktatták erőltetett tempóban, napi két órát töltöttünk orosz órán (igaz, nem túl okosakon, itt sem a hétköznapi beszédre helyeződött ugyanis a hangsúly). Az orosz tanfelügyelő előtt nekem kellett például tündökölnöm, Puskint szavalva. Ment is, mint a karikacsapás, meg is dicsért engem is, a tanárnőt is, de pár hónap múlva Moszkvában szinte egy szót sem értettem a diáktársak hadarásából, megszólalni pedig sokáig egyszerűen képtelen voltam. Itt osztálytitkárnak választottak, a változatosság kedvéért. Orosztanárunk és egyben osztályfőnökünk, Ludmilla, az egyébként délszláv (itt van megint a délszláv, szerb lehetett) asszony szőke szépségként (nem a mai humorral mondom) a vágy és csendes udvarlás tárgyaként szerepelt a fiúk szemében. Valami ilyen irányú megjegyzés a fülébe jutott, na meg az, hogy egyszerűen Ludmillázzuk, és mint osztálytitkárt kérdőre vont, tiszteletlennek érezte a felé irányuló vágyat. Nem tehetünk róla, hogy ilyen szép fordultam az udvarlás apró trükkjéhez hirtelen, és ez hatott. Legyintett és nem került többé napirendre a téma. Az M8 osztály és az osztályfőnök Ludmilla. 66

67 A Műegyetemről átszármazott kémiatanár kapacitált: Jó érzéke van a kémiához, válassza azt pályaként mondta többször. Honnan vette, nem tudom, lehet, jól megtanultam a tárgyat, de semmi izgalom nem fogott el vele kapcsolatban. Sokáig nem is tudtam, mit pályázzak meg, mígnem lassan kialakult bennem: ha már lehetőség teremtődik a repüléssel foglalkozni, miért ne? És a repülőmérnöki egyetemet jelöltem meg a kérdőíven. Annál is inkább, mert regék szóltak arról, hogy Debrecen mellett óriási repülőgépgyár fog épülni. Magyar tervgazdálkodás! Indulás előtt jött a hír, hogy nem lesz repmérnökire lehetőség, majd, hogy talán mégis. Elég bizonytalan alapokon álltam a szeptemberi induláskor. Az érettségi előtti hetekben aztán váratlan előadásra került sor, azt hiszem, az Oktatásügyi Minisztérium ösztöndíjasokkal foglalkozó vezetője tartotta. Hosszasan magyarázta, hogy a Szovjetunióban nem minden olyan kellemes és jó, mint ahogy arról eddig oktattak minket. Találkozunk majd szegénységgel is, ellátási zavarokkal is és hasonlók. Magyarul: nem mind arany, ami fénylik. Szájtátva hallgattuk. Még jó, hogy szóltak, kissé könnyebbé vált a bizony igen kellemetlen meglepetések lenyelése. Korábban udvaroltam, nem többet (sajnos), csak udvaroltam egy kerekképű, helyes kislánynak, én voltam túlontúl bátortalan. Az Oleg Kosevojban csapott meg először a szerelem szele. Tessék megkapaszkodni: kifejezetten csúnya arcú, igaz, szép alakú lány hozott izgalomba. Megmutattam neki a verseimet, eljártunk néha uszodába. Nem viszonozta az érzelmeimet. És most felidézem a volt történelemtanárunk véleményét. Rokoni (második feleségem nagybátyjaként) kapcsolatba kerültem vele és kiderült, iszonytatóan utálta az egész rendszert. Nem állhattam meg, megkérdeztem: hogy van akkor, hogy a rendszer káder-jelöltjeit okította, mégpedig olyan tárgyra, amelyiknek az akkori tartalmával sem érthetett egyet. Egyszerű és világos választ adott: Ragyogó koponyákból állt az a suli, mint a spongya szívták magukba a diákok a tudományt, élvezet volt ott tanítani. Egy pedagógus nem kaphat az élettől nagyobb ajándékot, mint olyan hallgatókat, akik gyorsan magukévá teszik a tanításokat. Ellentétes platformon állótól ritkán hallani ilyen elismerő nyilatkozatot. Pár barátság született a Kosevojban, de szétszóródtunk, alig maradt kapcsolatom onnan. Az érettségi vizsga visszatekintve semmiségnek tűnik. Egyrészt az ember tényleg megtanulta a megtanulandókat, másrészt a tanárok pontosan tudták az értékeinket, hibáinkat. Azt hiszem, külső valaki elnökölt, neki se lehetett kellemetlen élmény ez az érettségi. Én mindenesetre életemben másodszor is berúgtam, ezúttal kegyetlenül, a Budagyöngyében tartott érettségi találkozón. A két italozás között ugyanis egy csöpp alkohol nem csúszott le a torkomon. Erre se szívesen emlékszem vissza, a WC feldereng, meg az, hogy nehezen botorkáltam el a tetthelyről. Azóta minden 12 év körüli gyereket kapacitálok, igyon pár korty bort minden alkalommal, amikor a szüleivel étkezik, tréning nélkül könnyen be lehet rúgni. Az Oleg Kosevoj is zárt intézményként működött, azaz kollégium volt az is. Érdekes, hogy mint ilyenről egyetlen emléket tudok elővakarni. A lányszobák a Sashegyre néztek. Valamelyik pedagógusnak szóltak, hogy esténként fiúk gyülekeznek a bokrokban. Kiderült, hogy az egyik lány magamutogató volt, mezítelenül kiállt az ablakba, arra lettek figyelmesek, hogy esténként nagy csődület támadt az épülettel szemközti (akkor még) réten. Igaz is: rendszeresen fociztunk az udvaron, jó csaták voltak! Meg röplabdáztunk. 67

68 Töröm közben a fejem, hogy értesült az ember akkoriban az olyan eseményekről, mint például Sztálin halála. Dereng, hogy a Kosevojban jutott tudomásunkra, és nekünk is 5 percig kellett némán állnunk, amikor az országos gyászt elrendelték: megszólaltak a gyárak szirénái, megálltak a vonatok és fütyültették a mozdonyokat. Ma elképzelhetetlen, csak az USA elnökeinek évértékelő beszédei hasonlíthatók hozzá: 60 álló taps, ováció az egy óra körüli beszéd alatt. Moszkvában mesélték a diákok, hogy ők (felsőbb évfolyamosok) ugyanakkor háztetőkön mászva közelítették meg a temetést, a Vörös teret, mert az utcákon nem lehetett közlekedni, agyontaposták egymást az emberek. * 68

69 XIII. A moszkvai egyetemem: MATI Indulás előtt felöltöztettek bennünket. Szürke, meleg öltöny, cipő (bélelt cipő?), kesztyű, kigombolható bundabéléses nagykabát. Nem sokat ért -35 alatt. Két hét késéssel indultunk a SZU-ba, mert a Belügyminisztérium elizélte az útlevél-vízum beszerzését. Az út akkor még három napig tartott, igaz, meglepően jó hálókocsikban utaztunk, és jó étterem is volt a szerelvényen. Gyanítom ugyan, hogy akkor még nem nagyon vettük hasznát. Igencsak furcsálltam az első szovjet állampolgárral esett találkozásom: Csapra érve megtudtuk, órákba fog kerülni a kerékzsámolyok átszerelése (vagononként történt, megemelték a kocsit, kigurították alóla a keskeny zsámolyokat és begurították a helyükre a szélesnyomtávú pályának megfelelőket), leszálltam sétálni egyet. Alig ért a lábam a peronra, odalépett hozzám egy nem is olyan rossz külsejű férfi és kenyeret kért: Dajtye hleba mondta és ezt meg értettem, a genitivus partitivus-t tanítgatták a suliban. Jézusom, ugrottam vissza a kocsiba és kinézni se nagyon volt kedvem (ismétlés, ugye nem baj?). Emlékeim szerint az se okozott örömöt, hogy amint közeledtünk Moszkvához, úgy mind szegényebb képet mutattak a falvak. Az ember fordított jelenséget várt: szegény perifériák, gazdagabb központ. Nem, a SZU-ban ez is másként nézett ki. A pályaudvarokon hosszasan állt a vonat, volt idő megfigyelni a népeket. A legszembetűnőbb az volt, hogy az utasok pizsamában jártak-keltek. Hosszúak az utak arrafelé. Rossz emlék a megérkezés is. A Kijevi pályaudvar hatalmas csarnokának nemcsak a méretei voltak szokatlanok, hanem a szaga is. Valami átható, illatnak nem nevezhető szag üli meg a peronokat, pakura, húgy (?) és esetleg kenyér illatának a keveréke, nem kellemes. Sokáig csodálkoztam ezen a szagon, miért nem tisztábbak a szovjet pályaudvarok, amíg először az NDK-ban, majd az NSZK-ban (!) nem találkoztam a megdöbbentően azonos nem akarom a bűz kifejezést használni, tekintettel a méltóságos Nyugatra szagkeverékkel. Van ilyen. És kellemetlenül csípős, csöpögős idő volt. Tömegen, rosszul öltözött, ápolatlan tömegen vezettek át bennünket, örökösen attól féltem, hogy ebben a kellemetlen világban elveszek. Pár legömbölyített sarkú, kis ablakokkal pislogó, csúf téglaszínű (jaj, mennyi etnikumi ellentétet szül az eltérő színvilág!) buszhoz verekedtük át magunkat, népszámlálás, majd út az ismeretlenbe. Elszállásoltak minket egy nagy épületbe és másnap elkezdődött az elosztás, sokan aznap megkapták a beutaló levélkéjüket valamelyik moszkvai egyetemre, akik hátramaradtak, azokkal sejttették, hogy vidékre kerülnek. Nekem mondtak olyat, hogy Tatárország fővárosába, Kazányba kerülök, de nem érkezett meg a fogadókészség. Másnap, illetve akkor már a második elosztási napon is hoppon maradtam, majd harmadnap váratlanul megkaptam a pecsétes írást: Moszkovszkij Aviacionno Technologicseszkij Insztitut. Mégis Moszkva és végre biztos a repülés is! Kazányról egyébként később kiderült, hogy a SZU talán legnagyobb és legjobb repülőmérnöki egyetemét rejti, hatalmas kutatóbázissal. Ne tessék hitetlenkedni: egyidejűleg , azaz húszezer diák tanult ott. 69

70 Ki, hogy vezetett el az egyetemre, ki tudja? Lehetett vagy 10 óra, mire megérkeztem és eltelt egy óra, mire a felvétellel kapcsolatos formalitásokkal végeztem. Az első két-három óra utáni szünetben bevezettek egy kis előadóterembe, és szóltak a diáktársaknak, szorítsanak helyet, meg nyilván, hogy foglalkozzanak tovább velem. Rettenetes óra következett, mert semmit, de semmit nem értettem az előadásból, teljesen mindegy, mi volt az. A táblára felírtakat se tudtam követni. Jesszusom, mi lesz ebből? A szünet csak rátett a kegyetlen csalódásra: körülvettek a diákok és egymás szavába vágtak. Egy büdös szót sem értettem, bár többször megismételtettem mondatokat. Ajaj! Mindjárt induláskor meghatározták (lehet, hogy kérdeztek a témában, de minek?), hogy sárkányos leszek, és melyik tanulócsoporthoz tartozom (C-II-42, a C mint cirill Sz = Szamoljotosztroitelj). Hm? Aztán kiderült, hogy ez sárkány-fakultást jelent, ami hajtóművektől, futóművektől és műszerektől megfosztott repülőgépet jelent. Csoportkép, talán teljes, és Lenin, meg egy letakart repgép a háttérben. Délután elkísértek a diákszállóba. Kétemeletes barakk-jellegű épület, szűk szélfogó belépő, lépcsők, jobbra-balra folyosó, abból mindkét oldalon nyíló szobák. A folyosóvégeken zuhanyozók, WC-k, télen teljesen bederesedő ablakokkal és a levegőben megálló leheletekkel. Ugyancsak a folyosók végén, a homlokfalon nagy melegvíz-forralók, magyarul bojlerek, a helyiek azt is szamovárnak hívták. De jó dolog is volt mínusz harminc alatti hidegekben hazaérni és nekiesni egy pohárral ennek a szamovárnak, inni két-három pohár forróvizet. Mert sokszor nem ügyelt az ember arra még ha az ellátás éppen jó is volt, hogy tea, cukor legyen a fiókjában. A kétágyas szobám egy négyágyas, a folyosóra nyíló szobából rendelkezett bejárattal, egy-egy ágy a belső fal, illetve az ablak mellett, középen íróasztal, székek. A lakók pontos összetételére nem emlékszem, de arra igen, hogy a vezéralak idősebb, a frontot megjárt legény volt, és kínai is lakott a nagyobbik szobában. A kínaiak egyébként orosz 70

71 szemmel (is?) koszosak voltak, a naponkénti mosdást is inkább mímelték, mint tették, a híres orosz bánja-kultuszt meg egyszerűen nem voltak hajlandók tudomásul venni, mígnem elkapták őket és elvitték magukkal egy hétvégi szeánszra, ami remek dolog, meg kell írnom. Napokon belül tisztázódott az akkor elszomorító tény, hogy egyedül vagyok magyar mind az egyetemen, mind a diákszállóban. Nem volt kibe kapaszkodnom. Eltelt vagy két év, mire hálát adtam az istennek, hogy így történt, gyorsabban tanultam meg oroszul, meg jobban, könnyebben alkalmazkodtam a helyi viszonyokhoz. Az egyetemen töméntelen mennyiségben voltak kínaiak, illetve, mint kiderült, nemcsak nálunk voltak sokan, hanem megszállták a Szovjetunió összes egyetemét is. Kitérő, de most jutott eszembe: rendkívül érdekesek voltak a keleti barátaink. Szinte non-stop tanultak, a tanulószobában nem lehetett helyet kapni. Rendkívül fegyelmezetten hajtották végre pártjuk és kormányuk határozatait. Amikor meghirdették Kínában a légyirtási kampányt, Moszkvában minden kínai légycsapóval a kezében tanult, járt-kelt, talán aludt is. Amikor naponta önkritikát kellett gyakorolnia minden valamirevaló kínainak, a diákok minden este összegyűltek a tanulószobák vagy hálók valamelyikében és sokáig megközelíthetetlenek voltak. Hogy mit csináltak, ki tudja, de valószínű, hogy igaz volt a kiszivárgott hír, miszerint igenis vallottak. Mit csodálkozunk: a római katolikus gyónás nem rosszabb? A kínaiak egymásnak gyóntak, lehet, hogy nem sok került tovább az info-csatornákon, a gyóntató pap viszont a szigorú elvi tilalmak mellett is úrrá válik a gyónó hívő fölött. Magyar, kínai, román és fölöttünk Nagy Tanítónk! 71

72 Egyszer diákszálló-étteremben álltam a szokásos sorban, amikor felfigyeltem a szokatlan jelenségre: előttem két kínai oroszul beszélgetett. Csak csodálkoztam, aztán megkérdeztem, miért jó ez nekik? Azt mondták, egyikőjük északi, a másik déli és nem értik egymást. Pontosan ugyanúgy írnak, de a beszélt nyelv annyira különbözik, hogy összekötő nyelvre van szükségük. Meglepett az is, hogy egy hármas beszélgetés során, amin egy orosz, egy kínai és én vettünk részt, az orosz érdeklődött, hogyan számolják el a teljesítményt a vízerőműépítkezéseken? Hát, amikor végez a melós egy fordulóval (tudják: rúd két végén tányér, abban a beton), a kezébe nyomnak egy pálcikát, és a nap végén annyi bért kap, amennyi pálcikát lead. Milyen pálcikát? kérdi tovább az orosz. Hát... bokrokról vagdossák le a művezetők. Az orosz olyan hahotára fakadt, majd elgurult: és ha valaki lefekszik a bokor tövébe és csak vagdossa az ágacskákat? A kínai pedig nem voltak már, a kiejtést leszámítva, nyelvi nehézségei csak ámult, nem is értette, mi olyan vicces? Velem egy tanulócsoportba járt Fan In, Mao-Ce Tung fogadott fia. Helyes kölök volt, de lusta dög. Na, erre még visszatérek. Ha már így elszabadult az agyam, írok két sort a bánjáról is. Magyarra lefordíthatatlan, mert se a gőzfürdő, se a népfürdő nem azonos fogalmak, legközelebb talán a török-fürdő áll ahhoz az intézményhez, amelybe az orosz diákok, esett, nem esett, minden hétvégen ünnepélyesen eltalpaltak és cipeltek magukkal mindenkit, aki hajlandó volt a tortúráknak alávetni magát. Nem túlságosan európai kivitelű létesítmények ezek, előcsarnok padokkal, pénztár, mindjárt itt meg lehet venni a venyigét, illetve az arra emlékeztető (azt hiszem) nyárfa-ágacskákat. Valami öltözőn keresztül, ahol általában tök meztelenre vetkőznek az emberek, nem dereng igazibul, de talán kötényt kötnek maguk elé, aztán be a gőzbe, ahol felizzasztott köveket locsolnak, állnak vagy fapadra heverednek, de közben ezekkel a virgácsokkal kegyetlenül korbácsolják magukat, meg egymást, mint a megszállott dervisek. Vagy egy óra után aztán jéghideg zuhany alá állnak, majd jön a lecsengés: ücsörögnek, pihegnek és isznak. Itt soha erőset, többnyire kvaszt (hm, a magyarok többsége rá se tudott nézni, barna, sörhöz hasonló ital, de szinte semmi alkohol nincs benne, miből is erjesztik?), némelyikük sört is. Én elég sűrűn jártam, de a korbácsot, meg a jeges utókezelést nem nagyon kedveltem, a kvaszt igen. Muszáj volt járni, főként a nagy hidegekben, mert olyankor a fagypont körüli zuhanyozókban az ember nem tudott rendesen megszabadulni a kosztól. Rajtam kívül egyetlen európai volt az egész egyetemen, egy alacsony, vékony román, tele önbizalommal. Én nagyon sokáig nem mertem kinyitni a szám oroszul, csak, ha nagyon muszájt, míg ő az első pillanattól, szörnyűséges zagyvalékot előadva, de beszélt. Ez állítólag a jobbik módszer. Aztán, amikor a külön orosz óráknak köszönhetően megtanultam a nyelvtant (miért itt és miért nem otthon?), hamar lehagytam a legényt. Egyébként semmi magyar-román ellentét nem zavart minket. A nagyon átkos Átkosnak voltak pozitív oldalai is, ezeket se fogom véka alá rejteni. Például: minden orosz kapott ösztöndíjat, nem sokat és az is lehet, voltak kivételek, de úgy emlékszem, mindenki kapott, aki nem hullott ki a vizsga-rostán. Az is igaz, hogy a szobatársaim rendre elkártyázták a kézhezvétel napján. Preferánszoztak, nagyon kulturált módon szabadultak meg a pénzüktől. Mivel hol az egyik nyert, hol a másik, nem estek kétségbe, ment a lánc-lánc-eszterlánc... Az egyetemre lökődésem másnapján kézenfogtak és elvittek a könyv72

73 tárba, ahol a kezembe nyomták a szépen összecsomagolt könyveimet: Szamoljotosztroitelj I, meg a rajzterembe, ahol kihúztak egy fiókot, megmutatták a rajzeszközeimet, a rajzlapokkal együtt, aztán átadták a kulcsát. Rajztábla (helyesebben rajzgép) annyi volt, hogy mindig talált az ember szabadot. Mindez ingyen, mindenkinek! A logarléc remek eszköz volt! Este 5 körül értem a szobámba. Mivel aznap az utolsó óra kémia volt, előszedtem a kémiatankönyvet és elkezdtem (volna) tanulni. A volna pedig azért, mert éjfélig olvastam, akkor kiszedte az egyik felsős legény a kezemből. Addigra 5 oldalon sikerült átrágnom magam és talán másfelet meg is értettem. Majdnem sírva fakadtam, teljesen reménytelennek tűnt minden. Pedig hát, ugye, a Kosevojban... Hetekig nem értettem semmit, a két hetes lemaradás csak nőtt és nőtt. Akkor még nem tudtam, hogy egyetemen gyökeresen másként kell tanulni, mint a kisiskolákban. A vizsgaidőszak való tanulásra, közben a hallgató élhet(né) vidám életét (ha volna kellő mennyiségű pénzmagja hozzá), csupáncsak arra kell vigyázni, hogy teljesítse, adja be a kötelező feladatokat és azoknál a tantárgyaknál (az én esetemben repülőmérnöki tudományok), amelyekben a rettenetes logika vezérfonalát végig kell követni ahhoz, hogy a tárgy megemészthető legyen, minden előadáson jelen legyen az ember. Már csak a rettenetes nyelvi nehézségek miatt is, az első két-három szemeszterben nem mulasztottam előadást komoly indok nélkül, még a primitív előadóként vergődő kémia-akárkit is elviseltem. Pár héttel az első vizsgaidőszak előtt kezdtem érezni, hogy talán-talán összeszedtem magam. Borzasztóan féltem a vizsgáktól, de a félelem lényege már nem a tárgyi tudás hiányából eredt, hanem a nyelvi nehézségek riasztottak. 73

74 A szemüveges legény okos volt! Ezen nagyon tudományos eszmefuttatás után és a vizsgaidőszak előtt tennék néhány megjegyzést az oktatókról (részben előrefutva is, hogy egy csokorba fogjam őket) és az oktatás néhány szovjet sajátosságáról (ami persze csak a Budapesti Műszaki Egyetemről visszatekintve vált világossá). Oktatók: Mint pár szóban említettem, a kémia tudományát nagyon gyengus valaki próbálta átültetni a hallgatók szürke agysejtjeibe: többnyire könyvből, néha jegyzetekből olvasgatott, halkan, öregesen, ügyetlenül. Az előbb azt mondtam, még őt is... De elég hamar kikoptam belőle, elviselhetetlen volt. Ugyanakkor az előadók többsége zseniális fickónak bizonyult. Maguk is élvezték a tudomány átadását és szomjasan itta magába az ember az emészthetően előadottakat. A csúcs Félix Edmuntovics Bokstein (aki picit is járatos a szovjet nevekben, rögtön tudhatja, zsidóról van szó), a matematika professzora, aki a Lomonoszov Egyetem (a mi ELTE-nk megfelelője, csak annak mit-tudom-én hányszorosa) diplomájával együtt kapta meg a matematikai tudományok doktora címet (és mindenki kussoljon, aki erre azt mondaná, hogy biztos piros könyvecskéje volt, mert ott ez a technika nem volt olyan általános, mint itthon). A címet a Bólyai-Lobacsevszkij, általam emészthetetlen geometria alappilléreinek továbbfejlesztésében elért eredményeiért kapta. Kis ember volt, szőrös, selypített, beszéd közben (állítólag színészeknek is segít), nyálasan beszélt. Két olyan tulajdonságát emelném ki, ami szinte hihetetlen volt: egyrészt utolérhetetlenül udvariasan viselkedett mindenkivel, a diákjaival szemben is, ha befordult a folyosó sarkán, azonnal köszönt a vele szemben megjelenőknek, nem lehetett megelőzni, másrészt oly mértékben merült el a tudományának ismertetésében, hogy előfordult vele a Karinthy tollába illő eset, a táblán vezetett le egy képletet, a táblát teleírta és non-stop folytatta az olajfestésű falon, elért a katedra szélére, lelépett és elvágódott. A diákok becsületére váljon, pisszenés nélkül fogadták a nevetséges esetet és a tanár nagyságára jellemző, hogy felkelve bocsánatot kért a hallgatóságtól. Felejthetetlen óriás! Hírek szerint a moszkvai filharmonikusok hegedűse és jó sakkozó is volt. Még két anekdotaként is írható esetet lehetett hallani róla... Télen odaér a villamoshoz, amint fut be a villamos, lehúzza a kalucsniját, azt hitte, hazaért. Másik: pótvizsgázót fogad otthon, 74

75 nem megy a dolog, figyeli egy darabig az édesanyja és rászól, Félix, engedd át. Na de mama, nem tud semmit! Félix! És megszületik az elégséges. Joffe, a TMM (Teorija Mehanizmov i Masin = Gépek és mechanizmusok elmélete) professzoráról, akinek ugyancsak zsidós hangzású a neve, egyrészt az a rege szólt, hogy a II. világháború alatt elvesztette a párttagkönyvét és ebből szörnyű bajai támadtak, hazaárulóként kezelték, sokáig nem is oktathatott. Ennek ellentmondott a humora, minden előadáson tartott humorszünetet és a vicceit is jól adta elő. Mondta egyszer, hogy olvasott egy friss matematikakönyvet, 400 oldal, nem nagyon értette. Elolvasta újra és rájött, hogy a végén, másfél oldal szól arról, ami a mondandó, a többi töltelék, mert oldalszámra fizették a szerzőt. Hány oldal is Einstein relativitás-elmélete? Tudósként talán Szerenszen volt a legismertebb. Balti származéknak mondták. Talán, tették hozzá. Valamelyik alaptudomány professzora volt. Fémek szerkezettana, metallográfia, nem, nem, szilárdságtan! Onnan is lehetett tudni, nem akárki, hogy ha elmaradt az előadása, a diákok csak legyintettek: kimaradt a (mondjuk) leningrádi járat. Röpködött a nagyobb városok között. Aztán több szovjet, meg nyugati műszaki lexikonban is találkoztam vele. Magas, szikár emberként már megjelenésével is tiszteletet vívott ki magának. Az előadásain áhítatos csend uralkodott. Hihetetlenül érdekes figura volt az ábrázoló geometria profja is. Egyrészt úgy rajzolt a táblán, hogy a kört kinyújtott karral elkezdte a 2 óra körül és hibátlanul visszazárta. Ellenőrizték körzővel a szemem előtt: milliméteres eltéréseket lehetett csak kimutatni. Másrészt azt regélték róla, hogy fehértisztként harcolt a polgárháborúban, az egyik lába faláb volt, azzal kopogott végig az előadótermen, ha tisztességtelen viselkedést kifogásolt. Kemény emberként elég volt megfordulnia és végignéznie a hallgatóságon: néma csend támadt. A három főtárgyat, a hidraulikát, aerodinamikát és gázdinamikát ugyanaz a prof adta elő. Rendkívül bonyolult levezetéseket és képleteket kellett leadnia, nekünk meg tudnunk. Tudatában volt, hogy a repülőmérnöki tudományok ezeken a tárgyakon alapszanak, hirdette is, hogy aki ezeket nem tudja, nem kaphat diplomát. Irtotta a diákokat kegyetlenül, nem kímélt senkit és semmit, kb. a hallgatóság 50%-a nem tudta folytatni a tanulmányait az ő három szemesztere után. Hihetetlen volt és óriási bátorság kellhetett akkor hozzá, a nagy szovjet-kínai barátság csúcsévei alatt, kibuktatta Mao-Ce Tung fogadott fiát is. Azt hiszem, a hidraulikán jutott csak túl, az aerodinamikának hétszer futott neki, akkor a prof leállt, semmiféle erőszaknak, tanácsnak nem adta be a derekát, közölte: alkalmatlan. Hörgött az egész egyetem! Engem miután az első két akadályt simán vettem kitűnőre a gázdinamikán már ismerősként fogadott és hamar végeztünk egymással. Az általános jóhíremet jelentősen megerősítette ez a mesterhármas, kevesen vették ezt az akadálysort pöccenés nélkül. Számomra természetesen a legszebb emlék a Repülőgépek szerkezettana prof, aki egy központi kísérleti repülőgép-tervező intézetet is vezetett, és a szereplésem ezen a vizsgán. Szokásom szerint az első ötösfogat tagjaként mentem be, húztam kérdéseket, majd amikor sorra kerültem, a prof mindhárom kérdés taglalását félbeszakította. Elém tolt egy papiruszt és azt mondta: ő rajzol metszeteket és támadó erőket, én rajzoljam mellé, hogy szerintem milyen deformációt szenved a szerkezet. Hűha, ilyet nem játszottunk eddig, villant az ijedség! Jó félórát rajzolgattunk, néha kevés kommenttel javított a válaszomon, aztán hümmögve beírta a jelest (illetve az ottani rend szerint a kitűnőt, ott ugyanis, bár elvileg 5 osztályzat létezett, alulról ötösig, az egyest nem alkalmazták, felülről volt a fordításom helyes! kitű75

76 nő, jó, kielégítő vagy elégséges és elégtelen). Tehát beírta, én el, és kint vártam a többieket. Az első mindjárt újságolta, hogy amint kiléptem, a prof megkérdezte, ki fia-borja vagyok, majd azt mondta, ezt az embert magam mellé fogom venni aspirantúrára. 56 aztán erre is nagy pontot tett. A honvédelem tanszéket ordítozó (de mint a sakál!) tábornok vezette. Mire megtudtam, hogy a tárgy külföldieknek nem kötelező, megtanultam pisztolyt, meg kalasnyikovot vakon szétszedni, összerakni, meg végighallgattam pár ugyanolyan ostoba előadást, mint amilyet a Műegyetemen hallgathattam volna. Az öcsém mesélte, elhangzott (itthon), hogy a magyar honvédségnél kétféle elektromosság van rendszeresítve: pozitív és negatív. Hazapenderülésem (mindjárt következik, hogy esett az eset) után derült ki, hogy odakint talán egy halovány fokkal kevesebb figyelmet fordítanak az elméleti oktatásra (nem rosszabbat az én területemen, csak kevesebbet: óraszám, tárgy), viszont jóval többet gyakorlatira. Az első két szemeszteren mindenféle műhelymunkára fogtak minket: asztalos, vászon-kezelés, hegesztés, fémmegmunkálás, mifene. A nyári gyakorlatokon pedig be kellett állni szerszámgépek mögé és keményen dolgozni. A moszkvai II. sz. Csapágygyárban csapágygyűrűket esztergáltam például, igaz, én egy gépen, mellettem egy szerencsétlen asszony négyen. Szinte futólépésben járta körbe a gépeket és csak pillanatokra tudott megállni a gépek melletti oszlopnál, ahol levegő-befúvó nyílás alá tarthatta a fejét. Befejezés és próbaüzem alatt állt az első automata csapágygyártó sor, acélrudakat adagoltak elől és kartondobozokba csomagolt készáru jött le a sorról. Közben a golyókat úgy osztályozták, hogy egy csőből vagy vályúból acéllemezre pottyantották. A kifogástalanok egy meghatározott rekeszbe pattantak. Üzemlátogatásra is vittek bennünket. Jártam például a Moszkvics autógyárban, nem világcsúcs, de két dolog is érdekes volt vagy talán három is: a motorblokkok öntvény-formáit előregyártott darabokból rakták össze; ugyanezek öntését futószalagon, mozgás közben végezték; a motorblokkot automata gépsoron munkálták meg, egyetlen puffer-szünettel. Emlékezetes az egyik moszkvai repülőgépgyárban tett látogatás. Ott készült az IL-18-as prototípusa, nemezpapucsban dolgoztak rajta. Láttam szegecselő automatát, ami több négyzetméteres szerkezeteken végezte el egy művelettel a szegecselést, mutattak fél szárnyat, amit ragasztással hoztak létre. Az egyik műhelycsarnokon gyorsan kellett keresztbe átmennünk. Szárnyakat gyártottak. Kérdezem a kísérőt, hány Mach-al repül ez a gép? Még nem repül, prototípus. szólt a válasz, és egyébként se mondhatom meg. Mondom, a nyilazás 2M-re utal. Csak mosolygott és kicsit biccentett. Az 50-es évek közepén járunk!! Még egy-két érdekesség: Mi volt az éppen taglalt témakör, a csuda tudja már. Kitért az előadó a német-szovjet baráti korszakra. Jártunk üzemlátogatásokra mondja, az üzem megtekintése után az egyik alkalommal megyünk be gyorsan a Nagykövetségre és hívják elő a filmjeinket, amiket a kabátgombunkba épített fényképezőgépekkel csináltunk. Mind fekete volt. Hosszú folyosón vezettek át minket a látogatás végén, akkor nem tudtuk, de nyilván ott sugároztak be bennünket. Maglepő kijelentés hangzott el valamelyik prof szájából: Maguk azt hiszik, repülőmérnökök lesznek, pedig a többségük rakétatechnikával fog foglalkozni. Majd később: Nincs messze az idő, amikor embert küldünk a világűrbe. Nagy erőkkel dolgozunk rajta. Ebben akkor az volt a fura, hogy derült égből villámcsapásként hangzott el. 76

77 Pár évvel később, amikor fellőtték Gagarint, azon csodálkoztam, milyen rövid időre volt szükségük az első hír felröppenéséhez képest! A gyakorlati oktatáshoz tartozott az is, hogy több repülőgép és rakéta állt a rendelkezésünkre, hogy tanulmányozzuk azokat. PO-2-től a MIG-15-ig és a német V-1, V-2. Ez utóbbiakról ott is sokat tudott meg az ember, de Belgiumban is meséltek róluk a fiúk, sok ugyanis Belgiumban csapódott be. A lakosság körében keltett rémületen kívül jóval kisebb hatásfokot értek el mindkettővel, mint amit a németek reméltek, vagy amire az első alkalmazásuk után az angolok számítottak. A lényeg röviden: A V-1 léglökéses gép volt és felívelő-, vízszintes- és zuhanó szakaszból állt a pályája. Számítógépes vezérléssel rendelkezett! A leglényegesebb gond az volt vele, hogy az angolok egyrészt rendelkeztek már radar-technikával, korai szakaszban felfedezték őket, másrészt a legjobb vadászgépeik ugyanolyan gyorsak voltak, mint a V-1. A vízszintes szakaszban elképesztő százalékukat lőtték le az első riadalom után. A V-2 igazi rakéta volt, ballisztikus pályán repült. Két hibája volt, az egyik érthető: nem volt túlságosan jó a célzási pontossága. A másik érthetetlen: a detonátora ütésre működött, ahelyett, hogy légnyomásra beállíthatót használtak volna. A várakozás az volt, hogy háztömböket pusztít el, de a rossz detonátor miatt oly mélyre fúródott be, mire felrobbant, hogy csak egy-egy házat repített a levegőbe. Egyébként nem lehetett ellene másként védekezni, mint a földön, kilövés előtt megsemmisítve. Ezt, azt hiszem, egy háborús filmből tudom. Az angol felderítés sokáig nem találta se a gyára(ka)t, se a kilövőállásokat. Bonyolult, nagykiterjedésű szerkezeteket kerestek. Egyik fotósuk fedezte fel valamelyik légifelvételen, hogy sok egyforma négyzet látható meghatározott kis területen. Nem tudták, hogy ezt keresik, de mint szokatlan jelenséget, azonnal elkezdték bombázni. Kiderült, telitalálat volt, kis betontömbökre állítva indították a V-2-ket. A bombázásokkal gyakorlatilag véget vetettek a V-2 támadásoknak. Ezt a Halaj kapitányban írtam. Azóta megtudtam, és valamelyik könyvemben meg is írtam, hogy tovább folyt a V-2 gyártása és sárkány-eregetése. Szállítójárműveket készítettek hozzá, és mobil fegyverré vált. Akár erdei úton megállva, a rakétát függőleges helyzetbe állították, és kilőtték. Zseniális mérnökök a németek, nem vitás! Utólag tudtam meg azt is, hogy a legfontosabb hibájának okára nem jöttek rá. A V-2 elhagyta a légteret, és amikor visszatért, a sztratoszférába érve sok felrobbant. Von Braun bizonyára sokáig foglalkozott Amerikában az ok kutatásával. Nyári gyakorlatok: A csepeli gyakorlatom: Másod-, vagy harmadéves koromban, a nyári szünidőben a magyar Oktatásügyi Minisztérium gyakorlatra rendelt az ország azt hiszem egyetlen komoly katonai repülőgép-javító bázisára. A tököli gyárnak becézett intézményben töltöttem, csellengve, két hetet. A II. világháború alatt itt napi egy Messerschmitt vadászgépet bocsátottak ki (a motort a mai Rába, illetve hát azóta Audi gyárban készítették). Európai szintű teljesítmény volt. A gyakorlatom idején, 55 vagy 56 nyarán jórészt még szétbombázott, romos épületek között, két-három helyreállított üzemcsarnokban folyt a MIG-21-es, akkor korszerűnek számító vadászgép nagyjavítása, ami komplett egységek cseréjét jelentette. Talán három, Kijevben, az Aeroflot szárnyai alatt működő egyetemen végzett mérnök és egy-két magyar hadmérnök irányította a munkákat. Úgy adódott, hogy meg kellett látogatnom a kijevieket a szálláshelyükön és még vaskos szovjet tapasztalatokkal a hátam mögött is meg kellett kapaszkodnom a látványtól. Valahol az akkor Rajkról elnevezett utcának az elején, utcáról nyíló keskeny szobácskában, mint kiderült, munkásszálláson (annak is silány minőségűben) laktak, emeletes ágyakon aludtak és a holmijaikat melós öltözőszekrényekben tárolhatták. Hihetetlen aljasság 77

78 és vakság! Jött 56, valamennyien elpattantak. Nagyon megbízható forrásból, talán valamelyikük rokonnak írt leveléből értesültem, hogy szinte azonnal az USA-ban kötöttek ki és csak az orosz tudásuk havi 1500 dolcsit ért, amivel együtt 5000 dollár körül kerestek, egy éven belül szép lakásban éltek és egy vagy több kocsijuk volt. Csak úgy mondom! Mint a tanárok származására tett megjegyzéseimből sejthető: az oktatók között rendkívül sok volt a nem orosz vérű. Különösen a zsidók, örmények, baltiak játszottak jelentős szerepet. Ez annál is érdekesebb, mert a nagy és átkos SZU egyik legnagyobb gazembersége a rasszizmus, a kirekesztés volt. A személyi igazolványnak megfelelő belföldi passzportban létezett a nacionaljnoszty (nemzeti hovatartozás) és beírták, hogy jevrej (zsidó), cygan (cigány), stb. Ez arra volt jó, hogy távoltartsák a kényes területekről azokat az etnikumokat, amelyek ott és akkor nemkívánatosak voltak. Zsidó nem tölthetett be magasabb párt- és kormánytisztséget, nem dolgozhatott katonai területen, beleértve a kutatást is. Vagy például, akkoriban, körül indítottak a másik moszkvai polgári repülőmérnöki egyetemen atomhajtómű tanszéket, oda kizárólag oroszokat vettek fel. Erről jut eszembe, hogy két magyar koponyát említettek meg, illetve tanítottak az egyetemen, kettővel pedig az egyik nagy antikváriumban találkoztam, anélkül, hogy szándékom lett volna magyar szerzők után kutatni. Először matematikai előadáson hangzott el, hogy az adott témával többek között a magyar Halmos (hm, László?) foglalkozik Szegeden, meg is kérdezte a prof, nem rokonom-e? A másik Kármán Tódor volt, akit először angolosan írt fel a gázdinamika prof (Theodor Karman), aztán így, eredeti magyar ékezetekkel és megkérdezett, jól írja-e? Három-négy elméletével, képletével foglalkoztunk és kifejezetten hangsúlyozta, hogy ő volt az amerikai rakétaprogram igazi atyja és nem von Braun. Az elméletet, kutatást Kármán uralta, von Braun konstruktőrként jeleskedett. Nagyon furcsa érzés fogott el, amikor beléptemet követő perceken belül két magyar szerző könyvét fogtam kézbe az említett antikváriumban: Jánossy György Kozmikus sugárzás -a, hatalmas mű volt az első, Szentgyörgyi Albert kis, füzetszerű műve, a Bioenergetika a másik, mindkettő angolból oroszra fordítva, és egyik se említette magyar származásukat. Szentgyörgyiről pontosan emlékszem mint nagy amerikai tudósról írtak a bevezetőben. Jánossy már ködbe vész. Apropó, Jánossy: ismertem a sofőrjét, mesélte, annyira szórakozott volt, hogy rutinná vált, ránézett a zoknijára, amikor beszállt a kocsiba, és ha lyukasnak találta, kiszállt egy Röltexnél, vett egy párat és megkérte, cserélje le a lyukast. Közben zajlottak a politikai események. Sztálin halála után pár hónappal érkeztem Moszkvába. Újabb pár hónap múlva hívták össze a nevezetes pártkongresszust, amin Hruscsov kiátkozta Sztálint és bandáját. A zárt ülésen Hruscsov beszéde állítólag 12 órát tartott, ennek a felét felolvasták párt-taggyűléseken, negyedét pedig, azaz cca. 3 órát Komszomol-taggyűléseken. Az egyetemünkön tartott felolvasáson én is részt vettem. A megkurtítás nyilván úgy történt, hogy a legrettenetesebb részleteket hagyták ki, puhították a tartalmat. Ez a nagyon kigyomlált információ-tömeg is annyira hihetetlen és elborzasztó volt, hogy egyetlen részlet felemlítése is sok az idegeknek. Ítélet nélkül kivégzettek, városi párttitkár, akinek eltörik kezét, lábát, aztán amikor épphogy összehegednek a csontok, megismétlik a kínzást. Lelkes kommunista vezető, aki a saját vérével ír levelet Sztálinnak, felhívva a figyelmét a betolakodott ellenségre. Teherautón szállított vádlott, a teherautó falnak rohan, mindenki ép marad, a sofőr is, de a vádlott szörnyethal. Sorolnám proletár, de unnád... Az előadás, illetve felolvasás után az elsők között hagytam el a termet, behúzódtam egy ablakfülkébe, mert a mozgás nehezemre esett. Egyszer csak arra figyeltem fel, miként botladoznak ki a teremből a 78

79 többiek. Mint a letaglózott birkák, lógó orral, csak előre nézve vonultak a folyosón. A többség hitt az eszmékben, a rendszerben, szülőket, testvéreket veszített, akik a haza védelmében pusztultak el, Sztálint tényleg a haza megmentőjeként tisztelték, akkoriban mondták el, hogy háztetőkön mászva közelítették meg a Vörös Teret, hogy lássák a temetést. És most minden összeomlott bennük. Sajnálatra méltó látvány volt a sok letört ember. A kongresszuson részt vett Rákosi is és szokás szerint ellátogatott az ösztöndíjasok gyűlésére. Rövid beszédet tartott, emlékeim szerint semmi különöset nem mondott. A levezető elnök, a követség valamelyik embere hozzászólásokra szólította fel a diákokat. A felső évfolyamosok egymás után kértek szót, és olyan kényes kérdésekkel bombázták Rákosit, hogy én csak tátogtam: az 5-éves terv körüli gondoktól kezdve, a metró-építkezés miért állt le kérdésen keresztül a mezőgazdaság rossz helyzetéig kérdeztek mindent. Pár hozzászólás után kisebb zavar az emelvényen, aztán Rákosi emelkedett szólásra és néhány kényszeredett válasz után sietve távozott. Állítom, moszkoviták voltak az elsők az életében, akik kellemetlen kérdéseket mertek feltenni neki. Amikor szovjetösztöndíjas múltam miatt piszkáltak, sokszor moszkovitáig menően gúnyolva, akinél volt egyáltalán értelme érvelni, fel szoktam említeni ezt az esetet, hozzátéve, hogy a gyarmatok felszabadítói szinte kivétel nélkül a gyarmattartó ország egyetemein tanultak. Ma már felesleges lenne mentegetőzni, annyira elvadult a komcsizás. Inkább büszkélkedni szoktam az ottani oktatás szuper voltával, a tanulmányi eredményeimmel, azzal, hogy volt eset, amikor sikerrel védtem meg a szovjet oktatást a BME értelmes oktatói előtt. Később lesz róla szó. Légibemutatók! KPSzSz, a Szovjetunió Kommunista Pártjának rövidítése. De ez nem lényeges. A múlt század ötvenes éveiben, amikor Moszkvában tanultam, évenként tartottak légiparádét a tusinói reptéren. A teljes katonai arzenált felvonultatták és mindig megjelentek a legfrissebb fejlesztések. Ha jól emlékszem, itt láttam először léglökéses vadászt, légcsavaros-gázturbinás óriás szállítógépet, óriás helikoptereket. Kisebb gépek lózungokat rajzoltak az égre, mint MIR (béke), meg STALIN és hasonlók. Nem lehetett egyszerű ezeket úgy repülni a tömeg fölött, hogy ne essenek szét az ábrák. Álldogálok, bámulom az akkor bizony csodának számító gépeket, egyszer csak hozzám lép egy külföldi és megkérdi, mi ez a KPSzSz? Akkor ért a fejünk fölé ez a cirill betűkkel különösen kacifántos figura. Mondom. Szépen megköszönte, nem csodálkozott, csak a fejét ingatta valahogy furán. * 79

80 XIV. Az orosz kultúráról és vendégszeretetről Na, miután ennyit sikerült összehordanom az egyetemről, visszakanyarodok az első vizsgákhoz. Azért szólok róluk külön, mert ez volt az első próbatétel, még igencsak döcögő orosz tudással. Egy jóra, matekből, a többi pedig kitűnőre sikeredett az első nekifutásra. Könnyű, mondhatná akárki, mert műszaki tárgyak voltak, és mert bizonyára elnézők voltak az oktatók. A műszaki jelleg tényleg sokszor segített át a nyelvi akadályokon, de a kímélet ritka volt, mint a fehér holló. A matematika vizsgáztató hölgy volt az egyetlen, akire úgy emlékszem, nagyon szeretett volna belőlem kitűnőt elővakarni és ezért kínzott vagy másfél órát, de általában nem kímélték a külföldieket, az egyik prof mondta is: a maguk tudása rólunk ad bizonyítványt, nem tehetjük, hogy engedékenyek legyünk. Nem is volt! Nyelvtudás: egyszerűen mérhető fokozatai vannak. 1. jól olvas és megérti, amit olvas, 2. meg tudja értetni magát egyszerűbb helyzetekben, 3. szabadon beszélget, 4. jól és helyesen ír idegen nyelven, 5. a vicceket is megérti, 6. szabadon beszélget telefonon, 7. jól adja elő a vicceket, 8. az álmai az adott idegen nyelven jelennek meg, 9. nem veszik észre az akcentusát. Kb. így valahogy. A telefon hamar nem ment, mármint, hogy hamar hívtak lányok telefonon és nem értettem őket. Harmadévesen értem el a 8. fokozatot, közben a II. évtől kezdve mind nagyobb népszerűségnek örvendtek a jegyzeteim, a III. évfolyamon vadásztak rájuk. Egyetem után, utazóként viszont bejött e 9. fokozat. Orosz foci-csapat is utazott a gépen, amelyen Moszkvába repültem, tárgyalásokra. Végig a mellettem ülő edzővel beszélgettem. Leszállás előtt megkérdezte, moszkvai vagyok-e, vagy repülök tovább? Azt hitte, SZU-béli vagyok. Azóta persze elszállt ez a tudás, most már ahhoz képest lett. Ahhoz képest, hogy közel 50 éve nem a nyelvi közegben élek... Történt egyszer, hogy kemény télből léptem be az egyetem előcsarnokába és pont jött velem szemben a dékán arisztokratikus tartású titkárnője. Megállított és megfedett: amint belép egy épületbe, le kell venni a kalapot! Igaz, nem kalapot hordtam éppen a fejemen, és a fülessapkát nem láttam nagyon lekapkodni, de igazat kellett adnom neki: olyan szidás, ami mivel helytálló nem fáj. Inkább azért maradt meg az emlékezetemben, mert egy kis pozitív pontocska az orosz- (és világ-)kultúra tengerében. Olyankor ugrik be, amikor oktalanul és határtalanul barbározzák az oroszokat, mint nemzetet. Nem szándékom, hogy itt taglaljam az orosz kultúra mérhetetlen nagyságát, nem akarok írókkal, költőkkel, irodalommal, festészettel, zenével, filmművészettel foglalkozni, ahhoz nincs időm és energiám. Csupán néhány élményt és érdekességet említek meg. Jaj, dehogynem: az orosz irodalmi életbe akkor robbant be Jevtusenko és király volt, a magyar szleng bármilyen értelmezésében. Tudtam fogni, érteni a verseit, a lázas, lüktető ifjúság friss forradalmi vágyának kifejezését. Azt hitte szegény, mint rettenetesen sokan, én is, hogy a hruscsovi fordulat igazi visszatérés valahová az eredeti eszmék megvalósításához. Nem tudtuk még, mekkorát tévedtünk. Pedig Jevtusenko mellé felsorakozott a már nem élő nagyok serege, Ahmadulinával az élen. Jevtusenko az épphogy csak befejezett Luzsnyiki stadionban (!!!) tartott felolvasó, nem, szavaló esteket. A százezres stadionból körülbelül ugyanannyian kiszorultak, lovasrendőrök próbáltak rendet tartani. Hihetetlen népszerűséget kiváltó, elképesztő hatást gyakorolt a háborús és sztálini rettenetet túlélt tömegekre. Mint 80

81 sivatagi vándorok a szomjhalál küszöbén az első kortyokat, úgy itták magukba a friss költészetet. És ekkor jelenhetett meg Szolzsenyicintől Hruscsov személyes engedélyével az Iván Gyenyiszovics egy napja, ez a remekmű. Megadatott, hogy eredetiben olvassam, akkor és ott. A háromórás felolvasás után a tények nem jelentettek újat, de a személyes átélés, a nagyon tömör és visszafogott rajzolat megrendítőnek bizonyult. Több évtized után újra kiadtak olyan szenzációs írókat, mint Ilf és Petrov (Aranyborjú, Tizenkét szék) és Bulgakov, akinek Mester és Margarita című művét a világirodalom egyik gyöngyszemének tartom. Zseniális! Itt kell leírnom az Átkos SZU egyik legpozitívabb jelenségét, egyik legnagyobb vívmányát: mindenki olvasott, így, egyszerűen. Nem lehetett a metrón úgy utazni, hogy ne lett volna minden második utas kezében valami olvasnivaló, legalább újság, de inkább irodalmi folyóirat (Literaturnaja Gazeta) és főként könyv, könyv és könyv. Én elhiszem az állítást, hogy a Birodalom minden népét megtanították írni-olvasni. Igaz, sokszor ügyetlenül, mert a cirill-betűk nyakatekert változatait erőltették rájuk, de ez esetben a lényeg, hogy az analfabetizmus megszüntetése futótűzként terjedhetett, ami pedig egyes kutatók szerint a demokratikus változások elengedhetetlen és legfontosabb feltétele. A Nagy Színház világszerte ismert, és a külföldiek is kalapot emelnek az épület és az abban kialakult művészi színvonal előtt. Nehéz volt bejutni, szezon elején hosszú sor ült-állt a mellette lévő pénztár-épület előtt. Azért ült, mert komoly hidegek mellett is az árusítás megkezdése előtti nap délutánjától sorakoztak fel az emberek, hogy hozzájussanak pár jegyhez. Az opera-estek is szenzációsak voltak, de az igazi különlegességet a balett, az akkor szovjet balettként emlegetett műfaj jelentette. Néhány világhírű orosz balerinát szinte az egész világ ismert. Kevésbé örvendtek világhírnévnek a férfi balett-táncosok, akik egyébként jórészt grúzok voltak. Térölelő és magas ugrásaik a hatalmas színpadon se tűntek el, csak ámulattal lehetett adózni a magas fokon előadott művészetüknek. A Nagy Színház közönsége utánozhatatlan bőkezűséggel jutalmazta a szép előadásokat. A fergeteges tapsot túlharsogva kiáltoztak brávót és biszt, a nők pedig a felső szinteken előrementek a színpadig és hatalmas csokrokat dobáltak a táncosok lába elé. Ez az utójáték hamisítatlanul orosz. Az oroszokról ugyanis többnyire csak azt tudják, hogy kemény, durva, agresszív emberek, azt nem, hogy ezekkel a tényleg létező tulajdonságokkal békésen megfér a hatalmas adag szentimentalizmus. Különösen a nőknél. A Nagy Színházat élveztem, szerettem, mint vidéki suttyó hajtottam meg a fejem előtte. Teljesen megrendítő élményként hatottak rám a zenekari koncertek. Két templomába jártam hébe-hóba: a Konzervatóriumba és a Csajkovszkij-terembe. Az igazi csemegék színhelye a Konzervatórium volt, ahová ugyancsak nehezen lehetett bejutni. A nagyváradi püspöki misén kívül nem volt hazai emlékem szimfonikus zenekarról, amit Moszkvában átéltem, friss és megrázó hatású volt. Moszkvának több világhírű zenekarát ismeri a világ és a nagyzenekarokon, azok karmesterein kívül páratlanul jók a zenei iskolái: szenzációs zongora- és hegedűművészek sorát nevelték és nevelik ott. Elég talán Richtert és az Ojsztrahokat említeni. Nem is lehet erről így írni, csak érdekesség-cseppeket próbálhatok felmutatni. Az egyik: a híres balti karmester, Janszonsz valamelyik moszkvai nagyzenekart vezényelte, majd a szimfónia harmadik tételének közepén leeresztette karjait és hallgatta ő is a zenekart, végül az utolsó tételt csak beintette. Tudom, ezt meg lehetne tenni az igazán nagy zenekarok többségé81

82 vel, mégis... dörgő sikerrel zárult a hangverseny. Rosztropovics még ott volt, dereng, hogy sikerült hallanom a játékát, akkoriban kezdték Casals-szal együtt emlegetni. Jézusom, milyen óriás! Mint ember is, később lesz róla szó. Az Obrazcov-féle bábszínház valami egészen különleges ízt jelentett a moszkvai színházi életben! Egészen különleges, izgalmas bábok, remek szatírák, felnőtteknek szólt ott szinte minden. Nem is lehetett jegyet kapni. Ugyancsak különleges zamatot jelentett Rajkin, akit évekkel később a magyar közönség is megismert és a Válámi ván, csák nem az íígazí felkiáltása szállóigévé vált. A népi tánc is elragadó valaminek bizonyult, több világhírű együttest láttam, a hadseregétől kezdve a grúzokig (könnyebb volt jegyet szerezni). Szájtátva bámultam a fizikailag is szédítő mozgásokat. Még egy megjegyzés a kultúrához: a jegyárak mindenki számára elérhetővé tették mindezt, hihetetlenül olcsók voltak, majdnem azzal kezdtem, hogy koldusok számára is. Nagyon össze kell kapnom magam, ha Karácsony előtt végezni akarok ezzel az irománnyal. (Ezt a Halaj kapitánnyal birkózva írtam, valószínűleg egy éven belül született?) Lássuk tömörebben a történteket, élményeket: A moszkvai konyha? Rettenetesen szélsőséges. Az egyetemen nem volt étterem, csak büfé, illetve nagy kosárból árusított pirozski. Ennélfogva ritkán ebédelt az ember, csak bekapott valamit a büfében (ha lehetett, pirozskit, kedveltem ezt a darált hússal, esetleg lekvárral töltött, olajban kisütött tésztát), mert mire a kollégiumba ért, ahol lehetett ebédelni, már ebéd és vacsora közötti szünet volt. A kollégiumi konyha pocsék volt, a levesek, nem azért, mert oroszok voltak, hanem mert löttynek-ragacsnak főzték, a második fogások pedig minden szakácsmesterségbeli tudást nélkülözve készültek: ha hús, akkor csupa mócsing, ha darálthús, akkor hideg, ha hal, akkor penetráns bűz övezi. Minden valami barnás szósszal leöntve! De enni kellett, többen belebetegedtek abba, hogy szinte semmit sem ettek vagy levest soha. Ki kellett választani a szibériai vagy keleti-déli ételeket, azokat nem tudták teljesen elrontani. A grúzok levese, a harcsó például nagyszerű volt, a borscs és a scsí is ritkán sikerült ehetetlenre, a hideg zöldségleves, az okroska pedig a nyári vizsgaidőszak alatt csodát tett az emberrel. A szibériai peljmenyi levesesen készített hústáskák ecettel vagy tejföllel ízlett talán a legjobban a második fogások közül. Sok salátát fogyasztottak és szinte kötelező étek volt az előétel. A vinyegret nevű nyilvánvalóan francia eredetű remek saláta is annak készült és annak tálalták, a gomba- és hal előételek jó hangulatot teremtettek, még ha a többi fogás nem is sikerült tökéletesre. Kerülni kellett az édességeket: gyengéknek se nagyon lehetett értékelni őket. Ha viszont az ember összeszedte magát és elment a városba enni és volt idege, meg türelme kivárni a rettenetesen udvariatlan sorbaállást, kellemes étkezésben lehetett része. Már a közepes szintű étterembe se lehetett azonban úgy bemenni, hogy bekapok valamit, elvárták, hogy négy fogást rendeljen az ember, erőssel kezdje (amikor nem volt tilos) és borral vagy pezsgővel kísérje az étkeket. A sör illetlenség-számba ment. Feltétlenül részletesen kell foglalkoznom a vendégszeretettel. Most egyetlen élményt mesélek csak el. Egy ilyen városban vacsorázok alkalommal hozzák az első fogást és letesznek az asztalra egy üveg grúz konyakot is. Nem rendeltem, mondom. Tudom, válaszolja a pincér 82

83 küldték. Nem is értettem! Hogy-hogy küldték? Odabiccent a fejével a sarokba: az a grazsdanyin (polgártárs, ilyen helyeken nem használták a tovariscsot) ott. A grazsdanyin köszöntő fejhajtással jelezte is, hogy ő a tettes. Teljesen zavarba jöttem, felkeltem, odamentem és áthívtam az asztalomhoz. Kiderült, grúz és látta rajtam, hogy idegen vagyok és nálunk így szokás, az idegent egy üveg jó itallal köszöntjük. Tessék ezt megemészteni! Ha igazán jó gasztronómiai élvezetben akart részesülni a vándor, akkor kaukázusi vagy keleti éttermet kellett keresnie. A Tbiliszi vagy a Jereván elsőrendű élvezetben tudta részesíteni a vendégeit, viszont közelharcba került bejutni vagy ismerőssel kellett rendelkezni. Talán az Üzbegisztán jelentette a csúcsot, a fűszeres húsleves peljmenyi-szerű hústáskákkal ragyogó, az omló birkahús remek volt, és a kiszolgálás is európainak bizonyult. Nagyot ugrok előre, de itt mondom el, hogy orosz étteremben is el tudtam ámítani évekkel később a főnökömet, aki rettegett a moszkvai étkezésektől. A Rosszia szálló egyik éttermében a következő étel-italsort rendeltem: jeges vodka, marinírozott fehérgomba, szoljánka (sűrű uborkaleves háromféle húskockával, krumplival, egyebekkel, olajbogyóval és citrommal), golubcy (orosz töltöttkáposzta), fagylaltkehely és Cinandali (grúz bor). Gratulált, azt mondta, élete egyik legjobb vacsoráját fogyasztotta. A szoljánka kiváló szokott lenni a vonatokon is, ha az ember utazott vissza, Moszkvába, az első dolga volt megkeresni az étkezőkocsit és befalni egy jó sűrű szoljánkát. Az éttermi koszt általános gyengesége miatt is meglepő volt viszont, hogy a legínségesebb időkben is terülj asztalkám csodákkal találkozott az idegen, ha házhoz kapott meghívást. Számtalan fogás, sokféle ital, gazdag teríték és utolérhetetlen kedvesség. Túltesznek a mi büszkén hirdetett vendégszeretetünkön! Van ennek a kedves traktálásnak hátulütője is, ugyanis többnyire nem ismernek határt a vodka kínálásában. Közvetett meghívást kaptam például egy akadémikushoz, hozzátették, jól készülj fel, mert aszerint ítéli meg a vendégét, mennyire tud lépést tartani vele a vodkázgatásban. Elismerte ebbéli képességemet, addigra ugyanis sokat fejlődtem, technikák alkalmazásában is: dupla sprotni, vastagon kent vajaskenyérrel és egyéb zsírosságok, ivászat közben pedig sok víz vagy hűsítő. Rajtuk is túltesznek a kaukázusiak, de erről regényt lehetne írni. Például a tamada intézményéről. Talán később. A később most következik, amikor frissítem a Halaj kapitányt. Írtam róla a Világok, népek, emberek könyvemben, talán legegyszerűbb, ha idézem az ott írtakat. Hát nem, tévedek ismét, sokadszor. Hát akkor hol a csodában írtam meg? Vad keresgélés közben akadtam rá végül Halaj kapitány pótlapjain a kaukázusi (grúz és csecsen) étkezési emlékekre. Bár részben (Csecsenföld) nem itt a helyük, most gyorsan áthelyezem ide ezt a kiegészítő szakaszt: Kaukázusi élmények, amiket valamiért nem írtam meg az adott világgal foglalkozó oldalakon: Grúziától nem szabad anélkül elszakadni, hogy az ember ne írna röviden a vendégszeretetükről. Lelegyinthető az ügy azzal, hogy hivatalos utazónak kijáró traktálásban lehetett részem, ez azonban két megközelítésben sem igaz: egyrészt nyugaton is közlekedtem hivatalos emberként és a legnagyobb kegynek számított, ha meghívták az embert valami nagyon hétköznapi munkaebédre (a cég hivatalos étkezdéjének a főnökség részére fenntartott elegáns fertálya, jobb pub, ilyesmi) és különleges kegynek számított, ha jobb helyre vagy netán lakásra kapott az ember meghívást, talán egyszer fordult elő az utóbbi kivételes csoda, amikor a Yorkshire-i Stokes bácsi megvacsoráztatott otthon, másrészt a normális megvendégelt 83

84 annak hiszem magam megérzi, hogy a megtiszteltetés egyáltalán neki szól-e, vagy a vendéglátás a nemzet minden tisztességes tagja számára kötelező és annak vannak minimálisan betartandó szabályai, procedúrája. Grúziában több ilyen ünnepélyes alkalmon kellett részt vennem és leírnám néhány jellegzetes vonását, úgy, ahogy bennem rögződött. Az egyik legfontosabb jellemzője a parádénak, hogy a szinte szentírásnak tűnő procedúrát úgy abszolválják, hogy egy pillanatra sem érzi a megtisztelt vendég merevnek, erőltetettnek. A tamadát például elvileg választják, de ez olyan feltűnés nélkül, külső szemlélő vagy maga a vendég számára észrevétlenül történik, hogy csak konstatálni lehet: az asztalfőhöz idősebb férfi ül le és kezdi a csevegést. Nyilván a legidősebb és/vagy legtapasztaltabb szinte automatikusan adódik a számtalan helyről összefutó társaságból, szemvillanások, szavak rendezik a dolgot. A tamada kitűnő szónok, sem az ő, sem az általa felszólítottak tósztja nem lehet azonban hosszú, fárasztó. Cirkalmas, az egekig magasztaló, a felmenők sorának érdemeit ecsetelő igen, de fárasztó nem. Az asztal gazdag, vegyesen használják a kezüket és az evőeszközöket. Sok a zöld és a gyümölcs, a vörös, nehéz hús. Az egyetlen érthetetlenül kegyetlen része az ünnepi étkezéseknek az italokkal traktálás. Minden pohárköszöntő után fenékig kell üríteni a poharat. Orosz vizeken edzett vodka-hajózóként már hosszú évek óta megálltam a helyem a legnagyobb viharokban is, az egyik ilyen tamada-vezérelte estig tartó ebéden azonban megbuktam, becsiccsentettek. Az ebédre végig emlékszem, meg a szálló halljára is (odáig elkísértek), de aztán csak valami kemény küzdelem dereng ruházattal, egyensúllyal, kerengő világgal. Borzalmas élmény. Nagyon edzettnek kell lenni és külön készülni kell a grúz meghívásokra, hogy az ember ne hozzon szégyent ivós hazájára. Csecsenföldön is helyt kell állni az étkezések során mind nyelvileg, mind orátori minőségben, mind pedig italbíró-kapacitás tekintetében. A keresztény grúzokkal szemben, ahol a lábbelitől nem kell megszabadulni, a csecseneknél mivelhogy muzulmánok a cipő levételével meg kell tisztelni a házat. A nyelvet azért említettem, mert olyan tökéletesen beszélnek oroszul, hogy nem észlelni semmi különbséget. Mintha oroszokkal beszélgetne az ember. Emlékszem egy hármasban elköltött vacsorára. A kereskedelmi partner lakásán az állam főügyészével hármasban fogyasztottuk az asztalhoz nem invitált feleség főztjét, bizony a sokszor megdicsért orosz tudásommal se volt könnyű lépést tartani velük a pohárköszöntők szónoki világában. Az itallal viszont nem annyira kegyetlenek, ki lehet mondani, hogy nem megy tovább, de a végpont előtt kell elkövetni ezt az azért kellőképpen elítélt lépést, mert egy-két pohárral még meg kell utána inni. A Csecsenföld oldalamon megírtam a véleményem a barbár orosz terrorról, amivel megtizedelték, kegyetlenül irtották ezt a szabadságszerető népet. Azon kívül, hogy egyenes derékkal szeretnek közlekedni a földgolyóbison, más okot nem sikerült felfedeznem. A szabadságszeretetük persze párosul olyan vonásokkal, amelyeket idegennek érezhet a kívülálló, mint például a megmosolyogni való ragaszkodás a fegyverviselés szabadságához, de ez nem ok a kegyetlen elnyomásra. Elhangzott olyan büszke nyilatkozat is, hogy náluk dicsőségnek számít az idegen becsapása. Nem mondom, hogy tiszteletet váltott ki belőlem, de hát ez az általános gyakorlat ezen a szennygolyón, legfeljebb kimondani óvatlanság. * 84

85 XV. Orosz szokások Valahogy ide kívánkozik az oroszok gyermekszeretete és az idősek tisztelete. Humoristák is előszedték néha a témát: a gyermek mindenekelőtt. Például: rendőr, aki leállítja a forgalmat, hogy átengedjen egy tipegő apróságot. Nem tréfa, komoly valóság, hogy a sok nyomor és szenvedés, pusztulás közepette vagy éppen abból eredően az oroszok gyermekszeretete párját ritkítja. Vakon tapogatódzom, amikor azon okoskodok, előfordulhatott-e, hogy a szovjetek tömegirtó táborai és kegyetlen bosszúhadjáratai során gyereket is öltek volna. Jaj, istenem, sajnos igen! Hiszen csecsen mesélte, édesanyja szavaira emlékezve: amikor a 48 óra alatti kitelepítésük folyt Kazahsztánba, a zsúfolásig teli vagonok ajtaját a téli hidegben három napig nem nyitották rájuk. Amikor végre kinyitották, hullottak ki a halottak. Az édesanyja kezéből kitépték a halott húgát és egyszerűen kihajították a hóba. Ugrott utána, hogy legalább a hóba bekaparja, puskatussal verték vissza. A szerelvény indulásakor az anya még látta, amint kutyák kezdik marcangolni halott gyermekét. Akiket nem sikerült bevagonírozni, azokat csűrökbe, egyéb nagyobb létszámot befogadó épületbe terelték és rájuk gyújtották. Ott se nagyon ügyelhettek a gyerekek megmentésére. Ördög és pokol: milyen hihetetlen ellentmondások. Egy nép és a hatalom természete! Emberi jóság és a fegyverek barbár gonoszsága! Megemészthetetlen. Aki tud angolul, olvasson bele a Csecsenföld-ről írtakba. Kizökkentem, de megkísérlem folytatni. Nekem nagyon tetszett, ahogy az oroszok az idősebb korosztály tagjait, különösen a szemmel láthatóan nem fényűző életet élőket kezelték. Elkezdték tegezni őket. Bátyuska, gyeduska, bábuska és tegezés. A nem nagyon kultivált udvariasság ezzel a 70 év feletti korosztállyal szemben magára talált. Segítették, támogatták őket. A tegezést se lehetett félreérteni, nem lekezelésként hangzott, hanem a gyermekkorba visszasüllyedés elismeréseként vagy, hm, vagy a legközelebbiek közé fogadást fejezték ki vele. Mondtam egyszer egy barbár, részeges magyar vállalkozónak, vita során, hogy legalább a koromat tisztelné. A kor nem érdem, hanem állapot. válaszolta. Rosszabb vagy az oroszoknál, azok tisztelik a kort. én. Pár hónap múlva meg is vert a barom! Én itt mindinkább a hétköznapi élet pillanataival, egy nemzet, illetve nemzetközösség jellegzetességeivel, szokásokkal foglalkozom, pedig az olvasókat nyilván a hatalom, a szovjet szörnyhatalom érdekelné. Talán az a baj, hogy az erről alkotott véleményem 1995-ben megírtam az A garasországi neokapitalizmus természetrajza című korszakalkotó (huh!) művemben. Tessék olvasni! Az orosz konyháról írtaknál csak megemlítettem, hogy enni kell. Most részletesebben kitérek arra, mennyire fontos, hogy idegen környezetbe csöppenve a vándor egyrészt minél mélyebben merüljön el a környezetében, minél jobban eméssze meg a szokásokat, adaptálódjék, mert ezzel megkönnyíti a befogadását és ezzel a saját életét, másrészt, hogy legyen megfelelő szintű tűrőképessége. Sok aprósággal lehetne ezen a kérdéskörön belül foglalkozni, de egyetlen egyet emelek ki: az éghajlatot. Mint említettem, megérkezésünkkor, szeptemberben hűvös-esős idő fogadott bennünket. Október 20-a körül lehullott az első hó. Végigsöpört a városon valami északi-északkeleti szél, befújta a havat a fasorokba, ligetesekbe, sarkokba. Ez a hó pár nap múlva még elolvadt, de november elejétől fogva rideg tél uralkodott egészen május első napjaiig. És ez így ment négy éven keresztül: a november 7-i felvonuláson havat tapostunk, május 1-én ugyancsak. Május 2-án jött meg a tavasz, sütött a nap, ki lehetett ülni 85

86 napozni, ez volt a szabadlevegős randik premierje. Na, de a lényeg, hogy hónapokig kopogós hideg tartotta magát, a -20, 25 hetekig tartott és napokig vagy hetekig -30 alatti hőmérsékleten közlekedett az ember: gyalog a villamosig, majd metró, majd ismét gyalog jópárszáz méter. Ha fújt a szél, rettenetes kínt jelentett, ha csikorgó napsütésben kellett közlekedni, akár kellemes is tudott lenni. És menni kellett, levegőn mozogni, mert aki begubózott, nem edzette hozzá magát az iszonyatos hideghez, az tönkrement. Vagy az vagy az tele (inkább az utóbbi) olyanra sikeredett, hogy a mi Karácsonyunktól kezdve január utolsó napjaiig nem emelkedett a hőmérő szála -34 fölé. Idegbaj kerülgette az embert, ha a reggeli hírekben újra figyelmeztettek minden hallgatót, hogy akár is lehet. Ekkor történt, hogy magyar film vetítését hirdették meg egy közeli diákszállóba. Ha magyar film, menni kell. Induláskor ránéztem a hőmérőre, mínusz 38 fokot mutatott, amikor kiszálltam a metróból, jóval hidegebbnek éreztem az ájert, pár lépés után tűszúrásos zsibbadást éreztem a combjaimon, majd semmit, a lábam valami automatikus mozgással vitte a testem, a két pár kesztyűbe bújtatott kezem zsebrevágtam, mert az is átfagyott, pillanatokig tartó zsibbadás után érzéketlenné vált. Azóta tudom, hogy aki nyugodtan beszél a Horthy-rendszer aljas kalandjáról, fiatal magyar legények feláldozásáról a remélt koncért az orosz fronton, az nem tudja, mit beszél. Lövészárokban fokban, arra felkészületlenül: maga a biztos halál! Legalább a minimális ismeretekkel rendelkeznie kellett volna a vezérkarnak és az áldozatoknak: több réteg öltözék, csukló, boka, nyak lezárandó, bőrcipő vagy akár csizma = tuti fagyás, kiálló testrész, mint a fül, nem maradhat fedetlenül, a fejet meleg kucsmával kell védeni! És tanítani kellett volna a légzés-technikát: a levegőt beszívni és kifújni is az orron keresztül kell, aki szájon keresztül vesz levegőt, leforrázza a tüdejét, aki orron keresztül szívja be, de a száján keresztül fújja ki, az elfagyasztja az orrát. Hátborzongató hallani, milyen felkészületlenül hajtották ki a fiataljainkat! Nekem hamar sikerült átvennem az orosz diákok hideggel kapcsolatos szokásait, illetve, amikor tényleg szükség volt rá, a védekezési módszereket. A diákszálló épületblokknak csak a széles utca túloldalán lévő épületében lehetett étkezni. Ehhez több réteg öltözéket felvenni senkinek se volt kedve, úgy szaladtunk át 150 m-re, ahogy éppen voltunk, legfeljebb, ha éppen havazott, összehúztuk a zakó kihajtókáját a nyakunk előtt. Így ment ez -35 fokig, az alatt néha a fejünkre csaptunk egy usánkát, meg kesztyűt húztunk, sálat tekertünk a nyakunkba. Megtanultam: megfázni nem könnyű, vagy az ember kezének-lábának kell alaposan kihűlnie vagy a bőrfelület nagyrészének átfáznia. Párszáz méter nem számít. Láttam persze olyan oroszt is, aki -38 fokban is ingujjban ment a metró felé és nem látszott rajta, hogy a legkisebb mértékben is kellemetlen lett volna számára a dolog, de ez más kategória: biztos fóka-génjei voltak vagy mélyhűtőben jött a világra. Persze az is lehet, hogy egyszerűen szibériai volt. Azok állítják ugyanis, hogy ott a száraz, szélcsendes -52 fok semmivel se rosszabb, mint a moszkvai szélben a -30. És figyelték egymást az emberek. A megfagyott testrésznek ugyanis van egy jó tulajdonsága: kifehérszik, mint a frissen meszelt fal. Szólnak egymásnak, hogy melyik testrész dörgölendő meg hóval, esetleg segítenek is. Nekem akkor, egyetemista koromban kétszer szóltak, egyszer az arcom fagyott meg, kis dörzsöléssel helyreállt a rend, egyszer meg magyar film a metró-megálló előtt szóltak, nem foglalkoztam már a fagyással, a metróban felengedett. Azt mondják, jobb, ha még a hidegben áll helyre a vérkeringés, nem a melegtől. Nem tudom, így igaz-e, mindenesetre másnap három szép függőleges hasadék támadt az orromon (aztán 86

87 begyógyult, persze). Láttam viszont hölgyet, aki színházból hazatérve nem öltözött át (vissza téli ruhába) a színházban és mínusz 30-valahányban a villamoson ráfagyott a kapron-harisnya a lábára. Először csak kiment a peronra, hogy ott váltson harisnyát, aztán visongani kezdett, mert a harisnyával együtt ment a bőre is. Körülvették, elvitték valahová. Nem kellemes emlék. * 87

88 XVI. Moszkvai szösszenetek Moszkvában is bekövetkezett az összevonás. Ott nem egyszerűen a kollégistákat vonták össze amivel sikerült megrémiszteni a nem-koleszosokat otthon, hanem a külföldi diákokat a jobb diákszállókba. Sok volt a panasz a rossz körülményekre hallottuk, különösen vidéken és egyes nációknál (a németekről szólt például a fáma). Engem, meg a kínaiakat áttelepítettek pár metró-megállóval kijjebb, a másik, nagyobb polgári repülőmérnöki egyetem akkor modern diákszállójába. Szebb és kényelmesebb volt tényleg, de télen rohadt hideg, a szél átfújt mindenen, hiába tapasztották le az ablakokat a tél beköszöntekor. (A fortocska mini ablak az ablak felső sarkában persze maradt, szellőztetésre kellett). Rendkívüli művészi fokra fejlesztettem a magam becsomagolását két pokrócba lefekvéskor, akit érdekel, külön elmesélem. Nem maradhatott rés a csomagon. Közben vasalóként is működött az ember, a lepedő alá tette a nadrágját és reggelre éle volt. Hihetetlen, hogy ez a két dolog tudott együtt működni. Lassan magam se hiszem, hogy rendben (?) üzemelő központi fűtés mellett megtörtént, hogy az asztalon felejtett pohárban megfagyott a víz. Csak úgy mondom, ha valaki irigyelne. Így aztán a frigó, ami itt a kényelmi plusz egyik kelléke volt, teljességgel feleslegesnek bizonyult. Kiakasztottuk a hűteni valót a fortocskába. Apropó, irigykedés. Sokan irigyeltek bennünket, az ösztöndíjunk ugyanis az ottani (igaz, rendkívül alacsony) átlagjövedelmek fölötti összeg volt, a helyi diákok a negyedét-ötödét kapták, ha nem tévedek, az itthoniak is tátogtak rendesen. Tizenkét éves korom óta először nem kellett nyáron dolgoznom a ruháért: 1954-et írtak. Sőt, ingyen nyaraltunk a Balatonon minden nyáron. Az új diákszálló két szempontból jobbnak bizonyult, mint a nekem kedvesebb, barátságosabb első: volt az épületben büfé (hol nem lehetett kapni semmit, hol csak pár konzervet, hol viszont minden lényegest, ami éhes bendő betöméséhez vagy vizsga előtti gyomornyugtatáshoz szükségeltetik: kefir, joghurt, tejföl, halfélék, saláták, a mi szafaládénknak megfelelő valami, tea, rossz kávé) és rövidesen megszületett a TV. Szólnak, nem akarom-e megnézni a szovjet-cseh jéghoki-meccset (hű, de jók voltak az ilyen verekedéssel megtűzdelt viadalok!). Mondom, a fene megy ki a mittudomén hova. Á, a TV-n megy. Nem is értettem, szinte lehurcoltak a társalgóba, aminek a közepén ott díszlett a kis fekete-fehér TV, előtte 8-10 ember, és meredten bámulták az abban száguldozó hokisokat. Újabb korszakalkotó csoda, miket meg nem ér az ember? A büfét azért is szerettem, mert minden vizsgára indulva jól teleraktam ott a gyomrom. Hamar rájöttem, úgy könnyebb legyőzni a lámpalázat. Megettem minimum egy sprotnit, mármint egy duplamagas konzervnyit, pár szafaládét bulocskával (nagyobb zsemlye) és egy pohár tejfölt jól megcukrozva, plusz persze teát. Most a negyedétől meghalnék. Az új diákszálló ismét új közeget jelentett természetesen, új szobatársakat. Rendes társasággal hozott össze a sors, mindenüket megosztották egymással, az utolsó falat kenyerüket is odaadták volna, ha kéred. Néha kicsit hangosak voltak, főként preferánszozás közben, de ennek pénzügyi korlátai voltak, csak úgy nem nagyon játszották. Néha kicsit sokat ittak, de emlékeim szerint nem vészesen. Egyetlen esetben jöttek rá, hogy az egyik legény elrejtette a hazulról kapott kaja-csomagot. Nem csináltak belőle nagy ügyet, elkobozták, 88

89 megették és többé nem álltak vele szóba, hamarosan el is kotródott a szobából. Ennek az apja egyébként repülős ezredesként szolgált, amikor az amcsi U-2-es kémrepülőgépet lelőtték. Tőle hallottam, pontosan tudták, hogy előtte számtalan ilyen masina sétálgatott a szovjet légtérben, nem rendelkeztek megfelelő rakétával, a gépjeik meg jóval alacsonyabban röpködtek. A diákság egyébként nagyon vegyes társaságnak bizonyult. Voltak fejes-gyermekek, de olyan is, aki az öt év alatt egyszer tudott hazautazni szünidőre, mert kis szibériai településről származott. Egy hétig ment a vonat, onnan vagy kukoricadarálón repülhetett (volna, ha lett volna rá pénze) vagy lóháton újabb két-három napig. Jófejű és nagyon rendes legény volt. Az etnikai összetételt nem mindig tudta követni az ember. Az egyértelmű volt, hogy Ananikjan csoporttársam örmény, mert minden örmény -jan (tisztelet a kivételnek, l. majd Szíriánál), az is hamar kiderült, hogy a grúzok neve -dze vagy -vili, a mohamedán származásra is utaltak a nevek, az ukránok többségét is azonnal fel lehet ismerni (-o, -ko és egyebek), sokszor az orosz kiejtés is segített. Az ukránok nem tudják kiejteni a G-t, feltétlenül H-t mondanak helyette, a grúzok énekelnek (pááásli guljaty), a Volga-mentiek nem Á-sítják az O-kat, mint a moszkvaiak és sok egyéb. Az etnikumok általában jól megvoltak egymással, bár a kaukázusiak és az oroszok sűrűn ölték egymást, szinte a szó szoros értelmében: volt eset, hogy táncos estén összevesztek valami lányon, először csak ökölre mentek, de aztán elkezdtek a sörösüvegek is röpködni, rendőrök és mentők lett a vége. Susmorogtak arról is, hogy egy grúz (vagy örmény?, mindegy, ilyen szempontból azonosak a törvényeik) legény feljött Moszkvába és leszúrta a diáklány húgát, mert oroszhoz ment férjhez. Néha megdöbbentett a primitívizmus, ami a rendszer és főként a haza fogalma körül nyilvánult meg. Elejtettem egy 1 kopejkást és nem hajoltam le érte. Durván rámförmedt valamelyik diáktársam, hogy vegyem fel azonnal, szovjet pénz (!). Táncestén elkezdtem kicsit lazábban keverni (nem vagyok jó táncos, de ilyen rögtönzéssel sokszor arattam sikert), ott termett két daliás rendező vagy magát annak hívő gorilla-kinézetű ökör, és megfenyegetett: ha nem hagyod abba ezt a nyugati (kapitalista?) táncot, kidobunk! Viszont remekül lehetett korcsolyázni a diákszálló melletti focipályán, amit novemberben felöntöttek és április végéig nem olvadt el a jég. Különösen kellemes pihenést jelentett ez a lehetőség a téli vizsgaidőszakban. Reggel 10-ig, 11-ig aludtunk, ebéd- és vacsoraszünettel tanultunk éjfél utánig, akkor félretoltuk a pálya kerítésének erre rendelt lécét, bementünk és 23 órát vadul korcsolyáztunk. Remek dolog, ajánlom minden vizsgázónak! A legfurább eset a közeli diákszállóban esett meg mesélték legalábbis. Megjelent egy jó csaj, bekopogott az egyik szobába és azt mondta, hogy szexre van szüksége, de egyenként jöjjenek. Rövidesen sor alakult ki a szoba előtt és állítólag többtíz legényt fogadott, aztán köszönte és távozott. Ki tudja? Ez a rendkívül szokatlan, dermedt idegenség késztet arra, hogy itt írjak a lágyabb, mindenki által emészthető szexuális élményeimről. Bocsátassanak meg fiatalos hevületeim. Következzék tehát a lágyabb beszámoló. Halkan és tömören szexről és szerelemről alcímmel szerepel a Halaj kapitány -ban: A nyelvünk, a magyar szép és gazdag, kifejező. Mégse találom meg egy idő óta tán mióta tisztességesen megtanultam angolul a megfelelő szót, kifejezést, amit az angol egy szóval tökéletesen leír, jellemez: shy (félénk, szégyenlős). Az voltam világéletemben, minden egyéb 89

90 máz rajtam, kényszerűen felvett külsőség, hogy meg tudjak állni, fenn tudjak maradni az élet viharjaiban. Mint shy fiatal, nagyon későn kezdtem a szexet, az első házasságban avattuk fel egymást. Akkor is gúny-céltábla lettem volna, ha ezt szétkürtölöm, a mai fiatalok pedig egyszerűen eldőlnének a röhögéstől. Pedig jóvágású férfinak tartottak és szerettek (többnyire volna) a lányok. Ez a házasság-szüneteimben fényesen igazolódott. Közben a jó magyar mondást kicsit felnagyítva, mint mondani szoktam nagyon kíváncsiknak, Nyíregyházáig kéne érnie az orromnak, hogy minden kihagyottat rá lehessen húzni. Mivelhogy a shy-ságom mellé még elátkoztak az istenek azzal a kellemetlen tulajdonsággal, hogy valami érzelem, legalább egy kis melegség kellett ahhoz, hogy egy nőhöz közelítsek, vagy a közeledését ne hárítsam. Mai fejjel persze mindent elkövetnék, hogy megreformáljam magam, csakhogy már késő. A házasság-szünetek alatt viszont egyszerűen nem volt menekvés. Az első házasságom után olyan albérletbe költöztem, ahol különbejáratú szobám és szabadelvű gazdáim voltak. Sűrűn láttak vendégül egy-egy süti-teára és beszélgettünk. Egyszer még ők is megjegyezték, hogy azért nem szeretnék a piros lámpát kiakasztani a bejárat mellé. Pedig érzelem-szűrte hölgyek látogattak csupán. Az egyik kiállításon a válogatott hoszteszek vettek ostrom alá, nem egynek nem lehetett ellenállni, bombajó nők voltak! Közülük az egyik igen kedvessé vált számomra, de pár napon belül elkapott a szerelem és az alakuló remek kapcsolatot romba döntötte. Ami a szexuális teljesítőképességet illeti, badarság minden megfogalmazás. Legalábbis nálam hölgy-függő kérdés volt. Ha a fizikai megjelenésen, szépségen és szexiségen túl szeretetet is kaptam és magam is vonzódtam a partnerhez, regénybe illő élményekben volt részünk. Ha hiányzott valami ezek közül, akár csődöt is tudtam mondani. De mindez lényegtelen emléksorrá törpül az igazi, perzselő szerelemhez képest. Aki nem élt át hasonlót, az nem értheti meg. Moszkvában, a kiállítás építése alatt történt, hogy átszaladtam a pavilonnal szomszédos étkezdébe valami meleget enni ebédre. Két-három kollegával megyünk fel az étterem teljes hosszában elnyúló lépcsőkön, amikor egy előttem haladó hölgycsokorból hátrapillant egy szőke hölgy. Tengerkék szemek, egyetlen villanás. Azonnal tudtam, hogy meg fogok ismerkedni vele. Pontosan hogy, már nem emlékszem, de még ott, az étteremben odaléptem hozzá és egyszerűen randit kértem, ami akkor a másnapi azonos helyszínt és időpontot jelentette. Másnap már egyedül várt, hosszasabban beszélgettünk, majd talán egy hétig naponta találkoztunk. Aztán megtörtént a csoda, feljött a szállodai szobámba és együtt töltöttük az estét. Felejthetetlen este volt, minden szempontból az. Angol tanárnő volt, kiderült, hogy férjnél van és egy kisfiú édesanyja. A férj valami olyan szupertitkos katonai területen dolgozott kutatóként, amiről egy szót se említhetett, a területet se. A szerelem perzselő voltát az igazolja, hogy józan agyvelő ezt emészthetetlennek tartja: idegen, terrortól nyögő ország, férj, gyerek. Sokáig nem tudtunk azonban elszakadni egymástól, én, mint a kerge marha, csak rá tudtam gondolni, a kiállítás utórendezése ürügyén a vállalat vezérkara vissza is küldött néhány napra (láthatták, hogy így hasznavehetetlen vagyok!). A levelezésünk lázas kapaszkodás volt egymásba. Ő volt az egyik hölgy, aki több ezer kilométerről, Moszkvában megérezte, hogy baleset ért a líbiai Tripoliban. Aztán elszakadtunk egymástól, nem tudta otthagyni a fiát (vagy megfenyegették a férje kutatási területe miatt). Írjam tovább? Nem érdemes. Bizonyára ismerősen hangzik sokak számára a Volokalamszki országút könyvcím. Nahát, az új diákszálló a Volokalamszkoje sossze -ról nyílt és nagyon közel ahhoz a vasútvonalhoz, ameddig a németek benyomultak Moszkvába. A tankcsapda-emlékművet pár kilométerrel kijjebb emelték, de moszkvaiak tudták, hogy a német csapatok jóval beljebb jutottak és a 90

91 vasútvonalnál sikerült csak megállítaniuk őket a szovjeteknek. Húsdarálás folyt, rémisztő veszteségekről lehetett hallani. A háborúról jut eszembe, hogy a szovjet főtiszteket igaz sokan is voltak meglepően sűrűn lehetett utcán vagy tömegközlekedési eszközön látni. Először rendkívül elcsodálkoztam, tábornok a metrón? Aztán hozzászoktam. Ma se tudom a helyére rakni. A kiváltságok világcsúcs rendszerébe sehogy sem illett ez a jelenség! Háború, háború, emberi aljasság-tömeg, meg hősiesség. Morzsákat írok meg, amik Moszkvával kapcsolatban felvillannak. Az egyik legjobb előadó dereng a múltba: Szereltük le az üzemeket, épületeket, üzemcsarnokokat emelni nem volt idő, energia, pénz, semmi. Betonpadlózat, amelyik elbírta volna a gépeket és amelyikbe rögzíthettük volna a talpcsavarokat? Szóba se jöhettek. Rakodtunk olyan szerelvényekre, amelyeknek még nem volt célállomása. Valamelyik zseninek villant az agya: ott a Bajkál tó, a méteres jegével! Arra telepítettünk üzemeket, a tőcsavarokat a jégbe eresztettük, a melósokat (majdnem kizárólag nők voltak!) bebugyoláltuk, rácsot raktunk a talpuk alá. Volt időnk tavaszig, keresni a végleges megoldást. Másik előadó emlékezik: Nem volt rajzlap, rajzeszközök. Fogtunk kockásfüzet-lapokat, ceruzát és kézzel rajzoltuk az alkatrészeket. Nem volt semmi berzenkedés, amit aláírtunk, azt gyártotta az üzem (nők, akik szisszenés nélkül álltak a kihulló férfiak helyébe!). Ide való egy volt magyar katonatiszt visszaemlékezése: Számunkra elképesztők voltak az elfoglalt ukrajnai üzemek méretei. Minden fontosat felrobbantottak, a kazánokat, transzformátorokat, az üzemcsarnokok tetőszerkezetét. Még az így kialakult romhalmaz is hihetetlen nagyságot tükrözött. Elsőnek a közlekedést állítottuk helyre, villamosok közlekedtek az üzemcsarnokok között! Ez csak adalék ahhoz a kérdéshez, hogy milyen elképzelései lehettek a nagyon ostoba horthysta vezérkarnak a szovjet gazdasági-katonai potenciálról, amikor ennek a már akkor is hatalmas erőnek hadat üzent!? Egyszerűen hihetetlen vakság. Nem kapcsolódik ide időrendben, de a katonai kérdésekhez igen. Állok sorban mozijegyért, amikor két fiatalember, 30 körüliek, örvendezni kezdenek egymásnak a fejem felett. Kerestelek többször, merre voltál? Ott válaszolja a másik. A mögöttem volt csatlakozik az előttem állóhoz és nagyon suttogóra fogva beszélgetnek az OTT-ról. Én már az egy szóba tömörített helyszín hallatán hegyezem a fülem, nem hiába. Tömör, szaggatott adatokat hallok az egyik talán első hidrogénbomba-robbantásról: a hihetetlen hatósugárról, az eltűnt erdőségről, a robbanás intenzitásáról, a tölcsér méreteiről. Évek múlva, a Technika Külkerben töltött rövid idő alatt volt alkalmam filmen látni egy ilyen szovjet kísérletet: a gombát, a pillanatok alatt gyufafej-villanáshoz hasonlóan elégő faházakat, a másodpercek alatt kettétörő és elsüllyedő hajót, és a legnehezebben felejthetőt, a hatalmas tankot, amint a légnyomás felkapja, és mint falevelet sodorja több száz méteren keresztül: Felemeli, megforgatja, elejti, ismét felkapja, lebegteti-röpíti. Nem emberi szemnek való látvány! Ismét leírom (másutt hangoztattam már): aki a nukleáris fegyverek akármilyen indokkal, de különösen preventív céllal történő esetleges bevetéséről beszél (USA!), az nem normális, azt a világnak akármilyen módon ki kellene kapcsolnia. Aki ilyen doktrínát kiejt a száján, azonnal a Hágai Nemzetközi Bíróság elé kellene citálni és életfogytiglan elzárni a normális világtól. (Tudom, álomvilág!) 91

92 Talán itt említeném meg, hogy a november 7.-i parádék alatt felvonultatott fegyverek félelmetes erőről tanúskodtak. Számomra különösen érdekesek voltak az ilyenkor, és a repülőnapokon felvonultatott harci repülőgépek. Lenyűgözők lehettek nyugati szakértők számára is, legalábbis azt a benyomást tükrözték az egyetemen elérhető nyugati folyóiratok. Apropó: nyugati folyóiratok és fontosabb források. Valószínűleg párját ritkítja az az alaposság, rendszerezettség, amivel a szovjet tudományos- és tervező intézeteket ellátták irodalommal, igaz, nyilván katonai szempontoktól vezérelve. Pillanatok alatt lefordítottak és publikáltak minden lényegesebb szakkönyvet és a koldus számára is elérhető áron adták. Az egyetem könyvtárában ezen kívül elérhetők voltak a fontosabb szakfolyóiratok. Ilyen folyóirat dupla középső oldalain találkoztam azzal a Szovjetunió-térképpel, amelyen több mint 200 (!!!) repülőgép- és repülőgép-hajtómű gyárat jelöltek be a nyugatiak. No comment! Talán ennél is lényegesebb, hogy óriási szervezet foglalkozott a nyugati szakirodalom és szaksajtó figyelésével, és füzetecske formájában minden lényegesebb intézmény kívánságához igazítva kapta a recenziókat tartalmazó füzetecskéket. Élményszámba ment ezekben lapozgatni! A moszkvai diákévek lezárása előtt pár összefűzhetetlen mozaik: - Óriási sikerrel szerepelt néhány magyar, illetve magyar társaság, produktum. A fociról nem kell beszélni, a magyar foci akkor volt csúcson, a magyar diákok is úszhattak a focidicsőségben. Hallható is volt a kis magyar csoport hangja minden kinti mérkőzésen. A focinál is jelentősebbnek érzem a magyar operett rendkívüli sikerét, igaz, az is csúcson volt, Honthy Hannával és a többi óriással. Majdnem tömegverekedéssé fajuló küzdelem folyt a jegyekért, az előadások fergeteges ovációval értek véget. A művészeket a tenyerükön hordozták az oroszok. Felejthetetlen siker! Igaz, tanúsíthatom, hogy a moszkvai operett siralmas erőlködésnek tűnt a magyar mellett. A fejszámolóművész Patakit is ki kell emelni, mert a produkciói nagyszerűek voltak. A turnéra néhány hét alatt megtanult oroszul, olyannyira, hogy tanúja voltam egy nézővel folytatott vitájának. Kért két tizen-digites számot, azokat fejben összeszorozta, mondta az eredményt oroszul. Felugrott egy néző, hogy nem stimmel. Ellenőrzöm! Ön szerint mi az eredmény? mondta és elkezdte ismertetni a részszorzatokat, az egyiknél megállt és közölte, hogy itt kell lennie a hibának, éspedig... Nem kizárólag szám-agyvelő, annál jóval több! Emellett akkoriban csak a piacról tájékozódott az ember a magyar termékekről nagyon szerették a gyümölcseinket, zöldségeinket, borainkat, ahol ezek megjelentek, még egyébként jó ellátás mellett is kialakultak a sorok. Igaz, egész életem során nem találtam jobb paprikát, paradicsomot, őszibarackot, mint a magyar. Különleges zamata van mindnek! - Nagy bánatomra nem repülhettem. Elvileg az egyetem útján a félkatonai DOSZAAF-nál elvégezhettem volna egy tanfolyamot, de ott a nagykövetség hozzájárulását kérték, akik azonban megtagadták: a szülei azt hinnék, ha valami baj történne, hogy eltették láb alól (vagy ilyesmi) Szülői beleegyezést kértek. Aput-Anyut meg sem kérdeztem, tudtam, hogy így is sokat izgulnak. Kár, nagy kár, a repülés nagy élvezet! - A közbiztonság rettenetesen rossz volt, különösen az első két évben, amíg a Sztálin halála körüli amnesztiával szabadultakat újra be nem gyűjtötték. Mindennapos esetként emlegették, hogy a város közepén, a Minisztertanács épülete mellett órát szedtek el emberektől vagy, hogy villamosra szállva borotvával fenyegették meg a népet, szolgáltassa be értékeit. Ha 92

93 valaki ellenállt, borotvával az arcába vágtak, szemre célozva. regélték, hogy az ukrán erdőkbe húzódott bandita-seregeket a haderő segítségével verték szét. A leghallatlanabb esetet nehéz elképzelni is: az egyik moszkvai elektricskán (szuper-hév) kikártyáztak egy nőt, nem ám csak úgy, ahogy gondolná az ember! A vesztesnek le kellett szúrnia a kiválasztott áldozatot. Vadállati aljasság, nemde? - A távolságok más mércével mérettek, mint itthon. Hírt kaptam, hogy új, modern motorkerékpár a Jawa kisebb változata gyártását kezdik meg Kavrovban. Összegyűlt pénzemből megvehetőnek gondoltam. Hosszú utánjárással megtaláltam a főváros egyetlen motorkerékpár szaküzletét és elzarándokoltam oda. Álldogálok, szokás szerint átnéz az eladó a fejem felett, próbálok érdeklődni, nincs az egyszerű válasz. Tovább erőlködnék, hogy mikor várható, a füle botját se mozgatja. Megszólal mellettem egy sorstárs: a gyár mintaboltjában kapható, menjen oda. Hol az a mintabolt? Hol lenne, Kavrovban. Azt hittem, viccel, nem tudtam, Kavrov milyen távolságra van, de azt igen, hogy nem a szomszédban. Hogy menjek oda? kérdem. Hány kilométer? Moszkva alatt (!) van, este felül a vonatra, reggel ott van. Egy-két napos hezitálás, érdeklődés után el is mentem, miután csupán 600 km-re volt. Kellemetlenség is akadt a dologban, korán megérkeztem és -30 alatti fagy állt, mire kivártam a bolt nyitását, csonttá fagytam. Próbáltam behúzódni kapualjba, de azonnal kifordultam olyan bűz-kosz fogadott. A boltban aztán azonnal kiszolgáltak, fillérekért átfuvarozták a motort a pályaudvarra, ott feladtam a délutáni vonatra, amivel én is mentem, másnap megérkeztem az új kinccsel, életem első járművével együtt Moszkvába. A távolság juttatja eszembe, hogy az első szemesztert követő téli szünidőben hasonló módon látogattam meg a Kazányban tanuló bátyámat. Felültem a hálófülkés gyorsra (más nem is igen közlekedett, ha éjszaka is ment a vonat) és másnap megérkeztem. Jó adag bátorság, brahi kellett hozzá, mert Moszkvát csak a külföldieket ellenőrző hivatal, az OVIR engedélyével hagyhattam el. Nem pazaroltam rá az időm, órákig kellett volna sorbaülnöm az elegáns irodában. Kazány: óriási falu, törpe lakossággal és jónak mondott hatalmas operaházzal. A magyar diákok összeröffentek a tiszteletemre és ittak, mint a kefekötők. Mi mást lehet itt csinálni, 8 hónapig kemény tél van, síelés az egyetlen szórakozás, mittudomén. Egy pillanat alatt berúgattak, mint a csacsit. Pár apró emlék: megyünk be vagy öten magyarok az egyik diákszállóba, a töpörödött, teljesen bebugyolált portás-nénike kiszól az ablakon: hová valók vagytok? Mondjuk. Istenem, de szép szál legények! sóhajtotta. A mi centinkkel messze kimagaslottunk a tatár férfiak közül. Másnap elhatározta a társaság, hogy elmegyünk síelni. Mínusz 34 fokot mutatott a hőmérő, figyelmeztették egymást a legények, hogy fecskét (szoros fürdőnadrág) kell felvenni, nehogy a heréink megfagyjanak (magyar baka a Donnál, tudtad-e?). OK, fél órát kibírtunk, kivéve az egyik repülőmérnök-hallgató barátomat, aki nem vett fel fecskét, ő negyedóra múlva visszarohant, napokig ápolták, mert a heréi bikányira duzzadtak. Máskor se vigyázhatott, egy reptéri gyakorlaton úgy megfázott, hogy ráment a veséje. Kezelték egy darabig Kazányban, aztán itthon, Debrecenben, de belehalt. Maradandó emlék maradt a piac is. Elmentünk bevásárolni, kérünk tejfölt, szedi elő a téglányi darabot az eladó és bárddal vágja le belőle a kért mittudomén, 200 grammot (egyébként is súlyra mérik az italokat odakint, na, de bárddal?). 93

94 - Érdeklődött az egyik idősebb, frontot megjárt diák: miért utálják őket a magyarok? Mondom neki a történelmi példákat, 1849, OK az első, mondja, de hát a II. világháborúban nem mi támadtunk meg benneteket. Még mi van? Mondom a sok megerőszakolt nőt. Miért, kérdezi, gondolod, a ti katonáitok szűzen mentek haza innen? Hm, biztos voltam a nagyságrendi különbségben, de lehet ezt vitatni? Még? Mondom a tisztálkodási szokásukat, azt, hogy Magyarországon általános beszédtéma volt: a saját nyálukkal mosakszanak. (Az volt a szokásuk a katonáknak, hogy szeleppel ellátott tartályocskákból, a szelep alulról megnyomásával vettek vizet a mosdáshoz, de ha nem volt ez az akármi, akkor bögréből szívtak fel vizet a szájukba és azt a tenyerükbe csurgatva mosakodtak.) Erre aztán kacagni kezdett: mi meg azon szörnyűködtünk, hogy a magyarok lavórban, a saját koszukból mosakszanak. Na tessék! Ha jól belegondol az ember, neki van igaza. A nyál mégiscsak tisztább valami, mint a lemosott kosz. Nem? Másod- vagy harmadéves koromban, bizisten nem tudom, milyen oknál fogva, megválasztottak a Moszkvai Városi Ösztöndíjas Bizottság titkárhelyettesének, második emberének. Ez egyrészt szoros kapcsolatot teremtett a követség diákokkal foglakozó titkárával, másrészt rendszeresen meghívtak fogadásokra, illetve szerveznem kellett magyar programokat. Két rémálomra emlékszem. Meghívtak a katonai attasénk fogadására, amit a néphadsereg napja alkalmával tartott. Előkelő szálló, az előcsarnokban, a lépcsőnél az attasé, csizmás egyenruhában és tolmáccsal. Nem tudott szinte egy kukkot se oroszul. Kézfogás, pár szó, és megyek fel a fogadóterembe (szalon vagy mifene?), rogyásig rakott asztalok, pazar ételek és italok. A vendégek többsége egyszerű díszegyenruhában, kivéve az északi országok attaséit, akiken mindenféle sújtás és herkentyű meg a szovjet tábornokokat, akik széles vállapjaik mellett millió szalag-érdemjelükkel tündököltek. A legegyszerűbben talán az amcsik öltözködtek. Először csak ez tűnt fel, aztán az, hogy valamennyi amcsi (voltak vagy öten) tolmács nélkül, folyékonyan beszélgetett a szovjet tábornokokkal. Pedig az angolszászok egyébként nem híresek a nyelvtanulási készségükről. Megdöbbentő különbség: a néma csizmás kandúr és a csevegő, egyszerű amcsik! A másik esemény az egyik április 4-i rendezvényünk volt, amit nagykövetünk ( 56-tól a Kádár-kormány tagja) is megtisztelt. A fogadás végén áhítatos diáklányokkal kart farba öltve különterembe vonult és ott ivott, meg danászott. Jó, ezt sose szerettem, elvonultam, mondtam a főpincérnek, hogy holnap visszajövök fizetni. Másnap megyek, nagy a számla, nézegetem, találok benne egy márvány asztallapot. Kérdem, mi a csodabogár ez? Hümmögnek, aztán kibökik: A nagykövet elvtárs berúgott, felborította az egyik asztalt, oszt ez volt az eredmény. Így mulat egy magyar paraszt! Két esetre emlékszem, amikor a rendszert szidták (oroszok, persze). Az egyik hangos volt, a másik nagyon halk suttogás. Nagyon idős nénike odalép a pár szál magyarhoz, akikkel az utcasarkon beszélgetünk és megkérdi, honnan jöttünk, mit csinálunk? Majd szép csendesen, ahogy általában szokás, megkérdezi, hogy tetszik nekünk itt? Mondjuk a szokásos udvarias választ, mire jó hangosan és nagyon haragosan elkezdi leteremteni a rendszert: ez, ezek a banditák... Először hallottam banditának szólítani a szovjet vezetőket. A másik: jövök ki az egyik központi metró-megállóból, megyek a trolihoz. Hozzám lép egy nem kellemes arcú, középkorú, sovány ember és elkezd suttogva érdeklődni, ki vagyok, mi vagyok, majd szinte átmenet nélkül meghív egy összejövetelre, amit ennek a rendszernek az ellenzői tartanak... Jesszusom, mi van, ha ez provokátor? Gyorsan elhúztam a csíkot. Így éltem a nagy szovjet birodalomban. 94

95 Frissítés: A korcsolyázás természetesen hoki-korcsolyákon zajlott. Fillérekért lehetett kapni, mint minden sporteszközt. Bár Nagyváradon, kölyökként bérletünk volt a fiútestvéreimmel együtt az egyetlen komoly pályára, eleinte csak botladoztam az orosz srácok között, akik magas fokon száguldoztak, előre- hátra koszorúztak (tetszik tudni, mi az?), és nagyokat ugráltak. Aztán a szezon végére már én is felgyorsultam, és ment a hátra-koszorú. Előre még el-elakadtam. Lehet, hogy sohasem értem el teljes biztonságot. Figyeltek egymásra, mégis előfordultak koccanások, kisebb balesetek. Egyetlen olyan esetre emlékszem, amikor döngve (a teli tüdő döng) értem talajt, nehezen szedtem össze magam. * 95

96 XVI. 1956, történelmi és egyéni sorsforduló Találkozásom 56 előszelével a Moszkva-Budapest gyors kétszemélyes hálófülkéjében történt júniusban. Indultam haza, a szokásos nyári szünidőre. Letelepedtem a nagyon kellemes fülkében (Győr is, talán a Rába, szállított ilyen kocsikat, gondolom, nem volt rossz üzlet), belép az útitársam, egy nagyon magas, nyúlánk, markánsan férfias arcú fiatalember és bemutatkozunk egymásnak: Kovács Nyikolaj Nyikolajevics vagyok mondja. Rögtön témánál voltunk, rákérdeztem, hogy magyar-e, mondta: igen, de nem tud magyarul. Lassan kibomlott előttem egy szinte hihetetlen élet. Az akkor 31 éves fiatalember édesapja, Kovács Miklós, a magyar kommün egyik népbiztos-helyettese, feleségével együtt, Bécsen keresztül Párizsig menekült a kommün leverése után. Kolja (azóta is így hívjuk) ott született. Az apa elkötelezett kommunistaként a harmincas évek közepén Moszkvába telepedett át, a kommunizmust szerette volna építeni. Sztálin azonban rövidesen pontot tett az életére: hazavagy forradalom-árulónak bélyegezte másik hatvan magyar kommün-vezérrel együtt és kivégeztette. Mit számított, hogy külföldi, hogy azért telepedett át, mert...? Lelőtték, mint egy kutyát! Az édesanyja osztrák útlevelével valahogy el tudott menekülni, de Kolját nem tudta magával vinni: nem az ő, hanem a kivégzett apja útlevelében szerepelt. Az édesanyja egy erre vállalkozó (óriási tett!) orosz családra bízta azzal, hogy amint normalizálódik a helyzet, visszamegy érte. A 8-9 éves fiúcskát a nép ellensége fia -ként kezelték az iskolában, annyit piszkálták, annyi gyalázat érte, hogy kimaradt, alkalmi munkákat vállalt, felnőtt korában beállító műszerészig vitte. Közben mentett meg kohót úgy, hogy annak leállítását követően, a lehűlés szakaszában azbesztruhában ment be valamit megcsinálni, úgy hogy közben vízsugárral is kellett hűteni. Nem küldték, ugrott, amikor a kényszerhelyzet beállt. Édesanyjával alig tudott kommunikálni, csak annyit tudott, hogy másodszor is férjhez ment. Ő teljesen elfelejtett magyarul, nem engedték meglátogatni az édesanyját, a huszonév utáni első találkozás felé vitte a vonat. Szívfacsaró történet eddig is. Ő volt a második szovjet állampolgár, akitől Sztálint szidni hallottam. Szidni úgy, ahogy a tömeggyilkosokat mindig szidni kéne ezen a nyomorult világon. Matom rugalszja mondja az orosz: cifrázta a káromkodást. Ennyit tehetett. Kérdem később: és ki a mostani férje? Valami művész, festő vagy szobrász? válaszolja kotorászva az agyában. Hogy hívják? Beni, Beni, nem jut eszembe a családi neve. Talán Ferenczy Béni? ugrik be nekem. Igen, igen, biztos ő! Nem tudta szegény, hogy Magyarország egyik legnagyobb szobrásza, egy óriás a mostohaapja. Mikor magyaráztam neki, kiről van szó, látszott, nem nagyon hiszi, hogy nem túlzok. Kiderült, az édesanyja Moszkvában ismerkedett meg Ferenczy Bénivel, aki akkoriban baloldali érdeklődésű emberként (!) azért tartózkodott Moszkvában, hogy tanulmányozza az első kommunista országot. Amint áthaladt a vonat a Tisza-hídon és Kolja tudatára ébredt, hogy magyar tájat lát, visszakapva a fejét az ablaktól, szinte suttogva azt mondta: ház. Kiszaladt belőle a vér, fehér lett, mint a fal, ahogy mondják. Őnála ellenőrizhető lett volna a mondás igazsága: tényleg olyan sápadt lett, hogy csak néztem. Nem tudok magyarul ismételte magát. Nem értem! Kinézett és mondta, hogy tehén. Aztán nagy szemeket meresztve rám, megint: fa. Egyszerű szavak sora kéredzkedett nála sikerrel. Sokáig nem tért magához a meglepetéstől: meg tudott szólalni az anyanyelvén! Számomra megrendítő adalék a HAZA és a honvágy fogalmához. Megkért, menjek fel hozzájuk az érkezést követő napon, hogy szót tudjon érteni az édesanyjával. Ritkán csengettem megilletődötten idegen ajtón, most bizony, össze kellett kapnom magam. Erzsike néni nyitott ajtót, nagyon kedvesen fogadott, mögötte máris ott tolongott 96

97 Kolja. Úgy emlékszem, akkor is több vendéggel beszélgetett Béni bácsi, aki nem volt rest felállni és elém jönni. Szikár, kissé talán már akkor is görnyedt alakja és szelíd mosolya hamar kedvessé tette ezt a nagy művészt és mint később látni fogjuk nagy embert. Nyílt ház benyomását keltették, délutánonként mindig társaságra leltem, ha Koljáért mentem. Az alakult ki ugyanis, hogy tolmácskodtam egy darabig, aztán felkerekedtünk Koljával és cipeltem a városban, amit nagyon megszeretett, és amit töviről hegyire fel akart magának térképezni. Busás zsebpénzt kapott a csavargásaihoz, nekem is olyan élményekben volt részem, amikben egyébként nem részesültem volna. Térjünk vissza pár percre a társasághoz. Béni bácsi rég nem hódolt a gyakorlati szocializmus baloldaliságának. Bár ezt soha nem mondta ki nekem vagy előttem, nyilvánvaló volt a vendégek összetételéből és a beszélgetések tárgyából, fonalából, hogy szabadelvű, liberális gondolkodóvá érett. Az hamar kiderült, hogy kemény antifasisztaként élte meg a harmincasnegyvenes évek Magyarországát (talán ez elől menekült Moszkvába), de a szovjet kommunizmus és a magyar szocializmus valósága kiirtott belőle minden szimpátiát a baloldali eszmék iránt. A társaságában amely főként költőkből állt jól megfértek egymás mellett a szocializmus (az alacsonyabb néprétegek ) talajából kinőtt költők, Nagy László, Juhász Ferenc, meg a katolikus költő Pilinszky János, az egyértelműen polgári esztéta, állítólag zsidó Hatvany Lajos és a kommunista reformer Nagy Imre, aki akkoriban kezdett újra visszaszivárogni a nagypolitikába. Még kisfiúnak éreztem magam ezek között a zseniális emberek között, inkább csak hallgattam, akkor nyitottam ki a szám, amikor kifejezetten hozzám fordultak. Hatvany Lajos, a joviális (nekem már) öregúr szívesen beszélgetett József Attiláról, akit évekig gyakorlatilag eltartott, és akit igen nagyra tartott. Többször emlegette Ady Endrét. Lusta disznó volt mondja egyszer, sokszor hetekig nem írt semmit. Ha ilyenkor jött föl ebédelni (sok vasárnapi ebédet költött el náluk), ebéd után rázártuk az ajtót és csak akkor engedtük ki, ha megírt három verset. Akkora zseni volt, mindig meg is írta! Béni bácsival Adyról beszélgetve Pilinszky megjegyezte: A nagy kan! Ugyancsak Pilinszkyvel elemezgették Petőfit és eléggé elmarasztaló véleménnyel voltak róla, azt hiszem túlzottan egyszerűnek, nem csupán népiesnek tartották. Hatvany Lajos megkérdezte, miként tudom olvasni Marxot, Engelst, Lenint, hiszen olvashatatlanok, esztétikai értékük nulla. Azt hiszem, nem voltam ennyire elmarasztaló a válaszomban, hiszen Marx és Engels nyelvezete orosz fordításban is nem azért volt nehéz, mert esztétikailag pocsék volt vagy lett volna, hanem mert tudományos nyelvezet volt. Lenin pedig, közvetlenül az anyanyelvén közérthetőnek tűnt. Hogy esztétikailag milyen lehetett, ki tudta akkor, és fontos-e? (Közbevetőleg jegyzem meg, az a hír járta odakint, hogy Marx kézírását csak a lányai és egy moszkvai könyvtáros-hölgy tudta megfejteni. Mennyi tévedés forrása lehetett ez, ha így van?) Pontosan rögzítette az agyam Ferenczy Béni egyik nagy mondását. Valamelyik ifjú költő (nem a három közül) megkérdezte tőle: Mondd Béni bácsi, nem dolgozol mostanában, rég nem láttam tőled semmit? Csak a másodperc töredékére gondolkodott el a kérdésen, szinte rávágta: Nem, fiam, Én nem dolgozom. A munkát ostoba embereknek találták ki, az okos ember alkot. Félelmetes volt viszont Nagy Imre tájékozatlansága. Nem tudtam kontroll-kérdéseknek felfogni a szovjet politikai élet felől kutakodó kérdéseit. Kiéreztem belőlük, hogy valóban keveset tud azon kívül, ami a sajtóban megjelenik. Feleségének már akkor rossz előérzete lehetett, minden második-harmadik kérdésnél rátette a kezét férje karjára, mintegy figyelmeztetve, hogy kerülje a politikát. Októberben többször eszembe jutott ez a mozdulat. Erzsike néni a nyugodt, stabil hátteret jelentette. 97

98 Nehéz Erzsike néniről írni: valószínűleg szellemileg nem ért fel a Béni bácsi és társasága magasságába, de számtalan olyan tulajdonsága volt, amelyek a szellem óriását rendkívüli erővel támogatták. Szerette, szinte dédelgette, határozott volt, mentesítette a művészt a mindennapok apró teendői körül hozandó döntések alól, intézett mindent a művész és a ház körül, ha beteg volt, ápolta, szervezte és kezelte a társaságát. Végül és talán nem utolsósorban modellje is volt. Elég egyetlen alkotást, a Horváth-kert Alagút-felőli sarkán található ülő meztelen női alakot megtekinteni, hogy az ember tisztában legyen vele: ez az asszony, bő női formáival minden bizonnyal a szexualitás csúcsát nyújthatta a művésznek. A szobrot azóta feljebb helyezték, a Krisztina körút felé eső sarok közelében található. Koljával, Erzsike szobránál. Engem azt hiszem kedvelt, jobban, mint a fiát istápoló valakit. Ez számomra gondot is jelentett: ajándékokkal halmozott el, amit én nem szeretek, legalábbis olyan mértékben, ahogy ez történt, megalázónak éreztem. Talán ez is hozzájárult a későbbiek során a kapcsolatunk lazulásához. A Koljával töltött csavargásaim közül egyet megírtam angolul a belga fiúk egyikének, Jannak. Fentebb már belinkeltem, mert tréfálkozom benne Jan alkohollal kapcsolatos félelmeiről is. Arról szól, hogy ebéd utáni séta során elfáradtunk, beültünk a Gellért-teraszra, megettünk uzsonnára egy-egy salátát előételként, majd egy-egy fatányérost, megittunk egy üveg vodkát és 7 (hetes) üveg sört; a pincér megsüvegelt bennünket. Megírtam a Kolja, a nép ellenségének fiá -ban is, részletesebben. 98

99 Kolja a nyár vége előtt hazautazott. Mindenki tartóztatta volna: magyar vagy, itt a helyed, itt találhatsz magadnak jövőt. Ő viszont úgy vélte, leélt az oroszok között huszonévet, orosz családnak köszönheti, hogy felnevelték, emberré tudott válni az aljasság-tömegben, ott a családja, lánya. Leélt ott újabb 48 évet, átélt újabb igazságtalanság-gazemberség-tengert, gengszterváltást, bizonytalanságot. Ott fog meghalni is. Aki meg akar vele ismerkedni, sétáljon el a Váci utca Párizsi köz sarkához, Ferenczy Béni kis fiúcska szobrához: ő Kovács Nyikolaj Nyikolajevics. Kolja Koljával. Ez juttat az eszembe egy másik Ferenczy-szobrot. Megszoborta Béni bácsi Petőfit is. A valamivel életnagyságnál kisebb szobor igazi lázadót formál. Egyszerű, nem szegényes, csak egyszerű ruházat, kihajtott inggallér, kard és a kard markolatán nyugvó, a sovány testhez képest erőteljes kéz. Nem kapott helyet ebben az országban, a Szépművészeti Múzeum pincéjében tárolták. Arra járt mesélik az egyik szovjet pártvezér, talán Hruscsov (aki otthon egyébként lerúgott egy modern alkotást az alkotó jelenlétében, mondván, ez nem méltó a szovjet emberekhez, az alkotó feltépte az ingét, megmutatta a Honvédő Háborúban szerzett sebeit), hogy került a pincébe, el nem tudom képzelni, azt találta mondani, ez remekmű. Felhozták, kiállították (azt hiszem ott, a Szépművészetiben), végül évek múlva eldugták megint, odaadták Gyulának. Aki teheti, nézze meg, én a legjobb magyar Petőfi-szobornak tartom! Kerestem a szobor képét, és meglepett, hogy Ungváron van. Azt hittem, tovább száműzték oda. Kiderült azonban, hogy ez is, és további 4-5 másolata kapott helyet jelentős helyszíneken, hál isten. Itt a szobor történetének leírása! Lentebb az ungvárit mutatom be, az mutat legjobban! 99

100 Ferenczy Béni Petőfi szobra Ungváron. Kolja elutazása után lementem a mohácsi szigetre, segédmunkásként dolgozni (ingyen) a tavaszi jeges árvízben elpusztult egyik falucska újjáépítésén. Elszomorító látványt nyújtott a 100

101 falucska, pár ház falát már felhúzták, de a falu a földön fekvő háztetők két sorából állt. A jég egyszerűen elvágta a házak falát, a tetők leültek és viszonylag épen (felismerhetően) mutatták, hogy valahol erre ház létezett. Itt ismertette a táborparancsnok Rákosi elvtárs lemondását, szomorúan, a tragikus eseményhez méltó tónusban és hangsúlyozta, hogy a szocializmus építése rendületlenül folyik tovább. Számomra furcsának tűnt a dolog és nem láttam annyira bíztatónak a továbbhaladást. A szünidő vége előtt újra találkoztam Ferenczyékkel, csomagot küldtek Koljának. Megrendítő élmény volt találkozni Koljával szovjet viszonyok között. Olyan társbérletben lakott, ahol négy vagy öt család fért el egy közös előtér-konyha-fürdőhelyiség blokkból nyíló szobácskákban. A Koljáéké, a háromfős családé olyan széles volt, hogy kitárt karjaimmal elértem mindkét falat és a hossza se lehetett több három méternél. Ezt választotta a biztos jólét helyett. Én pedig kaptam Béni bácsitól egy dedikált könyvet emlékül. Daudet: Tarasconi Tartarin Tartarin az Alpokban. A dedikáció: A kedves útitársnak, fiatal Antal barátunknak (Ferenczy) Béni bátyja 1956 szeptemberében. Ez hitelesíti a Koljáról írt, Kolja, a nép ellenségének fia filmnovellámat, annak közepén látható az ajánlása. Kolja váratlan vallomásokkal lepett meg az ismeretségünk során. Ilyenkor tágabbra nyílt a sorsa, ahogy a kinyílt szívből bugyogott fel. Erzsike szobra mellett sétálgatunk, beszélgetünk, mintha véletlen lenne, Nagybányát említi. Saját gyerekkori emlékei sejlenek fel benne, mondja, hogy Édesanyja és Ferenczy Béni ott ismerték meg egymást. Édesapja pedig több ismert politikus-társra lelt, például Nagy Imréé. Kolja, miről beszélsz, én erről most hallok először mondom csodálkozva. És új, még nehezebben emészthető kép rajzolódik ki: A család Párizsból hazatérve Nagybányára költözött. Itt nem csupán művész-közösség alakult ki, hanem politikusok kedvelt menedékhelyeként is ismert volt. Édesanyja és Ferenczy Béni románca Nagybányán kezdődött. Az apa rövid németországi tartózkodás után (Kolja bizonytalankodott, lehet, hogy Németország Párizs és Nagybánya közé esik) Moszkvába telepedett át. Béni bácsi követte a családot, bizonyára nem annyira baloldali szimpátiái, mint Erzsike iránt fellobbant szerelme miatt. Moszkvában bekövetkezett a szakítás. Erzsike és Béni együtt élnek, majd 1936-ban Erzsike el is utazik a művésszel. Mondják az édesapjának, gyere te is, ha maradsz, megölnek. Kolja nem emlékszik, akarták-e őt is vinni, bár feldereng benne egyetlen alkalom, amikor megkérdezték, menne-e? Mindig jobban szerettem Édesapát, belekapaszkodtam a nadrágjába néz a távolba. Édesapja még Erzsike elutazása előtt élettársi kapcsolatba lép egy orosz asszonnyal. Két évvel ezelőttig mondja félrenézve Édesapa kivégzése csak nagyon valószínű feltételezés volt: 1937 február 17-én autó jött érte és többet senki nem látta, senki nem hallott felőle, információkhoz nem lehetett jutni. Két éve kapott hivatalos értesítést, hogy Kovács Miklóst 1937 február 19-én (!!!) kivégezték. Úgy tudja, trojka három főből álló bíróság mondta ki a halálos ítéletet Két napon belül! Őt nem ismeretlen család, hanem édesapja élettársa nevelte fel. A moszkvai diákság körében is híre ment a magyarországi bizonytalan politikai helyzetnek. Kérdi az egyik frontot járt diáktársam: mi folyik nálatok? Tömören válaszoltam: ha idén nem történik valami nagy balhé Magyarországon, akkor soha. Mire gondolsz, felkelésre? Igen, 101

102 valószínű, hogy a rendszer elleni megmozdulásra fog sor kerülni. Azt mondja erre: Ti, magyarok, soha ne feledjétek, mi, akik tízmilliókat veszítettünk a világháborúban, akik minden családban elveszítettünk valakit, soha nem fogjuk megengedni, hogy háborús tűzfészek alakuljon ki a szomszédságunkban. Ha ilyen veszélyt fogtok jelenteni, le fogjuk törni a megmozdulást, bármibe kerül is. (Az elnyomó hatalom szempontja, a kommunista ideológia diktálta valami? Azt hiszem nem, a kisember egyszerű emberi szempontja. Aki ismeri egy picinykét is, mennyi szenvedésen estek át, nem fog a kardjához kapni!) És bekövetkezett a jóslatom. Milyen csoda folytán, nem tudom, de egyszerű kis rádión tudtuk fogni a magyarországi adásokat, és nem csupán a központiakat, hanem például a miskolci munkástanácsét is. Október 23-án hallgattuk páran az otthoni adást. A Gerő-beszédet mind dermedtebben figyeltem, aztán kibukott belőlem: ez őrült, ha most nem lázad fel az ország, nem tudom, mikor. Ottani idő szerint éjfél körül egy pillanatra elhallgatott a központi I. Rádió (mi volt akkor, Kossuth?), mondom az ágyakon heverésző magyaroknak: lövik a Rádiót. Honnan szedtem, nem tudom, a megérzésem tökéletesnek bizonyult. Másnap, 24-én Aktuális témák: Magyarország és Szuez címmel politikai előadást hirdettek meg az egyetemen. Persze, hogy elmentem. Széles vállpántos tiszt tartott előadást. Nem ismertem a csillagok és színek jelentését, másnap megmagyarázták a diáktársaim, hogy KGBs alezredes (két csillag széles vállpánton és valami lila szín) akarta felvilágosítani a diákságot, hogy Magyarországon fasiszta ellenforradalom tört ki (de hamar tudták!). Ragozta is: Magyarországon mély gyökerei vannak a fasizmusnak... Az ottani szokásokat követve (nem véletlen szokások!) írásban szóltam hozzá, elsősorban ezt a kategorizálást kifogásolva (az 1919-es Kommünt megemlítve) és az általam ismert gazdasági-politikai hibákat felsorolva. Az előadó szépen-sorban válaszolgatott a kérdésekre, kivéve az enyémet. Arra úgy reagált, hogy van még egy kérdés, amire nem tud válaszolni, mert olyan információkra történik hivatkozás, amelyeket ő nem ismer. Valamelyik számára nem túl kényes pontomra hivatkozva megkérdezte, ki tette fel ezt a kérdés-sort. Felálltam. Kérdi, honnan szedte az információit? Mondom. Nem válaszolt, elvonult. Mielőtt a további részletekre, jókra, rosszakra kitérnék, megjegyzem: ha ma alá kellene írnom, igaz-e ez az állítás, ami miatt az életem (kis túlzással) derékba tört, azaz, hogy a fasizmusnak Magyarországon mélyek a gyökerei, a gengszterváltás óta, különösen az között történtek alapján szemrebbenés nélkül aláírnám, hogy IGEN! Frissítek! Most már végképp világos: a gyökerek rendkívül mélyek! Az ezt követő napok, majd hónapok, majd cca. egy év annyi jó és annyi rossz élményt hozott számomra, hogy szinte a felsorolásuk is fárasztó lehetne. Lássuk, mi jut most hirtelen eszembe? Több diáktársam lehülyézett (ez is állásfoglalás!) másnap, volt olyan is, aki valamelyik balti köztársaság fiaként melegen megszorította a kezem. Az egyetem párttitkára az előadást követően azonnal elkísért az irodájába és több mint egy órát beszélgetett velem. Csitítgatott, majd elmesélte, hogy Pécsért kétszer harcolt napokon belül és a második bevonulásuk után több akasztott ember, köztük fejjel lefelé akasztottak, díszítette a várost, a város visszafoglalásakor a nácik és nyilasok felakasztották azokat, akik együttműködtek az oroszokkal. Ezt lehet így is úgy is értékelni, számomra pár nap múlva az akasztás módja csengett vissza! Az eseményeket így tudtuk követni, rádión. Ha jól emlékszem, csak az utolsó napokban kezdték zavarni az adásokat. Az első hetet többé-kevésbé lelkesedéssel követtük, aztán mind 102

103 kevésbé. Nagyon nem tetszett nekem a nagyon ortodox Mindszenty megjelenése, még kevésbé a nyilatkozata. Kíváncsiságom újraéledt az írás frissítésekor. Megkerestem az Interneten, nem is volt nehéz rátalálni. Mindszenty beszédét meg kell hallgatni. Nem a szöveg a fontos, hanem a képsor. Aki nem balga, észre kell vennie: a hercegprímás báb volt a felkelés által hatalomra emelt kis csoport kezében! A beszédet nem ő írta, a kezébe nyomták, nem papok, hanem civilek. Nem mindent olvasott fel, lehet, hogy egyes mondatok még számára is elmondhatatlanok voltak! Az átszivárgó hírek napról napra nyugtalanítók voltak: az erőszak uralmáról, a mind nyilvánvalóbb gyors eltolódásról szóltak a szélsőjobb irányába. Valahogy október körül mondtam a társaimnak: már csak Horthy és Szálasi hiányzik. (Mára mindkettőt megkaptuk!) Gyönyörű kezdet, szomorú folytatás. A szovjet bevonuláskor nem voltam benne biztos, hogy ez az egyetlen lehetséges megoldás, aztán lassan rá kellett jönnöm, hogy egyrészt az idős diáktársamnak lett igaza, tűzfészek-veszély kezdett alakulni, másrészt nagyon valószínű, hogy a nyugati hatalmak se örültek a szélsőjobb tendenciák megjelenésének, rábólintottak, hogy a szovjetek zárják le az ügyet. Naiv volt minden olyan elképzelés, miszerint az USA segítségünkre fog sietni. Világháborús veszélyt jelentett volna. Nagy Imre beszéde téves koncepción alapult. Talán-talán egy vad jobbracsúszás nélküli, nyugodtabb reformkísérlet megállta volna a helyét, bár Csehszlovákia lerohanása ezt a gondolatot se támasztja alá. Nem érett meg a történelmi pillanat. Ferenczy Bénit a hír hallatára, hogy a szovjet tankok útban vannak Budapest felé, szélütés érte. A teljes jobboldala lebénult, elvesztette beszédképességét. Hallott, fejbiccentéssel és szemhunyorítással adta a választ. Lassan megtanult balkézzel írni és rövid szavakat papírra vésni. Akkor mutatkozott meg igazán, hogy Erzsike néni milyen erős támasz: szinte ápolónőként segítette Béni bácsit az életbe visszatérésben, a gyógytornász hölgy, aki feljárt hozzá (és akivel Kalkuttában hozott össze a sors) megtanította a naponta többször végzendő kezelésre. Sugallta Bénibe, hogy meg fog gyógyulni, meg kell gyógyulnia, mert alkotásokat vár még tőle a világ. És megszülettek az első rajzok, a balkezesek, csodát láthat bennük, aki tudja ezt a kis történetet. Közben a diákszálló lengyel csoportja közös gyűlést javasolt az események elemzése céljából, úgy körül. Ők bizonyultak hangadóknak, mi, magyarok talán érintettségünknél fogva visszafogottabbak, lehet, zavarodottak voltunk. Azt hiszem, nem született érdemlegesebb dolog, határozat, felhívás vagy miegyéb, egy lengyel diák mondata nyilván széles körben használt szlogen ott megmaradt örökre bennem: Nem lehet a szocializmust orosz szuronyokon építeni. Annyira jó, hogy teljesen más történelmi körülmények között is alkalmazható, kis módosításokkal, például: Nem lehet a demokráciát amerikai rakétákkal exportálni! A téli vizsgaidőszak végén, 57 februárjában hazamentem rendkívüli hazautazásra engedélyt kapva. Kijevben fiatal szovjet tisztek szálltak fel, lehettek vagy kétszázan. Beszédbe elegyedtem kettővel a kocsi végében. Épp végzett leningrádi tisztiiskolásokként azonnal Magyarországra vezényelték őket. Nem tetszett nekik, nagyon húzták az orrukat. Odalépett hozzájuk egy idősebb tiszt, azonosította őket a listáján, majd felszólította őket, adják át a pisztolyukat, tölténytárukat. Minden töltényt megszámolt és feljegyzett. Meglepő óvintézkedésnek tűnt, de egyben megnyugtatónak is: megnehezítette az atrocitásokat. Otthon megnéztem a családom, a legjobb barátaim és körülnéztem Budapesten. A családom fizikailag épen, de nem teljesen nyugodt hangulatban találtam. Apu, aki Pomáz (vagy tán csak az iskola) párttitkára lett 103

104 valamikor 53 körül, megúszta, kisebb jelentőségű fenyegetőzéseket leszámítva. A kisebbik bátyám és öcsém ugyanott nemzetőrként védte a rendet, lényegében semmiféle akcióban nem vettek részt, a fegyvereiktől időben megszabadultak, de még húzták a nyakukat. A nagyobbik bátyámat, aki Kazányban járt egyetemre és vörös diplomával végzett, Keszthely szovjet városparancsnokához rendelték tolmácsnak (ott tanított a gimiben). Leült a tiszttel szemben és megkérdezte, mit keresnek maguk itt, miért nem hagyják, hogy a magyarok tisztázzák egymás között a bajaikat? Nem maradt dádá nélkül a dolog, áthelyezték egy falusi általános iskolába (Nemesgulácsra), évekbe tellett mire először Várpalotára, majd Pestre kerülhetett. (Őt se a számítás vezérelte, hanem a hazaszeretet: nálam jóval balosabb emberként tudnia kellett, hogy őt is kiizéli a szélsőjobb, ha...) Három barátom is ott volt a Kossuth téren, az emlékezetes sortűz alatt, egyikőjük részletesen elmesélte a történteket. Központi helyen állt, amikor az első sorozat végigsöpört a tömegen, ő valószínűleg annak köszönhette életét, hogy gyorsan bemászott egy tank alá. Körülötte aratott a halál. Mindhárman gyűjtőhálóba estek, kapualjban falhoz állították őket, motozás, ordítozás, lökdösődés, majd dutyi. Pár napot ültek vizsgálati fogságban, aztán szabadlábra helyezték őket. Egyikőjük se vált jobbos kiátkozóvá, igaz, nem maradtak a gyakorlati szocializmus hívei se. Budapest látványa elszomorított. Láttam a várost 45-ben is, amikor Budapest romhalmaz volt. Most csak egyes részei, elsősorban az Üllői út és környéke nyújtotta a háborús ostrom hamisítatlan képét. Nehéz szívvel tértem vissza Moszkvába. Újabb évtizedeket láttam elveszettnek. Az 1957 tavaszi vizsgaidőszak első vizsgájára vártam a folyosón, amikor odajött hozzám az a dékán-titkárnő, aki egyszer régen kioktatott süveg-levétel ügyében és közölte, hogy hívat a dékán. Vizsga után jelentkeztem a dékánnál, aki megkérdezte, miért akarom otthagyni őket. Csodálkozásomat látva elém tolta az ottani Oktatásügyi Minisztérium kizáró parancsát (így szólt: ukáz!). Nyilván voltak sejtései, de megkérdezte, mi lehet az oka? Elmondtam tömören az előadás-sztorit. Egy pillanatig gondolkodott, majd megkérdezte, hogy a hátralévő vizsgáim hány nap alatt tudnám letenni. Mondtam valami reális időtartamot. Rázta a fejét. Neki most, azonnal alá kellene írnia a kizárásom, egy hetet tíz napot tud adni. Siessek, beszéljem meg a vizsgáztatókkal és amilyen gyorsan lehetséges, úgy végezzek a vizsgáimmal, jelezzek neki közben is. És próbáljam meg a Minisztériummal tisztázni, maradhatok-e? Nagy tett volt ez akkoriban! Megmentett nekem egy évet. Megpróbáltam a Minisztériumot. Tömören azt mondták: ők tehetetlenek, a magyar szervek kérték a kizárást! Nem volt nehéz kontrollálni: értesültem, megsúgta valaki, hogy kéttagú delegáció dolgozik a Nagykövetségen, akik az ellenforradalom alatt nem megfelelően viselkedő ösztöndíjasok ügyeit vizsgálják. Az egyik az Oktatási Minisztériumot, a másik a Pártközpontot (az első jelzés, hogy káder vagyok/voltam!) képviseli. Bementem, nem akartak fogadni. Nagy nehezen, veszekedve elértem, hogy fogadjanak. Miért rúgnak haza? kérdeztem, persze finomabban. A szemük se rebbent. Két szarházi gondoltam magamban. Így ment egy darabig, én kérdeztem, ők a fülük botját se mozdították. Én mondtam ki: az október 24-én az egyetemen feltett kérdéseimért? Valamelyikük biccentett a fejével, majd hozzátette halkan: a szovjet szervek kérésére. Önmagába visszatérő csoda-karika. Végül megkérdeztem, mi lesz a sorsom? A nemes férfiú emlékeim szerint az Oktatási Minisztérium egyik középszintű vezetője becsületes válaszra méltatott: Halmos elvtárs (miért maradtam az?), tudjuk, hogy maga még mindig jobb, mint az otthoni diákok többsége (honnan szedett értékelés, micsoda baromság?), de az életét káderesek fogják intézni. Az élete attól fog függeni, milyen káderesek kezében lesz. Legalább őszinte és korrekt választ kaptam. És megint szerencsém volt. Borzasztó sok buta, tehetségtelen gazdasági első ember keze (mancsa) alatt 104

105 kellett sínylődnöm, de a személyzeti főnökeim emlékeim szerint kivétel nélkül emberek voltak. Ez annál is inkább értékes dolog, mert a gengszterváltás után több orosz kapcsolatom mondta: Mázlista vagy, akár Szibériában is végezhetted volna. Ehhez az egész procedúrához még annyit, hogy velem nem foglalkoztak, nem is idéztek, de jó néhány (18?) olyan diákot, akik a Nagykövetség lépcsőjén üléssztrájkot tartottak az események alatt, azonnali hazatérésük engedélyezését kérve, kivégeztek : megtiltották nekik a tanulmányaik folytatását odakint vagy akár idehaza. Köztük volt egy később médiasztárrá vált valaki (megvan: Chrudinák Alajos!), akit az arabok arab nyelvtudásának szintje miatt csodaként tiszteltek, és akit a gengszterváltás után gyorsan kikiáltottak komcsinak. Röhögőgörcsöt kap az ember, ha belegondol! Több szép tettre emlékszem még. A magyar tanulócsoportom elment ehhez a két nemes hóhérhoz, hogy próbáljon menteni. Valamelyikük azt találta mondani, hogy akár őket is hazaküldhetnék, mert én se tettem többet, mint ők. A válasz? Ha ezt még egyszer meghallják, repülnek ők is! A szovjet diákcsoportom delegációt küldött abba a bizonyos Minisztériumba, kérték, hagyják nekem befejezni az egyetemet. Kirúgták őket kétlábbal (talán szerencséjükre csak onnan). Mindkét társaság tette emlékezetes számomra. Önzetlen fellépés! A dékán mellett a párttitkár is sokat kockáztatott. Behívott az irodájába, beszélgettünk, faggatott a terveimről, majd felvette a telefont és vagy tíz telefonnal próbált segíteni. Mind egyértelműbb volt a mondókájából és különösen annak tónusából, hogy leintik. A végén valószínűleg megmondták neki egyszerűen, hogy fogja be a... Ilyen is előfordult a Nagy Átkosban (mármint, hogy párttitkár próbált menteni valakit). És végül a dékán aláírta a kizárási parancsot, kaptam az egyetemtől egy hallatlanul jó jellemzést. Bátor dolog volt, meg talán ezzel is hangsúlyozni akarták: nem ők olyan balgák, hogy egyik legjobb diákjuknak kössenek útilaput a talpa alá. 48 órán belül el kellett volna hagynom a Birodalmat. Nem tettem, nem tudtam megtenni a kislánnyal, akinek talán egy éve is udvaroltam, hogy otthagyjam. Kedves teremtés volt, olyan bújós fajta, elvettem és laktam náluk egy hónapig a barakk-szobájukban, ami egy igazi barakk hosszú folyosójáról nyílt, a szobaajtó mellett a folyosón gázplatni és konyhaszekrényke vagy akként szolgáló valami, a folyosó két végén zuhanyozó vagy mifene. Így élt a csonka család, mama, nagymama, két lánygyerek. A papa Leningrád alatt pusztult el, szemtanú szerint egy német tank egyszerűen beletaposta az ingoványosba. A mama tudományos fokozattal rendelkező tejipari mérnök, akinek találmányai közül közismert volt az acedofilin, amit penicillin helyett a front-kórházakban is használtak, kiváló sebgyógyító szernek bizonyult. Csinált saját használatra pezsgős kefirt, tehéntejből kumiszt, remek kitaláció volt, tejből erjesztett alkoholos ital, kedveltem. A tudományos kutatóintézet mellett még két munkahelyen dolgozott, hogy vigyék valamire. A nagymama három szempontból is érdekes teremtmény volt számomra: egyrészt olyan Volgamelléki tájszólással beszélt, hogy nehezen értettem meg, másrészt ő volt a harmadik szovjet állampolgár, aki szidta a főkorifeusokat (igaz, csak suttogva tehette, mert rászóltak, ha nekikezdett), harmadrészt mert a fiatalon, a húszas évek elején egy tífusz-járványban elhunyt férje igencsak érdekes valaki volt: analfabéta, autodidakta költő. Először csak mondogatta a verseit, és ha jó emberrel találkozott, az feljegyezte neki (a felesége mindvégig analfabéta maradt), majd szép lassan megtanult magától olvasni, végül írni, de a verseit úgy írta le, hogy elkezdte a füzetlap bal felső sarkában és írt-írta, amíg a lap be nem telt, se punktuáció, se sorok, se versszakok. Láttam ilyen füzetet, csodálatraméltó tehetség sugárzott belőle, és van kiadott kis 105

106 verseskötetem is tőle. Szép verseket írt, (nem nagy trükk, de) jobbakat, mint én. A verseskötetet átadtam a költő jogos örökösének, Ancsának. Annuska-Ancsa lányom őseiről regéltem. Itt abba is hagyhatnék mindent, 56-ot, a további életem. Feketeseggű lettem olyan világban, ahol fehér seggel se volt egyszerű élni. Próbálom folytatni, ha már elkezdtem, hisz szerencsés vagyok, a sok rosszat többnyire ellensúlyozta valami jó. A történetemmel évek múlva találkoztam újra. Csöng a telefon, bemutatkozik Nagy Károly. Közli, hogy könyvet ír a szovjetösztöndíjasokról. Beleegyeznék-e, hogy szerepeljek benne. Azt hiszem, nem mondtam azonnal igent. Levélváltással tisztázódott, hogy alapos kutatást végzett, és az én sorsomról is rendelkezik minisztériumi levéltári adatokkal. Kiderült, hogy több, már ismert személy nemet mondott. Én beleegyeztem, nem volt és nincs takargatnivalóm. Örülök, hogy így tettem, megtudtam például, hogy a pontot a kirúgatásomra Buci Gyuri, alias hordószónok Marosán György tette. Az isten tudja miért, talán hordószónok produkciói miatt addig se szerettem, a tette nem csökkentette bennem az ellenszenvet. * 106

107 XVIII. Egyetemek, újra Tehát hazatértem 4 befejezett év egyetemmel, házassági anyakönyvi kivonattal és pár holmival. Hozzá kellett kezdeni a helyzetem tisztázásához. Kiderült, csak miniszteri engedéllyel folytathatom a tanulmányaimat. Beadtam a kérvényt és fél évig vártam az engedélyre. Remélve, hogy megadják, puhatolóztam a Műegyetemen, miként tudom befejezni a repmérnöki szakot. Elképesztő fogadtatásban részesültem: kerek perec közölték, hogy a repülőmérnökképzés kizárólag a hadmérnöki karon folyt, az megszűnt, csakis az autómérnökire tudnak befogadni, ott is visszaléptetve a negyedik évfolyamra, a szaktárgyak eltérő volta, meg mittudoménmégmiafranc miatt. És az eltérő óraszámok következtében különbözeti vizsgákat is elő kell írniuk. A nagyátkos orosz hatalom aranyos emberei megmentettek nekem egy évet, az a veszély fenyegetett, hogy a kisátkos bürokráciája sztornírozza ezt a kegyet. Loholtam, futkostam, házaltam a tanszékeken, mindenütt fagyos merevség. Valahogy mégis tudomásomra jutott, hogy a becsukott hadmérnökin pár diák még diplomázik. Nosza, felkerestem Rudnói Guido dékánt, aki értelmesen, emberként látott hozzá az ügyem rendezéséhez. Mégiscsak ott építenek (!) repülőgépeket és nem nálunk felkiáltással közölte, hogy a kinti indexem teljesen jó neki ahhoz, hogy engedélyezze a folytatást. Mivel az intézményben tényleg megszűnt az oktatás, órahallgatási kötelezettség nélkül vizsgázhatok, majd diplomamunkát védhetek. Azt ő se tehette meg, hogy az óraszám-különbözet miatti különbözeti vizsgáktól eltekintsen, így egy rahedli vizsgát kell majd tennem (ha megkapom azt a bizonyos engedélyt). Ha él még, itt emelek kalapot és mondok köszönetet az emberi hozzáállásért! Igaz is, azt is elárulta, hogy mindez akkor működik, ha dolgozó emberként csinálom. Amúgy se élhettem a szüleim nyakán, régóta kerestem munkát. Eleinte nem értettem, hogy miért nem vesznek fel. Nem számítottam ugyan bársonyszékre, de nem öltem, nem raboltam, gondoltam, hülye se vagyok, a négy év egyetememre csak lesz szükség ebben az országban. A szakmai beszélgetéseken megállapodtam, igaz, mindenütt hozzátették, hogy mások is megnézik a papírjaimat, telefonáljak X nap múlva. X nap múlva aztán közölték, hogy nem vehetnek fel. Végül, amikor bizonyossá vált, hogy munkakönyv nélkül az egyetemet se tudom befejezni, bementem az Oktatási Minisztériumba, az ösztöndíjasok ügyeivel foglalkozó osztályvezetőhöz és elmondtam neki, mi zajlik körülöttem, meg azt, hogy nem öltem... Felvette a telefont és szólt a Finommechanikai Vállalat személyzeti osztályvezetőjének, hogy... kötelezettség nélkül... akármit... nem fontos... meg ilyesmi. Másnap bementem, 10 perc alatt fel voltam véve betanított munkás, impregnáló státuszba, három műszakos munkára, kis transzformátorokat kellett impregnálnom. Aznap este 10-kor kezdtem és reggel 6-ig dolgoztam. Furcsálltam, de megvolt a munkakönyv. Erről írok pár sort később, amikor sorba szedem a sok munkahelyem. A miniszteri engedély akkor érkezett meg, amikor már nem igen reménykedtem, majdnem percre 6 hónappal a beadás után. Betalpaltam vele Rudnói Guidohoz és rövidesen nekiláthattam a tanulásnak. A tanszékeken megkaptam a feladatot, megnevezték a konzulenst, amikor vizsgára késznek éreztem magam, időpontot kellett kérnem és levizsgáztattak. Pár nehézségem támadt. Nyelvi nehézségeket jelentett a magyar műszaki nyelv, hiszen a műszaki világ eddig oroszul idegződött belém. Rendkívül kevés idő állt rendelkezésre: a munkahelyen 107

108 kívül lakást kellett keresnem, majd a megérkező feleségemet istápolni, munkát keresni neki, mindenütt vele lenni, ahol meg kellett szólalnia, alig tudtam tanulni. Lakást rokoni közvetítéssel szereztem, négyes társbérletben tizennégyzetméteres szoba, a lelépésre a (nem vér szerinti) rokon közvetítő havi 10% kamatra nyújtott kölcsönt. Anyu élve a gyanúperrel két napig sikálta, mosta, fertőtlenítette a szobát, félt a poloskáktól. Biztos kiirtott minden kiirthatót, de a poloskák rövidesen megjelentek és nem segített semmi, újabb őrült takarítások, irtószerek, petróleum a résekbe, a poloskák a szomszédságból újra és újra áttelepedtek. Az egyik szomszéd I. világháborús repülőtisztként ólomtűket öntött kosárból az ellenségre, de hónapszám nem takarított és nem mosdott. Egyetlen egyszer mentem be hozzá, majdnem odaragadtam a padlóhoz (nem vicc!), és a székén olyan ing lógott, amit bátran lerakhatott volna földre, megállt volna. A másik szomszéd hogy lejárassa a számára gyakorlatilag ismeretlen, egyébként szupertiszta orosz nőt otthagyta a szarát a WC-kagylóban és toborozta a ház lakóit, mutogatva, hogy ez az orosz nő még a szarát se tudja lehúzni. No further comment! De ájulást imitált, amikor én is nevén neveztem a bűnjelet! A tárgyak lassan fogytak és közepes eredménnyel. Szégyelltem kicsit, hogy magyarul gyengébben teljesítek, mint oroszul. Érdekes meglepetésekben is részesedtem. A helikopterek elmélete és szerkezettana vizsgát egyeztettem a konzulenssel, mondta, hogy Hadházy úr, a prof fogadja. A prof mellett a konzulens és a tanszék második embere is jelen volt, amikor bebocsáttatást nyertem. Hadházy prof elnézést kért és magyarázta, hogy én vagyok az első fecskéjük, aki a Szovjetunióban tanult és kíváncsiak, milyen is a szovjet oktatás? Másfél órát nyúztak, magyarul fingattak, végül megadták a jót és Hadházy úr nyugtázta, hogy nem is olyan rossz az a szovjet oktatás. Más tanszéken az derült ki, hogy több olyan technológiai eljárásról van tudomásom, amiről a tanszéken még csak nem is hallottak. Be kellett vinnem az orosz szakkönyvet és bemutatnom, hogy nem agyrém, amiről beszélek. Csodálkoztam, mert amit egy technikai területet taglaló szakkönyvben leírnak, azt nem három napja alkalmazzák. Lévén, hogy négy évig sárkányos tudományokon éltem, és egyértelmű volt, hogy itthon ilyen szűk szakosodásnak semmi értelme, hajtómű diplomamunkát kértem. Tizenkét hengeres Vmotor turbófeltöltővel, a turbófeltöltő részletes számításaival és a turbinatárcsa grafikus szilárdsági számításával. Utólag tudom, hogy a megszállott többet akarás vihetett bele mint később sok felesleges erőfeszítésbe, hogy óriási munkát végezzek. A motort 1:1 rajzoltam meg (ez bizony felesleges előírás volt, rajzgép nélkül rohadt nehezen kivitelezhető), a turbófeltöltő rajzai és a grafikus szilárdsági számítások valami 38 db A3-as rajzra rúgtak és a szöveges rész is 210 oldalt tett ki. Mindezt a négyes társbérletben, állapotos feleség, majd az április 1-én született Annuska lányom mellett, alkalmi rajzasztalon műveltem, esténként. A Brodszky tanszéken került sor a védésre, a talán öttagú bizottságból egy ember vette a fáradságot, hogy felkeljen és ránézzen a rajzaimra, a szöveget kézbe se vették. Annak ellenére, hogy jelesnek minősítettek és külön megdicsérték a munkám, otthon dühödten semmisítettem meg az egész kócerájt. Mennyi energiát spórolhattak volna meg nekem, ha hangsúlyozzák, hogy egyszerű hozzáállást kérnek (micsoda naivitás, nemde?). A magyarországi repülőmérnök-felesleg szaporodott egy fővel. A diploma az első munkahelyi bemutatásán kívül pedig soha senkit sem érdekelt, különösen, hogy milyen jelző szerepel rajta, csak hogy van-e és mi a száma. 108

109 Annuska (felnőttként Ancsa) itt következik, ugyanis a Halaj kapitányban nagyon az írás végén árválkodott, jobb, ha itt írok róla. Ancsa félmagyar-félorosz, az első házasságom gyümölcse. A Halaj-kapitányban írnom kellett volna róla, róluk, de toltam magam előtt a témát, mert abnormális dolog minden válás, az volt a mienk is, és rettenetes az ilyen házasság legfőbb áldozatának, a közös gyermeknek a sorsa. Elkezdtem ugyan írni, de most is, amikor már írom, megírhatatlannak érzem. Maguk a válás okai is emészthetetlenek, azt szoktam mondani, hogy ha válásig jut egy házasság, akkor mind a két fél hibás, a kérdés csak az, melyik mennyire. Tudom, magam is hibás voltam. Meg is sínylettem, lelkileg is, anyagilag is, lezárhatatlan, felfelvillan, mint nagy kérdőjel. Ancsát nagyon szerettem, békés, kedves kisgyerek volt, szépsége és hosszú copfja után forgolódtak az utcai járókelők. Ilyen volt kisdedként. Borzalmasak voltak az első hónapok, a menetrend szerinti kapkodó, érzelmekkel túlfűtött gyereklátogatások, séták, de különösen a pár óra együttlét utáni válások. A feleségem arra hivatkozva, hogy a gyerek megsínyli a látogatásaimat, de valószínű inkább a saját kínjaitól félve megkért, hogy ne látogassam a gyereket, vagy inkább eltiltott tőle. Melyikünk szenvedett ettől többet hármunk közül, melyikünk kevesebbet, soha nem derülhet ki. A kapcsolatunk helyreállásában mind Ancsa, mind Márti, a harmadik feleségem szerepet játszott. Ancsa minden bizonnyal jelzést adott, Márti pedig biztatott, hogy sebek ide, sebek 109

110 oda, építsük a kapcsolatot az akkorra majdnem felnőtté érett Ancsával. Nehezen tört meg a jég, de lassan újjáépült a kapcsolatunk, a szeretet egymás iránt. A gyorsítást célozva meghívtuk Indiába, nem tudott jönni. Kár az elvesztett évtizedekért. Útkereséssel tarka életet élt hosszú éveken keresztül. Elvégezte a Debreceni Tudományegyetem orosz-történelem szakát, majd tolmács-fordító tanfolyamot, de nem akart tanárkodni. Hosszú éveken át idegenvezetőként dolgozott, kifelé főként a Szovjetunióba kísért turistákat, itthon orosz csoportokat kalauzolt. Onnan a Taurus-ra váltott, ahol külkereskedőként tevékenykedett. Ezt jó tíz év követte a Telekomnál, ahol sikeresen bővítette a cég ügyfélkapcsolatait. Pár évig maszek cégnél külkereskedett, az akkor már orosz piaci kapcsolatokat építette, majd visszatért az idegenforgalomhoz, de már nem utazóként, beült turizmussal foglalkozó cég irodájába, referensnek, csoportvezetőnek. Innen kérték fel külügyi szolgálatra. Társkapcsolatait egy darabig nem sok öröm kísérte, mígnem meg nem ismerkedett jó énekkarban Misivel (a vezetékneve volt Mihályi, de mindenki ezen a becenéven közlekedett vele), akivel szerelembe estek és sokáig boldogan éltek. Meglepetésemre korán, évesen felvette a pravoszláv hitet. Amikor Misivel eldöntötték, hogy összekötik az életüket, az Erzsébet-híd melletti Miasszonyunk Ortodox Katedrálisában (Orthodox Cathedral of Our Lady), érdekes pravoszláv szertartást követve házasodtak össze. A polgári esküvőn 110

111 És az egyházi Misit rettenetes betegség vitte el tőle, három betűvel ALS írja le a gyógyászat: az izmok elsorvadnak, az agy (tudat) az utolsó pillanatig működik. Pedig éppen kiváló fordulatot vett Ancsa élete: elnyerte az akkor indított Kazányi Főkonzulátus titkárnői állását. Misi kis késéssel utána ment, de talán másfél évet tudtak ott együtt élni, Misit itthon kellett, intézetben ápolni. Sűrűn látogattam, szörnyű volt a mind embertelenebb vergődését nézni. Ancsa hangsúlyozza: Példaértékűen viselte ezt a borzalmat. Nevetett még az utolsó, az élete utolsó heteiben együtt töltött balatoni héten is. Többek között ezért az emberi tartásáért is tiszteltem, minden csapást méltósággal viselt, mikor már elmúlt a rózsaszín felhő, és problémákat is megoldottunk együtt, ezért akartam hozzámenni, mert megbíztam benne. Mivel egészséges korszakában vízi ember volt, szörfözött, és részben tőlem tanulva vitorlázott, Ancsa kétfelé temettette el a hamvait, templomban és vízen. Ancsa Kazányban sétál 111

112 A Berka együttessel Ő ma is Kazányban dolgozik, általános elismertség közepette. Mind valódi anyanyelvi orosz tudása, mind szakértelme és szorgalma kiemelkedő. A helyi eredetét és vallását tekintve is vegyes környezethez való viszonya rendkívüli. Nagy zenekedvelő, tán örökölte valakitől. Sportolt is szívesen, a sífutást kedvelte, de Misi kedvéért, aki szlalomra vágyott, vele együtt oktatásom mellett megtanulta azt is. Néhány évet ugrok itt előre, hogy végezzek az egyetemeimmel. Amikor a Technika Külkerbe beléptem, azonnal nyilvánvalóvá vált előttem (a cég nem foglalkozott vele komolyan), hogy meg kell tanulnom angolul és el kell végeznem a Közgáz Külker szakot. Nekimentem egyszerre mindkettőnek. Menet közben gyengén teljesítettem, mert egyrészt a terhelés túlhaladta az emberi tűrőképesség határait, másrészt felnőttként egyszeriben stresszes vizsgázóvá váltam. Két bukfenccel teljesítettem az elvárást, miszerint minden normális egyetemistának szüksége van két UV-re ahhoz, hogy ember váljék belőle: a szocializmus politikai gazdaságtana volt az egyik (nem csoda, ki értette?) és nemzetközi pénzügyek a másik. Az utóbbi teljes fejlövés eredményeként következett be, szegény Wiesel Ivánnak én mondtam, hogy nem kéne tovább kínoznom, elemista kérdésekre se ugrott az agyam. Az ezt a területet érintő elemzéseimet aztán sorozatban dicsérték meg a munkám során. Végül azért eljutottam a diplomamunkáig: A magyar műszerexport kritikai elemzése. Talán egy évig is gyűjtögettem a hozzávaló információkat, majd csináltam egy durva vázlatot, szóltam a titkárnőmnek, hogy a jövő héten végig bennmaradunk és diktálom a diplomamunkámat. Végeztünk is, mintegy 120 oldal sikeredett. Nagy része nem a szigorúan vett tárgyról szólt, mert menetközben rájöttem, hogy a lényeg a komponensekben van, azokra, azok világpiaci és magyarországi helyzetére terjesztettem ki a munkát. Olyan következtetésekre és elgondolásokra jutottam, hogy a 8 védő közül az én munkámat emelték ki, mint ami örömet okozott a bizottságnak, és mint amit doktorira javasolnak. Kellemes kárpótlás volt a menetközbeni kudarcokért. A doktorinál megint túllőttem a célon, tényleg tovább akartam bővíteni a létező dolgozatot, mert arra is rájöttem, hogy a tervkoncepciók teljesen hibásak, olyan komponensek hazai gyártását erőltetik, amit csak multinacionális cégek vagy államközi összefogás tudhat megvalósítani. Bementem a Kohó- és Gépipari Minisztériumba, hogy gyűjtsek a kritikához anyagokat, egy 112

113 könyökvédős (tényleg az!) bürokrata elzárkózott, sőt letolt: hogy képzeli, hogy épphogy csak végzett, és komoly szakértők munkáját akarja felülbírálni? Fogtam a kalapomat és örökre bezártam magam mögött a doktor-kaput. A konzulensemmel összefutottam pár hónap múlva, az világosította meg az agyamat, hogy a diplomamunka úgy, ahogy volt, beadható lett volna doktorira. A tervkoncepciók aztán szültek is egy félvezető-gyárat, ami pillanatok alatt tönkrement, le is égett(ék) másfél éven belül. Ennek a diplomának is csak a száma érdekelte az illetékeseket. Illetve akkor vált ismét érdekessé, amikor az integrált áramkörök gyártásának hibás koncepciójával foglalkozó dokumentumfilm alkotói megkerestek. Nagy felvonulással interjút készítettek velem, szerepelt a filmben a diplomamunkám is. Annyit tudok, hogy bár a film elkészült, a közelmúltig nem mutatták be. A napokban váratlanul megküldte a program-vezető hölgy a néző-változatot, lehet, ami itt tekinthető meg (a szerző a 15:09 és 47:58 perceknél szól hozzá). * 113

114 XIX. A dolgozó népet szolgálom Vagy legalábbis azt hittem. Még mindig hittem: nem lehet, hogy ne változzon meg ez az egész. Hihetetlennek tűnhet a fentiek alapján, de nagyon sokáig csak a kérdőjelek szaporodtak, azt nem hittem, hogy a szocializmus eszméit örökké meg lehet gyalázni. Dolgoztam és reménykedtem. Mielőtt a mellékelt munkakönyvi bejegyzések sorszámozásával nekiindulok a remélem tömör kommentálásnak, teszek egy-két megjegyzést: (1) egyetlen munkahely, egyetlen munkakör se okozott igazi örömet, kényszerpályán keringtem, mert kis hazánkban nem létezett olyan repüléssel összefüggő munka, ami engem érdekelt volna (tervezés, kutatás, gyártás); (2) a sok váltás nem csupán ennek tudható be, hanem annak is, hogy (valószínűleg teljesen) hiányzott belőlem az erőszakosság, ha nemtetsző dologgal vagy ostobasággal találkoztam, fogtam a kalapom és léptem tovább; (3) annak ellenére, hogy mindenütt azzal a közléssel kezdtem, hogy feketeseggű vagyok, jól nézzék meg a dolgaimat, de ha felvesznek, felejtsék el az ügyem, a munkahelyeim jó részénél éreztem a teljes bizalom hiányát és (4) nem én hazudok, hanem a munkakönyvi bejegyzések: most, hogy átnéztem, látom, hogy számtalanszor alacsonyabb szintű a bejegyzés, mint ami a tényleges munkaköri beosztásom volt (nagy barom voltam, hogy ezt is elviseltem!). Tehát: Finommechanikai Vállalat Fentebb érintettem pár szóban. Egyetlen éjszakát töltöttem az impregnálóban. Reggel bejött Balogh bácsi az öltözőbe. Megnéz tetőtől talpig. Én vagyok az üzemvezető. Hallom, négy év egyetemed van? Igen. És 56 miatt vagy itt? Igen. Na jó, menj haza, este nem kell jönnöd, csak reggel. Beteszlek a gyártáselőkészítőbe. Ott töltöttem fél évet egy hangos, tűzrőlpattant, állandóan vibráló fiatalasszony mellett, keze alatt, liheghettem, ha a tempóját tartani akartam. Jó lélek is volt, szerették azok is, akikkel hangoskodott. És ott tudtam meg lassan, hogy az egész üzem hadiipari termelést folytat. Hogy kerülök én, feketeseggű, ide? Furcsa egy világ, nemde? Fél év múlva jön megint Balogh bácsi, azt mondja: itt nem tudsz tanulni (beszélgettünk vele többször, persze, tudta, mi mindennel birkózom), van kedved bemérő műszerészként dolgozni? Kedvem van, csak azt se tudom, eszik-e vagy isszák? Megtanulod. Másnap paroláztam X mérnökkel és Y technikussal, rendes fiúk voltak, ők mérték be az egész műhely termelését alapvetően mikrohullámú műszerek, ami nem lett volna nagy kunszt, ha nem havonta, a hónap 28.-a (előbb soha nem készült el az üzem a gyártással) és a következő hónap 2.-a (másodikán hajnalban még ráütötte a hónap utolsó napjának a bélyegzőjét a papírokra a MERT-es átvevő mérnök) között kellett volna megcsinálni. 26 nap abszolút lógás és 4-5 nap non-stop munka, néha ottalvással. Az utóbbi elviselhetőbb volt, mint a lógás! Viszont ott tényleg tudtam tanulni, betettem a fiókomba az aktuális tanulnivalót, úgy olvastam. Ha idegen jött, bevágtam a fiókot. Egyszer buktam le, nem vettem észre a főkönyvelőt. Tudnia kellett, hogy munka nincs, mégis úgy üvöltött, mint a sakál. A munkát tényleg elfogadhatóan megtanultam, bár elektrotechnikai műveltség híján részben tapogatózás, részben rutin volt. Mindenesetre tudtam a trükkjét annak, hogy a csövecske formájú, akármit mérő műszernek miként kell a rögzítőpofa-csavarjait húzva-eresztve átadni a majdnem selejt példányokat is 114

115 (abszolút selejttel nem próbáltuk átrázni az emberünket, ő se volt hülye, meg hát legközelebb is ő jött). Na, így elvoltam a diplomáig. Akkor úgy gondoltam, átmegyek mérnökbe, bekopogtattam a szerkesztés főmérnökéhez. Vizsgáztatott. Sose értettem az ilyen embereket, miből gondolta, hogy ő okosabb, mint két egyetem tudósai, én meg mitől lennék hülyébb, mint két héttel előbb, amikor jelesre védtem magam (mert mi mást?). Tudott persze olyan gyakorlati dolgokat kérdezni, amit én nem is tudhattam még, de én is megkérdezhettem volna tőle, mi a turbinalapátok karácsonyfaillesztésének a legfőbb trükkje a gázturbinás hajtóműben, vagy mit kell a pilótának tennie, ha nem tudja kiereszteni a futóműveket? A lényeg: azt mondja, mehetek, de a már elért hatalmas jövedelmemet (1500,- Ft körül) nem tudja megadni, csak 1200,- Ft-ot, mert a kezdő mérnökök annyit kapnak. Én meg nem léphettem visszafelé: havi 10% uzsorakamat és család. Néztük egymást hónapokig, aztán átvettek a létező jövedelmemmel. Ez is adalék az értelmiség akkori megbecsüléséhez. Balogh bácsitól érzékeny búcsút vettem, kedveltük egymást. Igaz is, mérnöki jövedelmek! Akkoriban járhattam a kerületi Tanács lakásügyi osztályvezetőjénél (dagadt nénike), merthogy a beadott lakáskérelmemre a fülük botját se mozgatták. Elmondom szépen a helyzetem, látszólag figyelmesen meghallgat, aztán megkérdezi: ugye mérnök? Mondom: igen. Hát, akkor fog maga még annyit keresni, hogy teremt magának lakást. Mert kevesebbet keresett akkoriban az első tíz évben a mérnök, mint a gyengébb szakmunkás. El voltam intézve. Ugyancsak akkoriban állok a Körút-Népszínház sarkon, odafékez egy sivatagi hajó, amcsi rendszám. Áthajol a volántól egy idős ősz, pirospozsgás arc, és kérdezi valamelyik szállót. A még semmi angolommal próbálom magyarázni, már dudálnak hátulról. Intettem, hogy beülök. OK, majd a harmadik kérdés, hogy mivel foglalkozom? OK és mennyi a jövedelmem? Az istenit, kalkuláltam magamban, ha azt mondom, hogy ötven dollár, vagy ott pusztul, vagy nem hiszi. Gyorsan feltupíroztam és mondom: two hundred dollars. Hetente? Ja, gondoltam, így talán hihetőbb neki? Mondom: yes. Aszongya: Jesus, how can you survive on that? Oszd el 16-al, gondoltam, de minek? A szerkesztésben szovjet tervrajzok honosítása folyt. Ehhez minek vizsgáztatott a főmérnök úr? Többet ért ehhez a munkához az orosz tudományom, meg a kinti rajz- és anyagismeretem, mint az ő egész agya. Néhány hét múlva naponta több száz rajzot tettem át magyarba. Nem férfinak való munka, hamar hányingert kaptam az egésztől. Mondták ugyan kollegák, leszel te itt főnök, meg ilyesmi, de a kaptafa-munka akkor is az maradt volna. Néha szellőzött egyet az ember feje, ha az üzemből telefonáltak, hogy hiba van a kréta körül valamelyik rajznál, ott legalább kellett (néha) törni a fejem. Két érdekes figurát említenék meg, az FMV-től búcsúzva. A fejlesztési labor vezetője Rákosi egyik unokatestvére volt ( 56 előtt, alatt, után). Mivel kiváló koponya volt, jó szakértő, dolgozott, és nem akart mások hátán megélni, nem bántotta senki. Én becsültem, hogy politikai kérdésekben nem táncolt se jobbra, se balra, mondta a pontosan kialakított véleményét, ami nem volt azonos egyik oldaléval sem. A másik egy volt BM-es szocialista-krimi vagy mifene íróként rontotta a levegőt, B. (?) akárki. Nem tudtam olyannal találkozni, aki kedvelte volna. Előbb hagytam ott az FMV-t, mint ő, de aztán felszívódott. Mint író is! 115

116 Itt dolgoztam, amikor Nagy Imrét és társait kivégezték. Nem akartam elhinni a hírt. Nagy Imrét ismertem, mint a fentiekből tudja, kedves olvasó nem tartottam nagy kaliberű politikusnak, gyengének is bizonyult a forradalom(kezdetű) események alatt, csak sodródott. De felakasztani? Akkor még nem láttam tisztán, hiszen kevés hír szivárgott ki, hogy elutasította a felajánlott menekülési útvonalat, nem volt hajlandó megszakítani a kontinuitást, tudva, hogy ez számára a biztos halál. Akárki volt korábban, akármit tett a forradalom előtt, alatt és után ezzel a tettével a legnagyobb magyar hazafiak és hősök sorába emelkedett. Teljesen elképesztőnek tartottam a FIDESZ-t, amikor erről a piedesztálról megkísérelte lerángatni! Az igazi nagy hőst, aki a bőrét vitte vásárra a haza érdekében. Olyanok, akik a cipőfűzőjének a megbontására is érdemtelenek voltak és maradtak! Hívó szó érkezett a Földművelésügyi Minisztériumtól, ahová akkor került miniszternek a volt TSZ-elnök, Losonczi Pál (nem bizonyult nagy koponyának, de amikor az orra elé tettek egy tanulmányút-tervezetet sok magyar paraszt középkáder a SZU-ba gondolkodás nélkül áthúzta az országot és beírta Dániát: mit tudnának tanulni ott, ahol az egész mezőgazdaság döglődik, menjenek oda, ahol virágzik, mondta). A teljesen friss titkárát mint ugyancsak a SzU-ban tanult legényt ismertem, ő szólt, menjek oda, mert megindították a mezőgazdasági repülést, repülős szakmai felügyelőre van szükség. Nosza, futottam! Földművelésügyi Minisztérium Növényvédelmi Szolgálat Műszaki főelőadóként jegyeztek. Nagy disznóságot követtek el velem: pillanatok alatt kiderült, hogy nem egyeztették a Közlekedési Minisztérium Légügyi Főigazgatóságával, hogy a mezőgazdasági repülés felügyeletét is ők az FM akarják ellátni. A LüFi, arra hivatkozva, hogy kizárólag ők illetékesek, megvétózta a dolgot. Ott lebegtem az űrben jó két hónapig, amíg vitatkoztak a fejem felett a fejemről. Végül az FM megadta magát, pedig a Szolgálat feje, egy ugyancsak volt szovjetösztöndíjas, nagyon erőszakos valaki hírében állt. Ordítani hallottam, azt tudott. Mit lehetett tenni, áthelyeztek az RNÁ-hoz (Repülőgépes Növényvédő Állomás), azokhoz, akiket felügyelnem kellett volna. Biztos nem örültek nekem. Repülőgépes Növényvédő Állomás A budaörsi reptér felét foglalta el akkoriban. Hamar átestem a melósok vizsgáján: megnézzük, kit kaptunk a fejünkre! Az egyik PZL (szovjet gépből lengyelek által átalakított permetezőműtrágyaszóró kisgép) motorja szerviz-papírjait én írtam alá. Alig kezdte el a főpilóta a kötelező berepülést, amikor a motor fülsiketítően elkezdett csattogni. Annyira ijesztő volt a hang, hogy a pilóta keresztbe szállt le vele a reptéren. A hangár elé tolták a gépet és hívtak, adjak utasítást, mit tegyenek. Első ügyem, a lámpaláz ott dobogott a szívemben. Ha most felsülök, le se köpnek a jövőben. Odaálltam a 9-hengeres csillagmotor légcsavarja mögé és azt mondtam, indítsák be a motort. Ezt? Szétmegy az egész! Tudva, hogy ha a műhelyben végzendő ellenőrzést kérem, apróra szét kell szedni a motort, a műtrágyázás pedig nem vár, megismételtem: az én felelősségem, megpróbálom megtalálni, hol a baj. Beindították. Hangra meg lehetett határozni, hogy felül, az vagy a 9. henger körülről jön az észveszejtő hang. Mondom, szereljék szét az 1. hengerfejet és vizsgálják meg alaposan a szelepeket, szeleprugókat, a vezérlő mechanizmusokat és el. Negyedóra múlva jöttek az irodába, mindent 116

117 rendben találtak. Na, maximum még egy dobásom van, gondoltam és mentem vissza. Beindítás, fülelés: ugyanazt a műveletsort végezzék el a 2. hengeren. Összekacsintások, vállvonogatás, ilyet még nem ettek. Nem telt el 5 perc, jöttek, ezúttal barátságos mosollyal: megvan, az X szeleprugó tört el. Jeles vagy jó, mondtam magamban. Attól kezdve minden munkás megvitatni jött, nem ukázt kérni. Köztük biztos a helyemre kerültem. Egyébként is mint korábban is nagyon jól megvoltam a munkásokkal, művezetőkkel, azaz a fizikai állománnyal. Ketten megjárták az Átkos börtönét. Egyikőjüket aznap éjjel kapcsolták le, amikor a MALÉV munkásgyűlésén, ahol a munkaverseny bevezetését ismertették, szót emelt ellene, mondván, hogy itt a biztonság a legfontosabb és azt a munkaverseny tönkreteheti. A másik, jóval fiatalabb legény valami egészen semmi ügyre gyanakodott, egyikőjükkel se ismertették az okot. Időbe telt, amíg elmeséltek pár részletet. Nem használtak fizikai kényszerítő eszközöket, mondja az idősebb, csak szinte non-stop folytak a kihallgatások, előcibálták egy éjszaka háromszor is, a szemébe irányítottak több fényszórót, és a kihallgatók egymás szavába vágva ordították a kérdéseiket, majd két könyvet összecsaptak a füle mögött. Bepisiltem vagy beszartam vagy mindkettő, rettenetes kínokat éltem át. mondta. Azt keresték, kikkel szövetségben követték el szörnyű tetteiket. A másik olyan börtönben töltött tán másfél évet, ahol arisztokratákat, művészeket, értelmiségieket gyűjtöttek össze. valamelyik Eszterházy-t, azt hiszem, Darvas Ivánt (mint könyvtárost?, vagy ő maga volt az?) említette. És nem tudták, meddig fog tartani, borzasztó volt a bizonytalanság. Aztán egyszer csak elengedték őket. Négy nagymesterre emlékszem, szakmájukat igen magas fokon művelő és általános műveltség tekintetében is átlag feletti emberekre. Az akkori kis műhely vezetőjét, a halkbeszédű, alacsony sváb bácsit mindenki tisztelte és szerette, Dauda Jánost, a kis, vékony, fiatal fő motorszerelőt nem lehetett sokáig egy pontban érzékelni, nyüzsgött, mint egy egyszemélyes hangyaboly. A motorokat úgy szerelte szét és össze, mint a villám és nem emlékszem, hogy valaha is hibázott volna. Igaz, papucs-versenyzőként (verseny-motorcsónak) is ismerte az ország, meg talán a fél világ is, és ott egy verseny alatt négyszer-ötször megcsinálta ugyanezt, mint mesélte. Remek kézzel nyúlt a munkákhoz a nyugdíj előtt álló hegesztő, értett a magasan ötvözött acélokhoz, meg az alumíniumhoz is. Nekem sikerült egy Pobeda autó sárvédőjét harmonikává gyűrnöm (ott, a hangár mögött akartam megtanulni a vezetést 3 perc alatt), mire besúgott valaki az igazgatónak, már ki is húzta a harmonikát, itt melegített egy kicsit, kalapálgatta, ott egy kicsit, kalapálgatta, nézegette: 30 év volt a szemében és a kezében. Ő nyíltan is nagyon szidta a rendszert, semmi pénzért dolgozott, talán valamivel többért, mint én. Kicsit bőrhibás arcú, jó felépítésű legény volt az anyagvizsgáló technikus, röntgenezett, petróleumozott, minden lényeges repedést kimutatott. És igyekvő emberként sokat olvasott. Amikor értesült, hogy írásra adtam a fejem, felkeresett, megkért, hogy értesítsem minden új könyv megjelenéséről. El is jött minden könyvért. Jókat iszogattunk, akár a bátyámmal, ha ritkán asztalhoz ültünk beszélgetni: egy üveg Sztolicsnaja két-három óra alatt. Amikor aztán e-könyvre tértem át, átküldtem neki minden könyvet, amint a Magyar Elektronikus Könyvtár (mind rövidebb időtartam alatt) befogadta. A halála, annak ellenére, hogy tudtam, betegeskedik, váratlanul ért. Unokaöccse köszönte meg az utolsó küldeményt. Értelmes és nagyszerű ember volt, nagy kár érte. Henis Béla barátom, jó volt veled. És az üldöztetés ellenére megmaradt szociális gondolkodónak A repgép csőszerkezetén típushibaként repedések keletkeztek és nem tudtuk jól hegesztetni. Mi kemencébe helyezést és abban lassú lehűtést tanultunk az ilyen ötvözésű acélokra, de kis kemencénk se volt, egy repülőgép vázát meg hova tehettük volna? Az aranykezű ember 117

118 hegesztett és hegesztett, időnként lángot rálőve a varratra lassította a hűlést, de ezek mellett a hegesztések mellett a csövek ridegek lettek és gyorsan repedtek. Na, mondja a művezető, hívjuk ki Ernő bácsit? Kit? Hát Rubik Ernő bácsit (akit később úgy emlegettek, hogy Rubik Ernő, a Rubik Ernő papája). A Közlekedési Minisztériumban, íróasztal mögött senyvedett, iratokat tologatott a világhírű repülőgép-tervező. Ha nyikkantunk, szaladt, szakmát és levegőt kapott. Én először találkoztam vele és mindjárt nagyon megszerettem: szerény volt a végtelenségig, lefeküdt a törzs alá, hangosan elemezte a repedés okát, megnézte a cső anyagának összetételét, figyelmesen kikérte a véleményünket és nem azt mondta, hogy ezt meg azt csináljátok, de még csak azt se, hogy én úgy csinálnám, hogy..., hanem filozofált, együttgondolkodott. Azt hiszem, a legjobb lenne beburkolni a gépnek ezt a részét, valamivel meleg levegőt befújni, a hegesztés után nem lánggal fékezni a hűlést, hanem jó nagy környezetet átfogva azbesztbe bugyolálni..., mit gondoltok? Mit gondoltunk volna, tökéletes megoldást javasolt. De azért megkérdezte! Tábori körülményeket is értő esze volt és nagyon éles műszaki szeme. Több vitorlázógép és kismotoros masina tervezése után anno eljutott odáig, hogy Esztergomban kisüzemet is tudott gründolni, amit aztán államosítottak. Rövid ideig ott maradt, vitte tovább az üzemet. Akkoriban tervezte meg az első teljesen fémépítésű vitorlázót, amiből világsiker és komoly export lehetett volna, de késlekedtek vele (mint később a fia kockájával) a hivatalos szervek, aztán jött 56, aztán meg őt bevitték a minisztériumba. Villamossal, kis aktatáskával közlekedett, a szívem fájt, ha láttam. Ebben a volt üzemében végeztettük a gépek nagyjavítását, amíg össze nem omlott (elrozsdásodtak a tetőszerkezet rögzítő-feszítő elemei, elkezdtek pattogni-hullani a tető üvegablakai, a melósok az utolsó másodpercig mentették a bent lévő repgépeket!). Kétszer vezettem nagyjavításból visszarepülő gépet. Barkóczyval, a főpilótával jártunk értük, felszállt a géppel, aztán átadta: na, csináld. Csodálatos élmény, ahogy a repülőgép kezes bárányként engedelmeskedik a legkisebb kormánymozdulatnak és ahogy az ember a fenekén érzi, hogy jó-e a végzett művelet. Visszaúton a TV-toronynál vette vissza a kormányzást, a leszállás a nehéz manőver. Biztos vagyok benne, hogy egyszerűbb megtanulni repülni, mint gépkocsit vezetni! Nem adatott meg. A másik neves repülőgép-tervezőt, Samu Béla bácsit is Budaörsön ismertem meg, látogatóba jött. Tervezett a II. világháború elején egy Messerschmitt-et verő gépet mondja a fáma de a németek nem engedték gyártani (hogy egységes legyen a fegyverzet!). Akkor is az erősebb kutya... Felajánlotta neki a Műegyetem, hogy fal-diplomamunkával befejezheti az egyetemet, amit diploma előtt hagyott abba, megrántotta a vállát, minek az? Tupoljevről ugyanez a hír járta odakint: már egyetemista korában repülőgépeket bütykölt, nem csinált ő se diplomamunkát. Úgy derült ki, hogy gyémánt-diplomát akartak adni neki, mondta, nem fogadhatja el, eredetije sincs. Fura szerzeteknek tűntek a pilóták. Aranyos emberek voltak többnyire, többségük 56 után leszerelt tiszt, tudták, hogy nagyon veszélyes munkát végeznek (valami világstatisztikai sorrendben a bányászok és berepülő pilóták mögött az élen volt a mezőgazdasági pilóta, ennek megfelelően (?) brahista bátorsággal áldotta meg őket a természet. Elő is fordultak pilótahibából bekövetkező balesetek. Pár példa. Reggeli útvonal-szoktató berepüléskor utast is vitt a pilóta, ebből eredő figyelmetlenség miatti túl éles fordulót tett, lecsúszott a gép, a pilóta lába millió helyen tört és a homloka kilukadt, úgy beverte a botkormányba (az utas gerincsérüléssel megnyomorodott). Összerakták, de a lába rövidebb lett pár centivel. Azt találta mondani neki egy orvos, hogy biciklizzen sokat, akkor talán visszakaphatja a repülési engedélyt. Leköltözött az anyjához Velencére és minden áldott nap felkerekezett Budaörsre, 118

119 meg vissza. Másik eset: az utolsó munka-fordulót a pilóta nem az általa reggel berepült útvonalon fejezte be, hanem lerövidítette, átrepült egy halastó felett, ahol nem vette észre a magasfeszültségű vezetéket és nekirepült. Megúszta, mert a légcsavartengellyel (ez a súlypont!) kapta telibe az alsó vastag vezetékeket, nem billent ki a gép, a felső O-ás vezeték meg leskalpolta ugyan a függőleges vezérsíkot és az oldalkormányt, de oly szerencsésen, hogy nem szorult meg az oldalkormány, le tudott szállni a legény a géppel. A leszállás után konstatálta, hogy a vezetékek kisültek a légcsavaron és a szárnyon. Csoda, hogy nem gyulladt ki a gép. Nem is nagyon bántottuk a fiút, én csak gratuláltam a második születéséhez. Levagdostattam a libegő roncsokat, megállapítottuk, hogy minden működik és a hordfelületekből nem hiányzik 2%-nál több, úgy döntöttem, hazarepüljük a gépet, ha a főpilóta is egyetért. Marha rendes ember volt, vállalta, aláírt, sőt, nem engedte, hogy én is repüljek vele. Ha nem látták egymást egy-két hétig, csókkal köszöntötték egymást (de jó, hogy élsz még! jelenthette ez a köszöntés). Regéltek egy főmérnökről, aki előttem dolgozott az RNÁ-nál, a régi idők embere volt, a hadseregben is szolgált. Utálta az FM illetékes vezetőjét a durva modora miatt. Hívja az illető telefonhoz, a főmérnök mondja a nevét, vigyázzba vágja magát és bejelenti: kérek engedélyt a drót végén tartózkodásra. Hamarosan mennie kellett. A mai napig érthetetlen számomra, hogy történhetett? Izgatottan rohan be hozzám két munkás és közli: bemondta a rádió (melyik adó, adás, meg nem mondom), hogy az oroszok fellőtték az első űrhajóst. Hallgattuk egész nap a híradásokat, én este otthon is, semmi további hír. Másnap aztán harsogta az egész világ, hogy fellőtték (aznap! magyarul a másnapon) Gagarint. Véletlenül kiszivárogtatott és félreértett hír közlése? Fellőttek előző nap is valakit és sikertelen volt a kísérlet? Érthetetlen! Itt léptem be a Pártba, 1963-ban. Nem hiszi el senki: az alapindíttatás az volt, hogy egy fiatal kolléga közölte, belép, és a párttagságot ki fogja használni gyorsabb előmenetel elérésére. Megmondtam neki, itt nem, mert én is belépek és megakadályozom. Így is történt, nem is mert jelentkezni. Már akkor nagyon utáltam a karrieristákat, korruptakat, próbáltam védeni tőlük a Pártot. Kádárnak sikerült is kordában tartania ezt a fajta galádságot... A munka hamar rutinná és unalmassá vált, sok felelőtlenség történt, a fejlesztések akkoriban leálltak, elkezdtem jobb megoldást keresni. A fenti élményeken kívül magammal vittem egy nagyon fontos tapasztalatot: a modern technikák jelentős részét csak nagygazdaságokban lehet alkalmazni, a kisparcellák csak meghatározott terménykörben életképesek, ahol kézi munka és kisgépek alkalmazásával lehet jó eredményre jutni. Tudom, hogy a mezőgazdasági üzemek jó része vergődött, de ahol mi dolgoztunk, ott virágzó mezőgazdaságot láttunk. A nagyüzemek, állami gazdaságok és szövetkezetek körül nem a méretük volt a baj, hanem a rossz vezetés, a merev tervgazdálkodás és a felesleges, túlzott közvetlen beavatkozás. Apropó, életem legjobb halászléjét a Lábodi Állami Gazdaság igazgatója főzte, hosszú lenne elmesélni, milyen körültekintéssel. Na, most, a frissítés során leírom a lényeget. Ellenőrzésre mentünk, talán a főpilótával. Szokás volt el-ellátogatni egy-egy kitelepült csapathoz, minden rendben van-e, betartják-e a repülés szigorú szabályait (berepülés, legmélyebb repülési magasság betartása, erős szélben leállás...), meg az ő helyzetüket, elszállásolásukat, étkezési lehetőségeiket. Délután érkeztünk, de még kaptunk ebédet, megvártak bennünket vele. Fácánleves, vegyes disznó-kacsasült, sütemények... Dagadtra ettük magunkat. Alig tettük le az evőeszközöket, hírnök jő, s pihegve szóla: Az igazgató elvtárs halászlére várja az egész 119

120 társaságot, a vadászkastélyhoz. Nem lehetett nemet mondani, pattantunk az orosz jeep-be (jé, eszembe jutott: UAZ), és áthajtottunk a volt földbirtokos vadászkastélyához. Nem messze a szép épülettől halastó, közte és a kastély között asztalok, padok, és bogrács-állvány. Az igazgató a főzés végénél tartott, kezet rázott velünk, és visszaült a háromlábújára, mert néhány fontos műveletet még végre kellett hajtania: tészta és citrom. Valaki elmesélte, mielőtt asztalhoz ültünk volna, mi minden történt addig. Szétküldött pár gyereket a bogrács alá való fa begyűjtésére. Mindegyik pontos feladatot kapott: a fa fajtáján kívül meghatározott méretre vágva kellett beszolgáltatniuk a gyűjteményüket. Az bográcsba az alap hagyma-só-paprikát felöntötte vízzel, de külön készíttetett valahogy apróhalakból masszát. Amint azt is elnyelte a bogrács, a mester többet nem használt keverő eszközt, ide-oda mozgatta, pörgette azt. Következtek a nagyobb halak, meghatározott sorrendben, és darabolásban, aztán következett a krumpli és nem tudom tovább, csak amit láttam: a tészta és tán két citrom. Életemben olyan halászlé képében megjelenő pazar finomságot nem ettem, se előtte, se azóta. Tele bendővel két vagy három tányérral kértem belőle! Igaz, a LÓGYESZ-étvágyam halvány csökevénye is segített. Hordozom magamban azt az emléket is, hogy focicsapatot szerveztem az RNÁ-nál. Láttam, hogy a munkások nem pihenik ki magukat az ebédszünet alatt, zacskóból esznek valamit, aztán csak üldögélnek. Szereztem labdát és elkezdtük rugdosni a bőrt, nehéz volt visszaparancsolni őket a munkára. Rövidesen valami körzeti bajnokságban szerepeltünk és nem rosszul. Emlékezetes, hogy ajánlgatni kezdték az egyik idősebb dolgozót, vegyük fel a csapatba, Á, legyintettem, öreg már, nem bírná. Kiderült, hogy a nekem akkor idős ember 40 éves volt, NB II.-ből öregedett ki. Kicsit húzódozott a játéktól, aztán a csapat csillaga lett, sok győzelmet köszönhettünk neki. Én nem voltam jó játékos, épphogy elmentem a többiek között. Megesett azonban, hogy valami teljesen felesleges értekezlet miatt lekéstem az első félidőt, szünetben öltöztem át. alig álltam be, rúgtam egymás után két gólt. Vak tyúk is talál szemet! 120

121 Na, itt jól megtréfált ez a bunkó számítógép, napok óta csak veszkelődni tudok, lefagy ez a fájl vagy futkos össze-vissza, töröl. Innen kezdve két munkahelyet újra kell írnom. Fogjuk tréfára a dolgot: Viccek korunk sátánáról. Magyar Tudományos Akadémia, Műszaki Fizikai Kutató Intézet Önálló irányító mérnök szerepel a munkakönyvemben. Miért degradáltak munkakönyvileg, 29 évesen műszaki igazgató voltam, most ezzel se büszkélkedhetek? Minden kis örömöt elvettek? (Most, hogy frissítem az írást, villan: lehet, hogy ki volt adva, ötvenhatosokat milyen szint alatt szabad csak alkalmazni? Nem lehetetlen!) Úgy kezdődött, hogy jobb megoldást keresve rábukkantam egy hirdetésre: a MÜFI pályázati úton műszaki igazgatót keres. Nem tűnt könnyedén elérhetőnek a dolog, de az előírt követelményeknek meg tudtam felelni, így beadtam a pályázatom. Nem kérdezték a kiírásban, mit csinálnék, ha elnyerném, akkor ugyanis messze elkerültem volna őket, ma is ostoba dolognak tartom, hogy kívülről kérnek reform-terveket pályázóktól. Józan ésszel azt kell erre mondani, ha fél évet eltöltöttem az új székben és megtanultam a teendőket, a felszereltséget, a szürkeállományt magam körül, a társ-vezetőket, a piaci környezetet, a rendelkezésre álló és elővarázsolható pénzügyi eszközöket, a cég tényleges goodwill-jét, és amit csak lehet a felsoroltakon kívül, akkor egy hónap munkával meg fogom majd fogalmazni, mit kell tennem. Az előzetes nyilatkozat őrültség! Hívtak, hárman vizsgáztattak : Dr. Szigeti György akadémikus, az Intézet igazgatója (semmi vezér vagy elnök-vezér vagy egyéb ma dívó badarság), az állást féllábbal betöltő műszaki igazgató (a másik lábával ugyanezt a posztot töltötte be a Kémiai Kutatóban és a kettő soknak bizonyult) és a személyzeti főnök. Szigeti Györgyöt a Tungsramban kialakult és még fel nem számolódott kutató-gárda egyik vezéralakjaként emlegették, kérdései szédületesen széles kört öleltek fel, műszaki látókörének szinte nem léteztek határai. A kérdések egy részénél csak tapogatódzni tudtam, többször az egyszerű válaszra se találtam rá. Megkérdezte például, miért lyukacsosak a nagyobb lokátor-ernyők? A frekvenciában kerestem hangosan gondolkodva az okot, pedig a válasz szinte gyermekien egyszerű: a szélnyomást csökkentik, a nagy ernyőket a viharos szél kicsavarná, mint az odvas fát. A kisebb zökkenők ellenére nem szerepelhettem rosszul, elnyertem az állást. Hamar kiderült azonban, hogy a feladataim súlypontja nem a kutatás eszközökkel való támogatása mint ez a beszélgetésen elhangzott, hanem a rossz értelemben vett kiszolgálás, alapvetően infrastrukturális karbantartás, ellátás. Nem ízlett, nem barátkoztam meg vele. Néhány kutatási csúcseszközzel (elektronmikroszkóp) és a félvezető-gyártás alapműveleteivel (egykristály-húzás) azonban sikerült megismerkednem, aminek később hasznát tudtam venni. Kis műhely is tartozott hozzám, közvetlenül az irodám mellett, három nagyszerű ember: műszerész-esztergályos-lakatos mindenesek. Úgy hegesztettek meg acélrudat, hogy nem lehetett látni a varratot, fémkockába gömböt esztergáltak. Általános műveltségük és érdeklődésük is átlagon felüli volt, kellemesen lehetett velük irodalomról, művészetekről beszélgetni, egyikőjük tisztességes könyvtárral büszkélkedett. Remélem, nem hagy cserben a rettenetesen rossz névmemóriám, amikor leírom a nevét: Pintér

122 És nagyon aranyos, gyors és ügyes, figyelmes titkárnőm volt, kövérkés, alacsony, idősebb (nekem akkor) nénike, életem két legjobb titkárnőjének egyike. Első válásom után voltam, anyagilag lehetetlen helyzetben. Annyira, hogy nem csupán az elhozott könyveimet kellett antikváriumba csapnom, hanem a télikabátomat is zaciba adtam. Úgy próbáltam lábon maradni, hogy műszaki fordítást vállaltam. Elsősorban repülős szövegeket fordítottam oroszról magyarra. Egyenesbe diktáltam, három mondatot igyekeztem átfogni, az elsőt diktáltam, a másodikat átpörgettem az eltérő szórend miatt, a harmadikat próbáltam elcsípni. A rekordom óránként 8 nagyoldal lett. Többnyire munka után tartottam ilyen szeánszokat, három-három órát. Ha ilyen tempóban dolgoztam, a végén nehezemre esett felállnom, megszédültem, és meg kellett kapaszkodnom az asztallapban. Teljesen lemerült az agyam! Véletlenül, utcán összefutottam a fiatalemberrel, aki az FMV-ben közvetlen főnököm volt. Megörült: osztályvezetőt keresek a Technika Külker Vállalat repülős- és híradástechnikai osztályára, gyere át, megint megkapsz főnöknek, ott vagyok főosztályvezető. Ugyancsak szovjetösztöndíjas volt (Moszkva, Bauman Intézet, ballisztika, rakétatechnika), remek fejjel, tempóval és rendkívüli képességgel: lényeglátással. Ezek birtokában percek alatt döntött el kérdéseket, amiken mások napokig kotlottak volna. Lehet, előfordult, de én nem emlékszem, hogy rosszul döntött volna. Technika Külkereskedelmi Vállalat Ha az olvasó nem tudná: katonai eszközök külkereskedelme. Hívott, mentem. (Megint nem értettem, hogy kerülhetek ide, a fekete seggemmel. Fura egy világ, meg kell hagyni!) Bedobott a mélyvízbe. Pár szóval bemutatott az osztálynak, szétraktam a holmim az asztalomon, már hívott is a lengyelekkel folytatott éves szerződéskötéses tárgyalásokra. Azt hiszem, az összes többi szocialista országban a külkereskedelmi minisztériumok kezelték akkoriban még a hadiipari külkereskedelmet, nálunk is csak hetekkel előbb született a Technika. Beültetett a minisztériumi főosztályi szintű tárgyalásra maga mellé, majd két nap múlva gyakorlatilag átadta nekem a gyeplőt. Be-benézett, megkérdezte, van-e eldöntendő kérdés, néha én kértem elnézést a lengyelektől, és mentem hozzá konzultálni, de csinálnom kellett. Izzadtam kegyetlenül, de ment, nem pusztultam bele. Néhány hét múlva olyan tempóban dolgoztam, ami utólag belegondolva ma egyszerűen elképeszt. Tárgyalás tárgyalást ért itthon, külföldön, a háttér-üzemekkel személyes- és telefon-kapcsolatot kellett tartani, egyeztetéseket lefolytatni, a megkötött szerződéseket lebontani a szállítókra, illetve a végfelhasználó cégekre, a szállítmányozást szemmel tartani. Sokszor a folyosón kaptak el a beosztottjaim egy-egy aláírásért. Szerencsémre egészen rendkívüli képességekkel és energiával rendelkező bonyolító-diszponenst örököltem, olyan kiváló női formákkal is megáldott hölgyet, aki futólépésben is fejből mondta a nyilvántartási adatokat. A rakétatechnika kivételével, amit a vezérkar és talán a Külkereskedelmi Minisztérium intézett, a teljes repülés és híradástechnika hozzám tartozott, az összes szocialista reláció és mind az export, mind az import. Nem fárasztom ennek részletezésével az olvasót, csupán megjegyzem, hogy jó áttekintésem volt a szocialista országok hadiiparáról (kivéve a Szovjetuniót, amely hihetetlen kapacitásokkal rendelkezett és a titoktartás számomra is áthatolhatatlan függönnyel fedte a korszerűbb termékek gyártóit), a hadseregek felszereltségéről és az 122

123 ellátási mechanizmusokról. Nem is lehet a munkám hivatalos aspektusaival foglalkozni ezek között a keretek között, meg minek is? Inkább sorolom azokat az emlékeimet, amik érdekesek lehetnek bárki számára, akit az akkori élet foglalkoztat. Több olyan filmet láttam, amelyek a korszerű hadiipari termékeket mutatták be. Már akkor elképesztő szintet képviselő technikába engedtek betekintést, példákat is nehéz felsorolni: a front akadályrendszerén utat vágó robbanó kötél, amelyet kis rakéta repít át a front fölött és amely talajt érve robban; tankelhárító rakéta, amely a talaj domborzatát követi mintegy másfél méter magasságban és kilométerekről rávezeti magát a tankra (nem kell látni a tankot, csak tudni, hogy valahol szemben jön, megsemmisíti); a rakéták szinte végtelen arzenálja, célravezérlési alternatívák szerinti változatosság (radar-vezérlés, magát hőre, hangra vezérlő eszközök), a hordozó helye és a célpont szerint klasszifikált rakéták (föld-föld, föld-levegő, levegő-levegő, levegő-föld, tengeralattjáróról, víz alól kilőttek, víz alatti támaszpontokról indítottak), sokat tudók számára is hihetetlen dolgok. Úszó tankok, víz alatt közlekedő tankok, menet közben célravezérelt tank-torony és ágyú. Az atommeghajtású tengeralattjáró, amelyik közel 100 km/óra sebességgel közlekedik, loopingot csinál, áthalad az Északi tenger jégpajzsa alatt és olyan nukleáris arzenállal rendelkezik, amelyik a fél világot képes elpusztítani. Számomra azonban a legemlékezetesebb az a film, amelyik egy hidrogénbomba-kísérletet mutatott be. Gyerekkoromban láttam a hirosimai és nagaszakii atombombák iszonyatos pusztításairól készített eredeti japán felvételeket (nem sorolom, túlságosan szörnyű, nem csoda, hogy a bevetésen részt vettek többsége belebetegedett), meg ugye diákkoromban hallottam mondatfoszlányokat szemtanútól, de ez a film feledhetetlenül belém véste: ezt a fegyvert soha nem szabad alkalmazni. Maga a gombafelhő is az ember elé vetíti, milyen hallatlan energiák szabadulnak fel, de látni, hogy a kitett célpontokat mi éri, azok hogyan semmisülnek meg, egyszerűen emberfeletti: faház, amelyik a robbanástól kilométerekre úgy villan el, mint egy gyufa feje, a hajó, amelyik néhány másodperc alatt kettétörik és elsüllyed, tankok, amelyeket a légnyomás úgy emel a levegőbe, görget maga előtt, mint viharos szél a faleveleket! Szörnyű! Aki arról beszél, hogy nukleáris fegyvert is bevet, ha szükségét érzi, beteg ember, akár le kell puffantani, de mindenképpen ki kell vonni a forgalomból. Erről ennyit. Más emlékek: A vállalat vezetője barom volt, a Magyar Kommunista Párt négy megalapítója egyikének fia. A Szovjetunióban nevelkedett és onnan úgy tűnt kizárólag a rosszat hozta magával. Atomtengeralattjáró kapitányig vitte szakmailag és ez a tény utólag is elrémisztő: ilyen borzalmas fegyvertömeg ennyire ostoba ember irányítása alatt maga a világháborús katasztrófa veszélye. Egyetlen példa: hivatalos, külföldiekkel folytatott tárgyaláson a nehézségi gyorsulás g-jét súlyegységnek, grammnak hitte és mondta. Járta a helyiségeket és oltogatta a villanyt, és hasonlók. Az oda járó katonák közt is előfordultak hasonló kaliberű emberek. Nem sokkal odakerülésem előtt növesztettem szakállt (atavisztikus dolog, nem tudtam, fotókat lapozgatva jöttem rá jóval később, hogy mind apai, mind anyai nagyapám szakállt viselt), meglátott a folyosón a vezérhez érkező tábornok, bement hozzá és azzal kezdte, utoljára van itt, ahol szakállasok is dolgozhatnak. Aranyos, picinyke asszonyka vitte viszont a személyzeti ügyeket, ez is azok közé a munkahelyek közé tartozott, ahol szerencsémre a személyzeti vezetőt értelme és embersége messze a gazdasági vezető fölé emelte. 123

124 Közvetlen főnököm liberális gondolkodása lehetővé tette, hogy kiéljem politikai viccmesélési hajlamomat, ha a tárgyalások akadoztak, elmondtam párat, a hivatalos ebédeken és vacsorákon se türtőztettem magam. Kiderült, hogy remek felmérő-eszköz, pontosan megállapítható, melyik országban mekkora az elnyomás és milyenek az emberek. A lengyelek hozzánk hasonlóan lezserek voltak, fogadták, élvezték a humort és maguk is szabadon viccelődtek. Róluk mindjárt írok többet. A csehek-szlovákok már egy fokkal merevebbeknek bizonyultak, el-elmosolyodtak, de ritkán merték viszonozni a vicceket. Az oroszoknál kasztokról lehetne értekezni, meg helyzetekről, bonyolult: a magas szintnél nem is mert próbálkozni az ember, alacsonyabb szinten is csak akkor, ha nem hivatalos szituációban kis csoporttal folyt a diskurzus. Messze a legrosszabbak az NDK-sok voltak, három közül kettő besúgó lehetett. Ha az ember előadott mondjuk egy Brezsnyev-viccet, minden arc megkeményedett, leszegték a fejüket, mereven a tányérjukat tanulmányozták. Élvezettel műveltem a dolgot, szinte sportot csináltam belőle. A többi nemzetséggel valahogy kevés dolgom akadt akkoriban, Intranszmasos koromban aztán kiderült, a bolgárokkal majdnem lengyel szinten lehetett tréfálkozni, igaz, évekkel későbbi periódusról van szó. A lengyeleket szerettem legjobban, több oka is lehetett. A minisztériumi osztályvezető, aki a lengyel oldalt vezette a tárgyalásainkon, remek fickó volt, gyorsan szót lehetett vele érteni. Ha mégis elakadtunk, még vendégként, Magyarországon is előrántotta nagy életbölcsességét: éhesek vagyunk, ebédeljünk, tele gyomorral rögtön megoldjuk a problémát. Óriási mentőöv, érdemes megjegyezni. Szerettek minket és általában a magyarokat, sűrűn idézték a híres mondást: Polják, venger dva bratanki i po sabljam i po skljanki (ha jól mondom). Büszkén emlegették, hogy legjobb királyuknak a magyar Báthoryt tartják. Rendkívül érdekes és megrendítő, hogy amikor elvittek minket varsói városnézésre, a szokásos turisztikai látványosságokon kívül három helyszínnél álltunk meg hosszasabban: egy kis utcai emléktáblánál, amelyik arról szólt, hogy ott lőttek halomra a németek lengyel hazafiakat (a megemlékezés virágai a járdát is elborították), a várfalnak azt a pontját, ahol a cári akasztófák álltak, végül a Visztula-kanyarban azt az emlékművet, amelyet a varsói felkelés végén a nem messze húzódó szovjet frontvonal felé menekülők emlékére emeltek, akiket a németek az utolsó szálig megöltek, míg mondták a szovjet hadsereg végignézte az öldöklést. Nem szerettek se németül, se oroszul megszólalni. Köztünk az orosz volt a hivatalos nyelv, így azt kényszerből használták. Két emlékezetes eseményt kell elmondanom még, kikívánkozik belőlem. Az egyik Ilf és Petrov tollából is eredhetne. Vasárnap érkeztem meg Varsóba, megkapom a szoba kulcsát, letelepszem. Katonai szálló, zuhanyozó minden második szinten, nagy a meleg, pizsamára vetkőzöm, a törülközőt a vállamra csapom és húzom be magam után az ajtót. Ahogy a zár kattan, tudom, hogy a kulcsot az asztalkán felejtettem. Kicsit kínosan éreztem magam, amint ballagtam a portára, ahol is közölték, hogy nincs mester-kulcsuk (vagy hogy is hívják a minden szobához jó kulcsot?), lakatost kell hívniuk, ami nem biztos, hogy sikerül, lévén vasárnap. Üljek le a hallban és várjak. Többen meglepődtek láttomra, pizsamás ember a hallban! Végül egy szomszéd asztalhoz telepedő társaság megkérdezte, mi a gond? Mikor megtudták, magyar vagyok, azonnal magukkal cipeltek egyikőjük szobájába és éltettük a lengyel-magyar barátságot (sok vodkával), mindaddig, míg hírnök nem jő, hogy nyitva a szobám. A társaság egyik hölgy-tagja szó nélkül átkísért és velem töltött minden estét, amíg el nem kellett utaznom. A másik esemény kéthetes hivatalos tárgyalássorozat közepére eső hétvégi kirándulás volt (nem ugyanabban az évben). Buszon utaztunk Gdanszkba, onnan naszáddal Gdiniába, valamelyik helyen megszálltunk, majd vissza busszal. Kezdődött azzal, hogy megmentettem a haza becsületét. A lengyelek bridzselni akartak, de csak hárman voltak 124

125 hozzá. Felhívást intéztek a magyarokhoz: állítsuk ki a negyediket. Nem jelentkezett senki. Sokadik kísérletre megkérdezték, van-e köztünk valaki, aki már játszott bridzset. Jelentkeztem, elkaptak, az egész úton végig helyt kellett állnom, aztán azt mondták (mint Hadházy prof anno), hogy nem is megy ez olyan rosszul. Folytatódott azzal, hogy az államközi osztály magyar referense, egy nagyon csinos hölgy helycserével (hogy kinek a kezdeményezésére történt, bizisten, nem tudom) útitársammá vált, összemelegedtünk. Rendkívül kedves, szeretettől izzó férjezett asszony volt, de a szituáció miatt csóknál tovább nem jutottunk. Soha többet nem láttam, sajnos. A kirándulás minden egyéb szempontból nagyszerűen sikerült, mindkét város gyönyörű, a naszád pedig erősszeles, haragos tengeren száguldott velünk, a hullámok taraja sokszor átfutott a fedélzeten, kapkodtuk a lábunkat, mégis isteni élményként maradt meg az emlékezetemben. Prágát is szerettem, nem a partnerek miatt. Azok átrázós fajtának születtek, nagyon kellett vigyázni minden szóra, rögzíteni a legkisebb megállapodást is. A város volt vonzó, a szép belváros, a télen mindenütt kapható grog, a kiváló, és a legátkosabb időkben is előírt hőmérsékleten kezelt és felszolgált sör és a vidám, mulatozásra kész emberek. Beültem egy kávéházétterembe vacsorázni, elkezdtek körtáncot járni, pillanatok alatt engem is elkaptak. Élveztem, jó hangulatban zajlott az egész. Emlékezetes az egyik tárgyalás-sorozatot záró hivatalos ebéd, amit az U Kalicha, a Svejk-kocsma különtermében fogyasztottunk el. Kiváló ételek mellé hordták és hordták a sört. A cseh társaság első embere 13 korsó sört fogyasztott el az ebéd alatt és nem látszott rajta, hogy megterhelődött volna. Belém három korsót erőltettek, majd szétmentem! Két-három év szünet után, 69-ben jártam újra Prágában. Szürke, lehangolt, kopogó koporsó város fogadott. Iszonytató volt a különbség! A Prágai Tavasz mély nyomokat hagyott az emlékezetemben. Csupáncsak ködös emlék, de mély barázdákat hagyott a szürkeállományomban, döntően formálta a világról, emberekről alkotott véleményemet, gondolkodásmódomat. Msztyiszláv Rosztropovics, a nagy orosz gordonkaművész Londonban (nem esküszöm meg, lehet, hogy New Yorkban) vendégszerepelt, amikor a szovjet hadsereg, a szocialista országok többségével így nemes hazánkkal is koalícióban legázolta a csehszlovákiai csendes forradalmat. A támadás napján este koncertet adott, nem emlékszem, mit játszott volna. Megváltoztatta a programot, Dvorzsákműveket játszott és sírt. Az óriás siratta hazája becsületét. Mindig eszembe jut, amikor az állami terror működésbe lép, gázol a gyengék, a védtelenek vérében. Mint ugyanaz a hatalom Csecsenföldön, mint az USA Irakban. Az előzőhöz csak bólogatunk, az utóbbiban aktívan részt veszünk. És nincs se politikusunk, se művészünk, se média-sztárunk, aki nyilvánosan sirassa nyomorult, számtalanszor és végtelenül megbecstelenített hazánk becsületét. Az NDK-ba, Berlinbe utáltam járni. Ha nem lett volna Pergamon, nagy lett volna a bánatom. Rideg, szürke, romos város, a szolgáltatások szintje verte a Szovjetuniót, taxit például 24 órával előre se lehetett mindig rendelni. Az éttermekbe, ha nem tudott az ember előre helyet foglalni, hosszas várakozás árán lehetett bejutni. Képtelen voltam megemészteni a fegyveres rendőrséget vagy mifene is lehetett az? Egyszer letértem az Unten den Linden-ről, az első párhuzamos mellékutcában rögtön három ilyen valamicsodákkal (rohamsisak, géppisztoly) teli, csupa antenna személykocsi állt egymás mögött. Máskor meg nagy nehezen bejutottam egy étterembe, vacsorázni, egyszer csak megjelenik három bukósisakos, egy tiszt, két baka, és igazoltattak mindenkit. Amint lenyeltem az utolsó falatot, rohantam ki! A partnereink smucigok voltak. Itthon etettük-itattuk őket, olyat is megtett például a Videoton kereskedelmi 125

126 igazgatója, hogy a nyaralójában látta vendégül a delegációt. Mondogatták, hogy majd Berlinben...! Ott elvittek minket moziba, megnézni az éppen soron lévő indián-filmjüket és az állatkertbe (szép állatkert, az állatok egy részét szabadon tartották, no de... hol a viszonosság?). Mérgemben szuggerálni kezdtem az egyik fel-alá rohangászó tigrist, lecsendesedett és velem szemben leheveredett. Igazi állatszelidítő! csodálkoztak a németek. Őket azonban hiába bűvöltem volna. A falról, átjárókról, elvágott U-Bahn-okról jobb, ha nem beszélek. Moszkváról egyetlen tárgyalás emlékét tudom felidézni. Minden érintett szerv egyetértett abban, hogy a hadiipari általános szállítási feltételek (vagy keretszerződés?) túlságosan egyoldalú, itt az ideje felülvizsgálni. Tárgyalásokat kezdeményeztünk és meg is született a fogadókészség decemberében ki is vonult a fél Technika, a barommal az élén és talán ketten a HM-ből. Döcögtek a tárgyalások, de haladtunk előre. Felmerült az is, hogy a Karácsonyt is ott kell töltenünk (ott nem ünnepelték, de egyébként is a pravoszláv naptár szerint ünnepelnék, ha...). Na, végül sikerült mindenben megállapodnunk, kitűzetett az aláírás napja és órája (másnap 10 óra). Bevonultunk, szemben senki, elmúlik 10, bejön egy magasrangú tiszt, elnézést kér, technikai gondok miatt csúsznak. Újabb csend, majd úgy 11 körül bejön egy addig nem látott tábornok, le se ül, közli, nincs aláírás. A kérdésre, hogy miért, nem adott elfogadható magyarázatot, gyakorlatilag csak hangzott el, valami ködös csomagolásban: úgy értékeljük, hogy mindkét fél érdekeinek jól megfelel az eredeti szerződés. Most fel kell állni és tüntetőleg ki kell vonulni. mondtam félhangosan. A vezér nem merte vagy nem is akarta ezt a lépést megtenni. Nem voltunk Tito emberei, ők ugyanis valami ilyesmiért hagyták ott Moszkvát (magasabb szinten) és váltak láncos kutyává. Ez alatt a pár hónap alatt megismertem a magyar hadiipart, mint mindig, az ipar krémjét. Ma is létező üzemek mellett több, mint például a Videoton elsüllyedt a privatizálás előtti-alatti gyors tönkretétel tengerében. Nem lehetett őket az amerikai vagy akár a szovjet óriásokhoz hasonlítani, de komoly termékek magas szinten gyártása folyt. Amit ki szeretnék emelni, az az, hogy a híradástechnika területén a legjobbak közé tartoztak olyan létesítmények, amelyeket néhány ember hozott létre ipari szövetkezetként és tett pincében született törpéből ország-világ előtt csengő nevű komoly üzemmé. A Mechanikai Laboratórium az ország egyik legjobb kisüzeme volt. Ennek védelme miatt véreztem el az ostobaság elleni harcban. A bunkó vezér ugyanis magához szólított (készültem éppen Berlinbe, az éves tárgyalásokra) és utasított, hogy az NSZK-ba heteken belül leszállítandó, rejtjelzett rádióadásokat automatikusan megfejtő számítógéppel kapcsolatban tegyek olyan nyilatkozatot, hogy műszaki okok miatt néhány hónap késéssel szállítjuk le. Nekem megmondja, hogy Vietnamba kell kiszállítanunk, az ott folyó háború miatt, de én az utasítás szerint járjak el. Nem teszem meg mondtam szinte nyugodtan, akkora ostobaságról volt ugyanis szó. Ha műszaki okokra hivatkozom, lejáratok egy kiváló üzemet, ha azt mondom, pár hónap késéssel szállítjuk, csak eltolom a gondot, tudtam ugyanis, ha az újhoz azonnal hozzákezdenek, pontosan egy év múlva tudjuk átadni, annyi az átfutási ideje. Szájtátva nézett rám, ilyen még nem történhetett vele, hogy ne teljesítsék azonnal az ukázát. Megmagyaráztam az indokaimat és hozzátettem, ezt nálam jóval magasabb szinten és őszintébben kell elintézni. Kerek egy órát vitatkoztunk, végül abban állapodtunk meg, csak annyit mondok, hogy általam ismeretlen okból később szállítunk. Minisztériumi főosztályvezetőnek tettem meg a nyilatkozatot, aki mielőbbi tisztázást kért. Hazatérve az asztalomon fogadott a vezér fegyelmije: utasítás nem teljesítése, a vezetők lejáratása... Megkerestem vele a vállalat mellékállású jogászát, Szász Ivánt (főállásban a Külker Minisztérium jogásza volt, 126

127 nagyon tiszteltem éles agya miatt, három-négy hónap alatt tanult meg úgy oroszul az angol, német, francia mellé, hogy tárgyaláson is az előbb említetten is folyékonyan adta elő a mondókáját), azt mondta, kérjek meghallgatást és mondjam jegyzőkönyvbe, mi történt. Bunkó elvtárs nem tudta hárítani a jegyzőkönyvezést. A jogászunk a jegyzőkönyvvel a kezében beszélt a fafejjel, aki két hét múlva ismét az asztalomra téve visszavonó határozatot hozott. Írtam pár sort, csatoltam hozzá a két papírt, bementem hozzá és közöltem, hogy elsejével nem vagyok itt. Kisétáltam a semmibe. A sétám előtt azonban két olyan dolog történt, amit el kell mesélnem. Az egyik, hogy hívat a téglafej, bemegyek, ott ül vagy három főtiszt, kérdik, mennyi időre van szükségem, hogy beszámoljak az ügyek állásáról. Mondom miért, készül a záró-beszámolóm. Hát, mert kérdéseik lennének. OK, mondom, legyen. Menjek talán a papírjaimért mondják. Nem kell, kérdezhetnek most is. (Vagy hét reláció, export-import, több ezer tétel.) Hm, hümmögtek és elkezdtek kérdezősködni. Minden kíváncsiságukat ki tudtam elégíteni. Akkor még volt agyam, nem rágta szét a magyar nagypolitika elviselhetetlen aljassága. A másik, hogy szedtem össze a TÜK (titkos ügykezelés) papírjaimat és nem találtam két teljes paksamétát, olyasmiket, mint a teljes következő évi tervek, miegymás. Külön-külön kijárt öt-tíz év, ha nem kerülnek elő. Napokig leizzadtam éjszakánként. Aztán összeszedték a beosztottjaim, csupáncsak a szédületes tempóban nem írták alá az én könyvemben, amikor átvették tőlem. Soha nagyobb kő nem gördült le szívről. Azért öt évig nem utazhattam külföldre (elvileg! lehet, hogy csak nyugatra? Jugoszlávia nem számított annak, 68-ban jártam ott). Két komoly gyógyírt kaptam: lengyelekkel kezdtem, lengyelektől tudtam elbúcsúzni is, a partnerem valami olyat mondott, hogy eddig velem volt legkellemesebb dolgoznia; a személyzetis nénike pedig majdnem sírt (komolyan!), szinte magának suttogta, hogy milyen x-ek miatt jó embereket veszítünk el. Sajnáltam szegényt, ő maradt. Metrimpex Külkereskedelmi Vállalat Terjedelmes kis cím + csoportvezető áll a munkakönyvben. Gondolkodtam egy-két napig, mitévő legyek. Ha már belemásztam az elektronikába (MÜFI és Technika) és beleszagoltam a külkereskedelem aljába, ezen a területen kellene próbálkoznom. Átsétáltam a párszáz méterre lévő Metrimpex-hez, a portáról megkértem a személyzeti osztály vezetőjét, hogy fogadjon. Megtette, elmondtam neki a helyzetem, és hogy miért itt keresek állást. Azonnal tudta, hogy igazam van. Tudjuk, hogy nem az eszéről és jóságáról híres. mondta valahogy így, de hát nem tudok én most osztályvezetői állást leszakítani magának! Mondtam, hogy azt kérek? szaladt ki a számon. Jó, jöjjön vissza holnapután, körülnézek, mit tudok csinálni. Fel is vett az Elektronikus műszer import osztályra. Mondom, szerencsés ember vagyok, megint osztályrészemül jutott egy jó személyzetis. Utcáról nyíló hodály, zsúfolásig megtömve asztalokkal, székekkel, emberekkel és iratok olyan tömegével, hogy a csapból is azok folytak. A szekrények tetejétől a mennyezetig poros iratkötegek. Itt kaptam helyet, a mögöttem ülővel nem tudtunk egyszerre felállni, nem lehetett a székeket egyszerre hátratolni. Kaptam egy, a Közgázon akkor végzett nyurga fiatalembert, aki jól beszélt arabul, de mivel oroszul is tudott, csináltuk a szovjet importot. Hogy ne 127

128 szaladjanak az üzletkötők azonnal világgá, kaptunk nyugati cégeket is. A szovjet nagylistás ügyeken kívül 250 nyugati tasak, ennyi ügyletet kellett folyamatosan kezelni. Nekem kiváló dán és holland cégeim voltak, azokkal kellett az éppenhogy elkezdett angolommal boldogulnom. A külföldieket is ott fogadtuk többnyire a kupleráj kellős közepén, mert egyszerűbb volt, mint várni az emeleti tárgyalókra. Néhány emlék-morzsa: Az osztályvezető komoly káder lehetett, mert mindenki tudta, hogy több időt tölt a szemközti kocsmában, mint a tőlem pár lépésre nyíló egyébként ugyancsak kupleráj irodájában, mégse rúgták ki. A ki se nevezett helyettese is szerette a tütüt, így jól megvoltak. Én nem annyira. Mögöttem értelmes dagadt legény ült, villanyszerelőből avanzsált, japán cégeket csinált. Egyszer azzal jön vissza Berlinből (miért került éppen oda?), hogy kiváló hely, a talponállókban nem szedik össze a sörösüvegeket, be lehet gyűjteni és leadni, jól meg tudott élni belőle. Két év múlva kiküldték Tokióba kereskedelmi titkárnak. Inkább hallomásból, mint saját bőrömön megismerkedtem Magyarország egyik legsikeresebb, leghólyagabb miniszterelnök-helyettesével. Az volt ugyanis a legfőbb érdeme, hogy több lépcsőt negligálva átnyúlt fejek fölött és úgy adott ukázokat, meg kért információkat. Hív valamelyik igazgatóhelyettes: azonnal mondjam meg, mi a helyzet ezzel meg azzal a szovjet importtal, M. elvtárs fél órán belüli jelentést kért. Hiányos azonosítási adatokkal indultam vissza a helyemre, mondtam is: vagy sikerül tisztáznom, vagy nem. Egyébként is, mi az, hogy azonnal, nincsenek háborús állapotok? Máig sem értem, mi űzhette ezt a faszt, mért kergette a fél világot úgy, hogy ezzel kreálta maga körül a félszt és a kuplerájt? Nem tett jót nekem, hogy alig tettem be a lábam a Metrimpexbe, előkészítő előadások indultak az új gazdasági mechanizmusról. A vállalat egyik vezető közgazdásza, László vezetéknevű nemcsak az induláskor bevezetésre kerülő reformokról beszélt, hanem előrevetítette a további szándékokat is, egészen a forint konvertibilissá tételéig. Mindez évekig táplálta a reformok lehetőségébe vetett hitet bennem, pedig jobb lett volna, ha a pislákoló láng akkor kihuny. Meglepő információkat nyertem az egyik dán partneremtől is, az elektronikus műszereket gyártó híres cég, a Brüel&Kjaer kelet-európai export igazgatójától is. Beszélgettünk arról, hogy mekkora a SZU lemaradása az elektronikai alkatrészek gyártásában, amit én 8-10 évre tettem. Az ő érvelése szerint viszont mindössze 2-3 év lehetett és ezt azzal támasztotta alá, hogy a szovjet szputnyikok felszereltségéből (mit és milyen minőségben mérnek, elemeznek) és a súlyukból nyugati szakértők pontosan kiszámították, nem kitaláció. Más alkalommal mondtam neki, hogy ismét megengedhetetlen módszerekkel folyik a szövetkezetesítés. Majd leestem a székről, amikor azt válaszolta (szinte szó szerint tudom idézni): Mr. Halmos, a maguk mezőgazdasága elmaradott, a szövetkezetesítéssel 150 évet késnek. Ne törődjenek vele, milyen módszerekkel történik, essenek át rajta minél gyorsabban, az eredmények be fogják gyógyítani a sebeket. Sokszor eszembe jutott és jut, amikor a szövetkezetek, mint rendszer szapulásáról, erőszakos szétrombolásáról van szó. A Metrimpexben teljesedtek ki az embargóra vonatkozó ismereteim. Hogy mi az embargó? Amellett, hogy többnyire szemét zsarolása azoknak, akik nem hajlandók behódolni az amcsiknak, jó kémkiképző eszköz. A Metrimpexben dolgozva szemtanúja, azaz inkább fültanúja voltam, miként működik az embargó-kijátszás egyik fonalának utolsó vagy utolsóelőtti lépcsője. Az is lehet, hogy figyelemelterelő hadművelet volt, mert aki csinálta, az nyugodtan 128

129 (nem nagy hangerővel, de nyugodtan) beszélt róla. A beosztását tekintve kis ember volt, referens. Jóképű fiatalemberként járta-kelte a Budapest-Bécs útvonalat és a vállalat profiljába tartozó termékeket hordott haza egyszerűen, a zsebében. Félvezetők, majd integrált áramkörök, hasonlók kerültek így az országba, volt, amit meg is mutatott. Nem nagykövetség vagy kirendeltség szerezte be odakint, hanem cégek, itthon sem a szovjet képviseletre vitték be a kis leveleket, hanem valamelyik szovjet vállalat utazója sétált be értük a Metrimpexbe. Ennyi. Több import-fejlesztő bevásárló körúton vettem részt, a magyar exportot ugyanis barterről lévén szó szinte termékcsoportonként igyekeztek az importtal egyensúlyba hozni. Polgári területen a szovjet műszerek nem tartoztak a világszínvonalhoz, ezért ezeknek az utaknak nem sok értelme volt. A belkereskedelmi vállalatok képviselői válogattak, igénylistákat állítottak össze, majd otthon stornírozták a lista 90%-át. Az első út tapasztalatai alapján egyszerűen rühelltem ilyen utakra menni. Emlékezetes maradt mégis a legnagyobb körút. KijevMoszkva-Minszk-Leningrád-Tallin (akkor még egy n-nel írták)-riga-vilnius és valahogy vissza útvonalat repültünk be, a Baltikumban bonyodalmakkal, mert a három fővárost katonai létesítmények fölötti repülési tilalmak miatt nem lehetett zsinórban repülni. Sorolok érdekességeket: Városonként legalább egy komoly üzemet láttunk, előfordult, hogy többet. A méretek óriásiak, az épületek hodályok, a felszereltség többnyire hazai és eléggé elavult, a bemutatott termékek többsége silány. Kérésre elő-előhoztak korszerűt is, de azt nem ajánlhatták exportra. Általában igen jó szakértők képviselték a cégeket, az igazgatók is azok voltak, kivéve talán a Baltikumot, ahol vérlázító módon az igazgatói székben kivétel nélkül oroszok ültek, a helyiek csak a főmérnökségig vihették. Leningrádról tudta az ember, hogy gyönyörű, de meglepett Tallinn és Riga az elhanyagolt épületek ellenére sugárzó szépsége. Tallinn gyönyörű. Hamar kiderült, rettenetesen utálják az oroszokat: utcán érdeklődtünk volna a szállónk iránt, csak egy másodpercre torpantak meg, az orosz szó hallatára mentek tovább; a szálló éttermében oroszul akartunk rendelni, csak keringtek körülöttünk a pincérek, amikor végül angolul szólaltam meg és megmondtam, hogy magyarok vagyunk, azonnal kiszolgáltak. Ott ettem életem legjobb fagylaltját. Tallinn volt az egyetlen szovjet város, ahol éjszakai bárok is üzemeltek. Általában munkaebédet és baráti vacsorát fogyasztottunk, szabadidővel nem igen rendelkeztünk. Rigában tengerparti étteremben ebédeltünk, utána megkóstoltuk a tengert. Furának találtam, hogy nyár közepén alig mennek a vízbe, megkérdeztem egy lány-csoporttól, hány fokos a víz? 14 mondták és mentek be, labdával. Hűha, ilyen hideg vízben még nem fürödtem! A lányok viszont annyira csinosak, formásak voltak, utánuk loholtam. Mintha tűzbe léptem volna, de aztán lassan elviselhetővé vált a víz. Amikor kijöttem, az ellenőrzött hír fogadott: 12 fokos vízben lubickoltam. Rigában egyébként világhírű orgona van az egyik templomban, aki eljut oda, feltétlenül hallgassa meg. Elvált emberként nem korlátozott más az udvarlásban, mint a delegáció, arra pedig nem voltam túlzottan figyelemmel. Így történhetett, hogy Guinness-rekordot állítottam fel, legalábbis ami a hódítások kezdeti eredményeit illeti: minden egyes járatról kéz a kézben szálltam le, kivétel nélkül csinos hölggyel. Nem törekedtem rá, adódott. Felszállt a gép, minden szándék nélkül körülnéztem, mindig találkoztam viszonzó szemekkel, vagy átültem, vagy mindketten elvonultunk olyan sarokba, ahol nem zavartak minket... Teljesülni egy kis moszkvai színésznővel teljesült az affér, hivatalos vacsora után, taxi, rohanás, keresgélés, nem vált fényes emlékké a dolog. A többi a programok miatt egyszerűen elszállt. Egyet viszont ezúttal is sajnáltam kegyetlenül: Minszkben ugyanabban a szállodában lakott és a folyosón ütköztünk egymásba egy alacsony, filigrán, barna bőrű, zöldszemű, elegánsan öltözött kislány. Azt hittem, külföldi, kiderült, hogy ufai tatár! Valami számítástechnikai kongresszuson vett részt, szoftver129

130 fejlesztőként dolgozott ha jól emlékszem katonai területen. Csak az elutazás reggelén sikerült együtt maradnunk, pár percre... Megérezte, hogy más lennék mondta, mint az ő durva, erőszakos férfiúik... Páradús, elszállt emlék... Az áldatlan munkahelyi körülmények, a favágó munka (majdnem ideírtam, hogy a részeges főnök, de nagyon nem zavart, amúgy jó ember volt, nem piszkált senkit, semmit) miatt nem volt kétséges, hogy a Metrimpex se végállomás, amint lehet, váltok. Megkeresett az Elektromodul az egyik belkereskedelmi kapcsolat, de az is lehet, hogy hirdetésre figyeltem fel és csak érdeklődtem a kapcsolataimnál: a szovjet import osztályra keresnek vezetőt. Elektromodul Mentem, 38 hölgy és két férfi a helyettesem és egy fiatal szakértő tartoztak hozzám. Az import 60-70%-át katonai beszerző szervezetek használták, a polgári import erőteljesen tolódott nyugatra. Először volt kiváló gazdasági vezető a fejem felett, értelmes, gyors és határozott vezetése alatt virágzott a cég. Az osztály lánycsapata is jónak volt mondható, nem bizonyult nehéznek a vezetésük. Eleinte előfordultak csintalan igazolatlan távollétek, kiderült, szexuális okai vannak a dolognak. Igazoltat csináltam belőle, megmondtam, akár az asztalomon is csinálhatják, csak súgják meg, mert nekem is, nekik is baj, ha valamelyik főnöknél együtt bukunk le. Rögtön rend lett. A fiúk viszont nem álltak a helyzetük magaslatán, a helyettesem le is akartam váltani. Nem hiszek a szememnek, hogy ilyen rövid időt töltöttem ott, sokkal hosszabbnak tűnik. A Szilvesztert úgy ünnepeltük, hogy napokkal előbb nekiláttunk több dézsa bólé készítésének, a gyümölcsöket cukroztuk, áztattuk, mifene, aztán majdnem reggel startoltunk az ivással. Jó vezető, jó szokások: egyrészt gáláns év végi prémiumot osztott ki, másrészt az egész főnökség körbejárta az épületet. Mi a bejárat mellé széket tettünk, arra kalapot, mindenkinek tejelnie illett, aki látogatóba jött, az összegyűlt pénzből pedig pótolgattuk a gyorsan fogyó bólét. Azt mondták az első munkanapon, hogy csak bámultak, mennyit tudtam inni anélkül, hogy észre lehetett volna venni rajtam. Szakmai szempontból talán csak annyi lényeges történt, hogy a fő szállítónk embereinek Budapesten, elég durván megmondtam, hogy a termékeik jó része elavult, nyugatról már beszivárognak az embargós integrált áramkörök, mikor várható, hogy tőlük is kaphatók lesznek. Egyikőjük benyúlt a zakója zsebébe és elővett vagy tízet, papírba csomagolva. Egy az egyben Texas meg Motorola koppintások voltak, gyorsan bemérettem, jónak bizonyultak, az áruk viszont nagyon magas volt. A honvédség azért ette, mert nem lehetett embargós alkatrészekből katonai eszközöket építeni. Ezek a fiúk tudták, amit én még nem, hogy az USA észbekapott: a SZU rakétatechnikában megelőzte, rákoncentrált és máris vezet. Lehagytak minket, mondta az egyik nyüzsgő ifjú, mások a természeti viszonyaik és a tartalékaik. Három napon belül két tragikus eseményt éltem át. Elvettem (vagy elvett) azt a hölgyet, akivel egy ideje együtt éltem. A Lukácsban ismerkedtünk meg, jó formái voltak, erőteljes vonásai és erős szexuális vonzása. Az uszodából egyenest hozzá mentünk és napokon belül élettársi viszony alakult ki köztünk. Ruházati boltban dolgozott és mellékesen manökenkedett is. Nem éreztem biztonságban magam mellette, egyes szexuális megnyilvánulásai túlléptek az 130

131 általam megszokotton, pedig én se irtóztam a szextől. Emellett túl lezser életvitele is zavart. Én változatlanul fordítással toldottam meg a kis jövedelmem, ő meg megjelenik egy nagy nylon-zsák női ruhaneművel: 8000,- Ft volt az egész, nem lehetett kihagyni (tessék ránézni az akkori fizetésemre: 2,5 havi pénz vagy egy hét kemény fordítás). Az esküvőt majdnem lekéste, taxival érkezett haza a megbeszélt időpont után vagy félórával, középszerű, de ismert színész búcsúztatta kézcsókkal. Másnap vagy harmadnap indultunk a húgomékkal, az ő daliás Moszkvicsukkal Jugoszláviába, ott a friss nejemet más se nagyon érdekelte, mint a bazárok, boltok. Tudtam, rosszat léptem. Alig indultunk el, kaptuk a hírt, hogy csapataink a szövetséges erőkkel együtt bevonultak Csehszlovákiába. Napokig vigyáznunk kellett, mert teherautókról megdobáltak bennünket, joggal. Szerencsére csak tojással, meg paradicsommal, kővel nem... A két friss katasztrófa rátett az amúgy is erőteljes elkeseredettségemre, úgy döntöttem, disszidálok. Összeszedtem a pénzem, a sógorom is adott kölcsön és nekiindultam, hogy áthajózzak Olaszországba. A hajóútra és két nap életre lett volna elég a pénzem. Ott álltam percekig a spliti kikötő pénztáránál és nem mertem megtenni a döntő lépést. Ha két hétnél tovább kell külföldön élned, megesz a honvágy! súgta valami és maradtam. Talán, ha tudtam volna, hány magyar dolgozik a NASA-ban, meglépem. Megér egy kis kitérőt a honvágy kérdése: Több helyütt érintettem a honvágy izgalmas kérdését. Írtam az örmény Maja Aj-Artjan-ról, aki szerint, ha valaki tizenévet a gyerekkorából a szülőföldjén töltött, nem tudja sérülés nélkül elhagyni azt és áttelepülni más világba. Fához hasonlította az embert: ha egy fának elvágják a gyökereit, kiszárad. Írtam a távolba szakadt hazánkfiairól, akik általában büszkén állítják, hogy ragyogóan megtalálták a helyüket, jól élnek (általában igaz) és nincs honvágyuk (általában nem igaz!). Ha az ember feltett nekik egy magyar nóta, azaz cigánymuzsika lemezt, mindjárt könnybelábadt a szemük. És írtam Koljáról, Kovács Nyikolaj Nyikolajevicsről, aki kisgyermekként, árván és üldözöttként az akkori rettenetes Szovjetunióban ragadt, elveszítette magyar anyanyelvét, de amikor 31 évesen átlépte Csapnál a magyar határt az agyából szikrákként pattantak ki az egyszerűbb magyar szavak. Ugyanakkor az őt itt váró jólét helyett a gyökerei rabjaként visszatért Moszkvába. Szíriámban írtam a Sabo (Szabo) nevű damaszkuszi vállalkozóról, aki örménynek vallotta magát. Mondta, millió -jan között egy kivétel akad, ő ilyen kivétel. Amikor meséltem neki, hány örményt ismertem a Szovjetunióban, elkezdtek peregni a könnyei. Pedig nem emlékezett a hazájára. Döbbenten néztem. Most kiegészítem a fentieket Illés Béla visszaemlékezésével, aki őrnagyként szolgált a szovjet hadseregben. Moszkvai ösztöndíjasoknak mesélte el író-olvasó találkozón, kérdésre, hogy természetesen küszködött a honvággyal. Nála is jobban szenvedett egy ugyancsak szovjet tiszti egyenruhát viselő barátja. Két támadás közötti szünetben egy ukrajnai faluszélen sétálgattak, beszélgettek, amikor egyszer csak rájött, hogy a semmivel beszélget, mert a barátja lemaradt tőle és lehorgasztott fejjel álldogál a fasorban. Visszament, látta, hogy a lehajtott fej csorgó könnyeket leplez. Mi baj? kérdezte. Semmi, csak az akácillat ugyanolyan, mint otthon, a falunkban. És említettem magam is álltam a spliti kikötőpénztár előtt azzal a szándékkal, hogy búcsút mondok a hazámnak. Kizárólag az a tudat tartott vissza, hogy képtelen vagyok a honvággyal megküzdeni. 131

132 A következtetést az olvasóra bízom. Hazatérésünk után folytatódtak az eltérő világérzésből eredő konfliktusok. Annyira nyílt házat vezetett, hogy számomra elviselhetetlenné vált. Az rendben, hogy a családtagjai úgy jöttekmentek, mintha a saját lakásuk lett volna, de a manöken kolleganői, azok szeretői, élettársai és zenészek is ki-be jártak. Szép nők, OK, de a non-stop ingerlés nehezen viselhető el (hülyéskedek). Már csak azért is, mert sokszor a fordításban zavartak meg. A vége válás lett. Lentebb, Bulgáriánál még visszatérek rá. Azt hiszem, ennek a korszaknak köszönhetem életem legnagyobb barátságát: Maja Aj-Artjan, örmény nő az, akiről beszélek. Történt, hogy a moszkvai Minszk szállóban megyek a szobám felé és előttem gyönyörű bundában, magas sarkú cipőben lépeget egy szép vádlijú, fekete hajú hölgy, kinyitja a szobáját és eltűnik. Hm, szép nő lehet, gondoltam és odamentem az ajtajához, megnéztem a számát. Hosszas idegeskedés, vajúdás után felhívtam, elmondtam az apropót és randit kértem. Háromnegyed órát beszélgettünk (életem rekordja), végül meghívott másnap estére a szobájába, amikor örmény barátaival fognak iszogatni, majd átszól. Szólt, átmentem valami aprósággal. Egy fiatalember nyitott ajtót, majd Maja is odalépett. Gyönyörű nő volt, talán túlságosan is az. Rajta kívül nem is volt nőtagja a társaságnak, 5-6 fiatalember alkotott félreérthetetlen védőbástyát körülötte. Hamarosan tudtomra hozták, hogy Jereván legszebb hölgyének nem lehet csak úgy kívülről udvarolni, az egyik legény heveskedésbe is kezdett, Majának kellett közbelépnie. Lassan azért megnyugodtak a fiúk, sokáig beszélgettünk, ettünk finom örmény falatokat és ittunk finom konyakot, bort. Két-három alkalommal találkoztunk még akkor, kiderült, hogy műfordító, oroszról örményre és vissza egyaránt fordít szépirodalmat, az Aj tag nemesi előnév (Von) és édesapja neves filmrendező. Orosz férje volt, elvált és nagyon figyelik, ne ismételje meg a hibát. Megadta a címét, telefonját és kérte, ha Moszkvában járok, feltétlenül hívjam fel. Attól kezdve, ha tudtam, egykét nappal indulás előtt, ha nem, a moszkvai szállóból felhívtam és egy-két kivételtől eltekintve évekig minden alkalommal felrepült Moszkvába és velem töltött néhány estét. Szexuális kapcsolatról nem is eshetett szó, általában a szobájában találkoztunk ugyan, de éttermekben beszélgettünk, színházba, hangversenyre jártunk, néha örmény társaságba vitt (így ismerkedtem meg Petroszjan-nal, a nagy sakkozóval). Aztán elmaradoztak a találkozások, megírta, hogy újra férjhez ment, majd, hogy újra elvált, idegösszeroppanást kapott, dagadtra hízott, kihullott a haja. Körülbelül itt szakadt meg a kapcsolatunk. Igazi nagy barát volt! Tőle származik a honvágyra vonatkozó legjobb meghatározás: Ahol valaki élete első tizenévét eltölti, onnan nem lehet sértetlenül kiemelni, csak a mély gyökerek elvágásával. Akár bele is pusztulhat. Sokat tudhatott, az örmények nálunk is szétszórtabb nemzet. Nem bírtam tovább a szovjet reláció terhét, túlságosan gúzsba kötött, kerestem újra a megoldást. Pályázatra jelentkeztem a Hungexponál, műszaki embert kerestek szakértőnek, kiállítások szervezéséhez. Ennél rosszabb nem lehet felkiáltással jelentkeztem. A vezért nagyon megdöbbentette, hogy otthagyom, olyanokat mondott talán nem teljesen alaptalanul, nagy klán tagja volt, hogy minisztert csinál belőlem, maradjak mellette. Körbeérdeklődtem a céget, azt mondták, remek, az egész világot meg lehet ismerni. 132

133 Hungexpo Innen kezdve könnyebb a dolgom, mert sok mindenről írtam korábban, a mondandómat jórészt ennek a Web-lapnak (a frissítés óta: ennek a könyvnek) az oldalaira linkelve tudom bemutatni. Félek, nem tudom megállni, hogy az összekötő szövegeim ne lávaszerűen ömöljenek. Kezdem mindjárt a felvételi beszélgetéssel. Millióan vettek részt rajta (talán heten is voltak), a személyzetis vezetett fel is, el is. Túljutottunk a szokásos balga beszélgetésen, egyikőjük úgy en passant érdeklődött a családi állapotom iránt. Elmondtam gyorsan a Szent Péter és a két házassági anyakönyvvel bebocsáttatást kérő című viccet (pokolba vele), mosolyok, semmi replika. Kifelé aszongya a személyzetis: jóknak mesélte ezt a viccet, mindnek legalább kettő van a zsebében. Felvettek. Hamar kiderült, hogy tényleg jó vállalat, illetve remek a Külföldi Kiállítások Igazgatósága, különösen a vezérkara (igazgató, helyettese, főépítész), de a Stúdióvezetőm is ritka asszony, a mai napig találkoznak évente nála a volt alattvalói, olyan rendkívüli vezető volt, akinek az összetartó ereje felülmúlhatatlan. Stúdióhoz osztottak be, mert azzal a kitüntető tulajdonságommal, hogy jó műszaki vagyok, szándékuk ellenére nem tudtak-tudtam mit kezdeni. A szándék szerint a külföldi magyar kiállításokon bemutatott ipari termékeknek különleges megjelenítést kellett volna biztosítani. Egyszerűen nem működött a dolog, mert... sok okból: nem lehetett nagyon villogtatni őket, kivéve a szoc-tábort, minden cég ragaszkodott a saját módszeréhez, szövegéhez. Egyetlen olyan kísérletet sikerült indító megbeszélésig elvinni, amelynek az lett volna a célja, hogy közös fonalra fűzzünk termékeket. Egyik jeles tudósunk vállalta, hogy levezérel egy általam kitalált brain-storming-ot, valamelyik jelentős nyugateurópai kiállításunk műszaki termékeinek hatékonyabb bemutatásának eszközrendszerét kutatandó. Teljes kiábrándulás, fiaskó lett a végeredménye: egyrészt a meghívottak többsége legalább egy lépcsővel lejjebb ülő beosztottját küldte el, másrészt vagy üres tekintetek bámultak ránk vagy ostobánál ostobább kérdések hangzottak el a kevés megszólaló küldött részéről. Késéssel, nyilván csak kíváncsiságtól vezérelve benézett az igazgatóhelyettes is, hárman, a tudós, a PR szakember szuper gagman és jómagam, mint nem hülye műszaki képtelenek voltunk értelmes valamit összekovácsolni. Jelentős gondolkodónktól viszont kaptam egy jótanácsot (amit persze tudott az ember, de tőle alaptörvényként hangzott el): ha olyan megbeszélésre mész, aminek nem látni a végét, feltétlenül ürítsd ki magad! Meg is cselekedtük az értekezlet előtt, de nem segített. Így aztán lett belőlem szürke kiállításszervező, akit azért hébe-hóba felkértek tanácsadásra. Így is a Hungexpo lett életem leghosszabb munkahelye, egyrészt a jó vezetők miatt, másrészt mert innen legalább ablak nyílt a nagyvilágra. A szigorúan vett szakmai munka helyett viszont íródeákként kezelt a környezetem, ha valaki kínlódott az írnivalójával, szóltak neki, Mikes Kelemen megírja neked. Voilá, Mikes Kelemen. A pótlék. Évek múlva egyik éves találkozónkon felemlítettem ezt a szerepem. Balgán néztek rám, senki sem emlékezett rá. Így hunynak ki sugárzó csillagfények. Az utazásokkal kapcsolatos millió élménynek itt miután már teleírtam az eget is nincs helye. Részben adom a linkeket, részben pár sorban kiemelek mozzanatokat a megírásra váró országokban eltöltött hetekről, néha hónapokról. Szíria nyitotta meg számomra Nyugatot. Ne tessék csodálkozni, tudom, merre fekszik, de egyrészt a lényeg az volt, hogy nem a nagy tábor tagállama, másrészt az életet meghatározó mechanizmusok, mint pénz, piac, kereskedelem nyugatiak voltak. Meg fogom írni hónapokon 133

134 belül. Olyanok kerülnek a tollam alá, mint a szuk, a zsidó-arab együttélés, a menekülttábor a reptéri út mentén, a szépen öltöztetett kisdiákok, a magyarul beszélő Husszein, a sofőrünk és barátja, az olajmilliomos kuvaiti, a gazdag, keresztény szír kereskedő és szép lányai, a könnyező örmény, akit Sabo-nak hívnak, Malula, az első keresztény kolostor és kacsingató arab hölgyek, Boszra amfiteátruma, kirándulás Homszon keresztül Latakiába, és másfél nap az akkor még békés és csodálatos Libanonban. Számomra felfoghatatlan, miért akarja az USA karóba húzni ezt a békeszerető országot? Ilyenkor mi a teendő, súgja meg már valaki! Felsoroltam gyönyörű élményeket, beiktattam két angol linket, amelyekben mindez szépen meg vagyon írva. Nem látom megoldásnak beírni ide, önéletrajzi műbe a magyar megfelelőjét. Aki idáig elolvasta, bizonyára megteszi, hogy fellapozza a két országot az ingyen letölthető Világok, népek, emberek könyvemből. Szépen kérem, tegyék meg! Boszra, az amfiteátrum. Nem kaptam itt se kegyelmet, az orosz tudásom sodort megint a SZU-ba. Meg kell írnom a jubileumi, A szabad Magyarország 25 éve című moszkvai kiállítást, számtalan aspektus miatt. A Hungexpo teljes vezérkara, mind a gazdasági, mind a pártvezetés (aminek tagjává választottak nagyon hamar) kegyetlenül ellenállt az ortodoxabb szocialista országok viselkedése miatti kényszernek, és ebben partner volt (isten bizony) maga a kormány is. Végül, miután a lengyelek, csehszlovákok és bolgárok bejelentették, hogy legszebb álmuk valósul meg, ha jubileumi kiállítást tarthatnak, nem volt mese, nekünk is meg kellett csinálnunk. Jött a kormány-instrukció talán 1969 decemberében, de az is lehet, hogy 1970 januárjában, hogy április 4-re nyitni kék. Mondta a főnökség: lehetetlen. Nagynehezen kialakult, hogy augusztus 20-a lesz a nyitás napja. Ehhez is kormánybiztos kinevezését és minisztériumonként korlátlan 134

135 hatalommal felruházott kapcsolattartó kijelölését kértük. A Hungexponál is különleges szervezet alakult. Az Igazgatóság igazgatója lett az egyszemélyes felelős, a helyettese a munkák irányítója és a helyszíni főnök. Alakult egy négytagú szervező csapat, akik minden más munka alól mentesültek (építész, szervező, PR-mindenes és nem tudom már, talán szállítmányozó?). Én a szervezést kaptam és a helyszíni igazgatóhelyettesi feladatokat. Nekem jutott osztályrészül, hogy az ottani Kamara elnökének, Pitovranovnak bejelentsem a kormány-döntést. Jaj, nem is sorolom tovább: grandiózus munka, hatalmas siker, nagyon szimpatikus segítők a szovjet oldalon, a szovjet és magyar melósok közötti ég és föld különbség, Apró Antal mint kormánybiztos, a zagorszki főpapság látogatása, majd a viszonzás, nagy szerelem. Mikor jut rá időm, nem tudom. Most, feltétlenül most fogom folytatni, ezt az epizódot írom le kissé részletesebben. Ez a kis epizód az életemben majdnem egy évig tartott. Mint írtam, 1970 legelején indulhatott a munka és a kiállítás felszámolásával valamikor november körül végeztem. Szervezőként a kiállítás minden aspektusára rálátásom volt, mindenről tudnom kellett, a rendszeres jelentéstételt, amit zsűrizés formájában gyakorolt a Külföldi Kiállítások Igazgatóságának vezetője, nekem kellett előkészítenem. A kormány Apró Antalt bízta meg a kormánybiztosi feladatokkal, aki bár minden bizonnyal nem volt zseni igen jóindulatú felügyelőnek és támogatónak bizonyult. Neki is havi, hathetes rendszerességgel be kellett számolnunk (a Parlamentben), általában pár kérdése volt közben, aztán megkérdezte, miben várunk tőle döntést és az többnyire rábólintás volt a javaslatunkra, aztán megkérdezte, miben várunk tőle segítséget. Jól csinálta. Engem elképesztett a Hungexponál foganatosított szervezési bravúrok sora. Mintha tapasztalt katonatisztek, frontvonalban hozták volna a döntéseket. Az Külföldi Kiállítások Igazgatóság igazgatója lett az egyszemélyi felelős, a helyettese a munkák irányítója és a helyszíni főnök. Önálló stúdió született négy, minden más feladat alól mentesített taggal: vezető, építész, PRmindenes és szerény személyemben szervező (és előre meghatározva, a kiállítás helyszíni igazgatóhelyettese). Életemben ekkor voltam a legnagyobb ember, az idő rövidsége miatt ugyanis nem tudtunk mindent papírra fektetni, ezért kimondatott, hogy a négyesfogatból egy repülőgépen egyszerre csak ketten utazhatunk. Első hallásra meghökkentő volt, de el kellett fogadni. Ha egyszerre történt volna valami baj négyünkkel, teljesen új gárda képtelen lett volna rekonstruálni a tudnivalókat. Hív a vezető: ki kéne repülnöd Moszkvába, bejelenteni, hogy megrendezzük a kiállítást. Az Összövetségi Kereskedelmi és Ipari Kamarához kell menned, kapsz kormány-felhatalmazást. Azért írtam ki ezt a hosszú nevet, mert akkor és ott ez a szervezet nagyhatalom volt. Több mint egy minisztérium, abból volt vagy 60. OK, gondolom, nem megoldhatatlan. És tudsz fotózni? Valamennyire igen. Mert le kellene fotózni a pavilont, amiben a többi ország is rendezi a magáét. Kaptam egy szép kormány-papiruszt a nevemmel és adataimmal, amelyben feljogosítanak a bejelentés megtételére a kormány nevében. Bevésődött az agyamba a Kamara elnöke, a nagyhatalmon belül nagyhatalom. Felkísérnek hozzá, oroszosan előkelő tágas iroda, süppedő szőnyegek, bőrfotelek, hihetetlenül súlyos függönyök. Előlép egy majdnem óriás, szikár, komor arcú, elfogadhatóan öltözött, merev mozgású férfiú: Pitovranov. A szemüvege, mint Molotové. Átveszi az okmányt, csak rápillant (ahogy hatalmasságokhoz illik), átadja a sameszének és érdeklődik a részletek iránt. Igen, a pavilont fotózhatom, menjek vissza másnap, meglesz a tudomásulvétel és az engedély a VDNH (Vystavka Dostizhenij Narodnogo Hozjajstva) X pavilonjának fotózására. A kocka el volt vetve. Életem első nyugati menedzserével is Moszkvában ismerkedtem meg. Oganeszjan (elvtárs) főosztályvezetői rangban dolgozott a Kamarában és őt jelölték ki a kiállításunk felelősévé. Több mint nagyszerű ember volt, mindig a rendelkezésünkre állt, 135

136 amikor elakadtunk, és úgy intézkedett, amit a szovjet valóság akadozó gépezetében eladdig nem láttam-hallottam. Meghallgatta a kérést, néha váltott pár szót az illetékes emberével, aztán fogta a telefont és intézkedett. Kulturáltan, nyugodtan, soha nem használt kemény hangot. És mindig megoldódott a csomó. Mivel vált még emlékezetessé számomra? Meghívott minket ebédre, a Jereván étterembe. A nevéből tudható, hogy örmény! Örömmel elfogadtuk, aztán kaptunk értesítést, hogy aznap délután jön ki Apró, szemrevételezni a munkák állását. Elmondtuk a gondot Oganeszjannak, nem tudott változtatni az időponton. Megszerveztük, hogy a követség szóljon oda az étterembe, amikor ismertté válik a látogatás időpontja. A desszertnél tartottunk, amikor szóltak, hogy elindult (!) a konvoj. Szemrebbenés nélkül engedett el minket, sikerült Apró előtt visszaérni. De nem is emiatt akartam foglalkozni az ebéddel. Letelepedtünk a gazdagon díszített asztalhoz, és Oganeszjan rövid ismertetést tartott arról, hogy ők, az örmények kézzel esznek. Ősi hagyomány, meg az evőeszközöket más mossa el, a kezét mindenki maga. Nézzük el neki, hogy kézzel fog enni. És nagyon kellemes módon fogyasztott el mindent úgy, hogy csak a lepényszerű kenyeret használta segédeszközül. Sok zöldség kínálta magát vázából, például tárkony. De az egész ebéd kiváló volt, mint általában a Szovjetunió déli köztársaságaiban, az örményen kívül a grúz, üzbég, kazah konyha is kiváló. Valamelyik kiállítási tárgy, egy nagy és nehéz dög nem érkezett meg időre, helyesebben szólva rettenetesen késett. Üldöztem a szállítmányozóknál, nyugtatgattak, aztán feltették a kezüket. Ellenőriztettem otthon, igazolták, hogy határt lépett. Rohantam Oganeszjanhoz. Perceken belül elindult a kutatás a teljes Csap-Moszkva vonalon és készenlétbe helyeztek egy katonai helikoptert, hogy amint előkerül, azonnal repítsék a VDNH-ra. Az utóbbira nem került sor, mert az egyik moszkvai teherpályaudvaron, félretolva találták meg, onnan síneken is időben be tudták hozni. A helyi segéderők ötnapos munkahétben dolgoztak. A nyitás előtti hetekben nyilvánvalóvá vált, hogy szombatonként is szükség lenne rájuk. Munkavezetői szinten csak legyintettek: náluk ez annyira szigorú rend, hogy nincs az a túlórapénz, amiért hajlandók lennének szombaton is felvenni az ásót-lapátot. Ekkor láttam Oganeszjant először izzadni. Látszott rajta, hogy nem szívesen lát neki a feladat megoldásának. Sikerült neki, de nem sok örömünket leltük a munkások szombatonként végzett munkájában. Leninnek még sikerültek a kommunista szombatok, 1970-re ez a készség már régen elpárolgott. Óriási volt a különbség az ott dolgozó orosz és magyar munkások készsége és tempója között, a magyarok javára. Érdekes módon nagyon mély nyomot hagyott a lelkemben az építőgárda sztrájkja. A Nagy Szovjetunióban a szállásfoglalásnak szigorú rendje volt: a Kamara a szállodaelosztó központ vagy akármi útján foglalt szobát mindenkinek. Meg kellett adni első lépésben ha jól emlékszem három kategória létszámát: vezetők, középosztály vagy ilyesmi és melósok. Ezt követően megadták a szállodákat. Vezetők: Rosszija (Rossia), a hatalmas, 4000 ágyas komplexum a Kreml (és KGB) szomszédságában, talán az 1917 óta első modern, nyugatiak (finnek!) által berendezett szálloda; melósok: a VDNH környékén, durván annak létesítése korában a belföldi tömegturizmus kielégítésére épült szállodák, 3-4 szintes lakótömböknek néztek ki. A harmadik kategória helyére most nem is emlékszem, meg nem is lényeges. Második lépésben kellett megadni a neveket... Megérkezik az első másfélszázas melós-csapat, elhelyezik őket. Másnap reggel találkozó munkakezdésre a pavilonban. Megjelennek az emberek teljes útifelszerelésben, bőröndöstül, mindenestül. Állok velük szemben, odajön hozzám a vezetőjük (egyike a későbbi Munka Érdemrendeseknek) és súgva mondja, hogy nem akarják felvenni a munkát a szállodák pocsék volta miatt. Ők is a Rossiát követelik (mert a vezetőjük is oda lett beosztva). Szentséges Atyaúristen! gondolom magamban, hol élnek ezek az emberek? Azt hiszik, ebben a szuperszálloda-hiány mizériában bármit is lehet tenni? Hiszen azért a nagyhatalom Kamara 136

137 intézte, mert az tudott egyáltalán ilyen tömegnek az esemény rendkívüli politikai súlya miatt szállást biztosítani. Mondom a vezetőnek: akármit ígérnék most, nem tudnám megvalósítani, mit lehet kitalálni, hogy megnyugodjanak? Legalább azt, hogy eljársz... meg... talán mondd azt, hogy aki akar, amint visszakapjuk az útleveleket (beszállásoláskor KGB-ellenőrzésre a szállóban fogták akkoriban és még soká), megkapja és mehet haza. felelte. Erős, nagyon erős zsarolás, ha ezt megtesszük velük, komoly retorziók érhetik őket otthon. gondolom magamban, de időt kell nyernem. És a hozzájuk intézett rövid szózatom alatt is folyamatosan gondolkodva középutas egyveleget adok elő. Először megpróbálom megmagyarázni, hogy miként zajlott ez a szobafoglalás, hogy a kategóriákat és a szállodákat se mi, hanem a (Nagy Munkás-Paraszt Hatalom) szovjet Kamara alkotta, válogatta, hogy én/mi tehetetlenek vagyunk, amit tenni tudok, az annyi, hogy állítsanak össze panaszlistát, lehetőleg szobaszámokkal és a Kamara képviselőjével és az ő vezetőjükkel együtt végigjárunk minden szobát, ha tényleg emberi méltóságon aluli dolgokkal találkozunk, azon segítünk, szobát cseréltetünk. Aki azonban most nem veszi fel a munkát, vagy az eljárás után se kíván maradni, azt hazaengedjük. Vörös lehetett a képem, én szégyelltem magam. Mert a rendszer nem volt szégyenlős. Nyugodt lelkiismerettel alkalmazta a kasztrendszert. Amit ígértem, teljesítettem, voltak tényleg gondok, de az akkori szovjet viszonyokhoz képest kielégítő szálláshelyek voltak. Az nyugtatta meg végleg a csúcsidőben több mint 700 embert, hogy süthettek, főzhettek, amit komolyabb szállodában nem tehettek volna meg. Sok melóval szép kiállítás született. Mindössze m2. És eljött a megnyitó napja. Illetve már előző nap csak néhányan tartózkodhattunk a pavilonban, különleges belépőket kaptunk. A pavilonnak ugyanis minden egérlyukát ellenőrizték, hadseregnyi detektoros emberke járt-kelt, vizsgálódott. Akkor nagyon meglepett, mert nálunk azért ez valamivel egyszerűbben zajlott, azóta megértem. A nyitás koreográfiája körül váratlan zűr támadt. Nem a mi dolgunk volt, a kormány előre küldött egy protokollpasit, akinek ez volt a dolga: megbeszélni a két kormány képviselőinek bevonulásától kezdve a szalagvágáson keresztül a nyitás minden mozzanatát. Nekünk is ott kellett lennünk, mert a pavilon bemutatása a szalagvágás után a mi dolgunk volt. Megérkezik Fock vagy tíz miniszterrel, Koszigin (Kosygin = Kászűgin) kábé ugyanannyival. Kérdi Fock a hozzá legközelebb álló embertől: akkor ki vágja át a szalagot, ki mondja ki, hogy ezennel megnyitom a jubileumi kiállítást, hogyan hangzanak el a himnuszok? Néma csend, aztán valami makogás. Fock majdnem kiabálva: hol van XY elvtárs? 3-4 perc, mire elővakarják. Nem tudja. Fock izzó haraggal, sziszegve: mi a francot csinált egy hétig, ezért küldtük ki?! Valakinek be kellett lépnie és tisztáznia a szovjet protokoll-főnökkel a koreográfiát. Minden más stimmelt, de ez a vérfagyasztó felelőtlenség feledhetetlen maradt. Apró ebédet adott a pavilon éttermében. Két dolog akadt fenn a memória-hálómon. A tiszteletünkre adott kormányebédet a kiállítás finanszírozta. Az akkori külker miniszter (Szabó?) a kiállítás igazgatója mellett ült és vette a fáradságot, hogy kérdőre vonja: miként lehetséges, hogy szakállas is tagja a stábnak? (Háromszor tették szóvá kommunistagyanús egyedek, hogy Marx, Engels, Lenin, Castro, Guevara, Ho Shi Min szőrzetét én is merészelem viselni. A mostani eset előtt a Technika Külker Vállalat folyosóján botlott belém egy tábornok, és jelentette ki a vadbarom vezérnek, hogy nem teszi be többé ide a lábát, amíg szakállas dolgozik a cégnél; és utána a Kijevi Elektronikai kiállításon az általunk adott vacsoráról távozó egyik ukrán fejes jegyezte meg barátságosan, hogy a szakállamat jobb lenne levágni. Ő legalább egyenest a szemembe mondta, a két magyar a hátam mögött mószerolt. Hm?) Nagy esemény volt, politikailag is annak tartották, számomra különleges élményt jelentett: meglátogatta a kiállítást a Zagorszki Teológiai Akadémia teljes vezérkara. Az is lehet, hogy a moszkvai pátriárkát is képviselte valaki közülük. Az ősi orosz filmekből, ikonokról 137

138 kilépett alakok jelentek meg: talár, hosszú szakáll. Nem emlékszem, milyen fejfedőt hordtak, de az is igazi pópa-kellék volt. A hosszú és általános érdeklődést keltő sétájukat még hosszabb ebéd követte. Ezen az eseményen tolmácskodnom kellett, nem volt könnyű feladat a pohárköszöntők, istenáldások sorát és az egyházuk, oktatásuk iránti alapos érdeklődéseket átültetni a másik nyelvre. Aranyosak voltak. Ettek-ittak, mint akárki más orosz, mondhatnám úgy is, hogy vedelték a felszolgált finom magyar italokat. Iváshoz lefogták a szakállukat. Meghívtak minket viszontlátogatásra Zagorszkba. Azt hittem, kötelességszerűen tették, de a diplomáciai csatornák megerősítették az ügy komolyságát és eleget tettünk a meghívásnak. A pompa, amivel fogadtak bennünket, lenyűgöző volt. Futtában bemutatták a fontosabb létesítményeket, dereng valami a könyvtárukról is. Az ebédnél aztán túltettek rajtunk. Rogyásig rakott, igazi orosz vendégszeretetet tükröző asztal körül foglaltunk helyet. Hamar kiderült, hogy a kiállításon türtőztették magukat. Itt, otthon annyi ital csúszott le a főpapok torkán, hogy majdnem lehetetlen volt lépést tartani velük. Nem cikizni akarom őket! Az adott kultúra szokásrendjét követték csupán, végig megmaradtak komoly, méltóságteljes főpapoknak. Űrhajósok a jubileumi kiállításon. Balról vagyok látható, a szakállam virít! Nem kisebb érdeklődést váltottak ki az űrhajósok. Mi, magyarok is tolongtunk körülöttük, a kiállítás látogatói is látni akarták őket és a sajtó is ott volt a nyomukban. Nehéz megfogalmazni, mivel fogták meg az embereket. Egy dolog látni őket szkafanderben a fellövés körüli pillanatokban, sportos öltözékben az űrkabinban, díszegyenruhában az ünneplések során és más volt emberközelben látni őket. Egyenruhában jelentek meg, számtalan kitüntetéssel, magas rangjelzésekkel, de a viselkedésük nélkülözött minden manírt. Nagyon képzett műszaki emberként elsősorban a műszaki termékek érdekelték őket, váratlanul sokat kérdeztek. Irigyeltem őket: az én áhított világomban éltek, a legmagasabb szintű technika világában mozogtak és felülről láthatták ezt a golyóbist (a jelzőim ezúttal lenyelem). Kijevben talán három hónapot is töltöttem, önálló magyar híradástechnikai kiállítás igazgatója voltam. Kedveltem a várost, a kijevi Lavra kolostor önmagában is szép, de világhírű a mumifikálódott szerzetesek labirintus-temetője a kolostor alatt, a Dnyeper löszfalában. 138

139 Feledhetetlen Csajkovszkij 1812-t hallhattam a Konzervatóriumban, de talán még emlékezetesebb a kijevi metropolita által celebrált mise. A szakállas pópák éneke is csodálatos, de mindent felülmúlt a kórus és a hívők utánozhatatlan kísérete. Addig is szerettem az ortodox pravoszláv miseéneket, Szófiában is volt alkalmam élvezni az utánozhatatlan szláv basszussal fűszerezett miseéneklést, de Zagorszk és Kijev óta kedvenceim közé tartozik ez a zene. Nem lehet halasztani a következő kis mozzanatot: megyek bérelt kocsival a szállóból a Kamarába, piros lámpát kapunk és csak állunk, álldogálunk. Kérdem a sofőrtől, mi baj van? Á, csak a szokásos, megy a munkahelyére Ukrajna pápája. Kicsoda? Hát a pártfőtitkár, a teljes útvonalat lezárják. Szerethették nagyon! Líbia is, Szíriához hasonlóan igazi csodákat hozott az életembe. Nagyszerű arab és ott élő magyar ismerősöket, remek vállalati gárdát, római-kori építészeti remekeket és a tuaregeket. Erről azonban részletesen írtam igaz, angolul a Libya oldalon. A legnagyobb ajándék kétségtelenül Delhi volt, a II. Ázsiai Nemzetközi Vásár. Lapozzon bele az erről írt oldalba: Delhi. Mind Líbiáról, mind Új Delhiről részletesen írtam a Világok, népek, emberek könyvemben. Kádár minden évben meglátogatta a BNV-t és többnyire abból a központi épületből indult, a látogatás végén pedig ott pihent meg és tartott pár szavas értékelést. Soha nem kísérte nagy slepp és a gorillák is szinte észrevétlenek voltak. Az egyik alkalommal éppen nálunk vendégeskedett a moszkvai Kamara egyik vezetője, egy ukrán hölgy, Goculjak, odahívtuk az ablakhoz és mondtuk neki, nézze meg azt a tömörülést odalenn. Felismerte Kádárt és majdnem elájult a meglepetéstől, nem akarta elhinni, hogy egy ország (szocialista ország) vezetője így mozog a nagyvilágban. Gondoljunk csak Ukrajna pápájára. Mi szerencsés ország voltunk a táboron belül. Az utolsó évet közgazdasági osztályvezetőként töltöttem a cégnél, egy semmihez sem értő és vadbarom káder főosztályvezető keze alatt. Menekülnöm kellett, idegösszeroppanást kaptam volna, kapóra jött, hogy még mielőtt átnyergeltem az osztályvezetésre, a Külkereskedelmi Minisztérium tartós külföldi kiküldetésre alkalmas emberekre kért javaslatot a külker vállalatoktól. Megkérdeztek, igent mondtam, felterjesztettek. Behívtak a KKM-be és mondták, hogy az első szűrésen túljutottam, érdekel-e változatlanul a dolog. Jobbkor nem is kérdezhették volna, igyekeztem rejteni, hogy repesve mondom ki az igent. Többlépcsős szűrővizsgák után végül a személyzeti ügyintézője közölte, hogy OK, de a helyem egyelőre nem tudja. Hónapok teltek el, mire megtudtam, hová küldenek, ugyanis a folyamat megint többlépcsősre sikeredett, világossá vált, hogy erősebb káderek (akiknek papájuk volt) sorra kiütöttek: kezdődött Kenyával, majd jött Irak, aztán Indián belül Kalkutta. Talán egy héttel az indulás előtt a bombayi kirendeltségvezető cseréltetett ki olyannal, akit ő kapott volna (megsúgták), így az utolsó pillanatban ismét váltás következett: India, Bombay. Jó váltás, súgták. A Hungexpo-korszakom közepe táján, 1972 áprilisában kötöttem harmadszor és utoljára házasságot. Az ismeretséget házibuli hozta, ő is egyedül volt és barátai vitték társaságba, én is a béka hátsó fele alatt voltam a moszkvai nagy szerelem csődje miatt, engem is barát hurcolt oda. Randikkal kezdődött, aztán megbetegedtem és meglátogatott, hogy főzzön rám (hódításom kulcs-eseménye, hogy az ehetetlen főztjét megettem, sőt meg is dicsértem), majd hozzám költözött, végül megkérette a kezét az Édesanyjánál. Itt egyelőre annyit, hogy India 139

140 miatt kemény döntést kellett hoznia, mert felfüggesztődött a jól működő jogtanácsosi pályája. Vállalta. Nem volt neki könnyű a négy év India. Az esküvőnkről nem maradt jó kép, inkább lapozok párat, és bemutatom magunkat Amritával, az ő esküvőjén: Előkerült egy esküvő körül kép, szemtelenül fiatalok voltunk, illetve hát annak látszottunk: 140

141 Külkereskedelmi Minisztérium, India Bombay Kereskedelmi titkár áll a munkakönyvemben, de mindenütt kirendeltségvezető-helyettesnek lettem bejelentve. A következő évben ugyan jött egy erősebb káder, azt is helyettesként kellett kezelnie a kirendeltségnek, az indiaiak nyilván nem láttak még ilyen csodát. Erről ennyit. Elkezdtem Bombayt is írni, a tervezett terjedelem (vagy mondandó) harmadánál se tartok, de nem tudok mást tenni most és itt, mint hogy rámutatok erre az oldalra: Bombay Rettenetesen sokat kellene máris hozzáírni, de csak egy-két témakört érintek. Bombay nagy ajándéka Amrita lányom. Hat éve nem jött gyerek, itthon tudós professzorok vizsgálták sorban a nejem, senki sem tudott okosat mondani. Indiában azt mondták, hogy ez lehetetlen, meg gazdag emberek! hogy ki fog eltartani bennünket, ha megöregszünk. Egyikőjük ajánlott neves szülész-nőgyógyászt, aki engem is, nejemet is megvizsgált, nejemnél talált valami apró nyavalyákat, azokat gyógyítgatta, majd azt mondta, hajrá, lesz gyerek. A második menstruáció kimaradt és aztán ment minden a maga rendjén. Őrmester módon kezelte az ügyet a doki-néni, azt mondta a szülés előtt pár nappal, hogy őt aztán csak akkor hívjuk, amikor már erős fájások lesznek. Amikor itthon még hallani se lehetett az apa jelenlétéről, én ott voltam az előkészítőben, és én szóltam, hogy sűrűsödik a fájás, nézzék meg, mi van? Azonnal betolták a nejem a műtőbe, nekem meg szóltak, hozzam Padmát (az éjszaka kellős közepén). Padma Mehta-nak hívták a kedves száris hölgyet, aki megcsinálta nekünk Amritát. Rohantam, jött azonnal, de majdnem lekéste a szülést, alig ment be, hallottam a sírást. Percek múlva ki is jött: lány, nagy, egészséges lány, menj be mondta. Ott feküdt Amrita, majdnem kékes, nagy hajjal. Hát, ha valamihez értünk, az a gyerekcsinálás, mondta később ő vagy akárki más indiai ismerős. Életem legjobb fotója: Amrita féléves. A kép Anyai boldogság nevet kapott. 141

142 Nem létezik, hogy valahol ne írtam volna le: amikor Amritával először tértünk haza nyári szabadságra, amint hazaérkeztünk, teljes éhségsztrájkba kezdett. Már a repülést nehezen viselte, igaz, jól el is bántunk vele, a sztyuvik, meg mi, óvatlan szülők. Történt, hogy Mózeskosárba tették a Jumbo-n és felakasztották a csomagtartók alá. Egy-két óra múlva felsírt és akkor konstatáltuk, hogy a légkondicionáló egyik fúvókája pont őt hűti, át volt teljesen fagyva. Ettől kezdve aztán gyakorlatilag nem aludt Frankfurtig, ahol a Malév budapesti járatára kellett átszállnunk. Kerestünk egy bébi-pihentető egységet, amelyiknek sötétkamrája is volt, ott se könnyen, de végül elaludt. Alig kezdett azonban emelkedni a Malév-gép, amikor felsírt és sírt Budapestig. Itthon aztán ettől kezdve nem evett egy falatot se. Hívtuk a körzeti gyermekgyógyászt, nem látott, nem hallott még ilyenről. Valami étvágygerjesztőt mintha adott volna, de a makacsul zárt ajkak nem fogadták. Ajánlottak másik orvosnőt, téblábolt, nem tudta, mitévő legyen. Már a látvány bosszantott, de aztán megkérdezte, mit szoktak az indiai orvosok ilyenkor javasolni? Rendkívül gyorsan kitessékeltem. Végül Hungexpo-s kollega, illetve a felesége ajánlott egy idősebb doki-nénit, aki negyven évet húzott le a Semmelweis gyerekgyógyászati klinikáján. Megvizsgálta Amritát és nagy határozottsággal előírta: ajánljunk a gyereknek rendszeres időközökben almalét kiskanállal. Csak tegyük az ajkaihoz a kiskanalat, véletlenül se erőltessük. Ha már többször kortyolt az almaléből, egészítsük ki almapéppel, majd meghatározott gyermektáppal. Így, lépésről lépésre térjünk vissza a korábbi normális táplálkozásra. Megmondta, hogy kb. mennyit fog fogyni (sokat), de ne idegeskedjünk, hamar vissza fogja hízni. És megfenyegetett minket, ha nem úgy járunk el, ahogy mondta (észre fogom venni, jelezte), akkor többé be nem teszi be a lábát hozzánk. Minden úgy történt, ahogy megjósolta: gyors fogyás után lassú visszahízás következett, talán két hét múlva egészséges, eleven gyermekünk volt megint. Az egyik látogatása alkalmával nézegette az állókában forgolódó bébit és szólt, ne engedjük hamar felállni, helyesebben tartósan állni, mert túlságosan is sportosan fejlett, hamar be fog következni és nem biztos, hogy a csontozata bírni fogja a korai terhelést. Úgy is lett, mármint nagyon korán állt fel, kezdett járni és beszélni. Ugyancsak a kiküldetés nagy ajándéka, hogy szabadságra hazafelé külön engedélyt kérve alkalmanként és szigorúan saját költségre kerülővel lehetett jönni, így minden évben gazdagodtunk egy-két országgal. Rövid felsorolást és kommentárokat adok, mind meg kell írni! Az első kerülőnk Egyiptom és Görögország volt, mindkettő csodáktól duzzadó ország. Mégis, India hatására számomra a meglepetés fordított volt: mind a piramisok, mind az Akropolisz eltörpült India csodái és saját hírük mellett. Nem úgy az egyéb látnivalók. A kairói Nemzeti Múzeumhoz nyitás előtt érkeztünk és záráskor úgy kellett kizavarni minket. Pazar, elképesztő kincsek, kiváló betekintés a több ezer éves múltba. Először éreztem meg, hogy az izomláz tényleg lázzal tud járni. A múzeum-látogatás utáni nap repültünk át Athénba és ott egész délelőtt lázasan feküdtem. Feküdtem, hogy délután tudjam folytatni a talpalást. Görögországban pedig a szigetek ejtettek ámulatba bennünket, a bájuk igazán megejtő. A következő évben a nejem mindenképpen a Szovjetuniót akarta látni. Hihetetlen sztori, de a bombayi szovjet szervek segítségével se sikerült rávenni az Inturisztot, hogy elfogadható feltételek mellett szervezzen számunkra az egész déli régiót, és Moszkvát, Leningrádot is érintő utat. Először nem reagáltak, aztán a rubelt nem fogadták el fizetőeszközül, aztán a szállodákat nem nevezték meg, városonként be kellett volna mennünk a helyi irodájukba és ott mondták volna meg, hol szállásolnak el. No, nem, isten ments! 142

143 Az őket is képviselő utazási iroda három nap alatt szervezte meg a pót-utat: Irán (Teherán, Iszfahán, Siraz és Perszepolisz) és Törökország (Isztanbul). Teheránban láttuk a Sah-in-Sah banki trezor-helyiségekben őrzött kincseit, fél India pompázatos drágaköveit, trónok és koronák sokaságát. Számomra érdekes volt látni a hatalmas elnyomó gépezet utcán demonstráló elemeit, a farukból colt-ot lógató civil csendőröket. Egyikőjüktől útmutatást is kértem, heccből. Válaszolt, jó angolsággal. Iszfahanról és Sirazról könyvet kellene írnom, valami születni fog róluk is. Csodálatos építészeti emlékek, talán még elképesztőbb szőnyegek, csend és nyugalom. Perszepolisz kis csalódás volt, Aquincumhoz merném hasonlítani, százszor nagyobb területen, még kevésbé követhető maradványok, de az is lehet, hogy életem csúcs-forrósága is rontotta a hangulatot. Árnyékban 40 fok felett volt a száraz meleg, és tűző napon kellett bejárnunk a világhírű emlékhelyet. Életemben ez egyszer kötöttem a fejemre nedvesített zsebkendőt, semmit se ért, perceken belül megszáradt. Isztanbul rendkívül érdekes város, a szuk itt aztán valódi szuk. Befizettünk városnéző körútra, várunk a szomszéd szálló előtt a buszra, hozzánk lép az útikalauz, a harmadik mondatnál kiderül, hogy Erzsike néni Pesterzsébeten a nagynénje, ő félmagyar, jól beszéli a nyelvünket. Kicsi a világ. Nem írom most le a közismert nevezetességeket, csupán arra térek ki, ami engem (is) meglepett vagy szokatlan jelenség volt. Ülünk a szállásunk erkélyén, felnézek a holdra és a homlokomra csapok: megvan a félhold! A hold ugyanis ott hanyatt fekszik, mint a zászlórúdjaikon, egyéb ábrázolásokon. Indiába visszatérve figyeltem fel ugyanerre a jelenségre, ott is fekszik a Hold: ahogy közelít az ember az egyen lítőhöz, úgy vágja magát hanyatt (mi van a nőkkel odalent? jaj, de illetlen vagyok!). Nagyon tréfásnak találtunk jó pár török kifejezést: kültürbüs = kulturbusz (ilyenek mászkálnak ott is, vagy az is már nem is aktuális?), eminönü dolmus = iránytaxi, indirme-bindirme = kibeszállás (melyik melyik, nem tudom). Szinte megfoghatatlan a Boszporusz hídja, a hatalmas ív és az, hogy két kontinenst fog össze! Nagy meglepetésként hatott, hogy a törökök, mint legjobb barátokat üdvözöltek bennünket. Vendégségben voltunk nálatok! hangzott el nemegyszer. Bombay csukta be végleg a köztem és a szocializmus között nyikorgó kaput. Sok okát lehet sorolni. Egyenesben, ferdítés nélkül kapta az ember a szocializmus rémtetteiről szóló híreket, angol fordításban ugyan, de olvashattam Szolzsenyicin műveit. Az oroszban olvasott Iván Gyenyiszovics egy napja után az ember nem várta, hogy a további művei gyakorlatilag dokumentum-gyűjtemények lesznek a szovjet terrorról. Olvastam, olvastam és nem hittem a szememnek. Mondtam is, akinek mondani lehetett, hogy ha 10%-a igaz annak, amit ez az ember ír, akkor ez a rendszer a legaljasabbak egyike, halott. Később kiderült, hogy nagyságrendi tévedés van a könyveiben, az áldozatok számát tekintve. Egyszerűen ki kellett volna irtania Sztálinnak a lakosság felét, hogy az állítása igaz legyen. És kapta az ember a híreket Kambodzsáról, Etiópiáról (jól emlékszem? de mindegy is, szinte minden nem európai szocialista-kommunista hatalom vérgőzösen gyilkolt). Kambodzsáról egy lengyel újságíró számolt be Santook úrnak (a Tata-tröszt egyik cégének embere, párszi, üzleti kapcsolat) és nekem. Az elsők között jutott be az országba a Pol-Pot irtózat bukása után, rettenetes iszonyat volt minden szava. A hazai gyakorlati szocializmus ott érzékelhető mozzanatai békésebbek voltak ugyan, de szintén taszítók: magasszintű rossz vezetők, bugrisok, iszákosak (először találkoztam a magas szint alkalmatlanságával), az első olajválság idején lemérhető óriási különbség a szocialista országok reakciója (becsukni az import-kapukat, de 60%-kal növelni az exportot) és a bölcs 143

144 indiai liberalizáció között. De a legfélelmetesebb talán annak a ténynek a lemeztelenedése, hogy a legmagasabb vezetők kivételével (a hiedelmekkel ellentétben), a második sortól kezdve szinte kivétel nélkül mindenki csak a haráccsal törődött. Rettenetes volt a saját bőrén tapasztalnia az embernek, hogy kiemelkedően kereső külker vállalati vezetők képesek voltak állami boltban is alkut erőltetni, hogy egy kis emlék-elefántot egy dollár helyett 80 centért kapjanak meg. Azt is láttam, mi megy csempészés és nagy üzletek nyereségének fekete felezése körül. Hányingert kapott az ember! Nem állhattam meg ettől kezdve, hogy ne mondjam meg a véleményem olyan körben is, ahol még ortodox gondolkodás uralkodott. Az indiai magyar kirendeltségek vezetői és második emberei (földrajzi) rotációs alapon rendszeresen (félévenként?) találkoztak, ezeket az eseményeket magánjellegű eszmecserék, körebédek és -vacsorák tarkították. Történik az egyik ilyen összejövetelen, hogy több nagyokos elkezdi mentegetni Sztálint, hogy úgymond azért a világháború megnyerése, az ipar megteremtése... és hasonlók. Mondom: a tömeggyilkos azért mindemellett tömeggyilkos. Majdnem rámborították az asztalt. Máskor, de lehet, hogy ugyanakkor vita tárgya lett az ország gazdasági jövője. Azt találtam mondani, hogy be kell engedni a külföldi tőkét, hiszen a honi tőkeszegénység nem teszi lehetővé a lépéstartást se a nyugatiak fejlődésével. Mégpedig tettem hozzá a nem kényes területeken a 100%-os külföldi tőkerészesedéssel történő vállalatalapítást is meg kell engedni (nem én találtam ki, csak olvastam és mertem következtetni). Mit gondol, kedves olvasó, mi volt a reakció? Ki akarod árusítani a magyar munkásosztályt? förmedtek rám. Szegény munkásosztály, most hol vagy? Ha akkor elkezdődik a se privatizációnak, se magánosításnak nem nevezendő fokozatos tőkésítés, új befektetésekkel és nem általános vagyonvesztéssel, mennyivel jobb lenne ma! Nem maradt más hátra Bombay-jal összefüggésben, mint két tréfás(nak tűnhető) megjegyzés. Egyik hazaúton Zürichben szálltunk át (akkoriban kellett legyen!). Volt fél napunk, kimentünk körülnézni. Eltekeregtünk valami szigetfélére, a fantasztikusan gazdag és udvarias virág- és gyümölcspiacra. Nyáreleje volt, mondom a nejemnek, ha most itt lehet érett, jó mangót kapni (április a főszezonja), akkor győzött a kapitalizmus. Lehetett. Aztán, a hazatérésünk után, az Intranszmasnál ki kellett mennem sürgősen vásárolni valamit. Az eladók mindenütt átnéztek a fejem felett. Mondom a titkárnőmnek nyilván magyarázva is a különbséget az indiai és hazai kiskereskedelem között ez a rendszer halott. Az volt, csak sokáig foszladozott. A munkámat egyébként általános elismerés övezte. Többszöri írásbeli dicséret az India pénzügyi helyzetét elemző jelentéseimért (emlékeztetőül: ebből vágott ki Wiesel Iván), soron kívüli előléptetés. Tanulmányt kellett írnia valakinek India technológia-importjáról, Delhiből legurult a labda Bombayba, majd a valaki én lettem. Ezt is elismerésre méltatta a KKM, majd beajánlotta a Külkereskedelmi Szemlének, ahol rövidített formában meg is jelent. Nem tudom ki, miből sejtette meg, hogy örömöt fog okozni, rendszeresen én kaptam feladatul a tudósok, művészek, zenészek kalauzolását, vendéglátását. Nagyon kedveltem az olyan jelentős személyiségek társaságát, mint Marx György, Kornai János, Sebestyén János, Kovács Lóránt. Feltétlenül írnom kell majd róluk. Írtam: India/Bombay Hazatérésem után, amikor kijelentkeztem a KKM-ből, megkérdezte a személyzetis: vállalnék-e újabb kiküldetést? Azt feleltem, ha most kellene döntenem, nem vállalnám, de pár év alatt kisimulhatnak a ráncok, lehet, hogy akkor igent mondanék. Egyszer az életben sikerült bölcsnek lennem. 144

145 Intranszmas Magyar Bolgár Társaság Újra keresztezték egymást az útjaink az FMV-nél és Technikánál volt főnökömmel. Melyikünk kezdeményezett, nem vagyok biztos benne, valószínűleg én. Mindenesetre hívott, ő vezér az ITM magyar részlegénél, legyek a kereskedelmi igazgatója. Szemrebbenés nélkül elfogadtam az ajánlatát, bíztam a jó fejében. Nem tévedtem, ismét jól tudtunk együttműködni. A munkakönyvemben igh. áll, a mai napig nem tudom, pontosan mi az oka? Két elmélet uralkodott: (1) a szófiai részleg a vezető (nagyobb), ezért ott vannak igazgatók, itthon helyettesek, (2) igazgató egy van, a vezér, a többi az ő szakmai helyettese. Secko jedno. Semmit sem örököltem. Négy-öt hölgy, akik a műszakiak kereskedelmi instrukcióit szolgalelkűen adminisztrálták. A műszakiak koncepciója pedig igen egyszerűen hangzott: belföld, mert ott könnyen tudunk kapcsolatot építeni, tartani (értsd: korrumpálni, és idegen nyelvvel se kell kínlódni), plusz NDK, mert ott az anyagmozgató rendszerekkel már bent vagyunk. Nem láttak az orruknál tovább. Nem érzékelték, hogy a belföldi piac már nem bővül, sőt, és hogy a többi szocialista ország se fejlődik komolyan, a minőségi követelményeik viszont szigorodnak. Két síkon kellett frontot nyitni (amit utálok, de rettenetesen): egyrészt a kereskedelmi munka elismertetéséért, a primátus megteremtéséért (vagy legalább a közös döntéshozatal eléréséért), másrészt ha hosszú távon életben akartunk maradni a tőkés export feltételeinek megteremtéséért és elindításáért. Hosszú. Messze nem sikerültek a terveim. A rendkívüli ellenállás ellenére elindult a cég a tőkés export útján és egy-másfél év múlva több millió DM-es exportot produkáltunk agy- és ember-exporttal és alvállalkozóként, német autógyárakhoz készülő szállítórendszerek acélszerkezeteinek gyártójaként. Közben őrlődtem, de rendesen. Félévenként igazgatói értekezletet tartottunk, hol Budapesten, hol Szófiában. Több millió liter vodkát kellett meginnom, mert ott se számított embernek, aki nem ivott. Részt vettem olyan autókiránduláson, ahol (illetve ami alatt) három üveg vodkát ittunk meg a bolgár partneremmel és titkárnőjével. Jó két év múlva váratlan fordulat következett. A KGM (Kohó- és Gépipari Minisztérium) ki akarta passzírozni egyik miniszterhelyettesét és parkolópályának, a nyugdíjaztatásáig az ITMet szemelték ki. Az igazgatónak akivel harmadik helyen dolgoztunk együtt felajánlottak egy rossz szocialista kirendeltséget, annak vezetését. Lánc-lánc... A kipasszírozás tulajdonképpen pozitív folyamat része lehetett, de mennyi tisztáldozattal járt akkoriban! Láttam már a hólyagot valahol, meg gyorsan jöttek a hírek is róla, mindent lehetett várni a változástól, csak jót nem. Úgy is lett. Szovjetösztöndíjas volt, de csak szégyelleni lehetett: aspirantúrát is végzett, de ostoba fajta maradt, abszolút szélsőbalos, kicsinyes, koncepciótlan. Csak egyetlen példa: kiment általa vezetett igazgatói értekezletről megszámolni, hány darab csempét raktak fel a felújított illemhely falára. Számomra természetesen súlyosabb gondot okozott: teljes mértékben a kereskedelmi igazgatóságra terhelte a vállalati eredmény (terv) teljesítésének felelősségét, de minden lényeges döntést a műszaki igazgatóság kezében hagyott. Ez annál is nevetségesebb koncepció volt, mivel a cég bolgár felénél homlokegyenest ellenkező irányítási-döntési mechanizmus működött és nagyrészt ennek eredményeként a túlsúlyuk szinte percről percre nőtt. Nem bírtam idegekkel a sok ostobaságot. Ha csak tehettem, nem jelentem meg az értekezleteken, teljes napig kellett hallgatni vagy részt venni hülyeségek passzírozásában. Ha ott kellett lennem, versikéket, többnyire bökverseket írtam, adok itt három gyöngyszemet: 145

146 Pilláit félárbócra ereszté Tao. Dögölj meg mondtam én, Dögölj meg mondta ó. Megbotlottam a semmiben sóhajtott Te Fu. S míg álomba zuhanva szavát vigyáztam A majmok becsukták a kaput. A rózsa szirmain gyöngyök sírnak Lehajtott fejjel súgta Fu Rózsát rajzolj fedelére e sírnak Az élet lehelte blöff, smafu. Ugye szépek, világosak és lelkesítők? Ezeket a röptéket egyébként Szófiában szültem, a gyönyörű japán Vitosha Hotel cetlijéről írtam át. Fiatal, józan tervezőmérnök párttitkára volt a budapesti részlegnek, annak csúsztattam át a versikéim és néha majdnem hangosan vigyorogtunk rajtuk. Neki tetszettek. Egyébként a szófiai párttitkár helyes, gömbölyded hölgy is értelmes volt, nemcsak jókat kacagott a politikai vicceimen, hanem hébe-hóba maga is mert a politikai humorral élni. Életem egyik legnagyobb dicséretét a szófiai részleg egyik vezetőjétől kaptam. Cigarettaszünetben félrehúzódva beszélgettünk a fényes kopaszságú kis (nekem akkor) öregúrral. Egyszer csak megjegyezte: azért kedvelünk, mert független ember vagy (nyezavíszimüj cselovek gondolkodásilag). Rózsaként hordom a kihajtókámban, ha rágondolok! Álnok gazember is találtatott a budapesti vezetők között. Engem négyszemközt vörösözött, a hozzám képest tényleg vérvörös kipasszírozott igazgatónak meg hihetetlen frekvenciával nyalt. Brrrr... Ellenpont: az egyik ágazat főmérnöke, akivel néha anyáztuk egymást, mert gőzhengerként akarnokoskodott, egyszer meg valami aljassággal vádolt meg a hátam mögött (felhívtam és üvöltöztünk egymással), azzal búcsúzott négyszemközt, sajnálja, hogy megyek, mert az ITM eddigi legjobb kereskedelmi igazgatója voltam. Nem lehetett oka nyalni. Majdnem elfelejtettem: talán másfél évet tudtam elviselni az agytröszt mellett-alatt, aztán felhívtam a KKM személyzetisét. Most kérdezhetsz, mondtam. Két hónap se telt el, behívott. Azzal fogadott, hogy be kell kísérnie a személyzeti főosztályvezetőhöz, aki két percet fog adni a döntésre, elvállalom-e a kalkuttai kirendeltség vezetését? Neki is mondtam, hogy ez így nonszensz, de menjünk. A főnök előadta, hogy a mostani ember olyan bakikat követett el, hogy azonnal haza kell hívni, egyébként is csúszik lefelé a kirendeltség, rám gondoltak, menjek és mentsem meg vagy mondjam ki, hogy jobb felszámolni. Egy hetet kértem, majd igent mondtam. Még egy megjegyzés: sokszor utaztam belföldön is, Bulgáriában is sofőr vezette gépkocsin. Ma közröhej tárgya leszek az észrevételemmel: nagyon bökte a szemem, hogy a nagy szocializmusban a sofőröket más egyéb alacsonyabb rendű alkalmazottakkal egyetemben általában külön asztalhoz ültették. Ha tehettem, és a szívemhez egyébként nem közeli bolgár partnerem is így gondolkodott, egy asztalnál étkeztünk velük. Csodabogár gondolhatták az alacsony beosztásúakat elkülönítők. 146

147 Ennek a korszakomnak két fontos nyeresége a sok rendes ember, akivel megismerkedtem és a Bulgáriában tett utak. Kiemelkedő emlék maradt Rila, a kolostor. Ezt is meg kellene írni! Megtörtént: rögtön megírom, hol olvasható. Bulgária juttatja eszembe a második válásom. Mindössze annyi az összefüggés, hogy a rövid, de lesújtó életzavart Bulgáriában próbáltam, maszek, szóló túrán kipihenni. Tehát: az is válással végződött. Minden válás tragédia. Legalábbis többé-kevésbé normális emberek számára az. Az első válásom is teljesen tönkretett lelkileg is, anyagilag is, a másodikat azonban már végképp nem tudtam megemészteni. Minden egyéb káros következménye mellett alapvetően megingatta az önbecsülésem, önbizalmam. Úgy döntöttem, elmegyek külföldre, tengerpartra, megpróbálom kiszellőztetni az agyamat, szívemet, lelkemet. Rövid keresés-szervezés után Bulgáriát választottam, bepakoltam a legszükségesebb holmikat egy kis bőröndbe, meg egy sporttáskába és felültem a vonatra. A többit részletesen leírtam Bulgária című írásomban. Miért foglalkozom akkor itt is vele? Mert életrajzi vonatkozását akarom kiemelni: a bolgár társaság, elsősorban két ember, a szőke kislány, aki első látásra belémszeretett és a szívét adta és Mladen Csakarov, a sportos idősebb testvérré váló barát életvidámsága a helyére billentette a lelkem. Új, a lelki szennyből kimosakodott ember érkezett vissza a kirándulásról. Mindez, Bulgária, Bombay, Kalkutta megíratott ugyanabban a weblapban, az amrita-it.comban, ahol Halaj kapitány is olvasható. Lentebb, a XX. fejezetben pedig szó lesz a könyveimről. Ott ismertetni fogom a fentebb már említett Világok, népek, emberek című művem, abban megtalálható a világunk minden olyan porcikája, aminek a földjére sikerült lépnem és megcsodálnom. Külkereskedelmi Minisztérium (és Nikex KV), India Kalkutta Kemény három év, csak az sejtheti, mennyire, aki járt Kalkuttában és dolgozott süllyedő hajón. Kemény, küzdelmes, de sikerekkel teli. Kiutazásom előtt váratlanul közölték, egyik első dolgom az legyen, hogy építsem le a 3-4 magyar kiküldött hivatalos ügyeinek intézéséhez kialakult létszámot, ami kb. 10 éve feleslegesen nagy. Úgy vélték, az akkori 12 helyett 4-5 is elég. Én az előző négy indiai évben jártam Kalkuttában, de nekem is furcsának tűnt, hogy a reptérről befelé haladva, a szürkés, fátyolos füstködszerű trutymóból előúszó kunyhók, majd házikók milyen elkeserítő szegénységről árulkodnak. Félóra múlva a nejem türelmetlenkedni kezdett: mikor érünk a városba? kérdezte az elődtől, aki fogadott minket. Rég benne vagyunk válaszolta mosoly nélkül. Püff... Szegény elődöm rossz ébresztés áldozata volt. Kalkuttában szálltak le a Távol-Keletre repülő kormánygépek technikai megállója volt, pilótaváltás és üzemanyag-feltöltés céljából, általában korahajnali órákban. A kirendeltség vezetőjének feladata volt a kereskedelemfejlesztési és kvázi-diplomata munkán túl a Távolkeletre utazó delegációk fogadásának előkészítése, a nyugat-bengáli külügy képviselőjével együtt a fogadásuk, VIP-helyiségbe kalauzolásuk, ott kis étkezés, frissítés kíséretében beszélgetés a külügyesekkel. Lekésett egy ilyen gépet, azonnal útilapura tették. Jó ilyen ismeretek bortokába jutni, amit jóval a helycsere után súgott meg valaki. Mert a pletyka mindenütt eljut annak a fülébe, akit érinthet. 147

148 Az ilyen delegációk amik azonnali elbocsájtást jelenthetnek feltétlenül magas szintet jelentettek: államfő, kormányfő szokott a feje lenni, az alja pedig mindenféle háttér szervezet, többek között külkereskedelmi vállalat vezetője. És a sajtó. Mi olyat is kifogtunk, amelyiknek a feje csak külügyminiszter volt, éppen az egyik nagyon gyenge, angolul se igen beszélő, és az indiaiakkal rendkívül udvariatlan valaki. Egyértelmű következtetésekre jutott az ember: a legmagasabb szint nem lehetett korrupt. Már tudta az ember, hogy Kádár kizárta a környezetében a korrupciót, de a delegációk tagjai általában is kis előnyöket kerestek: például aranyékszereket, és állami boltban is alkudni akartak... Többnyire a gorillák közvetítésével érdeklődtek vásárlási lehetőségek iránt is. Nem emlékszem kifejezetten jó benyomást keltő társaságra, olyanra igen, hogy odajön hozzám két gorilla: mennyiért kapni itt az aranyat? Mondom, pontos gramm-árat nem tudok, de drágább, mint akár Európában, akár a távolkeleti országok jórészében. Itt dolgozik és nem tudja? teljesen megrökönyödtek a drága barátaink. Mit lehet erre válaszolni? Nem arannyal kereskedek, hanem magyar izével (majdnem leírtam). Elsomfordáltak, majd vissza: amikor jövünk vissza, tudja az árat és hozzon mintákat is. Ukáz a javából! Azt a következtetést is le lehetett vonni, hogy nem nagystílű gazemberek (mint két lépcsővel lejjebb sokan), csupán... nem is tudom, minek nevezzem őket. Mint egyéb információkból is értesült az ember, a következő réteg, az akkor már főként technokrata vezetők képviselték a korrupciót, használtak ki olyan lehetőségeket, mint az indiai export-támogatás apró trükkjei, indiai drágakövek és kézműipari csodák értékesítése bécsi átszállással, ott többszörösen magas árakhoz jutottak, mintha otthon adták volna el azokat. Lássuk a munkát. A rutin-feladatok bemutatkozó látogatások, fogadások, ismerkedő tárgyalások, csomagok kiváltása, papírtömeg átvétele mellett elkezdtem felmérni a személyzetet, ki mit csinál? Igazat kellett adnom a leépítést kérőknek, de rettenetesen nehéznek bizonyult. Utcára tenni embereket abban a nyomorban és munkanélküliségben embertelen dolog volt. Ketten előálltak azzal, hogy kommunisták, az egyik a szovjet-párti, a másik a Kína-párti kommunista párt tagjaként biztos volt benne, hogy ha ezt feltárják, nem küldöm el őket. Egyikőjük az elődeim által biztosított kiváltságokat is élvezett. Alig volt feladatuk, azt is silányan látták el, az elsők között szabadultam meg tőlük. Húztam is a nyakam, ki fogja szóvá tenni az ügyet? Haladok előbbre, majd visszakanyarodok. Kalkuttai sikereim egyik titka, hogy rendkívül gyorsan sikerült kapcsolatot teremtenem a főminiszterrel. Az indiai államok kettős irányítás alatt állnak, a központi kormányt onnan kinevezett kormányzó képviseli, az állam ügyeit viszont helyi kormány irányítja, chief minister-rel az élén. A kormányt általános választások győztes pártja, illetve koalíciója alakítja. Nyugat-Bengália (West Bengal) talán második évtizede kommunista, mégpedig a Kína-párti KP és több kisebb baloldali párt koalíciójának vezetése alatt állt. Jyoti Basu, az akkor hetvenes évei közepét taposó pártvezér és az indiai munkásmozgalom vezéralakja eredeti végzettségét tekintve orvos, rendkívül intelligens, lágy, halk szavú emberként köztiszteletnek örvendett. Ehhez a rendkívül súlyos személyiséghez két dolog teremtett kapcsolatot: a kettővel előttem dolgozó kirendeltségvezető, aki jó kapcsolatokat ápolt vele és Kalkutta serifje (nem tudom szabatosan megfogalmazni, kicsoda-micsoda cserebogár, nem rendőr, nem rendfenntartó feladatokat ellátó valaki, hanem kapocsféle a város és a kormány között?), akivel az egyik első fogadáson ismerkedtem meg és aki felajánlotta, elősegíti a kapcsolatfelvételt. 148

149 Nyugat-Bengál főminisztere, a Kína-barát Kommunista Párt és az egész indiai munkásmozgalom vezére Jyotiji (a ji dzsi nagyfokú tiszteletet kifejező képző, gondoljunk arra, hogy Mahatma Gandhi-t is Gandhidzsi-ként emlegetik tisztelői) rekordidő alatt fogadott is, és attól kezdve rendszeres volt a találkozásunk, ha kértem, belátható időn belül fogadott, de a 3 év alatt legalább háromszor vacsorázott nálunk és talán kétszer fogadott ő és felesége minket nem hivatalos keretek között. Egy nyugati említette, az a mondás járja köztük is, ha valamit el akarsz intézni Jyoti Basu-nál, szólj Mr. Halmosnak. Ezzel a remek háttérrel több jelentős ügyet, (ma itthon is használt kifejezéssel) projectet sikerült tálcán nyújtani a magyar vállalatoknak, amelyek aztán sorozatban nem éltek a lehetőséggel. Felsorolásszerűen a fontosabbak: A kiérkezésemkor nyitott tenderen a magyar vállalat, a Ganz az 5. helyen állt egy Dardzsiling mellett építendő vízerőmű tenderén, több lépésben az ügynökkel szoros együttműködésben nyerésbe vittük a céget, japán óriásokat is háttérbe szorítva (a központi kormány azonban hatszor dobta vissza a helyiek felterjesztését, mert a cég ott elvesztette hitelét, több projekttel nagy késésben volt). Tenderen kívüli tárgyalási lehetőséget biztosítottak egy 630 MW kapacitású lignit-hőerőmű elnyerésére, a KKM-MNB rámozdult, a vállalat istentelenül pocsék hozzáállása miatt végül indiai-amerikaijapán ajánlat született. Megkaptam a második Hooghly-híd, egy hárfa-híd angol-német együttműködésben született előterveit tervezésre-kivitelezésre, az otthoniak feltették a kezüket: túl nagy falat nekünk. Hihetetlen volt, valamivel előtte épített a cég hárfa-hidat Pozsonyban, igaz, kisebbet. A magyar közreműködéssel épülő metró szerelvényeinek tenderfeltételeit előre megkaptuk, az acél és alumínium országa nem vállalkozott az alumíniumkocsik legyártására. Hogy nem csak én tartom sikernek ezeket a fiaskókat, arra a továbbiakban fény derül. Ezek a tárgyalások minisztériumi, főminiszteri szinten, illetve a Metró-vezérigazgatóságon folytak. Hamar rájöttem, ha jegyzetelek, tized információhoz jutok, mint ha csak beszélgetek. Táska, papír nélkül jártam a hivatalokba, aztán a kirendeltségen lediktáltam a lényeget. Visszatérve a személyzet leépítésére: kapok egy telefont, valamelyik szakszervezeti főnök kért fogadást. Fogadtam az irodával egy házban lévő lakáson, teát iszogatva előadta, hogy nem tetszik a szakszervezetnek a leépítés. Elmondtam a lényeget, kértem az adatait, aztán barátságos búcsút vettünk azzal, hogy az észrevételeit megfontolás tárgyává teszem. Megvártam, amikor Jyoti Basu-hoz más témával bekopogtathattam és a hivatalos téma után 149

150 elmondtam neki a szakszervezet beavatkozási kísérletét, szolgáltatva az adatokat is. Ne törődjek az egésszel, mondta, a szakszervezetnek semmi köze a kirendeltségen történtekhez, illetéktelen beavatkozásról van szó. Csend is lett mindvégig. Röp-gondolatok: Több mint 100 utazót kellett fogadnom évente, bocs, szezononként, az évet szűkítette egyrészt a két hónap szabadság, másrészt a monszun (június eleje-szeptember eleje). A többség éjszaka landolt és a szörnyű helyi viszonyok, meg az elég általános korlátozott nyelvtudás miatt fogadnom kellett őket a reptéren. Utólag nehéz elhinni magamnak is, hogy ezt a strapát természetes feladatként felfogva pisszenés nélkül csináltam. Talán, ha 10%-a az utazóknak mondott többet, mint az egyszavas köszönöm. A bőr-vevők viselkedtek legtisztességesebben. Apropó, bőr. A hinduizmus erőszakmentességének arculcsapása, hiszen megölt állatról származik. Mindenki, aki ezzel foglalkozott, érinthetetlen, kasztonkívüli csoporthoz tartozott. Kalkutta India talán legjelentősebb bőr-központja egyes külterületei elviselhetetlen bűzt árasztottak. A Transelektro Neyveliben, délen, kazánokat szállított egy hőerőműhöz és bankgaranciagondjai támadtak a kalkuttai központú State Bank of India-val. Felkértek, tisztázzam a helyzetet. Kisebb előtanulmányok után a bank elnökével tárgyaltam (ezúttal jegyzeteltem), majd részletes jelentést tettem. Ez csak azért érdekes, mert a Transelektro jogügyi főosztályvezetője (egyébként ő is és a Neyvelivel foglalkozó beosztottja is rendkívül csinos hölgyek voltak) szuperlatívuszokkal dicsérte meg a jelentést (még nem találkozott jogi végzettséggel nem rendelkező embertől származó ilyen világos, szabatos összefoglalóval), ami ugyebár azt a tudományt érintette, amiből szegény Wiesel Iván kivágott. A hivatalos teendőkön kívül foglalkozni kellett olyanokkal is, akik magán- vagy nem hivatalos utazók voltak. Írtam a monszun-ban a filmesekről, megismétlem, kiváló emberek voltak. Részben ennek a csapatnak köszönhetem, hogy én is megnéztem Kőrösi Csoma Sándor emlékhelyeit. Megrendítő látvány volt a pár négyzetméternyi szoba, ahol naphosszat gubbasztva dolgozott. Többnyire csak egy-egy teáért szaladt le, sokszor odavitték neki, mert arról is elfeledkezett. Az indiai kutatók úgy beszéltek róla, mint szentemberről. Ideírom a film rendezőjének a nevét: Neményi Ferenc. Jött olyan társaság is, amelyik Kőrösi Csoma dardzsilingi sírjának felújítását, illetve oda kopjafa állítását jelölte meg céljául. Nem tetszettek, sok minden zavart, elsősorban a túlzott nemzeti lihegés, mintha akár az indiai állam, akár a magyar átkos korszak lebecsülte volna Kőrösi Csomát, amiről szó se lehetett. Ugyanilyen negatív képem maradt a Vasas (?) foci-csapatáról, nem magukról a focistákról, hanem a vezetőjükről, illetve egyáltalán, arról a szerintem nagyon tisztességtelen megoldásról, hogy a nemzeti válogatottnak szóló meghívást elfogadva egy NBI-es csapatot kereszteltek át válogatottá. Az a baj, hogy ebben is tükröződött az a lebecsülés, ami a fejlődő országok (vagy a nem fehérek?) irányába megnyilvánul nagy népünk és nemzetünk részéről. Az indiaiak se voltak hülyék, értették, mi történik, de lenyelték a békát. Egy Kalkuttában dolgozó vállalati ember tolmácsolgatott nekik, mint megtudtam később, kirendeltségvezetőnek mondva magát. Meghívtuk a csapatot a lakásunkra, egy kis csevejre, nem tudom a tolmács hogy mosta ki magát a szennyből, hogy kirendeltségvezetőként pózolt előttük. Röhögőgörcsöt kapok minden alkalommal, amikor külföldön diplomáciai vagy kereskedelmi munkát végzett emberekről azt feltételezik, hogy titkos tevékenységet folytatott. Az a nevetséges, hogy úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy minden valamirevaló szinten 150

151 dolgozó tartós kiküldött feladatai közé tartozott, tartozik és fog tartozni a jövőben is az ország érdekeit érintő információk gyűjtése és erre rendelt csatornákon keresztüli hazajuttatása. A legsúlyosabb tömeg-etetés, amikor azt próbálják elhitetni, hogy a szocialista kiküldöttek végeztek ilyen munkát, a szent, demokratikus tőkés országok emberei pedig nem. Egyetlen példa: én örököltem egy több száz indiait tartalmazó kapcsolat-listát és azt valamikor a második évben teljesen fel kellett frissítenem és fel kellett juttatnom Delhibe (futár jött érte), majd távozásomkor újra felfrissítve át kellett adni az utódomnak. És ez a lista minden elképzelhető adatot felsorolt a rajta szereplőkről, a személyi adatait, a cége adatait, mik a magyar kapcsolatai, milyen szokásai, hobbijai vannak, tart-e ágyast, mikor szokott pisilni... Nyilván pontosan ilyen adatgyűjtést folytattak a tőkések is, hiszen még a vendéglátás, meghívások elfogadásának a szabályozása is szóról-szóra azonos volt náluk is, mint nálunk. Elterjedt a hír, hogy az egyik nyugat-német cég vezére kém. Így, egyszerűen. Az indiaiaktól hallottam először, aztán egy nyugati is Mr. Spy-ként említette, általa adott vacsorán. A hír valószínűleg nem fedte a valóságot, mert egyébként visszarendelték volna, de... válámi ván... Mindketten, Mr. Spy és én meghívottak voltunk egy kedves angol-német házaspárhoz vacsora-partyra, alig léptem be, lerohant: mit szól hozzá? Mihez? Hát hogy meghalt (és mondta az éppen aktuális szovjet roncs-fővezér nevét), nem hallotta? Mondom, nem én, tényleg meghalt? Hogy-hogy maguk, szocialisták nem tudják, hogyan működik a rendszerük? Így, de miért ilyen izgatott? Hát, hogy ki lesz az utóda? Sokat hallottam oroszoktól az utóbbi időben Gorbacsovról, mint esetleges reformerről (már aki mert ilyet egyáltalán mondani). Mondom Mr. Spy-nak: ha szerencsénk van, Gorbacsov. Most rajta volt a sor, a meglepetéstől csak tátogott: ki, kicsoda, mit tud róla? Elmondtam. Lehetetlen... lehetetlen ballagott el. Ha több volt, mint hivatalnok, jól jöhetett neki a hírem, mert igaznak bizonyult. Ha már a két rendszerről van szó, megemlítem, hogy a láger- vagy börtön-effektus se korlátozódott kizárólag a szocialista kolóniákra. Ott rettenetes dolgok zajlottak, egymás piszkálása, mószerolás a harmadikoknál, feljelentések, különösen a szovjeteknél és a cseheknél, mert azok egy-egy épületbe zsúfolva laktak is, azt is látták-tudták, ki mit eszik-iszik, ki pofozza a gyerekét, esetleg üvölt valamelyik szolgájával. De hallani lehetett, hogy a nyugati követségeken is sűrű az összezördülés, a hosszas külföldi egybezártság izzó gyűlöletet termel. Lehet, ezért váltották őket sűrűbben, többnyire háromévenként. Egyedül voltam mint említettem az ország képviselője, a legnagyszerűbb dolog ebben a főnöktől való mintegy 1600 km-es távolság volt. Nem kellett magamnak engedélyeznem a meghívások elfogadását, nem kellett beszámolnom a történtekről, meg ilyesmi. Rövid időn belül kezdtem is használni a józan paraszti eszem. Kezdődött a golffal. Delhiben jártamban többször rácsodálkoztam, hogy a Golf Links cím alatt működő kirendeltségen (bocs: Kereskedelmi Tanácsosi Hivatal vagy mifene) dolgozók között nem akadt senki, aki legalább kipróbálta volna, mi ez az átkozott burzsoá kitaláció. Kalkuttában kellett mozogni, mert különben begőzölt volna az ember a közel 40 foktól és 80-90%-os párától. Kezdtem újra (Bombayban ezt űztem) az úszással, rettenetesen unalmasnak találtam a negyven hosszt faltól falig. Próbálkoztam a lovaglással, nejem és gyermeke kiröhögtek. Mondta az egyetlen vállalati magyar, hogy ő elkezdett golfozni, meri ajánlani. Kimentem. Nem golfozott, csak csapkodott az ütőkkel, de a szép környezet vonzott, megpróbáltam. Bár ne tettem volna, lassan húsz (most már jó 30) éve nem enged a markaiból. Félévbe tellett, mire többnyire eltaláltam a labdát, újabb egy évbe, mire felvergődtem arra a szintre, hogy ki mertem mondani: tudok golfozni. Nna, hamar elterjedt a híre a magyar kirendeltségeken is, meg Kalkuttában is. A legközelebbi delhi kör-gyülekezeten szúrós szemekkel kérdezte a főnököm 151

152 utánozhatatlan, hűvös váddal a hangjában: hallom, golfozol? 1983-at írtak. Kalkuttában viszont hónapokon belül megjelentek a szocialisták, nagy meglepetésemre elsőnek az oroszok. (A Tollygunge Club 1985 aug. 6-án igazolta, hogy nem tartozom nekik, azaz kiengedett kötelékeikből. Pecsétes kartont kaptam arról, hogy 24-es hendikeppel bocsátanak utamra. Itthon elkérte a golf felélesztésével foglalkozó úriember, el is tűnt.) A második rémtettem: meghívót kaptam a diplomáciai testület hagyományos, évenként megrendezésre kerülő hajókirándulására. Apropó: miért is kerültünk fel a feleségemmel együtt a diplomaták jegyzékére, diplomata státuszba? Csak kvázi diplomata rangot élveztünk, és egyszerű oka volt: ha szimpla kereskedelmi tevékenység lett volna a kirendeltség deklarált célja, a hozzá fűzhető kereskedelmi forgalom után adózni kellett volna. A két kormány megállapodott, hogy szintet emelnek, kikerülve ezzel az adót. Tényleges diplomáciai feladatunk nem volt, mégis diplomata szerviz útlevelet kaptunk, felkerültünk a Nyugat-Bengálba akkreditált diplomaták jegyzékére, számtalan előnyben és élményben részesülve. Leírok párat, ha ménkű is üt belém miatta. Kedvezményes vásárlási lehetőségek szinte az egész világon, hong-kongi tax-free bolttól kezdve a BMW gyárig; kedvezményes konvertibilis-valuta kezelés és vásárlás itthon, kijelölt boltban; VIP rangnak kijáró fogadás, elhelyezés fogadásokon, ünnepi alkalmakkor... Több most nem jut eszembe, pedig biztos volt más is. Tehát elfogadtuk a meghívót: Hooghly folyó, ilyen és ilyen kikötő. Egy napig gondolkodtam: ezt azért jeleznem kéne Delhinek, meg tanácsot kérni, menjünk, ne menjünk? Mondom a nejemnek, elmegyünk, megnézzük az eddig kizárólag fogadásokon látott embereket, milyenek szabadidőben? A kikötőnél a hajó előtt ketten-hárman fogadták a résztvevőket, láthatólag elképedtek, hogy szocialista is megjelent. Jól éreztük magunkat, vidám csevegés, eszemiszom. Az amcsik szinte letámadtak és kínálták az akkor nagyon új kaliforniai boraikat. Szent ég gondoltam ezek most tanulják a borászatot, biztos valami lőre. Tévedtem: kiváló borokkal traktáltak! Azt is meg lehetett tanulni tőlük, hogy nem kell mindent szapulni, amit az ellen...ség vagy...fél csinál. Kérdem tőlük, ugye a Smirnoff a legjobb a vodkák tengerében? Isten ments, felelték, a legjobb vodka a Sztolicsnaja! Hm... Egy év múlva ott volt a fél szocialista tábor. Csak meg kellett törni a jeget! Tovább az amcsikról! Ez is megérdemli a hümmögést! Miután a feleségemmel lassan eldöntöttük, lehetetlen tovább tükörbe nézni, annyi a disznóság, ez az utolsó állami, illetve szocialistának keresztelhető (mai divatos szóval élve) szerepvállalásunk. Elkezdtem komolyabban ismerkedni a másik oldallal. Az egyik lépés az amerikai konzulátushoz vezetett, rendszeresen kaptunk ottani kulturális eseményekre, elsősorban filmvetítésekre meghívót. Az egyik filmet megnéztük, az is gyenge volt, de szinte minden riasztónak hatott. Golyóállónak kiképzett üvegkalitkában tengerésztiszt, kéri a személyi azonosító dokumentumot, adom az indiai Identity card -ot, forgatja úgy, hogy Majakovszkij jutott az eszembe, bár látnia kellett, hogy Magyarországot képviselem, rákérdez, majd telefonál valahová a felhőkbe. Úgy engedett be bennünket, mintha terroristák lettünk volna. Moszkvai emlékek jutottak az eszembe. Még vagy kétszer mentem oda, nagyon nem tetszett. (A helyi hatóságok gyilkos humorára jellemző, hogy a konzulátus utcáját a vietnami amcsi vereséget követően átkeresztelték HoShi-Min utcára, az amcsi levélpapíron ez a cím szerepelt, amíg ott voltunk). Ott éltem át Indira Gandhi lemészárlását. Az volt, a testőrei egy teljes géppisztoly-tárat és egy pisztolytárat ürítettek belé. Figyelmeztették előre, hogy valami készül, éspedig a szik (Sikh) testőrsége részéről, jó lenne megszabadulni tőlük. A nagyságára jellemző, azt mondta, nem 152

153 fokozhatja a vallási-faji feszültséget azzal, hogy ezt a lépést megteszi. A naiv óriások egyike volt, nagyon tiszteltem. Reptérről vagy külvárosi (bőrös) tárgyalásról hazafelé vettem észre, hogy gyorsan ürülnek ki az utcák. Mire visszaértem a kirendeltségre, dermedt csend várt és a hír. Kalkuttában jelentős szik közösség élt, valószínűleg mindenki attól félt, hogy repressziók vagy vallási összetűzések következnek. Minden ilyen dermedt csendben maradt két-három napig, csak egy messiás-jelentőségű óriást végzett ki megint a saját népe. A vártnál sokkal többet kellett szerepelnem: szocialista ünnepségek április 4, november 7 a helyi kommunisták megemlékezései sok mindenről, például Lenin születésnapjáról, munkás-gyűlések, de magyar akciók is, filmszemle és hasonlók. Beszédeket kellett tartanom, ami nálam mindig magas lámpalázzal jár önmagában is, de a teljes kiábrándultság állapotában olyan mondanivalót megfogalmazni, ami miatt nem rúgnak ki azonnal, de a célnak is megfelel, rettenetes kínokat okozott. Igyekeztem mindennek az emberi oldalát és nem a politikai tartalmát hangsúlyozni. Mindezt olyan körben kellett tennem, ami egyszerűen elképesztett. A helyi szónokok mindig papír nélkül mondták el beszédeiket, többnyire bengáliul. Nem értettem, de verseléshez érzékeny fülemmel megéreztem, hogy szinte versbe fogják a mondandójukat. Ha angolul kellett szerepelniük, ezt a szintet nem érték el, de úgy is remek beszédeket tartottak. Fantáziadús világ, költői tehetségek. Az egyik ilyen Lenin-ünnepségre nem mentem el. Meguntam a sok handa-bandát, zászlólengetést, skandálást, jelmondatok üvöltözését. Másnap vagy harmadnap telefont kaptam a Nagykövetségtől, kiderült, az orosz főkonzul bepanaszolt. Kérdőre vontak, miért nem mentem. A kagylót majdnem kiejtettem a kezemből, annyira meglepett a szovjet beavatkozás ilyen piszlicsáré ügyben. Hirtelen azt mondtam, nincs keretem az ilyen ünnepségekkel kapcsolatos költségek viselésére, koszorúra, meg mittudomén. A Nagykövetség nyitott keretet. A menetközbeni elismerések hatására szentül meg voltam győződve, hogy biztosítottam a kirendeltség jövőjét. Kiderült, hogy a Metrimpex-nél említett miniszterelnök-helyettes még mindig regnált, nyűtte a minden mozdulatára nyikorgó bársonyszékét, erőltette az ukáza végrehajtását, ami nem a kirendeltségi keretek csökkentését írta elő, hanem minden tizedik kirendeltség bezárását. A KKM kénytelen volt beszüntetni Kalkutta finanszírozását, de megállapodott a Nikex-szel, a Metró építésében közreműködő vállalattal, hogy vállalati irodaként vegye át a kirendeltséget. Két év kegyetlen munka megcsúfolása, megaláztatás. Csináltam tovább, vitt a lendület és a hit abban, hogy előbb-utóbb lekövetik a vállalatok a megnyíló lehetőségeket. Közben Amrita lányom elkezdte az iskoláit. Nagyszerű suli volt, valamikor angol, de régóta indiai kezelésbe került. Nemcsak a nevében viselte a nemzetközi jelleget, hanem ténylegesen is: oda járt minden Kalkuttában állomásozó külföldi gyermeke, öröm volt látni és tudni, hogy milyen nagyszerűen megértik egymást ezek az apróságok, fehérek, feketék, sárgák, szocialista- vagy tőkés származékok. Ebben a suliban rég az élt, amiről nálunk évek óta vitatkoznak a pedagógusok, az oktatás irányítói: vasfegyelem helyett baráti hangvétel, kemény osztályozás helyett a tanuló előrehaladásának szöveges értékelése, a gyerekek rendszeres szerepeltetése színpadon. Amrita könnyedén alakította Szítát a Ramajana iskolai előadásán. Nagyon rossz kép maradt a szerepléséről, mégis mutatja az oktatás sikerét (is): 153

154 Óriási stresszt jelentett azonban a gyerek számára, hogy hetente többször kellett esti programokra járnunk és olyankor a dadussal egyedül maradt, kiállt a biztonsági okokból teljesen berácsozott épület ablakába és keserves sírással búcsúzott a távolodó autótól. Az ember szíve majd megszakadt. A feleségem a harmadik évben fel is adta, kizárólag a legfontosabb eseményekre jött velem. A második nyáron egy aranyos gyermekgyógyász ismerősünk megnézte Amritát és azt mondta, valószínűleg kezd lemaradni a fizikai fejlődésben, soványka, árt neki a klíma. Amikor kiérkeztünk a harmadik évre, leült az ágyára és elpityeredett: menjünk haza, most, rögtön menjünk haza. Csak néztünk, tudtuk, hogy szereti az iskolai pajtásait, a klubot. Valószínűleg a rácsos ablak riasztotta. A harmadik év közepe körül értesített bennünket a KKM, hogy végleg felszámolják a kirendeltséget, nekem pedig felajánlják a delhi kereskedelmi tanácsoshelyettesi posztot. Óriási elismerés, talán két lépcsős ugrást is jelentett a ranglétrán, hiszen egy óriási birodalom, Európaméretű állam magyar kereskedelmi munkájának irányításában ajánlottak kulcsszerepet. Annak ellenére, hogy teljesen kiábrándultunk a rendszerből, annak nagyjaiból, gentlemen s agreementet kötöttünk, miszerint amelyikünk először jut nem állami munkához, azt a másik egy évig eltartja, napokig törtük a fejünket, el lehet-e, el szabad-e utasítani ezt a megtiszteltetést. Tudva, hogy a nem a híd felégetését jelenti magunk mögött, mégis kimondtuk. Megpróbálom összeszedni és fontossági sorrend megállapítására nem törekedve felsorolni az okokat. A saját személyemet érintő szempontok közül a legfontosabb talán az volt, hogy mind a nagykövet, mind a tanácsos vonalas ember hírében állt, illetve az utóbbi ugyanaz a személy, aki azt felelte egy kormányintézkedést érintő kritikámra, hogy pártunk és kormányunk előírásait nem kritizálni kell, hanem végrehajtani. Nyilván megalkuvások vagy ütközések sora várt volna. Tudtam azt is, hogy új helyen, főként központi kormánykörökkel folytatandó munkában legalább három évre, inkább többre van szükség ahhoz, hogy az ember eredményeket tudjon felmutatni. Csak az ismerkedésre, kapcsolatfelvételre, a munka részleteinek megismerésére minimum fél-, inkább egy év kell. Egyhuzamban 6-7 év trópuson? Saját korlátaimat is ismertem, a további folytonos szereplési kényszer is taszított. 154

155 Feleségem se szívesen vállalkozott volna a szakmájából (jogász) való további kiszakadásra. Bombayban a második évtől kezdve dolgozott gazdasági (!) ügyintézőként, Kalkuttában ő volt a mindenes, gazdasági ügyintéző, titkárnő, telex-kezelő. Delhiben valószínűtlen lett volna, hogy munkát kap, a semmittevéstől irtózott. Mindketten elképzelhetetlennek láttuk, hogy az egyszemélyes kirendeltség légköréből átmenjünk egy hatalmas kolónia darázsfészkébe. Elég volt Bombay, a kalkuttai szűk körben is uralkodó pletykák, nem tudtuk elképzelni, hogy viselnénk el a mintegy 40 család láger-atmoszféráját. Amritát se tudtuk, akartuk további negatív fizikai-pszichológiai hatásoknak kitenni. Kimondtuk tehát a nemet, a harmadik év végén végleg hazatelepültünk. Meglepetésünkre a Nikex a Metró miatt fenntartotta a kirendeltségi címet viselő irodát, váltás jött, nem kellett a felszámolás nehézségeit végigszenvednünk. Végleg búcsút vettünk Indiától. Akit érdekel, mi született a Halaj-kapitánnyal is ékeskedő weblapomon Indiáról, lapozzon bele: India. Később két változatban is írtam könyvet Indiáról, legjobb, ha nem itt olvasnak Indiáról, hanem elolvassák a 7 év a csodálatos Indiában és két nepáli túra című könyvem. Nem hagyhatjuk el Indiát, míg fel nem sorolom azokat az országokat, illetve Indián belül azokat a fontosabb településeket, amiket ez alatt a három év alatt sikerült meglátogatnunk. Külföld: London és Amszterdam, Bangkok és München, csak órákra Koppenhága India: Nepál (ide sorolom, mert annyira hindu, annyira ortodox India, hogy véletlenül se érzi Indiaidegennek az ember), Dardzsiling és Benares (Varanasi) a nepáli út melléktermékeiként, Bhubaneshwar-Konarak-Puri fantasztikus körút, és kétszer-háromszor Digha, a Kalkuttától km-re lévő tengerparti üdülőhely. Ezt mind meg kell írnom, ha addig élek is! Megtörtént! Két India könyvben is megtalálhatók: India és Nepál, valamint 7 év a csodálatos Indiában és két nepáli túra. Indiából visszatérve egy darabig nem tettünk nagyobb utazásokat. Telenként síelgettünk, eleinte a szoc. táboron belül (mert oda lehetett, arra volt pénzünk, meg mert nem tudtunk annyira síelni, hogy ne tudtuk volna kisíelni magunkat ezeken a viszonylag kis terepeken), aztán amikor megnyílt a lehetőség, hogy nyugatra is merészkedjünk, gyorsan változott az ízlésünk, mind többet jártunk Ausztriába, Olaszországba, majd Franciaországba, tán kétszer Szlovéniába, és mindinkább hanyagoltuk a rosszul kezelt, pocsékul kiszolgált szocialista terepeket. Nyári útjaink először Bulgáriába vittek bennünket, majd kétszer vagy háromszor a jugoszláv tengerparton üdültünk, egyszer az olasz tengerparton (ahonnan csavarogtunk a környék városaiba), majd Barcelona közelében, spanyol tengerparton töltöttünk egy-egy hetet. Meg kell mondjam, a ma újra horvát tengerpartot nem cserélném fel semmi pénzért a nyugatiakkal. Én hivatalos úton eljutottam Ciprusra és Máltára, bejártam a Szovjetunió nyugati részeit, Ukrajnát, a balti államokat, Csecsenföldet és Grúziát, pár napot töltöttem Nyugat-Szibériában. Utolsókat rúgta az első iraki háború, amikor oda is el kellett mennem. Többször jártunk Bécsben, hol is még? Igen, barátokkal tettünk egy csodálatos spanyol körutat. Ismerősök meghívására jártunk Németországban (Berlinben és Szászországban), majd Amritát hazahozni a berlini ösztöndíjáról, végül feleségem egyetemi társainak meghívására csodálatos kegyben részesültünk: eltölthettünk két hetet Kubában. Kétszer jártunk Velencében és a nagyon szép Prágába is többször átszaladtunk. Amritával ellátogattunk Isztanbulba is, kocsival. Fárasztó út volt, de megérte. Nem lenne sok hozzátennivalóm a külön-külön megírtakhoz, ezért egyszerűen ide linkelem azokat a Világ fejezetből. 155

156 Intranszmas Magyar Bolgár Társaság Az ITM párttitkárával maszek leveleztünk. Amint megtudta, hogy nagy valószínűséggel hazatérünk, könyörgőre fogta, menjek vissza kereskedelmi igazgatónak. Nem hajtott a vágy, de a híd felégetése miatt a KKM-től nem várhattam semmi jót, a Kalkuttát látogató vállalatok nem érdekeltek, maradt tehát a hólyag vezérrel megáldott Imtranszmas. Az ezúttal ott töltött mindössze másfél év tele volt kínlódással. Teljesen, tövig leépült igazgatóságot láttam viszont, a tőkés export megszűnt, a hatáskörök végleg eltolódtak a műszaki igazgatósághoz, ugyanakkor a kereskedelmi igazgatóság teljes felelősségét nap-mint-nap aláhúzta a mind hülyébb vezér. Akkor még nem tett ilyeneket, de távozásom után elért a hír: egy igazgatósági értekezleten, a vitát lezárandó pisztolyt rántott, lecsapta az asztalra és közölte, hogy lelövi, aki nem csinálja, amit kitalált. A párttitkár támogatása mit sem ért. Maradtak a bökversek. Félév alatt beindítottam ismét a tőkés exportot, de tele félelemmel, állandósultak a határidőés minőségi gondok. Egy év múlva elértük az első turnusom szintjét. Közben azonban a belföldi kereslet szűkült. Termék- és tevékenység-fejlesztési javaslataim mellett karcsúsítást, létszámleépítést is javasoltam, éspedig csak olyan területeken, amelyek az alaptevékenységet nem érintették volna: a tíz körüli sofőr helyett egyet és kocsi-poolt, valamint a nyugdíjasok (30-40 fő) elküldését. Egyöntetű antiszociális felkiáltás fogadta a gondolatot. Az akkor 530as létszámból a gengszterváltást követően 50 fő maradt. Mégis én voltam antiszociális. Többször agitáltak, lépjek be a Munkásőrségbe, határozottan hárítottam. Ezt aztán végképp nem! A vörösöző seggnyaló társaságban is bíztatott, hordjak vöröscsillagos sapkát, hadd találjanak majd könnyen célba a vörös-vadászok. Most bitorolja az ITM székházát. Az MSZMP, Kádárral az élen, és ennélfogva a kormány is messze lemaradt Gorbacsovéktól, a tábor reform-országából ortodox országgá lettünk. Minisztériumi főosztályvezetővel is váltottam erről néhány mondatot, teljesen egyetértett velem. Nem lehetett azonban tudni, Kádár mikor adja be a derekát vagy mikor váltják le. A XIII. Pártkongresszus határozatai, főként a teljesen megalapozatlan jelszó, hogy most aztán jön az életszínvonal-növelés, annyira feldühített, hogy fogtam az újságot és a párttitkár asztalára tettem: nagyon fogjuk ezt szégyellni! Én tényleg szégyellem, hogy akkor még párttag voltam. Igaz, mindenki tudja, belépni könnyű volt, kifelé nehezen nyíltak az ajtók. Többnyire tönkrementek, akik kiléptek. Végül kizárattam magam. Vad kilépés helyett a kevésbé fájdalmasnak látszó megoldást választottam: beszüntettem a tagdíj-fizetést, aminek három hónap múlva a tagság megszűnését kellett jelentenie. Nem hagytak simán távozni. A párttitkár és a személyzetis többször agitált, meg tanácsolta, ne tegyem tönkre magam, aztán felhívott a kerületi instruktor, kérte, menjek be vagy kijön, megmondtam, a döntésem végső. Erre küldtek egy kizáró végzést vagy határozatot, az ostobák. Kizártak, mint József Attilát, de nekem ez nem fájt, nem írtam A semmi ágán ül szívem... verset. Lehet, nekik kellett lobogtatniuk, hogy eljárnak a hűtlenekkel szemben? A kizáró papirusz ma értékes lenne, örülnék, ha felütné a kis fejét valamelyik fiókomban. Még Kalkuttában voltunk, amikor a feleségem ajánlatot kapott volt főnökétől: csináljanak maszek irodát. Nem mert akkor lépni, félt a bizonytalanságtól, visszament az állami céghez, ahonnan eljött és ahol fenn kellett tartaniuk a helyét. Amikor szembeültették azzal, akit pótlékául vettek fel és kiderült, hogy mindketten azonos rangban vannak, otthagyta a céget és 156

157 elfogadta a volt főnöke ajánlatát. A megbeszéltek szerint biztosítanom kellett a hátteret. Félév múlva éreztem, hogy forognak a kerekek és kezd megnyugodni. Nem bírtam tovább, elkezdtem én is keresni a maszek megoldást. Lassan eljutottunk páran a kisszövetkezet gondolathoz. Lehetetlen volt kivárni azonban, hogy a gondolat cselekvéssé érjen. Döntöttem: 1987 február elején beadtam a vezérnek a felmondólevelem és a hónap végén kiléptem. Életemben másodszor a semmibe. Elvágtam minden kapcsolatom a szocializmussal, a szakszervezeti tagságot is beleértve. És nem rendelkeztem még semmi támasszal. A feleségemnek is csak utólag mondtam meg. Ő is, a rokonaim, barátaim is őrültségnek tartották a lépést, hiszen a rendszer csúszott ugyan a lejtőn, de messze nem lehetett a teljes összeomlást érzékelni. Elvágtad magad örökre mondták. Vállalkozó voltam Magyarországon Kedves ismerősök pihenőpályát biztosítottak. Felvettek a Verzálterv építész kisszövetkezetbe, biztosítva ezzel a munkaügyi jogfolytonosságot. A semmibe léptem ki ugyan, de gyorsan kezet nyújtottak, akik már a maszek világban működtek. Elkezdtem komolyan szervezni a kiagyalt kisszövetkezetet, akkoriban azonban ez nem ment napok alatt április 16-án sikerült csak létrehozni az ECHO Kereskedelmi és Szolgáltató Kisszövetkezetet, 23 taggal (műegyetemi oktatók, akik az ITM-mel álltak kapcsolatban és ITM mérnökök) és ,- Ft jegyzett tőkével, ebből volt az én befektetésem. Nem emlékszem, miért tolódott szeptember 1.-re a munkakönyvi bejegyzésem. Alaptevékenység: építészeti és anyagmozgatási-raktározási tervezés (esetleg kisebb kivitelezés). Kibéreltünk egy magántulajdonban lévő lerobbant üzlethelyiséget, sajátkezűleg (a 23-ból négyen-öten) ajtót, ablakot és padlót cseréltünk, felújítottuk az elektromos szerelvényezést, kimeszeltük a két kis helyiséget, visszaszereztük a kikapcsolt telefont, vettünk a lábukon alig álló székeket és asztalokat. Júniusra lettünk kész. Kimondtunk néhány alapszabályt: csak a titkárnőmindenes kap fix fizetést, a többiek (akik engem kivéve másodállásban csinálták, amit csináltak), engem, az elnököt is beleértve, csak az általuk hozott-végzett munka arányában jutnak jövedelemhez; minél kisebb (!) munkákkal kezdjünk, hogy gyorsan tudjunk teljesíteni és pénzhez jutni. Leültem az egyik rozoga székre és hónapokon keresztül telefonáltam (ledaráltam az ujjam) és tárgyalásokra jártam. Hetek múlva jutottunk munkákhoz, én valamikor ősszel kaptam először 2000,- forintot. Lassan kiderült, hogy a társaság háromnegyede nem igen tud vagy akar munkát hozni, a munkakedve se nagy, szélesíteni kellett a tevékenységi kört, elkezdtünk külkereskedni. Agy-exporttal kezdtük, szoftvereseket exportáltunk Angliába és az NSZK-ba, majd általános kereskedéssel bővítettünk, elsősorban műszaki termékeket exportáltunk a SzU-ba, majd bartereztünk (műszaki termékek, konzervek, italok, mifene oda, fémek és fa onnan). A körülbelüli árbevételre emlékszem, az indulás éve: másfél millió; 1988: 4,5 millió körül; 1990: 12 millió; 1991: 50 valamennyi. Innen nagyon keverednek az emlékek, egyrészt, mert 89 végén megalapítottuk az ECHO Kelet-Nyugat Kereskedelemfejlesztési Kft-t és nyilván a két szervezet együttes árbevétele jár a fejemben, másrészt évente többször bővítettük a tevékenységet, használt autó importtal, szatellitrendszerek importjával kezdtünk foglalkozni, majd közös irodát nyitottunk az Orionnal Moszkvában és az Orion exportjának ellentételeként megjelenő olajat mi értékesítettük a Mineralimpex-nek. 92-ben és 93-ban 300 millió körül teljesítettünk és volt olyan pillanat, amikor többmilliárdos szerződéses állománnyal rendelkeztünk. Több vegyesvállalatot alapí157

158 tottunk: Csecsenföldön, Litvániában és Ukrajnában, kétszer költöztünk, a harmadik helyünk komplett épület volt, kezdtünk jólmenő vállalkozásnak kinézni. A nyugati partnerek nem hittek a számoknak, a KKM jelentős exportőrként tartott minket nyilván. A KKM, megismerve a csecsenföldi tevékenységünket és kapcsolatainkat, meghatalmazott olyan puhatolózó tárgyalások folytatásával, hogy a függetlenségi törekvéseik sikere esetén milyen mélységű kapcsolatok alakulhatnának ki a két ország között. Így találkoztam az akkori miniszterelnökkel is. Most, hogy frissítek, látom, hogy harmatgyenge lelkemmel nem mertem leírni a teljes igazságot: felhatalmaztak, hogy a kormány nevében ajánljam fel a függetlenségük elismerését. Bölcsebb volt nálunk: megköszönte, de korainak tartotta. Az egésznek az oroszok vetettek véget, amikor legázolták Csecsnyát. Ezzel egyidejűleg több sebből kezdtünk vérezni, a legfőbb gondot az orosz, illetve volt szovjet gazdaságok gyakorlatilag teljes összeomlása jelentette, amellett, hogy kiderült, szinte valamennyi ottani kapcsolatunk volt párt- és komszomol-vezér, utolsó gazember, szuperszélhámos. Sorolok pár emberkét: városi pártbizottság tagja, megyei komszomol-bizottság titkára, rendőr-parancsnok, aki nyugodtan elmondta, hogy két kiló aranyat lopott Szibériában. A többmilliárdos kötésállomány hirtelen tízmilliókra zsugorodott, márpedig a létszámot a kötésállomány alapján fejlesztettük fel. Kiderült, hogy az ORION-ITM iroda ügyintézője, aki a mi témáinkért volt felelős, egyrészt óriási kuplerájt tart az ügyeinkben, másrészt azt továbbít, ami más kapcsolatának nem kell. Itthon nem tudtam a gyors fejlődést lekövetni, stabilizálni. Igyekeztem a tevékenységeket önálló gazdasági egységekre bontani, felelős vezetőkkel megfejelni, de ezek egymás után nem váltak be, újra és újra rám terhelődtek a feladatok. Az egyik barterünket finanszírozó bank váratlanul a megállapodottnál nagyságrenddel nagyobb jutalékot emelt le a számlánkról, milliókkal átlépve a szerződött értéket és nem lehetett mit kezdeni vele; egy ügyintézői hiba ötmilliót vitt el; az APEH két évben egymás után tartott revíziót, a második évben két hónapra leblokkolva a teljes könyvelést (mivel félre nem érthető célzásra nemet mondtam). Ismét érdemes durvábban fogalmazni. Megkérdeztem a revizortól, miért rendeltek el egy év után újabb vizsgálatot? Nem sokat köntörfalazott: egyrészt, mert használtautókkal is foglalkoztunk, másrészt mert akkora a forgalmunk, amekkora. Valamit kérdeztem a vizsgálat mélységéről vagy időtartamáról, szemembe mondta, hogy ekkora forgalom mellett kétmilliót megérhet, hogy rövid legyen. Úgy tettem, mintha nem érteném, hetekre leblokkolta a könyvelést, és megállapított kétmillió büntetést. A feleségemék könyvelője elleniratot készített, bebizonyítva, hogy szélhámosság a megállapítás. Visszavonták. Remélem, a revizor nem sokáig rontotta tovább a levegőt. Aztán banki átutaláson többszázezret vesztettünk leértékelés és a banki rendszer lassúsága miatt. Külföldiek nem hitték el, hogy ilyen előfordulhat, a bankkal viszont megint nem lehetett mit kezdeni. Mindennél nagyobb bajként jelentkezett azonban, hogy a könyvelést is képtelen voltam úgy kialakítani, hogy lépést tudjon tartani a fejlődéssel. Többször került sor váltásra, jóindulatú és szorgalmas könyvelő nem bírta a terhelést, otthagyott, neves könyvvizsgáló teljesen alkalmatlannak bizonyult, végül külső cégnek adtam ki, akkor meg az egyeztetési nehézségek bizonyultak áthidalhatatlannak. Pedig ez kulcskérdés. Egyszerre három helyen botlottunk meg, legalábbis elmaradásokat jelzett mind az APEH, mind a VPOP, mind pedig a TB, összesen 4,8 millió összegben. Az utóbbi kettőnél személyesen jártam el, a VPOP-nál egyszerűen nem lehetett tisztázni a dolgokat, mert a gépi 158

159 nyilvántartásukat kézi helyesbítések tarkították, a TB-nél könyvelési hibára derült fény, ami kis összeg volt, de a kamatterhei közel millióra nőttek. Az utóbbiak elengedését kértem, nekünk nem adták meg, félév múlva mindenkinek elengedték, aki kérte. Ja, és voltam olyan balga, hogy az alkalmazottakat a teljes, tényleges jövedelmükön adminisztráltam, ami gyilkos dolog Garasországban a rendkívül magas közterhek miatt. Ma már tudom, ostoba dolog volt! Először az ECHO Kelet-Nyugatot számoltam fel, a német partner a tervekben szereplő, többmilliárdos kötésállományon alapuló eredményhányaddal megfejelt tőkerészt követelt és kapott meg, az egyik magyar partner meggyanúsított, hihetetlen volt az egész. Az anyacég felszámolási eljárása során tisztázódott, hogy a céggel szembeni tényleges követelések mindössze hétszázezer forintot tesznek ki! De lezártuk az ECHO-történelmet, nem láttam értelmét ilyen közegben viaskodni. Aljasabbnak kell lenni az aljasoknál, ha boldogulni akarsz! Az ECHO utolsó vagy utolsóelőtti évében nyugdíjaztattam magam, de egyrészt nem tudtam meglenni munka nélkül, másrészt Amrita csak a gimnáziumnál tartott, megoldást kellett keresni. Megalapítottunk a feleségemmel Halmos és Társa Kft néven egy gyakorlatilag egyszemélyes céget, aminek a fő tevékenysége rövidesen a 8mOD versenyvitorlás gyártatása és értékesítése lett. Erről azonban írtam pár sort külön, akit érdekel, olvassa el: 8mOD (osztály)történelem Mielőtt zárnám soraimat, adom négy írásom URL-jét, politikai pamfletek vagy nevezhetők másnak is, mondjuk csendes káromkodásnak a fölött, ami Magyarországon a politika színterén történik: A garasországi neokapitalizmus természetrajza, áttekintés a történelmi közelmúltunkról, az Átkos időszakról és a gengszterváltást követő négy évről; A garasországi neo(vad)kapitalizmus tündöklése, rövid összefoglaló a Horn-kormány éveiről; A garasországi neokapitalizmus új vezéreinek fertelmei, átkozódás a FIDESZ-uralomról; Garasország ma (2002- ), kevéske jó történés és jó nagy adag kaki. A négy rövid írást egybefűzve született meg a Mitől döglik meg ez az ország? könyvem, amit nyomdai és e-könyv formában is megjelentettem, a XX. fejezetben újra lesz róla szó. *** 159

160 XX. Írok boldogan, veszettül, a kaszás elől menekülve A Halaj kapitány utolsó sora alatt a dátum 2011-gyel kezdődik. Akkor pedig már új korszak nyílt meg az életemben, az addig eltelt 75 évnél (mínusz gyermekkor a szőnyegbombázásig, amíg zavartalan boldogságban éltem) boldogabb élet kapuja nyílt meg előttem. Nem tudom, tulajdonképpen mikortól számíthatom az íróvá válásomat. Hiszen gyerekkoromtól kísért az irodalom, nemcsak vonzalomként, hanem gyakorlatként is. Gimnazista koromban kezdtem el verselni, és bár bátortalan voltam ahhoz, hogy megmutassam a nekem hol komolyan tetsző, hol csak zavartan elfogadhatónak értékelt verseimet szakértőnek, akárhányszor beleolvasok a vers-füzetembe, vagy a weblapomon helyet kapott gyűjteménybe (amelyiket egyszer végre ellenőriznem kellene, mennyire teljes), mindig örömmel tölt el a hangjuk, a néha nehezen emészthető tartalmuk. A gyermekeim, ha árván hagytam is őket. Mindig meglep, mennyire vad szerelmi képletek csengenek ki belőlük, bár akkor még (illetve talán legszexdúsabb éveimben is) nehezen boldogultam ezzel a bonyolult érzelmi világgal. Kellett lennie valami visszafogott vágynak, talán éppen visszafogottsága miatt vad vágynak, hogy megismerjem legrejtettebb titkait is. A verseken kívül minden iskolai dolgozatom, verseny-firkám elismerést váltott ki, a Hungexpo-évek alatt valóban segítettem meg-megírni egy-egy zsűri-előkészítőt, levelet, nem önfényezés miatt találtam ki. Amikor végül a műszaki élet mellett döntöttem, az akkor született, bármilyen kemény műszaki, majd később közgazdasági tanulmányom is élvezhető nyelvezeten virágzott ki. Bizonyítja ezt az indiai technológia-importról rendelésre írt dolgozatom megjelentetése a Külkereskedelmi Szemlében. A nem feltétlenül könyvnek szánt írásomat, az USA gyalázatos iraki inváziójáról írt naplót angolul írtam. Sokáig nem is gondoltam a megjelentetésére, valószínű nem ez az első írói alkotásom, ha annak csak publikált írást vesznek számba. Keresgélem a szürke agysejtjeimben, mi is volt az első publikált írásom. Elő is került: A garasországi neokapitalizmus természetrajza. Azt is asztalfióknak írogattam, mígnem Rathmann Janó barátomnak meg nem mutattam. Lektorálta. Igencsak meglepett a sok javításával. Sokat tanultam belőle. Ezt feltétlenül ki kell adatni! jelentette ki. Látva megrökönyödésemet, amivel reagáltam, kinyögve, hogy nincs ilyen kapcsolatom, azt mondta, elmegyünk vele Brády Jánoshoz. Az meg kicsoda? kérdeztem. Erdélyből hazajött irodalmár, egy folyóirat főszerkesztője, jól ismerem. Átírtam a javításait követve, és elzarándokoltunk a Kapu szerkesztőségébe. Lakótelepi lakás, pár helyiség, pipázó manus. Mutassátok. Belelapozott: a cím jó, hagyjátok itt, két hét múlva telefonáljatok. Hívom, adott időpontot. Nem egyedül fogadott, ott volt vele Mándoki Sándor, aki a gazdasági szektort kezelte. A később nyomtatásban is megjelent könyvecske fülszövege jól írja le Brády véleményét. A Kapu címlapja és benne a Garasország : 160

161 161

162 Hol tanultál meg ilyen jól írni? Nem tudtam letenni kérdezte. Az elemi iskolában feleltem, meglepődve a pár szóba tömörített kiváló értékeléstől. Tetszett neki az írói álnév is: Alain Subi-Du 162

163 Talán egy napig tanakodott, két számban jelentesse-e meg Garasországot, majd fontossága miatt egy számban, az januáriban adta ki. Innen számíthatom magam írónak! A könyv lényege tömören (fülszöveg): Nem elemi iskolai szintű az elemzés, amit a szerző Garasország közelmúltjáról, a gengszterváltás okairól, a régi-új rendszer első öt évéről adott. Kopátsy Sándor és Mándoki Andor üdvözölték a közérthető nyelven megírt politikai-gazdasági pamfletet. A mottó mindent elárul a műről: a szocializmus csődjét a tömegek szemszögéből nézve felváltotta az álmaik csődje, az általános szegénységet a tömegszintű mély nyomor. Rendszerek és kormányok jönnek, mennek, a hozzá nem értés, rablás, a tömegek feje felett átnézés marad. A szerző az 1998-as választások előtti hetekben kiegészítette a művet a szocialistaliberális kormányzás második két évének értékelésével. Négy év. Pár oldal mindössze: figyelmeztetés, jóslat? Amit a szerző a maffiákról, az őket kiszolgáló hálóról, a privatizáció körüli gazságokról, a külföld előtt hajbókolásról, a politikai cirkuszról ír, mára döbbenetesen igazolódó meglátássá, felszínre bukott valósággá vált. Garasországban. Nem ismered fel, kedves olvasó? Nem is fontos, lehetne akármelyik ex-szocialista neokapitalizmus. A mottó pedig így szólt: (József Attila után szabadon) Miért legyen Garasországban szocializmus? A népet kiherélik úgyis. Miért legyen Garasországban kapitalizmus? A népet kiherélik úgyis. Mándoki úr feltett egy-két nyelvtani, szóhasználatra vonatkozó kérdést. Brády megelőzött: nálunk, Erdélyben is így mondják. Rákérdezett: a tartalomra vonatkozóan van-e megjegyzésed? Nincs felelte Mándoki, nem lehet egyetlen szót hozzátenni vagy elvenni. Mándoki egyébként ugyanabban a lapszámban a tőke most bedarálja a gazdaságot hangvételű cikkel jelentkezett. Kopátsy Sándor is szerepel a méltatásban. Akkor még jó nevű közgazdásznak tartották. Elolvasta, majd fogadott a lakásán, és egyetlen negatív észrevételt tett: a fekete gazdaság nélkül csődöt mondana az egész gazdaság. Megegyeztünk, hogy lényegében ezt mondom magam is, ha szürkének is nevezem a feketén végzett gazdasági tevékenységet. Ez volt az első írásom, amire elhangzott a nem tudtam letenni. Nagyon előreszaladok: kettő követte, a Kolja, a nép ellenségének fia, és az Új korszakváltás. Koljára többen mondták, írták, sőt, volt, aki lehetetlen volt letenni -vel értékelte, az Új korszakváltásról megatrendkutató közgazdász nyilatkozott így igen előkelő értelmiségi kert-társaságnak az Első Magyar Feltétel Nélküli Alapjövedelemért Egyesület összejövetelén, annak tagjaként, a könyvismertetőm alkalmával. Később elmondta, hogy a könyv mellől ebédelni invitálták, de nem ment, amíg be nem fejezte. 163

164 A Garasország kiadását követő két év múlva elkészült Garasországnak az adott két évet értékelő szakasza, az A garasországi (neo)vadkapitalizmus tündöklése (l. fentebb a linkjét) amivel kiegészítve magánkiadásban megjelentettem változatlanul írói álnéven a politikai pamfletet. Most, hogy írok róla, magam is meglepődöm, mennyire pontos rajzolatot adtam arról a gyalázatról, ami a meghirdetett demokrácia és szociális piacgazdaság helyett lezajlott az országban. Egyetlen lépést emelek ki: a NATO-ba lépést, amit NATO-ba rohanásként jellemeztem, s így írtam róla:...egy félelmetes, dölyfös, ennélfogva számtalanszor szégyenteljes akciókba rángató monopol-csendőr lesz a legfőbb partner, aki megfékezhetetlen őrültnek bizonyulhat. Napjainkban élvezhetjük a csúcsrajáratását, az USA trónján megfékezhetetlen, hataloméhes, öntelt őrült ül. Nagyot ugrottam, közben szépen kizöldültek, kivirágzottak a mezeim, aranylókká váltak a felhők a horizontomon. Vettem számítógépet. Az első komolyabb masina lehetett, zöld volt. Jó játékkal szórakoztam, ugráló figura, amelyiket minél távolabb kellett futtatni, akadályokon átugratva. (Megvan: Commodore-64 és a játék benne volt.) Hamar, viszonylag hamar megtanultam írni rajta. Viszonylag, mert gépírni nem tudtam, meg nem is akartam megtanulni az addigi közel 60 évem alatt. Mondták fiatalok: ne foglalkozz vele, ilyen öreg embereknek nem megy. Nagyjából igazuk is volt, most is két ujjal pötyögök. Asztalfióknak írtam az indiai életemet, tapasztalataimat, tudásomat, olvasmányaimat. Az Új Delhiről készült szakaszt elvittem 3-4 kiadóhoz, belefáradtam a sokszorosításba. Nem kellett sehol, egyetlen helyen adtak ugyan pozitív véleményt, a Belvárosi Kiadóban, de visszaadták. Bementem újra, a művészeti vezetőhöz, és arra kértem, olvassa el ő is, és ha rossz a véleménye, mondja meg, jobb tudni, hogy nem ír jót az ember, mint értetlenül állni az elutasítás előtt. Valószínűleg elolvasta, és kereken fogalmazott, döbbenten hallgattam: Jó lenne, ha ilyen szerzőink lennének, akik ilyen jól tudják, mit akarnak mondani, és azt ilyen jól meg is tudják írni, de nem tudjuk, mekkora lehet a kereslet, ezért nem vállaljuk a kiadást. Nagy pofon volt, de nem elég nagy ahhoz, hogy ne fejezzem be a könyvet, hiszen tudtam: értelmesen és jól, jót írok. Közben törtem a fejem, hogy a csudába érhetem el, hogy olvashassák. Eljutottam két lehetséges megoldáshoz: e-kiadás, vagy self publishing. Előbb találkoztam az angol kifejezéssel (az Interneten?), mint a magyar magánkiadással. Töröm a fejem, milyen sorrend is következett? Mert mind a két úton jártam. Váratlan ajándék ütött szíven, és döntötte el végleg, hogy az írói pálya rabja leszek hátralévő életemben. A feleségem, látva, mennyire bánt az elutasítás, Amrita lányommal szövetkezve, a hetvenedik születésnapomra ajándékul kiadatta a több kiadó által elutasított könyvemet. India és Nepál...sokak álma, kevesek kincse... címmel. Csak az tudja megérteni, milyen meleg boldogság öntött el, amikor a kezembe adták a szép és nehéz könyvet, a barna borítón a nevemmel, az Isza kán síremlékének részletével és ezzel a címmel, aki már átélt hasonló élményt. Könnyek futották el a szemem, amiket nem szégyelltem, csak megleptek. Szinte fokozták az örömöm. Napokig böngésztem, nehezen tettem fel a polcra. Sok könyv-öröm ért a továbbiakban is, de ez felejthetetlen! A feleségem emlékezett, hogy ezt a Humajun nagymogul császár mauzóleuma melletti, fallal körülvett, könnyen eltéveszthető műemléket szerettem talán legjobban a számtalan csoda között Új Delhiben. 164

165 Tudtam, nem állhatok meg, van bennem megfelelő írás-készség, világlátás, akarat... Keresgéltem, és több online kiadót találtam. Egy félnyugatit meg is kérdeztem, vállalhatatlan árai voltak. Annyira magasak, hogy majdnem feladtam a próbálkozást. Aztán valahogy felfedeztem, vagy ajánlották a Magyar Elektronikus Könyvtárat. Zavarban vagyok, mert a memóriám minduntalan az India és Nepál könyvet jelzi, mint amivel kezdődött a barátságunk, pedig a náluk található lapomon amelyik szám- és betűrendbe rakja az írásokat virítanak a dátumok is. Nézegetem, nézegetem, és csodálkozással tölt el: a MEK 2006 októberében és novemberében négy könyvemet rakta fel a könyvtárába. Bár a célszalagot elsőként a Garasországi neokapitalizmus természetrajza szakította át, október 20-án, tehát a teljesen hivatalos nem magán megjelenési sorrendben kétségtelenül elsőt, négy nap múlva követte a Nikola (a Kolja... elődje), majd november 20-án a Beteg emberiség, mocsok világ, és ismét rendkívül hamar, három nap múlva az India és Nepál. Tehát könnyen lehet egyrészt, hogy írtam és írtam, anélkül, hogy az írásaim kiadásában biztos lehettem volna, másrészt, hogy a MEK egyszerre vette kezelésbe a négy könyvet. Valószínűleg azért él bennem elsőként India, mert azzal kapcsolatban jelentkeztek technikai gondok: a beküldött kiterjesztés nem tartozott a Könyvtár preferáltjai körébe, más kiterjesztést kértek, amivel nem tudtam szolgálni, így végül átalakították ők. Biztos, hogy náluk jelent meg először az Egy félkegyelmű lázálmai (2009), és valószínűleg a Kongassátok meg a harangokat (2010) is. Nem emlékszem, mi hajtott a nyomtatásban is megjelentetés felé, hiszen már ismertem, mennyire nehéz ügy. Legvalószínűbbnek azt látom, hogy akkor még nem ismerték el annyira a könyvek digitális megjelenítését, mint a következő néhány évben. Hallani lehetett híreket, miszerint az USA-ban már veri az 50 százalékot az online könyvkereskedelem, de itthon még eléggé lelegyintették a dolgot. Bizonyára én kutattam e-kiadó után. Hamarosan, 2010-ben rá is találtam a nem olcsó, de még elfogadható tarifával dolgozó Ad Librum Kft,-re. Felhívtam Dr. Soós Gábor ügyvezetőt, elzarándokoltam hozzá a messzi Mázsa téri, Átkosban épült irodaházba. Minőséget nem vizsgált, hiszen a MEK garanciát jelentett, de azért elkérte (vagy megküldette?) az első kéziratot, inkább eljárási és pénzügyi kérdésekről beszélgettünk, meg legfőképp az én feltételemről. Azt mondtam, akkor csapok a tenyerébe, ha egy év alatt kiad nyolc könyvet. Láthatólag meghökkent, nem is vállalta keményen, csak mindent elkövetek jellegű nyilatkozatot tett. Becsületére legyen mondva, hogy hetet teljesített is. Igaz, az egy év talán másfél volt, részben, mert volt könyv, amit csak 2011-ben, sőt 2012-ben tudtam a kezére adni. Hetet pedig azért, mert a MEK-nél megjelent két e-könyvet összecsaptam. Mielőtt a jelentkező gondokra térnék rá, tisztesség okán felsorolom az ott megjelent könyveket: - Kolja, a nép ellenségének fia 7 év a csodálatos Indiában és két nepáli túra Mitől döglik meg ez az ország Kongassátok meg a harangokat Beteg emberiség, mocsok világ és filozofikus gondolatok az Egy félkegyelmű lázálmaiból Világok, népek, emberek Anti-kapitalizmus júliusa vagy augusztusa; szeptember vagy október; ; ; -2011; ; Durván egymillió forintunkba került, a feleségem hál isten állta a sarat. 165

166 Sok zökkenővel ment a munka és az együttműködés. Előfordult, hogy 7-8 fordulót tett meg a lektorálás alatti példány köztem és a cég által fizetett lektor között. Volt, hogy Szűcs úr rábeszélt külön fizetett lektor igénybevételére, szinte veszekedésig fajult vita alakult ki általam el nem fogadott két-három javítás miatt. A megállapodás része volt a cég e-kereskedői platformján értékesítés, kiderült, hogy vagy nem működik a rendszer, vagy nem biztosított a kiszállítás. A 7 év a csodálatos Indiában... könyv fontját vagy Szűcs úr vagy a nyomda elszúrta, végül javított terjedelmi változatban jelent meg. Mivel az értékesítés így gyakorlatilag nem működött, megállapodtunk a kiadóval, hogy a Líra könyvhálózatában kisebb tételt az ő finanszírozásában, de harmadik személy kezessége mellett értékesítünk. A választás a 7 év a csodálatos Indiában -ra esett. Az akció igen gyenge eredménnyel zárult. Annak ellenére, hogy a Líra illetékese körlevélben kérte a könyv jó elhelyezését, magam pedig miután neves írótól olvastam, hogy meg kell nézni, hová kerülnek az ember írásai elmentem pár üzletbe. Inkább ne tettem volna: volt, ahol nem is találták, nyomozással jutottak el az egyik sarok felső polcáig, volt, ahol rámförmedtek, mit képzelek, X és Y (nagy nevek) könyveit rakjuk rosszabb helyre? Piacról élünk... A könyveket részben ezzel (is) foglalkozó könyvtárakban, irodalmi klubokban lecseréltem... Nem (csak) ez vezetett a szakításhoz. Valamelyik alkalommal, amikor a szerzői példányokért mentem, zavaró momentumba ütköztem a könyveim darabszámára vonatkozólag. Hál isten, nyugodtan váltunk el, adott egy DVD-t a megjelentetett művek teljes.pdf szövegével. A Líra-akcióról jut eszembe a sikertelen kísérletem a Guinness Records-szal, ezzel a szemét társasággal. A mára utolsónak maradt, és heteken belül ha megéri idősek otthonába kerülő utolsó gyerekkori barátom Halmai Balázs, azóta meghalt hívta fel a figyelmem arra, 2010ben, amikor egy év alatt 7 könyvet publikáltam, hogy én vagyok a legidősebb elsőkönyves író a világon. Egy darabig altattam a dolgot, aztán megkérdeztem ezt a bandát, pályázhatok-e ilyen címre. Azt válaszolták, hogy ilyen fiókjuk nincs, de jó gondolat, nyitnak egyet. És megküldték a feltételeket: üzletben árusított könyv, a kiadó és az értékesítő szervezet nyilatkozata erről, nyilatkozat, hogy saját írás, életkor... Mindent szépen összeszedtem, a forgalmazó gyengécske angollal szövegezett papiruszt adott, feladtam a kitöltött űrlapjukkal kísért kérelmem, és vártam. Vettemezték, majd hamarosan értesítettek, hogy ha fizetek 300 dolcsit, sürgősséggel intézik el a dolgot. Nem volt erre 300 dolcsim, még vagy 3x sürgettem, nagy csend után közölték, hogy elvesztették az egész paksamétát (világhírű cég!), küldjem meg a másolatokat. Megtettem, de aztán hamar elfeledtem, akárcsak ők engem. A pénz ural mindent a világon, még ezt is. Egyébként valóban én lennék, lettem volna a legidősebb elsőkönyves író az egész kerekded világon. Csöng a telefon, bejelentkezik Szűcs Roland, azzal, hogy e-könyvesboltot indít Book and Walk néven, és látva, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárban grátisz letölthető könyveim vannak, kérdezi, nem akarok-e vele is együttműködni. Valahogy kiderült, hogy a Telekom informatikai kérdéseiben magas polcról távozott, megkérdeztem Anna lányomat, aki akkor éppen ott dolgozott, milyen híre van a merészen vállalkozó úrnak. Jó véleményt kaptam. Mivel épp valami lábcsont-műtét után voltam, meglátogatott. Szimpatikusnak találtam. Megkérdeztem a MEK-et, közölték, hogy őket nem zavarja. És mintegy lebeszélőleg tájékoztattak, hogy Szűcs úr számos általuk publikált szerzőt megkeresett, így akar lendületre szert tenni t írtak, túl voltam hét nyomtatásban is megjelent könyvön, hosszas szerződés-egyeztetés után belevágtam... Akkor úgy tűnt, hogy minél több, annál jobb. Ment, mendegélt a dolog, eleinte meleg barátságban. Aztán próbálkoztunk fizetős értékesítéssel is, nemigen ment. 166

167 Informatikai szakértő barátom azóta könyveim szerkesztője később megmagyarázta, hogy eleve kudarcra ítélt vállalkozás a pénzzel kísérletezés, akár e-könyvesboltban, akár nyomtatott kiadásban, mert majdnem kizárólag Interneten keresik a könyveket, és ha van ingyenes forrás is, onnan szerzik be, még ha bagóért is kapnák a fizetős helyeken. A Magyar Elektronikus Könyvtár kötelességből ingyenes, mivel a magyar irodalom digitalizálása a feladata, és nem kereskedés. Visszaálltunk ingyenes árusításra. Egyszer csak, váratlanul elakadt az egyik könyvem szerkesztése. Kiderült, a szerkesztő kibökte, több fizetős könyvön kell dolgoznia, nem ér rá ingyenessel foglalkozni. Addig voltam érdekes, amíg be nem indult az üzlet. Van egy mondás: Peches ember ne menjen a jégre! Döntenem kellett, MEK, vagy Book and Walk? Mennyire fontos az emberi kapcsolatok minősége! A MEK mellett döntöttem, a presztízs okok mellett szerepet játszott a döntésemben, hogy az ország legfontosabb digitális könyvtárának csapata, Fecz Ágnes, Drótos László és Góczán Andrea örömmel fogadott be. Mióta velük vagyok, szinte könyvről könyvre nő a kölcsönös szimpátia. Előfordult nem egyszer, hogy a kérelmem benyújtása napján igazolták, hogy befogadták a könyvet, és elkezdtek dolgozni rajta. Tavaly több mint hétezren töltöttek le a műveimből. Bár az év végére 26-ra nőtt a csomag, azaz nagy a merítés, számomra mégiscsak fontos, hogy kisebb várossá terebélyesedett az olvasóközönségem. És nézegetem a környezetemben szereplő írók letöltéseit, nem maradok szégyenben velük szemben. A presztízs okokról annyit, hogy pazar érzés irodalmunk nagyjaival József Attilával, Jókai Mórral, Mikszáth Kálmánnal egy platformon lenni. Érdekes, és jóbarátom véleményét támasztja alá: egyetlen ma élő neves írónkra kerestem rá, nem szerepel a MEK-en. Most illene könyvről könyvre írnom pár sort, miről is szólnak? Az informatika eldöntötte a kérdést. Felteszem ide a Magyar Elektronikus Könyvtárban nyitható oldalam, ott a fülszövegek tájékoztatnak a művek jellemzőiről. A 27. idén került fel, lehet, kevesen fogják megérteni. A fülszövegeken túl azonban van néhány megjegyzésem: A Nikola és a Kolja, a nép ellenségének fia közel teljesen azonos. A Nikola az akkor még élő Erzsike miatt született, személyiségi jogok esetleges sérelmétől félve. A valós nevekkel átírt Kolja változat megerősítette íróvá válásomat. Az Interneten rátaláltam Dr. Merő Béla színházi rendezőre, akinek elküldtem, a véleményét kérve. Hamarosan meg is kaptam: Örülök a véletlennek, annak, hogy megismerhettem filmforgatókönyvét. Nagyon lendületes írás, magával ragadott, s egy ültő helyemben el is olvastam. Gondolatiságával, világképével mélységesen egyetértek. (...) Kívülállóként és résztvevő/szenvedőként hasonlóan értékelem és szemlélem világunkat. A történet is jó. Egy ember élete, szinte egy évszázadnyi történelem több aspektusból ábrázolva. Jó a gúny és apoteózis dialektikája, jó az, hogy nem kötelezi el magát egyetlen eszmével sem, s így lebegteti a kérdéseket, és ezáltal az olvasóval fogalmaztatja meg az igazságot. Kikérte és közvetítette író barátja, Zalán Tibor véleményét is, aki egyetértett vele. Ezzel óriási lökést adott írói ambícióimnak. Bélával barátokká váltunk, és minden írásomat elolvassa, véleményezi, segít. Megajándékozott több rendezésének DVD-jével, a rendezés tudományával foglalkozó írásaival. Ő is írt két könyvet színházalapítói, rendezői élményeiről, mindkettő dedikált példányát őrzöm. Pokolian nehéz munkát végzett, több áskálódással szembesülve, mint amennyi támogatást élvezett. Hiába, ilyenek vagyunk! Elátkozott nemzet? Elég elolvasni a filmnovella szereplőinek névsorát, hogy megérezze az olvasó: nem hétköznapi emberekről van szó: Ferenczy Béni és felesége, Erzsike, Juhász Ferenc, Nagy László, 167

168 Pilinszky János, Hatvany Lajos, végül a hős Nagy Imre. És van benne politika, hiszen minden szavunk az, akár akarjuk, akár nem. És csendben el van dugva a könyvecske mintegy harmadában, amiben a diktátorok születésének koreográfiáját rajzolom fel, nehezen félreérthető módon Orbán Viktort ábrázolva. A két Indiáról szóló könyv se sokban különbözik. Az egyszerű, de jobb címmel megjelent India és Nepál a feleségem és Amrita lányom ajándéka. Nem ismerték még az elektronikus könyvek linkjeinek jelentőségét, szerepét (a nyomda sem), így az írás egyes hajtásai lenyesődtek a kéziratról. Így is teljes értékű, különösen az eredeti, nyomtatott kivitelben. Mivel azonban fontos nyesedékek is áldozatul estek, mint például a kasztrendszerről írtak, kiadtam újra, rossz címmel: 7 év... -vel kezdődik, ami az Interneten keresők számára nem üvölti, hogy itt vagyok, én is India vagyok. Legalábbis mindig többen töltik le az egyszerűbb változatot, mint a kibővítettet, pedig abban 20 csodálatos fotó is van, és egész fotó-galéria érhető el belőle. Indiáim vezették egészen idén januárig a letöltések mezőjét, az utolsó 5-6, politikai töltésű könyvem ugyan a sarkukban loholt, de csak most hagyta le őket a Nem én kiáltok, a föld dübörög. Remélem, India megtartja jelentős szerepét, amíg csak élek. Érdekes fordulat: féléve a 7 év... leelőzte India és Nepált. A friss politikai írásaim tulajdonképpen a Stay at Home, Uncle Sam (Maradj magadnak, Samu bá ) gyökereiből sarjadtak ki. A rendkívül furcsa 7/11 terrortámadás óta szorosan figyelemmel kísérem az USA bandita kormányzatát, az Eisenhower által gombostűre tűzött katonai és hadiipari komplexum mind jobban kiteljesedő uralmát. Irak lerohanásáról naplóként írtam a Stay at Home, Uncle Sam -et, minden benne van, ami gyalázat ezt a terrorháborút kísérte. A háborús elnökök sorában különösen veszélyesnek tartom Trump-ot, akinek a jellemzéséhez nem szükséges felsorolni mindazt a leleplező jellemvonást, amit haladó amerikai gondolkodók bontottak ki belőle a széles (és többnyire stupid) publikum számára, elég az aláírását bemutatni, amit ő, valahányszor kormányzati dokumentumot ír alá, dölyfös büszkeséggel mutat fel a kameráknak: Kell ennél többet mondani egy emberállatról? Azt taglalom millió forrással alátámasztva, főként amerikaival, amit Chomsky egyetlen mondattal fogalmaz meg: Mai világunk legveszélyesebb szervezete a Republikánus Párt! A Mitől döglik meg ez az ország? a Garasország további történéseit taglalja 2011-ig, igen mély elemzését adva az ország hanyatlásának. Mert ami a gengszterváltás óta Magyarországon zajlik, az folyamatos és tartós lemaradás Európától, valamint a gyorsan fejlődő ázsiai országoktól. Most beleolvastam, a lezárás dátumát keresve, és megerősödött bennem a tudat: nem sokan adtak ilyen pontos értékelést a lejtőn csúszásunkról, mint amit ebben a könyvben nyújtottam. Tessék figyelni egyetlen általam szült fogalomra: közgazdasági fekete 168

169 lyuk! Sajnálom, hogy nem folytattam a mai napig, fontosságban lekörözték az amerikai fejlemények, azokra koncentráltam. Értetlenül állok a tény előtt, hogy a Kongassátok meg a harangokat! A hosszú élet átka. című könyvem lagymatag érdeklődést váltott ki az olvasók táborában, pedig én sokáig a Kolja... után emlegettem. A SciFi álcába burkolt történés a mai világunk egyik kulcskérdésével foglalkozik: mi történne az emberiséggel, ha sikerülne több évszázadra meghosszabbítani az emberi élettartamot. Meg fog történni! Tessék elolvasni: nagy valószínűséggel a leírtakhoz hasonló reakciókra fog sor kerülni. A Világok, népek, emberek csokorba fogja széles világunk nem keskeny szegmensét, ha a Szovjetunó, Jugoszlávia azóta függetlenné vált részeit külön számolom, közel 50 országot írtam le. Nem semmi! Próbáltam kiemelni érdekességeket, de nem megy, kinek mi izgalmas? Írtam meséket is, szültem különleges, sajátos, általam kacifántosnak elkeresztelt stílusban álomvilágot. Az utóbbiról, a Képzőművészeti bifrang -ról így írt Merő Béla barátom: Most volt időm fantasztikus könyved elolvasására. Nagyon szép alkotás. A barokkos, lírai mondatzuhatagokkal, szürreális képeiddel amelyeken átszűrődnek a szörnyű valóságunk képei és érzetei sajátos világlátásoddal lenyűgöztél. Nem lehet jobb támogatóm, mint az irodalom-színház világában bajnok úszó! Még egy-két megjegyzés: Rendkívül fontosnak érzem a négy vádiratom: az USA, a vallások és egyházak, a soha meg nem valósult kommunizmus és a gazemberségek táptalajául szolgáló emberi ostobaság ellen felkiáltók. Mind olyan emberiség elleni bűntömegre világít rá, mégpedig reflektorfénnyel, amelyekkel kevés írás foglalkozik ilyen összefogottan és ennyi (főként nyugati) forrással alátámasztva. Ajánlom a kedves olvasók figyelmébe. Szólnom kell még a két Új korszakváltás könyvről, amelyek gyorsan követték egymást. Laikusként laikusoknak szántam az alapvetően a mesterséges intelligencia tudományhálóval foglalkozó műveket. Az első kiadásban, részben tudósnak tartott amerikai szerző hibáját továbbadva, részben a tudósok által is csak tapogatott kérdéskörök (az emberi intelligencia és határai) bizonytalanságai miatt gyorsan kibővítettem, kijavítva a tényleges hibát, és elmélyítve a bizonytalanságok körüli bizonyosságokat. El kell olvasni, hogy ez a megfogalmazás érthetővé váljék. Az első kiadást méltatta a szegedi megatrendkutató közgazdász, Dr. Németh Tibor, letehetetlenként. A bővített kiadás egy-két hónapig letöltések számát tekintve mögötte ballagott, azt hittem, ellőttem a puskaport az elsővel. Januárban aztán kétszer annyian töltötték le, mint az elsőt. Mára mindkettőt szűknek érzem, mert nem fogják át az egész, fantasztikus tempóban fejlődő csúcstechnológia-csokrot. Dolgozom a további bővítésen, talán még idén meg fog jelenni. A címe talán ez lesz: A csúcstechnológiai forradalom varázslatos szirtjei. Talán... Nagy örömként értékelem, hogy ez az írásom hónapok alatt lehagyta a Nem én kiáltok... -at, átvette a vezetést. Amikről nem írtam külön, azok személyes vallomások, tele vannak érdekes élményekkel, meglátásokkal. 169

170 Ezzel nincs vége: a világ egyik legnépszerűbb blog-platformján, a Wordpress.com-ban közeledek az 540. bejegyzéshez: ahalmos.wordpress.com Tegnap ért az örömhír: a Magyar Elektronikus Könyvtár befogadja az angol és orosz könyveimet. Teljes lesz a könyvalakban megjelent írásaim kosara. Harmincra kerekedik, amire jön majd ez az önéletrajz és a csúcstechnológiákról szóló mű. Kell ennél több a boldogsághoz? Persze, kell, de 70 év felesleges élet után ez alapköve a boldogságomnak! A boldogság másik ága a mai családom, de róluk rejtve kellett írnom, amint azt az Előszóban kifejtettem. Magyarázattal tartozom még a kaszás elől menekülve kitétellel a fejezet címében. Négy kemény műtéten estem át, az A. Mellékletben leírt prosztata-műtétet követő négy hasi műtétre ebben az évtizedben került sor. A bal vesémet távolították el, mert lappangó-robbanónak becézett daganatot fedeztek fel benne. Lappang, lappang, nincs vele sok gond, de aztán felrobban és vadul pusztít. OK, nem volt kellemes, de simán túléltem. Mintegy három év múlva a végbelem és vastagbelem közös kanyarában spot -rákot diagnosztizáltak. A minden áldozatra kész sebész, aki a vesémtől szabadított meg, kiemelte belőlem ezt is, 10 cm vastagbéllel együtt. A műtét utáni nyolcadik napon elkezdett fájni a hasam, majd délutánra felpuffadt, fóliaszerűen kisimult és kifehéredett. Óriási szerencsémre épp benézett orvoslányunk, Amrita. Látva, milyen a hasam, és hogy már minden mozdulatra, és enyhe tapintásra is fáj, négy óra körül felhívta a sebészt, aki azonnal a kórházba parancsolt, kérve, hogy jelentkezzünk be az ügyeletnél, ő is indul. Szuper-rendes ügyeletes tapogatott meg, nem kérdezett sokat, intézkedett, hogy tolókocsin vigyenek át a CT-központba, és maga is kísért, lépegetett mellettem. Megkérdeztem, mi lehet a baj? Most remélem kideríteni, felelte, de bélelzáródást gyanítok. Azonnal lezajlott a vizsgálat, de hosszú percekig várakoztattak ott, a cső előtt fekve. Látva, hogy mozgok, odajött a CT egyik mestere, nyugtatott, hogy több szakértő vizsgálja a felvételt. (Még nem volt itthon legalábbis MI képfelismerő rendszer, az másodpercek alatt megállapította volna, mi a baj!) Vissza tolókocsi, mellettem az ügyeletes, gondterhelt arccal. Mit állapítottak meg? kíváncsiskodtam. Varratszakadás. felelte. Akkor nagy szarban vagyok. mondtam, képletesen gondolva a helyzetemet. Pontosan tetszett fogalmazni. nyugtatott meg a valós helyzetre utalva. Innen lázas készülődés indult meg, analógiáért elég pár oldalt lapozni, az A. Mellékletben írtakhoz. Az operáló sebész doki csak egy pillanatra nézett be hozzám. Nem tudunk már mást csinálni, ki kell vezetni a vékonybelét. közölte. Magyarul: sztómára vagyok ítélve. Szerepel a tilalmi listámon, amit a lányom kezére adtam: miket kell megakadályoznia (vastüdő, kéz- vagy lábamputáció, ez, stb.) Mondom: csak, ha vissza fogja műteni. Ezt megígérem, de itt tessék aláírni. A lobogtatott papírra valahogy a levegőben, fekve firkantottam a nevem jelentő akármit. Este tíz után láttak hozzám, valamikor éjfél körül végeztek. A teljes takarításon túl kiszedtek belőlem még 50 cm vastagbelet, és kivezették a vékonybelet. Kaptam papiruszt, hogy életem hátralévő éveiben nem fogom tudni normálisan kezelni a székletemet. Lehet, hogy a visszavarrás után kaptam? Mindegy, dühödten széttéptem: ilyen velem nem történhet, rendbe rakom, ha a fene fenét eszik is. Azóta is rakom. Félévet éltem a sztómával, nem kívánom senkinek. Béna kacsa vele az ember. Emellett erőltetett táplálás, vérhígító injekciók, kiszolgáltatottság. Félév múlva becsülettel teljesítette a visszavarrást a sebész-főorvos, hál isten. 90 kilóval indultam neki a bélműtéteknek, 75 voltam a mélyponton. Mínusz 15 kg amúgy egészséges testen: lógott a bőröm mindenfelé, leglátványosabban a karomon. Két orvos is 170

171 gratulált, hogy ahhoz az 50 százalékhoz tartozom, akik túléltek ilyen bélszakadást, teljes szepszist, ha ez az... Büszke lehetek, kire, kikre, mikre? Nem kell felsorolnom, világos, nem? Amint tartósan talpon tudtam maradni, elkezdtem tornászni. Ötkilós súlyzó 30x, majd 35x fel, székből tekerhető minibicikli tekerése 10 percig minden reggel. Segített összeszedni magam, mert a feleségem közben gondosan adagolta az előírt ételeket, tápszereket, gyógyszereket. Túlszaladtam a célon: 93,7 kg-nál ámulva néztem a mérleget: egy vesére nem szabad ekkora terhet rakni, elkezdetem fogyózni. Kis ide-oda után most tartom a 89 kilót. Hosszú mese lett, szeretem sajnáltatni magam? Nem, hát annak magyarázatául szolgál, miért siettem annyira a könyveimmel. Már a bal vesém elvesztésével megjelent valami halvány, de időnként felbukkanó halálfélelem, a halálos veszélyt okozó bélszakadás óta szinte folyamatos. Sietve írtam egészen mostanáig. Most megnyugodtam: azt hiszem, a négy vádiratommal és a két Új korszakváltással elmondtam minden lényegest, amivel az emberiségnek tartozom. Most villan, ahogy közeledek a befejezéshez, hogy a zenéről, ami életem egyik legfontosabb éltető eleme, keveset írtam. Következzék tehát a tömör pótlás. Mivel több könyvemben szólaltattam meg a muzsikát, a legegyszerűbb, ha idézem az ott írtakat! A Lelkem világának tüköré -ben így szóltam, amikor Balázs János a Virtuózok valamelyik fordulóján váratlanul maga is színre lépett, az akkor kapott hegedűvel fellépő Bonino Anna-Sofia-val. Az ifjú tehetség ha jól emlékszem beteg volt, vajon mi van vele? Mit tetszik ehhez szólni? Én valahogy nem rögtön kapcsoltam, hogy ki a páros női tagja? Balázs Jánost felismertem, mert feleségemmel együtt hódolója vagyok a kiváló cigány zongoraművésznek, de a hegedű hangjaira csak felkaptam a fejem, és megkérdeztem a feleségem: ki ez a művésznő? Mert az, szerintem nagyon az! A muzsikája magáért beszél! Megint vád fog érni: háttérbe szorítom a csiszta magyarokat. Isten verje meg az ilyesmivel vádaskodókat. Leírom szívesen az idei győztes nevét is: Kristóf Réka. Szenzációs, érett énekesnő. Bizonyára megérdemli az első helyet és a velejáró gáláns díjakat. Nem amatőrökből állt a zsűri most sem. Bizisten nem azért nem ő az én győztesem, mert magyar, hanem mert nekem jobban tetszett a valószínűleg ugyancsak magyar Beeri, és a svájci olasz Bonino Anna Sofia művészi produkciója. Mindezt azért írom, hogy felhívjam a figyelmet a keveredés előnyére, fejlődést hozó voltára. Amíg keveredünk, van remény. Idézzem első királyunk, I. (Szent) István intelmeit, vagy írjam le ismét a szemem előtt lezajlott tragédiát: a párszi etnikum megsemmisülését a szigorú etnikumon belüli házasodás törvénye miatt? És a cigány etnikum-megnevezést sem azért használom, hogy szembemenjek az elvárásoknak, hanem hogy kitüntessem az érintetteket ennek az utánozhatatlan zenei érzékkel megáldott etnikumnak a nevével. A roma szó ez esetben (is) felesleges, a valóságot rontó lepel lenne. Furcsa, hogy ennyi változatos élményt juttatott az eszembe a zene témakör. Érdekesek is lehetnek, de akár unalmasak is, ha az olvasó nem szeret kalandozni szokatlan világokban. Számomra is, a múltban is, de különösen, ahogy öregszem, mindinkább a klasszikus európai zene nyújtja az igazi élvezetet. Bérletem van a Budapesti Fesztiválzenekar hangversenyeire és kiváló zongoristák hangverseny-sorozatára. Az előadások többsége maradandó élmény, különösen, ha Fischer Iván vezényel, illetve Szokolov zongorázik. Mégis, ha azon merengek, 171

172 melyik a legnagyobb zenei élményem, Szvjatoszláv Richter jut eszembe, amint Beethoven Appassionata-ját adja elő. Frenetikus játék volt, CD-n is megvan. Azon ritka esetek közé tartozott, amikor csukott szemmel hallgatva a gerincemen futkosott a zene... De tovább: A Vártam ott és elégtem -ben írtam: Örökség de ez ismétlés lenne, Bakonysárkányról szól, Apu zenei tudásáról, a zenekar szervezéséről parasztokból, a hegedülni tanításom sikertelenségéről. Aztán folytattam: Az első komoly zenei élményeim Moszkvához kötődnek. El-eljártam a Konzervatóriumba, a Bolsojba, a Csajkovszkij-terembe és a zene óriásai közül soknak köszönhetek szép estét. A legnagyobbak vibrációt tudtak kicsikarni a gerincemből. Csúcsok? Moszkvában és másutt. Mint a Himalája hegycsúcsai, úgy sorakoznak. Richter, Ojsztrah, a zagorszki templomocskákban éneklő asszonyok, a szófiai székesegyházban próbát tartó kórus! Igen, nagyszerű volt mind. Rendkívüli zenei varázslat kötődik a Kievi Elektronikai Kiállításhoz is. Meghallgattam a Konzervatóriumban Csajkovszkij 1812-jét. A Kijevi Filharmonikusokat kiegészítették az ukrán hadsereg zenekarának rézfúvósaival. A fortissimók dübörögtek, de az egész előadás az orosz zene ünnepei közé tartozott. (Itt picit ismételtem, ugye nem baj?) Most, hogy frissítek, visszatérek az orosz zene elbűvölő óriásaihoz. A youtube-on találtam: Richter, Ojsztrah és Rosztropovics, a Moszkvai Állami Filharmonikusokkal Beethoven egyveleget ad elő. Tizenhat évvel azután, hogy búcsút kellett mondanom a moszkvai egyetemnek. Nem volt olyan szerencsém, hogy hármójukat együtt hallhassam, most ámuldozva élvezem csodálatos muzsikájukat! Tegyék meg Önök is, érdemes! Pár éve Ránki bűvölt el. Annyira, hogy megírtam, mit éltem át. Íme: Ránki, zene, víziók, csoda! Május 26., Zeneakadémia, Ránki Dezső Schubert zongoraestje. Három szonáta, külön-külön varázslatok: A-moll szonáta, D 537 (Op.164), A-dúr szonáta, D 664 (Op.120) és A-moll szonáta, D 845 (Op.42). Sokadszor csodálom meg a Zeneakadémiát, bravúrosan kellemes művészi alkotás. Ránki besétál, a tőle megszokott szertartásos meghajlások után leül a zongorához és csak pillanatokig koncentrál, lendületesen csap le a billentyűkre. Hangvihar, fantasztikus zivatar, hogy tud valaki ilyen bámulatos muzsikát elővarázsolni valahonnan a zongorából és felette lebegve? Becsukom a szemem, egy-két évtizede még színek, formák jelentek meg a békés szemhéjak mögött, a legszebb pillanatokban bizseregni kezdett a gerincem. Most még várat magára a csoda. Így is ámulatraméltó varázslat. Az A-dúr szonáta azonban megtöri a kopott agy ellenállását. Megjelennek az első képek: a zongora felől felcsapnak a hullámok, mintha napkitörés tarajai akarnának rámrontani! De nem, lágyabbak és nem vérvörösek, kék-rózsaszín-sárgába omló gömbök, az arcomhoz érve kihunynak. Forrongó, zöldes, szürkébe forduló láva-gejzírek váltják a gömböket, mintha a Solaris felszínét látnám Tarkovszkij filmjében. Bugyognak kerek felszín-foltok, elsimulnak és 172

173 békésebben forognak, belesimulnak a nyugodt tengerbe, majd fellobbanva kilövellnek valami ragacsos láva-csóvát. Nyugalom. A távolban feltűnik a horizont, zöldesen fátyol-fénylik valami növény-sor, fénylő gyöngyök futnak végig rajtuk, villogva, mint ahogy a tenger buborékai váltak le az ujjaimról Latakia kikötőjében, holdfényes éjszakai fürdőzés közben. Ne tűnjetek el, maradjatok! Az A-moll szonáta újabb meglepetést tartogat. A váltakozó színek és bugyogó terek egyszer csak átváltanak befagyott tóba. Felettem az áttetsző jég-burok, teleszőve növény-liánokkal, levelekkel, köröttem csend, nincs víz, csak lebegés. A burok váratlanul, mintegy varázsütésre szétpattan és a helyén polip-csápok kúsznak felém a zongora felől. Tekergőznek, nyúlnak, mintha magukba akarnának fonni, váltják a színüket, haloványzöldet, sárgába hajlót vált fakókék, majd az tengerkékbe mélyül. Soha szebb élményt. A művészt tomboló taps köszönti. Mióta ismerem, hallgatom, először látok mosolyt bujkálni az ajka körül. Lehet, számára is nagy élményt jelentett? Köszönöm Ránki, köszönöm zene, köszönöm művészetek, köszönöm technika, köszönöm emberi agy! És ismét zene Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem Maraton Schubert-Liszt: Wanderer-fantázia, op.15 Báll Dávid zongora Pannon Filharmonikusok Pécs Vezényel: Peskó Zoltán Ritka zenei élményben volt részem: hallásjavítóval hallgattam a frenetikus előadást, Fischer mellett az est másik csúcsát. Alig hangzottak el az első akkordok, amikor tudtam: csukott szemmel kell hátradőlni. A zongora! Annak a hangjai emelnek magasba. Rossz fülemmel, nagyothalló készülékkel először jelentek meg látványok a szemidegeimen. Dús trópusi erdő felett találtam magam, láttam a sűrű indákat, folyondárokat. Üveghangok! Abban a pillanatban előttem emelkedett a Mount Everest, a pár napja látott képek. Új gyors váltás: felhőbe tömörülő, madarak ezreihez hasonló repülő éket alkotó, előre szegezett szuronyokkal így rohamozó színes, nem, csak mocsárzöld hadsereg tört elő a völgyekből. Háború és béke, Tolsztoj, hallottam saját halk, szinte suttogó hangom. A hadsereget toronymagas, tarajos hullámok söpörték el, de jaj, a tarajok is feketék, mint a hullámok maguk, itt a vég, ez egy pillanat alatt eltemet! De nem, megálltak, megdermedtek, Jézusom, fölülük előúszik valami tintakékből vörösbe vedlő lepény. Eltakar, úszik tovább, de ő is ki lehet, mi lehet megáll, lebeg egy pillanatig, aztán összeomlik. Nyugodtabb, halk futamok: a homokos tengerparton, a lassan görgő hullámokból kis állatok, patkányok vagy pockok futnak felém, majd el jobbra, a semmibe, a lemenő Nap sugaraiba. Miért nyitottam ki a szemem, nem tudom. Megtört a varázslat. A zene és előadás tovább is mesébe illő, de újra becsukott szemeim már csak szürke gombolyagokat látnak. Így is csoda volt, rég várt csoda! 173

174 Fischer Iván tiszteletére Nem kell bemutatni Fischer Ivánt. Az egész világ ismeri, mint fantasztikusan jó karmestert. Két karmesterverseny győzteseként szerzett magának helyet a világ karmester-dobogóin, ahol mára világhírre tett szert, több kiváló zenekart vezényelt, látta el azok vezetését. Az általa alapított Budapesti Fesztiválzenekar hosszú évek óta a világ tíz legjobbja között szerepel. Nem vagyok igazán komoly zeneértő, de a Fesztiválzenekar azok közé tartozik, akik meg tudják borzongatni a gerincem, és akik képsorokat tudnak ébreszteni bennem. Ma már csak (zenére hangolt) hallásjavítóval tudok a zenének hódolni, de amíg így sikerül, Fischert keresni fogom. Nemrég értesültem arról, hogy zeneszerzőként is túljutott a szárnypróbálgatásokon. Külföldön több szerzeményét rendszeresen műsorra tűzik a legnevesebb zenekarok, több országban tartott szerzői estet. Országunk helyzetére jellemző, hogy szülőföldjén először mutatkozott be zeneszerzőként e hó 13-án és 14-én. Hazám bűnei közé sorolom, hogy a koncertek előtt és utánuk is alig lehetett erre vonatkozó hírrel találkozni. Pedig Fischer Iván többet érdemelne, hiszen az ország hírnevének egyik zászlóvivője. És mert az előadás nem egyszerűen jó vagy érdekes volt, hanem izgalmas is. Izgalmas, mert a koncert mindkét része meglepetéseket tartogatott a hallgatóság számára. Az első részt a szerző nemzetközi áttekintése, széleskörű ismeretei világították át. Teljes felsorolás helyett csak három darabot, számomra csúcsot említek meg: a Shudh Sarang Szextett nemcsak képes volt indiai hangulatot sugározni, hanem felvonultatta a nagyon indiai hangszert, a tablát is; a Spinoza-Vertalingen elképesztően remek terepet nyújtott a szerző lányának, hogy bemutassa rendkívüli képességeit. A darab egyébként amint a szerző írja...szabad asszociáció, amelyben Glazemaker [aki 1693-ban fordította ős -hollandra a Tractatus Theologico-Politicus-t] szavai különböző zenei formák felbukkanására adnak lehetőséget. Végül a japán nó színház egyik rendkívül izgalmas, a szerző által szatirikus hatnyelvű operának elkeresztelt darabja, a Tsuchigumo, amely mind a fantáziadús eseménnyel, mind az ahhoz simuló zenével, mind pedig a főszereplő rendkívüli táncprodukciójával meglepte a hallgatóságot. A közben holland énekesnők által előadott olasz kórusmű (La Malinconia) és egy cigánydal tovább szélesítették az első rész nemzetközi jellegét. A második rész ősbemutató volt, már a címében is rendkívüli: A Vörös Tehén. Tartalma pedig zenei tiltakozás a rasszizmus rohanó léptű térnyerése ellen. A tiszaeszlári vérvádat a közelmúltban próbálta antiszemita gyűlöletkeltésre felhasználni a Jobbik egyik képviselője. Ez késztette arra a szerzőt, hogy megvalósítsa huszonéve született tervét: a szörnyű eseményt operaként mutassa fel a világnak. A nagy késedelemmel megszületett mű nem jelenhetett volna meg jobb pillanatban, mint most, amikor az uralmon lévő hataloméhes gárda képtelen felszámolni a szélsőjobb szervezeteket, megállítani a Horthy-rendszer reinkarnációját. Igen nagyképű lépés lenne részemről, ha értékelni akarnám az egyfelvonásos opera zenei értékeit. A lényeg, hogy a zenét is tudtam élvezni, a tartalom pedig megragadott. Hallottam, olvastam az elképesztően barbár eseményről, de csak most ütött szíven, hogy kisfiút tudtak tanúvá formálni, az édesapja elleni vád támaszává tenni. Iszonyatos bűn. És azóta hányszor történtek hasonló rémtettek a fasizmus, a kommunizmus, vallási őrületek galád kohóiban. Ha 174

175 csupán ennyi lenne a mű, hogy ezt a rettenetet elemzi, akkor is különlegesen értékes alkotás. Ennél is több azonban: felhívja a figyelmet a már akkor széles néprétegekbe ágyazódott antiszemitizmusra, valamint arra, hogy igazi nagyjaink Kossuth Lajos, Eötvös Károly milyen mély meggyőződéssel álltak ki a zsidóság védelmében. Krúdy pedig, akit mély megrendüléssel foglalkoztatott az esemény, vezérfonalat jelentett a szerző számára. Most szerzőtársként a szerző mellé állt több kiemelkedő alkotó. Feledhetetlen élmény volt és marad. És Facebook bejegyzés a napokban: Pazar élményben volt részem tegnap, a MüPa-ban. Mahler a Budapesti Fesztiválzenekar előadásában, Fischer Iván vezényletével. Két műsorszám: Gyermekgyászdalok és 5. (ciszmoll) szimfónia. Mahlert tulajdonképpen Fischer Iván (és a BFZ) szerettette meg velem, most is sokban járultak hozzá a komponista sikeréhez. A gyermekgyászdalok a meglepetés erejével hatottak rám: német költő (igen, férfi!), Friedrich Rückert, aki két kisgyermeke halálát 428 versben siratja, és Mahler, a tomboló, áradó zene mestere, aki lágy, érzelmeket mélyen feltáró, azokra ható zenével emeli magasba a költő fájdalmát. Gerhild Romberger avatott énekesként tovább erősítette a megrázó élményt. A szimfónia már nem lepett meg, csak a lenyűgöző, tomboló, villogó csúcsaival, közben halk, mesélő dallamaival, amikkel rabjává ejti a hallgatót. És ahogy öregszem, mind ritkábban látom a zenét, de a szimfóniát ismét láttam. Ezúttal nem színes képekben, jelenetekben, csak vagy az egész zenekar vagy az éppen hangsúlyos csoport elsötétedő, mágikus hullámaiban, ki-kitörő leplekben, hirtelen képződő hatalmas térségekben, de láttam. Már írtam könyvben is, hogy ehhez nagyszerű zenére, kiváló tolmácsolásra és pihent agyra van szükség. A kiváló tolmácsolást köszönöm az ezt a mester-muzsikusoknak írt zenét páratlan sikerrel tolmácsoló zenekarnak és az ország Ivánjának! * Írás, zene, unokák: érdemes élni félnyomorékként is! *** 175

176 XXI. Jelenidők 176

177 XXII. Etyele-petyele, hat vak tyúk Haggyuk elúszni a hat hattyút! (Mán hogy hagynánk?) A Halaj-kapitányban írtam egy sor pótlandót. Most itt rendezem őket. Ha értéknek tartottam akkor, miért dobnám ki őket most, az emelkedő léggömböm kosarából? Tehát a lezárás előtti pillanatokat éljük. Az első téma: építkeztünk is az Átkosban. A vagyon tezaurálása kevés legális formáinak egyike volt: építs, ha tudsz. Mi is áldoztunk ennek az istennek az oltárán. Na meg a feleségem pihenésként kertészkedni, én vízen élni szerettem (volna csak, sokáig). Részben pedig kényszerből építkeztünk: minket nem áldott meg az állam fedéllel, magunknak kellett megteremtenünk. Sokszor bosszankodtam, amikor friss lakótelepi házak előtt gombamódra szaporodtak az előkelő autók. Hát, mint írtam: nem volt korrupciómentes rendszer, csak nem a fejétől büdösödött. Tehát: Építkezés az Átkos korban: Csak hogy tudják, akik most építkeznek! Nem végeztem pontos összemérést, csak a kész házak, lakások árából következtetek vissza: biztos vagyok benne, hogy az átlagkeresetekhez viszonyítva ma drágább építkezni, mint volt az Átkos időkben. A budapesti társasházi lakásunk építésébe 1971-ben kezdtünk, az akkori előkalkulált ár 4800,- Ft/m2 volt. Gazember kőműves építette, minden szintnél leállt és a legkülönfélébb többnyire nem létező költségnövekedésre hivatkozva megemelt tarifával volt csak hajlandó folytatni (fekete munkásokat alkalmazott, nem fizetett utánuk semmiféle járulékot). Így 8000,- Ft/m2 fölé kúszott fel a végleges bekerülés 1973-ra. Talán háromhavi átlagbér? Hm. Lehet, hogy tisztán a kivitelezés új lakásnál ma se drágább, de a helyért (budai dombok) a többszörösét elkérik. A balatoni nyaralónkat 1980 augusztus 19-én kezdtük el önszervezésben, jelentős saját és rokoni fizikai közreműködéssel. Az 58 m2 alapterületű, földszint + tetőtér elrendezésű (a tetőteret beszámítva 70-valahány m2-es épület mindenestül, egyszerű bútorzatot is beleértve ,Ft-ba került!!! Házilag könyveltünk minden fillért ( tartós kiküldött volt, ker. igazgató, káder! beárnyékolt a gyanú). Ez ,- Ft/m2, két-háromhavi átlagbér akkoriban, ismétlem, bútorzattal együtt. Ma ennek megfelelő összegből nem lehetne kihozni. Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy a minőség persze hál isten ég és föld. Akkor saját utánjárás mellett, az esetek 30-50%-ában protekció (tégla, cserép, jó burkolóanyag, sorolhatnám) igénybevétele kellett ahhoz is, hogy az ember hozzájusson valamihez. Aztán megkapta az árut és az sokszor a selejt-szintet verte, legjobb lett volna kidobni. Kálvária volt a javából. És szarból várépítés! De nem volt annyira pénzkérdés, mint ma! Néhány emlék az építkezésekkel kapcsolatban: - A budai lakásunk lejtőn épülő házban készült. Már folyt az építkezés, amikor a víz tápvezetékét és a szennyvíz-csatornáját nem engedték átvezetni a logikusan kiválasztott, alattunk fekvő beépítetlen telken. Először elsőfokon a Kerületi Tanács, majd másodfokon a Fővárosi Tanács utasította el. Nem értettük, nem zavarhatott az senkit. A többi lenti telek alkalmatlan volt átvezetésre : beépített telkek, az épületek és kerítések között a megengedettnél szűkebb folyosó. felfelé vinni óriási költség lett volna: emelőszivattyú, stb. Fellebbezés, istennyila. Végül a Fővárosi Tanácsban a feleségemnek, mint eljáró jogásznak megsúgták: a szovjet 177

178 városparancsnok teljes valóságában vonult be hozzájuk és közölte, hogy azon a telken nem lehet átvezetni semmit, ott jó elvtárs a tulajdonos. Ha meg tudunk állapodni valamelyik szomszéddal, engedélyezik a szabálytalan átvezetést. Egy kis jóindulat és kicsit több pénz megoldotta az egyik szomszéd szívét, így sikerült elkerülni a felesleges pénzkidobálást. Gondolom, ennél fontosabb ügyekben is ott volt a szovjethatalom mancsa. - Dolgozunk, dolgozunk, odaballag az egyik szemközti szomszédasszony Csopakon: Halmos úr, sok embert láttunk már dolgozni, városit, falusit, de amit maguk itt dolgoznak, olyat még nem. Kossuth-díjjal felér! (Hogy miért urazott, csak ő tudja, kifejezetten utálom, ha uraznak.) - Hasonló: Nagyon rosszul csinálták meg a tető-ácsolatot, a szigetelésre meg nem vállalkozott senki (vagy sokért?) A szigetelés nagyját a feleségemmel csináltuk meg, táblákat vágtunk be, majd arra több réteg pormentő, esőmentő és szigetelő, mindezt cserépléceken gubbasztva úgy, hogy alattunk helyenként 8 m szabadesési lehetőség. Valahogy egyedül kellett befejeznem. Egy hétvégét dolgoztam úgy léceken guggolva, hogy csak enni és aludni mentem le. Az egyik szomszéd a kertjében dolgozgatott szombaton, láttam elmenni, majd másnap reggel jönni. Felszól reggel: Mi az, maga le se jött az éjszaka? Keddtől napokig életem legkeményebb izomlázát élveztem. - Egyik világbajnok erőbemutatóként feljegyezhető a nagy teljesítmények kiskönyvébe: az emeleti falakhoz szükséges, ha jól emlékszem cca db blokktégla csak úgy felröppent a földszinti padlózatról az emeletire, mintha szárnyuk nőtt volna. Lent álltam és felhajigáltam az emlékeim szerint 5 kg körüli méretes blokkokat, a feleségem pedig a mélység szélén állva elkapta. Ma elképedek, ha rágondolok is. Ki tudja, melyikünk teljesítménye volt nagyobb? Tegyünk egy = jelet. A közelmúltban ellenőriztem: 6,5 kg volt a blokk. - Nehéz feltalálni a spanyolviaszt. Kétszer is azt hittem a csopaki építkezés során, hogy valami újat, sőt, korszakalkotót találtam ki. Az egyik ácsszerkezetben a lécek kettőzése, párhuzamos kötésben használata, a másik pedig betonoszlop közepén vízlevezető csatorna kialakítása. Mindkettőt büszkén mutattam a befejező munkákat végző mindenes kőműves mester úrnak (az úr ezúttal megsüvegelést jelent). Ühüm, mondta mindkét alkalommal így szoktuk ezt csinálni. Nesze neked tudós feltaláló. Molnár Lacinak hívták az általam csavaros eszű székelynek tartott rendkívül ügyes, szuper-rendes kőművest. Talán egy éve találkoztunk vele füredi Közértben (éppen Aldiban), nem ismertem meg: teljesen görcsbe rántott, csontsovány, fehér arcú rém állított meg. Vastagbél rákkal kezelték, műtötték, nem tudták megmenteni, utolsó heteit élhette. A régi kommunikációs csatornái nem éltek, a kíséretét ellátó hölgytől zavarunkban elfelejtettünk telefonszámot kérni, így nem tudjuk, csak biztosak lehetünk benne: egy igen értékes, egyszerűnek mondott emberrel kevesebb él a sárgolyónkon! Kalapot le, még egyszer! A csopaki építkezéssel függött össze az első szerencsés autóbalesetem. Évek múlva elszenvedtem a másodikat és egyben utolsót is. Az első az én hibámból következett be, a másodikban ámokfutó rontott belém. Mindkettő egyformán végződött: szerencsés voltam, életben maradtam. Helyesebben szólva a hajam szála se görbült meg. Következzék tehát a két baleset, mentőangyalom van jelszó alatt! 178

179 1. Balesetem az M7-en: Jópárszor voltam halál-veszedelemben életem során, a legközelebb azonban 1994 március 5én, amikor Csopakról hazatérőben az M7-es autópálya 74. kilométerköve előtt a másodperc töredékére elaludtam és Daihatsu Applause-ommal, 120 km/óra körüli sebességgel nekicsapódtam a korlátnak. Azt az estét vendégek társaságában vidáman töltöttem és másnap se gondoltam sokat a dologgal, de a következő éjjel felriadtam, nem tudtam elaludni és megírtam az M7-es sztráda, 64-es kilométerkő, 1994 március 5., 15h 05 p. című, állítólag gyenge versem az esetről. A Verseim közt megtalálható. Azért teszek említést itt is róla, mert azon kívül, hogy a biztos halál torkából menekültem, valószínűleg a jó kocsinak (egy Lada merevségénél fogva biztos bukfencet vetett volna és akkor nincs menekvés) és annak köszönhetően, hogy használtam a biztonsági övet, pár kapcsolódó emberi vonatkozása is volt az esetnek, jó is, rossz is. Vegyük csak sorra: több kocsi rezzenéstelenül suhant el mellettem, pedig vagy magát a két keréken táncolást, lehuppanást, újra két keréken lavírozást, majd a több, mint 180 fokos pörgést, vagy a kicsúszott, erősen megrongálódott kocsit látniuk kellett. Végül a fehérvári leágazásról jött vissza egy fiatalember, aki megkérdezte, nincs-e bajom? Ígérte, hogy küld szállító-kocsit, ehelyett bement a rendőrségre és azoknak szólt. Két rendőrkocsi érkezett szirénázva pillanatokon belül, egy-egy fiatal rendőrrel. Az egyik körülnézett és eltávozott, a másik a következő kérdéseket tette fel: van-e valami sérülésem?, egyedül utaztam-e?, be volt-e kötve a biztonsági övem?, ittam-e alkoholt? Ezt követően megszondázott és eldobta a szondát. Telefonon szólt fuvarozónak, majd elkezdte a jegyzőkönyvezést. Nem tudtam vele maradni, mert üstökös sebességgel megérkezett az Autópálya Felügyelőség és ugyan gratuláltak a második születésnapomhoz, de három perc alatt felmérték a kárt, amit a korlátban okoztam és íratták alá a jegyzőkönyvet velem, a még fel sem ocsúdott emberrel, aztán el. A rendőr viszont szuper-rendes volt. Közölte, hogy meg kell büntetnie figyelmetlen vezetés vagy ilyesmi miatt. Nem emlékszem az összegre, a pimf feletti lépcsőfok volt. Nevetséges, de annyi se volt nálam. OK, mondta, akkor elintézem és aláíratta a jegyzőkönyvet. Hogy intézte el, nem tudom, mert az összeg benne maradt a papiruszban. Rendes volt, de nagyon. A rendőrökön kívül a székesfehérvári Mohácsi autószerelő viselkedett több mint emberként. Oda vitettem a kocsit, meg magamat. Körbejárta a kocsit, ő is gratulált a második születésnapomhoz, aztán letessékelt a pincéjébe és megkínált vagy fél liter borral: fő a nyugalom. Aztán rendbe hozta a totálkáros járgányt. 2. Autó-balesetet szenvedtem: Ez a második. Jövök a gyógyvíz-raktárból, ahonnan rendszeresen tankolok parádi gyógyvizet. Pár méterre a Hízlaló-tér és egy csillag-kereszteződés. Ismerem, milyen őrülten száguldoznak a letáblázott főúton az autók, ezért meg mert csöpörög az eső duplán óvatosan nézem meg, mi jön balról, látom, elég messze, reflektorral jön egy piros furgon. OK, elkezdem a kanyarodást és durr, elcsapja a kocsim orrát egy fehér Citroen. Csak a fehér villanást látom, majd azt, hogy a kocsi csúszik, pattog, nekivágódik a szemközti útszegélynek és arra felpattanva, keresztben, az orrát az úttestre lógatva áll meg egy beton-villanyoszlopnál. A vezető nem volt ura a kocsinak. Újra születtem, semmi bajom, a kocsi alig mozdult az ütéstől (fizika: a nagy sebességkülönbség miatt a kocsim tehetetlensége győzött). Ha egy méterrel hátrább kap el, halott vagyok. Az ipse tudta pontosan, hogy ő a ludas, nekem hirtelen vallott is: mikor követelte, hogy ismerjem el, én vagyok a felelős, különben rendőrt hív, mondtam, hogy az képtelenség, hiszen nem láttam őt, csak egy piros furgont. A furgon mögött jöttem. felelte. De hát akkor előznie kellett. Miért, nem szabad itt előzni? A marha úristenit, nem 179

180 ismeri a KRESZ-t, esőben is száguld, előz: ámokfutó. Más baj is lehetett, nem mert rendőrt hívni, non-stop telefonált. Végül én hívtam rendőrt. Félóra múlva jelentek meg, közben igazi zápor árasztotta el a környéket. A Citroen-pilóta még a zivatar kitörése előtt visszahozta valahonnan a messzeségből a rendszámtáblámat, aztán visszalopózott két lépésben a kocsijával ütközés-közelbe, és nézegette-rakosgatta a szétszóródott roncsokat. A rendőrök előtti pillanatokban megjelent valaki, aki a papája vagyok címszóval elkezdett intézkedni, amíg a nyilatkozattal voltam elfoglalva, teledumálta a rendőrök fejét. A rendőröket semmi más nem érdekelte, csak hogy ki jött a mellékútról és ki közlekedett főútvonalon, leintették az előzött, igen nagy sebességgel jött megszólalásaimat, írattak egy-egy nyilatkozatot és el: Menjen ki-ki a biztosítójához, azok majd elvitatkozgatnak. Azóta megpróbáltam megtalálni őket, hogy megadjam a budapesti telefonjaimat, négy rendőrségi stációt végig telefoncsörögtem, nyomuk sincs. Amint a rendőrök elmentek, a pilóta és papája elkezdett fenyegetni: Nekünk jön, tönkreteszi az új kocsit és még be akar minket rántani az izébe... Ha nem hagyja abba a szövegét, hogy hol állt meg a kocsink, bűntető eljárást kezdeményezünk. Én balga, naiv állat, csak akkor esett le, hogy miért szivárgott vissza az ámokfutó! Áttelepítette a kocsi véghelyzetét. Le fognak tagadni mindent. Az eddigi károm több mint Ft, hol fog megállni a pénzrablás? Meg fogok kísérelni valamilyen animációt készíteni és a megtett út sérülések alapon kiszámíttatni az ámokfutó sebességét, ha nem sikerül vagy nem tudom meggyőzni vele a hatóságokat, igazságszolgáltatást, itt állok megfürödve! Még jó, hogy élek. A hatás persze fenomenális. Úgy tűnik, a halál szele túl közelről csapott meg, nem beszélve az aljasság lélekölő mérgéről. Semmihez sincs kedvem, a kisujjam mozgatásához sincs, a lakást elhagyni sincs és örök rajtam az álmosság. Pedig össze kell szednem magam: vár Manó úr, alias Benike! Bepereltem a gazembert, fél sikerrel zárult az ügy: kiváló igazságügyi szakértő közreműködésével be sikerült bizonyítani, hogy nem én voltam vétkes. Nem volt a per tárgya, de világossá vált a rendőrség részrehajlása is. Nem sikerült viszont visszatéríttetnem a biztosítóval a befizetett CASCO-önrészt, mert egyszerűen tojtak rám és az igazságomra. Itt az eljárás leírása: Egy baleset anatómiája, avagy kísérlet egy ámokfutó befogására A május 8-i balesetem: Szemem közé köpött a halál és röhögve odébbállt! Kezdem újra. Annyi a döbbenet, hogy nem tudok nem méltatlankodni hangosan. Figyelem! Nem hazudok, nem várok túlságosan sokat (magyar) emberektől, rendőröktől, szolgáltató intézményektől. Ami azonban sok, az sok. Azt már leírtam fentebb, hogy akivel ütköztem, az manipulálta a helyszínt és hogy a rendőrök a balesetnél jelen nem volt papát hallgatták áhítattal, engem leintettek. Semmi aláírás, semmi szembesítés. Jegyzőkönyv születik, amit a baleset résztvevői nem látnak, két nyilatkozat születik, nem ismertetik a másik fél nyilatkozatát. Azt rögzítjük, amit látunk és majd a biztosítók elvitatkozgatnak. Fénykép nem készül. Kevés gépünk van és azokkal szabálytalanul parkoló autókat kell fotózni, ez van kiadva. tudom meg később. Mindenki ki van szolgáltatva a rendőrök kényének-kedvének, a baleset okozója és az áldozat egyaránt. 180

181 Tudva, hogy a fickó első böfögése lehet csak az igazság, elkezdtem az igazság felderítésén ügyködni. Az első meglepetés akkor ért, amikor nem lehetett kideríteni, honnan jöttek a rendőrök. Nem hagytak nyomot maguk mögött, se egy név, se egy cím, se, hogy melyik kapitánysághoz tartoznak. Kezdtem a helyszín kapitányságával, 3-4 nappal az eset után, két részlegnél is kutakodnak: Nem tőlünk mentek ki. Menjen a Hungária krt-i központba. Telefon oda: mi csak a halálos és súlyos sérüléses eseteket kezeljük (a kerületi kapitányság ezt nem tudja?), menjen az X-utcába. Telefon: igen, de csak a forgalomirányító részlegünk tud felvilágosítást adni. Telefon, hallhatóan két könyvet is böngésznek, sehol semmi. Mit tanácsolnak? Semmit. Felhívnám a 107-et, ahol a kiszállásukat kértem. Két alkalommal is hosszú percekig nem veszik fel. Ez a rendőrség azonnali segítségnyújtás telefonja (!!!), hány halottja lehet annak, hogy nem működik? Kárfelmérés. Egyértelmű, hogy a kocsim az ütést nem szemből, hanem oldalról kapta és hogy az ütközés komoly sebességgel történt. A kocsi átvételekor értesülök arról, hogy távollétemben pótfelmérés készült, mert a kocsi mellső részét tartó acél kereszttartó másfél-két cm-t eltolódott jobbra. A kocsi karosszériája által csillapított ütéstől! Még nagyobb sebességet igazol. A kereszttartót elkérem, ez remekül fogja igazolni az állításom. Az Autóklub ügyvédnője. Kettőt kérdez, nem vállalja. Csak az anyagi károm érdekli, az erkölcsi, a sérelem nem. Különben se szoktunk szabálysértési eljárásban részt venni: meghallgatásokra járni, amik ütköznek bírósági ügyek tárgyalásaival? Magyarra fordítva: csak ahol lehet valamit (pénzt) keresni, azt vállaljuk. Oda se megyek többé. Ismerős ügyvéd. Nehéz lesz, de menjünk neki. Keresd a rendőrségi papírokat a lakhelyed szerinti kapitányságon, a legvalószínűbb, hogy oda küldték. Nem, nálunk sincs, de valami dereng, hívjon vissza pár óra múlva vagy holnap. Az első pozitív mozzanat, nem kell visszahívni a Balatonfüredi Rendőrkapitányságot, ők jelentkeznek: csak információt kértek önről, megadjuk, honnan kérték. Kapitányság, név, telefonszám. Puff, ahol a keresést kezdtem: a helyszín kapitánysága. A pozitív hangvétel folytatódik. Kedves hang: csak most kaptam meg. Bejelentem, hogy meghallgatást kérek és ügyvéddel kell időpontot egyeztetnem. Rendben, szóljanak. Természetesen kiadjuk a jegyzőkönyv és a két nyilatkozat másolatát, jöjjön be érte. Bemegyek. Ha jártak Átkos rendőrségen, hát ez is az, megmaradt évvel korábbról. Kopottság, poros külső és hangulat (a portán) és bunkóság. Cca. 20 perc várakozás, majd megjelenik a küldönc. Adnám neki az előkészített személyimet. Nem kell (!!) mondja és átadja a személyi adataimat tartalmazó papírokat. Átvételt igazoló aláírást se kér. Akárki lehetnék, primitív disznóság. Csak belekukkantok a papírokba: a jegyzőkönyv egy kalap izé, hemzseg a hibáktól és rögzíti a Citroen pilótája és papája által kreált, áttelepített végpontot. Hál isten: abszurd valamit pingáltak a semmire se jó rajzukba. Mintha a Citroen 5-6 méterre a csattanástól állt volna meg, többször teljes pörgést végrehajtva ezen a p..nyi távolságon. Minden szakértő számára nevetséges lesz! Közben centire, mérőszalaggal felmérem a helyszínt a sógorommal. Készítek fotókat. Az az útvonal, ahonnan a Citroen jött, dugig van figyelmeztetésekkel, szigorú óvatosságra intő, azt előíró jelekkel (zebra, újabb zebrára figyelmeztető tábla, buszmegálló, a második zebra lámpával, szemközti buszmegálló). A sógorom figyel fel a záróvonalra. A kereszteződés előtti, 100 m-en belüli zebra előtt és mögött, egészen a kereszteződésig záróvonal! Aki itt, esőben gyorsan hajtott, már az is ámokfutó, aki előzött is, az őrült! Videóra akarjuk venni a 181

182 Citroen útvonalát, hogy szemléletesebbé tegyük. Ismeretlen masina, elszúrjuk. Amikor a papírokért megyek, felveszem egyedül. Az első sarok előtt fészket építek a kesztyűtartó fölé a pulóveremből, beindítom a masinát és villogókkal befordulok az útvonalra. Ketten is figyelmetlenek, majdnem belém jönnek, a felvételen egyszerűen ijesztő. De amit be akarok mutatni, azt jól vettem fel. Mondom a kedves hangnak, hogy a meghallgatásra vinnék CD-t fotókkal és DVD-t videó-felvétellel. Nincs mód a bemutatásukra, nem rendelkezünk megfelelő technikai eszközökkel (magyar rendőrség, XXI. század!!). Készítsen másolatokat a fotókról. Készítek, de istenem, a középkorban élünk? Haladnék tovább, nagyon nehéz. Telefonon tanácskozok ismerős igazságügyi szakértővel. Majdnem lehetetlen, mondja. Három dologra lenne szükség, fontossági sorrendben: a piros furgonra vagy tanúra, aki az előzést látta (lehetetlen feladat); tanúra, aki igazolni tudja, hogy a Citroen mennyit csúszott, hol állt meg (talántán?), és az összes kárfelmérési papírra, fotóra. Ez is szinte lehetetlen, nem adják ki, mondja nagy meglepetésemre. Ha legalább egyet prezentálok, megnézi, érdemes-e folytatni? Keresek tanút. Az épület, amely előtt csattantunk, tele van ablakokkal. Kiderül, hogy az intézmény, amelyik benne lakozik, kárfelvételekkel foglalkozik és tőlük jött a kocsim kárfelvételét intéző szakértő is. Hívom az intézményt: keresek valakit, aki látta a Citroen végpontját. Először elhangzik, hogy egy kollega felkiáltott: baleset. Majd csendes, kemény tagadás. Nem láttunk semmit, csak azt, hogy beszélgettek. Pár nap múlva bemegyek személyesen, talán úgy megpuhulnak. Nem, ügyintézői szinten masszív az ellenállás. Kérem a főnököt. Nyitott ajtón keresztül hallja (hallotta az egész beszélgetést). Kilép és mondja (végre!), hogy ő annyit tud vallani, hogy látta a Citroent az ablaka előtt elhaladni, majd visszamenni. Elcsodálkozik, hogy ez is segítség és duzzogva ugyan, de elvállalja a tanúskodást. Hatszor elmondja, hogy nem hajlandó hamis tanúvallomásra, hatszor nyugtatom meg, hogy nem erre kérem, csak az igazságra. Gyenge tanú lesz, fél. Mitől? Meglátjuk. Hívom a Casco-biztosító ügyeit intéző személyt ugyanabban az intézményben, hogy kérném kiszolgáltatni a teljes kárfelvételi anyagot. Nem lehet, menjek magához a biztosítóhoz. Telefonálnék oda, egy óra után, amit telefonnal kutatással töltök (küldöznek össze-vissza!) beülök a megjavított autómba és bemegyek a legközelebbi fiókjukba, hogy segítsenek. Nekik is csak második kísérletre sikerül megtalálni a címet és telefont. A telefon elcsuklásig csöng náluk, nem veszik fel. Teljesen feleslegesen mondom nekik, hogy az Átkosban érzem magam, akkor ment így minden. Fiatalok, halovány mosoly. Később elérek egy hölgyet, nem is nagyon érti, mit akarok én, a kocsi tulajdonosa. Mi célból kérem? Mi köze hozzá? Fizetem a nagy biztosítást és én vagyok a tulaj, meg aki bajban van. Lassan leesik, de nem tudja a megoldást, segítséget kér a főnökeitől. Majd: ha rendőrségi szakaszban van az ügy, csak a rendőrségnek adjuk ki, ha bíróságiban, a bíróságnak vagy ügyvédnek. Ki hallott ilyet? Mesélem a kálváriát a feleségemnek, aki jogász. Abszurdum, mondja és másnap telefonál. Kapja a meglepő választ: meg kell lennie a szervíznél is mindennek és a kárfelvételt végzőknél is. Újra kezdem, mindkettő igent mond a papírokra, mindkettő nemet a fotókra. Ezt itt abbahagyom, az elmém leáll. Mi lesz, ha a másik kocsi dossziéját szeretném megkapni? Kénytelen leszek mindkettőt a rendőrségtől kérni. 182

183 Meghallgatás. Kicsit dundi, de szép és kellemes hölgy fogad bennünket. Ő és szobája is sziget az Átkos hagyományban. Átnézi az írásban előkészített Észrevételeim a...jegyzőkönyvhöz és Meghallgatás című irataimat, belenéz a fotókba, elkészíti a meghallgatási jegyzőkönyvet, amely utal az átadott dokumentumokra, átveszi a CD-t is és közli, hogy meg fogja hallgatni a tanúmat, az ellenfelet, annak várható tanúit és behív az eljárásban nem szembesítésnek, hanem valami egyidejű meghallgatásnak nevezett aktusra. Írásba foglalja a kérésem, hogy mindkét kocsi teljes káranyagát, fotókkal együtt szerezze be. Meg szoktuk kapni. mondja. Napok telnek, hívom a dundi rendőrtisztet, kérdem, megkapta-e a fotókat. Milyen fotókat? csodálkozik. Á, nem kérhetjük, csak igazságügyi szakértőnek adják ki. Meghoztam közben a határozatot, mondja. Elmeszelt szemrebbenés nélkül: ,- Ft és 3 fekete pont. Finoman szólva is mellébeszél. Ha pár sorral feljebb lapoz, kedves olvasó, olvashatja az ígéret-sort, ami a meghallgatáson elhangzott a részéről. Ebből annyi teljesült, hogy tanúként meghallgatta a másik sofőrt. Nem, tanúvallomás volt, nem adhatok róla információt. Hm, mind érdekesebb. Megbeszéltem az osztályvezető asszonnyal és lezártuk. A tanúja? Miért most került elő, hiszen ilyenkor katasztrófa-turisták tömege szokott bámészkodni. Legből kapott baromság! Mondom is neki, hogy üres tér volt, eső és hullaszag, nézelődő vagy megálló autó egy szál se. Füle se rebben: a tanút majd vigyék magukkal a bíróságra! Hívom az ismerős igazságügyi szakértőt. Marhaság! mondja. A rendőrség kérni szokta és ki is kell adni nekik. De ő maga továbbra se tud hozzászólni, fotók nélkül nem lehet saccolni se. (Itt tartok, folytatom, ahogy halad előre az ügy. A dokumentumokat is szándékomban áll felrakni, de azokkal azt hiszem meg kell várnom az ügy végleges lezárását. Lehet, hogy a nem támadhatókat felrakom.) Sajnos, a Halaj kapitány eddig foglalkozott az üggyel. Ha volna értelme elfekvő paksamétákban kutakodni, valószínűleg ráakadnék a folytatásra. Nincs sok értelme. A folytatás pár mondatban összefoglalható. A szakértő rendkívüli alapossággal, a helyszínt is bejárva velem, a javítást végzőkkel is beszélve, szuper-programmal dolgozva megállapította: én nem hajtottam ki az úttestre (miből is? ráfékeztem, a kocsi orra előrebukott írta le), a kocsik deformációjából pedig levezette, hogy a kocsim orrára ugrott másik minimum 70 km/órával söpört át zebrán, előzve a furgont, a tér felén, a sebességkorlátokat semmibe véve. A per azzal zárult, hogy a bírónő felmentett minden felelősség alól. A rendőrség visszafizette a bírságot, törölte a bűntetőpontokat. Ennyi. Az ipse megúszta, mert nekem kellett volna beperelnem, a CASCO-t nem fizették vissza. Miért írtam ennyit erről a két balesetről? Mert a kiszolgáltatottságot, a becsület megvédésének nehézségeit igyekeztem feltárni. --Mielőtt Te Fu és a majmok becsuknák önéletrajzom kapuját, hadd szóljon az ének kiváló sportos voltomról. Az öndicséret büdös, de néha egy elengedett szellentés nem csinál bűzpatvart. Jöjjön tehát a sportokról szóló énekem. 183

184 Én és a sport: Nem hiszem, hogy bárki is sportembernek mondott volna valaha is vagy mondana manapság. Elbicegtem mindenféle dolgokban, teljesítettem a minimális elvárást vagy valamivel többet, de csillogni csak öregedőben kezdtem. Három sporttal barátkoztam össze minden normális fázist lekésve, a pontosság nem lényeges. Síelni Bombay után kezdtem, tehát mondjuk 43 évesen, golfozni Kalkuttában tanultam meg valamennyire, úgy éves koromban, vitorlázni pedig a füredi Koloska Marina megnyitását követően, ötven fölött tanultam meg. Mindhármat imádtam, illetve a golfot és síelést még ma is igyekszem szeretgetni. A síelés azért is kedves, mert egy pillanatig se tudtak rábeszélni, hogy a legamatőrebb szinten is versenyezzek, ezért maradt a természet élvezete. Az utóbbi években figyelem a síterepeken száguldozók kor szerinti összetételét és mind sűrűbben konstatálom, hogy én vagyok a legidősebb. Jó érzés. A golf is több számomra, mint sport. Szinte minden velejárót élvezni lehet: a csodálatos természetet, friss levegőt, zavartalan atmoszférát, legalábbis a pályán mindig nyugalom uralkodik (golf-törvény). A társasággal nagyon óvatosnak kell lenni, mert a neokapitalista Magyarországon a golfot elárasztották a volt urak és leszármazottaik és a nagyképű-hólyag újgazdagok, illetve a talán még nagyképűbb ifjú titán menedzserek. Igyekszem inkább magam játszani, mint pöffeszkedő sznobok dumáját hallgatni. Kizárólag annak köszönhetően, hogy a golfot itthon kevesen űzték nálam magasabb szinten, amikor hazahoztam ezt a tudásom Indiából (24-es hendikepig vittem), másodikként felkerültem a Magyar Örökség Kupá -ra. Kétszer nyertem öregfiú-versenyt is. Ennyi. Űzni fogom, ameddig tudom. A vitorlázást kezdtem legkésőbb és hagytam abba leghamarabb. Hamar megtetszett a kikötő ifjú vezetőinek, ahogy a második vitorlásommal, egyben első tőkesúlyos jószágommal közlekedtem és rábeszéltek a versenyzésre. Ugyancsak hamar eljutottam a világ talán legelső, de biztos, hogy máig egyik legjobb tőkesúlyos siklóhajójához, a 8m One Design -hoz, aminek mostohapapája lettem, forradalmat vittem véghez vele a Magyar Tengeren. Az eddig fogalmilag is ismeretlen tőkesúlyos siklóhajó teljesen új technikát jelentett az országban, szinte csodájára jártak. Bevezettem az itthoni gyártását, értékesítését, exportját, létrehoztam a hajóosztályt, az Európa Kupát. A történelmét és vele járó kínjaimat megírtam a Tückös voltam és járulékos sérelmeim könyvben. Az eddigi egyetlen elismerés, hogy megvertek. Illetve hát elismerés az van, csak nem nekem címzett. Mégis idézek egyet, nemrégiben találkoztam vele, egy Web-lap, a mondta: A 8MOD flotta mérete egyik pillanatról a másikra egyértelművé tette, hogy melyik a legnépszerűbb nagyhajós hajóosztály. Ennyi. Szép élmények fűződnek persze magához a szinte kizárólag versenyszerűen űzött vitorlázáshoz. A természetet csodálja, élvezi, de egyben megzabolázza az ember: a markában tartja a szelet. Ameddig tudja. De kis érzékkel és gyakorlattal megtanulható, mikor mennyit szelet szabad befogni és mennyit kell szabadjára engedni. Itt a könyv címlapja! Egykezes versenyt vezetek, a hajónak köszönhető, nem nekem! 184

185 Folytatom, valahogy majd csak összeboronálom! Sportok tovább, mert jó sportolni. Mintha megállt volna a világ a prosztatám elvesztésével, a műtét óta alig írtam valamit a világról, helyesebben szólva végül is önéletrajz akar lenni ez az írás, nemde? az abban való esetlen lődörgésemről. Pedig a közvetlenül a műtétet követő síeléseim óta óriási dolgok történtek az életemben! Sorra veszem őket, akár tetszik, kedves olvasó, akár nem! 185

186 Kezdem időrendi sorrendben a golffal. Ez a sokszor elátkozott őrület mintha megörült volna a rohamos korosodásomnak, vagy talán csak annak az egyszerű és picuri lépésnek, amivel magam mögött hagytam a kisdedóvóban játszadozó pajtásaimat és a nevem után hetessel kezdtem jegyezni a koromat és amint beléptem a szuper szeniorok balga korosztályába, megengedte, hogy javuljon a játékom. Persze nem titkolhatom, hogy új távlatok nyíltak, mögöttem maradtak a kisdedóvóban tömegével a nálam jobb játékosok. Ez a kitárulkozó széles horizont arra ösztökélt, hogy kezdjem módszeresen fejleszteni nem ördögien ügyes játékomat. Rendeltem az átkos USA-ból Interneten tréning-baromságokat, meg öt jó ütőt (amiből egy azóta is vár a csodára Amerikában, hogy elhozzák e nagy nemzet földjére), sőt vízhatlan golf-cipőket is. Így felfegyverkezve elindultam a rendszeres (őrült túlzás: kevésbé rendszertelen) gyakorlás útján, sőt, mivel a korábban botrányosan szemét módra kezelt hendikep-rendszer körül is elfogadható rend teremtődött, elindultam a vének két verseny-sorozatán is. Mit tesz isten? A lehetetlenül rossznál egy fokkal jobb játékommal mindkét versenysorozatban a legstabilabb játékosnak bizonyultam: az egyikben hét verseny közül ötöt nyertem meg, a másikban amelyik pontszámra ment cca. 30%-kal vertem meg a mögöttem koslató másodikat. Ömlött rám a dicsőség széles és gyöngyöző sugarakban. Úgy tessék tovább olvasni, hogy mindaz, ami következik, a 2005-ös év legjobb magyar szuper szenior golfozójának a szüleménye. Csak úgy mondom! (Csendben megsúgom, hogy a 2005 hangsúlyozása nem véletlen, eddig két versenyen vettem részt 2006-ban és mindkettőben a rendkívül széles 3, ill. 7 fő mezőny közepén végeztem.) Összegzem a témát: vénségemre akárhogy röhögünk is rajta számontartásra érdemes sport-teljesítményt produkáltam. Ja, és majdnem elfelejtettem a leglényegesebbet kiváló teljesítményemet megfelelően értékelve nagy birodalmunk legfőbb golf-vezetése beválogatott a Szuper Szenior Golfozók Európa Bajnokságának magyar válogatottjába. Júliusban megyek a szlovákiai Táléba, kergetni a kis fehér labdát a nemzeti lobogó dicsfényét fokozandó. Csak úgy, mellékesen említem! Nna, azért 2006-ban is megnyertem a gödi versenysorozatot, ismét kenterbe, a tatait pedig elfeleztük legfőbb ellenfelemmel... Csak úgy mondom! Telefon: mégse vesz részt magyar csapat a Szuper Szenior Golfozók Európa Bajnokságán. A válogatott hat jelöltjéből három visszalépett és (miért?) a vezérkar két oszlopa összeveszett. Hol élünk? Magyarországon (= Garasország, = Fabatkaország). Nem Tatárjárás, nem Mohácsi vész, nem Trianon, csak egy kis porszem, de jellemző. A harmadik nagy esemény inkább esemény-sor: ötször voltam síelni a télen. Hagytam magam rábeszélni a Salzburg Super Ski Card-ra, ami egész Salzburgerland-ra, sőt kicsit nagyobb körzetre és az egész szezonra érvényes. És jött a hó csőstül, rég volt ennyi hó az Alpokban! Megjártam Ausztria legjobb síterepei közül négyet: Europa Ski Region (Kaprun Zell am See), Gasteiner-völgy, Hauser Kaibling és Obertauern. Csodálatos mind. A legfontosabb azonban, hogy 71 évesen napi 5-6 órát töltöttem fent a hegyekben, csupán egy-két alkalommal pihenve meg Hüttében és nyugodtan vettem a fekete pályákat is. Büszkélkedek: nagyon ritkán találkoztam olyan síelővel, aki nálam vénebb lett volna. Lassan a hegyek koronázatlan királya leszek. Hacsak szét nem durranok a nagyképűségtől. A következő szezonban elkezdem a stafétabot átadását Manó úrnak, eljön beleszagolni a havas tél levegőjébe. Aztán még két szezon és úgy fog síelni, mint a nagyok. Addigra biztos lehagyja a nagyapját. Beszúrom ide a szezon élményeit. Kezdtem Kaprunnal. Ezúttal az istenek nem ismételték meg az egy évvel előbbi hóözönt. Zell am See komoly síelésre alkalmatlannak bizonyult, mindössze három nagyon rövid pályát tudtak megnyitni a csúcson. Maradt Kitzsteinhorn, a Kaprun melletti gleccser. Mivel tavaly ott nem készítettem fotókat, vittem 186

187 magammal a kis digitális gépemet és az első napot fotózással kezdtem. Csupasz kézzel kattintgattam a gépet, jobbról kezdve kaptam le a tölcsér szektorait. Indultam volna lejjebb, hogy a völgyről és a szemközti hegyvonulatról is készítsek képeket, amikor a gép kijelezte, hogy az akkuja megszűnt létezni (lefagyott). No jó, összepakoltam, felhúztam a kesztyűket és lesíeltem az 1. sz. lifthez. Amint felültem a négyüléses padra, észleltem, hogy a jobb kisujjam egy darabka üveggé változott. Ütögettem a kapaszkodó-korláthoz, majd gyúrogattam a bal kesztyűmmel: semmi. Gyorsan bekaptam és úgy melengettem, a moszkvai éveimből tudtam: nem lehet a fagyással tréfálni, gyorsan rendbe kell pofozni az elfagyott testrészt. Ennyi gondom volt! Pedig kicsit félve indultam az útnak: visszatért az évek óta elfeledett szédülésem, a bal fülem hallása sokat romlott és nem tudtam kifújni-szeleltetni. Fent a hegyen aztán minden rendben ment. Ott a helyem a havas csúcsokon. Az öt sí-napból négyen hétágra sütött a nap, egyetlen felhős nap nehezítette a síelés tökéletes élvezetét és aznap délután elkezdett havazni is. Sok nem eshetett, de én azonnal elhagytam a terepet: öreg vagyok a tapogatózva síeléshez. A napi programot a liftek indulásakor kezdtem, sokéves tapasztalat, hogy ilyenkor kevesen vannak fent, a pályák is tökéletes állapotban várják az első fecskéket. Tíz-tizenegy között özönlik el a lusta népek a pályákat, délután egyre le is darálják, buckásítják azokat. Még egy fontos észrevétel: a döntő többség csak a kék (könnyű) pályákat gyapálja! A második naptól időm döntő részét piros (nehezebb) pályákon töltöttem. Kitzsteinhornon egyetlen kis fekete (nagyon nehéz) pálya létezik, az most le volt zárva. Különben azt is műsorra tűztem volna. Mazochizmus? Nem! Csupán csak jó érzés közel a 72höz még győzni a nehézségeket. Az egész szezonban kóstolgatni fogom a fránya feketéket. (Pár fotóval megfejeltem az Ausztria legjobb síterepei tablót: Kaprun, 1993 és Kaprun, Az első kép a No1 lift induló állomása 2450 m-en, ugyanennek a liftnek a felső állomása látható a 2006-os sorozatban. A képek a cca m magasan lévő állomás mellől készültek.) A második turné Gasteinertal lett volna. Ott is laktunk frau Röck birodalmában, de komolyan használható hó nem volt. Átjártunk nagyobbik lányomékkal és Marsi barátommal Kaprunba. Az tökéletes volt. Négy nap után hazarohantam, mert a meteorológia orkán közeledtét jelezte. Nem nevezném bombasikernek a túrát. A Kitzsteinhornról szóló fotók számát felhizlalom, amint lesz rá időm. ( ) A harmadik sítúra színhelye Hauser Kaibling volt ismét, tartottam az előző szezon sorrendjét. Mivel a tavalyi, gröbmingi szállást a távozásunk napján adták el, kénytelen voltam új szállást keresni. Nem bántam meg: a sílifttől mintegy 1300 m-re lévő Rosspointerhof-ban, másként Gästehaus Stocker-ben laktunk nagyobbik lányomékkal, ahol Inge és Karl Stocker, a lányuk időnkénti támogatásával a maximumot nyújtotta, amit az ember elvárhat egy panzió-jellegű szállás tulajdonosaitól. Jól berendezett, tágas szobák, zuhanyozó-wc-s fürdőszobával, hajszárítóval, rádióval, televízióval, abszolút tisztaság és csend. Az ellátás pedig egyszerűen pazar: bőséges svédasztalos reggeli, tea-kávé-sütemény uzsonna és háromfogásos finom vacsora, Karl gyógyitalával, fenyőtobozból készített likőrrel megfejelve. Ami pedig a síterepet illeti, annak ellenére, hogy a völgyben tavaszi szellők lengedeztek és nyíltak a korai virágok, a pályák jók voltak. Hogy mi a titok? Az Ausztria legjobb síterepei tablóra felraktam a Kaibling síparadicsom prospijából a Neu 2006/07 részletet, ahonnan értesül az ember, hogy napi m3 műhó gyártására tették képessé a terepet 40 olyan hóágyú beállításával, amilyet a szöveg alatt be is mutatnak. Reggel felkel az ember, -2 és +4 C fok közötti a lenti hőmérséklet, -3-4 odafent, de gyalult simaságú pályák fogadják az embert, amint ellöki magát a lifttől. Óriási a lehetőség délig, de csak addig, mert 10 és 11 óra között elárasztják a pályákat a lusták, kényelmesek és összegyűrik a havat, amit még ráadásul fel is puhít a 187

188 nagyon pluszra váltó levegő. Mikor ez sikerült nekik, beülnek valamelyik hüttébe és egy-két órát élvezkednek ott. Örömömben, hogy legalább ennyi megadatott, laposra síeltem magam. Az első napi síelés után legyintek egyet Karlnak, hogy öregszem, keveset sikerült síelnem. Azt mondja erre, adjam oda a kártyám a nejének, majd megmondja, mennyi volt az annyi. Este kapok egy printet, rajta diagram, ami minden lépésemet dokumentálja. Öt napon keresztül megmérettettem, elismerő hümmögés kísérte a diagramok vizsgálatát, majd összegeztük a kilométereket: 157 pályakilométert tettem meg (azért pályakilométer, mert a kerengőket nem tudja mérni a nyomorult kártya, ha tudná, dupla jönne ki). Inge erre jól megcsóválta a fejét és kijelentette, hogy ez kiváló eredmény. Ahogy mondani szokták: a koromhoz képest. Mondom, mit érek vele, kérek egy elismerő oklevelet, akkor másokkal is el tudom hitetni. Este ünnepélyes keretek között, lánya tolmácsolását segítségül hívva, átadta a bizonyítványt, amit felraktam a fotótablóra. Vettem keretet is és este már ott fog függeni a fejem felett. Így kell síelni, kérem, a 73. év küszöbén! Íme, a bizonyítvány: 188

189 A szezon utolsó túrájának a színhelye Obertauern volt. A tavalyi Marchlhof-ban laktunk Untertauernben, ahonnan 11 km az első komoly lift fent, Obertauernben: Grünwaldkopf. Én innen szeretek startolni, a fejállomásnál a tabló Obertauern, 2007 képsorának utolsó kockáján látható kép tárul az ember szeme elé. Jobbról egy rövidebb lift, dimbes-dombos piros pályával, balról az éppen felhőkbe futó hosszú lift, többágú piros pályával. Mindkettőről el lehet síelni jobbra, megkezdve az egész hegykoszorún körbejárható túrát. Pazar. A képen nem látható, hogy baloldalt is van egy lift, amelyik (számomra) kemény piros, elkerülhető fekete ággal. Tavaly még szerettem arra kószálni a reggeli órákban, amíg nem buckázták össze a pályákat. Idén valahogy elmaradt: talán fáradt voltam a korábbi túráktól, talán bujkált bennem valami, fene tudja mi, lappangó-szurkáló fájásokkal bajlódtam. Meg az időjárás is messze volt a kívánatostól. Az első reggel Amrita lányom, akivel piciny, 8 éves korában nagy vihart éltünk át az 1. sz., kabinos pályán, arra vezényelt bennünket a vejem Zolival és felhőkbe kerültünk, nagyon szakaszolva jöttünk le, de azért megcsodáltuk a sziklát, ami mögé húzódva szedtük össze magunkat anno, hogy leevickéljünk a pillanatok alatt jegessé váló pálya alsó szakaszán. Ezt a kis kalandot leszámítva aznap és a következő két nap szép napsütéses időt fogtunk ki, csuda élvezet volt. A negyedik nap már felhőbe dugták a csúcsukat a hegyek és rossz, a buckákat ellaposító látással kínlódtunk. Az ötödik nap futó felhőkre és sűrű, az arcot szurkáló hóra ébredtünk, kétszer siklottam le a Grünwaldkopf cca. 1 km-es pályáján, aztán feladtam. Amritáék úgy döntöttek, hogy síelés helyett Beninek mutatják meg a havas csúcsokat. A kísérlet nem járt nagy sikerrel, nem volt szánkó, a babakocsit nem lehetett tolni a friss hóban, a havazás zavarta a gyereket, nem is sokat láthatott tőle, hamar visszavonultak ők is. Az utolsó nap elfogadható, de felhős időt hozott és az első liftekhez mentem és jó 3 óra síelés után el is fáradtam, ilyenkor a lapos látás miatt az amatőrök dupla erőfeszítéssel síelnek. Mindent összevetve 5:1 eredménnyel végződött a mi kontra hegyek mérkőzés, nem rossz! Még annyit, hogy Amrita lányom tizenvalahány évig nem láttam síelni. Leesett az állam. Amikor utoljára síeltünk együtt, talán 16 éves korában már sokkal jobban síelt nálam, most viszont összemérhetetlen a tudásszintünk: ő a legjobb amatőrök szintjén szántja havas lejtőket. Rossz ez a szántja, mert erőt fejez ki, ő pedig libeg a hó fölött. Hál isten! Egyrészt nagy öröm lehet, másrészt jó kezekben lesz Beni. ( ) Zárszavak! Befejezésül ide kívánkozik az a pár perces történet, ami világossá tette számomra, hogy az addigi sejtéseim sziklaszilárd alapokon épülnek: a szocialista kormányzat minden más erőt, ideológiát, áramlatot megelőzve eldöntötte, hogy kiválik a szocialista táborból, és a Közös Piachoz akar csatlakozni. Történt ugyanis, hogy az akkor a KKM Jogi és Igazgatási Főosztály vezetőjénél, Technika óta kedves ismerősnél, Szász Ivánnál jártam, felmentést kérve valami tilalom alól, ami miatt nem képviselhettem nyugati cégeket. Kikísért az előterem bejáratáig, és ott bejelentette, hogy sokáig nem fogunk tudni találkozni, mert a Brüsszeli Nagykövetségre kapott kinevezést. Szinte tréfálkozva jegyeztem meg: akkor jól vizsgáld meg, nem csatlakozhatunk-e hozzájuk? Bólintott: az a legfőbb feladatom! Úgy bizony! Nekem lehet mesélgetni mindenféle harcos tettekről, amely elvezette országunkat az EU-hoz. Ennél egyenesebb út nem létezett. Úgy emlékeztem, hogy nagyköveti posztot foglalt el, ezért megkerestem az Interneten a Nagykövetség történelmét. Nem az volt, de sokkal lényegesebb pozícióba helyezték, deklaráltan: a közös piaci ügyekért helyettes feladatkört látta el. Valóban úttörő feladatot! *** 189

190 XXIII. Nincs már más, csak vak varjú, a koronavírus Azt hittem a 85. születésnapomon, hogy valóban itt az ideje lezárni ezt az önélet-mesét: amit érdemesnek és/vagy fontosnak tartottam elmesélni az embertársaimnak, azt megírtam, az írásaimat nagyközségnyi ember tölti le évente, több írásomról elhangzott, hogy nem tudtam letenni, az unokáim kinőttek, már nemcsak, hogy nem játszanak velem, beszélgetni se nagyon szoktak, mire jó a még hátramaradt élet? Tévedtem: az élet még meglepett új sorscsapással. Átéltem már vesztes világháborút, szépen indult, de meggyalázott forradalmat, gengszterváltást az azt követő privatizációs, majd egyszerű, szemenszedett rablással, úgy hittem, a békés hanyatlást valahogy csak átélem már. Nem így gondolta a koronavírus. A világgyalázat Trump által először csak leintett, majd kínainak, meg Kung Flu-nak elkeresztelt szörny azonban nekikerekedett, ellepte egész világunkat, általános rémületet keltve karanténba zárta a munkát, úgy tűnik, az értelmet is. Az értelmet nagyon is: hiába pusztulnak rakásra az embertársaik, a köztük sétálgató, szórakozó emberek semmibe veszik az intelmeket, javaslatokat, rendeleteket, mintha fajankók lennének. A többség az is. Kisebbik lányomék, a két orvos kemény karantént rendelt el számunkra is, kedvesen és szorgosan gondoskodtak mindenről, amire két idős embernek szüksége lehet hosszabb elzártság esetén: elláttak minket több hónapig elég gyógyszerrel, higiéniai, tisztálkodási eszközzel, és három-négynaponként bevásárolták az ebéd-futárszolgálaton túl szükséges élelmiszert. Listák mentek a lányunkhoz a neten, megjelent munka után, letette a lépcsőházban, és beszélgettünk 3-4 m távolságból, majd, amikor elment, behordtuk a cuccot. Májusra megenyhültek, mi beléphettünk hozzájuk maszkkal, ők bejöttek hozzánk maszkkal, aztán lementek Csopakra, beindították a házat, bepakoltak több napi kaját a frigóba, bort-sört, hűsítőket több hétre kalkulálva a pincelépcsőre, alig lehetett közlekedni a pincébe. Sokkal jobb azóta: nem érzi magát rabnak az ember, kert is van, az utcán se bámulnak meg minket az emberek, nincs mit keres itt ez a vén érzése az embernek, amikor rója a két-háromnaponként kínnal felvállalt nagy kört az ember. Ha leírom a nagy kört, tudhatja a kedves olvasó, hogy vének köre. Meg kell számolni a lépteimet, hogy hány méter is lehet, van talán kemény másfél kilométer: a mi utcánk balra, kis emelkedővel a második keresztutcáig, azon jó száz méter vízszintes, aztán a ház mögötti utcán visszafelé, a fele lejtő, a másik fele emelkedő, sóderes, hogy ne legyen nagyon egyszerű, aztán jobbra el a körből, kis emelkedővel addig a keresztutcáig, ahol balra kijutni a vasút fölé. Ott, a pár méteres szakadék szélén van egy arasznyi magas kilométerkő (nem az, csak olyan, térképészeti kitűző talán), arra méltóságteljesen leereszkedem, mert addig bírom. Hallgatom a madárfüttyöt, vonatdübörgést, autócsatazajt, szívom az abban a magasságban még tiszta levegőt, majd felállok (még sikerül segítség nélkül), és az emelkedő fordítottja lejtőn leballagok a kis körhöz, amin jobbról érkezem vissza a házhoz. Ezen kívül a feleségem, Márti agyonstrapálja magát a kertben, 7 évvel fiatalabb, neki még nélkülözhetetlen, mondja. Nyugodtan jár boltba, nyugodtan fog kezet ismerősökkel (akik nyújtják a praclijukat). Én járok golfozásnak gúnyolt egészségügyi mozgásra, elhajtok a tótvázsonyi 9 lyukú (félpálya) golfpályához, ahol nejem kíséretében, elektromos trolin trónolva, ütésenként megmerítve magam a puha fű élvezetében, elütögetem a labdát ezen a kilenc lyukon. Rosszul, meg éppen ennyit bírok, mégis: ez még élet. Elő-előfordul jobb menet is, emlékeztetve a 190

191 versenyzői múltamra, legutóbb például 53 ütéssel teljesítettem a feladatot, volt benne pár, one over... Nagyon el tudok fáradni, rohadt dolog ez az öregség! Bemutatom a 2-3 évvel ezelőtti golfozó (golfpályán magát vonszoló) magamat. Nem akartam elhinni, hogy én vagyok, amikor rátaláltam a képeim között. Remélem, ma jobban nézek ki. Meg is kérem Mártit, hogy legközelebb készítsen rólam pár képet golfozás közben, hátha jól érzem. A profilom legalábbis jobbat mutat, nem? Az arckép Niederhoffer Edina szomszédasszony felvétele. A járványnak politikai oldala is van: világszerte vannak, akiknek a sok indulattól, rablástól, mások megalázásától fásuló agyuk hirtelen rányílt a csodára: a koronavírus alkalmat teremtett abszolút hatalom megragadására és embertársaik minden eddiginél vadabb kifosztására. Manna hullott az ölükbe! Ha van isten, most bebizonyítja: bármi rémséget képes ráereszteni a Földre, és megosztani az általa teremtett lelkeket, tovább fokozni az egyenlőtlenséget. A hataloméhes és rabló banditák aranyesőben fürdenek, az eddig csak szegények most aztán a nyomor mocsarába süllyednek. Csak páran próbálnak létrát fogni, és bemászni hozzájuk, hogy kihúzzák egyiküket-másikukat. Ancsa lányom pedig most jön konzulátusi kocsival ötéves otthonából, Kazányból Moszkváig, onnan fene tudja milyen (követségi) szolgálati kocsival hazáig, Fehéroroszországon, Lengyelországon, Szlovákián keresztül. Retteg szegény, hogy útközben megfertőzi valaki/valami, csak a keresztény hite segíti át a lelki félelmen. Meg is érkezett, el is telt a két hét, nem jelentkeztek betegség-tünetek, megúszta. Jó helyet kapott a minisztériumban, főosztály-admi191

192 nisztrátor lett, három emberséges fiatalember jobbkeze, úgy tűnik, megtalálta munkásélete utolsó éveinek bölcsőjét. Nem írtam pár napig, de képtelen vagyok a levegőt sokáig nézni. Regisztráltattam magam egy digitális közbeszélgetésre. Furcsa jószág! Három tudós ember adta elő. Az egyik mentorként vezette a fonalat, ketten pedig hozzászóltak a mentor által vezérelten az esemény témájához, meg elvileg válaszoltak a regisztráltak kérdéseire. A téma a járvány utáni helyzet volt, rohadt nehéz téma. Az előre feltett kérdésem lesöpörte az egyik tudós. Azt kérdeztem, miként lehet, hogy a jövőkutatók nem értékelik a csúcstechnológiák szerepét a helyreállás folyamatában? A lesöprés az illető első mondata volt: Nem az artificial intelligence fogja megoldani a talpraállást. Aztán váltott. Teljes félreértés: senki se, én se gondoltam, hogy az fogja megoldani, csak nem foglalkozni vele strucc-politika. Kicsit mérgelődtem, aztán nekifogtam válaszcikk írásának, amiből egy hónapnál nem több idő alatt könyv született. Mivel lehetetlen pontos jövőt felvázolni, meggondoltam, milyen tényezők befolyásolhatják a talpraállást, és tényezőkként tézist állítottam fel, 12 általánost és egy kis hazánkra vonatkozót. Az így született kis könyvecske, a Tézisek a kilábalásról megjelenése még várat magára. Ma június utolsó napja van (2020), remélem, hogy július első hetében megjelenik. Meg is jelent június 30-án! A Tézisek háttérbe szorított két már készülőben lévő írást, az Ecce Homo majdnem kész önéletrajzom (ezt itt!), és az A csúcstechnológiai forradalom varázslatos bércei című kitűnő kísérletem, amiben lassan egy év munkája van eltemetve, és még nem látom, meg fog-e felelni a varázslatosság követelményének. Most ezekkel birkózom, illetve az önéletrajzban mesélek, csevegek, és ez kifejezetten jólesik, a Csúcstechnológia viszont elvette a kedvem (egyelőre legalábbis) az írástól. Most a majd csak lesz belőle valami periódusban vergődök. Szoktam máskor is, mégis mindig megszületik, aminek meg kell születnie. A Csúcstechnológiát sikerrel befejeztem, szerkesztő jóbarátom dolgozik rajta. Sajnos, mióta átküldtem neki, valami átok ült rám, megnyitom ezt a majdnem kész könyvet, és képtelen vagyok komoly gondolatokkal töltögetni. Napok óta először sikerült kipréselni magamból épkézláb mondatokat. Nagyon gyorsan be kellene fejeznem, de még egyeztetnem kell Amritáékkal, mit engednek a világ elé tárni. Nincs más, megpróbálom befejezni, és eléjük tárni. A járvány pedig világszerte tombol, csak most kap igazán szárnyra. (2020. július közepe). Hogy mi lesz ebből, nem tudhatja senki. Pedig Budapesti Fesztiválzenekar hangversenybérletünk van, szeptemberi kezdéssel. Közben a világlátásom két aspektusa is elmélyült: az ateizmusom és az egyenlőtlenséggyűlöletem. Mindkét elborzadásom a mindennapi életemet is befolyásolja. Az ateizmusom annyira, hogy eldöntöttem: nem megyek el egyházi szertartásokra, bármi legyen a rendezvény oka, címe. Primitívnek látok minden túlvilágba nyúló hitet, a szertartásokat (kivéve a legjobb templomokban zajlókat, de azokra csak akkor megyek el, ha független hallgató tudok maradni), az ezekhez általában kötődő dőzsöléseket. Az egyenlőtlenség-gyűlöletem pedig mivel az írásaimon kívül mással nem tudok javítani a helyzeten (illetve ma már tudom: azzal sem) a luxus iránti ellenállásommal próbálom kifejezni: nem fogadok el luxus-jellegű éttermekbe szóló meghívásokat, igyekszem hárítani a környezetemből minden luxust. Ha megkérdezné valaki, mik a luxus határai számomra, nehéz lenne megfogalmaznom, mert nem jelent mást tulajdonképpen, mint az átlagosból kiemelkedő dolgok, jelenségek, szolgáltatások kerülését. Nem a normális emberi életet akarom megtagadni magamtól és környezetemtől, mert azt kifejezetten biztosítandónak tartok minden evilágra született ember számára, ami tisztességesen berendezett fedelet, egészséges életmódot, nyugodt pihenést és szórakozást jelent. Nem 192

193 fogadom el viszont a felesleges luxus-paraméterekkel megáldott autót, a wellness-paradicsomokat, az olyan éttermeket, ahol a vendég orra elé tolják a vissza nem térítendő hitelből felvásárolt ingatlanok térképét, illetve ahová aranytól csilingelő és egyéb kitüntető jeleket viselő vendégek közé kell leülni, ahol az ételek díszek és nem étkek... Folytathatnám, de aki nem akarja érteni, az akkor se érti, ha 600 soros tilalmi listát adok elő. Irtózom, és annyi. *** 193

194 XXIV. Cserdi és Bogdán Laci Ha nem hal meg váratlanul, elfeledkeztem volna róla, pedig külön fejezetet érdemel. Rövid lesz: egyetlen írás és néhány fotó. Íme: dec. 23-án jelent meg néhány fotóm kíséretében ez a kis imám a község honlapjában cserdi.hu, már mélyen eltemetve a cserdi cigányok budapesti jótékonysági akciójáról. Cigányok közt két magyar (Ateista ima Magyarországon) Az egyik én vagyok. Először Friderikusz műsorában láttam. A cigányt, aki méltatlannak tartotta a roma fedőnevet. Aki világosan, bátran vallotta cigány voltát. Aki szép, szabatos magyarsággal ragaszkodott magyarságához. Aki szép, szabatos nyelven foglalkozott faluja cigányainak hibáiról. Aki okosan, bölcsen beszélt a népnevelés elért eredményeiről. A tisztaságról, a megépült házakról, a sok fürdőszobáról. Aki úgy tanította munkára az övéit, hogy közben maga is tanult. Aki érti, hogy példamutatással csodákra lehet késztetni az embereket. Másodszor Debreczeni József könyvbemutatóján élőben találkoztam vele. Aki még határozottabban kiállt cigány magyarsága mellett. Aki sebész-pontossággal írta le a falu népének velük született gondjait. Aki sebész-pontossággal beszélt a jövőről. Arról, hogy csak maguk oldhatják meg legfőbb gondjaikat. Munkával. Arról, hogy a falu önellátó, nincs adóssága. Arról, hogy ma már ők tudnak a megtermelt javaikból magyar szegényeknek adományozni. Arról, hogy mindez véget kell vessen a cigányságot vádló sztereotípiáknak. A harmadszor ma [2014. december 22 körül] van. Amikor Budapesten az ő faluja, Cserdi, és a példájukat követő Siklósnagyfalu saját termeltetésű 4 tonna krumplit és hagymát osztott szét a főváros szegényei között. Sugárzott róluk a büszkeség. Segítőik között a fővárosi cigányok mellett a Bike maffia fiataljai is szerepet vállaltak. A Hír24 interjút készített a polgármester urakkal. Bár keveset sikerült elcsípnem a nyilatkozatukból, meg kell mindenkinek hallgatnia őket, akit a cigányság sorsa érdekel. Úgy tudom, hogy sajnos Karácsony este 7-kor fogja sugározni a Hír24. Aki nem tudja akkor megnézni, lapozza fel a TV honlapját! Nem akarom Bogdán László polgármester urat nagyobb emberként ábrázolni, mint amekkora, bizonyára nem is igényelné. Nincs azonban nála tisztábban látó, a teendőket jobban értő ember ebben az országban. Se a magyar cigányok, se a fehér magyarok között. Sok ilyen emberre van szükség. Bár ő hangsúlyozza, hogy a módszereit nem lehet egyszerűen másolni, minden ember más, minden közösség más. Ebben téved. Mindent el kell követni, hogy a példája ragadós legyen. Hirdetni kell, támogatni, iskolát csinálni abból, ami Cserdiben történik. 194

195 Sok ilyen embert adjon a magyar cigányság önmagának, nekünk, az egész magyar társadalomnak! Ünneprontás, ha a néhány fehér arc közül egyet, a számomra második magyart kiemelem? Ő ugyanis az egyik megajándékozott magyar volt, akivel véletlenül együtt mentem fel a kivezető lépcsőkön. Morgott, zsörtölődött: krumplit és hagymát adnak, mint a piacon. Nem értett meg semmit. Remélem, a rövid imámat sokan meg fogják érteni. Hinnem kell. Mert a két polgármester és a faluk népe hisz a jövőjükben. És ez az ország egyik legsúlyosabb problémájának a megoldásához vezető egyik utat jelentheti. Sokunknak kell hinnünk, legalább a hitünkkel segítenünk. És a képek: 195

196 Utóirat Ki látott már ilyen csodabogarat: önéletrajzhoz utóiratot? Hm, talán egyszerű oka van: összegzés, konklúziók, mifene... Ám legyen (győzködöm magam). Honnan veszem a bátorságot, nem tudom, de fontos intelmek, bölcsességek fogalmazhatók meg az életem írva-olvasva, nemde? Ilyenek: - Úgy élj, hogy őrizd meg magadat, mindig őrizd meg az öntudatod, önbecsülésed, vigyázz, ne csalatkozz önmagadban. Egyszerűbben: mindig tudj tükörbe nézni. - Intelem? Inkább tökéletes meggyőződés: minden átkok legnagyobbika a vallás, hit a természetfölötti erőben, hatalomban, és a büntető lélekben, eszközökben, módszerekben; rabszolgává teszi az elmét, korlátok közé szorítja a szabad gondolkodást. - Az ideológiák, tanok is lehetnek rendkívül károsak, de főként nem maguk az ideológiák, hatalmi rendszerek, kódok a bűnösek, hanem a rendkívül erős gazemberek, akik (és híveikkel együtt amik) felhasználják azokat a népek legázolására. Persze erről eszembe jut a régen dédelgetett mondásom (lehet, hogy előttem megmondta más is): Minden nép a maga sírásója! - Lássuk csak a kapitalizmust! Az volt és ma is az a legnagyobb gyilkos, túltesz a vallásokon, a kommunista eszméken, hatalombitorlókon. Két adalék a kapitalizmushoz: Az egyik: Olvasom az Eszméletek baloldali és nagyon komoly folyóiratban (69. szám, 156. old.): A világkapitalizmus strukturális válsága bár tempója még viszonylag lassú egyre jobban elmélyül. És hasonló bölcsességek, egymás után sorozva. Igazuk van, a kapitalizmusnak meg kell döglenie, mert gyilkos. Öli folyamatosan, szemrebbenés nélkül, Cola-t és TV-t ígérve, az emberiség felét, öl Irakban, ölni fog még mindenütt, ahol rá akar tenyerelni valamire, ami a gazdagok tobzódó gazdagságának megőrzéséhez, növeléséhez kell. De ne jósoljatok tudákosok, elméletieskedők! Erről csak Varga elvtárs juthat az eszünkbe. Nem így működnek a dolgok: a kapitalizmus halálához a leggazdagabb országok tömegeinek együtt kell ébredniük az emberiség nyomorba döntött felével. Akik persze nem tudnak még semmit, csak a megalázottságot. Soká van még, messze van még a közös lázadás. Egyelőre csak az ugyanazon az oldalon idézett József Attilának van igaza, ő volt az igazi látó: Az elnyomás csapatban károg, élő szívre mint dögre száll s a földgolyón nyomor szivárog, mint hülyék orcáján a nyál. Zseni, pótolhatatlan, utolérhetetlen zseni! Két könyv érdemel még említést, ha a modern kapitalizmusról akar pár sorban értelmeset írni az ember. A How Big Law Makes Big Money (Adam Tooze) és The Code of Capital: How Big Law Makes Big Money (Katharina Pistor). Frissebbek, mint Marx, és erőteljesek. Lerántják a leplet a mai kapitalizmusról. Miket is mond Pistor? 196

197 A tőke a modern gazdaságok meghatározó jellemzője, ám a legtöbb embernek fogalma sincs, honnan származik valójában. Pontosan mi az, ami a puszta vagyont olyan eszközzé alakítja, amely automatikusan több vagyont teremt? A The Code of Capital elmagyarázza, hogy a tőkét miként hozzák létre a zárt ajtók mögött a magánügyvédek irodáiban, és miért ez a kevéssé ismert tény az egyik legfőbb oka a tőketulajdonosok és mindenki más közötti növekvő vagyonkülönbségnek. Ebben a leleplező könyvben Katharina Pistor azt állítja, hogy a jog szelektíven kódol bizonyos eszközöket, lehetővé téve számukra magánjavak védelmét és létrehozását. A megfelelő jogi kódolás segítségével bármilyen tárgy, igény vagy ötlet tőkévé alakulhat, és az ügyvédek őrzik a kódot. Pistor leírja, miként választják meg a különféle jogrendszereket és jogi eszközöket az ügyfelek igényeit legjobban kielégítő eszközök közül, és hogyan alkalmazzák ma a földtulajdonok tőkévé kódolásának már évszázadokkal ezelőtti technikáit részvények, kötvények, eszmék, sőt elvárások olyan vagyonok kódolására, amelyek csak a jogban léteznek. Korunk egyik legveszélyesebb problémájának hatékony, újszerű gondolkodási módja a The Capital Code feltárja az adósság, az összetett pénzügyi termékek és egyéb eszközök kódolásának különböző módjait, hogy pénzügyi előnyt biztosítsanak tulajdonosaik számára. Ez a provokatív könyv aggasztó képet mutat a kód átható globális természetéről, az emberekről, akik azt formálják, és a kormányokról, amelyek azt végrehajtják. Világos: ma már nem gazdasági eszmék, ideológiák, izmusok lopják el tőlünk és koncentrálják a szupergazdagoknál a megtermelt, vagy akár bármi más módon generált javakat, hanem emberek, parancsok, kiszolgáló gépezetek. A világ összeomlás küszöbén áll. Ennek új megjelenési formája a világunkat elöntő koronavírus-járvány, amivel az utolsó fejezetben foglalkoztam. Megrendülten kerítek sort a könyv lezárása előtti pillanatokban arra, hogy itt is megemlékezzek róla. Átkozódom: hogy a fenébe eshet meg az emberrel, hogy a II. világháború pokla, az 56-os forradalom óta hordozott átok, a szocialista rendszer nem könnyű évei és a gengszterváltással visszatért, legaljasabb csápjaival az országunkat felzabáló neokapitalizmus után még ezt a rettenetet is rám/ránk zúdítja. És végig kell néznem, hogy az emberiség legszemetebb rongyai, Trump, Netanjahu és Orbán nyugodtan, emberéletek tömegét kockáztatva fel tudják ezt is használni abszolút teljhatalom megszerzésére, biztosítására. Aki istenben hisz, nyíljon már ki a szeme: ha van isten, csak gonosz lélek lehet! Ecce homo! Egy hétköznapi ember, aki szürke életét Közép-Európában (és nem Közép-Kelet Európában, tessék a térképre nézni, az Uralig hosszú az út!) élte. Hitt valamiben, igazságosabb, egyenlőbb, emberibb (mint a kapitalizmus) élet lehetőségében, súlyosan csalódott. Végignézte, hogy döglesztik meg a hazáját, hogy aztán sakálokká válva marcangolják, hordják szét a cafatokat saját kis odúikba és a mögöttes hordák hombáraiba. 197

198 Öngyilkosság? Csak az aljasoknak hódolna be a tettel. Újra és újra reménykedik, most az egységes Európában és abban, hogy gyermekeinek talán valami jobban is lesz részük. * Ahogy öregszel, az élet sietni kezd, az idő besűrűsödik, a távolságok pedig beszűkülnek. Májusban költöztünk le Csopakra a járvány miatt, és azóta a trolin végzett golfsétákon kívül a legnagyobb távolság, amit esti sétaként még meg tudok tenni, 1100 m. A kétharmada körül leülök egy kőre, hallgatom az onnan jól látható vasút és 71-es út zaját. Olyankor béke honol a lelkemen. És ő a pihentető kő, még fel tudok állni róla. Dehogy pihentető! Határkő, eddig tart a Csopak-lét. ***** 198